31 Elekes Ferenc: Képeslapok idegenből

A szerző sok-sok éven át volt marosvásárhelyi tudósítója a bukaresti Ifjúmunkásnak, az egyetlen romániai magyar ifjúsági lapnak, amely 1989 után Fiatal Fórumként még egy ideig megjelent, majd csöndesen kimúlt. Frici, ahogy újságíró berkekben szólítottuk jellegzetes székely furfanggal és szerencsével néhány olyan alkalmat teremtett, hogy a korabeli általános tiltások és szigor dacára is megtapasztalhatta, mennyire kerek a világ. Szöveges útilátképeit annak idején elküldte lapjához, amely rendre le is hozta azokat, majd kötetben is napvilágot láttak.

Nem is nagyon kellett lefújni róluk a port: maradandó üzenetük úgy ragyog fel, mint zúzmarás reggelen a dermedt levél... (csg)

RÓMA

Via Veneto.

Aki nern király, nem alkirály vagy herceg, aki nem maharadzsa vagy filmcsillag, aki még a szultánságig sem vitte, az olyan ember itt szegénynek érzi magát.

Nincs is Európának fényűzőbb utcája, mint a Via Veneto. Ebben az utcában minden előkelő, minden nemzetközi, minden világmárka. Nemcsak a vendéglők, suhanó autók, kifestett nők, hanem a gesztus is, amivel egy úr odainti a pincért.

Persze, a pincér lépése is előkelő, nemzetközi, világmárka. Nem tudok elképzelni nehezebb dolgot, körülményesebbet, szégyellnivalóbbat, megalázóbbat annál, hogy itt egy szomjas ember kér egy pohar vizet...

Úgy látszik, itt az a pohar víz is előkelő, nemzetközi és világmárka. Meg kell fizetni érte. Vagyis le kell nyelni a megvető pillantást, a végigmérést, a fölényt, a lebecsülést, azt a lesújtó mozdulatot, amellyel a pincér tudtunkra adja: egy pohár vízért szólni sem érde'mes.

Hanem aki Rómában jár, s a Via Veneton nem kér egy pohár vizet, az olyan ember nem tudja értékelni a szökőkutak csobogó vizét.

MILÁNÓ

Itt vagyok a Santa Maria delle Grazie termében, mely ncm azért érdekes, hogy itt vagyok. Azért érdekes, mert itt van Leonardo rnester csudálatos festménye, az Utolsó vacsora. Az egész falat betöltő munkáról most már, fél ezer év múltán teljesen fölösleges volna az én méltatásom. Annyi bizonyos, hogy csudálatos! És az is nagy csuda, hogy megmaradt. A nagy világégésben ugyanis az épületet szétverták a bomlbák. Nemcsak a tetőt röpítette el a robbanás, hanem a falak is leomoltak. Egyedül az maradt épen, amelyen a mester festménye van.

Jöttek is a fényképészek nem sokkal a bombázás után, hogy azt a furcsa megmaradást megörökítsék.

És jöttek a kőművesek, a házat újraépítették.

És jöttek a múzeum ernberei, akik a romokról készített fényképeket is elhelyezték a terem egyik felében.

Most már két csoda van itt: az egyik a festmény, a másik, hogy megmaradt.

Hanem ezzel a másik csodával már nem dicsekedhet az emberiség. A sokféle technikával, védekező eszközzel fölszerelt civilizáció helyett ezt a festményt csak a jóindulatú véletlen mentette meg.

PISA

Piciny fűnyíró traktorok pöfögnek a Ferde-torony körül, az ember olykor leszáll gépéről, hogy fölébressze az alvó hippiket, azok meg ásítanak, és zsörtölődnek, hogy sehol sem hagyják nyugton, maholnap aludni sem lehet a gépck miatt. Jönnek csapatostul a diákok, muzsikálnak, odatelepednek a fűbe, ahol szebbe'k a lányok.

A tornyot, a ferdét csak az idegenek nézik, a helybéliek pedig az idegeneket figyelik, főleg azt, honnan csöppenhet valami pénz. A fényképezőgépek kattognak szakadatlan, nagy a varázsa a toronynak. Nem is a toronynak talán, hanem a ferdeségének.

Letelepszem én is a fűbe, nézem a ferde tornyot és próbálom megfejteni a esudálatos látvány titkát. Nem a ferdeség okát, eredetét, hanem azt, hogy mindez miért ennyire érdekes, ennyire megható.

Sok minden egyéb lehet ferdébb a toronynál, egy telefonpózna is, attól még nem lesz belőle csoda. A ferde torony titka, azt hiszem, a fenséges ferdeségben van. Abban, hogy egy gyönyörű és hatalmas építmény, mely önmagában tökéletesnek mondható, örökös bizonytalanságban kapaszkodik égbe, földbe. Hogy van egy látható és látványos hibája ennek a tökéletességnek.

Ez a tornny azért érdekes, mert az emberre hasonlít. Szerintem e torony mellett mindenfajta állat közömbösen elsétálna, nem találna benne semmi meghökkentőt. E torony láttán csak az ember tud meghatódni. Az ember, ki minden élőlény közül a legtökéletesebb, s ugyanakkor a legbizonytalanabb. Akár ez a ferde torony.

A meghatódás föltételezi egy kicsit az azonosulást. Ez a ferde torony titka.

És az, hogy e toronyban láthatóan ott van a remény.

LIVORNO

A Föld'közi-tengert úgy akartam látni, olyan sietős volt nekem a megpillantása, hogy mire Rómából Livornóig értem, a szép, talján térképet rongyosra forgattam, hajtogattam. Azt kerestem rajta, hol van a tenger legközelebb az úthoz, vagy hol találnék az út mellett egy kis hegyet, dombot, sziklát, akármit, ahonnan messzire látnék. Nem találtarm semmit. Hanem egy éles kanyarban előmbe állt a tenger.

Nem tudom, más hogy van a tengerekkel, én nem állhatom meg, hogy oda ne fussak nyomban, meg ne mosakodjam a tenger vizében, utána jöhet a kavics- és kagylószedés vagy a végtelenség partján a hallgatózás.

Keskeny, cifra szélű műút vezetett a víz felé, sajnos nemcsak vezetett, meg is állított. Színes kavicsokkal kirakva, cementbe öntve ott volt az út közepén az írás: „Strada privata!" Az út tehát 'magántulajdon.

Visszafelé jövet arra gondoltam, most mindjárt fölbukikan valahonnan a tulajdonos, felelősségre von engem, miért tértem be az ő útjára, hogy jövök ahhoz, hogy az ő aszfaltját koptassam...

Persze, most kissé eltúlzom az akkori aggodalmat, de azt már nem túlzom el, hogy nem volt már kedvem a magán-út közelében gyönyörködni a tenger láttán, sem pedig hallgatózni a végtelenség partján. A kagylók, kavicsok, csillámló kövek is ott maradtak a parton, és ott maradt egy gyönyörűnek vélt emlékem, akár egy lelőtt sirály.

MOSZKVA

Posztócsizmás, hárászkendős asszony áll a „Vaganyi temető" bejáratánál, ő a temető vezetője. Mondom neki, hogy Szergej Jeszenyin sírját keresem . . .

– Tessék csak menni előre, amerre nyom van a hóban, arra a sírja. Különben ott a térkép. Nézem a ténképet. A tizenhetes temetői „rajonban” a költő neve. De hol a tizenhetes ebben a hatalmas temetőben? Megyek azért a nyom után. Egy feketemárvány sírkőnél megállok. A hóban nyom nincs tovább.

Egyszerű sír, a kőbe csak nevét vésték, olyan fölvilágosítás teljesen fölösleges, hogy költő. Mellette édesanyja nyugszik, köröskörül fiatal nyírfák sírdogálnak.

Új látogatók jönnek, megkerülik a sírt, isznak valami üvegből, és mennek tovább szótlanul. Valamit nem értek: a sírkő mellett, a hóban két borospahár. Egymást érintik, mint koccintáskor. Félredobva, az ösvény közepén üres vodkásüveg.

Visszafelé jövet megkérdeztem a temető vezetőjétől, mi a helyzet ezekkel a poharakkal...

- Na, látja, ezekkel gyűlik meg a bajom naponta. Mert jönnek a részegesek, a volt barátai, imádói, mindenféle csavargó ember, s isznak az egészségére vagy az emlékére, mindegy, mire isznak, de a poharakat és üvegeket ott hagyják a sír körül, nem szedik össze. Ez már túlzás...

Hogy magyarázhatnám meg ennek az ·asszonynak, hogy e szervezetlen kegyeletlerovás, az egymást érintő poharak, a nyomok a hóban, amelyek csak idáig vezetnek, nem férnek bele abba a szóba, hogy túlzás?...

AMSZTERDAM

Anyámnak régen volt egy falvédője.

Ezen a falvédőn volt egy szélmalom, egy kerítés, a kerítésen pedig ott üldögélt két fapapucsos gyermek.

Valamelyi'k hosszú, téli esten egyszer, amikor apám is jó kedvében volt, megkérdeztem tőe, kik lehetnek ezek a gyermekek a kerítés tetején.

Azt mondta, hollandusok. A hollandusokat onnan lehet megismerni, hogy ilyen óriási fapapucsban járnak. Hollandiát pedig onnan, hogy tele van szélmalommal.

Rég volt az az este.

Most, hogy a hollandusok földjén járok, eszembe jut a falvédőnk, rajta a szélmalom, a fapapucs a két furcsa gyermek.

És eszembe jut az a kerítés is, amelyen a gyermekek üldögélték.

Egy bizonyos: aki a mi falvédőnket varrta, nem ;árt soha Hollandiában. Mert ebben az országban nincs is kerítés. Legalábbis én nem láttam. Szélmalmot igen, fapapucsot is, de kerítést nem.

Azért nem ítélem el a falvédőt varró asszonyt. Tudatlanságból varrt kerítést a hollandusok földjére. Azt hiszem, a legtöbb kerítést, falat tudatlanságból ácsolták, építették az emlberek - egymás közé.

IZLAND

Ha a földgömböt pohárhoz hasonlítom, akkor Izland szigete ujjlenyomat ezen a poháron.

Érdekes, hogy Izland szigetéről élesehb emlékem nincs is, mint az emberi ujjak nyoma. Keflavik város repülőterén, a váróteremben van egy óriási térkép. Az utasok kiszállnak a behemót gépből, elözönlik a várótermet, aztán sorra megállnak a térkép előtt. Megkeresik Keflavikot, s mutatóujjukkal odaböknek: itt vagyunk!

A rengeteg mutogatástól maholnap teljesen elvásik, kilyukad a térkép, bepiszkolódik rajta a város és környéke.

Ez az egyetlen emlék, amit az átutazó maga után hagy: ujjainak nyoma.

Ennek ellenében elviszi innen a legszebb bundát, szőnyeget, eszkimó csizmát, s ha nincs elég pénze, elviszi képeslapon legalább a tűzhányókat, a gejzíreket, az északi fényt.

Úgy hiszem, ez az átutazók mindenkori jellemvonása.

Azoké is, akik nem egy városon, hanem egy életen utaznak át. Akik valamilyen ügyben, vagy célban otthont nem lelnek soha.

GRÖNLAND

Ehhez a szigenhez nincs semmi közöm.

Csak annyi, hogy ha ezt a levelet most kidobnám az ablakon, Grönlandra esne. Még ehhez a repülőhöz is kevés közöm van, esetleg annyi, hogy ha lezuhanna, velem is zuhanna, vagyis együtt esnénk bele valami vékonykeretű apróhirdetésbe.

Ez a levél itt minden, amihez közöm van, ami rajtam múlik. Ez pedig a legnagyobb dolog. Mert ebben a levélben megnyugtatom az otthoniakat: jól vagyok. És csakugyan jól vagyok, mert tudom, megnyugtatom az otthoniakat.

A pilóta épp most kapcsolja be a piros, vészjelző lámpákat, a biztonsági öveket föl kell csatolni. Rendben van, fölcsatolom. Én azt hiszem, a pilóta is kapott valahonnan egy megnyugtató levelet, mert nyugodt, nem kiabál, nem kapkod, nem veszíti el a fejét. Higgadtan, magabiztosan kapcsolja be azokat a piros, vészjelző lámpákat. Persze, akármennyire is nyugodt a pilóta, azért veszély'ben vagyunk. Különben nem kapcsolná be azokat a lámpákat, hanem szivarozna inkább, vagy a hózentrágját pöcögtetve nézné a grönlandi tájat. De nem szivarozik, és nem nézi a tájat, hanem a óráját nézi és a műszereket. És ha valami­yen gombot meg kell nyomni, akkor megnyomja azt a gombot. A helyzetnek megfelelően. A veszélyt kiegyensúlyozza a nyugalom. Mert akármilyen tökéletes lehet ez a repülő, egy piciny pániktól máris zuhan, csak egy rossz gombnyomás kell, egy ijedt mozdulat...

Segítek inkább a pilótánaik, 'hogy nyugodt legyen: írom a levelem, amelyben megnyugtatom az otthoniakat.

CLEVELAND

Bizony, kedves Archibald MacLeish, mi ritkán levelezünk. Mondhatnám, soha.

Minék is szaporítanók a szót, 'kedves Archibald, hisz tudjuk mind a ketten, a halottak remek házigazdák, még nem volt közülük egy sem, akinek kifogása lett volna szomszédja ellen.

Lám, micsoda csöndben hulltak a földbe itt négerek, lengyelek, portugálok, magyarok, s ha továbbmegyünk e tájon, skótok, angolok, kínaiak, svábok, oszrtrákok, olaszok, szlávok csöndes hullására is emlékezhetünk.

Bizony, kedves Archibald, tudom, Önnek is fáj nézni a gyermekek hadát, amint ott kergetőznek és futballoznak az el:hagyott temetőkben, az idegen hangzású felírást észre sem veszik a sírköveken, csak sikoltanak, ha elvágódnak az eldobott banánon, bizony, a halottak rosszul gondozzák birodalmukat, nem írják elő az élőknek, hogy fűre lépni tilos, nem írják ki.

Azt hitték, elegendő lesz figyelmeztetésnek, ha befeküsznek a gyep alá, s a csönd majd vigyáz nyugodalmukra, azt hitték.

Látja, mennyivel tisztességesebbek a legelők, a folyók partjai vagy a kaszálók, kedves Archinald? Azok csak ünnepnapokon és a hetek végein engedik közelükbe a ricsajos csordát, nem minden áldott délután. Az bizony, a legelők és kaszálók a tisztességesebbek, ahol a zöld sáskák is csöndesen reszeik a nyarat, s pattogva vigyázzák a füvek s halottak nyugalmát. Ön jól tudja ezt.

Miint arniképpen azt is jól tudja, ezek a névtelen, örökös lakók fetették le ide az acélt óceántól óceánig, és ők tették tovább a sziklákat, hogy a sínekről szebb legyen a kilátás. Önnek nem kell mondanom, hogy a sürgönyfák jelzik leginkább az idegenek sírhelyeit, azok jelzik, a zümmögő póznák, kedves Archibald.

Elnézek messze innen, hazafelé, hazájuk felé, kedves Archibald.

NEW YORK

Kennedy repülőtér.

Éjfél elmúlt, de ezt csak az órák járásáról lehet észrevenni, akkora nagy a világosság.

Az álmosságról sem derül ki semmi. Attól függ, ki álmos. Mert más-más időben álmosodik el, aki Párizsból, Toikióból, Rejkjavikból vagy Siménfalváról érkezett.

Micsoda furcsa dolog itt, ha az ember pont siménfalvi! Az az ember, aki a mellettem lévő fotelben alszik, az előbb még végigtapogatta nyelvtudásomat. Sokféle megtanult beszéddel próbálkozott, talán mégkínaival is, hogy megtudakolja, honnan való vagyok.

Nem tudhato:m, miért érdekelte a kilétem, talán azért, hogy nyugodtabban elaludhasson.

Meséltem is néki hosszadalmasan, hajlítgattam tudásom szerint az idegen szavakat, hogy szégyent ne valljak, magyaráztam, az én falum nincs rajta a térképen, de azért van, jó helyen van, kicsiny patak fut rajta végig, mint fűben a gyík, s a levegőjében száradó füvek szaga leng, eső után beáll illatozni a bürök, és a embereik, ha találkoznak, köszöntik egymást, és hogyha hallgatnak, akkor a múltat őrzik, a közösen kiejtett szavakat vigyázzák, és mindenre emlékeznek, különösen a kapuk előtt, estefelé, a kerek köveken, míg eliramodnak a hulló csillagok.

Legkönnyebben a sarkcsillagról lehetne látni az én falumat, örökké ott van a mi csűrünk sarkánál, a favágó tőkéről nézve, de ma még nincs, aki oda lenézzen a sarkcsillagról, csak a favágó tőkéről szoktam felfelé nézni, de ez nem számít, az a fontos, hogy nem fagytak meg a szilvafák ezen a télen, a pálmafák ki sem bírták volna az otthoni szelet, hát még az olajfák, a narancsról ne is beszéljünk.

Így meséltem sokáig a furcsa idegennek, s hogy beléaludt, meséltem tovább az anyanyelvemen mert az már mindegy volt, érti-e a szót, vagy nem érti csak az érdekelt már, hogy benépesítsem e fényes repülőteret hazai hangulattal, az égerfa s a rekettye illatával, s hogy értelmet adjak ennek a nagy, nagy világosságnak...

SZIGETEK

Virágok úsznak olykor az Atlanti-óceáon. Virágok, miket a furcsa szelek sodornak messze a szigetekről. És vadludak repülnek föl a szigetekről, megtelik az ég vijjogással; egyetlen zenéje ez a végtelennek. És kórókat, reves csutakokat, magvakat sodor a tenger most is, mint Kolumbusz ide­ében. Itt, a szigetek körül az idővel mit sem törődi'k a tenger. Talán a vízen libegő magvak íze is olyan, mint sok ezer évvel ezelőtt volt: talán édes, talán kesernyés, csípős vagy andalító.

A szigetek, a meg nem hódított szigetek örökkévalók. Dagálykor elmerülnek egészen, csak a furcsa virágok nyújtóznak a Nap után, s ha leszáll a tenger, pihenni térnek e levelek, fényt isz­nak a szirmok.

A szigetek, a magvak, a virágak örök reményben élnek, örök reményben. De jaj, a fölrepülő vadludak nem oktalanul sírnak: olajos foltokat hordoz a szél a vízen. Beisszák őket a libegő kórók, reves csutakok, s a magvak is. És más lesz ezután a magvaknak az íze. És más lesz ezután az örök szigetek hangulata, a virágok színe s illata. Más lesz. És meglehet, nem is sodornak többé a furcsa szelek a szigetek felől . . .

(Amikor bekapcsolom a madarakat. Dacia, 1977, Kolozsvár)

K a l a n d o z ó