151 Bíró Lajos kalandozásai (2)

Irány Pápua-Új Guinea

2006-ban lesz százötven esztendeje annak, hogy megszületett Tasnádon, egy egyszerű asztalosmester gyermekeként Biró Lajos, a majdani kiváló természettudós, aki 1931-es haláláig kalandot kalandra halmozva járta előbb az országot, s annak is különösképpen a hegyes-barlangos tájait, majd a távoli Óceánia egyszerű népeinek ősi életmódjával ismerkedett. Közelség és távolság nyújtottak egymásnak kezet őbenne. Az első a felkészülést hozta el sok év után, a másik képességeinek kibontakozását, illetve élete fő hozadékának a kiteljesedését. Életútjáról, eredeti leveleit és felvételeit felhasználva, a szatmárnémeti Benedek Zoltán állított össze érdekfeszítő könyvet (Benedek Zoltán: A Szilágyságtól Új-Guineáig. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.), amelynek mentén a továbbiakban ha vázlatosan is, bemutatjuk e példásan kalandos életutat.

Sorozatunk első részében a tudós ifjúkorát mutattuk be, amelynek során ritka értékes rovargyűjteményt állított össze, illetve számos barlangot kutatott fel. Közben megszületett benne a szándék: közvetlenül megismerkedni a távoli primitív emberi civilizációk mai valóságával. A láthatáron váratlanul felbukkan a nem remélt alkalom...

1895 tájékán szomorú hír érkezett Magyarországra: Új-Guineában, 23 éves korában elhunyt a nagyenyedi származású Fenichel Sámuel természettudós, akit Biró Lajos is jól ismert. Halála megrázta az egész magyar tudományos világot, a Természettudományi Társulat megemlékező gyűlést hívott össze, amelyen Herman Ottó tartott méltató beszédet, ismertetve a fiatal tudós által az országra hagyott madárgyűjteményt és páratlan értékű néprajzi kollekcióját. Biró Lajos, az esemény hatása alatt úgy tervezte, hogy folytatni kívánja Fenichel félbehagyott munkáját, s kiutazásának esélyeit latolgatta. Rá kellett jönnie, hogy önmagában tehetetlen, nem tudja előteremteni azt az összeget, mely egy ilyen távoli utazáshoz és kockázatos vállalkozáshoz szükséges.

A Nemzeti Múzeumhoz, ott is addigi támogatójához, Chyzer Kornélhoz fordult segítségért. Papírra vetette terve meggyőzte mentorát, aki igyekezett mindent megtenni, hogy legyőzze a múzeumbeli bürokraták idegenkedését. Rávette a múzeum igazgatóját, vásárolják meg Biró rovargyűjteményét, hogy azt az összeget is tervezett expedíciója kiadásaira fordítsa. Beavatta Herman Ottót is a tervbe, aki tekintélyével nyomatékot adott annak, felgyorsítva az utolsó akadályok elhárítását az áhított út elől.

Igaz, hogy indulásig a gyűjteményért kapott ezer forint kézen-közön elúszott a bevásárlásokra, de Biró Lajost nem hagyták cserben a barátok: az egyik puskát, a másik látcsövet, s volt aki vadászkést, pokrócot, egyéb fontos használati tárgyakat ajándékozott neki.

1895 novemberében még egy utolsó hazalátogatás Tasnádra, majd irány a tenger: Fiume. Előzetes számítás szerint, Fiumétől még 42 napi útra van kilátása. Mielőtt a hosszú útra indulna, egy fiumei gyógyszerésztől igyekszik beszerezni azt az egy kilónyi ciánkálit, mely a lepkék, rovarok megöléséhez és preparálásához szükséges. Fiuméből Génuába vitt az út, ahol vámvizsgálaton esett át: a vámos gyanakodva vizsgálgatta – még meg is kóstolta – egy zacskó tartalmát, amiről kiderült: csupán egy marék szülőföld, a Szilágyságból.

November 18-án behajózott a német Sachsen hosszújáratú tengerjáróra, amely mintaszerűen gondoskodott utasai kényelméről. Ennek dacára, Biró nem gyógyul ki a tengeribetegségből, minden kis hullámzást, ringatózást megérez, ugyanakkor hősiesen viseli keresztjét. November 29-étől a Szuezi csatornán hajóznak, ott a trópusi meleg tör rájuk, mindenki a kajütökben keres menedéket. Egy napig megálltak Adenben. A hajót azonnal megrohanta a turbános arabok, kaftános zsidók, zöld sapkás hinduk, süveges párszik hada: szattyánbőrt, vízipipát, fügét, narancsot, mindenféle déli portékát igyekeztek az utasokra sózni.

Sikeres városnézés után tovább indulnak. Jó darabig Afrika partjai mentén hajóznak, majd nekivágnak az Indiai-óceánnak. Ceylonnál ismét kikötnek, Biró Colombót is kíváncsian bebarangolja. Nem állja meg, hogy néhány rovart ne ejtsen zsákmányul.

Újabb hatnapi utazás következik, elérik az egyenlítői övezetet. Szingapúrban, a Maláj-félsziget legdélibb csúcsán több mint egy hétig időznek. Biró kénytelen a két európai szálló egyikében szobát kivenni, bár nem a zsebéhez szabottak az árak, mert így kívánja meg az európai etikett. Sikerült megkedvelnie a várost: felfedezte a múzeumot, a könyvtárt, ahol addig számára ismeretlen angol növény- és állathatározókra bukkan. Járja a várost, a kínai és a maláj negyedeket. Úti leveleiben írja:

„Ha létezne valaha paradicsom, akkor annak itt kell lennie. Gyönyörű szép, apró dombos vidék, kimondhatatlanul szép egzotikus növényzet, egész évben tele virággal... De ezt a paradicsomot is elrontja az európai divat. Európainak itt nem illik sétálni, gyalog járni. Némely kitűnő gyümölcsöt európainak nem illik enni, mert az csak színesnek való. Némely színű ruha, sokféle szövet viselhetetlen, megvetendő. Bizony-bizony okos ember a vadember, hogy vadember."

Felkeresi az osztrák-magyar konzult, aki már várta. Tőle megtudja: él Szingapúrban egy honfitársa, bizonyos Krudy Ödön doktor, aki évekkel korábban érkezett családjával. Mindjárt fel is kereste, gondolván, mekkora örömet szerez majd neki az otthoni hírekkel. Kedvesen fogadták, de már az elején kiderült, hogy Krudy doktor hátat fordított anyanyelvének, és sokkal jobban ért a kereskedelemhez, mint választott szakmájához.

Hajót kell váltania, úgy indul tovább a Stettin nevű postagőzös fedélzetén, melynek úticélja Új-Guinea és a Bismarck-szigetek voltak. Karácsony előtt néhány nappal futottak ki a nyílt vizekre. A kikötői világ emlék marad, néptelen vízi mellékúton tartanak a gyarmatok felé. Megszűnt az utasok addigi nyüzsgése, aki tovább utazik, mélységes magányban éli meg az utat. Közben haláleset is utoléri őket: meghal a hajó első gépésze. A dísztelen, ridegnek tűnő tengerésztemetés ráébreszti Biró Lajost arra, mily könnyen megy tengeren a meghalás.

Sietnek, mert a gépész után egyre-másra betegednek meg a maláj és a kínai szolgák is. A gyarmati betegség fenyeget: a malária. A hajó kapitánya próbálja lebeszélni Birót vállalkozásáról. Hosszú napokon, heteken át csak a víz és az ég veszi körül őket. Olykor egy-egy tengerből kitörő vulkán okádta tüzét.

Az év utolsó napján feltűnt a pápuák titokzatos földjének partvonala. Hosszan követték annak kacskaringóit, majd kikötöttek az Astrolabe-öbölben. Itt Német-Új-Guinea központi telepénél, a Friedrich Wilhelmshafennél kötöttek ki. Az utasok többsége leszállt, Biró csak hajnalban szándékozott elhagyni a hajót. De kiderült: a telep orvosa, Otto Dempwolff várt rá, egy magyar természetbúvár doktor ugyanis jó barátja, az kérte fel, támogassa majd Birót az első hetekben. Örömmel fogadja el az orvos meghívását, akinél otthonról jött levelek, sőt pénzesutalvány is várja; ez utóbbiról kiderül, hogy a küldemény uyganazzal a hajóval jött mint ő, s kis időbe telik még, amíg hozzájuthat a pénzéhez.

Biró Lajos hamar beletanul a kis német kolónia életébe. Főként azt kellett megtanulnia, hogy ő itt fehér úr, s ennek megfelelően kell viselkednie: minden színesbőrűtől meg kell követelnie a szolgai alázatot. Mindezzel nem értett egyet, de hallgatott. Pár nap alatt talált magának lakást: két európai halt meg maláriában, s helyükre költözött. Minél gyorsabban szerette volna elkezdeni a gyűjtést, hogy a missziójából megtérő hajó az első egzotikus küldeményét már el is szállíthassa. Hajszolta a sikert, s ez visszaütött: a dobozba rakosgatott gyűjtemény nagyon gyorsan mind megpenészedett, amit viszont elkerült a penész, azt felfalták a hangyák. Tanult felületességéből: lassabbra fogta az iramot, az alaposság javára.

A telep bennszülött munkásai hamarosan varázslónak tekintik, aki jön-megy a dzsungelben, minden bogarat összefogdos, s a madarakat nem éteknek lövi le, hanem hogy üvegbe zárja.

Testvérének, sógorának írt levelekben életkörülményeit ecseteli.

„Egyelőre egyik kihurcolkodott európai házában lakom. Ez addig jó, míg messze a teleptől, lehetőleg az erdő közelében, kunyhót építtetek magamnak. Fogadtam egy barnabőrű szolgát. Kap havonta 8 Ft-ot, két öltözet ruhát és élelmet. Az öltözet ruha egy darab piros szövet. Élelemre elég neki a rizskása, gyümölcs van elég. Vannak tök kinézésűek, egyiknek a magja jó, a másiknak a húsa, a harmadiknak a héja. A negyediknek csak a leve jó. Semmi sem hasonlít az otthonvalóhoz. Húst kapunk eleget, lövünk galambokat. Akkorák, mint egy-egy tyúk, csak a mellehúsát esszük. Még ennek az íze sem hasonlít a madárhúshoz, azt gondolná az ember, hogy marhahúst eszik. Csak az elsőt nehéz lelőni. Az embertől már félnek, de a puskaropogástól zavarba jönnek s maradnak.”

Biró Lajos minél hamarabb és minél alaposabban szerette volna bejárni a szigetet, de szűkös anyagi helyzete miatt szárazföldi utazásra nem gondolhatott, ahhoz teherhordókra és fegyveres őrségre is szüksége lett volna. Így aztán a partvidéket járó hajók járásához igazodott.

Nagy gondot okozott számára az időjáráshoz igazodni, amely rendívül szélsőségesnek mutatkozott. Érkezésekor éppen a monszun tartotta magát. A nap első felében csodálatos tiszta a lég, délutánra beborul és összefüggő fonálban szakadt alá a zápor.

Lelkesen járta az őserdőt fiatal maláj szolgája kíséretében, aki az elejtett állatokat, a madarakat összeszedte, preparáláshoz előkészítette. Pedig az őserdőhöz csak irdatlan mocsarakon át vezetett az út, elengedhetetlen társuk volt a bozótkés. A szúnyogok invázióján úgy próbált kifogni, hogy szakáll nélküli orrát-homlokát glicerines zsírral kente be, ami ráadásul a trópusi naptól is óvta a bőrét. A piócák eszén azonban nem tudott túljárni: mintha megérezték volna, hogy merre készül elhaladni, mert ugrásra készen várakoztak, hogy végtagjaira tapadjanak.

Dempwolff figyelmeztette, hogy a mocsarat járva könnyen felszedheti a maláriát, s akkor búcsút mondhat gyűjtőmunkájának. Akkor még nem tudták, hogy a maláriát a szúnyog terjeszti, nem a mocsári kigőzölgés. Biró Lajos ösztönösen ráérzett erre a lehetőségre, amikor elsősorban a szúnyogoktól óvta magát.

Egy szépnek ígérkező napon emlékezetes kaland részese lett, amikor kísérőjével együtt egy, a hegyekben eredő és a tengerbe ömlő kis folyót akarta becserkészni indián kenuhoz hasonlatos csónakkal. Benedek Zoltán könyve így adja vissza a történteket:

„A sima víztükrön jó tempóban haladtak. Kezdetben mangrovemocsarak kísérték a folyót, de azok hamar elmaradtak, és megjelent a dzsungel. A cserje formájú nipapálmák olyan szorosan záródtak a víztükör fölé, hogy valósággal megfojtották a folyót; partjait sem lehetett látni. A vasfák szálegyenesen emelkedtek 50—60 méter magasságig: liánok, kókusznövények csüngtek alá róluk. Az óriási fügefák ágain fejjel lefelé repülőkutyák szunnyadtak. A fák koronái olyan sűrűn fonódtak össze a magasban, hogy az erdőben örökös félhomály uralkodott. Levél és virág csak odafent fejlődött. Kígyóként kúsztak fel a megerősödött törzseken a venyigés növények, amelyeknek levele, virága lent az aljban sohasem volt látható. Az őserdő a legkülönbözőbb színekben játszott, a lombhullás ugyanis itt egész évben folyamatos. A friss lombok halványzöldjétől a hervadó sárgáig és a rozsdabarnáig minden szín egyszerre pompázott.

Az evezőcsapásokra megelevenedett a környék. A hangot a papagájok adták meg, rikácsolásuktól visszhangzott az erdő. Pompás színű méhészmadarak húztak el a víz fölött. Kecses mozdulattal, akárcsak a mi fecskéink, lecsaptak a víztükörre egy-egy rovar után. Ércesen kárált az aranybóbitás fehér kakadu. Egy óriás arapapagáj pillanatra abbahagyta a kókuszdió feltörését, és csodálkozva nézett a furcsa jövevényekre. Elbámészkodása életébe került, mert Biró sörétes puskájával ráduplázott. A szép testű madár csőrével próbált megkapaszkodni az ágakban, de hiába, pörögve hullott alá a vízbe. Auák [Biró szinesbőrű szolgája – Cs.G.]ügyes mozdulattal emelte csónakba, még csavart is egyet a nyakán, hogy ne vergődjön. A lövés zajára egy szarvascsőrű madár lebbent odébb lomha szárnycsapásokkal. A duplacsövű puska ismét dörrent, s valóságos rendet kaszált a csodálatosan szép kék színű, fejbúbjukon gyönyörű tollkoronát viselő koronásgalambok között is. Auák három gyönyörű példányt választott ki a gyűjtemény számára, kettőt pedig ebédre.

A lombok között áttörő fénysugárban csillogó drágakövekként villantak fel a vörös és zöld nemes papagájok. Mézszívók szajkóztak nyafogó hangon és torkoskodtak a kókuszpálmák virágaiból. Egy fekete bóbitájú arapapagáj mély bariton hangon rikkantott bele az erdő sűrűjébe. Ebben a pillanatban a paradicsommadár éles e-e-e-e-! kiáltása hallatszott, deBiró hiába meresztette a szemét, sehol sem látta. Órákon át hallotta a jellegzetes hangot, de a madárnak még a helyét sem tudta meghatározni.

A folyó sodra egyre erősödött, s sziklás medrében itt is, ott is éles zátonyok csillantak elő. Odább összetorlódott farönkök zárták el az utat. Ideje volt kikötni. A vadászat eredményes volt, s az idő is jócskán eltelt. Kihúzták a csónakot egy sziklapadra, amelyen kellemes, puha mohaszőnyeg terült el. Kizsigerelték a galambokat, húsukat darabokra vágták, s rizzsel keverve megfőzték.

Ebéd után Biró Lajos még szétnézett az erdőszélen. A folyondárok között hatalmas botsáskákat talált. Válogatni kezdett közöttük, hogy a legszebb példányokat szerezze meg magának. Ügy belemerült a keresgélésbe, hogy észre sem vette, mennyire távolodott el pihenőhelyüktől. Amikor már épp megelégelte a rovargyűjtést, teljesen ismeretlen madár füttyentését hallotta. Látni is vélte a lombok mozgását. Közelebb surrant a fához, de a hang akkor már egy másik irányból harsant felé. Perceken át folyt a bújócska, ő pedig ez alatt meg sem figyelte, milyen csapásokon halad. A madarat követve annyira belegabalyodott az őserdőbe, hogy mire feleszmélt, tökéletesen eltévedt. Időérzékét is teljesen elveszítette, azt gondolta, 10—20 percig hajkurászta a madarat, holott a valóságban órák teltek el azóta, hogy elindult a folyótól. Kiabálni kezdett, majd egymásután lövéseket adott le. Semmi válasz. Zsebébe nyúlt, hogy elővegye iránytűjét. Mintha villámcsapás érte volna: az iránytű nem volt sehol. Ott maradt a csónakban. Próbált tájékozódni a fák mohás oldala után, hiába: folyondár szőtte be mindenütt a fákat. Aztán rájött, hogy milyen felesleges munkába kezdett, hiszen nem valamelyik hazai bükk- vagy tölgyerdőben van. A lomboktól még az eget sem látta, s ha látta volna is, itt, a merőlegesen tűző napsugárban az árnyék sem igazította volna útba. Az első kapkodás után lehiggadt. Szorongása nem oldódott ugyan, de már tudott logikusan gondolkozni. Csermelyt kell találnia... A patakok elvezetik őt a folyóhoz. Annak vízgyűjtőjéből nem került ki; körülötte mindenütt felfelé haladnak a vaddisznócsapások. Ha eléri a folyót, annak partja mentén haladva biztosan megtalálja táborukat. Annyit megállapított, hogy nem lehet messze bent a dzsungelben, mert az óriás fákat sűrű bogárrajok, pompázó színű pillangók táncolták körül. A faóriásokra liánok és előtte ismeretlen, különös alakú élősdi növények, csodálatos orchideák tekerőztek. Az ösvényt keresve a bambusztüskék cafatokká szaggatták a ruháját. Egyszerre csak sűrű szárnysuhogás ütötte meg a fülét. Felpillantott a koronák közé. Megmozdultak a repülőkutyák! Eddig még csak volt valahogy, de most megbicsaklottak a lábai: itt az éjszaka! Nincs tovább! Fel kell készülnie rá! Itt nincs alkony, nincs naplemente. Az éjszaka úgy jön, mintha valaki hirtelen óriási fekete lepedőt borítana az égre.

Igyekezett minél távolabb húzódni a vizenyős gübbenőktől, mert tisztelte a krokodilusokat. Megállapodott egy óriási kenyérfa mellett, de törzsének nem mert nekidőlni, mert félt a hangyáktól; tudta, olyan a csípésük, mint a parázs égetése. Ha elszenderedik, esetleg pitonkígyó tekeredik a nyakára. Ráadásul nemsokára eleredt az eső is; kegyetlenül ömlött, s kitartott egész éjszaka.

Nyomorult helyzetében hirtelen mintha Tündérország elevenedett volna meg előtte. Varázsütésre milliónyi mécseslámpácska fénye lobbant fel az óriás fa lombkoronáján. Fényzuhatagként le és fel szaladtak a foszforeszkáló lángocskák a fákon. Lüktető ritmusban villantak fel és aludtak ki újra. A halvány fényt időnként váratlanul izzó lángnyelvek lobogása váltotta fel. Hátborzongatóan csodálatos látványt nyújtottak a trópusi világ e hideg fényei, a mi szentjánosbogarainkhoz hasonló szárnyas rovarok, a Pteroptix malaceaek.

Hogy meddig tartott ez a mesevilágba illő látvány, arról Birónak fogalma sem volt. Amilyen hirtelen támadt, oly varázslatos gyorsasággal ki is hunyt. De ekkorra már megérkezett a reggel. Bíró megtalálta a csermelyt, s ennek nyomát követve nemsokára a folyót is. Auák úgy bámult rá, mint valami mesebeli hősre. Biró eltűnésekor ugyanis annyira megijedt, hogy mozdulni sem mert; az éjszakát a felfordított csónak alatt töltötte.”

A szerencsés kimenetelű kaland varázslói tekintélyt hozott Birónak, kiújuló mocsárlázával együtt. Rájött, hogy a Tasnád menti mocsarakban már megkapta a betegséget, s azt is tudta, hogy kinines kezelésre van szüksége.

Erőltetett menetben gyűjtött, gyűjteményét megfigyeléseivel, jegyzeteivel gazdagította. A magyarországi múzeumok, ahelyett, hogy megdicsérték volna ezért, leszólták, minek fecsérli ilyesmire az idejét. Inkább gyűjtsön, gyűjtsön! De mindjárt megváltozott a viszonyulásuk, miután a párizsi, londoni, berlini múzeumoknak küldött hasonló anyagait égig dicsérte a szaksajtó.

Ahhoz, hogy felgyógyulhasson a lázból, még egy szolgát kellett felfogadnia, aki biztosította számára a kímélő életrendet. Türelmetlenül várta az alkalmat, hogy a rovarokon és az őserdőn kívül megismerkedhessen a pápuákkal is.

(Cseke Gábor)

Pápua-Új Guinea vázlatos térképe

Vass Csaba tasnádi festőművész pasztellrajza Biró Lajosról