98 Borsos Lehel: Egy csepp Nyugat - Keleten

Rekkenőség netovábbja. Az ablak viszont nem nyitható a Szófia-Moszkva nemzetközi gyorsvonaton. Márciust írunk, de odakinn májusi meleg van. Ebben a hőségben lehetetlen Kijevig utazni – mondogatjuk egymásnak. A kocsi jegykezelői közül egyik sem ért angolul vagy németül, a mi generációnk pedig már nemigen beszél oroszul. Viszont, ha az ablakot próbáltuk lehúzni, egyértelmű gorombasággal sikerül jelezniük, hogy nem lehet, nem szabad.

Nyolcan vagyunk, német nyelvű szemináriumra utazunk az ukrán fővárosba. Szucsávától a határig másfél órát vonatozunk, ott végre kinyílik a kocsi elején az ajtó. Sajnos mi a hátsó végében kaptunk két fülkét, így sokáig várunk a felénk áramló friss levegőre. Alattunk már két párhuzamos sínpár fut, egyik jele annak, hogy már ukrán területen vagyunk. A határvonal távolról sem látványos, a házak nagyjából folytatják az Észak-Moldvában megszokott képvilágot: vakolatlan sártégla, a fedél jobbára zsindelyes, másutt rozsdázó lemeztetők látszanak.

Az ukrán határőrök közül egyesek már beszélnek angolul, sőt, egyikük románul is elég jól meg tudja magát értetni. Vízumot kérnek, nekünk nincs. Mutatom a meghívót a csoport nevében, erre már tudja, hova tartozunk, ugyanis – előző nap ugyanott átutazó csoportvezetőnk utasításait meghallgatva – indulás előtt pár órával faxon kértünk csoportos meghívót a kijevi szervezőktől. Nincs elragadtatva tőle, de megértő, főleg, hogy ukrán szöveget is kap a hivatalos német mellett. Elviszik az útleveleket, s közben az áthelyezésre készülünk a széles nyomtávra. Rutinosan, bár meglehetősen lassan megy a dolog! Majd kétméteres magasságba emelik a kocsit, kitolják a nálunk használatos futóművet, s behúzzák az ukránoknál és oroszoknál használt széles nyomtávút.

Az indulás előtt voltak elképzeléseim arról, hogy mivel találkozhatok odaát. Az állomáson, ahol a kocsik átemelését végezték, találónak nevezhettem volna az előképzetemet: szomorú vasutasok, lerobbant épületek a környéken és több tucat csont-bőr kutya, amelyek minden mozdulatunkat lesték, abban a reményben, hogy jut nekik is az úti elemózsiánkból. A „kerékcsere” amúgy másfél órát tartott, a teljes út Szucsávától Kijevig pedig egy napot vett igénybe, annak ellenére, hogy csak nyolcszáz kilométernyi. A Kárpátokban az volt az érzésem, hogy csupán tíz-tizenöt kilométert teszünk meg óránként, annyira rossz állapotban leledzik a vonal. Aztán – ahogy haladtunk észak felé – egyre jobb lett a vonal is, az állomások is nemrégiben lehettek alaposan felújítva. A hosszabb megállóknál, ahol mozdonyt váltottak és a nagyvárosok peronjain öreg nénik kínálták olcsó portékájukat: almát, várényikint (a később csoport-kedvenccé vált húsos táskát, tejföllel) és a kisütött halat.

Déltájt értünk Kijev közelébe, előfutár a nagyon jó vasút volt, ahol már-már meglepő sebességgel haladtunk. A főváros nemzetközi állomása – a Passaji – nyugati standardok szerint épült, kellemes várakozásra adva lehetőséget. Mi alig pár percet töltöttünk itt, mert a szervezők kíséretében elindultunk a Londont idéző forgalmi dugóban a szeminárium helyszínére.

Az épület ma a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének ad otthont, ennél érdekesebb viszont múltbeli rendeltetése: az egykori Szovjetunió legfelsőbb pártiskolájának készült annak idején. Napjainkban Ukrajna NATO-információs irodája is itt működik, s emellett az ország egyik legdrágább iskolája, ahol tíz-tizenötezer dollárba kerül az alapfokú képzés. Ennek ellenére az illemhelyek a régiek maradtak, s mivel régen a kémektől való félelmükben egyáltalán nem alkalmaztak nőket az épületben, hölgyeknek elkülönített helyiség csak az utóbbi években lett kialakítva, de ekkor is maradt a „török” – guggoló stílusú – mellékhelyiség.

A városközpont nagyon jó állapotban van. A központi teret, a Maidant – mai nevén Függentlenség tér – 5-6 éve gyúrták át teljesen, s földalatti szórakoztató helyeket, szupermarketet, gyorséttermeket rendeztek be, a felszínen pedig szökőkutak, szobrok és egyéb műalkotások között sétálhat az ember. Az acél és üveg dominál, a tér egyik oldalán pedig a városban szinte mindenütt látható zászló is ott lobog, mögötte az Ukrajna szálló zárja a teret.

A négynapos szeminárium befejezését követő napon elindultunk végre körülnézni a városban. Metróval utaztunk már, de csak aznap volt alkalmunk igazán szemügyre venni az állomásokat. Rend és tisztaság uralkodott itt is, rendőri felügyelet alatt. Ami szintén nem meglepő, mert a négy nap folyamán volt szerencsém megismerni személyesen is az egyenruhások túlbuzgóságát.

Történt ugyanis, hogy a szeminárium fotóműhelyének készítettem néhány kevésbé fényes belvárosi házról felvételeket, a „Két Ukrajna” témában. Úgy adódott, hogy ezek az épületek alig háromszáz méterre álltak a ragyogó Maidantól, s mikor észrevettem őket, lekanyarodtam az egyik félreeső sétányról, hogy előnyösebb pozícióból fényképezhessek. Én senkit sem láttam, de mint kiderült, engem figyeltek, ugyanis mihelyt visszamentem a járdára már ott is termett két rendőr, s miután a hátam mögött megnézték, mi képezhette érdeklődésem tárgyát, rögtön igazoltattak is. Azazhogy igazoltattak volna, de nem volt nálam az útlevelem. Aznap a csoportvezetőnknél voltak az irataink a hazatéréshez szükséges foglalások miatt. Sok köszönet nem volt ebben a fordulatban, a velem lévő ukrán szemináriumos társam perceken át volt kénytelen ténykedésemet magyarázni, míg végre továbbálltak a rendőrök. Azon túl, hogy kötelességem magamnál viselni az úti okmányt – ezt tudtam, csak a helyzet hozta másképp –, megtudtam azt is – amit viszont sejtettem –, hogy az ukránok, s főleg a vidékiek, mint kisvárosbeli barátom is, még mindig joggal félnek a hatóság embereitől.

A kormány épületével szemben van egy – Kímérák Háza nevezetű – turisztikai nevezetesség, amit szintén le szerettem volna fényképezni, de amikor jobb rálátás érdekében a korlát mögé kerültem, már rohant felém a biztonsági őr és utasított is vissza a látogatóknak engedélyezett járdára. Egyébként a múlt század elején épült kastélyszerű házat már ki is nézte magának Leonid Kucsma elnök, miután néhány éve pompásan felújították kertjével együtt, de úgy tűnik egyelőre sikerült megakadályozni a lefoglalását. A ház különlegessége, hogy – a városban elsőként – szinte teljesen cementből épült, s az olasz tervező látványos állatformákkal díszíthette a külsejét is, mert a kinti szobrocskák is bírták a szeszélyes időjárást.

A barlang-kolostoroknál hétköznap jártunk, és mégis meglepő tömeggel találkoztunk. Ukránok voltak, turista nem sok akad a tavasz folyamán. A szűk folyosókon tolongó emberek alázattal hajlongtak az oldalsó falakba vájt üregekbe elhelyezett üvegkoporsók előtt. Az ortodox pópák a barlangrendszer legnagyobb üregében is miséztek, több ereklye környezetében, amelyeket a szoba sarkaiban helyeztek el.

Itt – a Pecserszka Lávrá egyik templomának udvarán – láttam a hagymakupolák fényességének titkát is. A kapu mögött kiskatona vigyázott négy kihelyezésére váró aranyozott kupolácskára, amelyek színes ikonokkal díszítve fürdőztek a délelőtti napsütésben. A komplexum egy kisebb falunyi területet fed a Dnyeper jobb partján lévő hegyoldalon. Sok minden megfér itt, nem csoda hát, hogy mikor azt kérdeztem az egyik arra sétáló fiataltól, miért szokott oda járni, azt válaszolta, hogy a templomok környékén mindig csend van, s a város forgatagától távol jobban lehet tanulni. Meglepő volt viszont méregdrága nyugati kocsikat látni a templomok parkolóiban, ettől gondolatom hirtelen az újgazdag bukaresti Gigi Becalin kötött ki, aki vallásosságáról is híres, szorgos templomjáró és építtető. Másrészt remélem, nem a kijevi pátriárka és alattvalói tulajdonát képezték, mert ha olyan autókkal utaznak a külvárosi hívekhez, akkor… És még valami Kijev legfőbb nevezetességeit képező templomokról: a Szovjetunió felbomlása óta eltelt időszakban már mindegyiket restaurálták, s pompás állapotban várják a látogatókat. Ezt csak azért csodálom, mert nálunk nem egy ötszáz éves templom vár reménytelenül a sürgető munkálatok megkezdésére vagy éppen befejezésére. Van tehát, amit tanuljunk turisztikai lépések terén az észak-keleti szomszédtól.

Vissza a városba! Meglepően kevés a régi orosz autó, s talán nem lenne olyan feltűnő a dolog, ha helyettük nem tavalyi vagy idei luxusmodellekkel találkozna a látogató, mint a Pecherszka Lávrán. Cadillac, Mercedes és Toyota terepjárók, BMW és Lexus utcai kocsik mellett a városban láttam először Maybachot is, a kormány épülete előtt. A kocsikhoz hasonlóan minden nagyon gondozott, s bár szemetes kosarat nemigen találsz, az utcán mégsincs szemernyi szemét se, a zöldterületek már márciusban rendbe vannak téve és öntözik őket. A szép időben a munka mindenütt úgy folyt, mintha Bush elnököt várnák – gondolok itt megint Bukarestre –, pedig információim szerint még az orosz elnök fogadására sem volt okuk készülni azidőtájt. Ha jobban odafigyeltem, láthattam azt is, hogy néhol csak látszatmunkát végeznek, például tisztítatlan korlátot festettek csupán egy törléses előkészítés után, de a város egészében minden bizonnyal nem ezt a receptet alkalmazták, a restaurált épületeken alapos munkát végeztek.

A kijeviek örülhetnek a legnagyobb fizetéseknek az országban, a szervezők szerint háromszáz eurós az átlagfizetés, anélkül nehezen él meg bárki, akkorák a költségek. A többség két munkahelyen dolgozik, csupán kevésnek jön össze ez az összeg egy állással. A központban például olyan luxus-apartmanról is meséltek, amelyért havonta egy millió dollárt fizet a bérlő. Ez lehet egyedi eset, de nem messze a központtól, egy régebb elhagyott völgyben igényes építkezésbe kezdett a városvezetés. A cserjék és gaz helyére új negyed épül, szintén a jómódúaknak. S mikor azt mondom: épül, akkor itt ismét nyugati standardokra kell gondolni. Mióta felszámolták a környék régi arcát, éjjel-nappal dolgoznak, s alig három év alatt készen áll majd a közművesített villa- és apartman negyed.

A városban gyorséttermek és márkaboltok tucatjai jelzik az ilyen jellegű nyitást a kapitalizmus felé, kevesebb viszont a külföldi bank, mintegy igazolva azt, hogy a hazai tőkére azért továbbra is vigyáznak. A közismert nevű gyorséttermeket honosították, de ezeken kívül felbukkannak ukrán láncok is, mint amilyen a Schvitko, ahol a már említett várényikin mellé céklalevest és paradicsomlevet rendelhet a vendég. Ezek nemcsak étrendjükkel disztingválják magukat, hanem hagyományos ukrán belsőket teremtve próbálják magukhoz csalni a klienseket, bevetve az otthonosság, hazafiasság kártyáját. Elmondhatom: úgy a nyugati, mint a hazai éttermek tele vannak.

A szállításnak három népszerű módjával találkoztam a fővárosban: a hagyományos közszállítás (busz, troli, villamos, metró) és a marsrutkának nevezett mikrobuszok, amelyeken háromezer ötszáz, illetve ötezer lejnek megfelelő összegbe került egy út. Emellett városi utazási mód a stoppolás is: feketén taxizók, vagy egyszerűen a jelzett irányba tartók állnak meg az úttestről integetőknek. A sofőrtől függően, a kívánt helyre érve vagy köszönettel, vagy taxis módra, megegyezés alapján fizetsz. Jónéhányan közlekednek így, még este is, leginkább a forgalmasabb, megvilágított főutakról indulva, miután a közszállítás leállt egyes vonalakon.

Az üzletek hasonlítanak az itthoniakhoz, áruhiányban még a kisebbek sem szenvednek, egyedül annyi kényelmetlenséggel kellett megküzdjünk a visszaútra történő bevásárláskor, hogy a termékeken található képekre hagyatkoztunk, mert a legtöbb csak az orosz vagy volt szovjet államok piacára készült, s ezért nemigen található rajta „nemzetközibb” nyelven felirat a tartalmát, összetételét vagy legalább származását illetően. Mihelyt ezzel is megbirkóztunk, már búcsúzhattunk a barátkozó, nyílt ukrán szemináriumtársainktól.

Ez a nyitottság – úgy tűnik – a többségben is megvan, bár az, hogy ukrán, inkább a vidékiekre vonatozik, akik a résztvevők között kisebbségben voltak. Ez a furcsaság hamar kiütközött, mert míg egyesek közülük ukránul köszöntek meg dolgokat, a mi szemináriumi szótárunkban is megtalálható „dszákuju”-t használva, addig a kijeviek a számunkra más emlékeket felelevenítő „szpászibá”-ra esküdtek. Rá is kérdeztünk erre a rendkívüli állapotra, mert a város maga tele van az önállóság szimbólumaival, a nemzeti lobogóval és a szovjet időkben véres megtorlásokat kiváltó hagyományos államjelvénnyel. A válasz meglepett: a fővárosban még a hivatalos politika ellenére is oroszul beszél a többség, s bár ez a hivatalokban szégyenszámba megy, még az államfő is rosszul beszéli az ukránt. Ami mellesleg eléggé eltérő az orosztól! Az ukránt faluhelyen, illetve a nyugati országrészben és annak városaiban beszélik inkább, mint például Lembergben (Lvov). Egyébként erre a Lembergre büszkék az európai kötődésű ukránok, mert szerintük a régen lengyel város még hangulatában is inkább Európát idézi, mint Ukrajnát. Ezen kívül európai kötődést nem nagyon látni, úgy tűnik a tizenhárom éves önállóság nagyobb érték, semhogy valamerre már kacsingassanak az ukránok. A szovjet múltat elítélő emlékművekkel sem találkoztunk, így csak találgatni tudom, hogy nem is tartották olyan rossznak, vagy éppen a mai vezetők kötődései miatt nincs kialakítva még egy ilyen álláspont. Atrocitásokról megemlékező emléktáblát egyedül a Szent Mihály-templom falán láttam, azon a szörnyű 1932/33-as szovjet kiéheztetés volt megörökítve, ukránul és angol nyelven, képek és statisztikai adatok kíséretében.

A visszaút kellemes emléke, hogy ezúttal sem a rettentő meleggel, sem a goromba jegykezelővel nem volt gondunk. Ama alkalmazott helyett, aki az odaúton a kocsik közti résen ürítette ki a szemetet a megállók között, most érezhetően jóindulatú, ha úgy tetszik, hozzáállásában is profival kerültünk kapcsolatba, s bár csupán „törte” az angolt, mégis sokkal jobban kommunikáltunk vele, mint a Kijev felé tartó vonat kalauzával. A mostani megtett mindent, hogy megértesse magát velünk, s értékelte a pár nap alatt eltanult néhány orosz szó szövegbe tűzdelését is. Kellemes zárását adta egy váratlan tapasztalatokat hozó útnak, függőben hagyva egy esetleges visszatérést.

2004.

K a l a n d o z ó