103 Aradits László: A tutaj jachtformát ölt

Motorral szándékoztunk a kikötőig jutni, ár ellenében, de aznap igen erős volt a víz sodrása, mert a heves, lefelé süvítő szél is rádobott egy lapáttal. Egyszer csak azt láttuk ám, hogy bár a motor teljes erejéből bőgött, a fűzfák ahelyett, hogy mögöttünk maradnának, egyre csak elénk kerülnek. Nem hittünk a szemünknek, de ez volt a valóság: motor ide, motor oda, keményen sodort bennünket a Duna visszafelé! Rövid vizsgálódás után szakértőnk, Jeles mérnök felállította a diagnózist: rosszul megoldott a motor olajhűtése, azonnal ki kell kapcsolni, ha nem akarjuk, hogy a levegőbe repüljön! Theodoru parancsnok nem jött zavarba, mindjárt utasított: bontsunk vitorlát, s próbáljunk szél ellen lavírozva a kikötőbe jutni. Alig tettünk eleget a felszólításnak, a kormányt irányító acélsodrony nagyot csattanva elpattant. Újabb szakértői vélemény szerint a kormánylapát mérete túlságosan kicsi ekkora vitorlázathoz, s nem bírta a túlterhelést. Gyorsan kiiktatták a kormánykereket, amely a maga klasszikus formájával középkori kalandfilmek elmaradhatatlan kelléke, egy keresztrudat állítottak a kormánylapátra, hogy a fedélzetről jobbra-balra mozgatással valahogy irányítani lehessen. Igen ám, de a kicsire méretezett kormánynak a jacht úgy sem akart engedelmeskedni, s szégyenszemre sodródni kezdtünk lefelé a Dunán. Tehetetlenek voltunk! Rádiónkon próbáltunk ugyan segítséget kérni a kikötőtől, de vagy eltévesztettük a pontos frekvenciát, vagy a kikötő volt annyira zsúfolt, hogy képtelenek voltunk megteremteni a kapcsolatot. Szerencsénkre kínlódásunkat észrevette egy csöppnyi vontatóbárka, odatötyögött mellénk, kötélre vett, s meg se állt velünk a kikötőig.

Bevallom, már a váratlan események kezdetén elsápadtam, hiszen meg voltam győződve: a hajót egyszer már kipróbálták a tengeren. Theodoru ugyanis még a bemutatkozó látogatáson elmondotta, hogy 1986 nyarán próbaúton járt a legénységgel Sulina és Konstanca között, a fiúk kiválóak, nagyon kemények, állják a tengert, s mindenki tudja a maga dolgát. Valószínűleg ezt értettem félre, mert ő csak a legénységre gondolt, én viszont természetszerűleg a jachtot is hozzászámítottam.

Most már mindegy, gondoltam, a tengerre szállásig maradt még valamennyi idő valódi próbaútra is, s ha nem,. Legfeljebb pár nappal elhalasztjuk az indulást. Nem értem rá túl sokat töprengeni jövőnk felett, filmezőgéppel a kezemben egyetlen dolog érdekelt: a fedélzeten hol találok egy olyan helyet, ahol menet közben majd biztosan megvethetem a lábam úgy, hogy közben ne zavarjam a manőverező kollégákat, akik egyik kötéltől a másikig szökdösnek, ugyanakkor ne vegyem el a kormánynál álló kilátását sem, s mellesleg engem se üssön fejbe egy kötél, egy vitorla vagy vitorlarúd. Találtam is két, viszonylag védett helyet, egyiket az árboc előtt, a másikat a tatrészen, arról viszont gyorsan letettem, hogy az állandóan mozgó járművön „háromlábról”, gumioptikával is dolgozhassam.

Felvont vitorlával

Az oltenitai kikötőben tenger nép gyülekezett. Theodoru parancsnok protokolláris szervezőkészsége előtt levett kalappal álltunk. Ennek ellenére már csak arra emlékszem igen pontosan, hogy miközben a tömeget filmeztem, majd végigszenvedtem a hivatalos ceremónia, a patetikus szóvirágok egymást gerjesztő zuhatagát, az elvonulásra gondoltam, s hogy még milyen megoldatlan feladatok várnak ránk a szárazföldön, tulajdonképpen indulásunk biztonságossá tételéért. Gondolom, expedíciós társaim sem voltak sokkal nyugodtabbak, s a parancsnokot is rághatta belül a gond, a kívülállók viszont ebből semmit sem vettek észre; mosolyogtunk, fogadtuk a jókívánságokat, naivabbnál naivabb kérdésekre válaszoltunk, amelyeket mintha indigóval fogalmaztak volna, apró emléktárgyakat, autogrammokat osztogattunk, kézszorításokat viszonoztunk.

Az ünnepség előtt megpróbáltuk ideiglenesen összekötni az elszakadt kormánykábelt, hogy a jelenlévő fotósok és filmesek kedvéért felvont vitorlázattal s immár hátszéllel „indulhassunk el" Oltenitáról. A sodrony azonban újra elszakadt, s a kormányozhatatlan jacht a szörnyülködő közönség szeme láttára majdnem nekiszaladt a parti pontonnak! Újabb kis vontató jött segítségünkre, a Duna közepéig evickélt velünk, ahol a jacht szinte keresztbe fordult a vízen, úgy sodródott lefelé, az egymást érő homokpadok között, a hajóépítő telep felé. Alig vártuk, hogy eltűnjünk a kíváncsi tömeg látómezejéből, s újra a próbaöbölben legyünk.

Másnap éjszaka hazautaztam Bukarestbe.

A próbajárat elmarad

Ha a józan eszemre hallgatok, tulajdonképpen itthon kellett volna maradnom ezek után. Hiába áltattam magam a tengerészhiedelemmel, miszerint ha új hajó indul, és ablaka törik valaminek, az jó jel; márpedig, az oltenitai kikötő alatt segítségünkre siető vontatócska ablaka jócskán betörött, miközben buzgón jachtunk mellé csapódott.

Túlságosan benne voltam a lendületben, s tulajdonképpen már a szárazföldön is a film forgatására gondoltam, így aztán nem volt szívem hátat fordítani a jóformán el se kezdődött kalandnak. Igaz, hogy társaimmal és a kapitánnyal akkor még nem beszélgettem volt egyvégtében két órát sem, tehát ismeretségünk meglehetősen a felszínen mozgott, s azzal is tisztában voltam, hogy a jelek szerint ez sem az a földkörüli út lesz, amit magamnak elképzeltem. Mindezek ellenére bíztam a járműben, a legénységben, Radu Theodoru tapasztaltságában, komolyságában és hozzáértésében. Bíztam abban, hogy az Oltenitán fölfedezett hibákat orvosolni tudják, és hogy Konstancáról történő útra szállásunk előtt, pár napra még kivitorlázunk a Fekete-tengerre, hogy az esetlegesen meglévő rejtett hibák előkerülhessenek. Ha meg nincsenek, úgy nyugodt lelkiismerettel vághatunk neki a nagyvilágnak.

Társaim hetek óta akkor már a hajón aludtak, én még nem próbáltam ki, milyen fekvés esik a Decebal gyomrában, de az addig látott hajókkal összehasonlítva, a lakókörülmények megfelelőnek látszottak ahhoz, hogy egy évig tartó kényszerű összezárást normálisan ki lehessen bírni. Mindenkinek megvolt a stabil fekvőhelye, nem voltunk arra utalva, hogy egymás hálózsákjába bújjunk, vagy közös lepedőt használjunk.

Végül is, a hajót rendbe tették, elindulhattunk a Dunán lefelé. Végighajóztunk a Duna-Fekete-tenger csatornán, zsilipeltünk Agigeánál, majd oldalszéllel, mintegy félméteres hullámokon valósággal repültünk Konstancának. A jacht remekül fogta a szelet, jól haladt előre, a kívánt sebességgel, mindenkinek jó volt a hangulata. Úgy látszott, nincs szükség több próbajáratásra, megteszi ez a pár mérföld is. Még két-három napot időztünk Konstancán, addig én elugrottam Tulceára, hogy kiváltsam a Fehér Körösön szerzett tengerészkönyvemet, s bizakodva igyekeztem vissza a Tomis kikötőbe. Itt összefutottam Nagy Jánossal, akit még 1978-ban, a tutaj fedélzetén ismertem meg, mint a Craiova vegyes áruszállító hajó akkori parancsnokát. Annak idején a tengeren találkoztunk, s kaptunk tőle segítséget és számos értékes jó tanácsot, most meg a parton hozott össze bennünket a jósors; igaz, hogy közben János szárazföldi beosztásba avanzsálódott a minisztérium hajózási főosztályán, amit nagy tapasztalatának, munkabírásának, komolyságának és megbízhatóságának köszönhetett. Amint láthattam, továbbra, is megmaradt annak az embernek, aki valaha volt: a barátságos petrozsényi bányászgyereknek, aki a bajtársiasságot a génjeiben vitte magával a tengerre, s segítette most őt országos rálátásban is helyesen megítélni a hajózás ügyeit. Mellette a polgári hajózás parancsnoka, Lucián Gafencu, illetve Teodor Asemit hajókonstruktőr és veterán vitorlázó vállaltak oroszlánrészt utazásunk támogatásában és a vízre szállás zavartalan lebonyolításában.

Nagy János például, bár nem volt vitorlázó szakember, szemre jónak tartotta a Decebalt, s azt mondta, hogy pozíció szempontjából teljesen megbízható. Azt már nem mondta, csak gondolta, és hazatérésünk után merte bevallani, hogy véleménye szerint legalább Las Palmasig el kellett volna jutnunk vele. De miért búsított volna bennünket akkor, amikor mi világ körüli útra készültünk?

Kosntancán újra szerveztünk egy indulási ünnepséget, amelyen Parancsnok férfiasan bevallotta: az egybegyűltek miatt öltöttünk jacht-egyenruhát, még a tengerre is kikanyarodunk a fotósok kedvéért, de majd csak pár nap múlva kelünk útra igazán. Köszöntők, jókívánságok ...

Június 5-én, pénteken valóban elindultunk. Zsizsi, a feleségem hősiesen küszködik a könnyeivel. Képtelen szabadulni rossz előérzetétől, bár nem akar beszélni róla, s lebeszélni se akar engem. Ilyenek vagyunk: ha belekezdünk valamilyen ügybe, azt végigcsináljuk. Vigasztaló tény, hogy legalább hetente rádiókapcsolatban értesíthetjük egymást hogylétünkről.

Indulás előtt negyven perccel mégiscsak működött az adó-vevő. Egymást váltó technikusok és mérnökök ösztökélték minden oldalról, míg végre fölsercent a fülhallgatókban egy ideges hang, és jó utat meg az ilyenkor szokásos hátszelet kívánt.

Filmeztem a távolodó partot, a sokaságot, majd az egyre erősödő szél mind nagyobb hullámokat görgetett felénk, már a nyílt tengeren jártunk, a horgonyzó hajókat is magunk mögött hagyva. Beöltöztünk a vízhatlan kezeslábasokba, elcsomagoltam a gépet. Eleredt az eső, déli, tehát ellenszél fújt, éppen jó arra, hogy kipróbáljuk a lavírozás lehetőségét.

Dől a hajó jobbra-balra, ritmikusan, hullámmozgás szerint. Az orr-rész többet van víz alatt, mint felette. Hárman rosszul lesznek, de nagyon. A nyomokat alig lehet lemosni a fedélzetről. Pedig a hullámok még csak alig 3 méteresek. Mihez kezdenek majd nagy viharban, ami napokig vagy hetekig eltart? A bárka bizony lusta, szél ellen nem halad semmi pénzért. Kocogunk egy órát délkelet, s egy másikat délnyugat felé. Bukdácsolunk, de nem haladunk. Ráadásul a kormánylapát adott sebességen túl erősen vibrál, rezeg. Mintha kis motor berregne benne. A rezgést átveszi az egész test, és ez baj. Szaknyelven: fárasztja a hajótestet. Mivel az egész bárka egymáshoz hegesztett fémlapokból, idomokból készült, és bármelyik hegvonalban maradhatott légbuborék, hajszálrepedés, a rezgés hatására az illető hegesztési vonal vagy ív úgy szétnyílik, mint egy villámzár. Lehet, hogy hónapok, de megeshet, hogy hetek kérdése.

El nem küldött levél

Indulás előtt úgy határoztam, hogy utazás közben napló-szerű levelet fogalmazok feleségemnek, amit nem küldök ugyan el, de hazatértem után ünnepélyesen nyújtom át a címzettnek. Ha pedig valami történne velem, velünk útközben, hát így is maradjon némi nyoma viselt dolgainknak.

A továbbiakban, amíg vége nem szakad, az el nem küldött levelet idézem.

Június 9, kedd. - A pénteki, 5-iki hivatalos indulási ünnepségről, amelyen kevesebb hivatalos személy és fotóriporter jelent meg, mint Oltenitán, de annál több lelkes szurkoló és kíváncsi, tisztelgő tengerészkadétokkal az élen, majd együtt fogjuk összehasonlítani a benyomásainkat. Sok részletre nem emlékszem, egyszerűen nem hallottam a szövegeket, a hangokat a parton, amolyan repülőből való leszállás utáni süketség tört rám, és egyre olyan arcokat kerestem a tömegben, akikről pedig tudnom kellett volna, hogy nem lehettek jelen. És... féltem! - Délután hullámzás kezdődött. Nem vettem filmezőgépet a kezembe, figyeltem, és tanultam a bárkát: mibe lehet kapaszkodni, amikor jobbra vagy balra dől. Többször elmentem mindkét oldalon az orr-részig, csukott szemmel, hogy sötétben is tudjak majd járni-kelni, s a fedélzeten is tudjam, hány lépés után merre kell kinyújtanom a kezem, s ott, ahová kinyújtom, mit tudok megfogni. A bárka bukdácsol, és szél ellen nem lehet lavírozni vele, azaz lehet, de nem halad. Mindenki Jelest szidja. Tűri szegény, szótlanul. Gheorghiu előremegy, hogy előkotorjon egy viharvitorlát, s dadog, amikor előkerül. Az előtérben mindenütt bokáig ér a víz. Nem tudni, törés-e, repedés-e, s még csak két órája vagyunk úton. Haladtunk vagy öt mérföldet, ilyen tempóban az eltervezett út tíz esztendőbe is belekerül...(Ma, délután 17,45-kor bekapcsoltuk a motort. Isztambul felé haladunk, s a hullámzásban elég nehéz a zsinórírás. Ez legyen a mentségem. No de folytassam az 5-iki eseményekkel.) Theodoru az agigeai kikötő felé fordítja a kormányt. A móló mögött nyugodt a tenger. A Bicaz ércszállító javítás alatt várakozik Agigeán, fedélzetéről közöljük Konstancával a tényállást rádión, alaposan megvacsorázunk abban a reményben, hogy reggel okosabbak leszünk. - 6-án reggel megtudtuk a baj okát: az orr résznél a szennyvíztartályból kivezető csőcsatlakozást elméretezték, s úgy folyt be rajta a víz, mint egy nyitott csapon. Ezt órák alatt rendbe hozták. Átcsoportosítottuk a rakományt, a teher egy részét átpakoltuk a tatra. Hátha így nem csap állandóan a fedélzetre a hullám. És úgy lőn. - A kedélyeken mit sem változtat a két módosítás. A megnövelt kormánylapát tovább rezeg, vibrál. Állandó veszély. Továbbá a túlsúly miatt szél ellen szinte lehetetlen lavírozni. Kezdjük gyűjteni a mentségeket, pedig semmilyen mentség nincs. A navigációs eszközök leltárát az induláskor tudtuk, a hajó tulajdonságai, esetleges hibái kiderültek volna egy kéthetes próbaúton. De elmaradt. Pedig prototípus. Maradunk annyiban, hogy a nálunk lévő üzemanyaggal megjárható a Földközi-tenger keleti része, a görög szigetvilág, lesz egy három hónapos remek vakációnk, s aztán majd megmagyarázzuk. Mit és kinek? Magunknak nincs miért, másoknak meg mi közük hozzá? Jól s jókat eszünk. Este írtam egy pár sort neked, Zsizsim, és egy tengerésszel kicsempésztettem. - 7-én, bőséges reggeli után elindulunk Agigeáról. Ímmel-ámmal filmezek, semmi keretet nem látok, önhülyítésképpen kezdek úgy tenni, mintha ezek valóban a Nagy Út első napjai lennének. Kevés eredménnyel. Pedig hát rajtam nem múlott, s ha ez van, hát ezt filmezzük. Napfelkelte, fedélzeti tevékenység, napnyugta. Vitorla fel, vitorla le. Minden szögből. Kimosok egy-két agyonizzadt holmit.

Június 10, szerda. - Negyedik napja tart a szép, napos idő. Elhagyjuk a bolgár partvonalat. Ma, szerdán már török vizeken kerget a szél, Boszporusz felé. Most már csak az iránytű természetrajzát kell kistudírozni. Akkurátus muzeális jószág, szemre tetszetős, csak mindenféle értékeket kell adagolni hozzá, mint a félrehordó puskához. A tatra szerelték, logikusan a kormányrúd elé, hogy a szolgálatos állandóan ellenőrizhesse a pontos irányt. Bronz félgömb, benne folyadék, a tetején számlap 360°-os beosztással, azon mozgó iránytűvel, az egészet kettős felfüggesztés tartja állandó vízszintes helyzetben. Csakhogy a csupa vas, acél környezet hat az iránytűre. Sebaj, erre találták ki a kompenzációs gyűrűket; kétoldalt egy-egy mágnesezett műszert. Csakhogy a mi tűnkön ilyen gyűrű nem volt, egy sem. Indulás előtt hozzámértek egy másikat, és följegyezték az eltolódást. Ezt kellett minduntalan hozzászámítani, amikor kíváncsiak voltunk, merre is leledzünk ég és víz között. - Míg Parancsnok a kormányrúddal bíbelődik, a térképet böngészem; 1962-es kiadású! Ilyen térképpel nem volna szabad nekivágni a vakvilágnak! A tengertérképeket ugyanis évenként rendszerint újranyomják. A manapság használatos korszerű mérőeszközök lehetővé teszik az északi mágneses mező évi eltolódásának mind pontosabb mérését. Ezt -a térképekre gondosan felvezetik. Ugyanilyen gondosan bejegyzik az újonnan épült világítótornyok, rádiótornyok helyét és jelzésrendszerét, továbbá a katonai lőtereket is, amelyek a hajózás részére tiltott területek. Akkor mi tulajdonképpen mi után tájékozódunk? - Éjszaka vagy reggel valószínűleg odaérünk. Visszatér belém az élet, újra felvetődik bennem a megvalósíthatóság gondolata. Ülök tehát a hajón, pontosabban a fedélzeten, mint egy elkényeztetett hamiskártyás, rovom a sorokat, vallatom a jövőmet, s minden eszembe jut, ami csak egy ember kedvét elronthatja.

Június 11, csütörtök. - Pontosabban még 10-ike, mert 20,30-kor két fénypont ég a láthatáron, az egyik villog, tehát világítótorony. Boszporusz! Hideg zuhany: sajnos, mégsem az, csak a szomszédja. Odáig van még vagy 70 km. De mert mérföldben kell ezután gondolkozni, 35 és valahány mérföld. Nézzük az anatóliai éjszaka nyüzsgését: halászhajók, bárkák, homokszállító uszályok. Dereng már, amikor a Boszporuszhoz érünk, és besorolunk a vámház épületéhez. Valamikor épület volt, most nagyon romos relikvia, én szégyellnék hivatalt költöztetni belé. A romok mellett, kontrasztként, csinos magánvilla. Ügyintézés végett csak az orvost kell megvárnunk, az egyik teherhajón tartózkodik, aztán jön, megnézi papírjainkat, csak az oltások érdeklik, jó utat kíván, pecsét és mehetünk. Se vám, se vízum, s hogy ezt nem szabad, azt meg pláne... Előveszem a fényképezőgépet, az olcsóbbikat (egyik olcsóbb, mint a másik). A kutya se törődik vele, erre a filmezőgépet is munkába fogom. Bosszantóan elegáns villák, csinos luxusautók a szoros jobb oldalán. A balt nemigen nézem, mert onnan süt a nap. Kapitány, aki már számtalanszor járt erre, családdal és anélkül, elmondja: ez Isztambul milliomos negyede. - Szólok a fiúknak, hogy aki szakállat kíván növeszteni, az szóljon; hogy ne filmezzem, amíg borostás. Kapitány felkapja a fejét: szakáll? Szó sincs róla! Senkinek meg ne forduljon a fejében. Pedig hát van, aki nem bírja a tengervízzel való borotválkozást. Márpedig az édesvízzel, ugye, takarékoskodnunk kell. Holtfáradtak vagyunk az álmatlan éjszaka után, Parancsnok úgy dönt, kikötünk, s minden rendbe hozandót rendbe hozunk. Mármint Olteanu Puiu és Jeles, mert őneki, a Kapitánynak ugye, egy csöppet pihennie kell. Érdekes, az eddigi út során egyszer se hallottam, hogy valaki aludni térne, vagy netán lefekszik. A jachtmanek nem alszanak, ők pihennek. Aki ezt nem tudja, azt hinné, alvó embert lát, aki úgy hortyog, ropogtat, krákog álmában, mint bárki emberfia, de mert ez a jachtunkon történik, csak ... pihen egy kissé. S ha már itt tartok, mondjam el, eleddig egy szál káromkodást, se trágárságot. nem hallottam. Azt hiszem, ez az első ilyen eset életemben. Ilyen szobatiszta nyelvi környezetet még nem pipáltam. Igaz, a mindennapi emberközi érintkezés kimerül a vezényszavak, az igen és nem hangoztatásában. Vagy mindent elmondtak már egymásnak, vagy semmi sem érdekli őket. Pedig induláskor nem így nézett ki a társaság. Tisztázzuk, nem velem, hanem egymás között nem beszélnek. Nagyon ritkán adódik az, hogy négyszemközt szívesen elmondanak egyet s mást. Lehet, nagyon fáradtak. Fárasztja őket a naponta változó jövőképlet. Tegnap még úgy volt, hogy csak a görög szigetvilágot járjuk be, s ősszel hazamegyünk. Este viszont, június 11-én (csütörtökön) már úgy ment a rádióüzenet, hogy Máltából vigyen el bennünket egy teherhajó Las Palmasig, s ott majd a pénz függvényében meglátjuk, továbbmegyünk vagy nem. Egyáltalán, amikor jó szél van, akkor úgy döntünk, hogy a világ végéig meg nem állunk, amikor viszont beáll a szélcsend, és a motorra kényszerülünk, akkor kalkulálni kezdünk, hogy meddig elég az üzemanyag... Lemondtam róla, hogy valamennyire is befolyásoljam a döntéseket. Tulajdonképpen én arra vállalkoztam, hogy filmet készítek az expedícióról, az útról. Azt fogom tehát elmondani most is, ami ténylegesen történt. Ha megyünk, azt, ha nem megyünk, akkor azt. Hivatkozni lehet most már akármire, magyarázkodás is lesz; mentség nem. A próbaút elmulasztására nincs mentség! - No de mondjam el a kikötőt. A legelegán-sabbat! Több van ugyanis, de mi épp a milliomos parkolóba tévedtünk be. Amit eddig szakkatalógusban láttam jachtban, az bújjon el ahhoz képest, ami itt himbálózott sorjában a vízen. Egy kétárbocos ébenfa-alumínium kompozíció mellé somfordálunk, a tulaj legnagyobb rémületére, mert ha történetesen nekisodor kissé a parti áramlat, a mi csupa vas jószágunk komolyan veszélyezteti a szuperjacht dizájnját. - Éppen akkor kötött ki a török fiú, vagyis az öreg fia. Kapitány többször emlegette az úton, régi ismerősök, valahányszor erre járt, mindig megkereste. Különben illene tudnom róla, de nem olvastam Theodoru könyveit. A fiúk olvasták. Néha idéznek belőlük ... Szóval, odajön hozzánk egy szőke, húszesztendős, jóképű, göndör hajú fiú, inkább görögnek nézem, az eddig látott törökök feketék és bajuszosak. Tud egy szabad helyet, ahol kimerevítjük a bárkát, s így nem kell félni plexi szomszédéknak, hogy kárt teszünk bennük. Eközben az öreg is odaevez, kezet ráz Kapitánnyal, aki kínálná őket konyakkal, de szabadkoznak; majd visszafelé, mondják. Mi útra megyünk, nem akarják apasztani a készletünket. - A part kb. 25-30 méternyire van, fel se merül, hogy kiszálljunk. Csak nem kezdünk költekezni!... Különben is, majd visszafelé. Ez amolyan varázsige, amivel Kapitány elüti természetes kíváncsiságunkat. Egyre forróbb a levegő, a bárka minden bádogporcikája éget a fedélzeten. A kabin kellemesen hűvös. A tetején lelek egy árnyékfoltot, odateszem a masinát, és elnézem az utcának azt a 150 méternyi szakaszát, amit a jachtkikötő szabadon hagy. Valaki zöldségestaligát tol, s a portéka frisseségét rikkantgatja. Amott leparkol egy kisautó, görög- és sárgadinnyéket árulnak. Feltűrt nadrágos fiú a fején egyensúlyoz egy jókora mézeslepény-rakományt, fagylaltozó kislányok ülnek le a padra. Sorolhatnám még, de minek?... Elégedetlen vagyok, amiért nem dolgozom, és színes képeslapokat filmezek a tengervízről, jól, nem mondom, a fényviszonyok is kielégítőek, de ez a képsor csak abban különbözik a butikban vásárolható képeslaptól, hogy mozog rajta az autó. Most már csöppet se bánom, ha nem haladjuk végig az egész nagy utat. Egyszerűen elmegyünk az élet, kontinensek, emberek mellett, ennél már az elképzelt, a tudott világ is érdekesebb. - Jeles és Puiu mindegyre a motoron babrálnak. Mikor abbahagyják, örökké azt mondják: most jó! Ezúttal se tesznek kivételt. Szedelőzködünk. Előttünk a Kisázsiát Európával összekötő híd, továbbá az Aranyszarv-öbül. Kapitány határozott óhajára felöltjük a kezeslábasokat. Puiu begyújtja a motort. Milliomosék rémülten dugják ki a fejüket a fedélzeti ajtókon, ablakokon. A csupa ébenfa-nikkel-plexi járgányok farában több száz lóerős motorok dohognak ugyan, de amikor azok megindulnak a vízen, az ember csak az erejük lüktetését érzi, a motorházakból csak a rengést közvetíti a víz-. Amikor a mi kis traktormotorunk felzúgott az úri kikötőben, valami olyasféle pánik keletkezett, mint amikor medve téved a kempingkunyhók közé. Uniformisunkkal a figyelem középpontjában feszítettünk, nyakunkban csőre töltött Szmenákkal, és sepertünk, büszkén arra, hogy nem fizettünk egy vasat sem. Rossz fényben lehúzok két tekercset, aztán felforr bennem az indulat. Madártávlatból látom ugyan a janicsárneveldét, de mit érek vele? Kapitány nyugtat: visszafelé megállunk pár napra... Odább felhívja a figyelmem egy kis szigetre, amin sirályok fészkelnek nagy telepekben. Könyörgök, álljunk meg legalább két órára, evezzek ki a kicsi csónakkal, másszak fel a szirtre, nem több 300 méternél. Onnan filmezhetném a bárkát is, amint bontott vitorlával közeledik, s két óra alatt legalább egy botanikai kismonográfiát letekerek... Igen, igen, hallom, de most pont jó szelünk van, s úgyis késésben vagyunk. Pedig hát nincs miről lekésni.

Június 13, szombat. - Jó széllel robogunk a Márvány-tengeren. A nap egyetlen eseménye este történik, amikor is majdnem átgázol rajtunk egy teherhajó. Fittyet hányva útvonalnak, szabálynak, vaktában keresztülvág két sziget között, a világító bóják mellett, s vagy 50 méterrel húz el előttünk. Hiába világítjuk meg a vitorlát. Ráirányítjuk a reflektort, s akkor látjuk a tatján a nevet: Baragan... Tehát a mieink! Kapitány ugrik a rádióhoz szóba elegyedik velük. Előzőleg fontos rádióüzenetet adtunk le. Azt kérjük a polgári hajózástól, a minisztériumtól, hogy rak­janak föl bennünket egy teherhajóra bárkástól, mindenestül, s vigyenek el Gibraltárig. Ha ez nem lehetséges, vagy nincs hajó, akkor legalább kétszer tankolhassunk üzemanyagot, legyen mivel haladni szélcsendben. Várjuk a választ.

Június 14, vasárnap. - Szolgálat után éppen alszom öt órát, bár reggel vihar is volt közben. Bőséges reggeli, téliszalámi, füstölt sajt, méz, tea. Máskor tejporból készült tej. Kenyerünk éppen elfogyott, rátérünk a katonai kétszersültre. Van tehát minden, csak egyhangú. Hiányzik a zöldség. Ebédre konzervlevest készítünk, a második fogás húskonzerv. A vacsora nagyjából megegyezik a reggelivel. - A rádióban vidám görög muzsika, terefere, oldott hangulat, majdnem olyan, amilyennek lennie kellene. Szöszmötölés, napoznak a hálózsákok, szélcsend. Leeresztjük a pici csónakot, olyan semmire-se-jó-de-legyen műanyagvacak, esetleg tavi pecázásra alkalmas. Beszállunk Sorinnal filmezni, fotózni. Nem megy. Elég nagy a sebessége a bárkának. Esti rádiókapcsolat, választ nem kapunk. Persze, vasárnap van. Adonisz, a postagalamb nem érkezett vissza.

Júniu 15, hétfő. - Kicsi halászbárka, tizenöt éves forma fiú. Hálót tereget, és kormányoz. Görögéknél a halászat mestersége apáról fiúra száll, nagy társadalmi megtiszteltetés. - Délután Szkíropoulosz és Erinia szigetek mellett haladunk el, nagyon erős a szél. - Korábban javasoltam, filmezzük le, hogy valamelyikünk vízbe pottyan. Legalább elpróbáljuk, hogy ilyenkor kinek mit kell tennie. Sorin, aki közülünk a legjobb úszó, vállalkozott, szívesen beugrik a meglehetősen hideg vízbe. Mindenesetre a feladatot szépen megoldotta, s a sikeren felbuzdulva tovább merészkedtem: akkor már egy füst alatt filmeznénk le azt is, hogyan kell a mentőmellényeket használni. Kapitány és helyettese közölték, egyszerűen fogalmuk sincs, hová csomagolták őket! Pedig ott kellene hogy legyenek mindegyikünk párnája alatt, bármely eshetőségre! Jeles és Ion Gheorghiu ráadásul úszni se tudnak. Mi lesz, ha olyan viharba kerülünk, melyben 6-7 méteres hullámok támadnak a hajóra, miközben véletlenül kinyílik valahol a hegesztés, netán borulásveszély adódik, vagy egy hullám belesodorja valamelyikünket a tengerbe! Igaz, indulás előtt egy perccel szereztünk egy mentőtutajt is; ez egy hordó alakú valami, ami veszély esetén vízbe dobandó, ott lemerül 10-15 méternyit, a víz hatására kinyílik, s a felszínre vetődik belőle egy pár négyzetméteres, önműködően felfújódó tutaj, rajta szintén felfújható sátor, tíz napra elegendő élelem, ivóvíz, rádióleadó, horgászszerszámok. Az adó önműködő, folyamatosan SOS jelzést sugároz. (Pár éve állítólag 5 olasz fickó 7 hónapot húzott ki egy ilyenen, korlátolt kedéllyel, de túlélőként!) Képzeljük el: ahogy a tutaj a víz tetejére bukkan, már a sátor is áll rajta, az pedig vitorlafelület, a szél máris belekap, erővel sodorja. Mentőmellény nélkül egyáltalán milyen esélyünk lenne viharos tengeren utolérni, felkapaszkodni rá? Hát az úszni nem tudóknak? Most háborgok csak igazán, fogalmazás közben. A döbbenet pedig nem segíti a gondolkodást.

Június 16, kedd. - Nem tudunk vitorlát bontani, este megkapjuk a rádióüzenetet: ha már arra járunk, menjünk el Szicíliáig, nézzük meg Nápolyt, aztán ballagjunk haza. Kapitánnyal megbeszéljük, hogy Szicília helyett inkább Haifában álljunk meg.

Június 17, szerda. - A nap eseménye: a Blaj (Balázsfalva) ércszállító gázolajat ad. Ráadásul egy 100 literes műanyaghordót, amit szintén színültig töltünk. Parancsnoka, Curta Valeriu két évig volt a Nagy János helyettese, további jó utat kívánt. - Kékítővíz-tengerben fürdünk egyet, délután erősödő' szél, vitorlával Pireusz felé. Először fekszem le éjszakai szolgálat előtt fél tízkor. Reggel ébredek, nem költöttek fel, nem vehettem át a szolgálatot. Arra gondoltak, magyarázzák, hogy ha úgyis fenékre megyünk, legalább annyi szerencsém legyen, hogy álmomból szenderedjek át. Nagy vihar volt. Nem éreztem semmit, mélyen alszom. A bárkát semerre se lehetett kormányozni, lavírozni, dobálták a hullámok. Délelőtt kikötünk Szüroszban. Pár óra múlva tovább, nincs vízumunk.

Június 19, péntek. - Mükonosz mellett megyünk el, Kíosz felé, tíz óra körül márványsima tengeren eljátsszuk az Egyenlítő-keresztelőt. Jeles ismét a motor körül matat, a tengerfenéken fehér sziklafoltok. Hátha csupa véletlenül az Atlantisz-foltokat találtuk meg! Pontosan följegyzem a földrajzi adatokat. - Kíosz szigetén hamar megtaláljuk a jachting kikötőt. Újra a vízum-kérdés. Holnapig még maradhatunk, de fotózni nem szabad. Délután, várakozás közben egy borbélyüzlet ajtaja előtt ücsörgünk, csak ez van zárva. Csikkemmel a szemétkosárhoz ballagok, és jutalmul találok 50 drachmát. Egy kiló héjas dió 900 drachma. Mindenki irigyel, és kíváncsi, mire költöm. Képeslapot veszek rajta, egyet. 45 drachma. A trafikban a visszajáró pénz helyett kikunyerálok 3 bélyeg nagyságú Ness-tasakot. Kapitány és Nelu nem iszik. Olteanu Puiu is csak azért, nehogy kimaradjon belőle. Jut egy-egy korty. Délután svájciak látogatnak vendégségbe. Barackpálinka, Kapitány hatnyelvű Eminescu kötetet ajándékoz, Tudor Gheorghét hallgatunk kazettofonról. Este Kapitánnyal és Jelesszel viszonozzuk a látogatást a svájciak jachtján. Elmondják: számukra megfizethetetlenek a franciaországi jachtkikötők tarifái. Az ottani klubok leltára pillanatnyilag 200 000 jachtot számlál, viszont a szolgáltatások olyan szintűek, a kikötők fenntartása, javítása, videó, a légkondicionálás oly drága, hogy valójában csak egy nagyon szűk réteg engedheti meg magának, luxus gyanánt. Az asszony balett-táncosnő volt, most negyven év körüli nyugdíjas, riportokat ír magazinoknak. A férfi szakmunkás, elektrotechnikával foglalkozik, vásárolt egy videofelszerelést, amivel a televíziónak is készít riportokat. Többször hangoztatja, hogy ő amatőr, s büszke rá, ha egy-egy képsorát a tévé - honorárium nélkül, természetesen - átveszi. Bemutatják azt a kazettát, amit a délelőtt rólunk filmeztek. Irigyeltem az azonnali kontroll-lehetőségért. - Este újabb látogató. 32-35 éves fiatalember, nálunk végzett geológiát, a Sorbonne-on továbbképződött, egy ideig Finnországban is dolgozott. Lelkesen meséli: a helybeli prefektus csak egy esztendővel idősebb nála, s nagyon hallgat a szakemberekre, köztük rá is. Kérdezte, segíthetne-e valamiben. Kapitány mondta, hogy tartózkodási engedélyre volna szükség, mert a nagy sietségben odahaza nem maradt idő vízumot váltani Görögországra. S tulajdonképpen ő író, az ittléte pedig akár kulturális csereként is fölfogható, szívesen tartana egy előadást is, könyveket adományozna a helyi iskola számára. Geológus barátunk ígérte, hogy mindent megtesz, még éjfél előtt fölkeresi a prefektust, és kijárja a szükséges engedélyt. Én prózaibb dologra kértem: töltse föl nekem odahaza a fiimezőgép akkumulátorait. - Eredményre várunk, egyet-mást megtudok a szigetről. Érdekesség: a fiatalság nyáron itt úgy szórakozik, hogy estétől reggelig, hosszú órákon át övé a 7 km hosszú szigetpart, annak az útján száguldozik le és fel, bérelt motorkerékpárokon, hihetetlen sebességgel és hangerővel. A mólón este 7-től éjfélig felvonul különben a sziget apraja-nagyja, egymást érik a teraszvendéglők, színes asztalok, székek, rajtuk helybeliek, turisták. Többnyire teát szopogatnak - az a legolcsóbb. A tulaj nem zaklat, úgy látszik, neki ez megéri. - Van egy hajóépítő telepük, a szigetiek egy része ott talál munkát, más részük halászik. Fagyasztó-üzemük kicsike, de ez nem mérvadó, a szerény külső méret itt sokszor nagy termelékenységet takar. - Egy a bökkenő, nincs ivóvizük. Tartályhajók hozzák éppúgy, mint a fűtéshez szükséges folyékony tüzelőt. Próbálom elképzelni, mit jelenthet kiszolgáltatva lenni az ivóvíz-menetrendnek s lesni örökké a láthatárt, érkezik-e a víz vagy sem. Mit jelenthet örökké tengervízben vagy egyáltalán nem tisztálkodni? Érdekes, a szigetlakók bár izzadságszagúak, nem tűnnek ápolatlannak. Vajon mi tartja itt ezeket az embereket, miért nem mennek el más lakhelyet keresni?... És hirtelen eszembe jut Bukarest, hogy hát ott átéltem már két nagyobb földrengést, de azért meg se fordult a fejemben, hogy más városba hurcolkodjam. Úgy látszik, ezek a földhöz, az otthonhoz fűződő kötelékek rettenetesen erősek, a világon szaharai, ázsiai és egyéb példák is ezt igazolják. - Sok a gyermek a szigeten, szeretik őket. És óvják pl. a házak falára, a kerítésekre vagy a járdára krétázott gyermekrajzokat. Játszóterük teli van ötletesebbnél ötletesebb játékokkal, olyanokkal is, amik kibérelhetők. Valóságos gyermekparadicsom, magam is szívesen beszabadulnék. - Geológusunk egy óra múlva jött a hírrel, hogy beszélt a prefektussal, aki reggel 6-kor egy hadihajón temetésre utazik a szomszédos szigetre, de előtte tárgyal a határőrséggel... Eltelik az éjszaka, megjönnek az akkuk, feltöltve. Geológus letört, a határőrség válasza határozottan kedvezőtlen. A törvény úgy szól, hogy akinek nincs Görögországra szóló vízuma, az nem szállhat ki. Punktum. Mi ugyan kifizettünk 15 dollárt, hogy a görög vizeken hajózhassunk, s akár egy esztendeig eljárhatunk rajtuk, de kiszállni nem lehet... Az eddig Homérosz utódainak tituláltakat most menten lekalózivadékozzuk, pedig nem -tesznek egyebet, mint minden ország, amely respektálja a saját törvényeit és önmagát... Kapitány könyveket ajándékoz hálából Geológusnak, délután van, mire elindulunk, bosszúból nem kszönünk az éppen hazatérő hadihajónak. Azt már szóvá sem teszem, hogy Brazíliában vagy másutt, ahol szintén ragaszkodnak a vízumhoz, ugyanígy járhattunk volna. Nem tehetem, mert az enyém érvényes tengerészkönyv. Könnyű nekem beszélni! De hát aki a világot meg akarja kerülni, az ne legyen lusta kijárni a szükséges vízumokat, mert csak idő kérdése. Megint a sietség, a hajsza, a rekord! De hallgatok. - Gyönyörű szoroson haladunk át, egyre nagyobb hullámok között tartunk török vizekre, Izmir felé. Ez már a visszaút. Hát eddig tartott volna? Komolyan aggaszt mindenkit a hajó vihar utáni állapota; jobb, ha nem is távolodunk el nagyon otthontól. Estére felcsillannak Izmir fényei, nagyon nagy sebességgel jöttünk, csak hiányzik a képletből egy világítótorony, a fénypontok pedig, sziget és sziklakörvonalak, táncolnak. Kapitány nem kockáztat. Lefekszem, és újra átalszom egy éjszakát. Napkeltével szemben haladunk. Felhős, párás idő.

Minél közelebb kerültünk az országhoz, annál kevesebb türelmem maradt a naplóírással foglalkozni. Viszont ugyancsak kézbe vettem a filmezőgépet. Megálltunk Büyükadán, amelyet egykor a „hercegek szigetének" neveztek az itt emelt nagyúri villák miatt. Érdekessége, hogy autó csupán kettő közlekedik a fél Bukarest nagyságnyi területen. Az egyik gépkocsi a redőrségé, a másik pedig az utcák napi négyszeri locsolását vég­zi. A járókelők, tehetősebb helybeliek és turisták gumiabroncsos fiákereken közlekednek, a lovak patkóján gumibevonat, így teljesen zajtalanul trappol a négylábú. A farka alá ponyvát feszítenek, abba gyűl a „citromtermés", s ha megtelt, a kocsi alatt himbálózó vederbe ürítik. A trágyát aztán a kertekben értékesítik. Egy napi ott-tartózkodás után továbbhajóztunk, Isztanbulnak. A kapitány emlékeztetett, hogy ismét útba ejtjük a sirályok szigetét - Sivriada a neve, amiből az ada törökül szigetet jelent -, s ígéretéhez híven kiszállhatok filmezés céljából. Ez igazán szép volt tőle, ahhoz képest, hogy harminc kilométerre jártunk Trójától, de Theodoru megnyugtatott, úgyse látnék ott egyebet néhány igénytelen kődarabnál. Ő ugyanis már látta, ami Törökországban csak idegenforgalmi nevezetesség, korábbi útjain sort kerített rá, s valószínű, jó útikalauz lehet egy kirándulópartnernek. Én viszont filmezni szerettem volna. Trójánál, másutt, mindegy. De se kedvem, se elegendő energiám nem volt meggyőzni őt arról, hogy egészen más egy eredeti lábnyomot, egyetlen szál eredeti füvet látni, megmutatni, hogy ide tessék nézni, itt volt Trója, mint egy róla szóló brosúrát elolvasni vagy megnézni az isztambuli múzeumban a Trójából származó kö­veket, faragványokat.

Jó, hogy kiszállhattam Sivriadán, a sirályok közé. A nagyhangú madarakat leszámítva teljesen lakatlan sziget. Kedvet kaptam rá, hogy lefilmezzem a sziklaorom tetején lévő sirályfészket. Mászni kezdtem egy olyan gránitmeredeken, ahol omladozó volt a sziklafal, kiette a szél s az eső. Gyökerekbe kapaszkodtam, olykor egy-egy kiszögellő követ, miután sikerült feljebb rugaszkodnom, szépen kirúgtam a helyéről. Voltak közöttük öklömnyiek, és voltak akkorák is, mint egy fotel. Mikor végre felértem a fészekhez, és győzedelmesen körülnéztem, akkor láttam, hogy egyszerűen nem tudok onnan lejönni. Lekuporodtam a csúcson, kínomban elszívtam egy agyonnyomorgatott, zsebmélyről előkotort cigarettát, s törtem a fejemet, mihez kezdek e nyaktörő pozícióban. A filmezőgép táskájában volt papírom és ceruzám, előbb arra gondoltam, írok egy cédulát, belégöngyölök egy követ, s lehajítom a mélybe. Biztosan jön majd a keresésemre valaki, egy kolléga, netán többen is a jachtról, s akkor megkérem őket, menjenek el Isztambulig, elvégre egyikük se alpinista, mozgósítsanak egy helikoptert vagy valami egyebet. Nyilvánvalóan halálveszélyben voltam, de nem szándékoztam odapusztulni! Csakhogy nem bírtam a terméketlen várakozást, s abban spekuláltam, hogyan próbálhatnám meg a lehetetlent, s jöjjek le mégis önerőből. A gépemen rajta volt a teleobjektív, úgy működött tehát, mint egy távcső, s ahogy kezdtem nézegetni vele a környéket, vagy 10-15 méterre a szőrfűben megcsillant egy fél ujjnyi vastag rézhuzal, amely a part egyik részéről a világítótoronyig ment fel. Alighanem a villámhárító része volt. Addig kellett eljutnom valahogy, eléggé nyaktörő meredeken. De valahogy sikerült. Utána azon izgulhattam, mennyire van odaerősítve a huzal, megbír-e egyáltalán, amíg leérkezem. Szívdobogva ereszkedtem rajta vagy húsz métert, majd onnan, nadrágfékkel, hason, mindenbe kapaszkodva valahogy leértem a partra. Minden ízemben remegve álltam fel a földről, s megfogadtam, soha többé nem foglalkozom sziklamászással...

Mikor számba vettem, mi mindent sikerült lefilmezni Svriadán, elszállt a kaland miatti röstelkedésem. A szigetről annak idején gránitot termeltek ki, s míg a fél szigetet el nem hordták, az uszályok jól kiképzett öbölben várakoztak a rakodásra. A kitermelés azóta megszűnt, a szigetet s az öblöt néhány halászbárka vette birtokába, s az estefelé bevonuló halászok rendkívül barátságosan fogadtak. Elmondták, hogy mi vagyunk az első külföldiek, akik őket a jelenlétükkel megtisztelték. Hoztak is nekünk egy kosár friss halat, még fickándoztak szegények, aztán megtisztították, majd meg is sütötték nekünk, s az egyik 50 év körüli halászmester, amikor megtudta, hogy olyan ember is van a fedélzetünkön, aki az ő égési sebeit kezelni tudja, mert forró teával leforrázta a jobb karját, és csúnya sebek éktelenítették,. segítségért esedezett. Sorin kezelésbe is vette, volt néhány igen hatásos permete és kenőcse égési sebekre, fél órán belül már enyhültek is a halász fájdalmai... Erre előrukkolt a rossz fogával, hátha „Decebal doktor úr" azon is tudna segíteni. Sorin Trelea ettől se jött zavarba, vette a fogászati felszerelését, érzéstelenítette a fog környékét, és kihúzta a fájdalom okozóját.

Másnap elindultunk Isztambul felé.

Nehéz hazatérés