125 Herman Ottó: A tenger színén

(Részlet a szerző Adriai képek c. tárcasorozatából, mely először a Vasárnapi Újságban jelent meg 1877-ben. Idézi a Kriterion könyvkiadó Téka sorozatában 1982-ben megjelent, Az Adriától a Jeges-tengerig c. Herman Ottó kötet.)

Egy ragyogó szép reggelen azután rákerültem egy adriai hattyú hátára, azazhogy a Minerva Lloyd-gőzhajó fedélzetére s a szó szoros értelmében a fedélzetre, mert akkor minden katonai rangot még a borjúban hordoztam volt, éppen úgy, mint a francia közvitéz szintén ott hordozza a marsallbotot. Sőt ez a körülmény még bizonyos helyére is utasított a hajó fedélzetének, mely noha legelöl, a hajó orrán van, mégis az utolsó. No de nem volt az olyan nagyon utolsó a szerint az élet és látvány szerint, amely ott nyüzsgött, illetőleg feltárult.

Egy óriási kötéltekercsen hamar megtaláltam a helyet, amelyen megkímélt a lótó-futó matrózság „corpo di bacco" s több efféle ékes mondással fűszerezett munkája, mely a hajó orra s vége, a raktárak mélysége s a nagyárboc csúcsa között folyt. A vén kapitány a parancshídról szórta a parancsot, a végrehajtás pedig ott nem ismeri a lézengést, kényelmeskedést, s ha vagy egy bámész utazó keze ügyébe talál esni a siető matróznak, hát annak az utazónak a bordája rendesen megérzi a matrózkézhez tartozó könyök taszító erejét.

Csakhamar rendbe jutott minden, a nagy kémény mellett a középre voltak vonva a vassal rakott, apró kerekeken gördülő súlyozóládák, a Vicenzáról jövő sovány szabócska, ki pereputtyostól Castelnuovóba költözött, valahogyan csak elhelyezte feleségét, négy gyermekét, a bölcsőt, a tyúkketrecet és a gitárt; azután felszedték a horgonyt, felhangzott a gőzfütty, a hajókerék zakatolni, a felkorbácsolt víz zúgni kezdett. A hajó előbb lassan, majd sebesebben iramodott a kikötőn ki a Canaléba, hol délnek fordulva a part hosszában tartott.

Egy felhőcske sem mutatkozott az égen. A tenger valóban oly sima volt, mint egy tükör, csak néha-néha vonult rajta, de csak helyenként s csak úgy, mint a reggeli szellő, a víz színén tovanyargalt egy könnyű berzenkedés; a könnyű szél érintésétől éppen csak megrezzen a víz tükre, apró habocskák keletkeznek, nyomban elsimulnak, s szépen lehet látni a szél útját, terjedelmét, mert a víznek az a része, mely a szél útján kívül esik, tükröződő, sima marad.

Ilyenkor a hajó nyugodtan halad, nem inog, s csak ha a párkányon áthaladva nézzük, miként hasítja az éles hajóorr a vizeket, miként csapnak azok össze a hajó végén s alkotják meg azt a barázdát, mely a hajó útját soká jelöli, s csak nagy távolban simul el tökéletesen, csak ekkor látjuk, hogy a hajó halad, máskülönben úgy rémlik előttünk, mintha a part képei sietnének el mellettünk.

Ilyenkor az a tenger felséges valami. Az a fénykör, mely a felkelő napot megelőzi, mind magasabbra, magasabbra emelkedve, végre befutja az egész égboltozatot, sárgás, majd rózsás színvegyületeivel festi a víztükröt; azután felkel a nap, s az első sugár, mely a naptányér felbukó legszéléről menekülve a tenger színét éri, valami leírhatatlanul szép fényjátékot varázsol elő. Úgy, amint a tenger lélegzik, a könnyű szél itt-ott felberzenti, s a hajó is, bár kis körben, de mégis mozgásba hozza a vizet, ez csillogni kezd, a csillogás a nap kibontakozásához képest nőttön nő, míg végre is a nap teljes képe rászáll a tengerre, s az égről, vízről egyiránt szórja vakító fényözönét.

A nap a dalmát vidékeken a szárazföld felől kel s a tengerbe áldozik: amikor a reggel első sugarai már a tenger színén villognak, a sziklás, meredek, szakadozott partok még árnyékban nyugodnak; a partrészek korrajzai ilyenkor határozatlanok, elmosódnak, s egy sajátságos ólomszürke szín az uralkodó; de amikor aztán teljesen megvirrad, a nap felemelkedett: a szürke szín eltűnik, a körrajzok kiélesednek, s feltárul a szemünk előtt az a pompás, változatos kép, amelyet a dalmát partok nyújtanak, amellyel a szem sohasem tud betelni. A hegygerincek és -csúcsok vonalai itt-ott megszakadnak, s egy darabon következnek azután azok a vad sziklások, amelyeknek előőrsei a tenger színén, messze a parttól is felütik fejöket, vesztére annak a boldogtalan hajónak, amelyet a vihar dühe közéjök dobott. A tengerjáró föníciai ősnép idejétől mai napig be sok emberélet pusztult el a sziklás partokon!

Így változnak azután a hegyek a sziklásokkal, az öblökkel, rések, sziklaszorosok, messze a tengerbe nyomuló kövespadok, néha kis félszigetek, az ún. punták; s úgy, amint elmaradoznak, lassanként elmosódnak, s magokra öltik a távol kékjét. E tájak képe egészen sajátságos, mert a zöld pontok a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. Szürke, olykor hófehér mészből valók a hegyek, s csak amidőn beletanultunk a dalmát növényélet titkaiba, vesszük észre némely lejtőn a növényzetet, mely molyhos, fehér szőrözetével egészen beleolvad a környezet általános színezetébe.

Zára és Sebenico között folytonosan tart a Canale, s csak az Isola Morter táján az Isola Curbabella felé tekintve nyílik a kilátás a sík tengerre is. A Minerva a partnak kanyarodott, s pár perc alatt a sziklaszoros közepét tartva sikamlott tova, minden percben kanyarogva, majd egy beugró sarok körül, s csakhamar mindössze annyi vizet láttunk, amennyi bármely kis tóé is. Ez az egérút, mely Sebenico rejtett, biztos kikötőjéhez vezet. Lassan jobbra-balra feltünedeztek egyes erődök, melyek e szoroson uralkodnak, majd egy szirtfokon egy kápolna aranyozott keresztje csillogott felénk. Itt a szoros egy szép medencévé tágult, melyet magas sziklafalak fogtak körül úgy, hogy a vizek folytatása nem is látszott. A medence teljes verőfényben úszott, s amint a hajó élével beléhasított a vizébe, kiszólította az élő tenger legkedvesebb tüneményét. A hajó előtt a tükörsima víz hirtelen megfodrosodott, s loccsantó morajjal kikelt belőle a repülőhalaknak egész serege. Mintegy 30-40, egy fél lábnál is hosszabb hal, ezüstösen csillogó testtel s a nedvességtől szintén fénylő, szárnynagyságra fejlődött mellúszókkal lapos ívben emelkedett ki a tengerből, s 50-60 lépésnyire repülve ismét eltűnt a tenger méhében. Majd a sötétebb színezetűek is kiemelkedtek, melyek még jobban repültek, mert úszóik aránylag roppant terjedelműek. A röpülés szerfelett gyors, suhogó, a röpúszók inkább csak rezegnek, nem csapdosnak, a megjelenés és eltűnés roppant gyorsan követik egymást, mi azután a látvány érdekességét mindenképpen fokozza. A tenger fecskéi ezek, mint: Exocoetus volitans, Trigla hirundo s a legpompásabb, a Dactylopterus volitans, melynek röpúszói keresztsorokba állított, gyönyörűen kék pávaszemekkel ékeskednek.

Úgy, amint e kedves halak raja nem győzte az úszást a siető hajó előtt, ismét és ismét kiemelkedett a vízből. Remek egy látvány volt ez még annak is, aki máskülönben nem sokat ad a természet jelenéseire.

Bizony lestem a víz színét, s észre sem vettem, hogy a hajó egy hirtelen fordulattal megkapta az utat a medencéből ki, s egyszerre ott termettünk Sebenico kis kikötőjében, hogy egy új, szép képben gyönyörködhessünk. Akár ma látnám azt a képet, úgy áll előttem. A szépen épített móló majdnem félkört alakít, s minthogy vasárnap volt, a hajó érkezése pedig itt a „nagy események" sorába tartozik, a móló tele volt néppel, amely a móló fala szerint szépen sorakozva egytől egyig arccal állott felénk. És milyen nép ez! Csupa erőteljes, sőt hatalmas alak, emelve a színekben gazdag, szabás és viselés szerint sajátságos népviselet által. Főleg a nők, azok pompásak voltak. Csupa szép arc, szép termet, s ami leginkább meglepett - s valóban ritka is e barna népfajú vidéken -, a legtöbbje szőke volt. A hajfonat vörös szalaggal átfonva körülfogja a homlokot és a halántékokat, a fejtetőre egy hófehér kendő van vetve, úgy, hogy a hajdísz szabadon marad, a nyak, a mell megrakva gyöngysorokkal, arany-ezüst pénzekkel; a kötények, szoknyák a vörös, sárga, kék színektől csak úgy rikítottak s a lábak mokaszinszerű, a lábfej táján finom mesterséges kötésű cipőkben nyugodtak; és minden csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Ehhez járult a turbános férfisereg kékben, vörös övvel, gazdag aranyhímzéssel és részben pompás ezüstveretű fegyverzettel. Valóban pompás egy kép volt ez, s roppantul kirívó abból a keretből, melyet a természet körülötte alkotott, mert ez ismét oly köves tájék, s ridegségében keveset enyhít az ódon város pompás, egészen márványból épített régi székesegyházával, mert a hegyoldalba kapaszkodó festetlen, meszeletlen falak szinte beleenyésznek a sziklás környezet alapszínébe.

Sebenico népének szépsége a dalmát specialitások közé tartozik s vidékszerte híres. [...]

Sebenicótól keletre, befelé a szárazföldbe, a tenger bújósdit játszik; messze belopódzik a hegyek közé, könyökszerű sarokban kerülgeti a sziklásokat, s egy hirtelen, merész kanyarodon egyszerre csak azt mondja a padrone, kinek bárkáját használjuk, hogy itt már édes a víz.

Evvel megtudjuk, hogy a tenger búvóhelye voltaképpen folyótorkolat, a folyó pedig a Kerka, Dalmácia legnevezetesebb folyója, mely a Dinári-havasokból kapja első ereit, szeszélyesen kanyarog Knintől Scardonáig, s ezen az úton találja meg azt a lépcsőt, amelyen le kell haladnia, azaz: esnie.

A Kerka vízesése nagy hírű, s hírét meg is érdemli; sokszor volt leírva (magyarul is), lerajzolva. Meg is bámultam a zuhogó kaszkádokat, melyeknek tövén a vizek hófehér tajtékká, sőt köddé zúzódnak. E ködökben megfürdik a napsugár, s a legfenségesebb szivárványokkal festi be azokat; lenn, az évezredek óta kivájt medencében, mintha forma az a nagy víztömeg: habzik, kavarog, tódul kifelé, s amikor végre a víztörő akadályokból kimenekül, lecsendesedik, békésen tovahalad, mintha semmi sem történt volna vele.

Egy ilyen hatalmas vízesés egy darabja a természet őshatalmának, mely szakadatlan hatásával előbb megbűvöl, utóbb kérdéseket, gondolatokat fakaszt. A Kerka vízesése éppen meglepő, mert a folyó egész futása, a Dinár egy tájáról a sebenicói torkolatig rövid, s alighogy a forrásból csorgó, ebből patak lett, s alighogy a folyó képét öltene magára, máris víztömeggé dagad, zuhog forrong, ismét elsimul, s észrevétlenül belévegyül az anyatenger vizébe. És ez így megyén örök időktől örök időkig, szakadatlan egymásutánban - amíg a költészet szemüvegén nézzük. A hideg ész mást is lát.

A vízcsepp követ váj, ha folytonosan egy helyen éri, s hogyne vájná a dalmát sziklát a Kerka esése, melyen miriád csepp siet alá szakadatlanul? Fel is tehető, hogy ember által meg nem számlálható idősorok kezdetén a Kerka tenger szélén emelkedő sziklapárkányról közvetlenül a tengerbe zuhogott le; de folyton és örökké mosva a követ, az esés folytonosan hátrált, s az az egérút, amely a tengertől a mai esésig vezet, meglehet, egymillió év munkája.

Órákig elnézem a vizek kavargó játékát. Az esés zúgásában, bármily hatalmas is az, van valami bájos, megkapó hang; a sziklavilág merevsége oly hatalmas ellentétét képezi a sohasem nyugvó víznek, az egyes ember érezni kezdi parányiságát, gyöngeségét, szemben azokkal a kérlelhetetlen hatalmakkal, amelyek e sziklákat felhányták, a vizeket örök körfolyamban a föld ménéből^ tengerbe, innen az ég felé, innen a föld ménébe kergetik vagy ragadják.

Én e hatalmas világ közepette éppen nagyon is törpének éreztem magamat.

A természet, az emberek valami őshatalmat tükröztek itt vissza. Ami az emberben szép, az olyan szépség, mint aminő a szűz természet ölén fakadó vadvirág szépsége, mely úgy viszonylik a virágházban nevelt, telített virág szépségéhez, mint a hullám szülte Anadyomene az elhízott háztulajdonosnőhöz.

És ez a sebenicói pórleány igazán egy igéző vadvirág volt, melynek termetén a „mívelődés" fűző, torzító ezermestersége egy arányt sem bolygatott meg; a gazellatekintetű bogárszem úgy is hatott reám, hogy a fény utórezgését még ma is érzem.

Ez a kép sokszor jelenik meg előttem, amióta a sors szeszélye ide dobott, az embertorzító divatbábel kellős közepébe, hogy elfeledjem az emberi alak igazi szépségét, s ha nem akarom elfelejteni, igazgassam az emlékezőtehetséget főszminták szemlélésével.

A Knin táján kecskét őrző pásztorleány barna szépségével, rikító színű népviseletével ismét úgy viszonylik a sebenicói szendéhez, mint a vadrózsa a harangvirághoz. Amikor Sebenico felől mentem a Kerka-eséshez, a kavargó vízben is harangvirágot láttam, s amikor Knin felől visszatértem, ugyanott láttam a harangvirágot és a vadrózsát egymás mellett. [...]

Úgy emlékszem, mintha ma történt volna, hogy a Kerka-esés zúgását hallgatva, vezetőm óriás alakja felidézte bennem a kérdést: honnan van ez a majdnem kivétel nélküli erőteljesség? Spárta rég letűnt, s vele az a törvény, mely rendelte, hogy a gyengének született kisded a halálnak adassék át. Ma tudom, hogy amit Spártában az ember hozta kegyetlen törvény mívelt, azt a dalmát morlákok között a természet maga végzi. Az életmód, annak eszközei oly kezdetlegesek, hogy csak az abszolút erőteljes juthat teljes kifejlődésre. A gyermek pólyája a báránybőr, első köre a komor, sötét, füstös kucsa, s ha ezt kiállja, a szabadba kerül, akkor megfújja a hideg bóra, megviselik a sziklások fárasztó útja; de ha mindent kiállt: izmos Herkules is lett belőle.

Itt tehát még fennáll az emberre nézve is egy neme annak, amit Darwin „natural selection"-nak nevez, a gyenge hamar elpusztul a létért való küzdelem kérlelhetetlen folyamatában. [...]

A kedves repülőhalak, úgy, amint bevezettek, ki is kalauzoltak Sebenico sziklása közül, s a hajó hamar bontakozott ki abból a szigetes skoglio-csoportból, amelyet a nagyobb Izola Zűri úgy védelmez a habok lökései ellen, mint védi a kotló csirkéit a karvaly ellen - önmagát feláldozva.

A dacos sziklahomlok folytonosan kíséri a tengert, s azt kezdjük hinni, hogy az ország egész hosszában talán egy ponton sem száll le a part a tenger széléig, nyíltabb, nyájasabb arculatot sehol sem ölt magára a vidék, s hogy a szegélyező hegyek mögött élettelen, rideg sziklatájak terjednek el.

A fjord módra behasított régi Sebenico kikötővel (Porto vechio) szemben nyugatra kifuthat a szem a tengersíkon a láthatárig, odáig, ahol a vizek az ég kupolájával ölelkeznek. E látvány le is szegezi a szemet, mely azután nem szívesen fordul keletnek, a már megszokott sziklakép felé.

A tenger csodaszép volt itt; egy habja sem ringott, a hajót csak a gép zakatolása rázkódtatta meg, s hallatszott a hajókerekek moraja, mely oly nagyon emlékeztet a csöndes völgyek malomszavára. A hajó egész népe a fedélzeten volt, s a kifeszített vászonernyő alatt folyt az élet öröme, nem törődve azzal, hogy csalfa elem szeszélyének van kitéve.

Az olasz szabó elővette gitárját, s alighogy a hangoláshoz hozzáfogott, csatlakozott hozzá még néhány utazó földije; pár perc múlva szólt a kvartett, oly összevágón, oly lágyan, hogy gyönyörűség volt hallgatni. A dalnak e szeretete a legszebb vonása az olasz népnek, s ez összefűzi Itália minden gyermekét. [...]

Az öreg kapitány otthagyta a parancsnoki hidat, s egész hévvel játszani kezdett egy utazó család gyermekeivel. Az elmaradhatatlan angol letelepedett, elővette vörös kötésű könyvét, míg leánya, egy csodafinom arcú Miss, közénk jött a hajó orrára, ott azzal a nyugodt fesztelenséggel, mely e faj tulajdona, letelepedett, s bámulatos biztonsággal vázolta a parti hegység képét a könyvébe. Egy rikítóan fehér sirálypár lassú, hajlékony szárnycsapással keringett felettünk.

Ez a hajósélet a csöndes tengeren - kedves, szelíd kép, melyet elfelejteni nem lehet.

A tengerbe nyúló Punta della Planca azután fordított a hajón, szigetek közé jutottunk, s csakhamar feltárult előttünk a dalmát part legszebb panorámája. Balra az ősrégi Trau, az előtte fekvő Bua szigettel, jobbra már kéklő távolban Alamissa, szemben, éppen előttünk, Spalato gyönyörű képe.

Itt a part csakugyan leszáll a tenger színéig, s a dacosan ágaskodó sziklák szemlélésében kifárasztott szem kedvteléssel nyugszik meg a szelíd képen.

Diocletian római imperátor palotájának épülettömege, amelyhez a jelenkor úgy ragasztotta viskóit s szatócsboltjait, mint ragasztotta a fecske fészkét a ház védőeresze alá - a Jupiter-templom csodaszép kupolája intettek felénk, s a móló sík márványkövezetén csak úgy nyüzsgött a kikötői élet.

Vörös, frígiai süveg, fez, turbán, török kaftán, morlák zsákbugyogó s az albán ezerráncú fehér férfiszoknya találkozik itt.

S nekem első alkalommal csak pár órám volt Spalato számára. Siettem is a Jupiter templomába, a római építészet e sértetlenül ránk maradt remekébe, melyen a keresztény kultusz szerencsére semmit sem torzított. A csinált virággal felcicomázott oltárok szerencsére eltünedeztek e remek épület ünnepélyes félhomályában, melyet a templomi csend oly titokszerűvé tesz. A pompás márványoszlopok korintiai fejéke oly igazán correggiói félhomályból tekint reánk, s a füstbarna kupola eszünkbe hozza a pogány istennek hozott áldozatokat. A nyitott ajtón betóduló napfény nem képes a kupolát megvilágítani, csak sugárküllőt alkot, s visszapattan a márványtalajról. Imádkozó akad mindig, s amidőn az a Salona vidéki pórnő imádságába merülve lesüti szemeit, szigorú szépségével oly kész Madonna, melyen megnyugszik a festesz eszményítő ecsete is. E szép nők arcában mindig ott van egy bús, lemondó vonás, melyet a nő alárendelt helyzete rajzolt belé -mosolyogni vagy éppen nevetni egyet sem láttam sohasem. [...]

Még megbámultam azt az óriási oszlopot, nyugvó oroszlánjaival, mely a templomot köríti -aztán menni kellett. Későbben visszakerültem a vidékre, s megnyílt előttem az, ami a tengeren tovasiető utasnak mindenkoron titok marad. Spalato piszkos, szűk utcáiból kimenekülve, kilépünk az északkeletre vezető útra, mely előbb a képzelhető legvadabb sziklavilágba tart, s vadregényességének tetőpontját Clissa várában leli, mely egy merész szirtcsúcson úgy áll, hogy megközelíthetőségét nem is értjük; egy számtalanszor kígyózó keskeny ösvény vezet hozzá, a kis őrség számára öszvérháton hordják fel a vizet is. Innen Sign felé tartva megnyílik a táj, kizöldül minden, s a Cettina folyón túl erdőség köszönt felénk, mely beljebb, Hercegovina felé mind hatalmasabb lesz, s végre mint őserdő hirdeti az élet és enyészet, a nagy körfolyam igéit. Az ellentét megkapó. Itt néma sziklavilág, ott a sziklák közé nyomuló első zöldben a Francolin-fogoly hívogat. A Cettina sok helyen lápokat, mocsarakat alkot, melyeken nádak hajlonganak. E nádasok csak úgy visszhangzanak a madárélettel, főképp az évnek két szakában, tavasszal és őszkor, amikor a vándormadarak útra kelnek. E vándorok seregesen pihennek meg a Cettina völgyében, s a hápogva kelő tőkésruca, a szürkegém, a vörösgém, szárcsa, vízcsirke, sárszalonka, bíbic tömegesen található itt, hogy ezután továbbrepüljenek - szinte kérdhetnők: „honnan, hova?"

A fürjeknek is kiválóan kedvelt pihenőjük e völgy, s amikor halálra fáradtan inkább lepotyognak, mint leereszkednek, rakásszámra öldösik hálóval, bottal.

A Travnik felőli erdőségekben tanyázik a vadmacska, az őz, a csúcsokon a zerge; s a livnói síkon még ma is foly a középkor kedvelt vadászata a kerecsen- és fojtósólyommal, mint attribútuma a travniki pasa méltóságának.

Itt van élet, mert erre tart a szárazföld közlekedése a tengerrel, s itt ütnek fel tanyát a Hercegovinából jövő öszvérkaravánok, mielőtt a sziklavilág ösvényeire lépnek.

Egyáltalán e zöld völgyek igen kedvesek, s a dalmát utas úgy vágyik rájok, mint a Szahara utasa az oázisra.

Adriai tengerpart

Korabeli képeslap az adriai Splitből

Korabeli sebenicói képeslapok

Sebenicói fiatal lány a XIX. században