Embedded Files
2004. május 16-án az MTI érdekes hírt tette közzé, amelyet a Népszava az alábbi formában vett át:
Újabb hódítók érkeztek a Mount Everestre
Négy amerikai és egy kanadai hegymászó jutott fel elsőként az idén a Föld legmagasabb pontjára, a Himalája hegységben fekvő Mount Everestre. A két nepáli teherhordó és idegenvezető (serpa) által kísért, Mark Tucker (Seattle) vezette csapat délkeleti irányból közelítette meg és érte el a 8848 méter magas hegycsúcsot helyi idő szerint szombat délután 13 órakor.
Az idei év tavaszi szezonjában a csúcshódításra alkalmas első hétvégén mások is szerencsével jártak, és tucatnyian - köztük malajziaiak és görögök - másztak fel a nepáliak által Csomolungmának, a tibetiek által pedig Magasságos Istenasszonyának nevezett hegy csúcsára.
Hegymászók úgy tudják, hogy egy chilei csapat is megmászta a hegyet szombaton, ám ezt az információt a nepáli idegenforgalmi minisztérium nem erősítette meg. Vasárnap egy amerikai négy serpa kíséretében, két malajziai egyetemista két kísérővel, valamint több görög is sikeresen feljutott a világ tetejére.
Az idei tavaszi szezonban mintegy száz hegymászó próbál szerencsét. Az áprilisra és májusra kiterjedő idényben ez volt az első olyan hétvége, amikor az időjárási körülmények lehetővé tették a hegycsúcs meghódításának megkísérlését. A múlt héten a viharos erejű szél sátrakat rongált meg, felszereléseket söpört el.
Azóta, hogy 1953. május 29-én a világon elsőként Sir Edmud Hillary és serpa kísérője, Tenzing Norgay feljutott a világ legmagasabb pontjára, mintegy 1300 ember mászta meg a Mount Everestet. Legalább kétszázan azonban soha nem jutottak haza élve, a hegymászási kísérletért életükkel fizettek.
Magyar hegymászók 2002 májusában jutottak fel a Mount Everestre. A kis csapat május 13-án indult el a csúcs meghódítására, majd Erőss Zsolt 25-én ki is tűzte a magyar zászlót a világ tetején. Gárdos Sándor, az egy évvel korábbi expedíció orvosa ezt nem érhette meg, a Himalája kegyetlen időjárása végzett vele.”
A hír eszembe juttatta a romániai alpinisták közel tíz évvel ezelőtti próbálkozását, amikor ugyancsak egy orvos, a szépreményű Cezar Vargulescu Panazan lett a Hegy áldozata. A sok belső vitát okozó útikalandról szól alább két szemtanú – férj és feleség, mindketten jeles hegymászók – vallomása.
1985 áprilisában román—nepáli vegyes expedíció indult útnak Kathmanduból a nepáli Himalája egyik rettegett hegysége a Dhaulagiri (jelentése: fehér hegy) Gurja Himal nevű, 7193 m magas csúcsa felé.
Kurt Diemberger osztrák magashegyi vezető, ismert alpinista így jellemzi a legmagasabb csúcsával 8222 m-re törő hegységet:
„Óriási sziklaoldalai és jégfalai örökké friss hótól fénylenek. A felhők nap mint nap felszállnak Nepál őserdőiből, és déltájban beburkolják a hegyet, majd 8000 m fölé folytatva növekedésüket, végül ott ölelkeznek össze a csúcs felett. Mint felhőgomolyag uralkodik azután a hegy a vidéken... Ezt az egyedülálló, kimagasló jégóriást talán a viharok hegyének is lehetett volna nevezni. Erre a névre csak a hegymászók gondoltak, akiknek a Dhaulagiri félelmetes orkánjai keserves csalódásokat okoztak... A Dhaulagiri volt az első nyolcezres, amelyre modern expedíció indult; de egyben az utolsóelőtti lett, amelyet meghódítottak. A hatalmas hegycsúcs 10 esztendeig védekezett összesen hét expedíció próbálkozásával szemben, és csak a nyolcadik kísérletre adta meg magát."
Az első román Himalája-expedíció a szerényebb méretű, de távolról sem veszélytelen „kistestvér" — eleddig megmászatlan! —- déli oldalára váltott engedélyt a nepáli hatóságoktól, hogy a Nemzetközi Ifjúsági Év tiszteletére a csúcsra juttassa az ország zászlaját.
Az expedíciót a hatvanadik életévét betöltött Ovidiu Bojor nemzetközi hírű botanikusunk, az ONUDI nepáli szakértője, a gyógynövények kiváló ismerője kezdeményezte; tagjai a következők:
Taina Dutescu (Coliban), a bukaresti tudományegyetem lektora, nemzetközileg elismert női hegymászó (Vörös Grivica sportegyesület);
Emil Coliban közgazdász, nemzetközileg elismert hegymászó; feleségével, Tainával együtt számos első megmászást hajtott végre romániai magashegyekben (Vörös Grivica sportegyesület);
Cornel Coman repülőgépgyári technikus, a Vörös Grivica sportegyesület alpin szakosztályának edzője;
Marius Marcus almérnök, a vajdahunyadi Vasas sportklub hegymászója;
Pavel Muresan, a pszichológiai tudományok doktora, a Társadalompolitikai Oktatási Pártakadémia tanára.;
Avel Ritisan technikus, a vajdahunyadi Vasas sportklub hegymászó edzője;
Cezar Vargulescu Panazan orvos, hegymászó (Vörös Grivica sportegyesület).
A Gurja Himal déli fala alatt, Taréja falunál május 2-án az expedíció kettévált; a Coliban házaspár és Cezar Vargulescu a déli oldalról próbálták megközelíteni a csúcsot, míg a. többiek a délnyugati irányba folyó Kaphe Kólán átkelve, északról kísérelték meg a feljutást.
1985. május 18-ián Marius Marcus a nepáli Hegymászókkal együtt elsőnek ért a csúcsra, majd másnap Pavel Muresan és Avel Ritisan is szétnézhettek a Gurja Himal tetejéről.
A küldetést teljesítették.
Útinaplójában Ovidiu Bojor később megírja, hogy az északi falhoz menet, Gurjakhani faluban japán hegymászócsoporttal találkoztak, amely vezetőjének tragikus pusztulását gyászolta; a Gurja Himal megmászása közben érte váratlan baleset. Ez volt a Himalája első áldozata 1985 tavaszán.
Május 20-án, alig két nappal a csúcsra jutás diadala után megérkezett az északi táborba a hír: az expedíció orvosa, Cezar Vargulescu Panazan nincs többé, s életben maradt társai alig pár napi járásra a csúcstól visszafordultak... (csg)
1. „Hol van Dariwal?”
Cezar Vargulescu 1985. május 15-én reggel felderítésre indult, utat keresni a Gurja hegység fő gerincvonulatára. Társai — vagyis mi — sokáig várták, majd kiderült: hiába várják, örökre fent maradt a hegyen. Mi pedig visszatértünk, vallomást tenni Cezar érdekében.
Jó barát maradt odafent; akivel megosztottunk mindent: élelmet, sátrat, lélegzetünk párálló melegét; mindazt, ami körülöttünk, és azt, ami bennünk volt. Semmi nem közelíti egymáshoz úgy az embereket, mint a feladat, amiért a hegyre kapaszkodnak. Egyesek legfeljebb olvasnak a kalandról, másoknak megadatik, hogy a valóságban, is átéljék. A Himalája havába saját kezűleg temettük el azt, aki számunkra több volt testvérnél; mi lejöttünk, de lényünk egy része örökre fent maradt. Hogyan lehetne a legegyszerűbb, cicomátlan szavakkal elmondani mindezt, a maga igazságában, tisztaságában és sérthetetlenségében? Attól, ami őközte és közöttünk szövődött, senki meg nem foszthat bennünket; se apa, se testvér, se feleség, se rokon vagy gyerekkori pajtás. A fájdalmat nem lehet morzsáira szétcincálni. Megértjük, és szívünkhöz közel állónak tekintjük mindazokat, akikhez ő annyira közel állt, hogy most is képtelenek beletörődni: Cezar ott maradt, mi pedig visszatértünk.
Mi is lázadoztunk ez ellen, s minden erőnkkel próbáltuk megfejteni a pillanat, a színhely és ama kő logikáját, mely estében azt a homlokot találta el, aminek akkor és ott nem lett volna szabad a Cézárénak lennie. És nem leltük meg a-választ. Válasz ugyanis nem létezett. És meggyűlöltük, megátkoztuk a hegyet, amelyet Cezar oly könnyűszerrel megmászott; és amely alacsonynak és csekélynek bizonyult a mi Cezárunk számára ...
Egy túrabeszámoló szerzője felemlegeti, milyen ügyesen segédkezett Cezar egy szarvasmarha feltrancsírozásában. Nem tudjuk, miért háborított fel bennünket annyira ez az apró mozzanat. Vajon csak azért-e, mert Cezar tulajdonképpen részt se vett ama dicső „haditettben"? Vajon ezenkívül miért nem olvashattunk róla mást is? Például azt, hogy expedíciónk ifjúi szíve ő volt... Be lehetett volna mutatni azt a Cezart is, aki Kathmanduban reggeltől késő estig a sátrainkat varrja; esetleg úgy is, amint épp körülfogják hívatlan „páciensei". Azt a Cezárt, aki elindulás előtt saját kezűleg varrt kis, sárga zacskókba csomagolva szétosztotta a mászóútba szánt gyógyszereket, s minden egyes gyógyszerhez használati utasítást írt. Majd mindenikünket egyenként levizsgáztatott, hogy megbizonyosodjék: odafigyeltünk-e okos tanácsaira.
Ahhoz, hogy világosan álljon mindenki előtt, milyen ember is volt Cezar, talán azt is el kellene mondanunk, miként osztoztak gyászunkban a hegy lábánál élő emberek, s milyen érzelmekkel gyűltek körénk, amikor a fülükbe jutott a hír. Ahogyan rövid idő alatt sikerült akaratlanul is belopnia magát az egyszerű hegyi emberek szívébe, tulajdonképpen bennünket óvott
. ...Visszaúton, Muri felé tartva, egy gyermek órákon át kitartóan, némán egyre a nyomunkban volt. Nem tudtuk, mi lelhette, de egyszer aztán erőt vett magán, és zavartan arról faggatott minket, igaz-e, hogy Dariwal nincsen többé.
A nepáli hatóságokhoz, benyújtott hivatalos angol nyelvű jelentésben így próbáltuk az ottaniakkal megértetni, ki is volt tulajdonképpen elpusztult mászótársunk:
„Cezar Vargulescu a fiatal román hegymászónemzedék egyik legtehetségesebb és leglelkesebb képviselője volt, orvos és a hegyimentő szolgálat tagja. Intelligens, önzetlen, igazán közösségi ember. Az expedíció során nepáli nyelven a Dariwal (Szakállas) nevet ragasztották rá. Az expedíció orvosaként egész utunkon nagy népszerűségnek örvendett, mert mindent elkövetett, hogy az orvosi kezelésért hozzá forduló nepáliak szenvedéseit enyhítse. Halálhíre gyorsan elterjedt a völgyben, s amíg leértünk, mindenki azt tudakolta tőlünk, mi történt Dariwallal. Halálával a román alpinizmus egyik legjobb hívét veszítette el”.
Teljes felelősségünkkel állíthatjuk, hogy nem csupán a kegyelet íratott velünk ilyen sorokat. A külföldieknek szánt jellemzés idehaza is teljes mértékben helytálló.
Ha Cezar történetesen életben marad, függetlenül attól, hogy győztesként vagy sem, egy lenne sokunk közül, hűséges, szerény, aki becsülettel végzi a maga dolgát. Látszólag semmiben sem különbözne a többitől, ugyanolyan sérülékeny volna, mint. mi valamennyien. Pusztulásában nemesült Cezar hőssé, Mint orvos az életet óvta. Hegyimentőként életeket mentett. Cezar szerette az életet. De ő alpinista is volt és a hegymászók tudják: tetteiknek kockázat a neve. Cézárnak nem kellett volna meghalnia. Senkinek nem kell meghalnia. De hegymászók már haltak meg, halnak meg és még meg fognak halni ezután is ama küzdelemben, amit nem mindenki ért meg, és ami ennek ellenére megéri a harcot és életünk kockáztatását.
2. Kerget a monszun
Hosszú éveken át tulajdonképpen mi a Dhaulagirire készülődtünk. Azt a hegyet akartuk megmászni, mely nehezen adta meg magát, de amelyen azóta jól bejárt utak, jobbára felderített körülmények találhatók.
Tervünk egyre csak váratott magára, teltek az évek, s akkor váratlanul beütött ennek a „csekély ezressel" kisebb csúcsnak a lehetősége; persze, hogy ennek is örvendtünk. Igyekeztünk mind szakmailag, mind lelkileg teljes gőzzel átállni az új feladatra. Ismerősöktől, jó barátoktól hirtelenében összeszedegettük a szükséges leírásokat, térképeket. És ahogy közeledett az indulás ideje, egyre jobban kezdtünk megbarátkozni a Gurja Himal gondolatával.
A Dhaulagirire felmenni -— tehát az eredeti tervnél maradni — annyit jelentett volna, hogy egyek vagyunk a sok közül, akik megteszik, az utat (szép lett volna, de ismétlés!).
Míg a szomszédos „kistestvér" a Gurja Himal a maga meghódítatlan déli falával valóságos kihívást jelentett számunkra, akiknek nemegyszer volt már részünk a Kárpátokban végigélni első megmászások-—: úgynevezett premierek —- páratlan, lélegzetelállító kalanddal is felérő izgalmait.
Nepálban él egy hetvenesztendős amerikai újságírónő, aki a Reuter, illetve néhány híres alpinista szaklap ottani tudósítója. Minden hegymászó expedíció adatait ismeri, nyilvántartást vezet róluk, úgy is nevezik, hogy a Himalája komputere. (Igazság szerint munkája annyira hasznos, hogy a nepáli hatóságok azt ígérték: valódi számítógéppel ajándékozzák meg.) Nincs olyan adat, amit ne ismerne a Heggyel kapcsolatosan. Információi nyomán bizonyosodott meg előttünk, hogy a csúcsengedélyünkön lévő angol nyelvű szöveg — „ANY APPROACH FROM THE SOUTH" (bármilyen megközelítés Dél felől) — tulajdonképpen első megmászás ígéretével kecsegtet. És ezért elsősorban Ovidiu Bojornak mondhatunk köszönetet, akinek kezdeményezésére és közbenjárására az expedíció ábrándos tervéből valóság lett.
A rövid ideig tartó felkészülés során nyugtáztuk, hogy a Gurja Himalt két ízben is megmászták már; 1969-ben egy japán csoport jutott fel észak-északnyugati irányból, minden különösebb nehézség nélkül a csúcsra (útjuk nyomán készült könyvüket sikerült még idehaza beszereznünk), 1976-ban viszont a francia expedíció, amely délnyugat felől közelítette meg a Gurját, és amelynek már egy női tagja is volt, kettős halálos balesettel zárult. Kathmanduba érve aztán tudomásunkra jutott, hogy a csúcsra vezető hagyományos útra újabb japán expedíció váltott engedélyt, s már valahol előttünk, a dzsungel mélyén járnak. Gondolatban sok sikert kívántunk nekik, s néztünk a magunk dolga után.
Sok időnkbe telt, amíg a hegy lábát elértük. Ritkán lakott területen, sűrű erdőségeken át közeledtünk a Gurjához, s eközben kimerítő felderítéseket kellett végeznünk. Hiába voltak nálunk ugyanis térképek, biztonságos helyszíni vázlatok, mert a valóság minden esetben más, mint amit papíron lát megjelenítve az ember. Meg aztán a dzsungelén át rengeteg sok ösvény indul el lentről, és mindenik elvezet valahová, de egyáltalán nem mindegy, hogy hova és mennyi idő alatt. A helybeliektől hiába érdeklődtünk felőlük, ők ugyanis nem hegymászásra használják az ösvényeket és csapásokat, egyszerűen csak. állataikat hozzák-viszik közelebb a táplálékforráshoz. Az ismeretlenben tapogatóztunk tehát, kerestük a legrövidebb útszakaszokat, s közben teltek a napok egymás után, a naptár szerint közeledett a -monszun évszaka, s nagyon nem akartuk odafönt kifogni a vad hóviharokat, az állandó lavinaveszélyt. Nekünk, akik addig csak olvastunk, hallottunk a monszunról és legendás pusztító erejéről, nem volt honnan tudnunk, hogy nepáli viszonylatban tulajdonképpen az átlagnál szárazabb éghajlatú vidéken járunk, ahová az esős évszak fenyegetése a naptári időponthoz képest valamivel később várható; mint ahogy az is már csak huzamosabb ottlétünk alatt derült ki, hogy a monszun nem színpadi látványként, távolról sem egyik óráról a másikra szokott ereje teljében felvonulni, hanem hosszú napokon, sőt heteken át, fokozatosan lesz egyre borúsabb, nedvesebb az időjárás, akárcsak nálunk, amikor egyik évszak a másikba tűnik át. Ha mindezt már az elején tudjuk, talán nem érezzük magunkat oly hajszoltaknak. Így viszont mintha valaki nógatott volna belülről, nőttön-nőtt idegességünk, türelmetlenek voltunk, szerettünk volna már hegyet is mászni, s az útkereséssel járó felderítések bizonytalankodásai feszült hangulatot hoztak táborunkba.
Egyszer például, amikor már egy napon át tébláboltunk az. erdő sűrűjében, és két ösvény között kellett választani, mi a térképen rövidebbnek látszó mellett döntöttünk, de mikor odaértünk, kiderült hogy lényegében a rövidebb volt... a hosszabbik.
Ilyen és ehhez hasonló „kalandokon" mentünk át, miközben kitartóan kerestük az utat a Gurja Himal falának déli nyúlványára, hogy a gerincvonalat követve a csúcsra érhessünk. Eközben értünk Taréjába. Miközben felkapaszkodtunk a faluba — mintegy harminc házból, gazdaságból állott, tehát nagy hegyi településnek számított nepáli mércével' mérve —, mintha láttuk volna a dzsungelen túli hegy vonulatát, amelynek, gerincét követve feljuthatunk egy darabon. Tudni akartuk, létezik-e közvetlen kapcsolat közte és a Gurja Himal fő gerince között. Hogy pontos képet nyerjünk a való helyzetről, egy dzsungelsávon kellett átvágnunk magunkat, amelyen túl, mintegy napi járóföldre ott terpeszkedett a kb. 45 fokos dőlésszögű jégfal csillogó lába. Tovább pedig az ismeretlen, amit majd nekünk kell földeríteni.
3. A nem létező hasadék
A földerítések megszervezését döntően befolyásolta az időjárás, amely — mintegy menetrendszerűen — szinte mindennap megismételte önmagát. Reggelente például vidám, derült időre ébredtünk, ami kb. 10 óráig kitartott. Akkor megjelentek ugyanis az első felhőcskék, amelyek mind feljebb kúsztak a hegy oldalán, egyesek a falra tapadtak, mások lehorgonyoztak fölöttünk, s egy idő után körös-körül mindent homályba burkoltak. Délre teljesen beborult, köd, szürkeség honolt a tájon. Az alacsonyabb helyeken eleredt az eső, esetleg jég esett, feljebb viszont havazott, s a hó megmaradt, egészen másnap reggelig, amikor is a napsütés hatására olvadásnak indult. Délután havazott, vagy köd szitált, estére pedig valamennyire még kitisztult, de az se mindig. Mondják, hogy áprilisban a Himalájában szokott lenni néhány csodálatos, verőfényes nap, ami valósággal ajándék a hegymászóknak. Mi akkor már nem voltunk abban a helyzetben, hogy ilyen szerencse érjen bennünket; a szép napok ideje lejárhatott, mert amíg mi a hegyen voltunk, nem emlékszünk, hogy egyszer is huzamosabban szép időnk lett volna.
Ahhoz, hogy a felderítők alaposan szemügyre vehessenek egy-vidéket, minél nagyobb látótávolságra volt szükségük. De erre csak azokban a reggeli órákban volt lehetőség, melyek közvetlenül a napfelkeltét követték. A reggeli órák kihasználása végett a felderítőknek már előtte való nap oda kellett érniük a kiszemelt övezetbe, s az átbivakolt éjszaka után erőltetett menetben használták ki a felhők megjelenéséig tartó kevéske időt.
Taréja fölött kétszer is tábort bontottunk, s minden alkalommal feljebb húzódtunk, a hegy lába felé. Most már elérkezett az ideje, hogy biztosan tudjuk: van-e lehetőség a, feljutásra délről, s ha van, miféle. Ezúttal reprezentatív csoportot szántunk felderítésre. Cezar nem jött számításba, túl fiatal volt hozzá. Emilről azt mondták, hogy megfelel, s ezzel a Coliban család képviselve van. Nepáli részről az expedíció társvezetőjét, Ang Karmát és Purba Kitart jelölték, közülünk pedig még egy tapasztalt alpinistát, Avel Ritisant, akit magunk között, családiasan Pifnek szólítottunk. Mihelyst elindultak, mi is felkerekedtünk, hogy a tábort tovább költöztessük, de alig telepedtünk le az új helyen, a fentiek rádión jelentették: Emil rosszul lett; az előző napok izgalmai, kimerítő felderítő munkája — kétszer is kényszer-bivakra került sor, ami egyenlő volt. a koplalással is — megtették a magukét. Cezar azonnal elindult utána, s visszahozta a táborba. Karma és Pif odafent aludtak azzal, hogy reggel majd alaposan szétnéznek. Másnap még mindig a tábort rendeztük, amikor Ovidiu Bojor rádión beszélt a .felderítőkkel, majd azt mondta nekünk, hogy odafent erősen havazik. Hogy ne lődörögjenek tovább vaktában a havazásban, visszarendelte őket. Kimerülten érkeztek le, s Pif egyszerűen kijelentette: nem lehet felmenni! Erre mi nagyon; elszontyolodtunk, de reménykedtünk, hátha rosszul értettük a szavait,
„Mit mondasz? Hogy nem lehet? Hogyhogy nem lehet? Magyarázd meg!"
Nem magyarázott semmit: „Nem lehet, és - kész. Én megmondtam!"
Erre aztán felmérgelődtünk. „Mi az, hogy nem lehet?”
A hegymászás ugyanis nem ismeri ezt a szót. Ha az alpinista valamit akar, lehetőségnek is kell lennie. Legfeljebb a pillanat, a helyzet nem mindig alkalmas, s olyankor az ember visszavonul. De csak ideiglenesen. Pif érvelését se fogadtuk el; mi az, hogy „nem lehet, mert nem lehet"? Tovább nyaggattuk:
„Mi van ott, hogy nem lehet továbbmenni? Lavina? Szakadék?"
Kurta választ adott: „Hasadék.”
„Mekkora?"
„300 méter!"
„Az egy kicsit sok!"
Nem mintha lehetetlen volna áthidalni, de nem azért jöttünk a Himalájába, hogy ha nem muszáj, akkor is falat másszunk.
A mód azonban, ahogyan Pif előadta a dolgokat, egy csöppet se győzött meg bennünket. Taréja felé jövet, lennebbről úgy tűnt, hogy a messzire látszó hófehér gerincvonalban semmilyen hangsúlyozott törést nem látunk. Tévedtünk volna? Elhatároztuk, hogy saját szemünkkel győződünk meg róla.
Április 27-én reggel Marius és egy nepáli hegymászó, majd Cezar, Cornel és mi azzal a gondolattal indultunk útnak, hogy este sátorban alszunk, amit egy térképen kiszemelt aprócska csúcsra — valójában kiderült, hogy egy platóra — szándékoztunk állítani, s reggel gyorsan becserkésszük a környéket. Indulás előtt Ovidiu Bojor odaszólt nekünk, hogy délután négykor gyűlést tartunk, amelyen végre megbeszéljük, mihez, kezdünk. Hirtelenében nem is tudtuk, mit mondjunk egy ilyen váratlan és főleg szokatlan fordulatra. Emlékezetünk szerint sem azt nem mondtuk, hogy jó, ott leszünk, sem azt, hogy nem jövünk vissza. Amikor útnak indultunk, egy percig se kételkedtünk abban, hogy a felderítést fontosabbnak tartjuk mindenfajta megbeszélésnél. Ahhoz, hogy dönteni tudjunk, ismernünk kellett a fenti valóságot.
Délfelé eleredt az eső, ami később jégesőbe váltott. Cornel visszafordult, mert csak tornacipőben indult el, s 3800. méteren az már nem tartozik a legalkalmasabb hegymászókellékek közé. Különben vidám, bizakodó volt a hangulat, a gerinc szépen kirajzolódott a horizonton, lábunk alá hosszú, erős szálú fűtenger simult, akár egy vastag szőnyeg. Felállítottuk a sátrat s mert szüntelenül havazott, a védőszárnyai alá húzódtunk. Dél után négy óra felé Marius és a nepáli, akik már az elejétől iramosabban haladtak, és eltűntek a szemünk elöl, kimerültén érkeztek meg sátrurnkhoz. Kiderült: a fal lábáig jutottak, onnan-fordultak vissza. Türelmetlenül faggattuk Mariust: mi van, mit látott?
„Beszélj már!”
„Hát... Ott voltunk, ennyi az egész, rátettük a kezünket a Gurjára."
„Lehet-e ott mászni? Mondjad!"
„Lehet."
„És nincsenek 'hasadékok? Biztos, amit mondasz?"
„Nem egyszerű ügy, de mászni kell. Ha én mondom, higgyétek el ..."
Kétértelmű válaszát akkor mi még úgy értelmeztük, hogy a hasadék létezik ugyan, de keresztülmászott rajta.
Rövid pihenő után továbbmentek a tábor felé. Mint utólag megtudtuk, lent bocsánatot kértek, amiért elkéstek a gyűlésről, ahol bennünket, távol lévőket kizárva úgy döntöttek, hogy észak felé közelítik meg a csúcsot.
Ezalatt hármasban a másnap reggeli felderítésre készülődtünk. Korán keltünk, odakint gyönge fagy, lehetett olyan 4—5 fok, tisztára, ahogy idehaza szokott lenni. Nem sokat forgolódtunk, mert rögtön észrevettük: a gerincek összefüggő vonalat alkotnak, s egy kisebb nyereg köti össze őket. Nem is nehéz megmászni, ha kötelet használunk.
A Pif említette hasadék nem volt sehol.
Ekkor hirtelen köd támadt, s elfedte a látványt. De mi .kimondhatatlanul jól éreztük magunkat.
Lejöttünk. Az első, aki utunkba akadt, Ang Karma volt, aki Piffel együtt az első felderítést végezte. Valósággal lerohantuk:
„Ti akkor nem voltatok fent, igaz? Mert igenis, fel lehet jutni! Mi láttuk az utat!"
Ekkor tudtuk meg, hogy távollétünkben megszületett az „északi változat" gondolata. Nem értettük, de nem is nagyon figyeltünk oda. Az, hogy nem lehetetlen a feljutás, egész lényünket kitöltötte.
Ang Karma nem akart ünneprontó lenni, és elvágta a gordiuszi csomót:
„Szóval, ti' a Konabonon át mondjátok? . . . Arra meglehet... Még egyszer fölmegyek, és jobban szétnézek."
Másnap reggel másik két nepálival indult felderítésbe. Annak ellenére, hogy mi határozottan állítottuk: a hasadék, amely utunkat állná, nem létezik.
4. Maradunk
Bizonytalanság ülte meg a tábort, Ennek ellenére, mivel fogytán volt az élelmiszer, valakinek el kellett mennie tartalékokért Kathmanduba. Cornel Coman nagylelkűen vállalkozott a küldetésre, és május l-jén útnak indult.
Még megvárta a nepáliak visszatérését, akik. megerősítették az általunk mondottakat: lehet mászni, s fix kötelekkel a csomagok is felszállíthatók.
Cornel azzal ment el, hogy ide jön vissza.
Nagy kő esett le a szívünkről. Biztosak voltunk benne, hogy a legutolsó kételyek is eloszlottak. Arra vártunk, hogy valaki végre kimondja a bűvös szót: holnap indulunk!
Ovidiu Bojor ekkor így szólt hozzánk: üljenek össze a román hegymászók, és döntsék el, hogy: 1) délről másszák-e meg a Gurját, 2) a már feltárt északi útvonalat követik-e, vagy 3) kettéválik az expedíció. Azt is kikötötte, hogy délután 4-re várja a választ.
Összeültünk, tanakodtunk. Cézárnál, vagyis a raktárnak használt sátorban húztuk meg magunkat — közülünk ő volt az egyik legháziasabb ember, s rábíztuk az élelmiszerkészletek gondját —, kávézgattunk, odakint meg esett az eső. Ritka őszintén, beszéltünk, s nagyon közel éreztük magunkat egymáshoz.
Pif azzal érvelt, hogy őt személyesen inkább megnyugtatja egy biztos, kockázatmentes út, mert az ő és Marius utazását a klub finanszírozta, s ezért mindenképpen illik följutniuk a csúcsra. Ezt megértettük. És azt mondtuk, nagyon helyes, senki se kényszeríthet senkit valamire. A hegymászásban a kényszernek semmi értelme; csak meggyőződésből szabad bármit csinálni. A tett — vállalás. Erre Pif felszökött, s azt mondta, egye fene, nem nagyon tetszik neki ez a hegy, de velünk tart, ne váljunk szét, segít nekünk feljutni, amennyire tőle telik. Marius ezt hallván örömmel túrt a hajába. Nem szólt, de neki is jólesett a döntés. Boldogok voltunk, hogy közös nevezőre jutottunk. Testületileg Bojor elé járultunk, közöltük vele szándékunkat, majd megünnepeltük a döntést. Nem is magát a tényt, hogy a déli fal felé megyünk, hanem azt, hogy egyáltalán szót értettünk.
Másnap a velünk tartó botanikai expedíciónak, amelyet szintén Bojor vezetett, útra kellett kelnie kitűzött célja, Dorpathan felé, ezért korán lefeküdtünk.
Másnap reggel 5-kor már talpon voltunk, tettre készen. Bojor kilépett a sátorból, s azt mondta, hogy — indulunk! Majd megkérdezte, hol vannak azok a hegymászók, akik vele tartanak az északi lejtőkhöz. Mindenki elhűlt: de hiszen a múlt este megünnepeltük, hogy délen maradunk, a döntés egyöntetű volt. Hát mi történik itt?
Bojor szerint a teherhordókat ő fizette, azok meg oda mennek, ahová ő. Még Ang Karma is tanácstalanul nézett egyikről a másikra, és nem értette, mi ez az állandó bizonytalankodás. Egy órán át tépelődtünk az új helyzetben. Cezar a földre ült, és azt mondta, innen egy tapodtat se mozdul. Békíteni próbáltuk, csillapítottuk, majd valakinek az az ötlete támadt, hogy mi lenne, ha egy részünk maradna, a másik pedig észak felé menne Bojorékkal. Cezar és mi határozottan maradni akartunk, s hozzánk csatlakozott volna Cornel is, aki akkor éppen útban volt Kathmandu felé. Bojor beleegyezett a javaslatba, s máris leültünk elosztani az élelmiszereket és a mászófelszerelést. Az étel nagy részét, kb. 4/5-ét Mariuséknak hagytuk, számolván azzal, hogy Cornel még hoz némi pótlást, a felszerelés zömére viszont elsősorban nekünk volt szükségünk, lévén hogy a mi útszakaszunk még teljesen bejáratlan.
Igaz, az expedíció észak felé haladó része ezzel olyan helyzetbe került, hogy máról holnapra orvos, vagyis Cezar nélkül maradt, de ott voltak a kiosztogatott egészségügyi csomagocskák, bennük a használati utasítással, s arra gondoltunk, hogy az útvonalukon lévő japán expedíció orvosa bármikor kihúzhatja a mieinket a bajból.
Végül is őszinte ragaszkodással váltunk el, s abban maradtunk, hogy vagy a csúcson találkozunk, vagy az északi oldalon, mert a visszavonuláshoz mindenképpen az északi utat használjuk. Mariusék pedig megígérték, hogy ha feljutnak a csúcsra, és közben nem kapnak hírt tőlünk, amilyen gyorsan csak tudnak, visszajönnek hozzánk.
Bojor még maradt egy napot, békésen elbeszélgettünk vele, meggyőződhetett szándékaink komolyságáról, s mi is úgy láttuk, megnyugodott.
Május 3-án magunkra maradtunk. Elhatároztuk, hogy azonnal tábort bontunk.
5. Egyre feljebb
Az addigi huzavona után felgyorsultak az események. A következő napokban, egészen május 8-áig 3000 m magasságból 4600-ra költöztettük táborunkat, ami azt jelentette, hogy a számunkra otthagyott 4 teherhordó segítségével szakaszonként, rendre felcipeltük cókmókjainkat. A kötelező 25—30 kiló minden alkalommal ott lógott a váltunkon, s naponta két-három utat is megtettünk. Ahogy mind feljebb jutottunk, és le-fel járkáltunk a csomagokkal, kezdtük egészen otthonosan érezni magunkat azon a vidéken. Cipekedés közben természetesen arról se feledkeztünk meg, hogy helyenként üzeneteket helyezzünk el a tartalékokkal érkező Cornel Coman szamára, akinek nem volt honnan tudnia, milyen fordulatot vett távozása után expedíciónk élete, s tulajdonképpen merre keressen bennünket.
Reménykedve néztünk az előttünk magasodó, legyőzhetőnek vélt jégfalra. Május 9-én megindultunk rajta fölfelé, a gerinc vonalán, amelyről tulajdonképpen mit sem tudtunk. Egészen kis csomagokat vittünk, a legszükségesebb holmikkal, s 5300 m-en felállítottuk az 1. számú tábort. Sehol se kellett kötélbe kötnünk magunkat, ahogy az elején gondoltuk. .Odafentről pedig látni lehetett, hogy a gleccserfalba vájt jégfolyosók, völgyszakadékok nem fenyegetnek jéglavinával, tehát nagyrészt biztonságosan lehet közlekedni bennük. Még a jégcsákányok is fölöslegesnek bizonyultak, s egészen könnyen boldogultunk síbotokkal is. Még ott, ahol már-már bekötöttük volna magunkat, végül is járható útra bukkantunk.
Kezdtünk reménykedni: a „lehetetlen" szépen megadja majd magát nekünk.
Május 10-én a táborban maradtunk, felleltároztuk a holminkat, s eldöntöttük, mit hagyunk hátra, és mit viszünk tovább. Másnap cipekedéssel telt az idő az 1. számú táborig, majd visszaereszkedtünk. Szinte megállás nélkül havazott minden éjszaka, Reggeleink azzal kezdődtek, hogy ki kellett ásni magunkat az éjjel hullott hó alól.
Május 12-én. elhatároztuk, hogy most már valóban elindulunk. Ami addig történt, csak előkészület volt. Szerettük volna, ha Cornel is beér minket, de bárhogyan számolgattuk a napokat, még csak az út felét tehette meg. (Csak később derült ki, hogy Cornel Comant és állóképességét enyhén szólva lebecsültük: a Kathmanduba vezető utat 4 nap — valódi rekordidő! -— alatt tette meg, ott nem időzött két napnál többet ügyeink intézésével, s újabb 6 napos erőltetett menet után visszatért az egykori táborhelyre.)
Állandóan jó hangulatban voltunk, gyönyörködtünk a himalájái táj szépségeiben, minduntalan ráébredtünk, hogy nem álmot vagy vetített díszletet látunk magunk körül, és nem divatos, óriás alpin-posztert a tömbházlakás falán. Minden fájdalom, nehézség, komplikáció arra figyelmeztetett, hogy a valóság vesz körül bennünket, s nem árt résen lenni.
Egyszer gyerekesen összekaptunk Cézárral, aki nehezen tudott egy helyben ülni; állandóan előresietett, majd nem győzött ránk várni, emésztette magát emiatt. Hihetetlenül sok energia feszült benne. Meg is állapítottuk magunkban: igaz ugyan, hogy mi jelentjük e hármasban a tapasztalatot, a körültekintést, ám vitathatatlanul az övé az életerő, a fiatalság, a lelkesedés.
Összekoccanásunk füstje hamar elszállt, egy estén kibeszéltük magunkból. Ilyen vitákra elkerülhetetlenül sor kerül egy-egy hosszabb túra idején, amikor az emberek heteken át össze vannak zárva egy sátorba, rajtuk kívül hosszú kilométereken át nem létezik más a környéken, csak a Hegy, amely nehezen adja meg magát, a végcél elérése pedig egyre várat magára, mert a győzelmet nem máról holnapra, hanem szakaszonként, kitartással és türelemmel vívhatja ki magának az ember.
Mindez tökéletesen illett a mi helyzetünkre is.
Május 13-át a táborban töltöttük, rendezgetéssel. Egy 200 m magas, meredek jégfal állt előttünk, azon kellett valahogy túljutnunk fix kötelekkel, jégszegekkel. A fal kimunkálása férfifeladat volt. Hogy ne üljön tétlenül, Taina indítványozta, hogy azon az úton, amin eddig jöttünk, visszamegy Taréjáig, Cornel elé. Cezar határozottan ellenezte a javaslatot: ne váljunk szét, mert ki tudhatja... Együtt nagyobb biztonságban vagyunk.
Végül is igazat adtunk neki. Az érdekes az egészben az volt, hogy mászás közben azelőtt is, később is szüntelenül elváltunk, hiszen nem csoportosan, egymás nyomában, egyetlen kötélre fűzve tapodtuk a havat, hanem amíg egyikünk egy jégfolyosót, másikunk egy szomszédosat derített fel, a harmadik addig a gerincen vezető utat próbálgatta. El-elmaradoztunk, elkalandoztunk egymástól, de mindig csak akkora távolságra, hogy érezzük egymás melegét, s szükség esetén azonnal a többiek segítségére siethessünk.
Szót fogadván Cezarnak, Taina továbbra is a táborban gazdasszonykodott, amíg a férfiak a jégfallal voltak elfoglalva. Közben mind feljebb és feljebb jutottunk, s úgy nézett ki, hamarosan sikerre számíthatunk. Május 14-én Emil előrement, Taina és Cezar a teherszállítással foglalatoskodtak. Emil közben átjáróra bukkant a gerinc túloldalán. De aztán begyulladt a foghúsa, lázas lett, antibiotikumos kezelést kezdett, s másnap is a sátorban maradt.
Reggel Taina és Cezar elindultak, hogy újabb továbbjutási lehetőségeket derítsenek fel. Május 15-ét mutatott a naptár.
6. A születésnap elmarad
Gyakorlatilag ez volt az első nap, amikor teher nélkül kószálhattunk. S annyira megszoktuk már a vállunkra-hátunkra nehezedő negyedmázsányi súlyt, hogy nélküle valósággal szárnyaink nőttek, s majd „elrepültünk", miként a figyelmetlen holdutasok. A távolságok hirtelen összezsugorodtak, a lejtők megszelídültek, mi pedig felszabadultan, könnyedén lépkedtünk.
Cezar egy idő után eltért balra, egy magasba nyúló, keskeny kúp alakú, eljegesedett hóomlás előtt kapaszkodott .fel egy hátizsákkal a hátán, jégcsákány nélkül, fürgén, hogy azt hitte az ember, gyorsított filmet lát. Taina, miközben továbbindult, látta egyre zsugorodó, jellegzetes alakját a hófehér jégfalon. Közben leszállt a köd elmaradhatatlan, megszokott leple, amely mindenre rátelepedett, és elzárta előlünk a kilátást. Ilyen körülmények között a felderítés inkább szerencsejátékhoz hasonlít, és a legtanácsosabb pontot tenni a végére. Taina is ezt tette; egy-két pillanatig még földerengett előtte a hegygerinc, amint érintetlenül kanyarog egészen a csúcsig, s valószínűleg Cezar is azt láthatta onnan, ahová eljutott.
Taina sietett vissza a táborba, hogy Emil déli orvosságadagját ellenőrizze. Útközben majdnem eltévedt a ködben, s 12 óra 30 perckor ért a sátorhoz. A falból, amelyre Cezar felkapaszkodott, egész visszaúton nem látott semmit.
Várakozással telt az időnk, de egyre több kérdőjel gyűlt ezalatt a szívünkben. Kezdtük találgatni, mi lehet a hosszas távolmaradás oka.
Emil: „Ez biztosan fogta magát, és meg sem állt a csúcsig!"
Taina: „Eredj már, Cezar ilyet nem tenne! Biztosan valami problémája támadt."
Egy-egy ilyen replika után sokáig hallgattunk. Némaságunk feszültsége nőttön-nőtt. Éreztük, hogy nem sokáig várhatunk tovább. Kiálltunk a sátor elé, s hangosan kiáltoztuk a Cezar nevét. Semmilyen válasz nem érkezett. Emil kezdte valamivel jobban érezni magát, s elindultunk a hókúp irányába. Még nem volt este, de már szürkülödött. A köd felszállt. Sietnünk kellett, nehogy ránk szakadjon a sötétség, mert ha kint rekedünk, egy himalájai bivak a szabad ég alatt még májusban sem tartozik a magasrendű élvezetek közé. A fal tövénél mindenféle szögből megvizsgáltuk az utat, láttuk Cezar felfelé tartó nyomait, amelyek egy idő után megszakadtak, mert azon túl kemény jégréteg következett.
Cezar sehol.
Sokáig tanakodtunk, mitévők legyünk, de csak annyira jutottunk, hogy éjszaka mi magunk is tehetetlenek vagyunk. Valahogy visszabotorkáltunk a sátorhoz, meggyújtottunk egy gyertyát, amely egész éjszaka égett, hogyha Cezar netán odafent rekedt volna, láthassa legalább: ott vagyunk a közelben, tehát bízhat bennünk. Többnyire virrasztva, kábán vártuk, hogy elteljen az éjszaka. Éjjel 2 órakor felszedelőzködtünk, hogy a derengés már a fal tövében érhessen. A falnál elindultunk a Cezar nyomdokain, s amikor már-már a gerincre értünk volna, lenéztünk a hókúpra. Volt egy kiszögellés rajta, mindjárt a süveg alatt: azon feküdt Cezar mozdulatlan teste.
Fentről csak az látszott, hogy valaki fekszik ott; de mi egy pillanatig se kételkedtünk abban, hogy őt látjuk a hóban. Kötéllel, ereszkedtünk le a kúp mellett, s a kiszögellés irányában Cezar testéig harántoztunk. Nagyon veszélyes helyen feküdt, kitéve a szüntelenül alázúduló jéglavináknak, amelyek a kúpot képezték.
A jelek szerint már jó ideje halott volt. Szakálla megtelt vastag jégcsapokkal, teste teljesen meg volt meredve. Még annyit láttunk, hogy körülötte a hó alig van besüppedve, ami azt jelenthette, hogy amikor ide leesett, már halott volt, körös-körül minden át volt itatva vérrel. Akkor nem nyúltunk hozzá, leereszkedtünk, hogy fényképezőgépet és lapátot hozzunk magunkkal, s másodszor lentről kapaszkodtunk fel hozzá. Előtte felnéztünk a kúpra, s megértettük, miért nem láttuk meg 15-én este: a kiszögellés miatt, amely lentről nézve egybeolvadt a kúp süvegével!
Arccal feküdt a hóban, megfordítottuk. Elfeketedett, torz arc nézett vissza ránk, homlokán zúzott, mély sebbel. Miközben a jeges havat ástuk, a nagy területet beszivárgó vér láttán megállapíthattuk, hogy a seb erőteljes végzést okozhatott.
Abból, ahogyan feküdt, próbáltunk következtetni a halál körülményeire.
Fentről eshetett le, de nem túl magasról, mert öltözete nem, volt szakadozott, mint általában hosszabb esések után szokott lenni. Igaz, az oldalvarrások több helyen is felpattantak, ami annak a jele, hogy a test esés közben több kiszögellésbe is ütközött, amelyek erőteljesen feldobálták, de a halál valószínűleg az ütés következtében állt be, az ütés pedig fent érhette, egy lezuhanó jégtömb vagy szikladarab képében.
Azt, hogy pontosan mi történt Cézárral, tulajdonképpen sose fogjuk megtudni. A jégfalak, a sziklák hallgatnak. Rajtunk kívül senki se tartózkodott a zónában, hiszen képtelen lett volna hosszabb ideig nyomtalanul leplezni jelenlétét. Azt sem hisszük, hogy Cezar a hókúpra tévedt — ami általában egyenlő a biztos halállal —, mert sose volt meggondolatlan ember. Alpinista és hegyimentő tapasztalata kizárja ezt a magyarázatot.
Teljesen le voltunk taglózva, és nem értettünk semmit. Mintha óriási adag idegnyugtatót fecskendezett volna belénk valami láthatatlan kéz, néztünk magunk elé tehetetlenül, és valahogy egyszerre minden mindegy lett. Nem érdekelt tovább a Hegy.
„Mi köze ennek a Himalájához? — gondoltuk töprengve. Hiszen ilyen ostoba módon akárhol el lehet pusztulni, még a városi utcán is, ha a gyanútlan ember fejére esik egy ügyetlen kőműveskézből alázuhanó tégla.
Akármelyikünk könnyen elpusztulhatott volna végkimerülésben, a nagy hideg miatt, lavina alatt, hóviharban, s akkor azt mondtuk volna: igen, hát ez a Himalája... De a lezuhanó jég- vagy kődarab ellen gyakorlatilag semmit se tehettünk.
Egész nap tépelődtünk, a lehetőségeket latolgattuk. Vajon megmenthettük volna Cezart? Tegyük fel, rábukkanunk 15-én, és még van pulzusa. Mihez kezdünk vele a nagy vérzés utáni eszméletlen állapotban? Ha nem szállíthatjuk órákon belül kórházba, vagy nem kap azonnali orvosi segítséget, minden erőfeszítés hiábavaló.
Tudtuk és tudjuk, hogy nem vagyunk vétkesek vagy hibásak a halálában, és mégis igen fáj, mégsem könnyű belenyugodni.
Odafent s utána még hónapokig az volt az érzésünk, hogy Cezar, ha élne, nagyon haragudna a Hegyre az ostoba balesete miatt, s mi is kezdtük az ő szemével nézni a dolgokat. Nem volt lelki erőnk például elvonulni a sírja fölött, pedig a csúcsra vezető legjobb út — végül is Cezar találta meg — arra kanyarodott, és 1—2 nap alatt a csúcsra vezetett volna bennünket. De úgy éreztük, hogy a még hátralévő szakasz olyan egyszerű, megtételében annyira biztosak voltunk, hogy lemondtunk a továbbvonulásról. Visszafordultunk.
Akkor, amikor így döntöttünk, tulajdonképpen nem gondoltunk át és nem mérlegeltünk semmit, ösztönösen cselekedtünk, s utólag próbáltuk megmagyarázni tettünk mozgatórugóit.
Megfutottunk volna a küldetéstől? Ezt mi nem tudjuk megítélni. Szívből örvendünk, hogy társaink helyettünk is elvégezték azt, amire indulás előtt közösen vállalkoztunk.
Cezar nélkül nekünk már csak az volt a fontos, hogy minél hamarabb tudassuk a többiekkel s az otthoniakkal a történteket, s leadjuk a hivatalos jelentést.
Most, hogy még egyszer átgondoltuk nepáli viszontagságaink sorát, meggyőződésünk: Cezar Vargulescu Panazan a lehető legboldogabban halt meg. Mászás közben, a világ legmagasabb hegységében. S talán szenvedni sem maradt ideje.
Május 26-án lett volna 27 esztendős.
A születésnap elmaradt...
1986 júniusában
A szerkesztő utószava:
1985 tavaszán a Himalája a megszokottnál jóval több áldozatot követelt a hegymászó társadalomtól: az akkori expedíciókban részt vevő 60 alpinista közül 8-an költöztek át véglegesen az örök hó és jég birodalmába. Közöttük — Cezar...
1992 tavaszán Taina Dutescu Coliban, aki a bukaresti tudományegyetemen angol nyelvet tanított, Sanda Isaila mászótársával a Dhaulagiri (Viharok Hegye) meghódítására indult. Taina és társa 1992 nyarán nyomtalanul eltűntek a Hegyen. Emil, Taina férje nehezen tudott belenyugodni felesége elvesztésébe.
A Himalája ostormának van egy harmadik romániai halottja is: Mihai Coroianu, aki 1997-ben a Nanga Parbatra (8125 m), majd 1998-ban a Gasherbrumra (8035 m) jut fel, 1999-ben a K2, a gyilkos hegy áldozata lesz, ahová nemzetközi expedícióval utazott.
Az első hivatalos román Himalája expedíció 2003 májusában jutott fel a minden hegymászók álmát jelentő Mont Everestre...
A bukaresti-házaspár írását Klárik László Magashegyi filmkockák c. fotósorozatával illusztráltuk, amely zömmel a Kaukázusban készült
K a l a n d o z ó
Page updated
Google Sites
Report abuse