Embedded Files
A halászflotta munkát ad a riporternek
Tutajos kalandunk hajózási kudarca után (lásd korábban: Volt egyszer egy tutaj) azt mondtuk: márpedig lennie kell olyan kisméretű tengeri alkalmatosságnak, mely a tutajhoz hasonlóan biztosan fekszik a vízen, s amellyel szerencsésen megkerülhetnénk a földet. Csakhogy a tutaj arra is megtanított, hogy a tengeren nem érdemes szakismeretek nélkül hosszabb útnak nekivágni, mert nagyon könnyen otthagyhatja a fogát az ember. Tapasztalni, tanulni szegődtünk hát el többedmagunkkal (akik közül a tutaj legénységéből még csak Emil Braharu kapott helyet) óceáni halászflottánk akkori egyik legújabb hajójára, amelynek parancsnokát, Nicu T. Ionescu kapitányt szemeltük ki eljövendő utunk navigátorául. A halászflotta igazgatóságán felfigyeltek a tutajos –filmre, s úgy döntöttek, segítségünkre lesznek. Képesítés nélküli munkásnak vettek fel a Crisul Alb (Fehér Körös) nevű hajóra, azzal a megbízatással, hogy útközben, a kapott nyersanyaggal készítsek számukra két munkavédelmi filmet, amiket azóta is sikerrel vetítenek a halászflotta kiképző tanfolyamain a szükséges kommentárokkal együtt, elsősorban olyan emberek előtt, akik nem részesültek valamiféle tengerészeti kiképzésben. Ilyenek pl. a •halászok, a fedélzeti munkások, mindazok, akik a feldolgozó-részlegen dolgoznak. Elszegődésük után munkahelyi kiképzésen vesznek részt, s kénytelenek végignézni a filmjeimet is, amelyek tulajdonképpen azt mutatják be, mit kell tenni néhány jellemző veszélyhelyzetben. Például ha zátonyra fut a hajó, illetve nagy viharban léket kap, esetleg belső robbanás üt rést a hajó oldalán, a merülési vonal alatt. Mert halászhajóról lévén szó, a különböző hűtési folyamatokhoz használt gázok, akárcsak az egyik végtermék, a nagy foszfortartalmú halliszt, erősen robbanásveszélyesek. Szóval ilyenkor a közel 80 főnyi legénységnek személyre szabott, pontos feladata van. A navigációs tiszt egyet csinál, a gépmester odarohan, a fedélzetmester egészen másfelé, s ezt a forgatókönyvet annyira be kellett gyakorolni, hogy ha a tengerész álmából ébred, akkor is pillanatok alatt megtalálja a saját kulcshelyét, s ott azt tegye, amit tennie kell. A másik film azt szemléltette, mit kell tenni az esetben, ha valaki a fedélzetről történetesen a tengerbe esik.
Az út során aztán nagyon meglepett, a legénység mily kis hányada tud csak úszni. De hamarosan megértettem, hogy a tengeren való úszás, egy esetleges katasztrófa során csak annyit használ, hogy a vízbe pottyanástól a mentőcsónakig minél gyorsabban elevickéljen az. ember. Ám a mai mentőmellények úszás nélkül is fenntartanak a vízen. S a mozgásban lévő hajóról vízbe esni amúgy is szinte egyenlő a biztos pusztulással, mert nem lehet elég távol esni a hajótesttől ahhoz, hogy a. hajócsavar örvénye be ne szívja az illetőt, ott pedig úgy felszeletelődik, mint valami szalámi. Ráadásul az óceán hemzseg; a cápáktól, amelyek percek alatt ott teremnek, ahol ingyen prédára számíthatnak. Ha meg történetesen elsüllyedne a hajó, s az azzal járó szívóörvény nem húzza magával az embert, mihez kezdhetne a tudományával? Úszik még 2—3 órát? És utána?...
A filmezéssel tulajdonképpen hajós létem anyagi' kiadásait fedeztem. Ez volt a tengerészmunkám. De amikor már ott álltunk Namíbia partjainál, a tulajdonképpeni halászat színhelyén, s oly nagy volt a fogás, hogy a gépsor nem győzte a teméntelen hal lefejezését, tisztítását, hogy ne romoljon ránk semmi, a hajó apraja-nagyja, parancsnoktól a legkisebb fedélzeti munkásig kivétel nélkül részt vett a kézzel végzett munkában. Természetes, hogy e közösségi hangulatban magam is odaálltam a többiek mellé, akárcsak más esetben is.
Munkahelyem, a televízió megértően fogadta több hónapos. távolmaradásom tényét, ami természetes is, hiszen sokat nyerhetett az utazáson. Ennek ellenére indulás előtt csak fél órai filmezéshez elegendő anyagot utaltak ki, s egy kimustrált filmezőgépet, aminek még az út elején, a Kanári-szigetekre érve eltörött a rugója; tehát használhatatlanná vált. Igaz, induláskor még ismeretlen volt előttünk a pontos útvonal és útiterv, riportmegbízatásom pedig csupán az óceáni halászatra szorítkozott. Dániában aztán, amikor véglegessé vált a menetrend, táviratoztam a tévének, küldjenek elém Las Palmasba elegendő nyersanyagot. Mire odaértünk, már várt rám a további filmezéshez szükséges nyersanyag.
Huzavonák, egyeztetések
Az óceáni halászat oly bonyolult és átfogó nemzetközi szabályrendszerbe ágyazódik, hogy a különböző szerződések, bérletek, engedélyek huzavonája olykor hetekig-hónapokig is eltart. Amikor az NDK-beli Stralsundba utaztunk, ahol a Crisul Alb épült, hogy átvegyük a hajót, még nem lehetett tudni, hogy Mauritánia vagy Namíbia vizeiben eresztjük le a fenékhálót. Az világos volt, hogy Afrikáig mindenképpen elmegyünk, de azt például, hogy indulás után megállunk pár napra Dániában, nem is álmodtuk előre. Abban az időben elég zűrzavaros volt a világ kőolajhelyzete, s hirtelenében csak annyi üzemanyagra tehettünk szert, amennyi az első kikötőig kitartott. De még a dániai kényszermegállót is megelőzte egy rövid kikötés Sassnitzban, a Rügen-félsziget legészakibb pontján, mert az itthonról számunkra élelmet szállító három TÍR-kocsi hibásodás miatt elakadt az úton, s mire a hibát kijavították, mi már felszedtük a horgonyt az anyakikötőből. Menet közben jelezték, hogy az autók továbbindultak, s ha kikötünk Sassnitzban, minden további nélkül berakodhatunk. Sassnitz nincs nagy óceánjárók fogadására berendezkedve, kis kereskedelmi hajókhoz méretezett a kikötője, ezért a parttól a mentőcsónakokkal kellett berakodnunk, ami meglehetősen szabálytalan, de hát szükség törvényt bont. A mentőcsónak ugyanis kizárólag mentésre használható, ezért bármelyik pillanatban tökéletesen működőképes állapotban kell lennie. Tartályaiból például hetente kötelező' lecserélni a vizet és friss ivóvízzel feltölteni. Mert ki tudhatja, hátha épp abban a pillanatban lesz életbevágóan szükség rá, miközben mi a fagyasztott húst, zöldséget, a lisztet, vajat stb. rakodjuk át reá ...
További bizonytalanságok később is jelentkeztek a több hónapos út során. Angliában azért álltunk meg, hogy amíg a halászzóna pontos helye tisztázódik, angolok fogta halat rakodjunk be, eladás céljából, hogy Afrikáig ne menjünk üres raktérrel. Las Palmas-i tartózkodásunk két hétig húzódott, mert egy hajóalkatrész föltétlenül cserére szorult. De időznünk kellett Nigéria felségvizei előtt is, mert nem volt elég hely a kikötőben, s ilyenkor, ha az idegen hajó már a: felségvizeken belül tartózkodik, a fogadó ország kénytelen fekbért fizetni az illető hajóstársaságnak. Itt viszont egyszerűen úgy oldották meg a kérdést, hogy a hajókat csak akkor engedték felségvizen belülre, ha már százszázalékos volt, hogy 1—2 nap alatt helye is kerül a kikötőben. Addig viszont a nyílt tengeren vesztegeltünk, kényszerű tétlenségre kárhoztatva.
A Crisul Alb kiállja a próbát
Mint minden új alkotmány, a mi hajónk is fénylett, csillogott, öröm volt birtokba venni. Persze a hajóavatás valójában nem egyszerű esemény; aki csak az avatóünnepséget érzékeli, az elégedetten dörzsölheti össze a kezét: ,,Na, ezzel is megvagyunk!" De az ünneplésre csak akkor kerül sor, miután a hazai szakembergárda már átvette a hajót. A gépháztól a fedélzetig mindennek megvan az ún. felelőse, s a minőségellenőrzést a gyártó cég, illetve a megrendelő cég szakemberei együttesen végzik. Amikor a mi szakembereink is átvették a hajót, s konstatálták, hogy mindenben megfelel a szerződéses feltételeknek, sor kerülhetett az ünnepélyes átadásra. Ekkor kapott nevet a hajó, írták alá a hajókönyvet. Ettől kezdve létezik fedélzeti napló, ekkor húzzák fel a hajózászlót, ekkor nyer tehát identitást, állampolgárságot a jármű; attól a pillanattól kezdve a fedélzet a honi föld egy darabkájává válik, ahol minden törvényünk éppúgy érvényben van, mint idehaza. Beszédek, jókívánságok hangzanak el, az emberek ünneplőbe öltöznek, de a valódi próba ezután következik.
Az előírások szerint a hajóval útnak indult a gyártó cég egy mérnöke is, az ún. garanciás ember, aki az első évben észlelt minden műszaki hibát szorgalmasan bejegyez egy naplóba. Vannak hibák, amiket menet közben el lehet hárítani, másokhoz pótalkatrészek szükségesek, amiket különböző kikötőkből szereznek be„ s olyan hiba is adódhat, melyet csak az anyakikötőben tudnak orvosolni.
Az ünnepség után parancsnokunk első gondja volt, hogy az üres hajót még a közeledő, tipikusan őszi, viharos balti-tengeri időszak beköszöntése előtt kiegyensúlyozza. A jobbára üres üzemanyagtartályokat feltöltötte tengervízzel. Ha nem teszi meg, a hajó súlypontja egészen magasra kerül, s a hullámverésben oldalra dől, a dőlésszög pedig, amennyiben meghaladja a 45 fokot, borulásveszélyt jelent. így viszont sikerrel vészeltük át az. első viharokat, s a kíváncsi legénység csalódottan állapította meg, hogy rajtam, zöldfülű újoncon a tengeri betegség három válfajának egyike sem fogott ki, közöttük viszont elég szép számmal szenvedtek ebben a kikúrálhatatlan betegségben.
Ismerkedés a hajósélettel
A tengeri betegségnek három megnyilvánulási formáját ismerik. Az egyik általános rosszulléttel jár, amit igen erős hányinger kísér, a gyomor egyszerűen nem fogad be semmit. Ez a leggyakoribb tünet. A másik forma ritkább, és aluszékonyság jellemzi. Akiről ezt felfedezik, mert ez mindjárt az első tengerre szállás alkalmával kiderül, azt a kereskedelmi vagy halászhajókon nem is állítják szolgálatba vihar esetén, mert fiziológiailag megbízhatatlan, egyszerűen elalszik a kormány mellett vagy a gépházban. A harmadik formát az éhhaláltól való félelem uralja, s az ebben szenvedő hajós zsebei állandóan teli vannak kenyérdarabokkal, ételmaradékkal. Valahányszor viharosra fordul az idő, be se lehet lépni a kajütjébe, olyan iramban halmoz magának, s eszik, egyfolytában tömi magát. Falánkságban szenvedőt különben kettőt láttam a Crisul Albon.
Kezdetben nagyon meglepett, hogy a hajón általában is milyen kalóriadús a táplálkozás. Pedig hát a fedélzeti munka nem túlzottan volt megerőltető. Mégis, a hajón napjában 3 ízben -szolgálnak föl meleg ételt, s ezenkívül a nap bármely időszakában annyi halat süthet, főzhet, párolhat magának az ember, .amennyi tetszik neki. Voltak a fedélzeten s a feldolgozóban is elektromos főzőlapok, amiket mindenki használhat. Ámde vigyázni kell, mert ha valaki a jóllakásig eszik a halból, a csömör olyan májreakciót vált ki, hogy később igen hosszú időnek kell eltelnie olykor, amíg újra halat ehet.
Aztán magyarázatot kaptam a bő táplálkozásra is: rengeteg energiát emészt föl az állandó „en garde"-ban állás. A hajó szüntelen mozgásban van, vagy előre-hátra, vagy jobbra-balra, vagy mindkét irányban egyszerre, de örökké inog. Ezt a •mozgást ellensúlyozandó, az embernek, ha a széken ül, akkor is merevek az izmai, főként a láb- és hátizmok, állandó ugrásra kész állapotban vannak, mert az egyensúlytartás ösztönszerű. A hajón való közlekedés pedig még ennél is fárasztóbb, örökké meg kell fogni valamit, kapaszkodni kell. Ezért a sok kalória igénye. Az út során az is megvilágosodott előttem, hogy tévhit, miszerint a hajósok iszákosak lennének. Működésben lévő- hajón általában nem isznak az emberek, már csak létfenntartási ösztönük sem engedi, mert féltik a bőrüket. Ráadásul az ital mindenütt nagyon drága. Igaz, adódnak bizonyos alkalmak — újév, nemzeti ünnep, születésnap —, amiket megünnepelnek, szűkebb vagy tágabb baráti körben koccintanak is, de akik pl. éjfélkor vagy hajnalban lépnek ilyenkor szolgálatba, azok tartózkodnak az italtól, vagy egyszerűen elcserélik a szolgálatot, így telik el sokszor 1—2—3 hónap a tengeren anélkül, hogy italhoz nyúlnának, még akkor is, ha különben a kajütben ott áll a szesz. Aztán az ibolyántúli sugárzásnak, amely igen felfokozott a nyílt tengeren, megvan a maga terhelő hatása az idegrendszerre, felborzolja, túl érzékennyé teszi az embert, nem hiányzik az ital. Ezért van az, hogy egy-egy kikötőbe érve a hajós, aki többnyire sörkedvelő, egy-két üvegtől szabályosan fejre áll. Elszokott...
Miután hazajöttem, rengetegszer megkérdezték tőlem, miben rejlik a hajósélet iránti örökös nosztalgia, a tenger hívása. S azt is, hogy vágyom-e tengerre. A több mint négy havi távollét során sikerült magam előtt felderítenem ezt a lelki folyamatot. Nevezetesen azt, hogy a hajóst, bármily erős szálak kössék is a családhoz, a szárazföldön hagyott rokonokhoz, barátokhoz, a tenger szava mindig erősebben hívja. Szomorú jelenség: hazajön a tengerész, aki a hajón sokkal kényelmesebben él, mint a szárazföldön, hiszen reggel, amikor felébred, leszáll az ágyból, csak belebújik a székre odakészített munkaruhájába, felhúzza a tornacipőjét vagy a papucsát, megissza a kávéját, eszik, s máris a műszakba megy. Az ágytól a hajón lévő legtávolabbi pont is alig 50 méter, s ha a lépcsőket is számítjuk, 60. A levegő tiszta, szennyezésmentes, a táplálék bőséges. Aztán hazajön, ajándékokat hoz a gyermekeknek, az asszonynak, néhány üveg italt, cigarettát a vendégeknek, s amíg a készletből tart, teli a ház barátokkal, vidámsággal. A második-harmadik út után a tengerészek kilencven százaléka kifogy a mesélnivalóból, mert nagyjából ugyanazokat a kikötőket keresi föl, s azokban is a már ismert helyeket, útvonalakat, mesélnie tehát nincs mit, s személye odahaza sokkal idegenebb, mint a valóságos idegen, még a családja számára is. A gyermekek iskolai előmenetelétől a téli tüzelő beszerzéséig a családi gondokból, örömökből nagyjából kimarad. Levél útján értesül ugyan a főbb eseményekről, viszont intenzív átélésük a számára lehetetlen. így aztán pár nap elteltével kezdi rosszul érezni magát otthon, s a szárazföldi létforma taszítását pedig összetéveszti a tenger hívásával. Tulajdonképpen ott sem érzi túlságosan jól magát, mert akkor meg a család hiánya kínozza, s rászakad a kétlakiság honvágya, egyfolytában nosztalgiázik, s legtöbbször maga sem tudja megmagyarázni, miért. És szenved...
Én nem érzem a nosztalgiát, mert számomra a hajó és a tenger csupán eszköz ahhoz, hogy eljussak valahová. Nem ragaszkodom a hajóhoz, legszívesebben repülővel közlekednék, mert az sokkal gyorsabb, de esetemben a hajó volt az, amivel eljutottam a számomra érdekes, filmesként is felfedezni vágyott élményvilág kellős közepébe. Ezért szegődtem el a halászútra.
Filmezni kezdek
Már Stralsundban elkezdtem pörgetni a gépet, de eleinte nagy zavarban voltam, amikor témát kellett választanom. Ha tehetem, mindenről filmet készítettem volna, ami egyszer megragadta az érdeklődésemet. Az avatást, az indulást természetesen megörökítettem. De Koppenhágában egy tájékoztatóból legalább 19 múzeumot írtam ki, s azon töprengtem, melyikről készüljön riport. Hiszen a dánok általában nagy műpártolók, s rengeteget költenek képzőművészeti alkotásokra, egyénileg és intézményesen is, tehát nem olyan könnyű eligazodni náluk a művészet berkeiben. Ez az érdeklődés aztán meglátszik az öltözködésben, modorban, abban is például, ahogyan a nők festik magukat... Végül is a Luisiana nevű, modern képzőművészeti múzeumba mentem el, amely a dán fővárostól mintegy 12 kilométerre, a tenger partján fekszik, egy liget közepén. Közben tisztáztam egy sor témát is, amik legalább annyira izgattak.
Érdekelt például a jól és ésszerűen szervezett kikötői árurakodás, a törekvés, hogy az égvilágon, amit csak lehet, mindent konténerben szállítsanak. Ebből aztán egészen szokatlan termelékenység adódik. Lemértem például kíváncsiságból, hogy konténeres áruval két adó-vevős vasutas alig 17 perc alatt összeállított egy 42 vagonból álló tehervonatot, beleszámítva az indulást is!... Dániában láttam különben először dupla fenekű konténert. A kettős fenék között annyi levegő van, hogy az áruval megrakott konténer vízre bocsátva is a felszínen maradjon. A teherhajóról egyenesen a vízbe eresztik le az összekapcsolt, nemzetközi szabvány szerint festett konténereket, amiket aztán csörlővel húznak fel egyenesen a tehervagonokra. így nyugodtan meg lehet spórolni az amúgy költséges és időigényes tranzitraktárakat...
Szerettem volna aztán utánanézni a dániai állattenyésztésnek, no meg annak, hogyan szervezik az északi államok a tengeri haltenyésztés terjedő gyakorlatát, ami észrevehetően ellensúlyozhatná a tengeri halászatban sajnálatosan tapasztalható rablógazdálkodást, és nem bízza a véletlenre a halbőség alakulását, hanem az ikra lerakásától az ivadékgondozás fázisán át egészen a halászatig tökéletesen megtervezett, tudatos tevékenység, így beütemezhető, hogy például mennyi lazacot, osztrigát, homárt stb. termelhet ki a halászat anélkül, hogy az állományban különösebb ökológiai egyensúlybomlás mutatkozna.
Az időhiány aztán rendre eloszlatta terveimet. Menet közben felismertem, hogy inkább csak rácsodálkoztam a dolgokra, s idehaza, amikor már tisztán látom, hogy mi mellett mentem el akkor, céltudatosabb útitervet tudnék kidolgozni.
A múzeumon kívül Helsingörben is filmeztem, méghozzá a Hamlet-kastélyt! Ami mellesleg csalódást jelentett számomra, de ebben elsősorban a fantáziadús színházi és filmrendezők a ludasok. Amíg csak ábrándoztam róla, látványosan borzongató várromot képzeltem magam elé, ködben és felhőben borongva. Helyette viszont derűs, jól karbantartott, csinos udvarházszerű kastélyt találtam. Színművével Shakespeare olyan lavinát indított el, amiről talán még csak nem is álmodott. Azzal, hogy dán motívumot dolgozott fel — s ezt maguk a dánok állítják! —, az egész dán irodalom nem szerzett annyi népszerűséget Dániának, mint önmagában a Hamlet. Sőt, most már a dánokat se lehet lebeszélni arról, hogy Hamlet Helsingörben élt volna. A költői legenda olyannyira meggyökerezett, hogy Hamlet atyjáról még szobor is készült, s ott áll a várkastély alagsorában.
A kastély ma idegenforgalmi nevezetesség, zarándokhely. Az alagsorban és a földszinten tengerészeti múzeumot rendeztek be. A viking hajók már csak úgy ránézésre is gyönyörűek, akkor is, ha csupán kicsinyített formában láthatni egy-egy példányt. A londoni Royal Shakespeare Company évente tart előadássorozatot a kastélyban, amihez — ha történetesen szeptemberben kerül sor — már januárban óriási a tülekedés a jegyekért, s a repertoárból sose hiányozhat a Hamlet néhány előadása. Még angolok is tömegesen rándulnak át ilyenkor Dániába, megbámulni az „eredeti" színhelyet.
A dánok ugyancsak a vikingek leszármazottjainak tartják magukat, s a hajózás amúgy nagy becsben áll mind Dániában, mind az északi államokban általában. Itt találkoztam először a „nyílt kikötő" fogalmával, ami tulajdonképpen úgy fogható fel, hogy pl. a dán családfő vasárnap kézen fogja a csemetéjét, elballag velük a kikötőbe, s az ott horgonyzó akármelyik hajó — legyen akár az amerikai haditengerészet torpedórombolója — szolgálatos tisztje a kikötői szabályok értelmében szolgálatkészen végigvezeti az egész hajón a látogatókat, minden kérdésre válaszol, és mindent megmagyaráz. A tengerészet itt előkelő szakma, már-már a férfivá érés szimbóluma. Például, igen nehezen nősül meg az a dán fiatalember, aki legalább 1—2 hajóúton nem járt még életében. Minden kikötőben jól felszerelt, ún. tengerészház működik klubtermekkel, könyvtárral, ahonnan akár egy bőröndnyi könyvet, folyóiratot is kölcsönözni lehet azzal a feltétellel, hogy a következő egy-két éven belül az illető valamilyen más hajó révén visszajuttatja a rakományt.
A „repülő cápa" esete
A hajóközösség életébe való beilleszkedésem azzal kezdődött, hogy az otopeni-i repülőtéren szívet melengető látványban volt részem, amikor a legénység poggyásza mellett legalább 30 tangóharmonikát, rengeteg trombitát, szaxofont fedeztem föl. Már előre dörzsöltem a kezeimet, milyen gyönyörű koncerteket filmezek majd útközben, a hajó fedélzetén, látványos tengeri naplemente mellett. Amiből persze csak azért nem lett semmi, mert a nyolcvan főnyi legénységből, mint később kiderült, alig ketten tudtak valamelyest szájharmonikázni, s ezzel a hajón ki is merült a saját produktumú zeneigény. Sebaj, mert Las Palmasban a hangszerek egykettőre értő gazdákra leltek, viszont a sok zenész között nagyon fura figura lehettem: egy ember filmező géppel és magnetofonnal, aki ráadásul azt állítja, hogy ő az egyszemélyes filmezőcsoport. Stábot a hajósok láttak már, de ilyet még nem. És az a sanda gyanú kezdte személyemet körüllebegni, hogy valami titkos leleplezési szándékkal szálltam hajóra. Ahogy telt az idő, annyira fokozódott az ellenszenv a masináim iránt, hogy egyszer nyíltan meg is üzenték: az óceán déli részén a cápák rendkívüli módon szeretik a riporter-eleséget. Hagyjak fel tehát azzal, hogy őket különböző helyzetekben filmezem, ellenkező esetben nem kerülöm el a sorsomat. Erre amikor a parancsnok a legközelebbi alkalommal gyűlést tartott, amelyen az egyik otthonról érkezett telexüzenetet ismertette, váratlanul szót kértem, s elmagyaráztam, hogy sajtótörvényünk értelmében mindenkinek jogában áll személyesen dönteni az őt fotózás, filmezés, a vele való interjú készítése ügyében, egyáltalán, hogy hajlandó-e nyilatkozni vagy lencsevégre kapatni magát. Hangsúlyoztam, hogy ha valakinek a fedélzeten ez irányú kifogása lenne, az most jelentkezzék, hogy a jövőben gondosan elkerülhessem az illetőt. Amikor pedig azt látja, hogy olyan jelenetet filmezek, ahol csoportmunka folyik a hajón, itt kérek engedélyt a parancsnoktól, hogy az illető azonnal elhagyhassa a látómezőt... Bejelentésemre váratlanul megenyhült a hangulat, s szinte máról holnapra megváltozott a legénység magatartása. Egy hónap múltával, amikor már látták, hogy a gépet következetesen a kezembe se veszem, valahányszor ilyen-olyan, kupeckedésre szánt cókmókjaikkal elindulnak a kikötőbe, s akkor sem, amikor megrakodva visszaérkeznek a hajóra, hogy egyáltalán senkit se filmezek olyan esetben, amikor pohár van a kezében, vagy mit tudom én, milyen állapotban leledzik, és hogy nem keresek semmilyen negatív vetületet a hajó életében, megbizonyosodtak szavahihetőségemről. Lassan én lettem számukra a „mesélő ember".
Az idegennyelv-tudás a Crisul Albon nem állt valami magas szinten, a televízió és a rádió hírszolgálatait vajmi kevesen vehették igénybe. A hajóra nem járt friss újság, viszont volt ott egy telexgép, amely ontotta az angol és francia nyelvű híreket. Ezekből időnként rövid összefoglalást készítettem, hogy az emberek fogalmat alkothassanak arról, mi történik a nagyvilágban. Újságíró mivoltomnak tehát konkrétan s így is hasznát vehették. Rendszerint az ebédlőben aggattam ki a híreket, s a tévénézés szüneteiben ugyanitt beszéltem nekik a tévés szakma kulisszatitkairól. A hajón egymást ismerő, egymással zárt közösségben élő emberek tartózkodtak, akik hamar megtudtak egymásról mindent, s társalgásaik tematikája nagyjából kimerült. Már rég megbeszélték családi ügyeiket, elmondták egymásnak élettörténetüket. Riporteri tapasztalatom valami különleges újdonság volt a számukra, hiszen lassan húsz éve, hogy az országot járom, s ezalatt megfordultam fakitermelő telepen és bányában, vitorlázó repülősök között és mezőgazdászok háza táján, készítettem riportot barlangászokkal, szóval olyasmiket tudtam mesélni az ország különböző tájegységeiről, emberekről, amikről ők legfeljebb gyermekkorukból vagy olvasmányélményeikből alkothattak valamelyes fogalmat. Minden mesélés közben egymást érték az érdeklődő, izgatott kérdések.
A hajósnép számára a legnehezebb elviselni azt, hogy nem, vagy csak igen ritkán kap hírt otthonról. Az egyik tengerészt mondjuk az nyugtalanítja, hogy amikor eljött, beteg gyermeket hagyott otthon, vajon mi lehet most vele. A másikat az gyötri, hogy idős édesanyja beszerezte-e magának a téli tüzelőt s nem szenved-e hiányt valamiben. Attól, hogy kölcsönösen elmondják egymásnak a bánatukat, még nem történik semmi... Amíg nem érkezik meg a várva-várt levélpaksaméta, addig nincs nyugalom. Mert a család azért ír, Las Palmasba címezi a borítékokat, s az összegyűlt postát vagy az üzemanyag-szállító hajó, vagy az úszó raktár, a Polar hozza magával, miközben összeszedi a halászhajóktól a végterméket, a fagyasztott halat és a hallisztet. A december—január—február folyamán írott levelek például márciusban egyszerre érkeztek meg az illető hajóshoz, s az ő levelei is ugyanígy tették meg a hazafelé vezető utat. Az emberek közben meglehetősen őrlődtek a belső bizonytalanságoktól, az otthoni gondoktól. így aztán mindig jól fog egy „mesélő ember" ...
Már elindultunk volt Angliából a Kanári-szigetek felé, a Biscayai-öböl táján jártunk, amikor bizalmasan megkérdezték tőlem, láttam-e már repülő cápát, mert éppen ez a zóna a tartózkodási helye. Férfiasan bevallottam, hogy bár indulás előtt áttanulmányoztam Brehm ismert művét, az Állatok világát meg jó néhány alapvető útikönyvet, ilyen cápával nem találkoztam a szakirodalomban. Pedig most itt az alkalom, hogy lefilmezzem — erősködtek. Addig már sikerült megörökítenem néhány repülő halfajtát, s mondanom sem kell, gyorsan felébredt bennem a vadászszenvedély. Ráadásul a parancsnok is hitelesítette az információt, mondván, hogy be kell várnunk két hajót, amelyek a postát hozzák, s éppen van még néhány óra a találkozóig, azalatt lebocsátják nekem az egyik mentőcsónakot, kísérőül kapok két tengerészt és egy gépészt, s a pár mérföldes körzetet cirkáljuk csak be nyugodtan a hajó körül. Így is tettünk, én a feltöltött filmezőgéppel feszülten figyeltem, mikor ugrik ki a vízből a fura teremtmény. Csak úgy csurgott a víz rólam az erőlködéstől... A tengerészek időnként oda is pillantottak, hogy na, ott már bugyborékol...
Néztem, ujjam a gép gombján, semmi. Egy idő után szomorúan visszamentünk a hajóra, ahol a fedélzetről csak úgy harsogott felém a jóízű röhögés.
Átejtettek. Közéjük tartoztam...
Különféle „események"
Két hét se telt el, keményen esett az eső, s a vízbe pottyanó ember oktatófilmjéhez épp ilyen időre volt szükségem. A parancsnok kiadta az utasítást, rendeztünk egy ún. „riadót", mindenki rohant a megfelelő helyre, a csónakokat rekordidő alatt leeresztették. Négyszer ismételtettem meg az egész jelenetet, erősen morogtak, de nem volt mit tenni, ez kell a flottának, s a parancsnoki ukázzal nem illik szembeszállni, ami így szólt: az elvtársnak — mármint nekem — filmeznie kell! Amikor a negyedik rugaszkodás is megvolt, azt mondtam, hogy lám, ez a gyakorlat most elég jól sikerült, s a következő alkalommal filmet is fűzök a gépbe. Azt hittem, elevenen megesznek, de annál dörzsöltebb fiúk voltak, értették, hogy ez a repülő cápának szóló válasz volt. De egyik fél se tartotta a haragot, hiszen az ilyen tengerészheccek minden út alkalmával bőségesen adódnak. Előfordult, hogy például valakinek a kabinját megtömték karvastagságú manilakötéllel. Az illető szolgálatos volt, ezalatt pedig négy hajós a kajütablakon keresztül teméntelen mennyiségű kötelet zsúfolt a helyiségbe. Mikor a szerencsétlen ember lefelé tartott, hogy megpihenjen, nyitotta volna ki az ajtót, de hiába, mert be se tudott lépni! Szedte volna ki a kötelet, de az úgy feszült, zsúfolódott, hogy meg se mozdíthatta. Aztán ugyanazok, akik a heccet végrehajtották, jöttek, és kedvesen érdeklődtek, hogy mi ez a nagy tekercs a kajütjében, egyáltalán miért gyűjti, mit szándékozik vele tenni. Az panaszkodott, elmondta, hogy átejtették, azok meg pár üveg whisky ellenében vállalkoztak arra, hogy a napi program után rádolgoznak 6— 7 órát, s a kajütöt megszabadítják a manilától. Az ilyen látványosságnak természetesen szép számú nézője és kommentátora akad.
Persze azért léteznek heccek és „heccek". Volt a fedélzeten egy polgár, aki abban lelte örömét, hogy mesterien egymásnak uszította az embereket. Éppen mint egy műkedvelő, de eredményes Jágó. A tengerre szállás után két hónappal az idegrendszer amúgy is jócskán megterhelt, s ha ő azt mondta valakiről egy másvalakinek, hogy az csúnyán beszélt róla, az illetők meg történetesen nem voltak nyílt, tisztázásra hajlamos alkatok, egy idő után sanda szemmel nézegették egymást, s lassan valóban ellenségekké váltak. Szerencsére még idejében kiderült, hogy közönséges bajkeverővel állnak szemben, aki ráadásul szórakozik is az ügyön.
A parancsnok beleegyezésével úgy határoztak, hogy alaposan megleckéztetik. Készítettek egy másfél méter hosszú, fél méter széles és ugyanolyan magas tepsit. „Jágót" este leitatták, s mikor már ágyba dőlt, a tepsit a kajütjébe, az ágya elé helyezték, megtöltötték vízzel, majd a kajütöt kikapcsolták az elektromos hálózatból, csak a rádiósítási hangszóró működött. Kívülről rázárták az ajtót, majd a rádión keresztül süllyedéses vészjelzést adtak. Jágónk jobbára öntudatlanul, gépiesen leugrott az ágyból, s egyenesen a térdig érő vízbe toccsant. Rohant az ajtóhoz, de belebotlott a tepsi magas peremébe, s hasztalan próbálta kirángatni a lábait. Így hagyták 5—6 percig főni a saját levében, majd ráyitották az ajtót, s megmagyarázták neki, miért került sor az egészre. Az illető, ahogy hallottam, nem szállt többé hajóra, a szárazföldet választotta.
Sajnos, az az igazság, hogy a hajóséletben meglehetősen kevés a változatosság, mert hetekig nem látni mást, csak a hullámzó, mégis egyhangú víztükröt. Mindenki igyekszik valami elfoglaltságot keresni. Van, aki sárcipőt vonszol egy madzagon, s beszél hozzá, mintha a kutyáját sétáltatná. Más viszont hosszas babramunkával sárkányt készít, majd odakötözi a hajó tatjához, gyönyörködik benne, s ártatlan, ostoba üzeneteket küld. Jómagam abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy minden inger frissnek hatott, ráadásul nem is vagyok unatkozó alkat. Nigériában rézlemezhez is jutottam, a műhelyben megfelelő szerszámokat készítettem, s nekiláttam rezet domborítani, ami különben szenvedélyem. Közben naplót írtam, filmet csévéltem, annyi dolgom volt, csak győzzem... Az említett furcsaságok persze kivételes jelenségek, a legtöbben szabad idejükben például zenét gyűjtenek, mások kézimunkáznak: függőágyat kötnek, szatyrokat készítenek, vannak festők, fafaragók, tehát a pótcselekvések skálája elég széles. A végterméket aztán a kikötőkben értékesítik, kókuszdiót, egyéb gyümölcsöket, hűsítőket vásárolnak rajtuk.
Az út első komolyabb állomása Dánia volt, majd Anglia következett. Amíg odaértünk, a legszebb élményem a La Manche-csatornán filmezett két napfelkelte! Gyönyörű őszi idő volt, s a felhők mögül behulló sugárnyalábok mintha körkörös fényfüggönyt alkottak volna. Sajnos, nincs olyan kifejező szókincsem, amivel érzékeltethetném a csodát. Az angol part fehéren világító szirtjei, a millió halféleségtől hemzsegő csatorna, ahol csatahajótól gőzösig, lapátkerekűtől a vitorlásig és tengeralattjáróig minden megfordul, egyedülálló látványt nyújtanak. Dél-Angliában, Falmouthnál vetettünk ismét horgonyt, ahol néhány halászhajónk állomásozott. Az angolok bérelték őket, mert akkora volt ott a fogás, hogy saját eszközeikkel nem győzték befagyasztani. A bérelt hajók szorgalmasan segédkeztek, s e szolgálatukért részben fagyasztott halat kaptak fizetségképpen. E hal egy részét szállítottuk mi el Nigériába. Akkoriban tisztázódott éppen, hogy Namíbia vizein halászunk. Gyorsan behajóztuk a fagyasztott halat, hogy — mint már említettem — Afrikáig ne menjünk teljesen üresen. Közben meghibásodott a főgép, kikötöttünk Las Palmasban, s ott két hétig vesztegeltünk ...
Az ember nem teheti zsebre a kezét
A két hét elteltével továbbindultunk Nigéria felé. Ekkor ért az út legnagyobb meglepetése, Afrika... Persze egy egész földrészről van szó, amit én nem láttam teljes egészében, és ami éppen úgy nem egységes, mint Európa, legalább akkora különbségek vannak az egyes országok között, mint csizmás hölgyünkön. Angola például egyáltalán nem hasonlít Zairhoz, és Marokkó sem Namíbiához. Ezen belül Nigéria sajátos szélsőséget képvisel. A hatvanas években vívta ki függetlenségét, azt megelőzően angol gyarmat volt, rengeteg nyelvet beszélnek, s több mint 200 etnikai csoport lakja. Szövetségi állam, a földrész legnagyobb országa. Ahhoz, hogy a gazdaságot, a postát, az információterjesztést, a sajót megszervezhessék, szükség volt egy közös nyelvre, s az egyetlen, amit mindenki egyformán értett, az angol volt, így aztán az tovább él, hivatalos nyelvként. A televízió műsora angolul megy, igaz, léteznek helyi adások is egy-egy nagyobb létszámú törzs nyelvén.
Nem volt szabad viszont filmezni és fotózni az országban. És ez sehogyan se fért a fejembe. Ráadásul megtudtam, hogy horribilis összegért árusítanak fotózási-filmezési engedélyt, amit hiszékeny kanadai és. japán turisták nagy előszeretettel meg is engednek maguknak, majd az engedéllyel a zsebükben nekiállnak, s gyanútlanul fotóznak. Ezalatt pedig melléjük lép az egyenruhás nigériai rendész, s megkérdi, hol a fotózási engedély. A turista nyugodtan előveszi a zsebéből az okmányt, és felmutatja, mire a rendész a szeme láttára összetépi, bedobja a csatornába, majd ismét megkérdi, hogy hol is van az az engedély. És mivel csak az az egy példény volt belőle, következik a letartóztatás, a követségi intervenció, s a végén a turista még örvendhet, hogy megúszta ép bőrrel.
Az ott honos muzulmán vallás egyik változata szerint ha valakinek a birtokában van egy másik ember arcképe, akkor a túlvilágon az illető teljhatalmú ura lesz a másik lelkének, tehát az az ember, akinek a fényképét a zsebemben hordom, az örök vadászmezőkön az én rabszolgám lesz. Ez mind szép, ennek ellenére mégis készülnek náluk televíziós műsorok, filmek, méghozzá törvényesen.
Az ember ilyen körülmények között sem teheti zsebre a kezét, s nem állíthat haza azzal, hogy tetszik tudni, ott nem volt szabad filmezni, és én nem is filmeztem. Kereskedelmi attasénk segítségével sikerült eljutnom néhány egzotikus és látványos helyre, s bár dobogó szívvel, igyekeztem szakmailag kihasználni minden óvatlan pillanatot. Így sikerült elkapnom egy két kilométer hosszúságban elnyúló hullámbádog-viskósort, ahol még az angolok építette csatornákba költöztek le az emberek, mert ott hűvösebb van. Vagy olyan, fatörzsből kivájt csónak is elém került, amelynek a farában Volvo motor működött. Láttam katonákat ENSZ-egyenruhában feszíteni, de semmi közük sem volt a világszervezethez, csupán az uniformist majmolták, és találkoztam mezítlábas, gatyás-trikós kikötői rendésszel, aki íjat és nyilat viselt a vállán. Figyeltem az ott honos munkaritmust, amely lényegesen lassúbb az idehaza megszokottnál. Az ember azt hinné, a lustaság miatt. Ez tévedés, mert inkább erőtlenek az emberek. Azt a 25 kilós fagyasztott halkockát például, amit a mi hajósaink egyenként eléggé könnyedén adogattak kézről kézre, ők négyen-öten emelték meg, mert egyedül nem bírták. Igaz, a táplálkozásuk gyenge, egyoldalú és hiányos, kevés az energiatartalék. Ráadásul ott van nekik a meleg, s magam is tapasztalhattam, hogy az emberi szervezet az árnyékban mért + 52 C fokon nincs oda a különösebb fizikai erőkifejtésért.
Van egy érdekes státusszimbólumuk is, a cipő. Képzeljünk el egy légkondicionálással ellátott, nyolcüléses Mercedest vagy Volvót, s abból déli kettőkor, amikor velőt forraló a hőség, kiszáll egy csokornyakkendős, fehér inges, zakós úriember, s a lábán fókabőrből készült, svéd gyártmányú bakancs vagy csizma feszít,. Minél drágább, minél melegebb szőrméjű, minél vastagabb műanyagtalpú a bakancs, a lábbeli, annál nagyobb a tekintély.
A tájképfestő
A nigériai Lagosz kikötői jogszokása szerint az éppen beérkező hajót valósággal ellepik a partról összesereglő mesteremberek. Jön a borbély, a cipész, s itt van varrógépével, amit a hátán cipel, a szabó is, aki a szükségnek megfelelően a tengerészek nadrágjára, zubbonyára egy-egy foltot varr, sós hal és néhány szelet kenyér ellenében. Mindenki csereberél, alkudozik, jönnek a kézműiparosok, a festők, a szobrászok, a különböző giccskészítők. Akkor is így történt, amikor a mi hajónk kikötött.
A színes forgatagban feltűnt nekem egy 17—18 év körüli sovány, kreol fiatalember, aki festményeket rakosgatott ki maga körül, s azzal tűnt ki zsibvásári társai közül, hogy — meglepően csöndes volt! Nem reklámozta harsányan az áruját, s ettől kedvem támadt alaposan átnézni a festményeit. Megakadt a szemem egy, a többitől nagyon elütő képen. Behavazott afrikai táj volt rajta, fűszoknyás alakokkal, valamint állatokkal. A jobb sarokban a fiú szignója: Theochukse. Megszólítottam, tudja-e egyáltalán, hogy mi az a tél. Igen, tudja... Vajon honnan? Azt mondja, látta egyszer moziban. És magyarázza, hogy télen olyan sok fehér esik, és azt mondják, akkor hideg is van. Kérdeztem, tudod-e, hogy mi az — hideg. Igen, hogyne, egyszer egy angol kliense, aki vásárolt tőle 8 képet, elvitte egy luxusszállodába, ott megvendégelte, s hozatott neki whiskyt is, a pohárban pedig voltak valami kicsi fehérek, amik csíptek. Hát az a hideg... Na, gyere, Theo, fogtam erre kézen, mert megmutatom neked, hogy milyen a valódi hideg. A fedélzeten akkor + 52 C fokot mértünk árnyékban. A fiúra pufajkát adtam, meg szőrmekucsmát, kesztyűt, s megindultunk lefelé a hajó gyomrába, ahol a jégraktárunk volt, a maga —24 C fok hűvösével. A lift helyett a létrákon mentünk le, s időnként akkomodációs szüneteket iktattam be, így az egész út mintegy 15 percet tartott. Mire leértünk, szabályosan bevérzett a bal szeme, s a fogvacogáson kívül olyan ijedelem vett erőt rajta, hogy attól féltem, belehal. Most már aztán tényleg érezte a hideget, és nem kért többet belőle. Alighogy kijöttünk, és megindultunk fölfelé a lépcsőn, rögtön izzadni kezdett, csak úgy patakzott róla a félelem verítéke. És akkor elmagyaráztam Theonak, hogy ha ezután még hideget akar festeni, akkor föltétlenül öltöztesse föl a képen lévő alakjait. Csakhogy amit én tréfás kioktatásnak szántam, abból ő mélységes lelkiismereti kérdést csinált, s még a sírógörcs is elkapta, alig tudta kinyögni, hogy ő akaratán kívül hány vásárlóját becsapta mostanig, mert a téli képein az emberek mind egy szálig meztelenek. Hálából a felvilágosításért nekem adta az inkriminált festményt. Igaz, én is elláttam némi öltözékkel, cipővel és munkaruhával, de jó üzletet kötöttem, mert ráadásul megtudtam az élettörténetét is.
... Theo édesapja kígyóvadász volt a Kalahári-sivatagban, kígyókat fogott megrendelésre, különböző cégek, állatkertek részére. Egy sivatagbeli bozótosban húzódott meg falujuk, ahol járványos májgyulladás ütött ki. A gyarmati katonaság radikális módszerekkel lépett föl, körülzárta a falut, a lakosságot legépfegyverezte, majd meggyújtotta a helységet. Apa és fia erre az eseményre értek haza négynapos sivatagi vadászútjukról. Apja, amikor látta, mi történik, elszaladt a falu irányába, s legépfegyverezték. Theo, aki ekkor 11 éves volt, elájult a félelemtől, s ez mentette meg az életét. Amikor magához tért, már éjszaka volt, s pár nap alatt eljutott Walvis Bay-be, ahol elszegődött egy szumátrai cápavadász hajóra, s fedélzetmosó, mindenes hajólegény lett belőle. Nigériában partra szállt, s a lagoszi utcákon a porba, a homokba rajzolgatott. Egy misszionárius fölfigyelt a fiú tehetségére, magával vitte a missziós telepre, megtanította a betűvetésre, rajzszereket vásárolt neki. Ott tanult és dolgozott, míg a tizenhetedik életévét betöltötte. Azóta a festészetből él. Képeit eladja a hajókon... Kérdeztem, mire gyűjti a pénzt. Arra, válaszolta, hogy vásároljon egy puskát, mert ő vissza fog menni oda, ahol született, és bosszút áll...
E valóságból kimetszett történet számomra újabb bizonyítéka annak, hogy nincs az az írói fantázia, ami a való élettel fölvehetne a versenyt.
Újabb események a hajón
Az 1979—80-as szilveszter utunk közepén köszöntött ránk. Kíváncsian figyeltem, hogy egyáltalán, mi fog történni a hajón ilyen alkalomkor. Nos, mindenki megmosdott, megborotválkozott, s felvette az egyetlen rend ünneplő ruháját. A jégraktárban ott állt a hazulról hozott, hidegen tárolt télifa, amit közösen feldíszítettünk. Las Palmasban megvásároltuk a bort és egy kis hordónyi szeszt, amiből aztán whiskyvel vetekedő koktélfélét kevertünk. Leültünk az ünnepi vacsorához, s az elérhetetlennek tűnő hazára, a családra koccintottunk. Mindarra, ami nekünk otthon drága, de történetesen akkor 5000 tengeri mérföldre volt tőlünk. Aztán sóhajtozni kezdtünk, az embereknek megint eszükbe jutott, hogy íme, még egy távolban töltött szilveszter, s aki nem ivott, az is berúgott ettől a mindenkin eluralkodó önsajnálattól. Elég volt, hogy egyetlen ember véletlenül elejtett szava, hangsúlya megpendítse a fájdalmas húrt, mert a szomorkodás a többire is átragadt. Másnap aztán egyesek még rátöltöttek, mások a fejüket borogatták, szóval nem kívánnék magamnak több hasonló szilvesztert... Igaz ellenben, hogy roppant kedves ajándékot kaptam az egyik gépésztiszt jóvoltából, aki Nagyvárad környékén töltötte gyermekkorát, s a szomszédjukban játszadozó gyermekektől a közhasznú szavak mellett megtanulta az „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék..." kezdetű dalt, amit azóta se felejtett el. Az ünnepség előtt betanította még néhány legénynek, s ha nem is tökéletes akcentussal, de nagy-nagy szeretettel énekelték az én tiszteletemre.
Aztán egy napon elérkezett az Egyenlítőn való áthaladás pillanata. Meglepett, mennyire komolyan veszi mindenki a beavatást. A hajókönyvbe is beírják az újoncok nevét, s oklevelet adnak nekik, ami igazolja, hogy ezzel az illető teljes jogú hajóssá vált. Ez a furcsa színjáték egyaránt nagy ünnep pórnak és királynak, s mindenkit beavatnak, aki először halad át földgömbünk láthatatlan „nadrágszíján". Létezik egy sajátos rítus, rengetegszer bemutatták már riportban, irodalmi alkotásokban, filmen, lényege, hogy a kötélhágcsón a fedélzetre mászik egy Neptunusnak öltözött, szigonydárdát szorongató polgár, mintha akkor jönne a tenger mélyéről. Öt követi egy Sellő, három ördögfióka és egy Borbély. Ezt megelőzően a fedélzeten sátorponyvából kis medencefélét rögtönöznek, s ahány tarka lobogó csak létezik a hajón, azt mind egy szálig felvonják, ezáltal is fokozva az ünnepi hangulatot. Az újoncok — magam is közéjük tartoztam — sorra a tengeristen elé járulnak, a Borbély nagy vödör habot ken az arcukra, amit egy faborotvával aztán levakar. Az ördögfiókák pakurával kevert olaj és vazelin kulimásszal mázolják be őket, s végül kortyolniuk kell egy tengervizet, gázolajat és rumot tartalmazó keverékből, amihez fogható hánytatószert keveset láttam. Két ördögfióka behajította az embereket a medencébe, s ezzel véget ért a szenvedések sorozata. Mindent szorgalmasan igyekeztem lefilmezni, de hiába reménykedtem, hogy a gép mögé húzódva kifelejtenek a szertartásból. A nyilvántartás pontos volt, Neptunus senkinek se kegyelmezett: az Egyenlítőn való átkelésnek egységes ára van. Amíg sikerült bőrömet úgy-ahogy megtisztítanom a kulimásztól, három doboz mosóporom ment rá ...
Nyakunkon a halászat
Az olvasó joggal mondhatja: szép ez a sok kalandozás, de mi lesz a halászattal? Bevallom, magam is türelmetlenül vártam az élményre. De úgy történt, hogy a halászat előtt egyet még... horgásztunk is! A kettő közötti óriási különbséget talán nem kell magyarázni, vagy ha mégis, akkor íme: a halászat nagyüzemi módra, profi szerszámokkal történik, míg a másik egyszemélyes, műkedvelő foglalatosság. Meglepett, amikor kiderült, hogy egy halászhajó fedélzetén nem egy olyan ember él, akik egyszerűen elvből nem fogyasztanak egyebet maguk fogta halnál. A Crisul Albon népes volt a pecázók kasztja. Tagjai nagy pénzeket áldoztak ilyen-olyan felszerelésre, orsókra, botokra, zsinegekre, miközben a hajó zsákhálója egyszeri felvontatásra is 50 tonna halat emel ki a fedélzetre. És nem akármilyen halat! Darabonként sokszor 3—4 kilós királymakrélákat. Ez a világ egyik legcsodálatosabb ízű hala, s a hasi része a legfinomabb. Sose felejtem el azt a pazarlást, ami a fedélzeten folyt, valósággal fizikai fájdalmat okozott nekem, hogy 6—8 példánynak egyszerűen kivágták a hasi részét, azt odatették pecsenyének, a többit meg a hallisztgyárba lökték. Ha meggondoljuk, ilyen mennyiségnél meg se kottyan az a fél tucat hal, de nekem, aki otthon úgy tanultam, hogy darabonként is megbecsüljük, s a fejétől a farkáig minden porcikáját hasznosítjuk, az ilyesmi nagy könnyelműségnek tűnt. E bőség kellős közepén képzeld el a rádiótávirdászunkat, amint ott áll a hajó párkányán, kifog magának néhány 15 cm-es kis vacakot, és csak azt eszi, mert a többit mélységesen megveti, szerinte egyszerűen nem becsületes dolog, hogy a gépek beszívják azt az irdatlan mennyiségű élőlényt. Számára az egész halászat sportszerűtlen. De azért nyugodt szívvel megél belőle, s bosszús, ha nem hódolhat szenvedélyének is.
A Crisul Alb, miközben Lagosz előtt vesztegelt, érdekes horgászverseny színtere lett, amelyet magam kezdeményeztem, filmezés céljából. Különféle díjakat alapítottunk, a kuckómban sárga- és vörösrézből kikalapáltam az érmeket. A parancsnok az első díjhoz adott egy szép svéd vadásztőrt, a többihez egyéb apróságot, s úgy intéztük, hogy szinte mindenkinek jutott díj: a legnagyobb hal díja, majd a legkisebb halé, a legnagyobb kifogott mennyiség, a legérdekesebb fajta díja stb. Két órán át tartott a versengés, ott drukkolt a hajó apraja-nagyja, mindenkinek voltak favoritjai, táborok alakultak...
Mivel mi az Atlanti-óceánon halásztunk, csak az ottani viszonyokról tudok hűségesen beszámolni. Erre pedig jellemző, hogy minden, óceáni partszakasszal rendelkező ország kiterjesztette felségvizei határát 200 mérföldre. Mert hal csak ott él, ahol elesége is van. Fő elesége a plankton. És plankton a part menti 150 mérföldes sávon belül nincsen, az óceán fenékviszonyai miatt. Ez a felismerés vezetett a felségvizek revíziójához. Ahhoz tehát, hogy valaki halászhasson, a part menti országok valamelyikétől bérletet kell váltania egy meghatározott övezetre, amiben aztán meg kell férnie mindenféle flottának. Az Atlantióceánon két gazdag övezet ismert, az egyik Mauritánia, a másik Namíbia közelében.
A bérlet beszerzésének megvan a maga bürokráciája, és nem kevés pénzbe kerül. Viszont az ágazat, az óceáni halászat rendkívül jövedelmező, hiszen a tenger egyenesen végtermékkel ajándékozza meg az embert, azonnal emészthető, fehérje-foszfordús táplálékkal. A bérleten kívüli ráfordítás elenyésző: az üzemanyag, az emberek keresete és a karbantartás. Hogy a rablógazdálkodásnak gátat vessenek, a gazdaállam kötelezi a halászó hajót, naponta jelentse a kifogott mennyiséget. Hogy ez mennyiben fedi a valóságot, azt időnként rajtaütésszerűén ellenőrzik. A fedélzetre hirtelen leszáll egy helikopter, s megnézik, a rakteret, hogy az ottani mennyiség megfelel-e annak az adatnak, ami a lejelentések összesítéséből származik. ívási idő'szakban itt is tilos a halászat. Ha túlfogást észlelnek, zárolják a mennyiséget. Van, aki becsületesen játszik, van, aki nem. A felelőtlenebbje nem törődik azzal, hogy mennyit és mit fog ki.
Ráadásul nem szabad mindent kifogni!
A hálóba tévedt fókát például, hiába döglik meg szegény, vissza kell dobni a tengerbe, egyáltalán nem szabad megnyúzni! Pedig ahol hal van, ott cápa és fóka is van, s az óriáshálóba óhatatlanul bekeverednek a rajt követő ragadozók is. Az a sok-sok tonna hal, amint a háló bugyrában összeszorul, nem kegyelmez se fókának, se cápának, valósággal megfojtja őket.
Ha az ellenőrök fókabőrre bukkannak a hajón, függetlenül annak eredetétől, „letartóztatják" az illető járművet, megvonják a halászati engedélyét. Egyáltalán, akkora a ribillió, hogy egy csöppet se érdemes kockáztatni. Ezt aztán tudatosítják minden egyes hajósban, mert a retorziók személyre is szólnak, az illető hajós elveszíti a nyugdíjjogosultságát, mindenét elkobozzák, s a büntetés annyira megbélyegző, hogy ellenségemnek se kívánnám.
A háló leeresztése előtt a hajón bekapcsolják az echográfot, ami az ultrahang segítségével képernyőre vetíti a halraj jelenlétét, pontos helyzetét. Az egyazon flottához tartozó hajók tolvajnyelven értesítik egymást, hol észleltek rajt. A rejtjelezés szükséges, mert ha az értesítést mondjuk az indiai vagy a svéd, a lengyel és bármelyik kolléga szintén megérti, ő is ráfuthat arra a rajra, mert az óceán felülete nincsen felparcellázva. Hajó hajó mellett jár, s aki bírja, marja.
Egy-egy halraj váltakozó nagyságú, lehet 50 méter szeles és 2 kilométernyi is. A hajó szembeúszik vele, leengedi az óriáshálót a megfelelő mélységbe, s elkezdi vontatni. A háló szájánál működik egy jelzőkészülék, amely számolja a bemenő mennyiséget, egyrészt hogy ne terheljék túl a zsákot, mert ha túlsúly van, képtelenség felvontatni a hajó csúzdáján, másrészt kis mennyiség esetén maga a művelet veszteséges. Mikor az optimális mennyiség megvan, a hálót a fedélzetre vontatják, a zsák fenekét daru emeli meg, utána elöl és hátul kibontják, s a fedélzeti nyílásokról a hal lecsorog a feldolgozóba. A homogén raj példányait egyenesen kis kazettákba rakják, azok betolják a halat egy hirtelen hűtőbe, ahol —32 C fokra hűtik le, s a téglává fagyott negyedmázsányi, papírdobozba csomagolt hal a raktári mélyhűtőbe kerül.
A nagy mennyiség általában iszonyú ütemet diktál. Különben nagy előszeretettel stoppereztem ezt-azt az út során, kíváncsiságból, hogy bizonyos emberi tevékenységeket mennyi idő alatt lehet elvégezni. Halászat idején is mértem az időt, s attól a pillanattól kezdve, hogy a zsák a fedélzetre kerül, egészen addig, amíg a halat gyorshűtőbe teszik, nem telik el 20 perc! Gyakorlatilag tehát az itthon, a lábosban kiolvasztott óceáni hal jóval frissebb, mint amit a Maros-, Szamos-, Olt- (stb.) partról visz haza este a pecázó. Persze csak akkor, ha a fogyasztóig érve a hűtőláncban semmiféle fennakadás, kiesés nem történik. Vagyis ha valahol közben ki nem olvad a hal...
Furcsaságok a hálóban
Hajóstársaimmal egyezséget kötöttem, mert mire Namíbiához értünk, már mindenkivel meglehetősen bensőséges viszonyba kerültem, némelyikükkel például mind a mai napig levelezek, szóval megkértem őket, hogy ha valami érdekes ritkaság, furcsaság kerül a hálóba, bárhol is tartózkodjam, abban a pillanatban értesítsenek. A filmezőgépet állandóan csőre töltve tartottam, igaz, ekkor már a kincstári gépem működésképtelen volt, s tiszta szerencse, hogy egy agronómus ismerősöm a saját, intézeti leltárában szereplő amatőrgépét kölcsönadta indulás előtt. Amikor erről elismervényt akartam neki írni, kinevetett, mondván, hogyha netán odavesznék, akkor azért úgyis nagyobb kár, mint a gépért, s különben is, mire menne a papírral, kin vasalhatná be az ellenértéket. Inkább vigyázzak rá, és hozzam vissza! Segítsége nélkül képtelen lettem volna az anyag nagy részét lefilmezni. Igaz, a járulékos műveletek elég sok pluszmunkával jártak, mert a. gép kazettával működött, a kazettába pedig külön be kellett tenni az orsóról lecsévélt filmet, majd utána ismét ki kellett venni s visszatenni az orsóra. Szükség volt hozzá egy sötétkamrára, s ki is jelöltek számomra egy erre szolgáló apró fülkét, amit aztán végig bitoroltam. Itthon senki se vette észre, hogy az anyag két géppel készült, s hogy az egyik gép nem is profiszerszám.
Egyszóval, mindig készenlétben álltam, s ebből származott, hogy legalább tizenötször hiába költöttek fel, amíg tizenhatodikszor valóban érdekes látvány fogadott a fedélzeten. Ez volt az arány. De vállaltam ezt a kockázatot, mintsem hogy egyetlen érdekességet is elszalasszak. Sikerült lefiímeznem egy Luna-halat, ami irdatlan vastag bőréről nevezetes. Fejszével se.boldogultunk ellene. Sajnos, amíg küszködtünk vele, véletlenül lesiklott a csúszdán. Közepesen fejlett példány volt, körülbelül négymázsás lehetett, akkora, mint két összetolt fotel, rendkívül apró pikkelyekkel, a húsa roppant kemény. Szerettem volna hazahozni a fővárosi Grigore Antipa múzeum részére, de hát... Hoztunk viszont helyette három nagyon szép kék cápát.
Eredetileg inkább a fiamnak akartam néhány egzotikus trófeát szerezni, kagylótól a kókuszdióig, szemléltető eszköz gyanánt. Ezért például Nigériában a tatfedélzeten, a reflektor elé kifeszítettem egy vásznat, arra rászálltak mindenféle lepkék, vándorsáskák, egyebek, amiket aztán rovarirtó permettel szépen átsegítettem a túlvilágra. Amikor az ottani vámosok meglátták őket, mindenáron meg akartak vámolni. Mondtam, rendben van, de mennyit fizessek értük. Tanácstalanul álltak, hogy ők sem tudják, de ha én azt haza akarom vinni, akkor az biztosan érték, ha meg érték, akkor fizessek. Végül kiegyeztünk valamiben, de azért szörnyen izgatta őket, hogy mi lehet a sáska csápjában, lábában, egyet fel is hasítottak, borotvapengével, hogy ellenőrizzék, s aztán megnyugodtak, hogy csak azt tartalmazza, ami egy sáskában normális körülmények között lenni szokott. Húsz-valahány évvel ezelőtt pedagógusként kezdtem a pályámat, s a mai napig megvan bennem a szemléltető eszközök gyűjtögetésének hajlama. Kőzeteket is hoztam magammal, minden országból összeszedtem valami érdekesebb követ, földmintát, oda is adtam mindent az Antipa múzeumnak, különféle iskoláknak. Ugyanezt tettem volna a halakkal is, de nem sikerült.
A halgyűjtés ötlete igazából csak indulás után, Stralsundban fogant meg bennem, amikor megláttam az ottani, rendkívül gazdag tengeri múzeumot, amelynek minden egyes darabját, a kagylótól a 26 méter csáphosszúságú óriáspolipig, amelynek akkora szívókorongjai vannak, mint egy-egy cintányér, az NDK halászflottája gyűjtötte. A múzeum jócskán fizetett minden egyes darabért, s hogyha valamelyik hajós fogott például egy teknősbékát — ami ugyancsak védett állat, s ha a hálóba téved, visza kell dobni a tengerbe, de mivel húsa rendkívül ízletes, sok luxusvendéglő hajlandó borsos árat fizetni érte —, a múzeum olyan tarifát kínált, ami kétszerese volt a feketepiaci árnak. Persze, nem akartam én egy egész tengermúzeumot hazahozni, de néhány példányt azért lehetett volna.
Menet közben kellett látnom, hogy egy halászhajón nincs külön tárolási hely nagy mennyiség részére. S akkor még se nyúzni, se preparálni nem tudtam, csak a hazajövetelem után tanultam meg az Antipa múzeumnál. A hajón két ember értett e nem mindennapi tevékenységhez, de képtelen lettem volna őket megfizetni. Meg aztán, az óceáni halak esetében, ugyanaz érvényes, mint a gombáknál: a legveszedelmesebb az ismeretlen fajta. Igaz, minden halászhajón fizetett halbiológus — ichtiológus — működik, akit azért tart a flotta, hogy minden zsákmányt ellenőrizzen, ne kerüljön belé ismeretlen vagy mérgező húsú egyed. Ő mint szakember tudott nekem segíteni, de a legérdekesebb formájú és leglátványosabb halak általában éppen a veszedelmes mérgeket tartalmazók. Egyesek pedig, ha húsuk az emberi bőrhöz ér, hónapokig tartó hólyagos-gennyes sebeket okoznak. Lehetne gumikesztyűt húzni, de azzal nehéz dolgozni. Ezért aztán nem várhattam el, hogy a nyúzni tudó emberek ingyen, szívességből dolgozzanak nekem. Ráadásul nem is nagyon lett volna mikor, mert éppen rajtunk volt a munka dandárja, s a beosztás szerint 6 óra megfeszített munka és 6 óra pihenés váltogatták szüntelenül egymást. A pihenésből minimum 30 percet vett igénybe az étkezés, aztán ott volt még a borotválkozás, egyéb napi teendők, s szintén a pihenésből kellett volna lecsípni a kitömésre-preparálásra szánt időt. Végül belenyugodtam abba, hogy a sok furcsaságot lefilmeztem, az anyag lefutott a tévében, s azzal maradtunk. Már én se emlékszem rájuk, két cápát kivéve...
Minden út véget ér
Egy-egy halászát hossza a bérlet tartamától függ. A hajó kint marad a zónában, sokszor évekig is, amíg nem szorul főjavításra. A legénységet négy, illetve hat hónaponként cserélték, rendszerint repülőgéppel. Mikor a hajóraktárak kezdenek megtelni hallal, s a rakomány megközelíti a száz vagont, jelzik a halszállító hajók egyikének. Mi is így tettünk, s nemsokára mellénk állt a Polar IV. Megkezdődött az átrakodás. Küldetésem ideje lassan kitelőben volt, s gondoltam, most már eldönthetem, milyen útját választom a hazatérésnek. Mehettem volna repülővel, a legénységgel, s akkor még maradtam volna valamennyit. Választhattam a Polart is, amely a Földközi-tengeren igyekezett hazafelé. Átszálltam a Polarra. Óriási bánatomra ekkor már csak egyetlen tekercs filmem maradt, idő nem volt otthonról pótlást kérni, a saját zsebemből meg képtelen voltam a színes film árát állni. Egy pillanatra még kísértésbe is estem, mert felbukkant egy tengerkutató hajó, amely a Déli-sark övezetébe készült, a parancsnok szívesen magával vitt volna, s éreztem is az egyedülálló alkalom szélörvényét, de ellenálltam a csábításnak.
Abban a pillanatban az ötlet kilátástalannak és meddőnek tűnt. Mert hát szívesen lefilmeztem volna, miként dolgoznak a tengerkutatók a sarkvidék zord körülményei között, ráadásul mélytengeri búvárfelszerelésük volt, ami nagyon vonzott; de csak azért, hogy mindezt üres géppel, szárazon végignézhessem,
nem érte meg a háromhónapos eltévelyedést. Hiszen engem csak a halászatra engedtek el.
Ezalatt pedig sikerült elsajátítanom az alapvető tengerésztechnikákat. A parancsnok hetente tanított bennünket műszerkezelésre, emellett pedig megerősödött bennünk egy reflex: bárhol is ébredtem fel, az óceán kellős közepén, s nem tudtam, merre jár a hajó, a nap állásából kapásból betájoltam, hogy merre is fekszik Románia. Nemegyszer próbáltuk ki egymás között e tudományunkat, sőt versenyeztünk, ki találja el nagyobb pontossággal, és szinte sose tévedtünk!
Utam nagy nyereségei közé tartoztak a tanulságok is, mint például, hogy a. riporternek sose szabad öncélúan utaznia. És hogy főleg azért érdemes bejárnia távoli tájakat, hogy a jót, a hasznosat a köz érdekében hazahozza, felmutathassa. Beigazolódott továbbá, hogy nem volt kárba ment erőfeszítés megtanulnom a filmezést, ugyanis erre az útra egész filmezőcsoporttal sose juthattam volna el. Ahogy például a Deltába nyugodtan elmehetek; de talán már oda se mennék el stábbal, mert megtanultam a magam gazdája lenni. Egyes kollégák mosolyogtak, hogy akkor kezdtem el cipelni a gépet — mert kutya nehéz ám! —, amikor nem kötelezett senki, és mehetnék kényelmesen autóval, társasággal. Mikor aztán megjöttem, kezdték a másfajta piszkálódást: könnyű nekem, én bezzeg elmehettem, mert tudok filmezni is. De hát ki tiltja meg akármelyiküknek, hogy ezt tegye? Ott a gép, tanuljanak meg!
1987 márciusában
Aradits László útirajzát a bukaresti Székely Sándor Vízi utak vándorai c. képriportjával illusztráljuk
K a l a n d o z ó
Page updated
Google Sites
Report abuse