114 Daczó Dénes: A Duna delta - nyáron

Nincsenek kedvenc helyeim sem országhatáron belül, sem másutt. Megpróbálom ott jól érezni magam, ahol éppen vagyok. Régóta dédelgetett vágyam egyike volt azonban eljutni a Duna deltába.

Négy évvel korábban is nekiláttunk a tervezgetésnek, de kellő információk hiányában egy rosszul kiválasztott hirdetés teljesen elvette kedvünket a felfedező úttól. Márkás világ járta még, és egy napra több százat is kértek akkor a vendéglátásért.

Az idén nyáron aztán végre, nekivágtunk az ismeretlennek. Tápos jelzővel illetik itt a mifelénk, székelyeknél azt a turistát, aki azt hiszi, rezervátumba vagy skanzenbe jön, amikor a Székelyföldre látogat. Igaz, mára már kevés az az utazó, aki a borzvizek hazájába ivóvizet cipel magával, de azért ma is akad még ilyen.

Mi magunk is, hallgatva a sok jó tanácsra, „táposként” gondolkodva indultunk útra: sót és szúnyog elleni riasztókat, gumicsizmát pakoltunk magunkhoz. A táv megtételére a vasutat választottuk, hiszen az új szolgáltatások között még e téren is akad felfedeznivaló. Bukarestből az úgynevezett Kék Nyíl expressz repített a dobrudzsai dombokon át a Duna partjára. Igaz, a repített szó egyáltalán nem érvényes. A modern, amúgy elég kényelmetlen, keskeny üléses vonat csak néhol tudja megmutatni, mit is tudna tulajdonképpen. Az elévült, megroskadt pályákon ugyanis a sebes meghajtású kocsikra is érvényes a sebességkorlátozás.

Az első meglepetés Tulceán fogadott. A nyári hőséget a Dunáról fújó szél enyhíti. A part menti teraszokról a nagy nyugalom tűnt fel, és az, hogy a mititei – a román specialitásnak számító vagdalthús-kolbászkák - alatt füstölgő szén könnyesre csípi a szemeket. A jégtömbök közötti sör ára szintén figyelemreméltó. A logika szabályait felrúgva – itt az ország délkeleti csücskében – nem drágább a sör, mint a gyártótól néhány kilométerre. A parton várakozással telik az idő, hiszen a Dunán nem közlekednek óránként a személyszállító hajók. Budapesti hajózás jut eszembe. Ott – soha nem én fizettem – egy kis hajókázásért biztosan mélyebbre kellett nyúlni a zsebbe, mint itt Pesttől keletebbre. Így aztán semmi kifogásom az ellen, hogy a személyhajóval, fapadossal induljunk. Időben felgyúródunk a járműre, így a fedélzet hátsó felében, de szabad levegőn utazunk. Két és fél órai dunai hajózás veszi kezdetét. Annyit tudunk, Crisan nevű helységbe tartunk....

A Duna folyásával egy irányba haladunk a Fekete-tenger felé. Az első óra után csalódottnak érzi magát az ember, hiszen a képeken látott vadregényesség itt sehol nem akaródzik feltűnni. A Sulina ág, amely a tengeri áruszállító hajók számára is járható, úgyszintén nem tartogat meglepetéseket. Egy-két madár röppen csak magasba, amint a hajó keltette hullám a partnak csapódik, aztán néhány fűz hajlong és a látvány ismétlődik. Amikor kikötünk az első faluban, a hajón és a parton egyaránt megbolydul a kíváncsiskodók tömege. Velünk együtt érkezik ugyanis az áru, a posta, a tömött raffiacekkerekkel a lakosság, és érkeznek a halászok, a turisták, egy-két üzenet is felhallatszik a hajóra – mindez néhány perc csupán –, majd indul mindenki dolgára, mi meg folytatjuk utunkat célállomásunk felé.

Crisanban jókora lesz a tömeg: sokan várakoznak a parton, s a hajóról is mintha mindenki ide akarna jönni. Megérkeztünk. Újra szilárd talaj van a lábunk alatt, aztán jöhet a keresgélés. Házigazdát könnyű találni, hiszen itt a lakosság többsége beszállt a szervezetlen, adómentes faluturizmusba. Feketézés ez a javából, de az emberek kedvesek, segítőkészek. Kisebb huzavona után, végre szobát találunk. Napi egy étkezéssel együtt – ami természetesen halból készül majd – közel 10 eurónak megfelelő lejt kell fizetnünk. Törökvécé, nap melegítette víz biztosítja a zuhanyozást.... s jöhetnek a meglepetések. Só van az asztalon, így máris kiderül, hogy az ember fölöslegesen cipelte magával. Egy órája sincs, hogy megérkeztünk és máris előttünk a frissen sült hal. Rövid programegyeztetés a családdal, s másnap jöhet is a Delta felfedezése. Kiscsónakos túrázás nélkül az ember mitsem láthat a vadregényes tájból. Igaz, jól meg kell fizeti a kirándulást, de a látvány megéri. A Sulina ágról letérve, a Duna régi folyását követve indulunk a felfedező útra. Egyre kisebb és keskenyebb csatornák következnek. Olyan ez, mint egy roppant labirintus. A házigazdánk, aki most egyben a túravezetőnk is, jól ismeri a járást. Csónakázás közben, kísértést érzek, hogy belenyúljak a vízbe. Az első pillanatban eszembe jut, hogy fél Európa szennyét mosta e folyó, de aztán egye fene, benne is van az ember keze az amúgy tisztának tűnő folyóban.

Sirályok, kormoránok, vadkacsák, vízityúkok tűnnek elő a nádasból. A pelikánok raját megmutatják, inkább a magyarázatból tudjuk, hogy ott fenn az égen ők repülnek, közelről nem látszottak. Túravezetőnk leállítja a csónak motrát, majd egy kereskedelmi mondat: hallgassák egy kicsit a valódi csendet. A levegőben néhány sirály hangja töri meg a némaságot, a felkavart vízbe vetik magukat: egész csapatban szegődtek a csónak után. A part mentén tapasztalt deltajárók halásznak. Az őslakosok evezős csónakkal járják a terepet. Közben a deltai mindennapokról társalgunk. Megtudjuk, a halnak errefele nincs ára, a begyűjtőket – kerhanákat - magánosították. Azok, akik rátették a kezüket, uralják a piacot és vele a Delta lakóit is. 20-30 ezer lej egy kiló hal, ami alig több mind fél euró. A boltokban az ára két euró fölött van, gyakran még a négyet is elérheti. Földművelésről nem lehet beszélni, hiszen nincs földterület. A háztáji gazdaságból kerül ki annyi, amennyi egy család szükséglete. Crisanban a lakosság nagy része ukrán eredetű, de mára feladták anyanyelvüket. Románul beszélnek és románul tanítják a gyerekeket. Mila 23 nevű települést viszont lipovánok lakják – meséli a házigazda –, ők is hasonló helyzetben vannak.

Körsétánk végén jöhet a bőrápolás – a tűző napot észre sem vette az ember a vízen –, meg a jó ha leves. De hát nem csak enni jó a halat, a halászat egymagában is jó dolog. Házigazdánk mellé szegődöm este, kiváncsian arra, miből áll a deltai ember tudománya. Ladikkal megyünk ezúttal. Néhány mozdulat és máris a vízen vagyunk, amikor megkérdi a vendéglátó, tudok-e úszni. Az adrenalin szintem emelkedik, de már nincs visszaút. Lengő ladikon ülün. Mozgástér nincs, sőt a szürkületben egyre jobban támadó szúnyogok csapkodására sem adatik mód, mert himbálódzik a ladik... Aztán az előkészített háló bekerül a vízbe. Magam bátorítására beszélgetek a tapasztalt halásszal, akiről kiderül: a katonaságtól is leszerelt, amikor elkezdett halászni. Édesapja nem volt halász, így neki is később adódott meg a lehetőség, hogy megtanulja a mesterséget. De azért reméltem, hogy borulunk fel. A háló reggelig a vízben maradt. Kora reggel aztán jöhetett a mustra, felderíteni, hogy mit fogott a haló. Akinek még nem volt szerencséje látni ilyen reggeli dunai fogást, az jobb, ha rákészül, hiszen a háló nem roskad a halaktól. A húsz méteres hálóban akadt négy értékes csuka is.

A deltai kalandozás másik élményét a sulinai kirándulás nyújtotta. Nem mondhatni, hogy az a kimondott turistaparadicsom. A néhány órás látogatás alatt nem láttuk, amint a Duna eggyé olvadt a tengerrel, de láthattuk a hely nevezetességét, a nemzetközi temetőt. A halál itt sem válogat, a szárazföld sok nemzet fiának nyújt örök nyugodalmat. A turisták a tengerpart felé sétálva útbaejtik a temetőt, megnézik és a kerítésen átmászva távoznak, hiszen a tengerpart felőli kijárat be van láncolva. A temetőben is „versengés” folyik, hiszen van, aki már jóelőre lefoglalja magának a nyughelyet és a befizetésről szóló nyugta számát is felfesti egy darab bádogra. Sulina utcái sincsenek még kiépítve, díszesre festve. Lencsevégre még olyan ház is került, amelyiknek csak az utca felőli fala maradt meg.

A Fekete tenger partjára érve nem a víztől, a néptelen parttól lepődtem meg a legjobban. Nem kell itt attól félni, hogy nem jut hely a fürdőlepedőnek. A szép homokos parton kellemes a séta, igaz az úszókat bosszantja az, hogy sokat kell gyalogolni a tengerben, míg végre megmerülhetünk a habokban. Mivel hétvégén is csak két hajójárat indul Sulinára, nem lehet hosszasan lubickolni.

A hajóút vissza, Crisanba újabb óra, aztán ismét jöhet a finom hal. Utolsó esténken a félhétkor érkező szúnyoghaddal mit sem törődve vágunk neki az éjszakának. Francia szomszédainkkal ismerkedünk, néhány napig ugyanaz az ukrán család volt házigazdánk. Hallgatjuk a francia hazafias dalokat, aztán ők is a mieinket. Dunai találkozás ez. A Rajna partiak aggódnak a Deltáért. Mi csodáltuk, úgy ahogy van: Sapard-úttal, kormányzati tornateremmel, nehézkes közlekedéssel, barátságos emberekkel, madarakkal, csenddel, kikötőkkel, náddal, hallal ... s továbbvisszük hírét síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

A szerző helyszíni felvételeivel