107 Dancs Artur: Ha visszainteget Amerika

Repülőút

Ahhoz, hogy Amerika visszaintegessen, először is haza kell onnan jönnünk. Amerikát megfejteni és tiszta fejjel elemezni leginkább úgy lehet, ha az ember visszatér eredeti környezetébe és gondolatai leülepednek.

Aki valaha is készült útra, tudja, mekkora stresszel jár a készülődés. Ez alól azok sem képeznek kivételt, akik sokszor vannak úton – akár hivatásszerűen –, hiszen egy új úticél mindenképpen új izgalmak és helyzetek elé állít bárkit, legyen az a legrutinosabb utazó is.

Amerikai utam előtt – 1999-ben, tehát még a múlt évezredben vagyunk - központi téma, ahogy ez nálunk szokás, hogy vajon visszajövök-e. Emellett azonban fölösleges hossabban elidőzni, hiszen, amíg az ember nem tudja, milyen az, ahová megy, azt sem döntheti el idejekorán, mi lesz, ha... Márpedig hallomásokra, harmadkezi információra hagyatkozni nem érdemes.

Vízumot kapni az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetségén felemelő érzés, de hamar tegyük hozzá, rengeteg huzavona és megaláztatás, idegesség az ára. Mint olvashatjuk rajta, a vízum még nem jelent feltétlen jogot az Államokba való belépésre, ez majd odaérkezésünkkor dől el véglegesen. Megnyugtató, mit mondjak!

Egy kérdésre azonban már abban a pillanatban kell tudnunk a választ, amikor eltervezzük, hogy Amerikába utazunk: MIÉRT? Ezt még sokan sokszor és sokfelé fogják tőlünk megkérdezni, mintegy mindent eldöntő válaszra számítandó.

Szabadságra. Fellengzősen hangzik, de nem erről van szó, és miközben felszálláshoz készülünk Szatmárnémeti repteréről, van időm számításokat végezni. Ha például úgy döntöttem volna, másodmagammal Szovátára utazom üdülni szabadságom idejére, mindent egybevetve 4-5 millió lejt kellett volna elköltenem ahhoz, hogy jól érezzem magam. New Yorkba azonban már régóta invitálnak munkatársaim, a TAROM ottani képviseletén dolgozó barátaim, az útiköltséget pedig sok éves munkám jutalmaként állja a cég. Akkor pedig butaság lenne ezt a lehetőséget elszalasztani, még akkor is, ha álmaimban nem Amerikába vágytam éppen.

Efféle számításokra és egyéb elmélkedésekre kitűnően alkalmas a kilenc órányi repülés, melynek elején - még valahol Budapest fölött - felszolgálják az ebédet. Az evés utáni ital még akkor is tart, amikor Amszterdamnál elhagyjuk a kontinentális Európát Nagy-Britannia irányában. Ekkorra már 10 000 méter magasan szállunk még növekvő, de egyelőre 800 km/h sebességgel. Mindezt az előttünk lévő képernyőről olvashatjuk le percről percre, mígnem Írország után "beleharapunk" az Atlanti-óceánba, és a fedélzeti monitorokon napi sikerfilmet sugároznak. A felhők fölött elviselhetetlen fényesség lepi el a gépet, lehúzzuk a redőnyöket, és sziesztázunk, ki-ki ízlése szerint. Zenei igényeink kielégítéséről 10 hangcsatona gondoskodik, igaz, a fülhallgató meglehetősen kényelmetlen. A sajtó igen szegényes: nekünk csak botránylapok jutottak, meg egy kormánykiadvány, amiből kiderült, milyen szerencsés faj vagyunk mi, amiért megadatott, hogy Romániába születhettünk. Csak azt nem értem, ezt miért pont a New York-i járaton kell eszünkbe juttatni...

Grönlandtól odébb már feltárulkozik az óceán is. Olyan fentről, mintha mozdulatlanul pihenne, vagy be lenne fagyva. Leginkább vasalatlan kreppruhához lehetne hasonlítani. Itt, már 900 km/h sebességgel közeledünk az amerikai partokhoz. Odakinn -50, -60 C fok között váltakozik a hőmérséklet.

Az amerikai kontinens vacsora közben ért. A monitorról tudjuk, odahaza este kilenc óra van, míg itt délután. Hó, jég, hegyek és komor táj a kanadai felségterületen. Itt 11 000 méter magasan húzódik a légifolyosónk, de sebességünk egyre csökken, hiszen három óra múlva úticélunkhoz, New Yorkba érkezünk.

Excuse me! Whoops! Sorry!

Az első dolog, amibe az ember Amerikában ütközhet, egy csomaghordó kocsi a Kennedy repülőtéren. Az elszánt képű termetes néger minden erejéből neked löki, majd sajnálkozva ugyanakkor kajánul odabüffenti: "Sorry". Én csak másnapra vettem át ezt a stílust, amikor egy áruházban a bevásárlókocsit feltaszítottam vendéglátómra. Ő semmit sem szólt, csak a biztonsági őr jegyezte meg vigyorogva, hogy "Whoops!"

A Kennedy egyébként a világ leghatalmasabb reptere, 1999. július 9-én ünnepelte 50. születésnapját. Igaz, 1948-ban még Idlewild volt a neve, csupán 1963-ban keresztelték a merénylet áldozatává lett John Fitzgerald Kennedy emlékére JFK Int’l Airport-nak.

A kifutópályáról negyven percen keresztül gurultunk gépünkkel a TAROM 4-es terminálja felé, ami kegyetlen volt, ha figyelembe vesszük, hogy már az utolsó repülési percek is irtó nehezen teltek el.

A nagy durranás meg elmaradt, de még csak valamiféle belső nyüzsgés sem zaklatott fel, mint arra számítottam, olyan egyszerűen fogadtam a másik földrészre való érkezésemet.

Talán, mert éreztem, milyen kicsi lett a világ számomra. A magyarok meg - Tamásin túl is, meg innen is - otthon vannak benne. Az első ámerikánus, az Immigration Officer - az oly rettegett bevándorlásügyiek egyike -, Galambos J. úr volt, akivel a sors összehozott. Őt azonban csak egy dolog érdekelte velem kapcsolatosan: miért jöttem Amerikába, és meddig akarok maradni. Illetlenségnek tartottam részéről: ilyesmit legfeljebb rokonai kérdezgethetnek az embertől, akikhez látogatóba érkezett. Galambos miszter aztán hat hónapos tartózkodást pecsételt beutazási papíromra, ezek szerint bizalmára méltó képet vágtam. Merthogy az Immigration tisztjei azok, akikről már szóltam, hogy kimondják az utolsó szót az Államokba való belépésünkkel kapcsolatban, és azt is megszabják, mennyi időre húzódhatunk meg országukban. Sokan hiszik azt például, hogy a vízum érvényességét jelző dátum arra utal, meddig is tartózkodhatunk odakinn. De ez nem így van. A vízum érvényességi periódusa csupán a belépésre utal, a tartózkodási határidőt a Bevándorlási Hivatal tisztjei szabják meg, és beutazási lapunkra pecsételik, amit elveszíteni nem ajánlatos, mert komoly bonyodalmakba keveredhetünk miatta. (S azóta, hogy öt év eltelt, s annyi váratlan esemény bekövetkezett, e figyelmeztetés időszerűbb, mint valaha.) Általános javallat az is, hogy útlevelünket se sétáltassuk magunkkal, csak ha szükség van rá utunk során.

Kikeveredve a repülőtér nagyon jól jelzőrendszerezett labirintusából, kezdetét vette ismerkedésem ezzel a csodás, ellentmondásos és kiismerhetetlen világgal.

Shopping- avagy majd otthon elválik, mi micsoda

Imádnak bevásárolni. A szombat a bevásárlások ideje. De mivel éppen a karácsonyi előkészületek idején magam is sokat kavarogtam Manhattan legforgalmasabb bevásárlóhelyein, megfigyelhettem, hogyan vásárolnak az itteniek. Különösebb kultúráról nem beszélhetünk, a dolog leegyszerűsíthető: lesepernek polcokat az üzletekben, majd otthon kiderül, mire is jó. Ha mégsem jó semmire, bármi visszaváltható a nyugtát megőrizve. A pénz nem okoz gondot – egyrészt, az áru még a mi kelet-európai életszínvonalunkhoz képest is olcsó, másrészt az amerikai leginkább hitelkártyákra vásárol. Meg is lepődik a pénztáros, ha az ember nagyobb címletű készpénzzel fizet, sok helyütt nem is fogadnak el 50 vagy 100 dolláros bankjegyeket, ezeket erre szakosodott helyeken kell felváltanunk. Igaz, hitelkártyát sem kaphat bárki, ennek is sokszor megalázó buktatói vannak.

A készpénz nagy úr a Flea Market-ben, a bolhapiacon, ahová a New York-i is szívesen kijár. Itt leginkább másodkezi áru és kínai termékek garmadája szerezhető be centekért. Persze, itt nincs nyugta, így jótállás sem. Azért a pénzért érthető is.

Jól jön a készpénz akkor is, ha valamelyik üzletben vásárt, azaz SALE-t fogunk ki. A kedvezményes vásárok karácsony előtt különösen jellemzőek. Ha például valamely készlet végére értek, az utolsó – a kicsomagolt – darabot jóval olcsóbban árusítják, ám csakis készpénzért.

S hogy mi az amerikai piac lényege? Nem nehéz megtanulni: bármit veszel, ha ipari mennyiségben vásárolsz, valamit ajándékba kapsz. Így például én, a boldogtalan, aki otthon hagytam fogkefémet, amennyiben vásároltam volna három tubus családi fogkrémet három fogkefével, egy fogkefét kaptam volna FREE, azaz ajándékba. És ne feledjük azt sem, hogy mindenhez adapter kell, mert itt más a feszültség, más a frekvencia és más a rendszer – már ami a videózást illeti.

Megkérdeztem, hogy a csomag kristálycukorhoz, amiből két kartonnal kell vásárolni, hogy olcsó legyen, és egy dekát ingyen kaphassak, kell-e adapter. De nem kellett…

Nagyokat lehet vásárolni az Odd Jobokban meg a Jack’s 99 Storeokban, ahol például minden áru 99 cent vagy ennél kevesebb. Az ember szétnézhet a világmárkás üzletekben is: a MACY’S vagy Strawberry utcányi áruházaiban, a Disney vagy a Waener-Bross Stúdióboltokban, a LEVI’S vagy a NBA shopjaiban, de itt csak az igazán vastag pénztárcával érkezők töltik meg bevásárlószatyraikat.

Az Ötödik sugárút vagy a Broadway butikjai csábítanak a kirakatokba helyezett olcsó termékeikkel, ám nem ritkán érheti a betérőt az a meglepetés, hogy épp az fogyott ki, amiért betért, de ahelyett ajánlanak neki valami hasonlót – persze jóval drágábban. Ezekben az üzletekben javarészt arab, zsidó vagy olasz kereskedőkre akad az ember, akiknek egyetlen eltökélt céljuk, mindenéből kiforgatni a betérő ártatlan vásárlót. Nem nehéz számukra kiszimatolni a turistát, akinek úgysem lesz módja a hibás áruval visszatérni, ha egyáltalán még visszatalál az illető üzletbe valaha.

Ennél sokkal megbízhatóbbak a kínaiak, a róluk elnevezett negyed lelkes kereskedői. Chinatownban mindent kapni, és még sok pénz sem kell hozzá. Igaz, a Kínai negyedbe utazni hosszadalmas, de ha New Yorkban járunk, érdemes egy napot arra szentelni, hogy ott is szétnézzünk. Nem is csak a boltok, hanem a környék hangulata miatt, amit a maguk igényei szerint alakítottak a helybéliek.

Csak igyekezzünk sötétedés előtt elhagyni a környéket. Már csak azért is, nehogy eltévedjünk a Downtown kalandos utcáin.

Déjá vu

A szatmári repülőtéren ha a turista fotót merészel megengedni magának, szinte felpofozzák a biztonságiak. Ezzel szemben az ENSZ-palotában kedvemre forgathattam élményfilmemet kézikamerámmal, és még vissza is mosolyogtak az amúgy jókora biztonsági emberek. De ha kellett, akár szóba is elegyedhettem velük, és egy közös fotót is vállaltak. Az alagsorban ENSZ-es szuvenírok arzenálja szórakoztatott, a legmulatságosabb az ENSZ- emlékmás konyhai kötény és az UNICEF-es bugyi volt. Az impozáns székházban minden ország egy-egy mini- kiállítással képviselteti magát, ki-ki a maga ízlése szerint. Így Románia polcára ízléstelen üvegedények kerültek, mintha arra utalna: ezek nem értenek ehhez sem...

New Yorkban egyébként úton-útfélen szuvenírboltokban botlik az ember. A giccsnek itt nem lehet határt szabni. A radírgumi-Szabadságszobor és a porcelán-Micimackó legalább olyan jól megfér egymás mellett, mint a Mickey egér- kulcstartó és a műanyag-Oroszlánkirály.

A szuvenírbolt nem hiányzik a Szabadság szigetéről sem. A Szobor mögött húzódik meg, és folyamatosan zsúfolt. Érdekes: míg az odalátagató alig néhány perc alatt betelik a szabadság szimbólumával, a zöld színű gigantikus szoborral, a szuvenírboltban órákig is képes időzni.

A negyedóránként felváltva New Yorkból és New Jerseyből érkező sétahajók valósággal ontják a szigetre a látogatókat, akik 2-3 órát is képesek a szobor bejáratánál sorban állni, hogy a koronában berendezett kilátóhoz jussanak. Persze, drága dollárokért mindezt.

A Szabadság-szigetről nézve a napnyugta egyébként varázslat. Legalábbis nehéz elhinni, hogy valóság. Azon sem kell ilyenkor meglepődni, ha az embernek déjá vu-je van itt, mert sosem lehet tudni... Például a szomszédos Ellis szigetről lehetnek előző életekbeli emlékeink. Hiszen ide érkeztek az "új világba" vándorlók hosszú évtizedeken át. A ház a kikötőben ma már múzeum. Mindenki tisztelettel övezi. Hiszen nem tudni, kinek melyik őse ért itt partot, hogy beléphessen Amerikába.

Az Ellis Island körül sok vita folyt New York és New Jersey államok között az idők során. A New Jersey-iek a Szabadság szigetet is maguknak szerették volna. Végül is az egyezkedések New Yorknak ítélték a Lyberty Island-ot és ma New Jersey mondhatja magáénak az Ellis szigetet.

Számukra mindez csupán presztízskérdés volt, hiszen az államhatároknak vajmi kevés szerepük van a mindennapi ember életében.

New York, New York

Az amerikai filmdömping, reklámfotók és útikönyvek jóvoltából azt hihetnénk, sokat tudunk New Yorkról, a Nagy Almáról, ahogy becézni szokás. New Yorkot meg- és kiismerni azonban ennél sokkal összetettebb, de talán még pontosabb a megfogalmazás, ha azt állítom: lehetetlen. Ezt a percről percre változó, átalakuló metropoliszt képtelenség átlátni.

Új Amszterdamot (New Amsterdam) 1624-25 tájékán létesítették a holland telepesek Manhattan szigetének déli csücskén. Fallal igyekeztek nemzetüket megvédeni, mára ebből a falból csak emléke maradt meg, hiszen Amerika és a világ pénzügyi központja épült a területre, és ma már mindenki úgy ismeri, mint a Wall Street, azaz a Fal utcája.

A holland kereskedelmi központ fokozatosan stabil településsé nőtte ki magát, maga után fejlesztve Bronxot, Staten Islandet, Queenst és Brooklynt is. Peter Stuyvesant az angol Korona nevében 1664-ben hódította meg New Amsterdamot, amit a westminsteri Szerződés által adott át Hollandia az angoloknak. York hercegének kedveskedve, New Amsterdamot átkeresztelték New Yorkra.

Az imént említett külvárosok mára New York City szerves részei lettek. Az, amit mi New York gyanánt ismerünk, tulajdonképpen Manhattan. Itt találhatók a felhőkarcolók, a híres épületek, sugárutak, látnivalók. Ami a többi negyedben, avagy "borough"- ban látni, bárhol máshol Amerikában vagy Nyugat- Európában előfordulhatna. Persze, mindegyik negyednek megvan a maga hangulata és jellegzetessége. Így például Staten Island olyan, mint kisvárosok tömörülése, Brooklyn a legnépesebb negyed, Queens pedig a legnagyobb. Queensben találhatjuk a legtöbb nációt, sokszor jól elhatárolhatóan.

Bronxban ellentmondások fogadnak: míg délen kifosztott, elhagyott házak és telepek döbbentik meg az idelátogatót, addig északon a leggazdagabbak élnek luxusvilláikban, magasított kerítésű, jól őrzött erődítményeikben.

A kapcsolatot a Houdson folyó és a Keleti (East) folyó által körbeölelt "belváros", Manhattan és a többi negyed között számtalan híd és víz alatt húzódó alagút biztosítja. Queensbe leggyakrabban a Midtown (Belvárosi) Tunnel-en keresztül utaznak, de legalább annyira kedvelt a Queensboro és Williamsburg Bridge is, hiszen az alagutakkal szemben itt nem kell kemény 3-4 dollárokat fizetni az átkelésért. A Manhattan hídtól délre csodálhattam meg a világ legnagyobb felfüggesztett hídját, az 1883-ban épített Brooklyn Bridge-t.

Manhattanból nyugatra, a Houdson folyó túloldalán már New Jersey állam terül el. A Lincoln és a Holland Tunnel az a két alagút, ami a Jerseyből ingázók részére megkönnyíti az átkelést. Ez nem ritka, hiszen a szomszédos államból nagyon sokan dolgoznak Manhattan felhőkarcolóinak valamelyikében.

Szoborba öntött történelem

Annyit mindannyian tudunk, legalább, hallomásból, hogy a Szabadság Szobor tulajdonképpen francia eredetű, és hogy másolata Párizsban és másutt is megtalálható. Kérdés, melyik is az "eredeti" ezek közül?

Amennyiben vesszük a fáradságot, és átrágjuk magunkat a történelem bizonyos oldalain, megtudhatjuk, hogy a legelső Szabadság Szobor a New York-i ödölben látható. Immár 112 esztendeje hirdeti a szabadságot – nemcsak az amerikaiaknak.

A történészek szerint az amerikai nép forradalma kevésbé lett volna erdeményes a brit uralom megdöntésében a franciák segítsége nélkül, aki nemcsak pénzzel, fegyverrel és flottájával járultak hozzá a harcokhoz, hanem olyan kitűnő katonákkal is, mint George Washington egyik legjobb barátja: Marquis de Lafayette. Ez a barátság és tisztelet szövetsége volt, amit a franciák nem felednek el.

Közel 100 esztendő múltán, III. Napóleon idején ellenzékbe kényszerült a francia értelmiségi réteg, amely az amerikai demokrácia iránti tisztelete jeleül ajánlott fel az Államoknak egy ajándékemlékművet. Noha az ötlet Laboulaye liberális vezető szájából hangzott el, a Szabadság Szobor Frederic-August Bartholdi jóvoltából lett előbb álom, majd valóság. Talán az sem köztudott, hogy a Szobor megtervezésében Alexander-Gustave Eiffelnek jutott a legjelentősebb szerep, de a magyar származású Joseph Pulitzer adománygyűjtő kampányáról sem illik megfeledkezni, aki World című napilapján keresztül intézett felhívást főleg a tehetősebb réteg irányába, hogy a munkálatokat befejezhessék.

1876. július 4-ére, az amerikaiak centenáriumára tervezték az ünnepélyes átadást, de a szobrot csak 1886. október 28-án leplezték le. A majdnem kész alkotást 1885 júniusában hozták át az óceánon, pontosan június 15-én érkezett meg a Bartholdi által megjelölt Bedloe szigetére. Bartholdi javasolta, hogy a szigetet Szabadság szigetének kereszteljék, ám erre csak 80 évvel később, 1956-ban került sor.

Így ma már elmondhatjuk: a Szabadság Szobor (Statue of Liberty) a Szabadság-szigeten (Liberty Island) emeli égbe fáklyáját, amelyről érdemes megjegyezni, hogy ma már nem az eredeti, és ma már le is van zárva a látogatók elől. Az a fáklya, amellyet Bartholdi helyezett a "Lady Liberty" jobb kezébe, a szobor talapzatában berendezett történeti múzeumban tekinthető meg.

Így, fáklyástól, a szobor 46 és fél méter magas, de ha hozzászámítjuk a talapzatot, akkor már 93 méter, a súlya pedig 225 tonna.

Sokan találgatták mindmáig, kiről lett mintázva a gigantikus remekmű, s bár többen tudni vélik, hogy Charlotte Bartholdi állt modellt fiának, erre nincsenek konkrét bizonyítékok.

Ettől talán még titokzatosabbá és sejtelmessebbé válik a Szabadság Asszonya, akit évente négymillióan latogatnak meg az Új Világ kapujának bejáratánál, a New York Harborban.

New Yorki-i csavargásaim

Ha csavarogni akar az ember New Yorkban, idejében útnak kell erednie, mert – főleg ilyentájt – igen korán rázuhanhat a koradélutáni sötétség valahol a felhőkarcolók zugában. Persze, eltévedni nem lehet, számomra is meglepő volt ezt tapasztalni. Manhattan utcái rendben sorakoznak: északról délre tartanak a sugárutak, az Avenue-k, szám szerint 12, amelyhez társul a szigetet átszelő Broadway, az áruházakat és patinás bevásárlóközpontokat magábasűrítő Madison, valamint a Lexington és a York sugárút. Kelet-nyugat irányban futnak az utcák, a Streetek, az 1-estől a 220-as utcáig, amelyik a sziget északi csücskében épp a Broadway Bridge feljáratába torkollik.

Már esett szó New York City negyedeiről, Manhattan maga is sok részből áll. Ha északról dél felé haladunk, az első állomás Harlem lehetne, de az itteniek szerint itt nem ajánlatos a magunkfajta "sápadt arcúaknak" álldogálni, noha a turistakönyvek meglátogatásra éppúgy javasolják ezt az övezetet, mint például a New York Metropolitan Múzeumot. A negyed igénytelen, ugyanakkor agresszív és fajgyűlölő fekete lakosairól lett hírhedt. Nem egy ártatlan ember vesztette életét Harlem nappal is "sötét" utcáin.

Felső Manhattan persze több negyedből áll, azonban Inwood vagy Hamilton nem annyira izgalmasak, így nem is lettek közismertek. Harlemtől és Manhattanville-től délre, a sziget szívében és a már fokozatosan az ég felé törekvő épületek ölelésében ott a Central Park, mint a felső keleti és nyugati partok választóvonala. Nemcsak a természetkedvelők, a kocogók és vadművészek kedvenc helye ez, hanem a múzeumlátogatóké is: a Solomon R. Guggenheim és a Metropolitan Múzeum kihagyhatatlan élmény az idelátogatónak.

A Midtown, a tulajdonképpeni belváros belvárosa, a 60–80 emeletes torony-irodaépületekkel, az impozáns áruházakkal, bevásárlóutcákkal.

Ide futnak be a Grand Central Terminal – a világ egyik legnagyobb vasútállomásának – szerteágazó vasútjai. Itt található a Rockefeller Center komplexum, mellyel szemben, az Ötös sugárúton, felhőkarcolók által gardírozva húzódik meg szerényen az 1858-79 között épített római katolikus Szent Patrick templom, az Államok legszebb gótikus stílusban épített temploma.

A keleti parton az ENSZ palotája áll őrt, melynek kapuját "Sárkányölő Szent György" védi.

Továbbhaladva dél felé a hosszúkás szigeten Chelsea és Gramercy negyedei sorakoznak. Előbbi a Korai negyedet is magába foglalja, míg utóbbiban túlnyomó részt európai emigránsok élnek, főleg a volt Szovjetunióból áttelepültek.

A szigetet keresztbe szelő 14. utcán túl Greenwich Village, a "szexuálisan másként gondolkodók" világa van, egyáltalán nem leplezve a hétköznapi járókelő előtt: itt ez is csak olyan természetes, mint a Diadalív a Washington téren, ahonnan a világhírű Fifth Avenue, az Ötös sugárút ered.

Greenwich Village egy bizonytalan válaszvonal mentén Downtownnal ölelkezik, azaz a lenti várossal. Ezen belül is a Houston utca két ismert városrészt szab nekünk: NOrth HOustont (NOHO) és SOuth HOustont (SOHO), a művészek városrészét.

Innen már gyors egymásutánban – hogy ki ne maradjanak – következnek az újabb nemzetiségi körzetek: az Olasz negyed pizzázók és éttermek teljes arzenáljával, majd a már emlegetett Kínai negyed.

Manhattan legdélibb csücskére szorult a pénzügyi és kereskedelmi "részleg", amelynek világhíres díszei, a World Trade Center „Ikrei” a 2001. szeptember 11-i terorrtámadás áltozatai lettek.

Nem is marad más délre, mint egy zsebkendőnyi (gyorsan hozzáteszem, hogy New York-i zsebkendőnyi) park, a Battery Park, melyet a New York-i öböl vize nyalogat, a hullámok közül elő-előbukkanó Hajótöröttek szobrával.

„Tessék mosolyogni!…"

A szomszéd szálloda portása rámköszönt ma. Ez New Yorkban egyáltalán nem annyira érdekes: bárkire bármikor bárki ráköszönhet, sőt afelől is érdeklődhet, miként szolgál az idegen "ismerős" egészsége. De ennyi! Ennél többet nem is szabad forszírozni, mert az már tolakodás, molesztálás és ezért beperelhetnek – mint annyi minden másért is. Hiszen az amerikaiak egyik legkedvesebb időtöltése a pereskedés. Nem csoda hát, hogy rengeteg, bírósági ügyekről szóló film és sorozat hazája az Államok… Egy társadalmi kategória úgy rendezkedett be, hogy ebből iparszerűen képes megélni - gyakran irigylésre méltó módon.

De visszatérve az utcai meglepetésekhez, ha az ember mogorván baktat Manhattan zsúfolt utcáin, számíthat rá, hogy valaki rászól: "Smile!" – azaz "tessék mosolyogni!".

És miért ne, ha kitört a Holiday! Ez a Hálaadás Napjától értendő. A november 26-i pulykazabálást követően az amerikai nekilát karácsonyra vásárolni. Ez, mint említettem már, abból áll, hogy szinte válogatás nélkül leseprik polcokat. Imádnak "shoppingolni", hatalmas dobozokkal hazatérni. Minden áru – a legapróbbtól a legnagyobbig – alaposan be van dobozolva, göngyölve, s ha kell, díszítve is. A legízléstelenebb dolgot is képesek ellenállhatatlanul ízléses kiszerelésben kínálni a megbolydult vásárló tömeg számára.

Hazaérvén persze, fölöslegessé válik a skatulyák és csomagolópapírok dömpingje. Nem is csoda, hogy naponta annyi szemét gyűl össze csak Manhattanban, hogy el lehetne lepni vele egész Szatmár városát. Éppen ezért nagy hangsúlyt fektetnek a "Recycling"-ra, vagyis az újrahasznosításra. Aki figyelmen kívül hagyja ezeket a szigorú előírásokat, rázós büntetésben részesülhet. Gerorge Pataki úr, New York magyar származású kormányzója senkivel nem tesz kivételt.

Ajánlatos tehát, külön kukákba hajigálni a különféle eredetű és alapanyagú hulladékokat. Bár vendéglátómnak is igaza van, aki megrögzötten Recycle-ellenes, és aki szerint nem lenne New Yorknak sem ennyi baja a szeméttel, ha nem pazarolnának annyit. Ha végigrohanunk valamelyik avenue-n, és minden felénk kínált szórólapot elteszünk, hazaérve magunk is meglepődünk, mennyi papír kerül szinte nyomtalanul a szemétbe, anélkül, hogy valami érdemleges történt volna vele.

Estére minden épület előtt szeméthegyek tornyosulnak, gusztustalan fekete műanyagzsákokban a járdaszélen várva a késő esti szemeteseket. Az utcai szemétkosarak sem egyformák, mindeniknek más- más a hivatása. Akár a postaládáknak… Van ugyan minden épület minden emeletén, a kisvárosokban pedig a saját postaládánkból viszi el a levélkihordó, akinek mesterségét ezennel a levélELhordó jelzővel is megtisztelhetjük – persze, csak Amerikában. Az utcai postaládák azonban nem ennyire egyértelműek, legalábbis nem a magunkfajta látogatóknak. Az 5-6 egymás mellé állított, különféle méretű és színű dobozok közül magunknak kell mindenféle kritériumok szerint a helyénvalót kiválasztani. Azt azonban nem sikerült megtudnom, mi lesz, ha mégis valaki eltéveszti. Azért remélem, nem emiatt nem érkezik meg minden levél, amit Amerikából küldenek rokonaink vagy ismerőseink…

Még a postánál maradva – mintegy záróakkordként ehhez a fejezethez – egy eset jut eszembe, amikor bélyegeket vásároltam, hogy képeslapokat küldhessek barátaimnak. Amerikában egy nap alatt megszokja az ember, hogy semmi sem annyiba kerül, mint amennyi. A "tax", vagyis a forgalmi adó nincs beleszámolva, ezt csak fizetéskor, a pénztárnál számolják fel. Mégis meglepett, amikor néhány 50 centes bélyegért szinte 14 dollárt fizettem. Az elárusító azonban felvilágosított: "Elnézést, de nálunk az 50 centes bélyeg 75 centbe kerül. Amennyiben nem óhajtja megvenni őket, az összegért válogasson New York feliratú trikókat a szemközti polcról, ugyanis pénzt vissza nem adunk."

Közjáték

A mókusok New Yorkban olyanok, mint idehaza a kóbor kutyák vagy épp a patkányok – mindenütt ott vannak, elsősorban is a parkokban. Így a Central Parkban is, ahová érdemes és hasznos is minden New Yorkba látogatónak elsétálni. Ha másért nem, legalábbis kikapcsolódni az élet irdatlan sebességéből, a város állandó, éjjel sem szűnő tompa morajlásából, és friss levegőt szívni.

Az ember csak itt döbben rá, mennyire kiszolgáltatottak az itteniek saját életmódjuknak. Számukra a park korlátozott lehetőségei is rengeteget jelentenek: kocognak (azaz joggingolnak), kosaraznak (basceteznek), fociznak, gördeszkáznak, görkorcsolyáznak vagy épp korcsolyáznak. A Central Parkban általában minden évszak jelen van: decemberben a déli napsütésben 21-22 fokos melegben a piknikezők lehet, hogy háttal ülnek a jégpályán korizóknak, de a szemközti dombról idelátni egy virágzó fát, mellette pedig egy sárga leveleit hullató a tó fölé hajlongó fűzfát.

Nem egy korosztály kiváltsága a Central Park, itt mindenki azt csinál, amihez épp kedve van, így nem feltűnő a sok ősz hajú gördülő sem. Sok helyütt külön parkocskákat kerítettek el a gyerekeknek, hogy ne zavarják a versengő vagy játszó felnőtteket...

A Central Park egyébként nagy "heppeningek" (történések) színhelye. Végigbattyogva a sétányokon az az érzése támad az embernek, Amerika tele van zenei és egyéb tehetségekkel, meg nem értett virtuózokkal. Úton-útfélen produkálja magát valaki. De pénzt kicsalni a sziesztázóktól sokféleképpen lehet. És ezt a kunyerálók is tudják. Sokan erre is szakosodtak. Hoznak egy csengőt például. Dobj be a dobozba fél dollárt, és kívánj valamit, majd megrázhatod a csengőt. Hogy teljesül-e? Nem tudom.

Igaz, ilyesmit senki sem ígért...

A parknál és a vadművészeknél maradva jut eszembe az a történet, amelynek egyik alkalommal szemtanúja voltam, és amely meglehetősen jellemző Amerikára.

A park egyik legforgalmasabb helyén ilyen muzsikustehetség kalimpál párdolláros szintetizátorán. Épp amikor szünetet tart, felbukkan egy skót (a szoknyájáról ítélve) feleségével nagy batyukkal. Átellenben letelepszenek. A férfi dudát vesz elő a pakkból, a nő kockás tarisznyát helyez el néhány lépésnyire, és indul is a produkció.

A szintetizátoros figyel egy darabig, majd kimért léptekkel odacsoszog. Valamit beszélnek. Mindenki felfigyel rájuk. A magamféle európai normás turistafélék azt hiszik, a billentyűs most jól leteremti a vendégzenészt, és elzavarja onnan. Kíváncsian várom a fejleményeket. A skót összepakol, az asszony veszi az üres tarisznyát, és elvonulnak. Kicsit később nagy tömegre leszek figyelmes a központi szökőkút körül. A skót már ott fújja a dudát, a billentyűs meg szintetizátoron és felváltva trombitán és cintányéron kíséri. A feleség és a szintis üzlettársa pedig hangulatot teremtenek a közönség körében. Jön is a pénz meg a közönség is.

Könnyű őket "beszervezni"...

N Y P D

New Yorkban a NYPD mindenütt elkísér. A filmsorozatból is jólismert rövidítés a New York Police Department intézményét takarja.

Nem feltétlenül szirénázó kékautós zsarukról van szó. Az amerikai rendőr lehet kerékpáros, motoros, de akár lovasrendőr is. A strandon és persze, a melegebb déli államokban úszónadrágos vagy tenisznadrágos rendőrök vigyáznak a rendre.

New York utcáin legjellegzetesebbek a forgalomirányítók. Messziről megismerni őket narancsszínű "TRAFIC"-feliratú derékrevalójukról. Napközben is kinn vannak, de mire leszáll az est, minden útkereszteződésben találkozhatunk egyikükkel, főleg Manhattan legfogalmasabb utcáin. Elsősorban a forgalmat ellenőrzik, és vita nélkül, könyörtelenül büntetnek, feloldják a pillanatok alatt keletkező dugókat néhány elegáns, iskolázott mozdulattal, de nem utolsósorban ők azok, akik mindenkoron útbaigazítják készségesen a tétovább turistákat. New Yorkban öröm szót váltani a rendőrrel. Nemhiába jelszavuk "Biztonság – Professzionizmus – Tisztelet".

Rendszerint jóvágású fiatalok, akár hölgyek is, huszonévesek, de előfordul idősebb is. De bárki legyen is: fiatal vagy korosabb, fehér avagy színes bőrű, mindig mosolygós (ami az amerikaiakra egyébként is jellemző), tiszteletteljes és humoros. Az utóbbi sok munkahelyi pályázat egyik alapkövetelménye. Talán mindez azért érdekes számomra, mert otthon mást szoktam meg. S amíg odahaza aggódni kezdünk, ha valahol rendőr tűnik fel a közelünkben (még ha semmi bűn sem nyomja lelkünket), Amerikában éppen ellenkezőleg – megnyugvással tölt el a rendőrök jelenléte.

Amire a New York-iak annyira büszkék, igaz is: az elmúlt évek alatt sikerült jelentősen visszaszorítani a bűnözést a világvárosban.

A fegyelmezetlen Széles út

Amint már arról szóltam, Manhattant Avenue-k szabdalják hosszába, és a Street-ek pedig keresztbe. Az Ötös sugárúttól keletre vannak a keleti számozások a sziget széle felé haladva, ez az East Side, míg a Fifth Avenue túloldalától a West Side, a nyugati oldal.

Az 1811-es városrendezési művelet során a 14. utcától északra szabályos, négyszögeket bezáró egymással párhuzamos vagy egymásra merőleges utcák négyzetelik New York belvárosát, szabályos "block"- okra osztva a távolságokat.

Mintha csak nem óhajtana tudomást venni semmiféle rendszerességről, a Széles út, azaz a Broadway keresztbe vágja a szabályos negyedeket, és a sziget legészakibb csücskétől addig kígyózik, kavarog a belvárosi forgatagban, míg el nem ér a legdélebbi csücsökre, és megpihen a Battery Park árnyas fái alatt. Van is mitől elfáradnia, hiszen soha sincs nyugta, s főleg a központi részen zajlik az élet éjjel-nappal amit úgy is emlegetnek, hogy Theatre District, azaz színházi övezet. Ez itt a filmbemutatók színhelye, a világhírű musiclal-ek otthona, a világsztárok napi munkahelye. Nem csoda hát, hogy éjjel is nappali fényáradat lepi be a Times Square, illetve a Herald Square közti szakaszt. Itt székel a közkedvelt Music Television, de itt készül világkörüli útjára a New York Times is, és nem messze innen a Paramount hirdeti magát. A Macskákat még mindig teltházzal játsszák, a Miss Saigon már 8. évadjának vége felé közelít, míg a Fantastics éppen december 18- án mutattatott be 16 000-szer. A műsorból nem hiányzik a Kabaré (Cabaret) sem, de Az Operaház fantomája sem. Azon meg nem kell meglepődni, ha Barbara Streisand-t vagy épp Tony Braxtont látjuk besurranni valamelyik színház művészbejáróján – csak az aznapi előadásra sietnek felkészülni némi drukkal. John Travolta nem tánclépésekben, Charles Azanvour pedig nem dúdolva érkezik, hanem csak úgy "civilben".

A "művészkedés" csak odabenn, a színpadon kezdődik.

A Broadway valamelyik részén mindig forgatnak valamit: filmet, videoklippet, televíziós műsort. Legkedveltebb erre a Macy’s Áruház előtti hatalmas tér, a Herald Square.

Ezen kívül sok tér húzódik meg a Broadway karjaiban, mint a Madison Square Park az Ötös sugárúttal való találkozásánál vagy a Union Square Park a Négyes sugárúttal való kereszteződésénél.

A Broadway azonban nemcsak New York csillogását ismeri, hanem Harlem kísérteties helyeit, Greenwich Village meg nem értett művészeit, a SoHo színesre mázolt falú házait, a Little Italy-t, a Kínai várost is.

Ezután a hosszadalmas és bonyodalmas utazás után átvág a város "hivatalos" központján (Civic Center), hogy megtekinthesse a City Hallt, az 1803 és 1812 között francia stílusban épített Városházát. A Wall Streettel még vált néhány szót, majd leszalad a partra, hogy meggyőződjön róla: a Szabadság Szobor ott áll az öbölben.

Most a végén valamiféle titokfejtésnek kellene következnie, hiszen köztudott, hogy a Broadway-nek titka van. Ehhez a magam részéről azt tenném hozzá, hogy szerintem meg titkai vannak. Ezek közül minden érdeklődőnek megmutat egyet- egyet. Igy mindenkinek ki kell érdemelnie a magáét. Ehhez azonban sokat kell a Broadway-n fel-alá ráérősen mászkálni...

Intermezzo - valahol messze délen

Hogyha Amerikát New York alapján ítéltem volna meg, s úgy tértem volna haza, hamis képpel maradtam volna. Erre akkor döbbentem rá, amikor Mikulás estéjén, a Delta Airlines jóvoltából a floridai Tampa-St. Petersburg repülőterére érkeztem. Amikor a légkondicionált épületből kiléptem a pálmafás sétányra, az volt az érzésem, hogy rámszakadt az ég. December 5-én este Florida 23 C fokkal fogadott és annyira párás levegővel, hogy melegzuhany után érezhettem magam.

A trópusokon sosem jártam, bár mindenkori álmom ez volt. Talán ezért is ragadtatott el a Mexikói- öböl egyik szigetén eltöltött néhany nap, a ragyogó hóferhér homokszegélyű tengerpart, a delfinek és a trópusi növényzet. Ha mindezt csak televízióból ismerjük, vagy könyvekből olvassuk, el sem hisszük, hogy valóban létezik és valóban ilyen.

Florida a Sunshine State (a Napsütés Állama), ahol télen nyár van, nyáron pedig elviselhetetlen katlan. A mi gondjainkkal szemben ott nem fűtőtestek, hanem hűtőberendezések vannak óhatatlanul minden házban, másként elviselhetetlen lenne főleg a nyári hőség, de karácsony előtti ott- tartózkodásom idején is sokszor kellett ,,lehűteni" a szobában a levegőt.

Holmes Beach egyike azon településeknek, amelyek Anamaria Islanden sorakoznak. A szigetet hosszú és magas felfüggesztett híd csatolja a Tampa Bay-en keresztül Florida félszigetéhez valahol Sarasota-Brandenton környékén. A sziget a béke birodalma, csak a tenger időnkénti morajlása, a tücskök éjjeli zenéje, a vadgalambok és egyéb madarak búgása, csivitelése, no meg a néha-néha elsuhanó autók zavarják meg egy-egy időre nyugalmát.

Az itt telelő turisták - a helybéliek jégmdaraknak, Snowbirdnek gúnyolják őket - betartják a rendet, és nem hangoskodnak, nem verik fel a sziget csendjét. Végül is nem azért jár ide senki, hogy kitombolja, hanem inkább, hogy kipihenje magát. A tengerparti nyaralás számomra eddig nem igazán ismert formáját tanulhattam meg. Ami távolról sem jelenti az unatkozást, hiszen nagyon is pezseg az élet: napoznak, sportolnak, szórakozóhelyekre járnak - egyszóval mulatnak, de ez nem féktelen dorbézolást és alkoholmámort jelent. Az alkoholos italok fogyasztása egyébként tilos nemcsak a nyilvános strandokon, de a ,,beach"-en, azaz az egész tengerparton is. Nem engedélyezett a hangoskodás és az éjszakai fürdőzés sem. Nem csak azért nem, mert - ez volt számomra a legmegdöbbentőbb! - az amerikai az egyik legprűdebb nép, de az óceán ragadozói miatt is. Anamaria szigetéről nappal sem, de éjszaka semmiképpen sem tanácsos átúszni a szomszéd szigetekre, de még csak egyszerűen eltávolodni sem a parttól, hiszen a nyilvános strand határvonalán túl senki sem felel életünkért. Márpedig nem egy ,,hős" vált már a cápák martalékává. A ráják a parti sekély vízben lubickoló fürdőzőt is megsebezhetik, míg a viharos nyílt tenger által a sekélybe sodort óriásmedúzák bőrbetegségeket idézhetnek elő.

Fürdőzés előtt jó megnézni a parti őr, a Baywatch zászlócskáján a jelzést: ha zöld, minden rendben, ha sárga, akkor borzong a víz, ha piros, vihar tombol a tengeren, és tilos a vízbe menni az erős sodrás és az áramlatok miatt, míg a kék zászló a ragadozókra és egyéb különleges veszélyekre hívja fel a figyelmet. Aki a tiltó jelzések ellenére is bemerészkedik a tengerbe, saját felelősségére teszi ezt. A csalóka mélyvízi áramlatok hamar távol sodorják a parttól, ahová már senkinek sem kötelessége utána úszni megmentés végett.

Holmes Beach-en az élet egy örökös vakáció. Az itteniek nyugodt, kiegyensúlyozott, mosolygós emberek, akik nemcsak ismerőseiket állítják meg az utcán vagy a tengerparton néhány udvariaskodó kérdés-felelet erejéig, hanem bennünket, vendégeket is. A Napsütés Államában nem csoda, ha a Napnak nagy tiszetelete van. A Mexikói-öbölben estéről estére ,,produkált" naplementét szinte rituálészerűen járnak végignézni a víz partjáról.

Floridáról még azt is illik tudni, hogy a nyugdíjasok paradicsoma. A közéletből, a hosszú évtizedes munkából visszavonult amerikaiak találnak itt gondtalan, békés, ugyanakkor aktív pihenést biztosító életszürkületre.

A szünidők idején a fiatalok is ellepik a strandokat, hiszen Florida az egyik legkedveltebb vakációzó állam. Nemcsak a napozás miatt, hanem a látnivalók miatt is. Ki ne barangolna szívesen Tampa vagy Miami leánder- és pálmaligetes sugárútjain, ki ne majszolna narancsot vagy grépfruitot a pensacolai útszéli citrusbokrokról, s ki nem vágyott még a Bahamákra egy hajóstúrára? S akkor még nem is ejtettünk szót az orlandói Disney-világról, a Cape Canaveralon található rakétakilövőről, a NASA- bázisáról vagy az Amerikai Egyesült Államok legdélebbi csücskéről, amely szintén Floridában található, Key Westről.

S hogy itt karácsony tájékán is 25-3o fokot mérnek, nem jelenti azt, hogy nincs ünnep. A karácsonyi előkészületeket a pálmafák csekély árnyékában kókadozó feldíszített fenyőfák és az üzletek kínálata is eszünkbe juttatja. Ismerőseim az itt amúgy nem ünnepelendő Mikulás alkalmából fürdőnadrággal és strandpapuccsal leptek meg, mert a magam négyévszakos rendszerű európai fejemmel minden ilyesmi ruhaneműt otthon hagytam, márpedig ott erre volt leginkább szükségem, ha nem akartam téli ruháimban megfőni.

Ahol a mesevilág a valósággal összeér

Azon gondolkodtam naphosszat a Disney-országban barangolva, hogyan is lehetne megfogalmazni, kézzelfoghatóvá tenni azt a világot? Aztán letettem erről, mert hisz ők évtizedeken át dolgoztak rajta, hogy fizikai valóságot csináljanak a mesevilágból.

Disneyland tulajdonképpen parkok sokasága Orlando elővárosaiként, ahol az ember órákra képes megfeledkezni magáról és a valódi világról. Itt bármi megtörténhet velünk a nap leforgása alatt: lezuhanhat velünk az elátkozott "Hollywood Tower" szálló liftje, elrabolhatnak űrlények, szörnyek kergethetnek, lövöldözések kereszttüzébe kerülhetünk, ám a végére minden jóra fordul, mert kiderül, hogy csak játék.

A Disneyland művilága kicsit(?) giccses hangulatba sodorja a látogatót, aki fel tudja ezt mérni, de ott már ő sem bánja, hogy belement a játékba. Az amerikaiakra jellemzően itt minden gigantikus, grandiózus és exhibicionista. Mintha mindent egyszerre akarnának megmutatni nekünk, akár egymás között is versengve az elsőbbségért. Pedig ők is csak egyazon "showbiz" dalnokai, a látogató pedig így is meg úgy is megnéz mindent, ha már a meglehetősen borsos belépőt megváltotta. Az öt Disney-park végiglátogatásához legalább egy hét szükséges, így heti belépő is váltható, potom 350-400 dollárért (ami nálunk kéthavi jó fizetéssel ér fel), de egyenként is meglátogatható bármelyik létesítmény. Emígyen pusztán napi 45 dollárt kell befizetnünk egy-egy parkba való belépésünkkor.

A Disneyland alkalmazottait kicsit irigykedve néztem, hiszen kortalanok. Lehet, sokszor ez is nagy erőfeszítést igényel, bár az is lehet, hogy ezt csak a magam kelet- európai szemével látom így. Számunkra tényleg megfoghatatlan, honnan születik ennyi mosoly, türelem és kedvesség. Persze, az itthoni azt mondaná, hogy azért a pénzért mosolyoghat is eleget, de kétlem, hogy ez ennyire banális lenne.

Eszembejut egy történet ehhez kapcsolódóan. A Disney hangeffektus-stúdiójában egy adott pillanatban nyakon öntöttek bennünket hideg vízzel, így az izgalmak és meglepetések közepette távozáskor ottfelejtettem fényképezőgépemet. Ezt csak hosszú percek után vettem észre, jóval eltávolodva a stúdiótól, és le is tettem róla, hogy valaha is megtalálom a masinát. Kissé rezignáltam kocogtam vissza a bejárathoz, ahol néhány udvariaskodó bevezető szóra volt csupán időm, mert a mosolygós alkalmazott félbeszakított: "– Ön, uram, bizonyára a fényképezőgépét keresi, ami itt van" – és átnyújtotta az elveszettnek hitt gépet. Afelől próbálkoztunk érdeklődni, egy látogató talált-e rá, és hozta el leadni, mire kitérő választ kaptunk, s a férfi még hozzátette: „Nálunk semmi sem szokott elveszni…"

Pedig igencsak sokan megfordulnak egy nap egy-egy Disney-parkban, átlagban 25-30 ezer ember, de főszezon idején ennél több is lehet.

S az egész napi látogatók, akik egy napra – vagy akár a többedikre is – Disney világának vendégei voltak, este az elképesztő befogadóképességű amfiteátrumba gyülekeznek, hogy közösen búcsúztassák a napot a mozi és a rajzfilm sztárjaival. Az esti záróshow-n felvonul az egész mesevilág, a figurák, akikkel egész nap együtt lehettünk, barátkozhattunk, megcsodálhattuk produkcióikat. A nagy fény- és tűzijátékok, lézerparádék idejére előjön a Szépség és a Szörnyeteg, Aladdin, Indiana Jones, Plutó kutya, Doland kacsa, Mickey egér és valamennyi társuk. Jönnek elbúcsúzni, jó éjt kívánni vendégeiknek, és egy hosszú és mozgalmas nap után a következőre készülni, energiát és ötleteket gyűjteni. Hiszen másnap új életre kelnek új látogatók előtt. A Szépséget ismét elrabolja a Szörny, a Notre Dame-i toronyőr ismét beleszeret a gyönyörűséges cigánylányba, és ismét hallatlan kalandok várnak Indiana Jones-ra.

Úgy tűnne, mintha sorozatgyártásra készülő produkciók tömkelegéről lenne szó, de ami egyénivé teszi ezt a világot, hogy a produkciók mindannyiszor élvezhetőek és színvonalas bemutatók. Magas szakmai körökben talán mégis alábecsülnék, de meggyőződésem, hogy jogtalanul.

Az amerikaiak rendszeressége és precizitása, nemkülönben a fegyelme elmaradhatatlanul mutatkozik meg Disneylandben is, ahol a sokezres tömegben nem tapossák agyon egymást, nem tülekszenek birka módjára egy-egy látványosság felé, hanem gondosan irányított szervezőkre hallgatva helyezkednek el akár a parkolóban az autóikkal, akár a székeken, akár a bejárati "előmelegítő" termekben. Érdekes ugyanakkor, hogy noha Disney világának első számú "megcélzottjai" a gyerekek, a parkban túlnyomórészt felnőttekkel találkozni. Persze, szép számmal vannak a kisebbek is, de miért kísérné valamennyit három-négy hozzátartozó a Disney-parkba, ha nem lennének kíváncsiak a "nagyok" is minderre a számítógépes, elektronikus, színes, habszivacsolt, hihetetlen csodára?…

Disney világa mindannyiunk világa, az az elrejtett néha túl mélyre elásott világ, ami bennünk él kortól, nemtől és etnikai hovatartozástól függetlenül.

Ezért van az, hogy ha valaki egyszer személyesen is ellátogat oda, életreszóló élményeinek gyűjteményét gyarapította ezzel.

És akkor minden túlzás nélkül azt is elmondhatja magáról, hogy álmait valóságformába öntve láthatta viszont.

Amiről idehaza a legtöbben faggattak...

Amerikával kapcsolatosan talán a legtöbb embert az érdekli, hogy valóban olyan-e, mint amilyennek a filmeken látni. A legmegdöbbentőbb azonban, hogy IGEN. Amerika némi sarkítással ugyan, de a megtévesztésig ugyanaz, mint amit a filmvásznakról ismertünk.

Sokat dolgoznak, az átlagember élete munkahelyből és az otthonból áll. Az otthon fogalma sem a mi értékrendünk szerint vett öröklakás, hanem egy fedél a fejük felett, egy bérelt lakás vagy ház, amit alkalmasint elcserélnek akár más államba költözve – ha megunták az illető környéket. Persze, ebben a munkahelyi adottságok is jelentős szerepet játszanak. A munkahely pedig nem kikapcsolódási lehetőség, mint mifelénk. A munkát csak az ebédidőre lehet félretenni, amikor is löncs következik – ebéd valamelyik közeli gyorsbüfében, majd ízlés szerinti sziesztázás, lehetőleg a szabadban.

Hogy mit esznek az amerikaiak? Főleg gyorsételeket, pizzákat, kínai ételkölteményeket, burgereket vagy BBQ-t azaz Barbe Que-t, amit mi egyszerűen sült csirkeként emlegetünk. Ott nem elterjedt a nálunk oly jellemző konyházás, hiszen a vendéglőkben olcsón és kényelmesen lehet étkezni – s itt is igaz az, hogy amennyiben többen mennek az étkezdébe, sokkal olcsóbb a menü, sőt még meglepetésekre is számítani lehet. De nemcsak a csoportokat, hanem a törzsvendégeket is nagy becsben tartják, s ez már nem csak a vendéglőzésre érvényes igazság, hanem az üzletekre is. A törzsvásárlói és törzsvendég-igazolványok hazája Amerika. Alig van olyan család, ahol ne lenne valakinek bár egy Smart Card-ja.

Könnyű-e munkát szerezni, kérdezik sokan. Persze, munka van bőséggel – munkanélküliségről csak azért beszélnek, mert vannak olyan munkakörök, amelyekre az amerikainak derogál jelentkezni. A kulimunkát az egyre nagyobb számban bevándorló mexikóiak, feketék és karibiak végzik el. Szóval nem a munkaszerzéssel van gond, hanem a munkavállalással. Akinek nincs hivatalos munkavállalási engedélye és ezáltal nem is szerepel a társadalombiztosítási nyilvántartásban, roppant nehéz munkába állnia. Amerika ebben az értelemben már nem az ígéret földje. A szélhámosságot itt már kevésbé tűrik, és egyre szigorúbban büntetik is. S mivel nemcsak a munkavállalót sújtja a törvény, amennyiben nincs rendben a szénája, hanem a munkaadót is, mindenki óvakodik az illegálisan munkát vállalni akaróktól.

Milyenek az emberek? Kedvesek, közvetlenek, de felületesek. Meglepően hangzik, de igen jellemző rájuk a mondás, hogy amennyiben kialszik a villany, az amerikainak nincs esze gyertyát gyújtani, hanem pánikba esik, és felhívja a rendőrséget, a mentőket és a tűzoltókat. Ha a vállalat számítógépe meghibásodik, megáll az élet, ha elromlik az autó, megbénul a napi program.

Az amerikai társadalom egyértelműen a mind nagyobb kényelemre épít. Azért munkálkodik, hogy a lehető legkevesebb erőfeszítéssel érjen el mindent. Vendéglátóim már attól is elképedtek, hogy egyik trópusi égető délelőttön nyakamba vettem a tengerpartot, és a vízben áztatva a lábam, elsétáltam a sziget egyik csücskétől a másikig. Hiszen ha szóltam volna, ők szívesen elvittek volna oda autóval...

Egyébként roppant fegyelmezett nép, ez leginkább akkor szembetűnő, amikor az amúgy rohanó embereket türelmesen látjuk akár órák hosszáig sorban állni emitt is, amott is. Ez nem azt jelenti, hogy tömegesen tolakszanak vagy épp ráfekszenek a postáskisasszony pultjára, az utazási iroda asztalára, de még csak a repülőtéren sem nyomakszanak a check-in ablakocskához. Itt általános illemszabály – amit amúgy mindenki betart –, hogy csak akkor lépsz oda a pulthoz, ha odaszólítottak, s csak akkor lépsz be a vendéglőbe, ha a főpincér az ajtóhoz sietett, hogy bekísérjen. De az is igaz, hogy a postáskisasszony nem cseveg közben kollegináival, az elárusító nem a körmét reszeli, és a pincér nem késlekedik odajönni a fogadtatásunkra. Borravalót adni a vendéglőben és a taxiban illik, az előbbi esetben a fogyasztás értékének 10%-át illik az asztali gyertyatartó alá csúsztatni. Egyéb helyeken nem szokás, és illetlenség csúszópénzt átadni. A hivatalnok vagy az elárusító megvesztegetés vagy molesztálás vádjával be is perelhet ilyesmiért, de legjobb esetben is sértésnek veszi az ilyesfajta közeledést.

A fegyelmezettség az a jelző, amivel a nagyvárosi közlekedést minden túlzás nélkül illethetjük. A rendezett és szabályos közlekedés kivételei esetleg a sárga színű taxik, de ők is csak olykor sértenek szabályokat.

New York csúcsforgalmában egy autó állta el egy kocsisor útját. Nem volt sem defektes, és a sofőrt sem érte semmi baj. Egyszerűen csak kiszállt, mert ismerőssel találkozott. Kikerekedett pupillákkal bámultam értetlenkedve, és egy pillanatra Bukarest jutott az eszembe. Az autó csevegő tulajdonosa nagykarimájú tehenészkalapot viselt, és olyan volt, mint bármelyik más helybéli. Csak mikor közelebb értem, vettem észre egy levonót az autó szélvédőjén.

Ez volt ráírva: "I LOVE ROMANIA"...

Mi szorongatja a torkunkat, amikor hazaérkezünk?!

Egyik nap csak azért mentem oda a Kennyedyn a Romániából érkező gép kijáratához, hogy alaposan szemügyre vegyem, milyenek is azok az emberek, akik épp megérkeznek Amerikába.

Érdekes élmény volt, de legalább annyira érdekes az is, amikor ott ülünk a gépen és várjuk a felszállást – Románia felé. A kifutópálya előtt hosszú ideig kell sorban állnia a TAROM Airbusának, mivel épp "csúcsforgalom" van itt is, és mi a 9. gép vagyunk a felszállásra várók sorában.

A búcsú nem volt hosszadalmas. Talán Floridából volt nehezebb visszatérni New Yorkba. S miközben – még Floridából jövet – átrepültem Amerika egy részén, azon gondolkodtam, milyen más ez az érkezés New Yorkba az otthonról való érkezéssel szemben.

Azóta már több nap is eltelt, most a gép már New Yorkból fut neki az előreláthatóan 9 órás útnak Európa felé.

New Yorktól egy nap alatt búcsúztam el. Végigjártam kedvenc helyeimet: a Broadway-n, az 5 Avenue-n és a Rockefeller Centernél búcsút intettem a karácsonyfának is. Barátaimtól is elköszöntem azzal, hogy mielőbb találkozunk majd. Mind arra voltak kíváncsiak, mennyire lesz keserű a hazaérkezés. Ettől féltem azonban a legkevésbé. Tudtam ugyanis, hogy jó lesz hazatérni. És nekem lett igazam.

A torkom sem azért szorult el, és jött, hogy üvöltsek, mert állítólag köd volt Szatmáron, hanem mert Otopeni-re érkeztünk emiatt. S bár a magamfajta Bukarest-gyűlölő számára ez is elég lett volna, a kálvária csak eztán kezdődött igazán.

Az eredetileg Szatmárra címzett utasokat – velem együtt – a vámszabad teremben "felejtették" TAROM-os kollégáim, és leleményességünkre bízták, hogy az ünnepi szombat délutánon hogyan jutunk el összesen hat mázsányi poggyászunkkal Szatmárra. Egy adott pillanatban már komoly szégyenpír lepte el arcomat, hogy ennek a cégnek az alkalmazottja vagyok, de hiába rejtettem el igazolványomat, mert a megoldást mindenki tőlem várta. Tíz óra fárasztó repülés és időeltolódás közepette ehhez volt a legkevésbé kedvem, de valahogy elvergődtünk Baneasa repülőteréig. Ott újabb komplikációk tettek próbára mindannyiunkat, mígnem kompromisszumra jutottunk: felpakolnak bennünket a kolozsvári járatra. Mivel aznap nem volt szatmári járat, teljesen lehetetlennek tűnt, hogy a Szatmárig fizető utasoknak jobb megoldást találjak.

Végül is a kolozsvári járatra beosztott pilóta barátommal futottam össze, aki aztán segítő jobbot nyújtott: Kolozsvárra menet a Szatmárra igyekvő igencsak megviselt, világlátta utasokat letette Szatmár repterén.

Furcsán hangzik ez az egész, s Önök most azt mondogatják magukban: ilyen is csak nálunk van… Nos, legalább ilyen furcsán éreztük mi is magunkat, de ez csak egyik figyelmeztető jelzés volt arra, hogy hazaérkeztünk Romániába.

Hazaérkezésemet így hát csak attól a pillanattól kezdve számítom, amikor beléptem lakásom ajtaján, és körbevettek azok, akiket legjobban szeretek. Ettől van az, hogy végül is szép lett minden, és hogy „álmaimban Amerika visszainteget" (az idézett sor August Bárió jogos tulajdona).

Utóirat helyett:

Évforduló, 2002

Emlékfoszlányok keringenek a fejemben.

Livia kolléganőm azzal fogadott néhány évvel ezelőtt, amikor a J.F. Kennedy reptéren első ízben gázolt keresztül rajtam egy fekete hordár közvetlenül első amerikai földön tett, fáradtságtól bizonytalan lépéseimet követően:

- Isten hozott New Yorkban, a világ legzűrzavarosabb városában, ahol sohasem fogsz eltévedni. S ha mégis, nézz fel az égre, valahol meglátod majd az Ikreket, s betájolhatod magad.

Az Ikrek -ahogy a Nagy Alma lakói családiasan a Világkereskedelmi Központ tornyait becézték- valóban velem voltak mindenütt, és tényleg sokszor kaptam útbaigazítást tőlük. Akkor is, amikor már nem nagyon volt rá szükség. Ezt megtanultam Liviától, aki sok év távlatából is tiszteletben tartotta az Ikrekhez kötődő konvenciókat, pedig amúgy sohasem engedte szabályokhoz kötni magát.

Aztán az a kép villan fel előttem, amikor Florin, vagy ahogy az amerikai kiejtés szerint írnám: Floreen beültetett a gyermekkorom amerikai filmjeire és autósüldözéseire emlékeztető - kényelmes, és cseppet sem jó állapotban lévő - Fordjába, ami alkalmasint szolgálati autónak sem utolsó, és bejárta velem Queenst, majd Manhattant is. Éjszaka volt. Az East River Queens-felőli oldalán kiszálltunk egy pillanatra, hogy azt a manhattani panorámát megláthassam, amit már annyi filmben és annyi poszteren kételkedve megnéztem. Azért kételkedve, mert sohasem voltam teljesen bizonyos abban, hogy valóság az az egész, hanem valami képzeletszüleménynek bélyegeztem meg magamban New Yorkot. És nem szerettem!

Ott álltunk a Queensboro híd tövében, és megértettem, hogy ez New York. Így, ahogy van. Az Ikrek, az Empire State Building, amely akkor már nem piros-fehér-kékben világított be Florin ablakán odahaza, hanem karácsonyi (!) piros-fehér-zöldben, odébb meg, mintegy magassági sorrendjüket, de korukat is tiszteletben tartva, a sor végén a legkorosabb, ám hármójuk legalacsonyabbika, az ezüstös káprázatban, őszesen pillogató Chrysler is. Ő végignézte a "birodalmi" ESB és a WTC -Ikrek születését is, aztán csendesen bújt meg a feljövő toronyház-rengetegben.

Goran Bregovic ütemeire gurultunk át a hídon. Csak a "Death-car" szólamai jutottak szóhoz, amikor egész Manhattan vibráló panorámája tárult fel a híd korlátai közt, hogy a folyó alig múlt rózsaszínű naplementéjét követően holdfürdőzésre ereszkedjen alá.

Csendesen ereszkedik a gép. Csendesek az utasok is. Most hiába csattan a cintányér a fülhallgatóban Frank Sinatra New York, New York felkiáltásainak kíséretében, mert a gép már egy ideje nem tesz diadalkört a város felett leszállás előtt. A délután sem olyan narancsszínű odalenn, mint az Ikreken visszatükröződött őszi péntekeken szokott. Csak délután. Egyszerűen, csendesen. És szomorúan.

Kísértetiesen szólal meg a Bregovic-dal, beleborzongok, mint az üveg sivításába. Gödör tátong a toronydzsungelben. A város monoton morajába már a sóhaj és a hiányérzet hangja is beilleszkedett.

Üres a város. Ezt hiszem. Már akkor furcsa volt valami, amikor leszállás után nem Livia jött fel a gépre üdvözölni az utasokat, s elmondani, melyik szalaghoz várhatóak a csomagok - a fekete hordárokat elkerülendő. Nem is kellett sietnem kifelé, mint amikor Florin várt a terminál bejáratánál illegálisan parkolva a Fordot, mert már nem várt. S ahogy ott állok a terminálbusz megállójában hiába fürkészem az eget, mert Manhattan felől semmiféle irányító jelzés nem érkezik. Ha tudná, mennyire szeretem, és mennyi vágyakozás hoz ide, nem lenne ilyen hűvös hozzám!

Szerencse, hogy megtanultam a járást…

(A szerző felvételeivel)