129 Lőrinczi László: Szamársziget foglyai

(1915: francia tanú a szerb visszavonulásról)

Miközben az Asinara szigetére deportált első világháborús magyar hadifoglyok sorsával foglalkoztam, állandóan azzal a nagy „formai” akadállyal kellett számolnom, hogy a „magyar hadifoglyok” címszó alatt kevés, sőt nagyon kevés anyagot tartanak nyilván a nyugati levél- és könyvtárakban. Arra is rájöttem, hogy az említett – néha nagyon rangos – intézmények munkatársai az „osztrák–magyar” megjelölést egyetlen fogalomként használják, valami furcsa keveréknépet sejtve mögötte, mely félig német, félig magyar – már ami a nyelvét illeti. Végül elhatároztam, hogy a sokféle magyarázkodást elkerülendő már nem is az „osztrák–magyar”, hanem csak az „osztrák” szót lobogtatom meg kutatásaimhoz.

(Némi derűvel jut eszembe Kosztolányi Dezső fiatalkori írása, amelyben felpanaszolta, hogy Párizsban neki is „autrichien”-nek kellett vallania magát.)

A szamárszigeti foglyokról írott első beszámolóim* a szerbiai osztrák–magyar hadifoglyok kegyetlen „lehajtását” az albániai Valonáig két német nyelvű, tehát (valószínűleg) osztrák hadifogoly emlékezése alapján ismertették. A szerbek embertelen viselkedésére vonatkozó tényeket G. C. Ferrari olasz tábornok, az asinarai fogolytáborok volt parancsnoka, aki ezeket az emlékezéseket – olasz nyelven – közétette 1929-ben megjelent, általam is többször felhasznált, forrásértékű könyvében, soha egyetlen szóval sem vonta kétségbe, és – tudtommal – más olasz szerző sem. Ezt azért kell leszögezni, mert Olaszország az első világháborúban szövetségese volt Szerbiának, és a szerb front 1915-ös összeomlása után hathatósan támogatta az osztrák–magyar és bolgár szorítógyűrűből menekülő szerbek – katonák és polgári tömegek – átszállítását olasz földre. (A brindisi kikötőben emléktábla beszél a szerb exodus napjairól, magam is láttam.) A menekültek közül jó néhányan Asinarán is időztek egy darabig, hogy összeszedjék magukat, majd elhagyták a szigetet, ahol különben az osztrák–magyar hadifoglyoktól teljesen elzárkózva éltek.

Párizsban, a Vincennes-i Katonai Levéltár komor és hideg falai között, majd Nápolyban, a volt Királyi Palota káprázatosan szép, tágas termeiben elhelyezett Nemzeti Könyvtár polcain olyan források után kutattam, amelyek a szerb hadsereg viselkedését a kívülálló tárgyilagosságával tárják fel, az ide vagy oda húzó rokonszenv torzításai nélkül. Párizsban a szemembe ötlött néhány utalás a szerbiai francia katonai egészségügyi misszió hányt-vetett sorsáról… Hosszas keresgélés után rá is bukkantam Raoul Labry, egykori francia egészségügyi tiszt Avec l’Armée Serbe en retraite á travers l’Albanie et le Monténégro. Journal de route d’un officier d’administration de la mission militaire francaise en Serbie című könyvére. (A visszavonuló szerb hadsereggel Albánián és Montenegrón keresztül. A szerbiai francia katonai egészségügyi misszió egyik adminisztrációs tisztjének úti feljegyzései. Párizs, 1916.)

Nyomban feltűnik, hogy a könyv még a háború kellős közepén jelent meg, szerzője nem várta ki a fegyverek elnémulását; ez azt jelenti, hogy írás közben egészen friss emlékek is támogatták. Viszont nagy elírása az alcímben az, hogy a szerb hadsereggel Albánián (és Montenegrón) keresztül vonult vissza, holott Albánia a célország volt az Adriai tengerre nyíló kikötőivel. (Amint az alább kiderül, szerzőnk alig-alig lépett albán földre, persze csak Montenegro után.) De mindjárt helyesbít is előszavában, s pontosítja, hogy útja – Nisből kiindulva – a közép-szerbiai Novi-Bazar szandzsákon, majd Montenegrón át vezetett el az első albán kikötőig, Szkutariig. Időben 1915. október 17-étől december 27-éig, kb. két és fél hónapra terjedt.

Mindjárt bevezetőben el kell mondanom, hogy ez az úti beszámoló éppen olyan megrázó élményt nyújt, mint a két asinarai fogolynapló. Mintha ezeknek – csak a színhelyekben különböző – változatát olvastam volna!

Megdöbbentő ennek a francia tisztnek a tárgyilagos őszintesége!

A kétféle emlékezés két külön útvonalra vonatkozik. A hadifoglyok is Nis térségéből indultak el – egy-két héttel később – dél felé, de vonulásuk iránya csak Prizrendig volt közös a franciákéval (Prisztina érintésével), innen a dél-macedóniai Debarig folytatták útjukat, majd Albánián keresztül Valonáig. Labry csoportja Prizrendnél nyugatnak fordult és – jókora kerülővel – Montenegrón át érte el Szkutarit. „Közlekedési eszköze” egy ökrös fogat volt, de ezen csak a csomagok kaptak helyet, a francia tisztek és szerb kísérőik gyalogosan követték… a hóban-sárban, azaz a szerbiai „utakon”. Számításom szerint a missziós különítmény útja kb. száz-százötven kilométerrel volt rövidebb a hadifoglyokénál (500 km).

A szerbiai francia katonai egészségügyi misszió történetéhez:

A szerbek 1914 decemberében megsemmisítő csapásokat mértek az osztrák–magyar hadseregre, mely fejvesztetten menekült észak felé. (Labry ezt a szerb sikert a franciák Marne-i győzelméhez hasonlítja.) A temetetlen (kutakba-árkokba hányt) holttestekkel szegélyezett utakon az osztrák–magyar hadvezetés a tizedelést sem átallotta alkalmazni, hogy megállítsa a menekülőket, amiért egy honvédezred fel is lázadt – állítja egy francia történész. (Párizsi jegyzetfüzetemből.) Raoul Labry szerint a hulláktól bűzlő csatatéren valósággal melegágyra talált a kiütéses tífusz, amely rövidesen országos járvánnyá fajult. Igazi istencsapása lett Szerbiának, amely így ki sem élhette nagy győzelmének az örömét! 1915 elején a szerb kormány sürgős egészségügyi segítséget kért a francia kormánytól. A hadügyminisztérium felhívására több mint kétezer önkéntes katonai orvos jelentkezett szerbiai szolgálatra. Ezek közül válogatták össze az igényelt száz főnyi csoportot, amely 1915. március 17-én már hajóra is szállt Marseille-ben Szaloniki felé, ahová március 25-én érkezett meg; innen vonaton folytatta útját Nisig.

A szerző első benyomása: mihelyt a vonatuk szerb földre érkezett, a városok és falvak mintha temetőkké változtak volna… Ugyanis szerb szokás szerint a házakra tűzött fekete lobogók a halál hirdetői, mindenfelé elborították az utcákat. A továbbiakban is főként a kiütéses tífusz dühöngéséről beszél, a kolerát ritkán említi, holott a reánk maradt statisztikák és emlékezések szerint ez a betegség is már régóta gyötörte nemcsak a szerb, hanem az osztrák–magyar hadsereget is. (Lásd előző írásaimban, adatokkal.) De akkoriban a két betegséget kevéssé tudták megkülönböztetni egymástól… a francia orvosok sem.

Mit csinálhattak ebben a nem várt, rémes helyzetben? Maguk között körzetekre osztották a reájuk bízott országrészt, és hozzáfogtak az elemi higiéniai feltételek megteremtéséhez. A kórházi állapotok egyszerűen embertelenek voltak. Szerzőnk leírja, hogy mit látott a legnagyobb nisi kórházban: két beteg egy ágyban, a harmadik az ágy alatt; gennyes kiütések, halálhörgések; egyik-másik sírva könyörög egy darab kenyérért és egy csupor vízért. Azt mondja Labry úr, hogy látogatása rémálomhoz hasonlított. A helyzet más kórházakban sem volt különb, bár sokfelé járt. (Az országban orosz és amerikai orvosi missziók is dolgoztak.)

A francia orvosok fertőtlenítő berendezéseket létesítettek az állomásokon, házról házra járva felkutatták és kezelték a betegeket, majd nekiláttak, hogy beoltsák a hadseregeket és a polgári lakosság hozzáférhető részét. A szerb orvosok nem mindenütt fogadták szívesen őket, mert féltették a kereseti lehetőségeiket. A nehéz körülmények ellenére és hála a napfényes időknek, júniusra – állítja a szerző – a tífuszjárvány terjedését sikerült megfékezni. Ezt követően a francia misszió egy részét beosztották a szerb hadsereg egységeihez, a többiek tartalékba vonultak. Így érte őket az őszi összeomlás, az osztrák–magyar és a bolgár hadseregek nyomása alatt.

A menekülés méreteiről kevés fogalmunk van, de az biztos, hogy a polgári lakosság jó része is – szekéren, autón, de főként gyalog – útnak indult dél felé. Mindenképpen, sokszázezer emberről szól a fáma… vagy még többről is! A franciáknak nem volt idejük csoportokba tömörülni; úgy vették a vándorbotot a kezükbe, ahogy a jó- vagy balszerencse hozta. „La mission médicale francaise en Serbie a eu une terrible fin” – sóhajt fel a könyv írója.

…A francia missziónak rettenetes vége lett tehát! De tiszteletet érdemel mindazért, amit a szövetséges balkáni ország hadseregéért és lakosságáért tett. Mit kapott ezért cserébe? Semmit, sőt Labry többször is megjegyzi, hogy a szerbek (katonák és polgári személyek is) abszolúte közönyösen, sőt ellenségesen viselkedtek irányukban. Az éhség és a szükség állati szintre aljasítja az embert – teszi hozzá filozofikusan (és feltűnő beletörődéssel, mintha fölöslegesnek tartaná akár a belső tiltakozást is).

A nisi franciák az egyik utolsó vonattal elérték Kraguljevácot; itt az első hír az volt, hogy ki kell üríteni a várost, mert közelednek a „svábok” (a szerbek így nevezték az osztrákokat és a németeket), ágyúik már a külperemét lövik. Két nap alatt, körülbelül harmincan, elvergődtek Kraljevóig. A városban rettenetes volt a zűrzavar. A katonákon kívül „parasztok, hadifoglyok, tisztviselők és sebesültek” nyüzsgő tábora a helység. A diplomaták fintorogva tapossák a sarat lakkcipőikben, szobákhoz jutni lehetetlen, sátrat kell verniük az eső ellen. A siránkozó sebesültekkel senki sem törődik, a franciák osztogatnak szét közöttük takarókat és némi pénzt.

Itt meg kell jegyeznem egy fontos dolgot, aminek nagy jelentősége volt az egész menekülés folyamán: a francia misszió aranyfrankokkal látta el tagjait, s útközben ezzel az értékes fizetőeszközzel vásárolhattak ezt-azt, amire szükségük volt, illetve amihez hozzájutottak. Elképzelhető, mennyire kellett vigyázniuk a pénzükre, hogy az útonálló bandák ki ne rabolják őket! Mi számított kincsnek a menekülők szemében? Bármilyen fajta élelmiszer, széna az ökröknek, tüzelő, fedett hajlék éjszakára… Ezekért gurult az arany!

Labryéknak az volt a szerencséjük, hogy Kraljevóben egy elhagyatott ökrös fogatot találtak, illetve pillantottak meg az utcán. Habozás nélkül birtokukba vették, felcsomagoltak rá, és elindultak. Később sikerült – jó pénzért – egy szamarat is szerezniük, amely nagy segítséget jelentett a hegyi utakon. És vettek, amit tudtak, szénát, kukoricakenyeret, egy-két berbécset, háziszárnyast; a húst nem ritkán nyersen ették meg.

Szerzőnk ritkán említi a hadifoglyokat, amin nem is lehet csodálkozni, mert a szerbiai utakon förtelmes kavalkád zajlott 1915 őszén! Katonák, civilek, hadifoglyok, szerbek, idegenek, nők és gyermekek tolongtak egymás hegyén-hátán, mindenféle szállítóeszközön vagy gyalog, néha mezítláb; sírás-jajgatás, durvaság, szitkok, verekedések; sebesültek és halottak az út menetén. Nos, azok az osztrák–magyar hadifoglyok, akik beszámoltak menetelésükről, nem túloztak! Persze, kevéssé vigasztaló, hogy sorsukban mások is osztoztak. A szervezetlenségből, fejetlenségből és embertelenségből származó szörnyűségek egyformán sújtották az egész gyurakodó-marakodó tömeget.

Kiderül a könyvből, hogy a szerbek nem egy meghatározott útvonalon hajtották maguk előtt az osztrák–magyar foglyokat az albániai Valona felé, ahol olasz hajók várták őket, hanem árkon-bokron keresztül, amerre csak lehetett. Nyilvánvaló, hogy a nagy zűrzavar lehetővé tette volna a szökést… De merre? Illetve, ez nem is kérdés, mert egy-két nap alatt az éh- és fagyhalál lett volna a szökevények sorsa. Az ellenőrzés mindenképpen laza lehetett, mert például egy cseh származású fogoly simán odacsapódhatott Labryék csoportjához, amolyan tisztiszolgának, és akadálytalanul elkísérhette Szkutariig (de tovább már nem!).

(Meglepő, amit Labry az osztrák–magyar légierő élénk tevékenységéről ír, főként a menekülés első napjaiban. Ki tudja, gépei honnan szállhattak fel, hogy Szerbia szívében ledobják 18 kilós bombáikat… s nem is hatástalanul, ahogy azt Labry írja.)

Kötelességem, hogy néhány rövid szövegrész fordításával, egy-két jellemző epizód leírásával, a fontosabb események kiragadásával erősítsem az olvasó előtt a francia útinapló hitelét:

Október 30. „Az ellenséges repülők csak fokozzák a felfordulást az állomás közelében. Egyik bombájuk, csaknem a közelemben, megöl egy tehenet, és szétveri egy osztrák fogoly fejét. Az éhes katonák rávetik magukat az állatra, feldarabolják, s közben csaknem a boche tehetetlen testének a lábát tapossák.”

„Ez egy egész nép menekülése, egy horda vándorlása.”

„Egy nyomorék sebesült, aki mankókkal vonszolja magát, elesik, és kiabálni kezd: Majka, Majka! (Anyám, anyám). Felteszik egy szekérre. Némelyekben még él a szánalom.”

November 4. „Hajnalban bejárom a falut, hogy valami élelmet szerezzek. Mindenütt ugyanaz a válasz: Nyema (Nincs).”

„Szerencsémre útközben egy parasztasszonytól 1 frankért két tojást kapok. Mára ez az eledelem.”

November 5. „Egy szekér alatt fekszem le, lábbal a tűz felé, amelynek a fénye valószerűtlenné teszi a foglyok arcát.”

A következő napokban Labrynak egy ötnapos gyalogútra kell felkészülnie Mitrovica irányában. De mivel élelmezze csoportját? Elindul egy Racska nevű faluban, és nagy nehezen sikerül egy birkát vásárolnia. Megsütik nyárson, a parancsnokságtól kapnak tíz kukoricakenyeret: ez lesz az élelmük öt napra. Vizet a patakból isznak. Az éjszakák fagyosak. A menekülő szerb katonák néha lövöldözni kezdenek, hogy zavart keltsenek az úton, és így könnyebben kirabolhassák a szekereket.

November 8. „Gyilkos kinézésű albánokkal találkozunk. Egyikük – még szinte gyerek – szerbül felém kiáltja: Holnap a foglyom leszel! Balsejtelmű jóslat…”

A kiéhezett foglyokat ismételten arra kell kényszeríteniük a szerbek segítségével, hogy kijavítsanak egy-egy leomlott hidat vagy útszakaszt, visszaemeljék az útra az árkokba fordult szekereket vagy gépjárműveket. Nincs mit adniuk nekik, tovább mennek.

November 11. Az egész vidékre órákig tartó, esős-havas vihar zúdul.

„Sok-sok órányi szenvedés után egy nagy fahídon keresztül beérkezünk egy mitrovicai utcába.

Rettenetes a tömeg! Az emberek gyurakodnak, az asszonyok és a gyermekek jajveszékelnek, sírnak, kiabálnak… Nehezen tudunk tovább vergődni közöttük. Egy fogoly zabszemeket keresgél a szétmosott lótrágyában, és megeszi, amit talál.”

November 14. Mitrovicában: „Egész nap a várost járjuk, hogy valamiképpen megjavíttassuk a szekereinket, és magvasaltassuk az ökröket. Találkozom egy szerb tiszttel, akit a környékbeli fellázadt törökök kiraboltak és megsebesítettek. Lázong az egész vidék. A bolgár komitácsik jóval a sereg előtt járnak, átfésülik a falvakat, kegyetlenkednek és gyilkolnak.”

November 15. „Az út lócsontvázakkal van tele; a húst a menekülők mohón megették róluk. Két halott katona holtteste irtózatos bűzt áraszt, de senki sem gondol arra, hogy eltemesse őket. A mezőn egy nyerítő ló áll merev lábain, majd összerogy. Egy osztrák fogoly reáveti magát, kivágja a nyelvét, és amúgy nyersen befalja; az arca csupa vér.”

„Egy albán banda megtámadott egy kocsisort, és lemészárolta az embereket.”

November 17. „Minden percben egy-egy ember megtántorodik és a földre rogy. A többiek rátaposnak vagy az árokba lökik, ahol térdére, könyökére támaszkodva még ordít egy darabig; arccal a földre borulva fetreng ide-oda, majd hirtelen lecsendesedik és meghal.”

November 19. „A templom ajtajánál kiéhezett osztrák foglyok kéregetnek. Egyikük, aki csaknem meztelen a tízfokos hidegben, mert a testét mindössze egy vászonlap borítja, már agonizál, és úgy veti szét két karját, mint egy Krisztus. Ilyen emberi nyomorúságot nem is láttam életemben.”

(Montenegróban szívesen fogadják a franciákat. Nemsokára kiderül, hogy az egész montenegrói hadsereg a párizsi tűzoltók elhasznált egyenruháit viseli…, amin a körülmények ellenére is nevetniük kell.)

November 27. „Szállást kérünk egy tűzoltó-egyenruhás montenegróitól; nem kicsi az összeg, amit kér, de hajlandó befogadni bennünket egy rettenetesen piszkos szobába, amelyben már annyian szoronganak, mintha egész Montenegro idegyűlt volna. Vendéglátóink nagylelkűen megosztják velünk a mocskukat, és még a tűzhöz is odaengednek.”

November 29. „Nem sokkal később egy han-ra találunk. Bemegyek: néhány szerb ül a tűz körül. Udvariasan köszönök és arra kérem őket, hogy fogadjanak bennünket is a hajlékukba; akár állva is maradhatunk, hogy kevesebb alkalmatlanságot okozzunk. – Nincs hely! – mondják.”

December 1. „Egy leszakadt híd mellett egy asszony kukoricalisztet árul. Odamegyünk. Egy katona reánk szegezi a fegyverét. – Adjatok nekünk is – kérjük. – Csak a mieink kaphatnak – feleli a montenegrói. – Franciák vagyunk, és halunk meg az éhségtől. – Hát akkor dögöljetek meg, ha úgy tetszik!”

…És folytathatnám még, ilyen s hasonló epizódokkal, a francia tiszt naplójának az ismertetését. Meg kell vallanom, hogy néha nehéz volt válogatnom a sok-sok visszataszító vagy iszonyatos esemény és kaland között. Ám az kétségtelen, hogy Labry úr beszámolója nem különbözik az osztrák–magyar foglyok elbeszéléseitől, az ő utazása is éppen olyan rettenetes volt, mint a foglyoké. Rávilágít arra is, hogy a nagy visszavonulás hihetetlen szenvedéseket rótt a szerb polgári lakosságra, amely fejvesztetten menekült az ellenség elől, amíg bírta… Éppen mint a reguláris sereg, nem beszélve az előtte állatokként terelt foglyok nyomorult tömegéről...

Settimo San Pietro, 2004. október 25–30.

*A szerzőnek az 50., illetve 59. kalandban leírt, első világháborús magyar hadifoglyok sorsa utáni kutatásai folytatása

Bélyeg, valonai pecséttel

Menekültek gyermekei a koszovói háború idején Valonában berendezett menekülttábor mellett, a tengerparton

Katonai őr a valonai menekülttábor mellett