63 Krebsz János: A szűgomba nyomában

Csángóföldi utazás

Állítólag kétféle újságíró létezik. Valamikor tanítottam egy szemesztert az újságíró iskolában, s ott magyarázta el a következőket televíziót és rádiót megjárt, országos ismertségű kollégám. Az igazi újságíró állandóan mozog, mindig ott van, ahol történik valami, begyűjti a legfrissebb, legpontosabb információkat. A második típus – nem is nevezhető újságírónak – csak ül íróasztala mellett, s emlékeiből, gondolataiból összerak valami olvasható szubjektivitást.

Én reménytelenül a második fajtához tartozom. Most éppen lehetőség kínálkozott elkísérni néprajzos kollégámat a csángók közé, hasznos sofőrként és segítőként részt venni a gyűjtésben, s ott lenni abban a környezetben, ahol a maguk természetességében megszólalnak az emberek. Valódi riporterként készültem, becsomagoltam a diktafont, kazettákat, tartalék elemeket vásároltam, jegyzetpapírt és tollakat raktam a táskába, s az út végén szomorúan állapítottam meg, eszembe sem jutott elővenni ezeket az eszközöket. Kis pontosítással: Klézsén kijegyzeteltem néhány sort a tanulók füzetéből.

Pompás román nyelvű megbízólevéllel rendelkezünk, miszerint a múzeum megbízásából etnográfiai kutatást végzünk Moldvában, ha valamilyen hatóság reánk tekintene. Sepsiszentgyörgyről indulunk, az operatőr kolléga a felszerelésével bevackol a hátsó ülésre, a néprajzos kolléga a parancsnoki helyen. Az Ojtozi-szoroson megyünk ki a Kárpátok közül. Leromlott vámépület jelzi a történelmi határt, mellette Vajdahunyadvár-stílusban épült új panzió, kőből rakva, tornyosan, boltosan. Itt megállunk. Az udvaron pisztrángos tó, közepén csobogó, hogy a kényes halak jól érezzék magukat az oxigéndús vízben. A tulajdonosnő Magyarországra áttelepült, majd ott mindenét pénzzé téve visszatért ide a gyökereihez, vállalkozóként. A stílusosan, ízléssel berendezett étteremben ülünk le egy kávé mellett beszélgetni. A hölgy édesapja egy élet munkájával teremtett a közelben egy pisztrángost, amely a maga nemében egyedülálló nemzeti kincs lehetne, sehol máshol az országban nem tudják szaporítani a már ritkaságszámba menő piros pettyes pisztrángot, itt igen. De Romániában még nem tisztázott a vizek tulajdonjoga, Európa pedig – rossz tapasztalatok után – nemigen vesz román árut. S a világ bármely pontján egyedülálló természeti értéket képviselő pisztrángos lassan romlik, illetve zajlik körülötte a privatizációban jól ismert játék, az állami tulajdont képviselő kezelők és hatóságok hagyják addig romlani az állapotokat, míg végül bagóért megvehetik maguknak. A panzióval sem egyszerű a helyzet, ezerféle engedélyeztetés, bürokrácia, adó sújtja a vállalkozókat, akik végső soron munkahelyeket teremtenek, vérkeringést pumpálnak a gazdaságba. Magyarország nem segített? – kérdezem. Három sikertelen pályázat után a hölgy föladta a reményt, hogy onnan támogatáshoz juthatna. Talán elindul a vállalkozás, és apránként a jövedelemből sikerül továbbfejlődni. Tervezi a vámépület felújítását, lakhatóvá tételét.

(Gorzafalva) Az Ojtoz-folyó mellett hajtunk be Moldvába, az első településen rögtön laknak adatközlőink. Egy vashídon át térünk a faluba, vasúti talpfák vannak rögzítve a vasszerkezethez, a gerendák egyenként hajlanak, mozdulnak, ahogy az autó kerekei döcögnek rajtuk. Idegesítő élmény, de a negyedik-ötödik áthajtás után megszokja az ember. Szűk, sikátorszerű, kanyargós utcák, deszkapalánk-kerítések, apró, zsindellyel vagy hullámpalával fedett házacskák. Cserepet sehol nem látni. Az utcákban ásott közkutak. Három hete itt még hó borított mindent, most tomboló nyár van, tobzódó sietséggel virágzik minden fa és növény. A tavasz idén elmaradt.

A kilencvennégy éves Bori néni lakik a portán a régi házban, mellette az új, bádoggal fedve, sárgára festve. Kőalapokon áll a régi ház, gerendaváz tartja, apró ablakok, tapasztottföld a padló. És olyan szegénység, amilyen csak a népmesékben van. Színes szentképek a falon, asztalon, megsárgult, megbarnult fényképek, néprádió, csikótűzhely. Körben a falon „festékes" szőttes, a néninek minden vagyona és használati tárgya itt van a szemünk előtt.

A szűgomba valójában nem is gomba, hanem egy erdei virágos növény gumója, amit Szent György napja táján ásnak ki az erdőben, megszárítják, porrá törik, és italba keverve fogyasztják, amikor sér a szű (fáj a szív). Bori néni hajlott kora ellenére teljes szellemi frissességnek örvend, kéretlenül is szedi elő az eszközöket, a kiskancsót, amit még az ura formázott s ő díszített mázzal, a tűzpiszkáló vasat, amivel porrá zúzza a szárított gumókat, mutatja a szűgombából fölhalmozott készletét. Azt már jóval nehezebben érti meg, hogy a felvétel kedvéért mindent vissza kell rakodnia, azután megint elővenni, s újra elmondani, amit már egyszer elmondott. Az operatőr is, én is fölhajtunk egy pohárkával, ha már megkeverte. Keserű, mint az igazi orvosságok.

Leemelek egy barna fényképet a falról. Bajszos parasztember, ifjú feleség, négy gyermek, mereven néznek a fotográfus masinájába. Még a "verekedés" előtt készült, akkor még négy gyermekük volt, az ötödik a hasban. A verekedés, pontosabban az első és a második verekedés a világháborúkat jelöli a csángó szóhasználatban, mint később megtudom. Nyolc gyermeket szült s nevelt fel Bori néni, s utolérte a nagy kort megélő emberek tragédiája, a testvéreknek, utódoknak nagyobbrészt az átlagos élethossz jutott, s volt három év az életében, amikor összesen tizenöt koporsó mellett állott. Már nincs senki a környezetében, aki nem meseként hallgatja ifjúkorának eseményeit. Az ura szép, nagy, kövér ember volt, "mint magik". (A nyelvészeti pontosság kedvéért közölnöm kell, hogy a csángó szóhasználatban a kövér ebben az esetben derék, erős embert jelent – csak nehogy téves képe legyen az olvasónak rólunk…)

A falak hófehérre meszeltek, a szentképek erős színekben pompáznak, az asztalon Szűz Mária képe keretben, előtte váza, benne fakuló műanyag virágok. A felvétel kedvéért fölkapcsoljuk a villanyt, a dróton lógó huszonötös körte nem teszi világosabbá a szobát. A tűzhely fölött tálas, rajta a néni minden konyhai eszköze, kormos lábasok, kopott főzőkanalak, rozsdás, csorba, megfeketedett edények. A tűzhelyen két félig lefedett lábas, az egyikben belefagyott puliszka, a másikban héjában főtt krumpli. A modern világ jelenléte is megfigyelhető, a szentek és a családi fotók gyűjteményében a falra került valami színes plakát, szőke rocksztár feszít egy csodamotoron, s az ágy mellett, a falat takaró festékes alá egy hungarocell lemez van becsúsztatva hőszigetelés céljából.

Lakik az udvarban még egy néni az új házhoz ragasztott szoba-konyhában, kíváncsiskodva megjelenik, láthatóan nem túlságosan szeretik egymást. „Máskor évekig nem jön ide" – ad a nénink találó jellemrajzot az asszonyi kíváncsiság természetéről.

Megkérdezem vendégünket, vannak-e szőttesei, varrottasai. Eltaláltam a büszkeségét, mert azonnal megnyílik lakása, be kell mennem, meg kell néznem a kincseit. A szobája valóságos múzeum és raktár, méteres halmokban állnak a háziipar egyszerű eszközeivel, rengeteg kézimunkával előállított párnák, szőnyegek, terítők. S ezek még nem a kommercializálódott és piacra termelő új népművészet darabjai, használatra, fölhalmozásra készültek. Ezt mind maga csinálta? – kérdezem. Ennél sokkal többet, a kiházasuló lányok rengeteget elvittek, volt miből. A néni eggyel fiatalabb generáció, bőven nagymamakorú, de nyelvében több a román szó, kifejezés. Kérdem, nem adna-e el egy darabot a festékesekből. Nem, ez pontosan annyi darab, amennyin a gyermekei igazságosan el tudnak osztozni. Már vagy három éve nem ült a szövőszéknél, nem tudná pótolni a hiányt…

(Zöldlonka) Másodszor állunk meg a szűk utcában. A kapu csak kilincsre csukva, de a ház ajtajához egy bot van támasztva, ez a jelzés a biztonsági zár, egyértelműen jelzi, hogy a háziak nincsenek itthon. Az ősbizalom működő gyakorlata, de, teszem hozzá szkeptikusan magamban, csak a szegénység körülményei között funkcionál. Elsőre csak bekukkantottunk, nincs Ilonka néni, s mentünk tovább a testvéréhez, másodjára csak itthon találjuk. Most sincs, de előkerül az udvar mélyéről egy kilencéves leányka, románul beszél csak, dédunoka, ő tudja, hol a néni, oda is vezet. A néprajzos kolléga elmegy a kislánnyal, az operatőr fölállítja a készüléket, s gyönyörű felvételeket készít egy régi, zsindelyes házról. Ugyan nem abban lakik az adatközlőnk, de egy néprajzi filmben bizonyára jobban mutat a régi. Én bámészkodom.

Miben más ez a falu? Szűk utcák, látszólagos rendetlenségben épült házak, az utca felől mindegyiket embermagas deszkapalánk keríti. Nem hasonlít az ismert székely, szász és román faluképekhez. Talán az élénk színre festett házak ismerős román sajátosságok. A zárkózottság sem olyan, mint a szász településeken, inkább a modernitás jeleként értelmezhető, újabbkeletű divat. Főként a hiányok a jellemzőek: nincsenek állatok, kapirgáló tyúkok, kacsák, libák, kóborló kutyák, nincs disznóröfögés, marhatartásra utaló lepények az úton, időnként elhajt egy szekér, lovak vannak. És szemét sincs. Kinn, az utak mellett errefelé sem jobb a helyzet, a sokféle csomagolóanyag lassan elborítja a világot, itt azonban nem szemetelnek. És nincs koldus, nincs a megszokott bámész szemtelenség, ami román vidékeken azonnal megközelíti a külföldi rendszámú autót.

Jön Ilonka néni. Vállán kapa, kezében bot, mellette az unoka. A feketébe öltözött öregasszony és a narancsszínű pólóban fegyelmezetten lépkedő kislány mint az emberélet két szélső állomása. A kislány csupa ideges vibrálás, futna, ugrálna vagy csak nagyokat lépne, a néni kilencvenhat évének terhével lassú, egyenletes tempóban halad.

Az udvar sarkában fél tető szolgál nyári konyhaként, ott ülünk le, készül a felvétel a szűgombával kapcsolatos szokásokról. Az unokák száma háromra növekedik, illedelmesen ülnek, bámészkodnak. A nagymama a mi tiszteletünkre magyarul beszél velük, nagyobbrészt értik, románul válaszolgatnak. A néni emlékezik, azelőtt szekervel mentek ki az erdőre Szent György napja táján, vittek ennivalót, három-négy kila pálinkát, és ameddig az tartott, gyűjtötték a gombát. A növénynek két fajtája van, a pirosvirágú gyógyítja a férfiakat, a fehér a nőket. De a néni nem emlékszik, hogy valaha is különválasztották volna a gumókat, együtt szárították. Van, aki megpróbálkozott a növény konyhakertbe plántálásával. Tud ilyet mutatni? – természetesen tud, megyünk is megnézni a harmadik szomszédba. Ott zöldell a gyümölcsfák alatt, levele hasonlít a csillagfürthöz. Már elvirágzott, zöld magtokokat lenget hosszú szárakon. Mellette vérehulló fecskefű, egyike azon gyógynövényeknek, amelyeket ismerek, megkérdezem a nénit, ez milyen növény. Nem ismeri, burján, azaz gyom, haszontalan.

Szeretnénk dokumentálni az erdei tevékenységet, de nem akad a környéken ember, aki eljönne velünk. Magas dombot kell megmászni, a néni már nem vállalkozik rá. Tanácstalanul ülünk az árnyékban, töprengünk közösen, mit lehetne tenni. Elvisszük a nénit az erdő széléig, lefilmezzük, ahogy kapával betér a sűrűbe, aztán úgy vesszük fel az ásást, hogy csak a kapa meg az előbukkanó gumók látszanak...

A gyermekek szülei „magyarban vannak", itt nincs munka, nincs megélhetés. Nagyon is megtanultak most magyarul. A gyermekecskék a nagymama és a dédi gondjaira vannak hagyva, és tudnak magyarul imádkozni, keresztet vetnek, mondják „az atya, a fiú...", és megállás nélkül fújják tovább az Édes Jézus… kezdetű imát. A legnagyobb, a leányka mondja hibátlanul, a fiúk el-elakadnak, hadova szókat mondanak, ahol nem jut eszükbe a szöveg. Csokoládé és cukorka a jutalmuk, de nem osztoznak, nem kezdenek hozzá, Isten nevével jó egészséget kívánnak köszönetül.

Körbejárom az udvart. A kertek felé a porták nyitottak, át lehet járni egyikből a másikba, s minden udvar jellemzője a magas lugasra futtatott direkttermő szőlő. Egész Közép- és Kelet-Európában számomra a szegénység legbiztosabb mutatója. Különösebb gondozás, permetezés nélkül megtermi a szegény emberek egészségre ártalmas, butító italát. A kert ásatlan, rendetlen, hosszú volt a tél, és hiányzik a munkából az a korosztály, amelyik elbírna a nagyobb munkákkal. Időnként küldenek pénzt, ritkán hazajönnek, aztán mennek a kenyér után. Nem merünk faggatózni, de csak kiderül, hogy képtelenül kis mennyiségű pénzből megélnek, a városi középosztály – mondjuk – többet költ telefonálásra egy hónapban, mint amennyit itt be tudnak osztani egyik napról a másikra. Eszik azt, amit a kert megterem, mamaligát, krumplit, babot...

A néninek vannak szőttesei, adna is el belőle. Bemegyünk a tisztaszobába, mutatja a háziszőttes festékeseket, háromszázezer darabja. Nézegetjük sorra, ez is szép, az se csúnya, melyiket vegyem. Időközben egy külön halomra esik a pillantásom. „Azt is meg lehet nézni? - Lehet, de az nem eladó." A szétterített festékes színei szinte ragyognak a félhomályban az előzők után. Ebből szívesebben vennék. Kiderül, hogy ezek a néni temetésére vannak félretéve, velük fogják letakarni a ravatalt, megmutatja még az előkészített szemfedőt, a torhoz, virrasztáshoz előkészített kosarakat, tányérokat, evőeszközöket. Minden hibátlanul elő van készítve a méltóságteljes távozáshoz. Ugyanaz a gondos előkészület, ahogy egykor a lakodalmára készült. Szó fordul a virrasztási, búcsúztatási szokásokra. A halottas háznál imádkozóknak csak „tiszta leány" viheti a vizet, különben az megzavarosodik. És ezek a maiak…! Ezeknek annyi gyermekük van, amennyit akarnak. Nekünk még annyi született, amennyit Isten megadott.

Egy középkorú asszony megy át az udvaron, erre tér ki az utcára valamelyik szomszédból, lassít, megnézi figyelmesen a kamerát. Románul köszön, s ugyanezen a nyelven pár szót vált a nénivel meg az unokákkal. Magyarul köszönünk rá. Fogadja, s megkérdezzük, tud-e a szűgombáról. Menekülésszerű távozás a válasz, a kapuból még visszaszól, ő nem akar magyarni.

A néninek eszébe jut, hogy tud egy közelebbi lelőhelyet, oda autóval is el lehet menni, nézzük meg ott a szűgombát. A kislány és a néni beülnek az autóba, viszünk kapákat. Áthajtunk a hídon, megtudjuk, hogy innen vetette magát a folyóba egy orvos, hát az öngyilkosságnak igencsak kényelmetlen módját választotta, pár arasznyi víz folyik a mederben, jól összetörhette magát a sziklás folyóágyban. A műútról visszakanyarodunk egy másik hídon a folyó túloldalára, de az út az autó számára járhatatlan, sziklás, itt-ott mély pocsolyák, szeméthalmok. Elindulunk gyalog. A néni tempója a haladási sebesség. Nincs messze, nincs messze, ismétli, még ennyit kell menni, mondja egy negyedóra után. Aztán megyünk még egy órát. Találunk szűgombát, én is négyet-ötöt kiások, mire az egyik alatt gumót is találok.

Délután gurulunk be Klézsére, először az adatközlőhöz megyünk, itt történt a családban egy csodálatos gyógyulás a szűgombának köszönhetően. Csak a férj van otthon, felesége a szőlőben, estig nemigen jön haza, de el tudja ő is mondani azt, amire kíváncsiak vagyunk. Itt is három-négy unoka, egyiknek a szülei külföldön dolgoznak, a másik családban valami elszeretéses, válásos botrány zajlik, az unokák maradnak a nagyszülőkre. Hatalmas a rendetlenség a portán, tüzelőnek idehordott gallyak, ágak halomban, széthasított rozsdás vashordó, láncon acsargó kutya, nyikorgó hintán csimpaszkodó koszos gyermekek, tyúkok szanaszét. A gumicsizmás férfiú megigazítja a haját, katonás tartásba áll, s elmondja a kamerának leánya gyógyulását, akiről már az orvosok is lemondtak. Ő úgy tudja, pálinkával kell fogyasztani a porrá tört szűgombát, napjában háromszor. Ő maga soha nem próbálta.

Asszonyok járnak át az udvaron vödörrel, mosnivalóval a kezükben, a porta büszkesége a kút, idejárnak vízért. A gazda maga ásta a két kezével. A gyermekek nem értik a magyar szót. Megkérdezem, milyen szőlőt termelnek s mire használják. Négy-öt direkttermő fajtát sorol föl, természetesen bort készítenek, meg csigert is, cukros vízzel fölöntik a kipréselt törkölyt, újraforr, meg lehet inni. Kérdezem, szokták-e permetezni a szőlőt. Nem értjük egymást, magyarázom, hogy vízben oldva meszet, ként, rezet nem szoktak-e ráhinteni a tőkékre. Végre megért. Ezt nem kell locsolni, csak az Isten locsolja. Még rákérdezek, mennyi a szőlő, s mennyi bora szokott teremni. A paraszti óvatosságreflexek működésbe lépnek, nagyon városiak vagyunk, ki tudja, milyen hatóságtól jöttünk, kitérő, bonyolult a válasz. Meg aztán a bort, nagy a család, nyolcfelé kell osztani. – De azért eladni szoktak? – Nemigen. Mindenkinek van a faluban.

A magyar házban van a szállásunk, fönn a domb tetején, erősen porzik a földút a nyomunkban, esős, sáros időben talán meg sem közelíthető autóval az épület. Emeletesre átépített faluszéli ház a magyar központ, tetején parabolaantenna Duna felirattal. Gyergyóból idekerült fiatalember a gazda, tanítgatja magyar nyelvre és számítógépes ismeretekre az önként idejövő gyermekeket. Most is ott ül a számítógépek előtt négy-öt, játékprogramokat nyúznak. A magányos férfilétbe szorult fiatalembert éppen meglátogatták a szülei, az anyuka takarítja a konyhát, kimossa a hűtőszekrényt. Kérdem, mivel foglalkoznak. Férjével mindketten munkanélküliek, s van még otthon két iskolás fiú. Miből élnek? Ami akad, minden munkát vállalnak, de nagyon nehéz.

Kimegyünk az operatőrrel a dombra, gyönyörű képet mutat innen a falu, fehér virágpompában minden fa és bokor. Szőlőültetvény mellett állítjuk le a kamerát, s akkor döbbenek meg, amikor ráismerek a növényre. Ilyent még nem láttam. Mint más vidékeken a babvetés mellé, három-négy hosszú bot van letűzve a szőlőtő köré, csúcsban összetámasztva, megkötve. A karókhoz egy-egy termő ág van kötve gyenge fűzfavessző hurokkal. Talán már Noé idejében is így művelték a szőlőt.

Lemegyünk a faluba, alkonyodik, tehénvontatta szekerekkel térnek meg a földekről az emberek, hangos magyar szóval jó estét kívánunk, szíves magyar szó a válasz. Egy-egy lovasszekér is föltűnik, mint Daciák között a Mercedes, a legnagyobb sebességre kapcsolva viharzanak el a ballagók között. Egy befejezetlen emeletes ház földszintjén a felirat szerint bár, igazából kocsma működik, benn hangosan üvölt a román kereskedelmi adó, füst és tömeg, ordibálás. Nem megyünk be, csak megállunk az ajtóban. A magyar nyelv nyomdafestéket nehezen viselő szavai csak úgy röpködnek a levegőben.

Mellénk csapódik egy negyvenes férfiember, meg akar tisztelni, ezért nagyságos úrnak szólít bennünket. Világjárt ember, évekig dolgozott törökben meg magyarban. Mi a szakmája? – Elektronika. A faluban is meg akarta csinálni a kábeles-műholdas rendszert, hogy török meg magyar adókat is lehessen nézni, de nem engedélyezték. – Mi bajuk van ezeknek a törökökkel? – kérdezem. S érti a humort. Elvált, furcsa bölcsességgel közli, hogy asszony nélkül sokkal egyszerűbb az ember élete, három nősember hallgatója csak bólogat ekkora élettapasztalat és bátorság láttán. Egy fivére él Francában, ő is gyakran elmegy külföldre dolgozni, édesanyjuk itt él, küldenek neki pénzt, és ide jönnek haza. A portán, ahová bemegy, valóban meglátszik a folyamatosan beáramló külföldi jövedelem.

A templomdomb alatt kis üzlet és kis kocsma, betonozott placc előtte, a fogyó fények között itt is férfiak üldögélnek korsó sörökkel kezükben. Nyugalmas befejezése egy munkás napnak, fejünk felett egy hangszóróból hol a rockosított román népzene, hol a nyugati világslágerek gépzenéje harsog. A csapolt sör 6800 lej egy korsóval, körülbelül a fele a másutt szokásos árnak. A csapot kezelő leányka nincs több tizenöt-tizenhat évesnél, nem tudja megmondani, milyen márkájú sört árul, s azt sem tudja, hol gyártják. Egy életünk, egy halálunk, rendelünk belőle, s kitelepszünk az utcára a többi „alkoholista" közé. Sörnek sör, ittunk már jobbat is, de kellemesen hideg. A szomszéd asztalnál férfitársaság, huszonéves fiatalok, a zenén át is hallani, miről beszélgetnek. Egyszer magyarul, másszor románul, úgy váltogatják a két nyelv mondatait, hogy észre sem veszik. Magnóra kéne venni, hogy elemezni lehessen, miért váltanak időnként. Tíz-tizenkét éves fiúcska vezeti óvodáskorú öccsét, betérnek ide, a nagyfiú rendel egy korsó sört, és szép, méltóságos tempóban megissza az egyik asztalnál. Senki nem csodálkozik, mi is csak magunkban. Biztosan felnőttmunkát végez már, és társadalmi státusát jelzi ennek a szokásnak korai gyakorlása.

A magyar házban, szállásunkon, kényelmes háromágyas szobánk van az emeleten. A földszinten két tanterem, a konyha és a vizesblokk. A folyosón román nyelvű faliújság, kivonatos passzusok Románia alkotmányából, meg egy Smaranda Enache-cikk. Az egyik tanteremben leharcolt számítógépek, vagy nyolc-tíz darab, végignézem, angol, román és német a billentyűzet, magyar még véletlenül sincs. A bekapcsolt masinán a Windows95 magyar változata a futó kezelőprogram, a gép indulásból egy sor játékot kínál. A másik terem iskolai osztályformát mutat, elöl tanári asztallal, sorban tanulópadokkal. Két csomag iskolásfüzet, rajtuk román vagy félromán nevek (Puscasu Cornelia, Bordas Ionel, Farcas Adriana, Bencea Joca, Cioraru Juliana, Reti Marin, Farcádi Claudia, Mátyás Monika, Hogea Crina-Marina), de némelyiken, külön sorban, „PISTI" vagy „KATI" felirat jelzi, hogy magyar név is van, ha nem is hivatalosan. Belenézek néhány füzetbe: a magyar mássalhangzók, magánhangzók, Zelk Zoltán-vers, imaszöveg, s néhány közös fogalmazás, mert a szövegek a különböző füzetekben nagyon hasonlítanak egymásra. Néhány részletet kimásolok, igyekezve megőrizni a sajátságos helyesírást.

Az én édes jó anyám

Az én édes jó anyám szeret engem, es ennis szeretem őt. Ahanszor rám néz, a szeméből szelidség és melegszik sugárzik. A szeme szelid és barna, aka kissé piros. Telmet elég magasz és kissé telt. A bőre egyébként fehéres színő, ha valami baj ér, mindig körülöttem sürg... és gyakran kérdezgeti, hogy érzem magam. Nagyon sokat dolgozik. Én segítek neki, de érzem hogy még sokkal de sokkal többet kellene segítene. Mindeneste megcsókol, mielőtt elaludnék.

Az én falum

Történelem Először 1996-ban (!) Gála Antonio Meghiru említ Klézséről (11 család, 70 lélek). Klézse alsó részét Budának nevezték és egy István nevű valaki vásárolta meg. A felső része Alexandrina, a középső része Klézse (központ). Itt élt Petrás Ince János forrófalvi pap, neki is köszönhető a magyar kultúra megőrzése. Meg Gyorgyine pap aki az ötvenes években megengedte a magyar misét (őmaga misézett magyarul), a miatt sokat volt börtönben. A Pokol patakiak székelyekből származnak. Somoska erdős részében alapult meg.

Az én napi programom

Reggel 8.00-kor kelek fel Megmosom a szemeimet felöltözöm és reggelizem Átismétlem a leckéimet és megyek iskolába Ez a délelőtti programom. Délután megyek a magyar házhoz informatikát és magyar nyelve tanulni.

Szobánk dísze egy naiv olajfestmény, megpróbálom híven leírni, a történelmi közelmúlt képéről ad fontos információkat. A kép előterében szelíd tekintetű katolikus pap áll szemben velünk, nyakában kereszt, kezében Biblia, tekintetében annyi a megbocsátás, mint a szentképek mártírjainak. Két oldalán a németalföldi keresztrefeszítéses festményekről ismerős két lator, egyik kopasz, horgasorrú, a másik huligánforma nagyhajú, a gyűlölet eltorzítja vonásaikat, gumibotot emelnek a mozdulatlanul tűrő papra. Karjukon vörös színű napos-karszalag, rajta sarló-kalapács. Közvetlenül mögöttük a gépkocsigyártás klasszikus idejét idéző fekete személyautó, mellette egy egyenruhás ütlegel szintén gumibottal egy másik papot, az éppen összeroskad az ütések alatt. Az erdő fái között moldvai népviseletbe öltözött idősebb férfi menekül, hasonló ruházatú fiatal legény egy bokor fedezékéből nézi az eseményeket. Van még a képen árkot átugró nyuszi, tekergő kígyó, távolban szálló madarak. Messze-messze, a kép mélységében hegyek, köztük sötét, fekete viharfelhő közeledik, villámok hasítanak a homályba.

Pusztina felé kinézünk a térképen egy rövidítést, tábla nem jelöli a bekötőutat, az út szélén baktató román házaspár eligazít, itt kell elfordulni. – És jó az út? – Jó, nyugtatnak meg, a busz is azon jár. Hát a busz bizonyára könnyebben veszi az akadályokat, de mi is óvatos tempóban elgurulunk a hegytetőig. Onnan kinyílik a falu látképe, megállunk, lefényképezzük. Alig haladunk még száz métert, egy asszony fekszik az út szélén, karjaival furcsán kalimpál, s mire tudatosul bennünk, hogy nem csak leheveredett az út szélén, már túl is gurultunk rajta, megállunk, futunk vissza. Már mellette van egy fiatalasszony. Csak rosszul lett a tűző napfényben a huszonhatos születésű néni. Fölsegítjük, beültetjük az autóba, máris jobban van, ahogy árnyékba kerül. Értelmesen felel a kérdéseinkre, szokott máskor is rosszul lenni, elmentek az évek. A fiatalasszony furcsa keveréknyelvet beszél, jó lett az idő, és mindenki okupát. Ilyeneket mond, és sűrűn megkérdezi: Értik, ugye. Nagy bottal járva egy férfiember közeledik a kaszálókon át a falu felől.

Pusztinai? – kérdezzük. Az, s szinte az élettörténetét közli dióhéjban, miszerint a szülei ebből meg abból a faluból származnak, ő meg idevaló lett. Pár szót vált a kocsiban ülő kortársával, s megállapítja, nyugodtan beszélgethetünk. – Hogy hívják, bátyám? – A magyar nevemet mondjam, vagy a rományt? – A magyart. – Muzsikás István. – És van román neve is? – Van – s mond egy szabályszerű román nevet, aminek se hangzásban, se jelentésben semmi köze a magyarhoz. – És melyik van a buletinjében? – Hát a romány. – Elő is veszi a kéttenyérnyi széles bőrövből az okmányt, megmutatja. A faluban mindenkinek két neve van, egy becsületes magyar, meg egy hivatalos román. Természetesen. Engem meg mindenféle számok révén (személyi szám, TAJ-szám, adószám) tartanak nyilván otthon a hatóságok, s eszembe sem jutott csodálkozni ezen. – Hányan laknak a faluban? – Olyan kettőezren. – Laknak itt románok is? – Kevés. Talán kettő a százból. – Hát a szűgombáról hallott-e már? – Halott, sőt tudja a környékbeli lelőhelyeket is. Ő is úgy emlékszik, pálinkával kell fogyasztani. Érdekes, a férfi adatközlők, bár nem kóstolták a szűgombát, inkább a pálinkát tekintik megfelelő oldószernek, ha már gyógykezelésről és egészségről van szó. Megörökítjük fényképen a találkozást.

A nénit hazavisszük egy erősen keskeny és meredek utcába, visszafelé úgy kell kitolatni. Itt valóban mindenki okupát, sorra járjuk a címeinket, sehol nem találjuk otthon az adatközlőket, pedig az egyik helyre még hoztunk is ebből a csodagyógyszerből. Kitaláljuk, hogy beadjuk a szomszédba, akkor biztos megkapják. A néprajzos kolléga betér a szomszédba, mi szóba elegyedünk egy nénivel. Bizony ő is egyedül él, egyik gyerek a távoli román városban dolgozik a konsztrukciján, a másik Itáliában van, és már van neki dokument bun, a harmadik szintén Itáliában, de neki még félni kell. Meg szokták látogatni, hoznak pénzt, és az egyik azt mondta, hogy „édesanyám, maga se románul, se magyarul nem tud”.

A néprajzos kolléga fél óra múltán sem kerül elő, utánamegyünk. Hát gombakedvelő családra bukkant, s lelkesen kicserélik ismereteiket, a család éppen tegnap Szent György-gombát ebédelt, és ha kedvünk meg időnk van, akkor akár most eljönnének velünk gombászni egy kicsit. A két, ötven körüli szülő és a felnőtt fiú gyönyörűen beszél magyarul, éppen dolgoztak, gerendákat fűrészeltek, a munka megvárja őket. A nyolcvanadik gombanévnél elfogy az érdeklődésem, körülnézek az udvarban, a motorfűrésszel fölvágott alapanyagon krétával firkantott emlékeztetők, hogy mire is szánták az adott darabot: fereastra, usa. Elindulunk a kapu felé, a szőlőlugason háziszőttes törölközők száradnak. – Nincs ilyesmiből eladó? – kérdezem. – Már mindet eladták Magyarországon – mondják –, ez a néhány kopott darab van, amit ők maguk használnak.

A kapuban még beszélgetünk egy kicsit, a szomszédos portára éppen beterelnek egy növendék tehenet, kicsit vad a jószág, túl akar futni a nyitott kapun, apuka és négy-ötéves kisfiú kiabál románul az állattal. Új ismerőseink ugranak segíteni, az asszony megdicséri ékes román nyelven a kisfiút, hogy milyen bátor. Nem álljuk meg, megkérdezzük, miért románul beszélnek a kisgyermekekhez a faluban. Dehogy van ez így, csak ehhez a kisfiúhoz szólt románul, mert román a tátikája, a mámikája magyar.

Még sétálok egyet a temetőben, kíváncsiságból. Csupa-csupa román név a sírköveken és vas fejfákon, de valódi román nevek, nem olyanok, mint Klézsén, ahol a legtöbb névből következtetni lehet a magyar eredetre. A tíz-húsz évnél öregebb vasakat belepte a rozsda, a sírkövek sem öregebbek 30-40 évnél, ha volt itt valaha magyar név, az elpusztult, elkorhadt a fejfával, amire vésték. A magyar csak a szóbeliségben él.

Gyergyónak térünk vissza a Kárpátok közé, Petőfivel ellentétben csodáljuk is, szeretjük is a hegy-völgyes tájat, csak a sofőr gyönyörködhet kevesebbet, óriási kátyúk teszik az utat is dombvidékhez hasonlatossá. Még megállunk egy út menti vendégfogadónál, már ideát, a tulajdonos új panziót épít. A gerendákból rótt épület felső háromszögében deszkába fűrészelt csillag- és holdmotívum. Azt a csillagot ki kell fűrészelnem, mondja a tulajdonos, pedig eredeti székelyföldi motívum, annyian kérdezik, hogy minek oda az ötágú csillag…

(Vallomás) Amikor még csak készülődtem erre az útra, s többeknek eldicsekedtem, egyik, különben művelt, tájékozott ismerősöm megkérdezett: „Szóval kíváncsi vagy a nyelvrokonainkra?”. Kiigazítottam: nem nyelvrokonok, ugyanolyan magyarok, mint mi vagyunk. Kérdés, ők minek, kinek vallják magukat, ha közben nem ütnek a fejükre vagy nem köpnek ki a válasz hallatán, mert utána – túl vannak rajta – megfontoltabbá válik az identitás meghatározása. Mint Juliánus barát egykoron, elindultunk Kelet felé, s a miénkhez hasonló nyelvet beszélő embereket találtunk. Mi magyaroknak tekintettük őket, ők óvatosabban nyilatkoztak.

Begyűjtöttem statisztikákat, elmélyültem a szakirodalomban, elolvastam néhány számát a csángómagyar újságnak, s megfelelően tájékozott vagyok azokról a küzdelmekről, amelyek a magyar iskola, misézés, kultúra érdekében folynak. De ezekből semmi nem került bele ebbe a cikksorozatba.

Az asszimiláció számomra személyes sors. Nem valami különlegesség, hanem, bizonyos szükségszerűségek, kényszerek között, a túlélés egyetlen lehetősége mind a közösség, mind az egyén életében.

Nagyszüleim még Magyarországon élő egynyelvű németek voltak. Kivétel az anyai nagypapa, aki az első világháború jóvoltából a Monarchia hadseregében megtanult hibátlanul magyarul és egy kicsit olaszul, aztán a hadifogságban még oroszul. Különben falujából alig kimozduló parasztember volt. Szüleim generációja már kétnyelvű volt, megtapasztalta, hogy sem a magyar, sem a német nyelvet nem beszéli anyanyelvi, irodalmi szinten. A férfiak megjárták a magyar hadsereggel a Don-kanyart, azután, aki túlélte, azt, mint birodalmi németet, besorozták a német hadseregbe, és ha itt is szerencséje volt, akkor nyugati hadifogságból keveredett haza. S olyanokat mondtak, hogy „ketten voltunk a században magyarok, én meg a Schwarzenberger Hanzi”. A háborút követően százezreket telepítettek “haza”, a szétbombázott Németországba, másik százezreket hajtottak el málenkíj robotra, aztán államosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása, mindegyik keményen sújtotta az iparkodó, szorgalmas, nemzedékeken át takarékoskodó németeket. Az én korosztályom, ahogy egyik barátom fogalmazott, az a generáció, amelynek a szülei és a gyerekei beszélnek németül. A háborút követő két évtizedben háborús bűnös nemzet voltunk. A lenini nemzetiségpolitika másodlagosnak ítélte az ilyesfajta nyelvi meg kulturális kötődéseket, az osztályhelyzetet tekintette meghatározónak.

Pontos fogalmi tartalmú gondolatmenettel le lehet írni az asszimiláció menetét, de valahogy más ez az egész, ha személyes sorsként éli meg az ember a történelmet. Amikor egyszerre nem lehet ragaszkodni a nyelvhez is, a közösséghez is, és ahhoz a helyhez is, ahol születtünk, ahol őseink nyugszanak. Ha valamelyiket föl kell adni, akkor nem a kultúra és nem az öntudat az első, hanem a megélhetés.

Ennek az alapállásnak köszönhetően lett ez a beszámoló ilyen, amilyen. Igyekeztem megérteni, meglesni a hétköznapokban egy életformát, s lehetőleg tárgyilagosan leírni azt, amit láttam, tapasztaltam, megértettem.

2003 májusában

K a l a n d o z ó