43 Lőrinczi László: Szamársziget foglyai

„Jó néhányan mezítelenek voltak; mások rongyos, agyonfoltozott öltözékeket viseltek, lábbeli nélkül; sokan közülük a tengerészektől kaptak egy-két szakadozott ruhadarabot. Arcukról lerítt a mély levertség, főként az éhségtől szenvedtek; azt mesélték róluk, hogy amikor valamelyikük kenyeret evett, a többiek a morzsákat szedegették körülöttük; mondják, hogy a hajón sokan a szemétben is kutattak élelem után. Ezek a katonák annyira le voltak rongyolódva, hogy mihelyt az első tünetek jelentkezetek a kolerásokon, a bajtársaik lerángatták róluk a ruhát, és nyomban magukra öltötték.”

(Egy olasz tábornok feljegyzéseiből)

Nem tudtam (még) megállapítani, hogy 1915 őszén-végén Olaszország miféle és mikori szerződés vagy megállapodás alapján vette át Valonában, Albánia déli kikötővárosában az osztrák–magyar hadifoglyokat a teljes visszavonulás zűrzavarával küzdő szerb hadseregtől, háborús szövetségesétől. (Emlékeztetek arra, hogy Olaszország 1915. május 24-én lépett be az első világháborúba az Antant oldalán.) A szerbek rendkívül kemény ellenállást tanúsítottak az Osztrák–Magyar Monarchia támadó hadseregével szemben már 1914 augusztusától, tehát a háború kezdetétől, 1915 őszéig (több mint egy esztendeig), amikor Kövess Herman tábornagynak (1854–1924) végre sikerült a szó szoros értelmében szétvernie őket, és elfoglalnia egész Szerbiát. Hogy közben hány osztrák–magyar hadifogoly került szerb táborokba, azt ma már (határozott véleményem szerint) lehetetlen megállapítani. Mindenképpen, számuk több tízezerre tehető a különféle adatok összevetése alapján. Hányan lehettek közülük magyarok? Erre sincs semmiféle biztos adatom, mert a rendelkezésemre álló olasz (és részben francia) források mindig csak „osztrák–magyar” katonákról beszélnek. Az „osztrákok” között rengeteg volt a cseh (ezeket az o.m. hadvezetés nem akarta az oroszok ellen küldeni), a horvát, (mert – közös szlávságuk ellenére – nem rokonszenveztek a szerbekkel); kisebb számban szlovákok, szlovének, románok, lengyelek, bolgárok, törökök is felbukkannak a nemzetiségi (bár csak részleges) összeállításokban, a német ajkúak és a magyarok mellett. Számításaim szerint körülbelül 8–10 000 magyar nemzetiségű katona esett szerb fogságba.

Európában ekkor már érvényben voltak a genfi (1906) és hágai (1907) egyezmények a hadviselés módjának szabályozásáról és a hadifoglyok státusáról. A szerbek fütyültek rájuk! De nyomban meg kell jegyeznem, hogy a háborúban résztvevő nagyobb államok is csak ímmel-ámmal, későn és kapkodva, folyton a „viszonosság” feltételeire utalva alakították ki hadifogolytáboraikat. Mégis, valamiféle rend lassanként kialakult; volt alkalmam megismerkedni ezzel a folyamattal, amikor Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényének a valós hátterével foglalkoztam. (Lásd Utazás a Fekete kolostorhoz című könyvemet, Kriterion, Bukarest, 1975). Kuncz, ez az abszolút „civil” is észrevette 1914-ben, hogy a francia hatóságok közelről sem voltak felkészülve a sebtén összegyűjtött polgári internáltak elhelyezésére – és jámborul csodálkozott rajta! Csoportjának első állomáshelyén, Périgueux-ben a csupasz szalmán aludtak egy nagy garázsban, s úrifiú-hősünknek újságpapírból kellett ennie, mert nem volt se tányérja, se kanala. Azután valahogy elrendezkedtek a noirmoutier-i várkastélyban… A francia és német hadifogolytáborokról sok mindent megtudtam egy (hivatalos) francia kiadványból (Le régime des prisonniers de guerre, Párizs, 1916, névtelen szerzőtől), amely immár két háborús esztendő tapasztalataira hivatkozva, és a francia viszonyokat állandóan összevetve a német hadifogolytáborok belső életéről kapott hírekkel, a francia katonai és polgári hatóságok korrektségéről és jóindulatáról bizonykodik. Mindenképpen, a Fekete kolostorból is tudjuk, hogy a foglyok – a svájci Vöröskereszt útján – levelet, csomagot, pénzt kaphatnak hazulról, ha nem is éppen rendszeresen. Nehezebben működött a kapcsolat Szibéria felé (emlékeim Markovits Rodion Szibériai garnizon című regényéből valók, megj. 1927), de működött – a háború első két-három évében. Lám Béla például még arról is említést tesz A körön kívül című önéletírásában (Kriterion, Bukarest, 1967), hogy nemzetközi bankhálózati úton kapott pénzt szibériai táborába! 1917 végétől persze teljesen felfordult a helyzet Oroszországban. (A magyar hadifoglyok az éhhalál küszöbére jutottak, nagyon sokan ezért léptek be a Vörös Hadseregbe.) A Nemzetközi Vöröskeresztnek bizonyos tekintélye volt még, megbízottai járhatták a táborokat és segélyeket is osztogathattak néhanapján. (Azért írtam, hogy „még”, mert a második világháború idejére tekintélye és befolyása szinte semmivé foszlott, a Szovjetunió például egyszerűen kitiltotta a területéről; sőt, saját Vöröskeresztjének sem engedte meg, hogy a német kézre került szovjet hadifoglyokkal akár minimális mértékben is törődjék, mert a szovjet kormány ezeket „árulóknak” tekintette, így is bánt el velük a háború végén. Ki fogja megírni végre ezt a szégyenteljes fejezetet a volt Szovjetunió történetéből?)

Az első Nagy Háború végén a művelt világ értelmiségének jó része azt hitte, hogy hadifogolytáborokra többé nem lesz szükség, s a fogalmuk is csupán emlékként él majd tovább; de nem így történt. A háború tulajdonképpen be sem fejeződött még, s Lenin már kiadta a parancsot az első koncentrációs táborok megszervezésére; egy évtizeddel később Hitler is ugyanezt tette. Kiderült, hogy ami a háború idején történt a foglyokkal, az csak „főpróba” volt, a kezdet, amit hamarosan – és több országban – „kiteljesítettek”. Ebből lett a Gulág, a Holokauszt és – főként – egy teljesen megváltozott felfogás az emberi élet és szabadság értékéről, ami csaknem a semmivel lett egyenlő.

Csírájában mindez megvolt már az első világháború idején is. Másként nem is tudnám megmagyarázni azt, amit a szerb hadvezetés művelt az osztrák–magyar hadifoglyokkal, amikor a Kövess-offenzíva kezdte dél felé szorítani a frontvonalat. A szerbiai hadifogolytelepek (hiszen igazi, szervezett táborokról szó sem volt) az ország keleti részében, főként Nis környékén (és délebbre, a hegyek között) alakultak ki, minden rendszer nélkül, az ingyen emberi munkaerő felhasználásának szükségletei szerint. A primitív élelmezési és egészségügyi ellátás miatt Szerbiában a hadifogolynak három nagy problémával kellett szembesülnie: az éhséggel, a tetűvel és a hasmenéssel. A tífuszjárvány állandósult, és kiterjedt a polgári lakosságra is. Van egy – angol forrásból származó – adatom, amely szerint 1915 folyamán 29 000 szerbiai hadifogoly pusztul el tífuszban – a valószínű fogolyállománynak csaknem a fele! A többit pedig, 1915 késő őszétől kezdve, a visszavonuló szerbek maguk előtt hajtották, mint egy csürhét, gyalogszerrel, úttalan-utakon, jószerint toronyirányt, Albánia, ennek is a déli csücske, a valonai kikötő felé, ahol 1915–16 fordulóján körülbelül 30 000 rongyos, beteg, emberségből kivetkezett foglyot adtak át az olasz hadseregnek. Több helyütt olvashattam, hogy ez a fogolysereg pokolbeli látványt nyújtott, az olaszok le is filmezték.

1916 január végéig a militarizált olasz kereskedelmi hajók több mint huszonötezer osztrák–magyar hadifoglyot szállítottak Valonából – egész Dél–Olaszországot megkerülve – Szardínia észak-nyugati szögletéig, a szárd parttól néhány kilométernyire fekvő Asinara szigetére, ahol a 19. sz. végétől fontos tengeri karantén-állomás működött.

A cél nyilván az volt, hogy a szerbiai hadifoglyok karanténba kerüljenek a soraikban pusztító többféle betegség miatt.

Feltűnő, hogy a behajózással kapcsolatban egy kolerajárvány esetlegességéről nem esik szó a hírforrásokban. Gondolom, ennek az az oka, hogy a szerbek egyszerűen hallgattak róla. Az olasz háborús sajtót tanulmányozva többször olvashattam arról, hogy a Központi Hatalmak hadseregeiben pusztít a kolera! A L’Unione Sarda című cagliari napilap például azt írja 1915. szeptember 7-én – hivatalos római közlésre hivatkozva –, hogy 1915 júliusának utolsó húsz napjában az Osztrák–Magyar Monachia területén 7427 kolerás beteget tartottak nyilván, s ezek közül 3292 az említett időszak végére meg is halt. (Szeptember 10-én ugyanez a lap arról ad hírt, hogy a hadügyminiszter elrendelte a kötelező koleraellenes oltást az olasz hadseregben).

Az is lehet, hogy a fenekestül felfordult Szerbiában a betegséget nem diagnosztizálták az orvosok, mert – amint olvasom – nagyon nehéz megkülönböztetni a már emlegetett hastífusztól. De kétségtelen, hogy mihelyt az olasz hajók elindultak Asinara felé, a fedélzeti orvosok tüstént kolerás betegekre bukkantak, akik közül többen már útközben meghaltak.

…Vagy egy egészen közvetlen élményem is ezzel kapcsolatban, megboldogult édesapám, id. Lőrincz Ferenc (1884–1953) elsőháborús naplójából.

Gyerek voltam, amikor titokban elolvastam az Apa gyönyörű kézírásával gondosan lemásolt oldalakat; és a mai napig emlékszem arra a hökkenetre – és gyermeki felháborodásra! –, amit egy „kolerás” jelenet váltott ki belőlem; egy tiszt így rivallt rá a magyar bakára: „Takarodj innen, te büdös kolerás!”. Történt ez 1914 őszén, a galíciai fronton, a nagy visszavonulás idején.

Édesapám is megbetegedett. Magas láz, szörnyű hasmenés gyötörte; estére már egy egész iskolai termet megtöltöttek a kolerások. Bejött egy szanitéc, és egy vödör vizet zúdított a betegek közé; ezek lemásztak a szalmáról, és a padlóról kezdték felnyalni a vizet, hogy enyhítsék égető szomjúságukat. Néhány óra leforgása alatt meg is haltak.

Apa ellenállott a kísértésnek, három napig egy csepp vizet sem ivott, csak kenyérhéjat rágcsált. Közben semmiféle orvosságot sem kapott az egészségügyiektől. Mire vége lett a kínos visszavonulásnak, meg is gyógyult, csak úgy, magától. És mindjárt tűzbe is vitték. (Nemsokára kettős comblövéssel kórházba került, ott fejezte be a háborút.) Arról nincs adatom, hogy a háború folyamán az osztrák–magyar hadseregben alkalmaztak-e koleraellenes védőoltást.

A Balkán-háborúkat követően Albánia elnyerte függetlenségét, és amolyan „törzsi” köztársasággá alakult át, amely olaszbarát politikát folytatott. 1915 decemberében beleegyezett abba, hogy Valonát és környékét olasz csapatok szállják meg, és azt is megengedte, hogy a hátráló szerb seregtestek, valamint az előttük vonuló-cammogó hadifogolycsordák letáborozzanak – sorsukra várva – Valona környékén.

Érdekes, de kissé talányos is az olaszok hozzáállása a szerbiai osztrák–magyar hadifoglyok ügyéhez – és jellemző is erre a népre. Szerbia szövetségese volt a római kormánynak, amely tehát igyekezett segíteni neki ezekben a nehéz pillanatokban, s közismert, hogy tömegestül fogadta be a szerb menekülteket; királyuk, Petár, a dél-olaszországi Casertában, az egykori Bourbon-kastélyban nyugodott meg, hosszú menekülése után. Ám az olasz hatóságok sohasem titkolták felháborodásukat – és szánalmukat –, amikor szembekerültek a minden emberi mivoltából kivetkezett csürhével! Emlékeztetem az olvasót azokra a szavakra, amelyek mottóként vezetik be ezt a tanulmányt; nos, írójuk az asinarai fogolytábor első parancsnoka volt 1915 végén; ezt a tábornokot nemsokára Rómába rendelték, s helyébe egy másik tábornok lépett. (Alább majd mindkettőjük nevét megismerhetik.) Az újdonsült parancsnok 1916 januárjában így rögzíti első emlékét a szigetre érkező foglyokról:

„Nincs szó, amely le tudná írni a látványt, amit ezek a szerencsétlenek nyújtottak.

Szenvedéstől megviselt testüket alig fedték be a szakadozott egyenruhák vagy polgári öltözet-darabok; egyesek félig mezítelenek voltak; mások zsákvászonba vagy kivásott takarókba burkolózva többségükben mezítláb, kisebesedett, rongyokba bugyolált lábukon elnyűtt bakanccsal vagy szandálfélével, néha a jellegzetes szerb „harisnyával” szálltak ki a partra; alig álltak a lábukon, de nem mondtak le szegényes cókmókjukról, amelyet meg tudtak menteni hosszú és gyötrelmes útjuk során is.

Torzonborz szakállal borított arcukkal, mélyen ülő, karikás szemükkel, remegő kezükkel már nem is emlékeztettek civilizált lényekre; tekintetük könyörgőn fordult az olasz katonák felé, mintha tőlük vártak volna segítséget legnagyobb, minden más nyomorúságot meghaladó szenvedésük: az éhség leküzdéséhez.

Lealjasult állapotuk, amibe a fizikai leromlás juttatta őket, kiölte belőlük a legcsekélyebb erkölcsi érzéket is, felszínre hozta az állati ösztönöket. A betegek és halált várók tömegét sokan vették körül, akik a végüket lesték, hogy kiragadják a kezükből a darabka kenyeret, és elszedjék a rongyaikat.

Ilyen állapotban érkeztek meg Asinarára a szerbek osztrák–magyar hadifoglyai!”

Mindenesetre, az olasz kormány nagy terhet vett a vállára, amikor befogadta a szörnyű állapotban levő, több tízezres hadifogoly tömeget, hogy karanténba helyezze Asinara szigetén. Elképzelhető, micsoda problémákat vetett fel a legegyszerűbb táborhelyek előkészítése is! A szigeten különben voltak már osztrák–magyar foglyok; 1915 augusztusában érkezett meg az első szállítmány – mintegy 1 200–300 ember – , de az északi frontról. (Volt közöttük elég sok német is). Többféle jelzésből azt olvastam ki, hogy a szerbiai foglyok érkezését bejelentő hadügyminiszteri értesítésmeglepetésszerűen érte az asinarai parancsnokságot, amely kapkodva, a helyzetet nem egészen átgondolva látott neki az előkészületeknek. A döntésben szerepet játszhatott egy politikai indok is: megkímélni a „baráti” Albániát egy hosszabb szerb átvonulás gyötrelmeitől; másrészt ez alkalmat nyújtott egy – nagy stratégiai fontosságú – olasz katonai hídfő kiépítésére Valona térségében. Olaszország így elkerülte annak a lehetőségét is, hogy a menekülő szerbek – és velük a foglyaik – egyéb úton-módon szivárogjanak át a félszigetre. Nem szeretnék spekulációkba bocsátkozni, de meg kell említenem, hogy Joseph Joffre tábornok (később marsall, 1852–1931) közvetlenül az első marne-i csata után Rómában járt; nyilván sok mindenben megállapodott ekkor az olasz hadvezetéssel, talán a szerbiai osztrák–magyar hadifoglyok sorsát illetően is, a súlyos harcokat vívó szerb hadsereg tehermentesítésére… Tovább megyek: miután Asinarán körülbelül hat hónap alatt sikerült tűrhető feltételeket teremteni a különböző fogolytáborokban, 1916 nyarán – ismét csak meglepetésszerűen – az olasz katonai hatóságok elrendelték 5000 (ötezer) hadifogoly kiadását Franciaországnak. Ezt a – nem kicsi! – csoportot kizárólag a teljesen egészséges katonák közül kellett összeválogatni, mégpedig úgy, hogy legyenek közöttük – bizonyos arányokban – kőművesek, ácsok és kovácsok, azaz szakmunkások. A következő, ugyancsak ötezres csoportot – amelyre szintén megjött a parancs – már egészen más szempontok szerint állították össze, mégpedig a Monarchia nemzetiségeiből, csehekből, szlovákokból, románokból, lengyelekből. (Persze a jó egészség most is elsőrendű követelmény volt.) Ebből nem nehéz arra következtetni, hogy a francia hadvezetés a Franciaországban megalakult nemzetiségi légiókba szánta őket, esetleg az Idegenlégióba is?

De az igazi meglepetés csak most következett: az első két csoport elszállítása után, 1916. június 30-án a megbízott francia misszió vezetője azt kérte a sziget parancsnokától, hogy adja át neki a többi hadifoglyot is, kivétel nélkül, tehát a betegekkel együtt.

Az olasz parancsnok zavarba jött: erre nem volt utasítása a feletteseitől. Haladékot kért, hogy táviratozhasson… Zavara azért is érthető, mert amikor az átadási akció megszervezése 1916 áprilisában–májusában elkezdődött, az egyik legelső utasításban ötezer ember ideiglenes átengedéséről volt szó.

Az engedélyt megkapta, és 1916 augusztusáig valamennyi osztrák– magyar hadifogoly elhagyta Asinarát a francia hajókon.

A magyar nemzetiségű hadifoglyok átadására tehát csak ebben a második szakaszban került sor. Hányak lehettek? Becslésem szerint számuk nem haladhatta meg a 2000–2500 főt.

Mi történt velük? Közülük hányan tértek vissza a szülőföldjükre (azaz nemcsak a trianoni Magyarország területére)? A megközelítő válasz is hosszú-hosszú kutatást igényelne, elsősorban a francia hadifogolytáborok alapos áttekintésével. És vajon mi maradt meg a budapesti Állami Levéltárban ezekről az eseményekről?

Egyelőre két asinarai adattal rendelkezem: a tábor levéltárában megőrzött két francia újsághírrel.

Ugyanis a – már-már szégyenlős – olasz diszkréciót a francia fél semmibe vette… Úgy látszik, semmiféle „hadi” jelentőséget sem tulajdonított az ügynek.

A nizzai L’Éclaireur de Nice ezt írja 1916. május 23-i számában: „Toulon. Le transfert des prisonniers autrichiens de Dardaigne en France se poursuit activement; aujourd’hui un nouveau contingant de 1200 hommes environ a été débarqué dans l’arsenal pour être ensuite dirigé vers Marseille”. A draguignani Le petit Var ugyancsak 1916. május 23-án: „Toulon. Prisonniers autrichiens. Les 1200 prisonniers autrichiens arrivés avant-hier de Sardaigne, où ils avaient été évacués par les Serbes, lors de leur retraire, ont été dirigés sur le camp de Carpiagne.”

Ezeken a nyomokon talán el lehetne indulni…

(De a második hír tévesen állítja, hogy a szerbek szállították foglyaikat Szardiniába. Egyetlen szerb hajó sem vett részt az egész hosszú akcióban.)

Az asinari „nagy” fogolytábort 1916 szeptemberben felszámolták, az addigi parancsnok is elhagyta a szigetet. A hadifoglyok közül a tisztek nem kellettek a franciáknak, ezek – mintegy hatszázan – még ott maradtak néhány hétig, majd szétszórták őket különböző táborokba. Szerényebb méretekben tovább működött a karanténállomás, a sziget északi részében pedig a mezőgazdasági termelésre szakosított büntetőtelep. (Emez előzőleg jelentékenyen hozzájárult a fogolytábor zöldségfélékkel való ellátásához.) Asinara későbbi történetéből említsük meg, hogy 1937-ben, az abesszin háború befejezése után, az olasz katonai hatóságok sok száz abesszin foglyot szállítottak a szigetre, egészségügyi megfigyelésre, de földmunkára is: ám rövidesen szélnek engedték őket, sokan Olaszországban maradtak. A második világháború után, a hatvanas évektől kezdve, Asinara viszont a legnagyobb olasz börtönteleppé alakult át (a legsúlyosabb bűncselekményesek őrizetére), s hosszú évtizedekig a szó szoros értelmében el volt zárva a világtól, emberfia be nem tehette a lábát a szigetre. Ez az állapot a század legvégig tartott, magam is egyszer-kétszer csak messziről pisloghattam át a szárd partokról az asinarai dombokra… Ma a szervezett turizmus keretében látogatható.

A „nagy menetelésről”, amely 1915 október végétől az év végéig, tehát éppen két hónapig tartott Nis környékétől Albánia déli csücskéig, a valonai kikötőig – árkon-bokron keresztül, hegyre föl, hegyről le, gyalogosan, hóban-fagyban-esőben –, Asinarán két fogoly is megírta az emlékeit, mindkettő németül; nem tisztek voltak, hanem egyszerű katonák, tehát a „mélyben” nyüzsögtek, a többiekkel együtt. Az egyikről biztosan tudjuk, hogy osztrák volt, és a háború végén visszakerült a hazájába. Az emlékezéseket egy olasz tiszt fordította le a sziget parancsnokának megbízásából; egyelőre csak ez az olasz szöveg áll rendelkezésemre.

Előttem a Balkán félsziget térképe: méricskélem rajta a hadifoglyok gyalogos útját, Banja-Pristina-Prizrend-Debar-Elbasan-Valona irányában, ahogy a foglyok írták. Borzalmas lehetett azon a hegyes-sziklás, komor vidéken menetelni! Útközben a halálosan kimerült emberek úgyszólván sohasem töltötték hajlék alatt az éjszakát. Akárhogy mérem és számítom, legalább ötszáz kilométert tettek meg így, a legnyomorúságosabb táplálkozás mellett. Holtak százai és ezrei maradtak utánuk az út szélén, az árkokban, általában meztelenül, mert a bajtársak (!), de a környék lakosai is azonnal letépték róluk a ruhát, akármilyen rongyos is volt. A menetelés leírásából tudhatjuk meg igazán, hogy a szerb hadsereg miként bánt foglyaival.

…Folyton olvasom és újraolvasom ezeket a szövegeket, hogy a dolgok tömkelegéből kiragadjam a leglényegesebbeket, de ez szinte lehetetlen, mert csak a kisebb vagy nagyobb szörnyűségek között válogathatok!

Vegyük az első emlékezést: szerzője 1914. december 15-én esett szerb fogságba a felrobbantott Száva-híd előtt; a lakosság nem viselkedett barátságtalanul az osztrák–magyar katonákkal, kenyérrel és rakival kínálta őket. De mihelyt megjelent a szerb lovasság, megkezdődött a „motozásuk”, ami abban állott, hogy elszedték tőlük az óráikat, egyéb értéktárgyaikat és minden pénzüket; az esetleges tiltakozásra egy pofon volt a válasz; három napig, étlen-szomjan, egy istállóban laktak, amely tele volt tetűvel; innen gyalog elindították őket Mladenovác felé, amely hat napi járóföldre van Belgrádtól; másnap kaptak először egy darabka kenyeret; útközben egy szembejövő szerb osztag megállította őket, és egy tiszt parancsára a katonák kezdték lerángatni a foglyokról a köpenyeiket, pokrócaikat, a sátorvásznakat és a hátizsákokat, de még a lábszártekerőket és a jobb állapotban lévő bakancsokat is…

Az egykori frontvonal mentén temetetlenül, félig meztelenül hevertek a holttestek, szerbek, és osztrák–magyarok vegyesen, senki sem törődött velük; egyenruháikat a polgári lakosság viselte; éjszaka a hideg miatt a foglyok alig tudtak aludni valamit.

Nis közelében is egy istállóban helyezték el őket; az ötven lónak épített hodályban ezerötszáz ember ült, hevert, vergődött, és verekedett a helyért; tele tetűvel az egész helyiség; higiéniáról szó sem lehetett, a betegek és sebesültek elkeveredtek az egészségesekkel; sokan úgy összepiszkolták magukat, hogy el kellett dobniuk a ruháikat, és ott maródtak egy szál ingben vagy a zubbonyukban; közös mosdótálak, közös ivócsészék tették még lehetetlenebbé a helyzetet. Innen menekülni kellett!

Az emlékezés írója megpróbált egy cipészműhelyben dolgozni, felcsapott tisztiszolgának is; a meztelen kőpadlón aludt a tisztek szobái előtt. 1915 áprilisától némileg javultak az anyagi feltételek (élelmezés, ruházat, felszerelés), de dúlt a tetű-invázió, és ezzel együtt a tífuszjárvány. Kórházba került.

Ez a kórház is egy istállóban volt elhelyezve. Egy-egy szalmazsákon két-három beteg hevert, sírt, káromkodott, lökdösődött; a terem felszerelése egyébként csak egy asztalból és egy padból állott. Leírhatatlan bűz és piszok vette körül hősünket, de a legjobban a tetvektől szenvedett, amelyektől lehetetlen volt megszabadulnia. Naponta órákat töltött azzal, hogy pusztítsa a férgeket; de bele kellett törődnie abban, hogy „a tetű egyet jelent Szerbiával”…

Kórház után vasútépítésnél is dolgozott, majd bányában; újra megbetegedett; miután valahogy talpra állott, egy malomba került munkásnak; innen áthelyezték a többnyire török lakosságú Novi-Bazarba, ahol most már kőművesként dolgozott. 1915 október végén innen indult el a hosszú útra, Valonáig.

A foglyok előbb azt hitték, hogy büntetésből küldik le őket a mocsaras Délre, és egy tíz-tizenkét napos gyaloglásra számítottak. Semmiféle új felszerelést nem kaptak, csak a hazulról érkezett pénzt osztották ki. Útravalójuk mindössze két kis cipó volt, hat napra, Prizrendig. Azután hamarosan kiderült, hogy folytatniuk kell a menetelést… Látták, hogy a polgári lakosság is menekülni kezd Görögország felé. És jöttek mindenfelől az elcsigázott, lerongyolódott, kiéhezett fogolyoszlopok, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Itt kezdődött el igazából az osztrák–magyar hadifoglyok „nagy menetelése” Valona felé.

Hadd emeljem ki, hogy ennek a fogolynak az emlékezése szerint az osztrák–magyar katonák kaphattak hazulról pénzt, amíg Nis környékén raboskodtak; úgy látszik, a Vöröskereszt ezt meg tudta szervezni. Ehhez az is hozzáértendő, hogy levelezniük is lehetett. De nincs szó csomagokról! Ez azért fontos, mert csakhamar kiderült, hogy legnagyobb problémájuk a lábbeli. A köves-sziklás úton hamar szétszakadozott a bakancsuk, tartalékuk pedig nem volt. A lábuk kék volt a hidegtől. A lakosságtól vettek néha egy-egy bocskort vagy vastag harisnyát, de nemsokára a legtöbbjük a bokára kötözött kapcában-rongyban rótta az utat. Ellátásuk időnként egy-két cipó, valamint némi nyers liszt volt. Éjszakára néha tüzet gyújtottak, de igazán pihenni-aludni nem lehetett mellette. Emlékírónk többször megjegyzi, hogy a tiszteknek sem volt könnyebb sorsuk. Így értek el Debárba, majd Elbasánba, egy kies fekvésű kis török városba. De a törökök elmenekültek a közeledő szerbek elől, a házaik üresek voltak, az utcák tele holtakkal vagy agonizáló betegekkel. Már vásárolniuk sem volt kitől. A kísérők a városka határában levő régi török temetőbe terelték a foglyokat. Elképzelhető, hogy néhány óra leforgása alatt micsoda cigányvásár lett belőle! A foglyok kidöntötték a sírköveket, hogy tűzhelyeket képezzenek ki belőlük; tüzelőnek letördelték a sírok közé ültetett olajfákat… Súlyosbította a helyzetet, hogy a környéket Debar felől egyre újabb hordák árasztották el. Írónk meg is jegyzi, hogy az egykori fegyelméről híres osztrák–magyar hadseregre rá sem lehetett ismerni! Az éhség és a szenvedés erkölcsileg is annyira lealacsonyította, hogy a katonák egymástól is lopdostak, sőt erőszakos rabláshoz is folyamodtak. Egy társuk arra biztatta őket, hogy öljenek meg egy harmadikat, akinek „sok kenyere” volt… Hihetetlen, de igaz! Lassanként előkerült a lakosság egy része… Egy-két maréknyi lisztért a foglyok mindent eladtak, amit csak lehetett: fehérneműt, bakancsot, takarót, derékövet. December 6-án reggel kaptak egy kis kenyeret útravalónak, majd elindultak Durazzo felé. Ugyanis olyan hírek jártak, hogy itt fognak behajózni. Csakhamar kiderült, hogy Durazzo csak kitérő – de milyen irányba? Két nap múlva egy Kavaja nevű falu mocsaras határába érkeztek, és itt hosszú napokig a szomjúság is társult, mert más víz nem állott rendelkezésükre, mint a tócsáké… De ebből is ittak! És főztek vele csalánlevest; irigyelték azokat, akik teknősbékákat vagy közönséges békákat tudtak összefogdosni, és levest főzni belőlük; de nagy kincsnek számított egy fej hagyma is. December 16-án indultak el Valona felé a vizes-lápos síkságon, végleg maguk mögött hagyva az albán hegyvidéket. Az ottani hatóságok különben bizonyos mennyiségű lisztet utaltak ki a foglyoknak, de a szerbek ezt egyszerűen ellopták.

Még egy hétig kellett várakozniuk vízben-esőben, amíg sor kerülhetett a behajózásukra. Naponta egyetlen kanálnyi lisztet vagy rizset kaptak táplálékul! Eljött a karácsony is. A szerbek tízfogolynak húsz kanálnyi lisztet (természetesen nyers lisztet) és egyetlen kerek komiszkenyeret utaltak ki (igen, tíz embernek egyet) a szeretet ünnepére. A halálesetek száma ijesztően megnőtt ezekben az utolsó napokban. Hét napi éhezés után kaptak végre egy-egy kenyeret és egy-egy adag húst az olaszoktól; de az őrséget továbbra is a szerbek gyakorolták, az utolsó pillanatig. A kikötő előtt, hatalmas sártengerben várták a foglyok a behajózást, szörnyű körülmények között. Már nem is voltak emberek, hanem állatok, akik tépték-marták egymást egy darab kenyérét, leütötték a gyengébbeket, mindenükből kifosztották őket, és előfordult, hogy még a kannibalizmustól sem riadtak vissza. (Ezzel kapcsolatban az olasz hatóságok később vizsgálatot folytattak, és találtak is tanúkat, akik megerősítették ezt a szörnyűséget.) A szerb katonák az utolsó pillanatig folytatták a „motozást”, azaz mindent elvettek a foglyoktól, amit csak lehetett – főként a lábbelifélét –, és bikacsökkel verték azokat, akik megpróbáltak ellenállni.

Mindezek a dolgok elhalványultak azokhoz a szenvedésekhez képest, amelyeket azoknak kellett leviselniük, akik Kelet-Szerbiából, a bolgár határ közeléből indultak neki a nagy útnak – állítja az emlékező. Ötvenhat napos, erőltetett ütemű menetelésük során fejenként mindössze 6 kg 80 deka kenyeret, 3 kg lisztet, 7 krumplit, 4 kanál nyers rizset és másfél dekányi húst kaptak ellátmányul. Elképzelhető, hogy a túlélők milyen állapotban érkeztek meg Valonába! És hogy miként és mivel „egészítették ki” a táplálékukat, azt el sem tudjuk képzelni.

Nem lehet csodálkoznunk azon, hogy ez a teljesen lerongyolódott, piszkos, fizikailag a nullára süllyedt sereg már a behajózás előtt tele volt kolerással. A több napos várakozás – amelynek folyamán az olaszok némileg besegítettek a foglyok táplálásába –, talán éppen azért volt, hogy a kolerások elhulljanak, s csak az egészségesek folytassák az utat. Gyógykezelésről szó sem lehetett, de még egészségügyi ellenőrzésről sem. De a kolerának hosszú, körülbelül kéthetes lappangási ideje van, tehát nagyon sok fogoly betegen szállott hajóra. Az elszállítást öt-hat hajó végezte, némelyik többször is megfordult Valona és Asinara között. Az út három-négy napig tartott. Ma már lehetetlen megállapítani, hogy a hajózás idején az olasz legénység hány holttestet dobott a tengerbe, minden különösebb ceremónia nélkül. Előfordult, hogy egyik-másik hajó halottakat jelentett megérkezésekor. Ezeket a sziget parancsnoksága kénytelen volt visszaküldeni a nyílt tengerre, hogy ott megszabaduljanak a tetemektől. Ám az is megtörtént, hogy a visszafordított hajó nem távolodott el elég messzire; néhány nap múltán a tenger kivetette a hullákat a szárd partra, ami rémülettel és borzalommal töltötte el a lakosságot. Tiltakozására a sassari kerületi prefektus több hétre halászati tilalmat rendelt el az Asinarát környező vizekben, amelyek – a háborús körülmények közepette meg éppen jelentős mértékben – biztosították az élelmet az egész vidéknek, s természetesen a már partra szállított hadifoglyoknak is. (A tilalom 1916 január közepétől február elejéig volt érvényben.)

Emlékezőnk 1915. december 29-én szállt hajóra Valonában, az olasz katonák ígérgetései ellenére bizony étlenül… Az Armenia nevű gőzös vette a fedélzetére sok száz társával együtt. Enni nem kaptak, de a tudat, hogy megmenekültek a szerbektől, mindenért kárpótolta őket. Reggel már reszkető tagokkal álltak sorba az ételért; amely nagyon szűkösnek ígérkezett első látásra is; egy kis laska volt, hozzá darabka kenyér, vagy maréknyi rizs. Miért? Valószínűleg azért, mert az olasz orvosok tudták, hogy a kiéhezett társaság nyomban megbetegszik, ha túlságosan megrakja a bendőjét. Mondom, valószínűleg, de az is lehet, hogy ez volt az előírt ellátmányuk. A foglyok mindenesetre nem sokat törődtek az okokkal, hanem feldühödve, vadul vetették magukat az ételre, és pillanatok alatt befalták. Nemsokára úgy kitört a rettenetes hasmenés, hogy a latrinák előtt tolongva várták sorukat az emberek, és néha tettlegességre is sor került egy helyért. A hajón elképzelhetetlen bűz uralkodott. Csak másodnap kerülhetett sor tisztálkodásra, amikor is az olaszok zubbonyokat, nadrágokat, bakancsokat és fehérneműt osztottak szét a foglyoknak. Érdekes, az emlékező külön kiemeli, hogy egy-egy nagy zsebkendőt is kaptak… De közben már szaporodtak a halálesetek.

Január 2-án szálltak partra Asinarán, mintegy négy kilométernyire attól a helytől, ahol épületeket láttak. Ott, ahol a szárazföldre tették lábukat, csak bogáncsos-köves pusztaság várta őket.

Ezt a megérkezést – és a még utána következőket – két olasz tábornok feljegyzéseiből vett idézetekkel is „lefestettem” az előbbiek folyamán. Itt az ideje, hogy közelebbről is bemutassam szerzőiket.

Az első idézet szerzője P. Marini hadseregtábornok, Szadínia katonai parancsnoka, aki tehát csak egyéb feladatai mellett foglalkozott az asinarai tábor ügyeivel a háború kitörése óta. Mihelyt hírét vette a közeledő fogolyinváziónak, nyomban sürgetni kezdte egy helyi parancsnok kinevezését, de ez csak az első szállítmányok érkezése után történt meg. Az idézet egyik legelső jelentéséből való, amit a római központi Fogolyügyi Bizottsághoz intézett, ezért, is használtam fel mottóként. De a problémák dandárja utódját. G.P. Ferrari tábornokot, a sziget új parancsnokát várta. Higgadtan, példás lelkiismeretességgel látott neki a megoldásuknak, és pontos naplót vezetett az eseményekről, valamint a foganatosított intézkedésekről, már 1915 decemberétől, amikor gyakorlatilag kezdte átvenni a helyi parancsnoki teendőket Marini tábornoktól.

Ezt a naplót később, tíz évvel a háború befejezése után 1929-ben ki is adta Rómában, fényképek kíséretében. Ritka könyvnek számít, de az esetleges kutató-utódokra gondolva ide jegyzem, hogy tanulmányozható a római és a nápolyi Nemzeti Könyvtárban, valamint a cagliari Városi Könyvtárban. A szerb fronton fogságba esett osztrák–magyar katonák sorsát illetően ez a Jelentés(Relazione) a legfontosabb és leghitelesebb kútforrásnak tekinthető, s nem lehetünk eléggé hálásak érte Ferrari tábornoknak.

A tőle vett hosszú idézet csak kiegészíti Marini tábornok leírását az osztrák–magyar foglyok állapotáról, és semmiképpen sem módosítja. Mint Martin, ő sincs tekintettel a szerbek esetleges „érzékenységére”. A két emlékező az ő biztatására írta meg keserves vándorlásuk történetét. A tények tehát találkoznak, hogy együtt bizonyítsák az igazságot.

A szigeti katonai keret alig-alig tudott felkészülni a foglyok fogadására. Ferrari elismeri, hogy az első hetekben rettenetes állapotok uralkodtak a köves, kopár, egyenlőtlen felületű síkságokon, amelyeken az érkezőket elhelyezték. Sátor még nagyon kevés volt a szigeten, a foglyok legnagyobb része – és számuk állandóan csak nőtt – a szabad ég alatt táborozott, betegek és egészségesek vegyesen, elkülönített latrinák nélkül, bűzben és szemétben. Este mindenfelé tüzet gyújtottak, nemcsak azért, hogy melegedjenek, hanem a vacsorafőzéshez is. A Szerbiából magukkal hozott, ütött-kopott edényekben kotyvasztottak némi meleg ételt, amiből csak lehetett, füvekből, kenyérdarabokból, húskonzervekből. Hamarosan rákaptak a dúsan virágzó vadhagyma gumós gyökerére, amely mérgezőnek bizonyult… A foglyokat el kellett tiltani tőle! A táborok felett elviselhetetlen bűz terjengett, az emberek a hegyre menekültek előle. De hadd idézzem Ferrari tábornok szavait:

„Az első pillanatokban lehetetlen volt megállapítani a partra szállított emberek számát, valamint a betegekét, akik nyomorultul adták ki lelküket, bajtársaik közönye közepette. Azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy kivigyék a halottakat a sátorból, hanem mellettük aludtak. Sőt, a szenvedéstől és nélkülözéstől lealjasult emberek nem átallották elrejteni a holttesteket, hogy megszerezhessék a nekik járó ételadagokat. És ha ezt már nem folytathatták, mindenükből kifosztották őket, és meztelenül cipelték ki a szerencsétleneket a puszta mezőre. Úgy tetszett, hogy az éhségüket egyszerűen lehetetlen kielégíteni: ehhez a kiosztott adagok nem voltak elegendőek. És szörnyű volt nem egyszer látni, hogy a vállukra vették mocskos rongyokba burkolt baj társukat, s miközben azt mormogták: „marad” (beteg), a kezüket nyújtották a beteg bajtárs kenyérdarabjáért, holott az már napok óta halott volt.”

Az általános emberi állapotok csak nagyon lassan változtak meg: kezdtek kialakulni a rendezett táborok, megkezdődött a főzés és az egészségügyi ellenőrzés. De pusztított, még hónapokig pusztított a foglyok között a kolera.

Ferrari tábornok többször is leszögezi, hogy képtelenség volt pontos kimutatást összeállítani a foglyokról, sem a számuk, sem a nemzetiségi hovatartozásuk szempontjából; de még a nevüket sem sikerült mindig megállapítani a táborokat jellemző nyelvi zűrzavarban. Ami pedig az elhalálozások számát illeti, arról egyszerűen lehetetlen volt megbízható statisztikát készíteni. Mégis, Ferrari megpróbálta grafikonban ábrázolni a kolerajárvány menetét. Eszerint a járvány körülbelül négy hónapig tartott, januártól Sárpilis végéig, és körülbelül ötezer áldozata volt. Ezek mind közös sírokba kerültek; végül egy csonttemető (osszárium) is épült az örökre eltávozottak emlékére. A járvány leküzdése rendkívül radikális egészségügyi intézkedéseket követelt, de a halottak száma mindenképpen megdöbbentő az utókor szemében. Hogy hányan voltak közöttük magyarok, az örök titok marad.

A folyamatosan felállított öt tábor közül csak a Stretti-nek nevezett, a sziget keskeny részén kialakult „sátorvárosban” készült egy hozzávetőlegesen pontos névjegyzék az elhalálozottakról, a hajó megjelölésével, amellyel a fogoly Asinarára érkezett. Számuk 1424. (Megállapítottam, hogy ezek közül 178-an voltak a már említett Armenia utasai.) Ettől eltekintve, más adat nincs feltüntetve a hosszú névsorban. Ismételten végigböngésztem, és a családi és keresztnév alapján a következőket jelöltem ki, mint magyarokat:

1. Müller Ignác

2. Bláha Ignác

3. Bekesi Sander

4. Beles Josef

5. Toth Johann

6. Vajo Josef

7. Somogyi Mikaly

8. Pék Adam

9. Forgass Gabriel

10. Bell Istvan

11. Torna Pál

12. Tomona Iakob

13. Vigh Balint

14. Varga Josef

15. Vás Josef

16. Váci Anton

17. Warga Istevan

18. Vany Josef

19. Kovac Andras

20. Horvath Janos

21. Satmari Janos

22. Skladány Michal

23. Sakas Anton

24. Takac Matias

25. Tarianyi Istvan

26. Toma Josef

27. Rákos Václao

28. Rajhart Terenz

29. Sokolar Miklos

30. Stefan Pal

31. Sandor Jakob

32. Sabo Pal

33. Niegr Istvan

34. Nemes Smre

35. Papagyi Zamos

36. Pinter Josef

37. Pető Lajos

38. Paladyi Sandor

39. Kenal Istvan

40. Kalmyi Matyas

41. Lazar Tanasi

42. Lazslo Ytvan

43. Miklos Mate

44. Fuhas Josef

45. Fuhas Istvan

46. Fuhas Lazelo

47. Keljan Peter

48. Hisbojan Yanos

49. Kiraly Josef

50. Kapes Ferenz

51. Konopickj Josef

52. Kovacs Diordje

53. Krpata Josef

54. Kis Horvathle Vincenc

55. Gall Josef

56. Bones Jamos

57. Hegye Zure

58. Hegedus Janos

59. Horvath Alois

60. Hegedus Terenz

61. Kardos Ilia

62. Fuhas Istvan

63. Vadas Ferenz

64. Torday Andras

65. Kelemem Michail

66. Bagi Josef

67. Dittrich Kallman

68. Fafejta Josef

69. Farsky Ladislao

70. Gyman Ianos

71. Gor Magy Terenz

72. Balog Terenz

73. Bartos Imre

74. Bekec Miklos

75. Bekesi Sandor

76. Bedy Fanos

77. Babos Sander

78. Boban Sandor

79. Borsi Albert

80. Csepregy Johann

81. Czoke Samos

82. Geza Stefan

83. Matgasi Istvan

84. Bothe Vaclav

85. Zsolty Andras

86. Zacsko Mihaly

87. Hajos Istvan

88. Kovac Ferenz

89. Marko Istvan

90. Mohnar Gergely

91. Fejos Istvan

92. Turi Andras

93. Toth Janos

94. Kovacs Anton

95. Zurgo Jamos

96. Doke Ferenz

97. Horvah Istvan

98. Farkas Gavris

99. Gergelj Josef

100. Feues Ferenc

101. Veres Imre

102. Faraj Josef

103. Megyes Michal

104. Beles Josef

105. Muller Ianos

106. Belaj Samos

107. Marvaj Istvan

108. Karna Alajos

109. Kovacs Istvan

110. Kenderessi Mivhal

111. Legrandy Peter

112. Horvat Juan

113. Maruk Ianos

114. Sperak Yanos

115. Vilixe Zajos

116. Bannyas Jamos

117. Szilaggi Josef

118. Ioth Janos

119. Korsintz Karoly

120. Kermegy Janos

121. Toth Franz

122. Bornemiza Janos

123. Parti Imure

124. Molnar Gaspar

125. Blaga Ianos

126. Verasegi Josef

127. Kocsvan Istvan

128. Szabo Georg

129. Lautyun Laslo

130. Gyougysi Gabor

131. Koza Ivan

132. Kalmar Kalman

133. Zetenyi Ferenz

134. Eger Josef

135. Slegl Janos

136. Kepes Alois

137. Vajas Stefan

138. Pap Ianos

139. Sanda Andreas

140. Szabo Bela

141. Pandev Andras

142. Pokorny Rudolf

143. Magy Ludovig

144. Miokolczi Istvan

145. Sipos Ianos

146. Trbacs Laszlo

147. Magyar Ferenz

148. Zerfise Istvan

149. Lecko Josef

150. Ruganyi Iohann

151. Beres Lorenc

152. Kaoczkai Wilmos

153. Klemes Josef

154. Mayerhofer Ignac

155. Kisparti Stevan

156. Korak Josef

157. El Gaspar Andras

158. Nitroy Bela

159. Amgyal Samos

160. Barta Josef

161. Erdos Zanov

162. Dolhai Josef

163. Dobos Josef

164. Beregni Andras

165. Wigh Sandor

166. Barta Pal

167. Silva Janos

168. Fekete Andro

169. Toth Micail

170. Andras Ioza

171. Pilner Alajo

172. Poszgai Lagos

173. Lukacs Pajo

174. Rafay Bela

175. Panya Alexander

176. Farago Anthal

177. Farkas Diulo

178. Borickey Masto

179. Matyas Zlia

180. Dordaji Andras

181. Domek Fanos

182. Csernai Zaios

183. Pentek Pal

184. Kiss Sandor

185. Sokacs (Sokovic) Paul

186. Faragan Anton

187. Kovac Kallemann

188. Horvat Michael

189. Szabo Ioza

190. Petrika Janos

191. Fazekas Paul

192. Toma Josef

193. Bundar Janos

194. Kovac Zajos

195. Boares Pal

196. Megyes Michael

197. Foldi Karlo

198. Tabor Johann

199. Bartos Josef

200. Nagy Stefan

201. Paljukas Serenz

202. Byro Josef

203. Bedi Yanos

204. Cany Anton

205. Feldi Iurc

206. Gorgey Istvan

207. Feres Janos

208. Kreceny Lajos

209. Nagy Kalmann

210. Hatas Nandor

211. Nagy Andras

212. Matas Josef

213. Kozak Augustin

214. Farkas Bartolo

215. Zakar Ianos

216. Kammer Nandor

217. Farkas Lajos

218. Tapadlo Lajos

219. Matek Josef

220. Sinkovic Stvan

221. Galló Pal

222. Kovac Michael

223. Kalman Nikola

224. Szabo Josef

225. Kelemen Ambert

E betűhív átírások értelmezése néha bizonyára vitatható, de az általános arányszám szempontjából az esetleges eltérések nem lehetnek jelentősek.

(Ehhez hasonló névfejtést, sokkal nagyobb felelősség mellett, 1947–48 fordulóján már gyakorolnom kellett a bukaresti Igazságügyi Minisztériumban, ahol – a Magyar Népi Szövetség megbízásából – miniszteri tanácsosként működtem Lucretiu Patrascanu igazságügyminiszter mellett. Az MNSz országos Jogi Osztályának a vezetője, dr. Takáts Lajos kiharcolta a román kormánytól, hogy az Igazságügyminisztérium tegye közzé a Hivatalos Lapban (Monitorul Oficial) az 1939-ben készült állampolgársági pótjegyzékeket, amelyek sokezer nevet tartalmaztak, főként Erdély területéről. A Benes-féle dekrétumok szelleme lengedezett akkor Közép-Európában, így nagy érdekünk fűződött ahhoz, hogy az említett jegyzékek törvényerőre emelkedjenek. De Patrascanu leszögezte, hogy az engedély csakis a magyar nemzetiségű bejegyzettekre vonatkozik, tehát válogassuk ki őket… Dr. Takáts Lajos és Czikó Nándor (az MNSz alelnöke) simán rámbízta a dolgot: „Intézd el!”. Ez gyakorlatilag így történt: a jegyzékeket tartalmazó nagy köteteket behordták egy üres szobába, és elhelyezték őket egy asztalon; a másik asztal előtt egy gépírónő ült - és nekem diktálnom kellett a neveket, lehetőleg szaporán… Az irányadó kritérium akkor is a családi és a keresztnév volt; de egyéb adatok is támogatták: vallás, születési és lakhely, foglalkozás (ha jól emlékszem), ám az anyanyelv megjelölése nélkül! (Emlékeztetnem kell arra, hogy a jegyzékek összeállítását a gr. Bánffy Miklós vezette Magyar Népközösség érte el 1939-ben).

A kiválasztott nevek kezdtek „adagonként” megjelenni a Hivatalos Lapban, de gondom volt arra is, hogy a Romániai Magyar Szó című napilap is közölje őket. És ez így ment addig, amíg Lucretiu Patrascanut le nem tartóztatták; nem sokkal később Gh. Gheorghiu-Dej pribékjei orvul (hátulról) lelőtték a zsilavai börtön udvarán. Barátait sorra letartóztatták, és hosszú évekre nyúló szabadságvesztésre ítélték.)

És ez csak az egyik tábor statisztikája – az öt közül! A különbségeket ma már nem lehet megállapítani. Sohasem fogjuk pontosan tudni, hogy hány fiatal magyar katona alussza örök álmát Asinara közös sírgödreiben. Számuk sokszázra rúg! Emléküket egyetlen valami övezi: a teljes felejtés. Egyetlen magyar közületnek, hivatalos vagy civil szervezetnek sem jutott még eszébe, hogy a távoli olasz szigeten hőseinket megilletné egy emlékmű.

Amikor Kuncz Aladár Fekete kolostorának szereplőivel kezdtem foglalkozni, felrémlett bennem, hogy az amerikai polgárháborút követően az északiak milyen embertelenül bántak déli foglyaikkal. – Persze, mert ez még a Genfi Egyezmények előtt volt… – gondoltam naivan, hiszen ehhez az emlékhez képest a Fekete kolostor régime-je már-már szanatóriuminak tetszett. De amint elmélyedtem kutatásaimban, leküzdhetetlenül kialakult bennem az a vélemény, hogy mindannak, amiből később Auschwitz és a Gulág lett, a gyökerei innen fakadtak, az első világháborús hadifogolytáborokból. Ugyanis akkor vált világossá a – mindenféle – európai kormányok előtt, hogy azt tehetik a hadi vagy civil foglyaikkal, amit csak éppen akarnak. A Genfi Egyezmények csupán az első világháború idején gyakoroltak némi erkölcsi hatást a hadviselők felek gondolkozására, de alig fejeződött be a háború, gombamód kezdtek intézményessé válni a koncentrációs táborok. Lenin volt az „úttörő”, oldalán hírhedt Frunze elvtársával; s következett Olaszország, majd Németország. A második világháború folyamán a hadifogoly-kérdés mellékessé vált, vagy alig-alig létezett, a legszégyenteljesebb formában a szovjet hatalom földjén. Itt a háború után is még hosszú ideig tovább élt a gulágvilág, halottait a mai napig nem számolták el.

Az osztrák–magyar hadifoglyok mindössze hat-hét hónapot töltöttek Asinara táboraiban. Három nehéz hónap után – miközben még dühöngött a kolera – az életük kezdett normálisabb mederbe terelődni. Például: beválthatták a pénzüket, ha nem is a legelőnyösebb árfolyamon; de ezzel nem sokat törődtek, mert a kicsi is több volt a semminél. Megjegyzem, ez nóvum volt számomra, kutatásaim során még nem találkoztam ezzel a fogolytábori kedvezménnyel. 1916 április végéig az asinarai foglyok több mint 22 000 szerb dinárt és közel 4000 osztrák koronát váltottak be olasz lírára; pénzüket szabadon elkölthették a szigeten létesített különféle üzletekben. De aki nem sietett, rosszul járt, mert 1916 áprilisa után – a háborús események következtében – a beváltási lehetőség megszűnt.

1916. január 24-én postahivatal is létesült a szigeten a foglyok számára. Hogy milyen „szolgáltatásokra”? Tessék: lehetett küldeni és kapni (a Nemzetközi Vöröskereszt útján, hatósági ellenőrzéssel) levelet, táviratot, pénzt, csomagot… A forgalom rövidesen óriásira nőtt, a küldemények szétosztása egyre nehezebbé és lassúbbá vált, miért is növelni kellett a személyzet létszámát. Néhány adat: 1916 februárja és júliusa között a foglyok naponta kb. 100 levelet kaptak; a küldött levelek és levelezőlapok száma elérte a 300 000-et; táviratokat főként a tisztek küldtek és kaptak, naponta négyet-ötöt; a postahivatal kb. 18 000 pénzesutalványt kezelt le július végéig; a kapott csomagok száma 7804 volt.

A postai ügymenet egyszerűsítése céljából a parancsnokság feladói szabványt létesített a foglyok számára, német nyelven. Példaként Ferrari tábornok éppen egy erdélyi román katonát „szúrt ki”:

AVRAM IOAN

Diod Ungarn

Diod Comitat Also-Feher Ungarn

K.u.k. Infanterieregiment n. 50. Geboren am 10 November 1883. Landsman.

Ki tudja, vajon hazatért-e Avram Ioan k.u.k. baka Diódra (Tövisi járás), s vannak-e leszármazottai? S a falu fölött láthatók-e még az egykori Hunyadi-vár romjai?)

A biztonsági intézkedések nem voltak szigorúak; minden tábor közelében cirkált egy-két őr, egyébként a foglyok szabadon közlekedhettek a szigeten; de ha esténként gyanús tüzek gyúltak ki a hegytetőkön, a vizsgálat nem maradt el. A fegyelmezés jórészt rá volt bízva a fogoly tisztekre, elsősorban az orvosokra, akik az egészségügyi szabályok betartásáért is feleltek. De Ferrari tábornok szerint csak részben álltak hivatásuk magaslatán…

Leírja a következő esetet:

Egyik táborban arra lett figyelmes, hogy néhány fogoly egy farúd felállításán dolgozik. Megkérdezte, hogy ez mire kell. A foglyok egy orvostiszt parancsára hivatkoztak, aki be akarta vezetni akikötéses büntetést a súlyosabb fegyelmi esetekre. Minthogy ezt a büntetést az olasz hadseregben nem ismerték, Ferrari megtiltotta a rúd felállítását.

… Erről a kegyetlen büntetési módról, amely az osztrák–magyar hadseregben akkor még dívott, édesapám is többször mesélt; úgy emlékszem, hogy – szerinte – a bajtársaktól való lopást torolták meg ezzel az embertelen büntetéssel (legalábbis azokban az esetekben, amelyeknek tanúja volt). Szerinte a lábujjhegyre állított, hátrakötött karú katona nagyon hamar elveszítette az eszméletét, és ájultan töltötte le a kiszabott két órát. Az említett francia könyv szerint (Le régime des prisonniers) a németek a francia foglyokkal szemben mindközönségesen használták ezt a büntetést; sőt, fényképet is közöl egy kikötött francia katonáról az Ohrdrufi tábor udvarán. (Szerintem ez a fénykép inkább csak pellengérre-állítást ábrázol, függesztés nélkül).

Ferrari tábornok néhány magyar fogolyról is ír.

A Campo Perdu nevű (központi fekvésű) táborban már csak az alapja van annak a nagyméretű szobornak, amelyet Vemess (Nemess?) György faragott ki gránitból a Szerbiában elpusztult bajtársak emlékére. De hála Ferrari tábornoknak, megmaradt a fényképe. Ki lehetett ez a szobrász? Személyét még nem tudtam azonosítani. Mindenképpen, a szoborról első látásra is megállapítható, hogy alkotója képzett művész volt. A négy-öt méteres magasságú mű alapvető koncepciója az, hogy egy megalázott, emberi méltóságából kivetkőzött tömegből magasra emelkedik egy hősi figura, a harcoló-küzdő férfi. A szobor címe: A nagy utazás.

Gyönyörű vállalkozás volt a szerbiai via crucis viszontagságainak a kőbefaragása! Ferrari tábornok is azt írja, hogy a szobor „nem közönséges művészi érzékenységről” tanúskodik. Véleményem szerint mozgalmas kifejezésmódja egyenesen lenyűgöző. Megérdemelte volna, hogy megmeneküljön az enyészettől! Természetesen nyomban eszembe jutott, hogy a Fekete kolostorban Kuncz Aladár megörökítette két szobrász-bajtársának, Zádory Oszkárnak és Max van Bergennek az emlékét, valamint a fiatalon elpusztult festőét, a Jankovich Pálét is. Emennek a nagy szobrásznak pedig még a nevét sem ismerjük pontosan, az olasz forrásokban most már örökre Vemess Georg marad.

Tudott-e olaszul? A kérdés azért érdekes, mert Ferrari tábornok szerint írásban adta át neki szobrászművének szavakba öntött értelmezését. Az olasz szöveg döccenései arra utalnak, hogy fordításról van szó. Talán franciából? Megjárta-e Párizst szobrászunk? Kétségtelen, hogy hősei alakja rodini ihletettségről árulkodik. De átadom neki a szót:

„A test és a lélek ugyanannak a hatásnak van kitéve, így egyik a másiktól függ. Lehet, ezt senki sem érzékeli úgy, mint mi, Szerbiát megjárt szegény osztrák foglyok. A hosszú, nehéz utazás, de elsősorban a vele járó gyötrelmes éhség, a tél szörnyűséges viszontagságai, a havon, a szabad ég alatt töltött fagyos, viharos éjszakák a nyomorúságnak már-már állati fokára süllyesztettek bennünket. A civilizált nevelésnek és a fegyelemnek még a nyomai is eltűntek belőlünk, s csak az önzés lépett helyükbe. Mindezt az emlékmű baloldalán elhelyezett csoport fejezi ki; jól látható, hogy két ember egy falatnyi kenyérért küzd. De nem mindnyájan voltak olyan szerencsések, hogy egy darab kenyérért küzdhettek volna, viszont össze kellett szedniük minden erejüket, hogy tovább mehessenek. Azoknak, akiket az Isten nem áldott meg erős testtel, el kellett hullaniuk az úton, hogy így, elhagyatva haljanak meg. Ezt a második csoport fejezi ki, ugyanazon az oldalon. Térjünk át most az első oldalra. Nagyon sokan már erejük végső határához jutottak el, amikor megjött a hír, hogy egy civilizált ország átvesz bennünket, és gondoskodni fog rólunk. Íme, visszatér energiánk, ami már régóta elhagyott, és úgy jelenik meg – látomásként –, mint egy angyal az égen. Ez az ígéret új reményt fakaszt az élethez! Aki már nem tud egyedül járni, a barátjának a vállára támaszkodva keresi a menekülés útját. És bár a művész jól láthatóan fejezi ki a testi erőfeszítéseket, nem feledkezik meg arról, hogy a kompozíció mélyén a szív érzelmeit is felszínre hozza két testvér találkozásában, akik fájdalmasan, hosszú időre el voltak szakítva egymástól. A szobor jobboldala azt ábrázolja, hogy az önzés teljesen eltűnt belőlük; és most azokat láthatjuk, akiknek nincs erejük és reménységük arra, hogy elérjék a már ismert és annyira áhított változást. De az erő eltűntével újra megelevenedik a lélek, hogy a legnemesebb érzelmekkel töltsön el bennünket a felebaráti szeretet gyakorlására. Az egyik a barátját támogatja, a másik imádkozik, Istennek ajánlva lelkét. Végül még egy embert látunk, aki életének utolsó pillanataiban azt álmodja, hogy távoli gyermeke megcsókolja. Az emlékmű hátsó oldalán az Üdvözítőt látjuk, jól tudva, hogy szenvedése sokkal fájdalmasabb volt a miénknél. Erőt merítve ebből a gondolatból, bűnbánatot is sugalló, tüskés utunk végén mi is újra a magasba emeljük tekintetünket (miként az álló alak), bízva a jövőben, és a békére várva”.

A talapzat alján ez a felirat olvasható:

I prigionieri di guerra austriaci

beneauguranti

per la fratellanza dei popoli

in memoria

(A népek testvériségét áhító osztrák hadi foglyok emlékére)

A fentebb leírt emlélművön kívül még néhány kezdetlegesebb kivitelezésű szobor is díszítette a táborokat: egy – Olaszországnak ajánlott – női alak, egy lovasszobor, egy Dante-emlékű stb. Jószándékú alkotóiknak a neve nem maradt fenn.

Egy Szász István nevű festőről úgy beszél Ferrari tábornok, mint a művészi elhivatottság megtestesítőjéről. Csak annyit tudunk róla, hogy jómódú szülők gyermeke volt, és nagyon fiatalon került szerb fogságba. Nis környékén raboskodott a többivel, dolgozott, de a festést nem hagyta abba. Már elég sok vászna gyűlt össze, amikor neki is el kellett indulnia Valona felé. Végigszenvedte az utat, lerongyolódott, mindenét elveszítette, de a vásznaira vigyázott! Valonában úgy került behajózásra, hogy egyetlen csomagja volt: festményeinek göngyölege…

Volt egy fiatal fiú is a magyar foglyok között, aki a zenekarban furulyázott. A nevét nem jegyezte fel a krónika.

És ami a legfurcsább: az egyik fogoly a feleségét is magával hozta az asinarai fogságba; signora Papp Anna egyébként az osztrák Vöröskereszt munkatársa volt. Ferrari tábornok szerint általános tisztelet vette körül; elkülönített sátorban lakott a férjével.

Nem bukkantam olyan feljegyzésre vagy jelentésre, amely a nemi erkölcsökkel foglalkozott volna. Lehetetlennek tartom, hogy ne alakultak volna ki kényes helyzetek (tanúsítja ezt az egész fogolyirodalom is), de írásos nyomuk nem maradt sem Ferrari tábornok naplójában, sem másutt. Lehet, bizalmas iratok voltak, amelyeket később megsemmisítettek.

Settimo San Pietro, 2003. július 24.

A képanyag az Olaszországban élő szerző által küldött helyszíni látképek alapján készült.

Asinara szigetét a sziklás, megközelíthetetlen partok jellemzik

A sziget legészakibb nyúlványán a kopasz sziklára épített világítótorony (1859-ből)

Asinara közigazgatási központja a Cala d’Oliva (Olajfás öböl) a sziget északi részében. Balra a középkori őrtorony romjai