60 Lőrinczi László: Utazás a Fekete Kolostorhoz

Jancsó Elemér emlékének

I

Kora őszi szép reggel. Chantilly, Párizstól negyven kilométerre. Még alig világosodik, a fák ágai között árnyékok rejtőzködnek. Fölbúg a 17-es Renault motorja.

Nehezen hiszem el, hogy elindultam Noirmoutier felé. Úgy jött az egész, mint a förgeteg.

Nem mondhatnám, hogy pihenten vágunk neki az útnak. Az este, amikor Guy kihozott Chantillyba, úgy állapodtunk meg valahol a Porte des Lilas környékén, hogy megvacsorázunk és nyomban lefekszünk. De Célia vacsorája túl jó volt, Guy pedig költő. És régóta nem láttuk egymást. Köztudomású, hogy a költészet kútját lehetetlen kimeríteni, tehát éjfél utánig diskuráltunk és vitatkoztunk. Ezt a hasonlatot „a költészet kútjáról” én említettem Guy-nek, amikor fél egy felé végre elbúcsúztunk, mert a folyóiratának (Guy Malouvier napközben főmérnök, esténként költő és főszerkesztő, a felesége, Célia – könyvkötő) egy ihletett pillanatban – az ihletet egy régi párizsi utca neve biztosította ingyen – gyönyörű címet adott a kávéházi szerkesztő bizottság: Le Puits de l“Ermite (A remete kútja). Ugye csodálatos cím egy költészeti folyóirat első oldalára? Ám a legcsodálatosabb benne az, hogy párizsi utcanév...

Sok párizsi értelmiségi fülnek magyaráztam el, hogy miért szeretnék eljutni Noirmoutier-ba, a Fekete kolostorhoz, átlátszóan célozgatva arra, hogy a legjobb esetben is csak Nantes-ig mehetnék vonattal, onnan mindenképpen autón kellene tovább utaznom, hogy eljussak a szigetre... Ezek a fülek süketek maradtak, pontosabban: érzéketlenek. Kuncz Aladár és a Fekete kolostor történetét nem lehet egy csésze kávé mellett elmesélni, s ha mégis kísérletet tettem rá, az udvarias unalom légköre hamar elnémított. Legolvasottabb, legműveltebb barátaim sem ismerték még hírből sem ezt az 1937-ben franciául is megjelent könyvet.

Amikor Guy-nek elkezdtem darálni a bennem már nagyon kikerekedett francia mondatokat, húzott vagy kettőt a kávéscsészéjéből, és rám nézett: – Ha van időd, szombaton leviszlek... – Ennyi volt az egész.

Tudom, Jancsó Elemérnek volt egyik dédelgetett terve, hogy meglátogassa a Fekete kolostort. 1968 nyarán, amikor utolsó párizsi útjára készült, késő éjszakáig beszélgettünk a Kuncz-kutatás problémáiról. Elemér szerette volna előkeríteni és megvizsgálni a francia internáltságban töltött évekre vonatkozó levéltári anyagot, nyomon követni azokat az emberi sorsokat, amelyek a Fekete kolostor falai közé szorultak egy időre, hogy aztán ismét szerteáradjanak. Mi történt a felejthetetlen emlékű „hősökkel”? Returecki, von Bergen, Bistrán... Kavarogtak a nevek, és én úgy éreztem, hogy nem is irodalomtörténeti kérdésekről beszélgetünk, hanem egy új, még el nem készült regény láthatatlan lapjait forgatjuk... De Elemér, mintha megsejtette volna ezt, váltig hajtogatta: – Adatok kellenek¼ új adatok¼ Aki egyetlen új adatot hoz felszínre, tett valamit a filológiáért. – Azt hiszem, jó lenne fölszegezni ezeket a szavakat sok mestergerendára, engem viszont kellemetlenül érintettek, mert Elemér tudta rólam, hogy sohasem vo1t türelmem semmiféle keresgéléshez vagy kutatáshoz. Nos, neki nem adatott meg, hogy valóra váltsa álmát. Nekem több szerencsém volt, eljutottam Noirmoutier szigetére, és ott tölthettem két napot. De ebből nem lett „irodalomtörténeti”, csak érzelmes utazás. Árnyak kergetése...

III

Egy évvel később még történt valami. Az egykori kolozsvári Keleti Újság 1938–39-es évfolyamait böngésztem a bukaresti Akadémiai Könyvtárban, egy régi írásért. Másfél órai eredménytelen keresés után már sietve és türelmetlenül csapkodtam egymásra a lapokat, amikor a szemem egy hosszabb híren akadt meg. Arról írt benne a névtelen tudósító, hogy egy nagyváradi tanár (akit nem nevezett meg) nemrégiben Franciaországban járt a fiánál, és ennek társaságában végigutazta a noirmoutier-i partot is. Nézték a partról a szigetet – mesélte a tanár –, de a Fekete kolostort nem látták. Érdeklődni kezdtek, és az odavalósiak elmondták, hogy a régi kolostorépületet az első világháború után lebontották. A Fekete kolostor tehát nincs többé! Így a névtelen kis cikk.

Írásbeli följegyzést nem készítettem a hírről; legalábbis most hiába keresgélek a noteszaimban, nem lelem. Lehet, a szándékot is elnyomta az elkeseredés, ami föllángolt bennem a csöndes könyvtári terem magányában: miféle kutatóink vannak, ha egy ilyen fontos körülményről még nem hallottam? Időtlenül létező tanúként emlegetjük a Fekete kolostort – holott már rég eltűnt a föld színéről?¼ Úgy éreztem, hogy valami végzetes, pótolhatatlan veszteség ért bennünket...* Később ezt a délutánt sokszor el akartam mesélni Elemérnek, de az idő és a halál nem adott rá engedélyt.

Talán akkor határoztam el, hogy törik-szakad, de legalább a romokat meglátogatom¼ egyszer, ha elvetődöm Franciaországba. Akár Párizs rovására is! És közben, amint az idő telt, sokszor beszélgettem ezekről a dolgokról Pomogáts Bélával, a fiatal budapesti irodalomtörténésszel, akinek a Kuncz-monográfiája (1968) nálunk is közismert, Kacsir Máriával (a bukaresti A Hét belső munkatársa), aki Jancsó Elemér közvetlen irányítása alatt sokat foglalkozott Kuncz személyiségével, elsősorban levelezésének a tükrében, és kéziratban megkaptam tőle Ferenczi Sárihoz írt noirmoutier-i leveleit. Amikor Grossmann Mária, a bukaresti Akadémiai Nyelvtudományi Intézet mumkatársa Barcelonába utazott tanulmányútra, megkértem, hogy nézzen utána Orbók Loránd, azaz Lorenzo Azértis nyomainak; de azzal a hírrel jött haza, hogy semmit sem talált, és az egyetemi professzorok sem hallottak róla... De Budapesten – dr. Sáfrán Györgyi segítségével – kaptam egy spanyol Orbók-kiadványt; egyik magyar darabjának a fordítása, valahol itt van a könyveim között, s nekem nem fontos adalék. Elolvastam, amit Szabó Dezső írt az Életeimben Kunczról, Hunyady Sándor a családi emlékezéseiben, és amit Szappanyos Gabriella mesélt a budapesti Élet és Irodalom oldalain Jékely Zoltánnak¼

Aztán az első árulás: 1971-ben – nyolc napra – eljutottam Párizsba. Kuncz bizony eszembe jutott, de nem Párizs rovására. Fölszívott a város.

* Nem tudtam még, hogy dr. Kuncz Ödön, Aladár testvérbátyja „a harmincas évek végén... bejárta azokat a helyeket, ahol annak idején Kuncz Aladár végigszenvedte a Fekete kolostor tortúráit. Ez alkalommal készített felvételeiből fényképkiállítást rendezett Párizsban, éppen a regény francia fordításának megjelenésekor.” (Bágyoni Szabó István: Kuncz Aladár-emlékek. Korunk, 1973/11. sz.)

– Átugrasz Ile d’Yeu-be is? – kérdezte Guy, amikor már Chartres felé jártunk.

Bennem föllobbant valami furcsa érzés. – Nem – mondtam –, egyelőre nem érdekel... – Ez nem volt egészen igaz. A teljes igazságot a Fekete kolostor tetején értettem meg, szitáló esőben, zúgó szélben, miközben Célia célba vett engem a fényképezőgépemmel, és én kinéztem a magasból a sómezők felé. Ott, abban a pillanatban hasított belém a fölismerés, hogy – irigyelem Kunczot az itt töltött hónapokért, irigyelem az egyedi, megmásíthatatlan, utánozhatatlan, semmi mással nem pótolható Élményért!

Kuncz! Fiatalon, negyvenöt éves korában halt meg, ebből az időből négy és fél évet internáltságban töltött. De mi lett volna belőle a Fekete kolostor évei nélkül, ki őrizné az emlékét, mit tanultunk volna tőle, miért kutatnánk most is az emlékezetét? Forrón, kissé eszelősen, szenvedélyesen szeretem a Fekete kolostort gimnazista korom óta, úgy éreztem, hogy Európába olvadok a szavaival, oldalaival, fölülemelkedem távolságon-határon, és az éteri magasban egy halhatatlan Emberi Szimfónia csodálatos zenéjét hallgatom... Ha még tíz olyan regényt írt volna, mint a Felleg a város felett, a tizenegyedikkel talán kivívta volna magának ugyanezt a rangot a szellemek éteri magasságában. A Fekete kolostorhoz képest mit érnek a novellái, tanulmányai?... Nem rossz regény a Felleg, van egy belső magja, amelyből kiapadhatatlan meleg árad felénk, akik ezen a földön születtünk, de Kuncz nem tudta hozzáadni az egész lelkét – ehhez nem elég az íróság, a műveltség, a tehetség, ehhez az a nagy, kivételes és csodaszámba járó segítség kell, amit Élménynek nevezünk, de nevezhetünk kiválasztottságnak is. Keserves volt a fogság, de lángésszé avatta a középiskolai tanárt...

Noirmoutier, neked köszönhetjük a halhatatlan könyvet! A Fekete Barát, a közösség és emberi szolidaritás élményének a megtestesülése, itt született. Périgueux csak prelúdium, Ile d’Yeu pedig tanulmány a fogolyélet lélek- és természetrajzáról. Az írói Üzenet a Fekte kolostorban nyert megfogalmazást, itt kovácsolták ki szavait a napok. Ezért nem oszthattam meg az emlékezést.

Az is lehet, hogy az egész utazásból nem lett volna semmi, ha Párizsban oda nem tévedek mindjárt az első napon a Rue de Vaugirard sarkára, miután végigbolyongtam a Quartier Latint. Itt lakott, innen indult el a hosszú útra... És én is elindultam a végtelenül hosszú Vaugirard utcán, mintha mágnes vonzott volna... Harmadnap írtam egy úti levelet A Hétnek, amelyben beszámoltam a részletekről. Egyet nem írtam meg: hogy mennyire feldühösített – ez a tiszta igazság – az a kis körülmény, hogy a Kuncz által említett Las-Casesi utcát – a rendőrség volt itt – sehol sem leltem; megtaláltam ellenben a Las Cases utcát... Bementem a közeli Jean-Bart utcában a rendőrségre, ahol egy idős tisztviselő udvariasan végighallgatott, majd megrázta a fejét: nem, bizonyára tévedés, Las-Casesi utca nincs és nem is volt soha... De nem nyugodtam bele, később az Állami Levéltárban is megnéztem egy csomó könyvben, a csodálatos párizsi irodalomban... Nagyon megharagudtam a filoszokra: Kuncznak joga volt tévedni és rosszul emlékezni annyi év után, nekünk már nincs jogunk pontatlan és felületesen ellenőrzött szövegeket kiadni, ugyancsak annyi év után... Az utcaneveket azért írtam le olyan gondosan még egyszer, mert a sajtóhiba ördöge is megbosszantott ezzel a kis adalékkal: a korrektor jóvoltából A Hétben eltűnt a különbség a kétféle elnevezés között. No, ezt akkor nem tudtam, csak a hosszas, hiábavaló keresgélésért bosszankadtam. Ha így megy tovább, gondoltam, még a Fekete kolostorról is kiderül, hogy nem is volt kolostor...

Nem hittem volna, hogy, ezzel az elkeseredett, fáradtság szülte föltevéssel mennyire közel járok az igazsághoz...

De egyelőre a költő-mérnök autójában ültem.

Menet Chartres–Le Mans–Angers–Nantes volt az útvonalunk, visszafelé pedig Angers–Tours–Blois–Orléans. Vezetőm döntött így, hogy minél többet lássak. Igen, láttam katedrálisok és kastélyok sziluettjét, és láttam régi parasztházakat is. Nantes után egy nagy híd: átkeltünk a Loire-on. Micsoda csalódás volt! Azt hittem, egy gyönyörű, hatalmas folyammal találkozom, és sivár, árterületes meder tárult elém. Naivul úgy képzeltem, hogy a Loire rendezett, hajózható folyó, mint az Elba, a Rajna, a Pó, a Duna, a Tisza... Szó sincs róla, zátonyszigetek között folyik-csörgedezik a vize.

Guy úgy hajtott, mint a veszedelem, hogy már Vendée megyében ebédeljünk, és pihentebben, frissebben vágjunk neki a szigetnek. Az Óceán pantjáról!

Nemsokára a régi Marais, az egykori mocsarak vidékén jártunk, ahol a nagy forradalom idején a gazdasági bajoktól elkeseredett, néhány nemestől félrevezetett vendée-i parasztok menekültek a vesztett lázadás után a köztársasági csapatok elől, éppen Noirmoutier szigete felé. 1794 januárjában volt ez. A szörnyű végkifejlést még nem ismertem, de a szigeten döbbent pillanatokat éltem át miatta.

Föltűntek a jelzőtáblák: Fromantine felé... A noirmoutier-i híd felé... Fromantine kikötőjéből indultak el hajón az internáltak a szigetre. De nemrég (1971–ben) megvalósult a szigetlakók egyik régi álma, és Noirmoutier legdélibb csücske és a szárazföld között fölépült egy 583 méter hosszú, domború hátú betonhíd – Noirmoutier tehát megszűnt sziget lenni... Volt még egy tábla: A Gois felé... Mindentudó Guy barátom megmagyarázta, hogy az ófrancia gois ma guét, azaz gázlót jelent... (Igen, emlékeztem rá a regényből, de Kuncz másként írta a szót. Később megnéztem: igen, a könyvben Goua, szerepel. Elírás?)

Fromantine kitérőt jelentett volna, vezetőm tehát egyenesen a híd felé indult. Hallgattam, bár szerettem volna látni a kikötőt. Guy-nek igaza volt: hirtelen, egyik percről a másikra szél kerekedett, és zuhogva megindult az eső. Csak lassan és óvatosan haladtunk. És egyszer csak jobb kéz felöl, a közvetlen közelemben megpillantottam a kis csillogó víztükröt, amelyet úgy csapkodott az eső, mint egy nagyobb pocsolyát: ez volt legelső találkozásom az Atlanti-óceánnal.

És az első ismerkedés az óceáni klímával. Mert mire a híd alá értünk, kisütött a nap. Egy percre megálltunk: a hajdani nagyváradi látogató elképzelt nézőpontjáról akartam áttekinteni innen a szigetet. (De térképről már tudtam, hogy Noirmoutier városa a sziget északnyugati, távoli részében fekszik, amelyet Kuncz – érthetetlenül – alsó résznek tekintett, szemben a déli, „felső” szöglettel.) Nos, néhány háztetőt és fát pillantottam meg, jobbra folytatódott a sziget vonala. Semmi meglepőt sem vártam, és mégis rossz érzés kerített hatalmába. Hátha igaza volt a névtelen tudósítónak?... Amikor nekiidultunk a hídnak, még egy vágyódó tekintetet vetettem Fromantine irányába. Guy észrevette, és vigasztalni kezdett, hogy majd visszafelé... De én tudtam, hogy nem látom meg Fromantine-t, az első láncszem kicsúszott a kezemből, mert hazafelé mindig siet az utas...

A híd után, már a sima, egyenes betonúton, Guy megszólított egy munkaruhát viselő férfit: – Van-e egy régi kolostor a szigeten? – Amaz tétován visszakérdezett: – L'abbaye blanche?¼ (A fehér apátság?) Az, hogy „fekete” helyett „fehéret” hallottam, úgy meglepett, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Non, non, – nyögtem ki végül –, celle de Noirmoutier (a noirmoutier-i)... – Amire ismét csak tétova vállvonogatás volt a válasz, majd az ismeretlen az út felé intett: – Continuez par ici... (Hajtsanak tovább, erre.)

Miniatűr nyelvészeti disputa tört ki a kocsiban. Guy azt hajtogatta – látva zavart arcomat –, hogy nem a celle vonatkozó névmást kellett volna használnom, mert ez az „abbaye” szóra mutatott, hanem úgy kellett volna mondanom, hogy celui, mert akkor a „monastére”-re gondolt volna az illető, az ő, Guy kérdése nyomán... Mindenesetre, egyelőre elég sebesen gördültünk tova az úton, láttunk mezőket, lápokat, erdős ligeteket, néhány épületcsoport is föltűnt a távolban – egyéb semmi.

Jó tíz kilométert tettünk meg, amikor megpillantottam a jól ismert, négyszögletű homlokzatot.

Furcsa pillanat volt. Mert spontán örömrivalgásban törtünk ki – még Célia is, aki testileg-lelkileg rég betársult ebbe az irodalmi emlékkutatásba. De ő volt az első, aki elhallgatott, mintegy jelezve, hogy a hajdani foglyok egészen másfajta érzelmekkel küzdöttek, amikor meglátták azokat a távoli tornyokat...

Kuncz azt írja, hogy messziről „könnyűnek, áttetszőnek” tűnt föl a kastély. És ez igaz! Halványsárgán ragyogott a már gyöngülő szeptemberi napfényben, légiesen és költőien, mintha mesebeli palota lett volna, kedves kis törpék és szőke királylányok lakása. Tündéri boldogságot ígért annak, aki belép a kapuján! És Guy önkéntelenül megnyomta a gázpedált.

Még négy-öt kilométert haladtunk, aztán átmentünk egy hídon, végigkocogtunk egy-két utcán, ahol nyüzsögtek a sétálók, majd a kocsi megállott a Fekete kolostor előtt. Kiszálltunk. – Te voici (Itt vagy) – mondta Guy.

VII

Első tekintetre megállapítottam: a bejárat előtt még ott áll a „rozoga fahíd”, előtte jól kiépített járda van. A hídról jobbra észrevettem azt a nagy, kerek kutat, amelyből a foglyok a mosdó- és öntözővizet hordták be az udvarra. Most kőlap fedi, s látszik rajta, hogy régóta nem használják.

Fölnéztem. Zordul és hatalmasan álltak a várfalak, s bent a donzson, a tulajdonképpeni várépület, amely a foglyokat őrizte, nem ragyogott olyan költői glóriában, mint messziről. Az épület elég jó karban van, ki is van meszelve, de közelről ócskának és ridegnek tetszik. A kövekre itt-ott felkúszott a csillogó levelű repkény, zöldje enyhíti a nagy zordságot.

Szerettem volna egy kicsit bámulni, nézelődni, gondolkozni, de nem lehetett: a fejünk fölött újra gomolyogni kezdtek a felhők. Gyorsan elővettem a fényképezőgépemet, és bementem az udvarra. Ott már sokan voltak, jöttek-mentek, a falakra kapaszkodtak, a donzson előtt egész kis tömeg nyüzsgött. Azonnal megtudtam, hogy az épület most múzeum, és egy negyedóra múlva kezdődik a csoportos látogatás.

Ennyi időm volt fényképezni. Szó sem lehetett arról, hogy elővegyem a könyvet és módszeresen, nyugodtan dolgozzam. Csak az emlékezetemre támaszkodva, kapkodva, a látogatók között gyurakodva kezdtem el fölfedező utamat.

Jobbra mindjárt megláttam a kis, belső épületet, amelyben az adminisztráció működött, előtte pedig a kantinbódé állott. A bódé persze nincs, az épületben a városi könyvtárat helyezték el. S mivel szombat volt, zárva találtam. Mellette fölfedeztem a lépcsőt, amely Guillaume őrmester szobájához vezetett. Végigmentem a várfal alatt, és reám ásított „a bástyaudvarról nyíló nedves, sötét lyuk”, a belső börtön: Retureckit és a barátját ide zárták be az emlékezetes lapvásárlás miatt. Rettenetes egy üreg, fél percet is rémes eltölteni benne! És amikor kijöttem, csak akkor fedeztem föl, hogy az udvaron áll bizony az öreg fa, amelyet Kuncz említ! Mögötte egy házikó, amely raktárnak látszik. Ez lehetett a „réfectoire”, az ebédlő?... És akkor vettem észre azt is, hogy az udvar jórészt ki van kövezve. Mert közben már cseperegni kezdett az eső, és erről eszembe jutott, hogy a foglyok hajdan bokáig gázoltak itt a sárban...

Közben a látogatók már türelmetlenül topogtak a donzson bejárata előtt, sürgették a látogatást. Jött is egy esőköpenyes fiatal nő, elővett egy óriási kulcscsomót, és kinyitotta a kaput. Sorra megváltottuk a belépőjegyünket. Megjegyeztem a jegyem számát: én voltam a 28 747-ik látogató. Hogy mikortól számítva? Ezt senki sem tudta biztosan, de a szám talán csak 1972-re vonatkozik; a nyáron közel százezer üdülő fordult meg a szigeten.

A látogatást nem magában az épületben, hanem a tőle jobbra eső, az udvartól magas fallal elválasztott kis sarokban kezdtük meg. Két régi kőkoporsó fogadott itt a kövezett, parányi belső udvaron. Nem csoda, hogy alig vetettem egy pillantást a múzeumi tárgyakra... Az jutott eszembe – és megjelent előttem Willersdorfer rajza –, hogy egy darabig itt volt az internáltak illemhelye, ide ásatott Palvadoz úr egy hosszú gödröt... Elmosolyodtam a csinos kis mellékudvarban, ahol a látogatók áhítattal bámulták a római koporsókat.

Végre bementünk a donzsonba. De én csak a vezetőnő rövid és hézagos előadását hallgattam meg a sziget és a várkastély történetéről, a múzeumi dolgok nem érdekeltek. Néhány régi fényképet néztem meg, a századforduló idejéről: ilyen volt akkor a városka, ilyenek voltak a látogatók... Vannak ott még kitömött madarak, megsárgult tojások, népművészeti tárgyak, történelmi emlékek, értéktelen, kopott festmények... Nem, én nekiindultam az épületnek, hogy minél tüzetesebben bejárjam.

Sajnos, nem én voltam az egyedüli, akit nem érdekelt a múzeum és a vezetőnő szövege. Főként a gyermekek kezdtek föl s alá rohangászni a nyikorgó lépcsőkön. A chambrée-kba csak gyurakodva jutottam be, a kis toronyszobák előtt sorba álltam, a tetőre vezető lépcsőnél meg kellett várnom, míg a fönt levők leereszkednek. Így jártam szobáról szobára, emeletről emeletre, s közben – a kint szemerkélő eső ellenére – fényképeztem is. A Willersdorfer rajzai lebegtek előttem, azoknak a témáit igyekeztem reprodukálni a valóságból. Egyik-másik sikerült, néhány bizony elmozdult, vagy valaki éppen „beugrott” a lencsém elé.

Sok hangulat nem kísért a tömeggel, amíg föl s alá botorkáltam a chambrée-kban, az emeleteken. (Emlékezetébe idézem az olvasónak, hogy a kastélynak földszintje és három emelete van.) Mégis valami furcsa érzés kezdett melegedni bennem: nem találtam barátságtalannak az épületet, s ha elképzeltem a chambrée-kat kifestve, bebútorozva, helyreállítva – már-már lakályosnak láttam. S mivel az ember fantáziája nagyon merész, arra gondoltam, hogy a szenvedés hajlékából egy nemzetközi írói otthont lehetne csinálni... Vagy művésztelepet. A noirmoutier-i kastély így a barátság, az alkotás, a kölcsönös megbecsülés hajlékává alakulna át Európának ebben az eldugott, de kies szögletében...

Végre följutattunk a tetőre.

Ezek voltak a legszebb pillanatok. Kinéztem a szigetre, megsétáltattam a tekintetemet a távoli sószárítókon, megbámultam a kastély nyugati oldalánál álló templom egészen közel ágaskodó tornyát; amarrébb, észak felé, az erdő lombja sötétlett; valahol messze az óceán. S nem volt mellettem valaki, akihez magyarul odaszólhattam volna: – Ugye Babits mondta, hogy az íráshoz vagy rendkívüli élet, vagy rendkívüli műveltség kell?... Ekkor fényképezett le Célia, aki a gépemet tartotta.

Tudja isten, hogy miért, de akkor vettem észre, hogy a kastély négy tornya közül csak a délnyugatit és az északkeletit fedi sisaktető, a másik kettő üres. Hirtelenében nem emlékeztem, hogy a könyvben található frontális felvétel mit mutat. Amikor lementünk, megkérdeztem a vezetőnőt. Csak annyit tudott, hogy a második világháború idején légelhárító lőállásokat szereltek a megszálló németek a lyukas tornyokba. (A még mindig meglevő – ottfelejtett – riasztószirénát én is láttam.) Nos, ha megnézzük a Kuncz idején készült felvételt, két torony ezen is lyukas; a sisakok tehát előbb kerültek a bástyákra. Érdekes, hogy Kuncz nem említi ezt a kis jellemző részletet... Azt is megjegyeztem, hogy a bal oldali első csonkatorony valamivel alacsonyabb a többinél. Miért? Minderről később sem tudtam meg semmi érdemlegeset.

A vezetőnő különben észrevette, hogy fokozott érdeklődéssel vizsgálgatom az épületet, és amikor a közelébe kerültem, többször vetett rám fürkésző pillantást. Mihelyt lecsöndesedett a tolongás, és a látogatók kezdtek kifelé szállingózni, hozzáléptem, bemutatkoztam és elmondtam, hogy honnan és miért jöttem. Eléggé kikerekedett a szeme, és valahogy nem tetszett neki, hogy az első világháborús internáltak iránt érdeklődöm. Megtudtam tőle, hogy már tíz éve tölti be a vezetői tisztet; de Kuncz könyvéről nem hallott, és őszintén meglepődött, amikor azt találtam mondani, hogy nálunk talán jobban ismerik ennek a kis szigetnek a nevét, mint Franciaországban... Hozzátettem, hogy véleményem szerint a könyvnek itt kellene lennie a múzeumban, sőt egy emléktábla is elkelne a bejárat mellett. De hát már sietett szegényke, szombat este volt, bizonyára várta a családja; szórakozottan hallgatott, és csak azt ismételgette, hogy mem tud semmit. Miközben a kulcsaival csörömpölt, és kosarába gyűjtötte a látogatók adományait, figyelmembe ajánlotta, hogy működik a szigeten egy Académie historique noirmoutrine, amelynek munkatársa, Henri Martin úr, több könyvet is írt Noirmoutier-ról; s hogy keressem meg François Ganachaud urat is, aki hetvenéves, és élő noirmoutier-i lexikon. A címüket is megadta.

Ezzel ki is tessékelt bennünket a donzsonból, és bezárba az ajtót. Odakint már szürkült, és jócskán esett. De azért még fölkapaszkodtam a várfalra, és végigsétáltam a lőrések előtt. Mentem, mentem óvatosan, az utolsó látogatók bámuló tekintetétől kísérve, és végül megálltam Guillaume őrmester szobájának a bejáratánál. Egy pillanatig reá gondoltam, a kipödört bajuszú, békés pékre, akinek a csontjai valahol a champagne-i mezőkön porladnak.

VIII

A kastély előtt a Place d’Armes... Ma is ez a neve. Déli oldala a kikötő rakpartja. Körbementem, megálltam a ringó vitorlások előtt, és azon törtem a fejemet, hogy vajon hol szállították partra az egykori internáltakat? Itt nem, hiszen Kuncz azt írja, hogy másfél órás gyaloglás után pillantották meg a kastélyt, és még egy órát meneteltek, amíg ide értek... Vagy még nem volt meg ez a kikötő? Rövid csatorna köti össze egy közeli öböllel. Amint később megtudtam, a kikötö régi, csak modernizálták újabban. Akkor? Ismét egy kérdőjel.

De már mennünk kellett, hogy szállás után nézzünk, és valami meleget igyunk vagy együnk. Célia vacogott a szeles időben. Elindultunk a város felé – mert Noirmoutier már régóta nem falu, hanem város. Mint óvatos duhaj, betértem az első bisztróba, hogy néhány levelezőlapot vegyek, azzal a jelszóval, hogy ami biztos, az biztos, a fényképezőgép néha cserbenhagyja az embert.

Ahogy beléptem, föltűnt a régies berendezés. A tulaj egy ősz, angol bajuszos bácsi vo1t, jól túl a hetvenen. Vásároltam néhány lapot, majd Henri Martin könyve iránt érdeklődtem. Az öregúr keresni kezdte, én pedig fölhasználtam az alkalmat, hogy szóba ereszkedjem vele. Kérdeztem, megvolt-e ez a helyiség az első világháború idején. Hogyne, az apjáé volt... Szolgált-e a fronton? Igen, a háború utolsó két esztendejében. S addig itthon volt? Itthon. Emlékszik-e arra, hogy polgári internáltak voltak akkor a kastélyban? Persze, ide is jártak vásárolni...

Azután magasba emelte mindkét kezét: – Volt egy szökési kísérletük is... – és megbocsátóan mosolygott hozzá.

Amikor ezt hallottam, furcsa dolog történt velem. Önkéntelenül elhárító mozdulatot tettem, és sebesen odamondtam: – Ó, ezt nem hiszem... Nem emlékszem... – De olyan hevesen és gyorsan válaszoltam, hogy Guy rám nézett, és mivel a tulaj bácsi közben csak megvonta a vállát és tovább keresgélt, halkan megjegyezte: – Érdekes... Meg akartak szökni?

– C’est pas vrai! (Nem igaz!) – mondtam határozottan, de közben érthetetlen izgalom fogott el, talán el is pirultam. Mit beszélek? – kérdeztem magamtól. Hiszen jól emlékeztem a szökési kísérletre... De arra is, hogy Kuncz emlékezése szerint senki sem vette észre rövid és sikertelen eltűnésüket, és az adminisztrátor, ha meg is sejtett valamit, a legnagyobb diszkrécióval foganatosított néhány akadályozó intézkedést... Utólag, önkéntelenül, cinkostársává szegődtem a menekülőknek, nem akartam bevallani a tervüket, mert az az emlék élt bennem, hogy nem volt szabad róla beszélni...

Az is lehet, Kunczék távozása után volt valami nagyobb szabású kísérlet... De egyszerűen nem akartam folytatni a témát, kínosnak éreztem. Most, ahogy elgondolkozom különös viselkedésemen, talán azért is helyezkedtem ilyen mereven tagadó álláspontra, mert Kuncz sorstársai közül egyik-másik kétségbevonta a szökés hitelességét, csak tervnek, fantáziálásnak minősítette...

Vagy az adminisztrátornak járt el a szája? ő dicsekedett el a kísérlet meghiúsításával?

Újra a tulajhoz fordultam: – Nem emlékszik véletlenül, volt-e az internáltak között egy jeune professeur (fiatal tanár) is?

Az öregúr habozott, de az is lehet, hogy kissé meggyöngült fülével nem értette meg a kérdésemet. Ebben a pillanatban a hátsó helyiségből előjött a felesége, egy szintén idős, de még kackiás tartású asszony, és pergő nyelvvel közbevágott, hogy ő bizony tudja, voltak köztük professeurök, pedig ő még kislány volt, de ismerte azt az asszonyt, aki főzött a foglyoknak, sajnos meghalt, de él még a fia...

Istenem, madame Mignale? – gondoltam.

De – sajnos – nem mondtam ki a gondolatomat, későbbre tartogattam, inkább Chapelier úr, az adminisztrátor felől szerettem volna érdeklődni. (A regényben csak Ch. úr, teljes nevét Pomogáts Béla állapította meg a kéziratból. A regény román fordítója, Corneliu Codarcea is ismeri a nevét, még Kuncztól.)

Megköszöntem a madame-nak a szíves fölvilágosítást, és újra a férjéhez fordultam: – Hát Chapelier urat ismerte-e?

Mosolyogva fölkiáltott: – Le gros Chapelier? (A kövér Chapelier-t?) Hogyne, jó barátok voltunk, együtt iddogáltunk...

(Előre megmondom, hogy az érdekesnek indult beszélgetést itt elrontottam. Nem lett volna szabad sietnem, nem kellett volna túl egyenesen a célra törnöm. De bizonyára már a fáradtság is dolgozott bennem, vagy talán az ideges szellemi mohóság?)

– Nem tudja, hogyan bánt a foglyokkal?...

Az öregúr hallgatott, tétován nézett rám. Hogy segítsek neki, hozzátettem: – Nem volt-e kissé kemény hozzájuk? (Ezt franciául attitude dure-rel fejeztem ki.)

Többé nem akart beszélni, csak nézett rám gyanakodva. A felesége, aki idáig türtőztette magát, most ismét közbeszólt, hogy sok embert lehetne még megkérdezni azokról az évekről, de én észrevettem, hogy az öregúr lökdösni kezdi a könyökével; a pergő nyelvű asszonyság el is hallgatott.

A férfi pedig hozzám fordult, és közölte, hogy most nincs ideje, de fáradjak be holnap reggel, akkor nem lesz forgalma, és nyugodtan eldiskurálhatunk. Most én néztem vissza gyanakodva: – Holnap vasárnap... – Fölényesen intett: ő azért nyitva tart, csak jöjjek... Bonsoir.

Epilógus: másnap reggel többször arra jártram, de a bisztró zárva volt.

Henri Martin könyvét megvettem egy könyvesboltban. Ittunk egy teát, bekaptunk egy süteményt, s míg Guy a szállást rendezte, Céliával végigmentem a Grande Rue-n, a főutcán, ahol a bazár lehetett, Kuncz emlékezetes karácsonyi bevásárlásának a színhelye – talán annak a nagy önkiszolgáló boltnak a helyiségében? Láttam a városházát is. Majd tovább sétáltunk az esőben, hogy megkeressük Ganachaud urat, de nem volt otthon. Megtudtuk viszont a szomszédasszonytól, hogy a temető ott van az utca végében. Sajnáltam már a lelkes Céliát, a cipője tiszta lucsok volt, a haja a fülére tapadt. Csak benéztünk a sötét temetőbe, és visszamentünk az étterembe, ahol Guy vidáman várt bennünket egy nagy tál gőzölgő, fekete tengeri kagyló – moule – előtt... Ez volt itt a „házi különlegesség”.

Amikor egy sötét mellékutcán keresztül eljutattunk a kis szállodához, meglepetéssel állapítottam meg, hogy éppen a várkastély nyugati fala alatt fekszik. Guy figyelmesen úgy intézte a dolgot, hogy ablakom a donzsonra nyílt. Hosszú ideig elnéztem a kihalt épület sötét körvonalait. És csoda történt: óriási reflektorok gyulladtak ki, és újra nappali fényben fürdött a Fekete kolostor! Az eső ellenére, a megvilágított égen élesen kiváltak a körvonalai, a tetőn felejtett légvédelmi sziréna egy ócska ágyúhoz hasonlított. Készítettem egy felvételt, bár nem sok reményt fűztem nappali filmemhez. És mégis sikerült, nagy örömömre – de ezt csak itthon tudtam meg.

Miközben tettem-vettem és lefekvéshez készülődtem, az eső záporrá fokozódott. Ismét kinéztem az ablakon, és elállott a lélegzetem: a várkastélyt sejtelmes, fehér fátyol takarta el, amely ide-oda csapkodott a szélben; a reflektorok fényétől megvilágított várfokok élei eltompultak, mintha még jobban ki akartak volna emelni egy fekete alakot, ott fönt, a csonkatorony mellett... De nem, nem Bistrán Demeter volt világot-büntető kalapácsával, hanem csak a sziréna eltorzult vonalú tömege.

Nem sötétítettem el a szobát, hogy reggel már az első fény fölébresszen, és olvasni kezdtem Henri Martin könyvét.

Ez az épület, amely a mi tudatunkban a Fekete kolostort képviseli, sohasem volt kolostor, szerzetesek nem laktak benne. A fekete csuhás – benedekrendi – barátok emlékét és szimbolikáját Kuncz egy nagyszerű költői fogással mentette át a fogolytáborrá (kényszerű férfi-klastrommá) alakított várkastély falai közé. S mert ez így van, nekünk örökre megmarad Fekete kolostornak.

Noirmoutier csak ezelőtt néhány ezer évvel vált szigetté, talán földrengés következtében; a kőkorszakban valószínűleg még félsziget volt. Eredeti kelta nevét – Her: puszta hely – hosszú ideig megőrizte. A római kor után északi barbár törzsek szállták meg, majd 674-ben vagy 677-ben Filibert apát megalapította itt az első kolostort, a Moutier d’Hert, s mivel a benedekrendiek fekete csuhát viseltek, ebből lett Noirmoutier, a Her Moutier, majd Nermoutier alakok közvetítésével; ebből is látszik, hogy a Noir fonetikai változásból is születhetett, talán nincs is köze a barátcsuhákhoz. De ezt a kolostort alig 58 év múlva, 732-ben a szaracén kalózok lerombolták; a helyét csak sejtik a mostani Banzeau nevű, régi noirmoutier-i negyed alatt. 830 felé a barátok valószínűleg építettek valami erősségfélét a mostani várkastély helyén az állandó normann betörések ellen, de ebből sem maradt meg semmi. Hiszen alig néhány év múlva, 836-ban a benedekrendiek végleg elhagyták a szigetet, és a kontinensen telepedtek le, a közelben, Déas nevű birtokukon, ahol egy kis templomuk és uradalmuk volt. Magukkal vitték Szent Filibert koporsóját is, s ezt ma is őrzi a templom, egy csodálatos Karoling-emlék az egykori Déas-ban, mai nevén Saint-Philbert-de-Grand-Lieu-ben. (Útban Párizs felé én is láttam.) A barátok tehát elmenekültek, de a név megmaradt, s egyaránt jelöli a szigetet meg az első nagyobb települést, amelyből később falu, majd város lett.

1205-ben a fehér csuhás bernátrendiek alapítottak ismét kolostort a szigeten, mégpedig a legészakibb sarkában, távol Noirmoutier-tól. A nagy forradalomig éltek itt; ekkor elvették tőlük az épületet. Sokféle célt szolgált később, most magántulajdon, nem lehet meglátogatni. De a neve ma is L’abbaye blanche¼ (Erre gondolt a mi emberünk, akivel találkoztunk.)

A mai kastélyt a XII. században építtette egy normann származású nemes, Pierre de la Garnache. A várfalak később készültek el, a donzsont eredetileg csak vizesárok védte. 1674-ben a holland megszállók le akarták bontani, de a szigetlakók pénzzel megváltották. A megkezdett bontás helyreállításakor épült a mostani kapu. A múlt század közepe óta állami tulajdon, és sűrűn szolgált börtönként: 1871-ben kommünárok voltak a lakói, 1914–18 között polgári internáltak: „...Au début de la guerre 14–18 des indésirables de 26 nations y furent internés...” (A 14–18-as háború kezdetekor 26 különféle nemzethez tartozó nemkívánatos elemeket zártak be ide) – írja Henri Martin; Kuncz is említi, hogy „éléments indésirables” volt a nevük. 1940-ben köztörvényi bűnözőket helyeztek el benne, a második világháború folyamán pedig végig német támaszpont volt. 1945-ben német foglyokat őrzött.

Kuncz tulajdonképpen ritkán használja a „várkolostor” elnevezést, a kolostori emléket a sziget és a kastély történetének hézagos ismertetésével és a fekete barátok árnyának a gyakori emlegetésével támasztotta bennünk. Főként akkor tévedett, amikor Noirmoutier-t a vár neveként is említette: „...Azóta különböző átalakításokon ment át a vár, amelynek francia neve fekete kotostort jelent.” Nem, a vár neve Château fort de Noirmoutier, és aki nem a Cháteau fort-t, hanem a kolostort keresi, az úgy jár, mint én... Érdekes, hogy Ferenczi Sándor francia nyelven írt leveleiben egyáltalán nem utal a kolostori eredetre, hanem „vieux château”-, „notre vieux château”-nak emlegeti. Egyik levelében a címét így tünteti föl: Château Vendée.

Ennyit tudtam meg aznap a sziget, a város és a kastély történetéről, részint a várbeli vezetőnő szavaiból, részint Henri Martin könyvéből.

Reggel arra ébredtem, hogy odakint ragyog az ég! Gyorsan felöltözködtem és kimentem a várkastélyhoz, hogy az éles reggeli fényben még néhány felvételt készítsek. Sajnos, a kapuja zárva volt, csak a várfalakat vehettem lencsevégre. Azután leszaladtam a kikötőig, majd visszatértem a vár melletti templomhoz, amelyről tudtam, hogy az alapja – állítólag – Szent Filibert idejéből való, ám valószínűbb, hogy a XII. században épült – a kastéllyal csaknem egyidőben –, a tornya viszont – amely olyan jól látszik, sőt csaknem elérhető a vártetőről – alig százéves. Hosszasan gyönyörködtem nagyszerű román homlokzatában, majd bementem a fekete ruhás, misét váró asszonyok közé. A félhomályban a kis Mária-szobrot kerestem, amely olyan nagy hatást tett Kunczra – de hiába, nem találtam... Végül kijöttem, hogy a könyvben próbáljak valami magyarázatot lelni. S valóban, Henri Martin azt írja, hogy az ötvenes évek elején, amikor bevezették az új liturgiát, a templomból eltőnt két szép faangyal („deux beaux anges en bois”). Az egyik a Mária-szobor lehetett?... De ekkor tudtam meg a templomépület megrázó titkát: Haxo tábornok parancsára harmincas csoportokban, két napon át a templomból vitték a kivégzőhelyre az ide zárt ezerötszáz vendée-i parasztot 1794 januárjában. Egy szemtanú feljegyzése szerint: „les corps empilés debordaient jusque dans les rues de Banzeau et... l’air était irrespirable” (a halomba rakott testek a banzeau-i utcákat is elborították, és... a levegő elviselhetetlenné vált).

A vár, a bisztró is zárva volt, elsétáltam a Grande Rue-re. Ahogy nézelődtem, megpillantottam egy öreg tengerészt, aki csoszogva jött felém. Kérdeztem, lefényképezhetem-e, és az öreg mosolyogva beleegyezett. Szóba elegyedtünk, és én mindjárt az első világháborúra tereltem a beszélgetést. Igen, hosszú ideig volt katona, itt a közelben... Az internáltakra emlékszik-e?

Mint az este az öreg bisztrós, a szakállas tengeri farkas is szélesen elmosolyodott: – De mennyire... Volt egy szökési kísérletük...

Megbabonázva néztem rá, de uralkodtam magamon: – Nem emlékszik, hogy mikor?

A tengerész csak mosolygott és maga elé nézett, az idő kútjába: – Hát nem, erre nem emlékszem... – De Chapelier urat ismerte-e? – Ő meg: – Le gros Chapelier?¼ – No, ez lehetett a Chapelier csúfneve, ha már ketten így emlegették...

– Milyen ember volt? – Az öreg kissé ironikusan mosolygott, és semlegesen megvonta a vállát, mint aki semmit sem tud. – Nem emlékszik, mi lett belőle később, a háború után? – Erre sem kaptam választ, csak egy zavart mosolyt, majd szakállas barátom kezet nyújtott: – Nagyon örvendtem...

De néhány lépésről még visszaszólt: – Inkább az asszonyokat kellene megkérdeznie, ők végig itt voltak... – És az utca vége felé intett.

Mert csoportokban jöttek a templomból a fekete ruhás asszonyak, közöttük idősebbek is, akik ezelőtt ötven-hatvan évvel bizonyára hosszú, fehér ruhában jártak... Jó lett volna elbeszélgetni velük a noirmoutier-i házak csöndjében. Ki tudja, melyiknek a szeme akadt meg a „jeune professeur”-ön?¼ Habozva álltam, szerettem volna megszólítani egyiküket, hogy legalább a Mignale családról halljak valamit, de Célia és Guy már várt...

És már csak két óránk volt Noirmoutier-ra, estére Párizsban kellett lennünk. Föl is csomagoltunk a kocsira, és úgy indultunk el a temető felé. Semmi reményem sem lehetett arra, hogy megtaláljam a Jungblut sírját, de szerettem volna végigjárni azt az utat, amelyen elkísérték a koporsót... Szép volt a temető, csupa virág, repkény és fa. Még egy felvételt készítettem – és ezzel a gépem be is dugult, illetve sehogy sem tudtam visszacsavarni a tekercset, hogy kicseréljem. Ez eléggé lehangolt, mert innen az erdő felé indultunk, ahhoz a bizonyos „nagy, vaskeretes” kúthoz, ahonnan az internáltak az ivóvizet hordták. Meg is találtuk – de ez sem működik. Áll még, szalmával volt körülrakva, bizonyára a rozsda ellen. Két arra járó asszonytól megtudtuk, hogy nagyszerű vize volt, de a háború alatt a németek annyira kihasználták, hogy elapadt.

Az erdő, az évszázados noirmoutier-i tölgyfaerdő most csupa sétány, ezeket meg villák, szállodák szegélyezik. Nagy csapás érte februárban: egy borzalmas ciklon több mint háromezer öreg fát csavart ki gyökerestül. Az épületek környékét már megtisztították, de sok helyütt még szánalmas látványt nyújtottak az egymásra torlódott, időtől görcsös törzsek: mintha halálos kínban vonaglattak volna...

Csak annyi időnk maradt, hogy sebesen körbeautózzuk a szigetet. Közben többször leszálltam a kocsiról, hogy François Ganachaud és Henri Martin iránt érdeklődjem – mert valahol a szigeten voltak, de senki sem tudta pontosan, hogy hol –, ám a szerencse cserbenhagyott. Elértünk egy kikötőhöz, ahonnan Ile d’Yeu-be indulnak a hajók...

Most hirtelen megrohant a vágy, hogy lássam a hírhedt erődöt... De mennünk kellett, Herbaudiére-nél már ki sem szálltam a kocsiból, csak elgondolkoztam azon, hogy az öt-hat kilométeres távolságot miként tették meg az éjszakai menekülők a vártól, lopakodva-rejtőzködve, mindössze egy óra alatt – ahogy Kuncz írja? S vajon nem ide hozták-e őket Fromantine-ből, hiszen a csomagot cipelő ember körülbelül két és fél óra alatt teszi meg ezt az utat... De tovább, jöttek a szélmalmok, azután sószárítók mellett suhantunk el, egy kis erdő mögött megint látszott az óceán. A sziget közepén még elég sok a mocsár, de egy bárban azt mondták, hogy minden talpalatnyi hely el van adva, mindenfelé építkezni fognak.

(Noirmoutier-nak ma nyolcezer lakosa van, egy város és több falu terül el rajta. Hossza körülbelül tizennyolc kilométer, legnagyobb szélessége hét kilométer. Fő jövedelmi forrása a turisztika, de a só és a halászat is hoz valamit. Azt is hallottam, hogy a legnagyobb sikk most szélmalmot vásárolni a szigeten, és abban lakni...)

Végül elértünk a gázlóhoz, a Gois-hoz. A bejárata előtt kifüggesztett órarend szerint szerencsénk volt, még egy félórát tartott az apály! Guy habozás nélkül ráhajtott, és egy negyedóra múlva a kontinensen voltunk. Több mint négy kilométer hosszú ez a természetes sziklaút, amelyet évszázadok óta használnak apály idején. Újabban betonnal megerősítették, és mentőtornyokkal látták el, hogy az odaszorult utas fölkapaszkodhassék rájuk, és bevárja a mentőcsónakot.. Nagy volt a vasárnapi forgalom, sokan az út szélén halászgattak vagy szedték a kagylót. Mire átértünk a szárazföldre, kezdődött a riasztás, és a Gois percek alatt kiürült.

Néhány pillanat múlva már semmi sem látszott a szigetből.

XII

Mondom, nem az irodalomtörténet kedvéért utaztam, de azért Párizsban belépőjegyet szereztem az Állami Levéltárba (Archives Nationales, a Rue des Archives-on, közel a városházához; aki kutatni akar, kérjen ajánlólevelet nagykövetségünk kultúrattaséjától, és azonnal megkapja a belépőt). Itt némi keresgélés után végül az F 23 jegyű letétnél (versement) kötöttem ki, amelynek ez a címe: Services Extraordinaires du temps de guerre 1914 – és a menekültekre, valamint a polgári internáltákra vonatkozik. A tartalom átnézése után megelégedtem azzal, hogy az l, 2, 5, 6 és 16. számú ügycsomót tanulmányozzam, mert a többit a belgiumi és elzászi menekültek ügyei töltik ki. Négy napon át lapozgattam és böngésztem a poros iratokat, de nem sok újat találtam, egyéni aktát mindössze kettőt, amelyek Munkácsy Sándor és Lázár Mór internáltak jó egészségi állapotáról informálják a Nemzetközi Vöröskeresztet, illetve a családjukat; egy francia miniszterközi bizottság bizalmas jelentése (1916. augusztus 31.) megerősíti azt, amit Kuncz is állít az Ausztria–Magyarországon rekedt francia állampolgárok sorsáról: „Les autorités autrichiennes se montrent assez libérales¼” A franciák nincsenek internálva, csak kényszerlakhelyük van; ám nem kapják meg a hazulról küldött leveleket. Később, 1918 tavaszán ezek a franciák arról panaszkodnak, hogy nincsenek felöltözve, és élelmiszercsomagokat kérnek. Egy 1918. január 12-én kelt francia belügyi „note” szerint az ország területén három büntető-depó van, ezek között elsőként Noirmoutiers-t (így!) említi... Kuncztól is tudjuk, hogy 1916 közepén, távozásuk után, a várkastély valóban büntetőttáborrá alakult át. Arra is akadt adat, hogy – sok öreg, gyermek, asszony, beteg kicserélése és hazaszállítása, illetve Svájcba való kitelepítése után – 1918. január 1-én még mindig 11 032 polgári internált volt Franciaországban, akik közül 3867 depón kívül dolgozott. Xerox-levonatot készítettem egy dátum nélküli kimutatásról, amely a polgári internáltak foglalkozás szerinti megoszlását ismerteti: ez összesen 9038 internáltat tart nyilván. Végül akadt egy „secret” jelzésű újságcikk a budapesti Az Újság 1918. augusztus 28-i szamából (francia fordításban is), amelyben Rádai Gyula, volt franciaországi internált a „jeu de représaille”, a megtorlási játék erőteljes folytatását követeli a franciaországi magyar internáltak érdekében, és – naivul (?) – azt ajánlja, hogy a kormány kérjen kölcsön Németországtól még 10 000 francia internáltat: így a játék hathatósabbá válhat... Micsoda ötlet!

A keresgélés-kutatás szüneteiben néha a Levéltár egyik fiatal alkalmazottjával beszélgettem. Amikor megtudta, hogy mivel foglalkozom, a saját szakállára is kutatni kezdett, és azzal az eredménnyel lepett meg, hogy a noirmoutier-i táborra vonatkozó levéltári anyag Vendée megye székhelyén, La Roche-sur-Yonban van, a megyei levéltárban, „dans le bâtiment de ta Préfecture”. Ha valaki egyszer eljut ide, ne kerülje el ezt a címet! S hogy gyorsabban tájékozódjék, vegye mindjárt kézbe Jean Gourhand Guide des Archives de la Vendée (1960) című munkáját, ugyanott megtalálható...

Míg ezekkel foglalkoztam, állandóan égetett a gond, hogy a Fekete kolostor francia kiadásából miként tudnék előkeríteni legalább egy-két példányt. Szerettem volna egyet a noirmoutier-i múzeumnak ajándékozni, hadd lássák és lapozgassák a látogatók, no meg a sok barát és ismerős, aki mindig azzal vágta el a beszélgetést, hogy hol a könyv?... Valaki azt ajánlotta, hogy lépjek érintkezésbe egy Szajna-parti „bouquiniste”-tel, antikváriussal. Csakhogy – a közhiedelemmel ellentétben – ezek az antikváriusok méregdrágák, és a legelső, akivel beszéltem, néhány heti türelmet kért; türelmem még lett volna, időm annál kevésbé. Gondoltam egyet, és fölkerestem a Gallimard Könyvkiadó dokumemtációs osztályát.

Itt egy előzékeny hölgy pillanatok alatt előkereste a könyv kartonját. – Igen, nálunk jelent meg, 1937-ben... – bólintott – kétezer példányban... – Azután megfordította a lapot: – A háború kitörésekor még volt belőle készlet egyik vidéki raktárunkban, de ez a raktár leégett... – És becsukta a fiókot. – Ha el akarja olvasni, fáradjon el a Bibliothéque Nationale-ba, más tanácsot nem adhatok.

Ez a mondat volt az utolsó és szomorú akkord noirmoutier-i utazásomhoz...