80 Lászlóffy Aladár: Álom az aluljáróban

Az utazást mindig lelki kalandként kell felfogni – mondta egy kiváló gondolkodónk: én, miközben a zuhogó eső; mely Brüsszelt paskolta június fejében, befolyt a legjobban felhajtott kiskabátgallérba is, és egyáltalán nem kószálni való idő volt.

Lelki kalandként, nem testi kalandként – mert akkor időnként könnyen elkeseredsz, elálmosodsz, megtelsz élménnyel és színnel és forgataggal és képes vagy jóllakni, leülni felhajtani két pohárral s elaludni. A test dolga, hogy utaztasson, mindig odaszállítson, ahol – akár a zuhogó, hideg; idegen, nyugat-európai esőből is – a lélek szaglász, szippant, szimatol és raktároz valami egészen ingyen és örökké raktárra gyűjthető minőségi árut. Akkor ott, a mozi előtt, a Pasolini-film színes plakátjai alatt erre a pillanatra gondoltam; ezt az írogató nyugalmat vettem célba, biztatásul, mikor majd ezt írom az „útirajzból” – s most arra nézek, mikor idegondoltam…

Eső, fáradtság, jókedv, por, fény, film, kirakat… Nem időrendi sorrend, hanem térbeli egymásmellettisége az asszociálható tudott világnak. Melyben utazni, ugye, mindig lelki kaland. Szent Pongrác temploma, a metró, hetvennégy emeletes paloták, a kőcsipke tér, egy ragyogó külváros: Yxelles kövei esőben. Esőben, lefelé szegzett tekintettel gondolok arra, hogy jó, most nem meresztgetem a szemem felfelé, mert arcomra hull a víz, de miért is kellett az előbb jóval eső előtt felhívják a figyelmem az Európában még ritkaság-számba menő hetven emeletesekre? Igen, legfennebb a szemhatárig emelkedik magától a tekintet. Persze, „nem a lábad alá” – tanulja meg mindenki még háromévesen a mamától.

Azért szép, szép az eső Brüsszelben, de végül bemenekül az ember az aluljáróba, ahol a nappali fény és a „normális” időjárás viszonyai közepette csak átvágna valamerre. Most itt a legkényelmesebb, most itt kezd fürdeni a szem, s a szem mögötti szemek.

Az aluljáró csak most épül, még félig kész üzletsor. Egyik már üzlet, másik éjszakára becsukott kőművestanya. Huzat van, de van cukrászda is már, s a kitett hangszóróból preklasszikus zene ömlik. Preklasszikus szél keveri az illatokat. Virág, cigarettafüst, városszag. Próbababák álló menüettje az egyik vitrinben, a másik meszes még, az üveg mögött a látvány: tört tükörképed. Guruló kőművesállvány, újságok a szeméttartó mellé hajítva, még nem jött el az utcaseprők éjféli évada. Sétálunk s szellemeskedünk a preklasszikussá sikerült föld alatti szigeten. Gyűjtjük az élményt Danténak – mondjuk. A pokolnak ez a köre még nem vala begyűjtve: zümmög a mozgólépcső, valaki érkezik fennről, az esőből, a nyárból, a sötétből. Itt minden ég. Ég a hang, ég a légvonat, ég az illatkeverék. És van Leonidasz nevezetű praliné, bilincs alakú óraszíj, meztelenkedő képesújság. Egyik lap új számából külön reklámra kiemelve a szenzáció: „…olvassa el ön is – Napóleon nem is élt már Waterloonál; merénylet áldozata lett 1802-ben; szerepét más játszotta végig…”

Nincs, aki el nem gondolkozik az utazás legesősebb éjszakájában, az élet nagy lelki kalandja alatt, két cigaretta közt az aluljáróban, hogy ha a világ már nem is lesz, merénylet áldozatául esik ezervalahányban, szerepét vajon ki tudja eljátszani végig?

Esik. S ez a tiszta, szent, szép természet része. Nem álom. Bizonyosság. Nyár van.

A menetrend utolsó éjszakája

Hamburgból Kölnbe az éjszaka legszebb óráiban fut át a gyorsvonat. Lábujjhegyen kel át a tájon, csak a benne ülők hallják, mint minden vonaton, belülről azt a kimerítő zengést, mellyel elaltat aztán százszor felráz minden vonat. Szembenézünk a szakállassal. Mennyi ember s mind nem ismeri egymást. Itt lakunk Európában s a mában, s milyen furcsa: véletlenül találkozunk. Fogékony az ilyen általánosításokra, sajnos: norvég. Ezért mintha a vonaton külön vonatok utaznának: külön átgondolt közeli úti célok és távoli sorsok, életek. Valóságos rnegkönnyebbülés megérkezni, az ember jobban megszereti hirtelen az idegen útitársat is, aki már odaért, leszállhat, milyen jó neki, már leszáll, s milyen jó nekem is, már magammal utazhatom tovább! Az éjszakai utazás unalma ellen „utazom” is, egyszerre több helyre, a ma éjjel éppen lejáró menetrenden; itt fekszik kiterítve az asztalkán, egyik sarkán notesz, a másikon cigarettadoboz. Mikor nem vagyok fáradt, mindig szeretek megérkezni képzeletben, ismeretlen helyekre is: „Gerolstei – 7,35” – de mikor fáradt vagyok s valóban utazni kell, még oda se érkezem meg szívesen, ahol várnak rám. A kölni állomás már ismerős aluljáróinak labirintusával, éjszaka háromkor sem kihalt. Állok az áthaladó vonatok alatt: mint minden aluljáróba, ide is behallszik a felette elrobogó roppant súly dübörgése, szinte percenként érkezik, indul vonat. A hangszóró állandóan cseveg megannyi nyelven. Mindegy milyen nyelven úgysem hallszik tisztán – öreg csavargóhangon szól a beszéd. A fekete-fehér kockás padlón koffertoló kiskocsik csikorognak, spicces éjszakázók danolásznak bele az alapzsivajba. 800x800 kockán állnak a figurák, van időm megszámolni innen a „sakktábla” széléről, ahol a falra akasztott lepedőnyi – s immár tavalyi menetrendek alá elhelyeztem a kockás és kockátlan huzatú világjáró cuccot. Egy néger fiú áll nem messze, a menetrendet böngészi egykedvűen, sűrűn húzza ki blúza zsebéből a cigarettákat, haza gondol melyik vonattal lehet a kontinens legdélibb kikötőjébe utazni ahonnan már egy szál deszkán is elérhető a pálmafás Afrika. De addig még van egy-két szemeszter a mérnöki vagy orvosi karon a tandíjat üknagypapáék már évszázadok óta busásan megfizették ennek a világrésznek. Fütyörészik idegen ritmusra rázza magát, amint átmegy a kirakatok elé. Szemébe fehér fény hull a pipákról, szinte mosoly. Itt alszik Törökország is: vendégmunkások hazautazás előtti egykori tévékészülék kartondobozába csomagolt hozománnyal melyre nagy kék betűkkel felírva a név, s a pontos cím Ankaraban. Eszembe jut az egyik legszebb zengésű török nyelvtörmelék, mert nem is mondat: „Türk Hava Yollari” – egy török légitársaság neve, valamelyik utazási iroda falán, egy plakátról tanultam; szép a fülnek. A fiúk vonattal térnek haza, az szebb a zsebnek. Nagy közel keleti kultúrnépek járnak be most ide – Európa egykori tanítói – kiszolgálni egy idegenforgalmi nevezetességnyi otthoni romokon felnőtt mai civilizációt s hazavinni, zsebben, emlékezetben amit ad érte. Ide járnak, éjszakai pályaudvarokon megtöretni egyedi testükben: törökök, görögök arabok. Ahogy elnézem ezt a négy törököt a papírládáikkal ezeknek ment a bolt. A többi, akitől búcsúznak, pályaudvari munkás, ők még erőltetik. Igen, egyikük ismerős: ez volt az, aki az előbb úgy vette fel az elhullatott papírpénzt, hogy előbb továbbrúgta. Most érkezik reggeli szolgálatba civilben a jól táplált szőke rendőr. Csörren a kulcscsomó, bemegy átöltözni a „Polizei” feliratú szolgálati helyiségbe. Szép arcélű, tiszta, fiatal férfi e rendőr, jól áll neki az egyenruha, perceken belül látom újra, lemérhetem, Irigylem a kialudt, energikus nyugalmat, ahogy egy pillanat alatt leinti a két részeget, akik nagyfiúként érkeznek, valahonnan kezükben az automatákból előszedhető konzervsörrel és felordítják az alvókat csak úgy heccből: „Aufstehen!” Ne tessék viccelni – tudom, hogy nem ezt mondja nekik, de én ezt gondolom –, még viccből se tessék! Eleget hallotta Európa, ezt a hangot is, a szöveget is, hajnalban is… Odakinn, szemben az állomással a bombázások után halottaiból nehezen feltámasztott híres, gyönyörű kéttornyú kölni dóm. Én felütöm a műhelyt a kofferek tetején: gyufa, cigaretta, notesz, ceruza – és egy-kettő-három-négy-öt – sétalépés oda-vissza: mérem az idei menetrend utolsó méreteit, mérem az alvó, mindig útrakész világ lehetséges közérzetét. Hogy is mondta a szakállas? Itt lakunk Európában a mában, s milyen különös: nem ismerjük egymást! Pedig eleget jöttünk-mentünk ugyebár: Türk Hava Yollari… Termopilé… Santa Maria! „Föld! Föld! – kiáltom minden ember láttán, minden állomáson.

(1974)

A szerzőnek az Előre Kiskönyvtárában 1974-ben megjelent Öt világrész vándorai c. kötetben közölt útirajzaiból.

Szász Adrián fotói nyugat-európai hangulattal illusztrálják a ma is időszerű költői szöveget.