106 Nagy E. József: Szent István-i levelek

Többnapos sorbanállás a francia konzulátus előtt és többhetes szaladgálás után mindenféle iratok beszerzése végett, január ötödikén, vasárnap reggel, végre felülhettem a prágai gyorsra, zsebemben a saint-etienne-i egyetem meghívójával, a francia vizummal (+1 tranzit Schengen), a bukaresti műegyetem rektorának jóváhagyásával, na meg persze a vonatjeggyel. Nem minden szorongás nélkül, már csak azért sem, mert már napok óta az európai tél tombolásával volt tele a média, meg a Lyon környéki torlódással, amit a hóesés okozott. Az út mégis viszonylag könnyű volt, Prágáig csak félórát késtünk, szerencsére nem maradtam le a csatlakozásról. Természetesen (?) egészen Prágáig nem folyt víz a mosdóban, evéshez ásványvízzel mostam kezet, amit utitársam, csehországi vendégmunkára utazó bukaresti melós öntött nagylelkűen (fröccsöt akart keverni a hazai borból és sokallta a vizet). Prágából Eurocityvel utaztam tovább, amire különbözetett kellett fizetnem. A cseh kalauznő két dollárt vagy három márkát kért, de nem tudott visszaadni a tízmárkásomból, így hát legyintett egyet és békén hagyott. Német kollégája már hat márkát kért. És neki volt aprója...

Münchenbe hétfő délben két órakor érkeztem és hét órát kellett várnom a csatlakozásra. Jártam hát egyet a városban és feltett szándékom szerint ittam egy sört, bár sokalltam érte az öt márkát. Meglepett az állomás környékén a sexshop-ok meg a török butikok, bárok, import-export cégek sokasága. Jószerencsém elvezetett a Dóm-térre, ahol elmélázhattam az ikertornyú Dóm s az azt közrefogó két bank, a Dresdner Bank és a Münchner Bank együttesén, valamint a Neuhauser strasse-ra, ahol Krug mester, az órás cukrász ajtajáról akaszthattam le egy csodaszép kakukkos órákat ábrázoló szórólapot. Korán sötétedett, a levegő is lehűlt, visszamentem az állomásra. Elnéztem a jegypénztárak sokaságát (az óriási forgalom ellenére sem állt egyik előtt sem több, mint két-három ember), a több helyen is fellelhető rekeszes szekrényeket, ahonnan bárki kikereshette és kiemelhette az őt érdeklő útirány menetrendkivonatát. Nem is szólva arról a három automatáról, amelyiken egy kerék és egy gomb segítségével ki lehetett keresni az út kezdő és célpontját és amelyik pillanatokon belül kiírta (és kérésre ki is nyomtatta) a legjobb csatlakozást. (Én is megpróbáltam, de a húsz ilyen-olyan St-Etienne közül nem tudtam kiválasztani az engem érdeklőt. Igy hát, inkább a játék kedvéért, csak Lyonig nyomtattam ki a csatlakozásokat).

Kissé rontotta az összképet a kukában turkáló öregember s az utasoktól kéregető öregasszony, akiket este kilenc tájban láttam.

Hogy valójában mit is jelent Európa, a schengeni egyezmény, azt Strassbourgban tudtam meg. Alighogy felszálltam Münchenben a vonatra, végigdőltem a kanapén (egyedül voltam a fülkében) és elaludtam. Nyugodtan tehettem, addigi tapasztalataim szerint bizton számíthattam rá, hogy a határ- és vámvizsgalatnál felköltenek. Arra riadtam fel, hogy a Rajna hídján zakatol a vonat, Kehl-ből kifelé, tíz percnyire Strassbourgtól. Hamar leszedtem a csomagjaimat, és úgy szálltam le Strassbourgban, hogy se megvizsgálva, se lepecsételve. Istenfélő ember és jól idomított állampolgár vagyok, megkérdeztem hát egy vasutast, van-e az állomáson vám vagy rendőrség. Vám van, de be van zárva, a rendőrség meg ott van mindjárt, az állomáson kívül jobbra. Befogtam hát magam a csomagjaimba, kiügettem az állomásról és bekopogtam (éjjel kettőkor!) a rendőrség ajtaján. Az ügyeletes hivatalnok (civil) udvariasan kérdezte, mit kívánok? Mondom, hogy most jöttem Münchenből, pardon, Munich-ből, és se megvizsgálva, se lepecsételve. Rámcsodálkozott: és miért zavarja ez önt? Mondom, hogy nem zavar, csak rendben akarok lenni. Elmosolyodott és megnyugtatott: Semmi baj, Monsieur, minden rendben!

Hát akkor, üdvözlégy, Európa!

02 Az érkezés

Mottó: "Addig a városig, addig a hegyláncig"

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Talán az egész út legnehezebb része az a négy óra volt, amit a strasbourgi állomás peronján töltöttem, éjjel kettő és reggel hat között. A váróterem zárva, a bár zárva, a WC... na nem! Bizony felkerült a farmerem fölé az utazótáskából előkotort melegítő, és előkerült az Északi pályaudvaron vásárolt két deci rum is (óránként két korty, félóránként egy korty). Reggel hatkor befutott Bécs felől az Orient Expressz, vele bukaresti kollégám, akit a saint-etienne-i egyetem egy másik tanszéke hívott meg három hónapra. (Én rühelltem a sógóréknál is vízumért ácsingózni).

Lyon és Saint Etienne között az út világra olyan, mint Bánffyhunyad és Rév között. És ugyanúgy ráz. Meg kell adni, a 75 km-es szakaszt 45 perc alatt tettük meg. Éppen csak a Körös hiányzik a sínek mellől. És tízszer annyi alagút van rajta.

Kedd délben egy órakor végre befutottunk Saint Etienne Châteaucreux nevű állomására. Az egyetem nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó hivatalának titkárnője várt ránk és vitt saját kocsiján (ritkán lehetett úgy megpakolva) elébb a szállásunkra, majd a rektorátusra, ahol azonnal felvehettem ösztöndíjam első részletét, aztán újra vissza a szállásunkra. Kaptam egy formás kis táskát, az egyetem és a közlekedési vállalat közös ajándékát, benne az egyetemet ismertető könyvecskével, a diákszervezetek ismertetőjével (igen részletes, el egészen a kiránduló és szórakózóhelyek ismertetéséig...), a város turisztikai térképe, közlekedési térképe, a különböző bérlettípusokat leíró hajtogató, egy egésznapos bérlet az összes tömegközlekedési járatra és egy meghívó az Operába...

03 Monsieur le roumain

Mottó: "Magyar vagyok, de európai"

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Francia kollégáimnak gondot okoz a nevem. Alighogy bejelentkeztem, megkérdezték, hogyan ejtik: Názsí vagy Nágí. Mondtam, ejtsék, ahogy nekik jól esik. De melyik a helyes? A helyes: Nagy. De a legtöbb, ami tőlük tellett, egy gyenge Nadzs volt. Maradtunk tehát a Nágí - nál. (Állítólag van egy igen népszerű TV bemondójuk, Naguy). Vagy, újabban, Joseph. De maguk közt inkább csak "Monsieur le roumain". Ami érthető is: tudják, hogy Romániából jöttem, román kollégáim nyomdokán, akik kb. három éve váltják egymást Saint Etienne-ben. De az már meglepett, ami a múlt héten esett meg velem. Bukaresti kolléganőm kérésére hívtam fel telefonon egy itteni családot, akiknek egy magnókazettát küldött ajándékba. Alig mondtam be a kagylóba: "Bonsoir, Madame, est-ce que je peux parler avec monsieur ..." (Jó estét, hölgyem, beszélhetek ... úrral?), a hölgy felkiáltott: "Albert, Albert, vien vite, c’est un roumain au téléphone!" (Albert, Albert, gyere gyorsan, egy román a telefonnál!) Amiből arra következtettem egyrészt, hogy gyalázatos egy akcentusom lehet, másrészt, hogy jól azonosítható akcentusom van...

Még megérkezésünk napján, miután a titkárnő, aki visszavitt bennünket az otthonba, magunkra hagyott, kollégám, aki már járt Saint Etienne-ben, elvitt városnézőbe. Többek között, bementünk a "Quartier Latin" nevű könyvesboltba, amelyik tulajdonosnője egy román fiatalasszony. Miközben túlestünk a kölcsönös üdvözlésen és bemutatáson, belépett a fiatalasszony francia férje. "Na jól nézek ki", mondta hozzávetőleg, miután kilétünk tisztázódott, "három román között kisebbségben vagyok." Siettem megnyugtatni, hogy az állás tulajdonképpen 2:2, én ugyanis magyar vagyok. Kissé meglepődött, ám felesége tanúsította, hogy igenis vannak Romániában magyarok, ő jól tudja, hiszen erdélyi. "Igen? Es hová való?" - kérdeztem meg, inkább csak udvariasságból. - Váradra.

Hát így találkozott Saint Etienne-ben, a Quartier Latin-ben két bihari. Ilyen kicsi falu ez az Európa.

04 Az Operában

Mottó: "Meleg testembe rejtette a hangot"

(Magyari Lajos: Csoma Sándor Naplója)

A meghívó, amit az első nap kaptam, az Esplanade-ba szólt a Mireille előadására.

Az Esplanade Saint Etienne egyik legrégibb és legrangosabb művelődési intézménye. 1969 februárjában avatták fel, mint "Maison de la Culture et de la Communication", a Porgy és Bess előadásával. Impozáns épülete uralja a dombot, amelynek az aljában a minket befogadó diákotthon áll. Felavatása óta meghatározó tényezője a város kulturális életének, 1200 férőhelyes nagytermében, valamint kamaraszínházában rendezett előadásainak az 1995/96-os évadban 170 000 (százhetvenezer) nézője volt.

A Mireille-t Charles Gounod szerezte Michel Carré librettójára, amely Frédéric Mistral provanszál költeménye, a Mireillo nyomán készült. Az ősbemutatóra 1864. március 19-én került sor, ám a fogadtatás meglehetősen hűvös volt, Gounod több módósításra kényszerült. Ma egyike leggyakrabban játszott darabjainak, hála a zene dallamosságának, könnyed csillogásának és egy bizonyos "couleur local méditerranéen"-nak (Mistral meghívására Gounod két és fél hónapot töltött a provence-i Saint Rémy-ben), amely, egyesek szerínt, a Carmen előhírnöke.

A mese egyszerű: Mireille szereti Vincent-t, de apja Ourrias-nak igéri. Hogy az Úr oltalmát kérje, Mireille a Saintes-Maries-de-la-mer-i kegyhelyre indul, de a nyári nap heve elszívja erejét. Apja és Vincent karjaiban kileheli lelkét.

Az előadás feszített ütemű és nagyon színvonalas volt. Egyszer még a "Fel torreádor..." kezdő ütemeit is felismerni véltem, de aztán másfele kanyarodott a dallam. A második felvonásban "farandole" néven olyan körtáncot, hórát roptak, hogy a găinai leányvásáron is megállta volna a helyét. Még a nyár illúzióját is sikerült elhitetni a nézőkkel, bár hóbuckák között és jeges járdákon közelítettük meg a színházat. Éppen csak a Mireille-t alakító dúskeblű és jólmegtermett (egyébként nagyon széphangú) énekesnőről volt nehéz elhinni, hogy akár a mennykő is megárthat neki, hát még egy kis napsütés!

Ez volt az akkori benyomásom; ami a délvidéki nap erejét illeti, már nem vagyok annyira hitetlen: január 25-én, St. Bonnet les Oules-ban, 20 kilométernyire Saint Etienne-től, egy déli fekvésű kertben egy sárga virágokkal pompázó aranyeső-szerű bokrot láttam, egy mogyoróbokor pedig újnyi barkákkal feszített!

05 Az egyetem

Mottó: "Most könyvek, nyelvek csendjében élek"

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Bár csak 1969-ben alakult, a Saint Etienne-i egyetem egyike Franciaország legsokoldalúbb egyetemeinek. Az eredeti három kar, 20 évvel később, amikor az egyetem felvette "Európa atyja", Jean Monnet nevét, hétre duzzadt. Jelenleg az egyetem keretében öt kar, egy mérnökiskola, három szakmai egyetemi intézet (IUP) és két technológiai egyetemi intézet (IUT) működik. Ugyanakkor, ezer állandó alkalmazottjával, amelynek két harmada tanár, majd ugyanannyi óraadójával, évi 100 millió frankos költségvetésével (amihez hozzá kell számítani még 200 millió személyzeti kiadást, amit közvetlenül az állami költségvetés fedez) az egyetem egyike Loire megye legnagyobb vállalatainak.

De, mint mindenki hangoztatja, az egyetem legértékesebb tőkéje az a 15000 (tizenötezer) diák, aki azért tanul, hogy megszerezze a közel 350 féle oklevél valamelyikét. A 15000-ből 9500 az első, 4300 a második, míg 1200 a harmadik ciklust látogatja. Némileg leegyszerűsítve a valóságban sokkal bonyolultabb francia felsőoktatási rendszert, a két éves első ciklus (DEUG) egy általános egyetemi színtű képzést biztosít, amelynek fő célja előkészíteni a hosszabb tanulmányokat, ám bizonyos szakokon lehetővé teszi a "kiugrást" és a gazdasági beilleszkedést.

A második ciklus általában két év és "maîtrise"-t igazol, ám a mérnöki, vagy a magiszteri címet csak egy hároméves tömb után lehet elnyerni.

A harmadik ciklus két irányú: a DESS, a felsőfokú szakmai tanulmányok (egy év, a kötelező üzemi gyakorlatot is beleértve) után nyitva az út a gazdasági életbe, míg a DEA, az elmélyült tanulmányok egy éve tulajdonképpen az első fok a doktori cím elnyeréséhez, amiért még 2-4 évet kell dolgozni.

Az egyetem valóban lenyügöző nemzetközi kapcsolatairól Yves Bouveret, az egyetem illetékes alelnöke beszélt, bemutatkozó látogatásom alkalmával. A különböző európai programok keretében több, mint 20 egyetemmel működnek együtt közvetlenül - így a bukaresti műegyetemmel is -, ám kapcsolataik jóval kiterjedtebbek. A Jean Monnet egyetemet évente több mint 500 külföldi diák látogatja, több mint 50 országból, ugyanakkor a SOKRATES program keretében innen is 250 diák rajzik szét a 97/98-as tanévben. A helyi konfliktusok miatt sajnálatosan visszaesett afrikai kapcsolatokat némileg pótolják az utóbbi időben újra fellendülő délkelet ázsiai együttműködések (Vietnam, Kambodzsa). Példamutatóként említődött annak a szenegáli diáknak az esete, aki itt nyert teljes képzést - az első évtől a doktorátusig, majd hazája Geológiai Intézetének az igazgatója lett és most a Jean Monnet egyetemmel karöltve munkálkodik egy földrajz-kar létrehozásán országában. Az alelnök kiemelte a keleteurópai országok - különösen Lengyelország, Románia és Bulgária - iránti érdeklődésüket, főleg ezen országok erős francia kötődése miatt. Mint modta, Saint-Etienne már csak azért is előnyös helyzetben van, mert egyrészt a német egyetemek kevésbé aktívak, másrészt az angliai egyetemek már túlságosan is sok együttműködést kezdzményeztek.

Beszélt még az alelnök a Bányászhagyományú Országok Egyetemeinek a Hálózatáról, amelyet a SOKRATES program keretében a Jean Monnet egyetem kezdeményezett, és amelynek ő a fő mozgatórugója, a nagyszabású tervről, amelynek célja egy Virtuális Bányászati Múzeum létrehozása az Internet-en, hogy átmentsék a már felszámolt, vagy felszámolás alatt levő tradiciókat (egyedül a Saint Etienne-i Bányamúzeummnak közel 10000 feldolgozásra váró fényképe van)...

Egyébként ő az első francia, aki helyesen ejtette a nevemet - pontosabban a Nagy Imréét, akit, mint időközben alkalmam volt tapasztalni, az ötven feletti francia nemzedék igen jól ismer és nagyrabecsül.

06 A város

Mottó: "Oly magasan vagyok idefent"

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója.)

Saint-Etienne a Massif Central keleti oldalán, a Lyoni és a Pilat hegyek közötti medencében fekszik. 517 m tengerszint feletti átlagmagasságával, lakói szerint, Madrid után a második legmagasabban fekvő európai nagyváros (200 000 lakos a szorosan vett városban, közel 400 000 a vonzáskörzettel együtt).

A völgy észak-dél irányú és mintegy kétszer annyi domb, halom emelkedik ki belőle, mint amennyire Róma épült. Szintén észak-dél irányú a város 6-7 km hosszú főutcája is, amelyik majd' minden sarkon nevet változtat. Kétoldalt, amennyire a dombok engedik, még két-három párhuzamos utca fut, aztán keresztutak, átjárók, kaptatók ("monté") rengetege, amibe könnyen bele lehet gabalyodni. A dombok nem túl magasak, de elég meredekek, és ha nem ismered ki magadat, rövidítés helyett könnyen egy fullasztó kaptatón találod magadat (amelyre, legnagyobb csodálkozásomra, autóik meglepő sebességgel hajtanak fel). A dombok - városnegyedek vagy városba olvadt falvak - nevei különös , vonzó csengésűek: Montaud, Montreynaud, Monthieu, Villeboeuf, Vivaraise, Cotonne, Côte Chaude, Dame Blanche, Ricamarie. E vonzalomnak köszönhető, hogy már szinte valamennyin megfordultam.

A város eredete a bizonytalanságba vész. A szomszédos Saint-Priest en Jarez urai alapítottak a X. vagy XI. században egy Szent Istvánnak és Szent Lőrincnek szentelt templomot (Ecclesia Sanctorum Stephani et Lavrentii), e körül alakult ki a település, amit a XII. századból fennmaradt legrégibb hiteles okirat Sanctus Stephanus de Furano-ként említ. (A Furan Saint-Etienne folyója, de látni csak a városon kívül lehet, bent teljesen le van fedve).

A városnak a XV. században 3000 lakosa van, többnyire mesteremberek, fegyverkovácsok, takácsok, paszománykészítők. Erőteljes fejlődésnek I. Ferenc olasz hadjáratainak idején indul, mikor a király itt szervezteti meg a kézifegyver gyártást. A XVII. században már 20 000 lakosa van, főtengelye ekkor még kelet-nyugat irányú. A Forradalom alatt egy ideig "Armeville"-nek vagy "Commune d’Armes"-nak nevezik.

Második, gombaszerű növekedése a XIX. századra esik és a szénbányászathoz kapcsolódik. Ekkor Franciaország legnagyobb ipari városa, itt avatják fel 1827-ben az ország első vasútvonalát, itt szabadalmaztatják az első varrógépet (1830), az első hidraulikus turbinát (1827). Ekkor alakul ki a város kozmopolita jellege is, rengeteg bányamunkás vándorol be Lengyelországból, Németországból, de a Maghrebből is. A bánya rányomja bélyegét a város színére ("la ville noire") de az arculatára is, az óriási meddőhányók által. A "Michon" két hatalmas ikerkúpja már-már ugyanolyan szimbóluma Saint-Etienne-nek, mint Párizsnak az Eiffel-torony.

Századunk hatvanas-hetvenes éveiben, a bányák fokozatos bezárásával, a város súlyos gazdasági-társadalmi krízisen megy keresztül, több mint 15 000 bányász marad munka nélkül. A válságon sikeresen úrrá lettek, és most bizakodva tekintenek a jövő felé. Egyre fontosabb szerepet kap a város életében az egyetem, ezzel együtt a gazdaságot átirányították a csúcságazatok felé, értékesítve a helyi hagyományokat is. Speciális textiltermékeket gyártanak, audiovizuális berendezéseket, száloptikát, kivételes minőségű lencséket a NASA számára. Saint-Etienne és környéke uralja az európai vadászfegyver-kereskedelem 25 százalékát.

Ugyanakkor a város nyitott az európai integráció felé, kitűnően felszerelt kongresszusi központjában egyre több rangos nemzetközi fórumnak nyújt teret...

07 Clermont-Ferrand

Mottó: "Kedves Jóska! ... nézzél szét helyettünk is a világ ama sarkában."

(Cseke Gábor: Fax a levélíróhoz)

Világéletemben szófogadó gyerek voltam. A családi legendárium tényként rögzíti, hogy hatéves koromban apám maga elé állított és nadrágszíjjal fenyegetve próbált meg rávenni, hogy mondjam: "nem". Ezért, mihelyt a CILEC (Centre International de Langue et Civilisation) meghírdette február nyolcadikára a clermont-ferrandi kirándulást, potom 50 frankért, siettem beiratkozni, hogy széjjelnézhessek...

A két szomszédvár, a püspöki birtok Clermont és a hűbéruradalom Montferrand folytonosan hadilábon állt, mígnem mindkettő a királyi ház birtokába került, és a XVII. században királyi rendelet egyesítette őket. Ám viszályuk csak azután szűnt meg, hogy a Michelin fivérek a két városrész közé telepítették Franciaország legnagyobb és a világ egyik leghíresebb autógumigyárát.

Az óváros főterén, ragyogó napsütésben, II. Orbán pápa szobra fogadott bennünket, aki 1095-ben a clermonti zsinaton hirdette meg az első kereszteshadjáratot. Megtekintettük a XIII.-XIV. században épült gótikus székesegyházat - homlokzatát csak a XIX. században fejezték be -, azután a XI.-XII. századi román stílusú Notre Dame du port templomot. Különös élmény volt egy félóra alatt kétszáz évvel visszalépni és szinte tapinthatóan érzékelni a két stílus különbségeit. A szürke andezitből épült katedrális nemcsak sokkal tágasabb volt, sokkal világosabnak is tűnt, mint a fehér mészkőből épült Notre Dame (ez a fehér épületkő érdemesítette a várost a Clairmont - akkor még így írták - névre).

Egy rövid elmélkedés erejéig elidőztünk az úttestbe süllyesztett, két méter átmérőjű kőlap mellett, amelyik Blaise Pascal szülőházának helyét jelöli. Megilletődésemből az a felirat rázott fel, amelyik a tér sarkán álló "Hamvasztók egyletének" a vitrinjéből vigyorgott felém: "Gondoljon a halálára! Válasszon: hantolás vagy hamvasztás!" Meghökkenni viszont csak akkor hökkentem meg, mikor a sétálóutca aszfaltjából, a gázvezeték kémlelőnyílásának fedeléről, Orbán pápa domborművű képmása mosolygott rám. Szentségtörés! gondoltam, ám néhány lépéssel arréb már Vercingetorix sisakjára taposhattam. Aztán sorba, egy pápa, három Vercingetorix, két Pascal... Különös módja az utókori kegyelet kifejezésének!

Clermont-Ferrandból a közeli hegyekben lévő Aydat tóhoz ruccantunk ki. Ez egy kb. egy km átmérőjű vulkanikus tó, nem tudtam eldönteni, hogy krátertó-e, vagy a lávafolyam okozta völgyelzárodás hozta létre, bár mérete és eléggé szabálytalan alakja inkább az utóbbi változat mellett látszik szólni. A tóhoz vezető úton közmegelégedésre eljátszottam pár éneket a szájharmónikámon. Mikor kiszálltunk a buszból, hozzámlépett egy vietnámi, hangott adva meglepetésének, hogy az ő énekeik közül is játszottam egyet. Erre én lepődtem meg: tudtommal nem. De igen, bizonygatta, és dúdolni kezdte a "Glory, glory hallelujah" refrénű, "John Brown éneke"-ként is ismert dallamot. Állítólag rengeteget énekelték a háború alatt. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy ez az amerikai polgárháború egyik indulója, de nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm.

Kirándulásunk utolsó állomása Saint Saturnin volt, a La Tour d’Auvergne grófok várkastélya, amit inkább csak viszontagságos sorsa miatt említek. A család főágának kihalásával Medici Katalin örökölte, majd XIII. Lajos túladott rajta. A forradalom alatt a parasztok feldúlták, egy ideig istálónak használták (ugye, milyen ismerős...?).A XIX. században csokoládégyár működött benne, emlékül visszahagyva a bástyából kinyúló kéményt, majd 1975-ig egy árvaház. Kb. tíz évvel ezelőtt két orvos vásárolta meg, azóta dolgoznak a helyreállításán.

Még sétáltunk egyet a kastély lábánál meghúzódó középkori falu utcáin (alig valamivel szélesebbek, mint a kastély falainak vastagsága) majd a zsúfolt naptól kissé fáradtan, ám a látottakkal elégedetten autóztunk haza Saint-Etienne-be.

08 Az én városom

Mottó: "Válthatatlan drága, talmi kinccsel"

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Már régóta készültem felmenni Saint-Priest en Jarez-be, a Saint-Etienne északi határát uraló dombra kapaszkodott faluba. Hajdani urai alapították a város magvát alkotó templomot. Nem tudom, mire számítottam, megtalálni az egykori vár romjait, vagy meggyőződni, hogy a messziről elég szerénynek tűnő domb valóban uralja-e a völgyet, ám az, amit láttam, minden várakozást felülmúlt.

Várnak nyoma sem volt, de a domb csúcsán egy kb. 6 méter átmérőjű kövezett teraszt találtam, magasan a házak fölé emelkedve, ahonnan zavartalan kilátás nyílt a városra és az egész völgyre, köröskörül, a szemhatárt lezáró hegyekig. A metsző északi szél alacsony, fekete felhők hullámait kergette a magasban lebegő, szinte mozdulatlan fehér felhők sorai alatt. A felhők résein átütő napsugarak legyezőszerűen terültek szét, áttetsző fénykupolát emelve a dombok fölé. A rések szeszélyes játékát követve, a legyező sajátos ritmusban zárult és nyílt újra, más és más városrészt vonva fénykörébe. A pontosan velem szemben nyílegyenesen húzódó főutca teljes hosszában tekintetemmel követhettem a végigvonuló fénypászmákat, s ahogy tovahaladtak, autók szélvédői és egyre távolabbi házak ablakai csillantak rám barátságosan. Láttam a dombokra húzódó villasorokat és az új lakónegyedek toronyházait, és ismertem minden dombot, és ismertem minden negyedet és nevükön neveztem őket. Egy sötétebb felhő után hirtelen fény árasztotta el a völgyet és felragyogott benne a város, a városom. Az északi szél a kabátomba kapaszkodott és a hajamat borzolta - szeretném, ha le tudnám írni az érzeteknek azt a teljességét, a derüs örömöt, amely eltöltött!

Több mint egy óra hosszát álltam ott, míg a mozdulatlanságtól s a csípős széltől reszketni kezdtem. Nehezen szakadtam el a látványtól, vonakodva, szinte akaratom ellenére ereszkedtem alá. A város felé ereszkedtem, és amint közeledtem feléje, úgy tünedezett el a szemem elől. A város felé közeledtem, és éreztem, hogy valami rendkívülit, valami csodálatosat, valami megismételhetetlent hagyok magam mögött. És örült a szívem, hogy látnom adatott, és szomorú volt a szívem, hogy többé már nem látom.

09 Eszperantó

Mottó: "Nyelvem alól szikrázva felmutattam"

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Saint-Etienne-ben természetesen van eszperantó klub. És ezt már elindulásom előtt tudtam, hála a "Jarlibro"-nak, az UEA (Universala Esperanto Asocio) évkönyvének, amely közel 80 ország majdnem 3000 szövetségi megbízottját (delegitoj) sorolja fel. Közülük három saint-etienne-i, kettőnek volt feltüntetve a telefonszáma és egyikükkel már megérkezésem második hetében sikerült beszélnem. Igy jutottam el a klubba, amely a város második központjának (Centre Deux) egyik toronyházában székel, egy ötszobás földszinti lakásban. Ámulatom jólétük láttán némileg csökkent, mikor megtudtam, hogy nem egyedül, hanem több más szervezettel együtt használják a helyiséget, szigorúan megállapított órarend szerint. De nem fizetnek házbért, és van hol elhelyezniük több mint 800 kötetes könyvtárukat és több szekrényt megtöltő folyóiratgyűjteményüket. A klub 1904-ben alakult, fénykorát a két világháború között élte. Büszkén mutatták a fényképet, amelyik Lidia Zamenhof 1936-os látogatását örökíti meg Saint-Etienne-ben. (Lidia L.L. Zamenhofnak, az eszperantó alkotójának a legkisebb lánya, maga is aktív eszperantista, apjának életrajzírója. Lengyelország lerohanásakor a Gestapo egy különleges csoportja családtagjaival együtt elhurcolja. Valamennyien koncentrációs táborban pusztulnak el).

Harmadik vagy negyedik látogatásom alkalmából előkerült féltve őrzött kincsük is, Zamenhof sajátkezű levele 1908-ból, amelyben megköszöni a klub elnökének, hogy elküldte selyemszalagba szőtt arcképét. Kaptam egy fénymásolatot a levélről, sőt három arcképnyit a tenyérnyi széles selyemszalagból is, mely a saint-etienne-i takácsok mesteri tudását dicséri. A klubnak jelenleg 21 rendes és 12 támogató tagja van (legalábbis február 16-ig ennyien fizették be a tagdíjat). Fő tevékenységük a nyelvtanfolyamokban merül ki, három tanfolyamuk fut egyszerre, a klub székházában, a Terasse nevű negyedben és egy Saint-Etienne-től 10 km-re fekvő kisvárosban, Saint-Chamond-ban. Mégis panaszkodnak, hogy főleg idős emberek látogatják a tanfolyamokat, a fiatalabb generáció alig hallott az eszperantóról (ezt magam is tapasztaltam), miközben az egyetemmel vagy az iskolákkal nem sikerül együtműködniük. Jó esélyt látnak azonban az októberi könyvfesztiválban, ahol alkalmuk lesz egy információs irodát felállítaniuk. Közben szervezik a regionális eszperantó-találkozót, amelyre március 23-án kerül sor a Pilat hegy egyik fogadójában (auberge), festői környeztben. Nagy megelégedésemre, a klubb elnöke, Jacques Dony, engem is meghívott, így módomban lesz referálni róla.

10 A rochetaillée-i szivárvány

Mottó: "Cseréljünk helyet, úgy hogy csak te láthasd. Megigérem, hogy többé nem nézek ki az ablakon, és mivel a nap nemsokára lemegy, te leszel az utolsó, aki látni fogod. Csak a tiéd marad."

(Tibor Sekelj: A szivárványgyűjtő)

Vasárnap, február 23-án, rászántam magam az első városon kívüli gyalogtúrámra. Rochetaillée felé indultam, a Saint-Etienne-től hét kilométerre délkeletre fekvő faluba, hogy onnan felmenjek a Furanon a "Goufre d’Enfer" nevű szorosig s az ott emelt völgyzáró gátig. Reggel negyed kilenckor indultam. Sütött a nap, néhány magasan lebegő fátyolfelhőtől és a lökhajtásos gépek szétzilált kondenzcsíkjaitól eltekintve az ég derült volt, a motorosáruház elektronikus reklámtáblája 10 C-t mutatott.

Rochetaillée-be érve, elébb a középkori vár romjait látogattam meg, egyik bástyája még mindig büszkén emelkedik az égre. Tekintetemmel követtem, és meglepetésemben felszisszentem: két szivárvány ívét láttam az égen. De nem koncentrikusan, hanem egymásnak háttal, mint két kifli, úgyhogy a felső szivárvány szélei felfelé kanyarodtak! Kiléptem a szemközti ház árnyékából, hogy jobban lássak - és a nap elvakított. Ekkor döbbentem rá, hogy az alsó szivárvány egy napkörüli gyűrűnek a felső íve, amelyet a nap kétoldalán, a vízszintes átmérő végpontjain, kondenzcsíkban képződött színes folt egészített ki. Soha nem is hallottam ilyesmiről, azt hiszem, még a nagy szivárványgyűjtő, Tibor Sekelj is büszkén vette volna fel a gyűjteményébe! Annyira fellelkesített a látvány, hogy megállítottam az embereket az utcán és a szivárványra mutogattam. Szegény franciák, azt hihették, hogy megőrültem.

xx xx

xxxxx

xxxxx

xx xx

\!/

x -- -- x

/!\

A felső, "tükör"-szivárványt kilenc ötvenöttől negyed tizenegyig láthattam, míg a fátyolfelhő, amiben képződött, fel nem szívódott. De a gyűrűszivárványt, kisebb-nagyobb megszakításokkal, negyed háromig láthattam. Két órakor a gyűrű majdnem teljes volt, csak az alsó hatoda hiányzott.

Emellett minden más látvány eltörpült. Sem a Gouffre d’Enfer valóban vadregényes szorosa, sem a Corbier a folyóágyból feltörő háromszögletű pengéje, amelynek derekáról a Furan 50 méternyit zuhan alá, és amelyikhez a gát támaszkodik, de még a felső gát, a Pas du Riot-i (mert végül egész addig felmentem) sem tudott igazán lekötni. Egyre csak a szivárványt figyeltem, a visszatérő úton is, míg az ég beborult, és negyed három után már csak a nap halvány korongját láthattam a felhők mögött.

11 Le Caveau Stéphanois

Mottó : "Idegen csendben rügyezik ki bokra"

(Magyari Lajos : Csoma Sándor naplója)

Eszperantista barátaimtól kaptam meg a Caveau Stéphanois negyedévenként megjelenő értesítőjének egy számát. A Caveau (a.m. pinceklubb), a forez-i költők egyesülete, 1883-ban alakult. Első tiszteletbeli elnöke Victor Hugo volt, tiszteletbeli tagjainak a névsorában ott találtam Frédéric Mistralt. Az értesítőnek majdnem a fele az egyesület tagjainak a verseiből áll. Magányos estéimen, mikor eluralkodott rajtam a "mindenütt jó, de legjobb otthon" érzése, megpróbáltam néhány verset magyarra ültetni. Remélem, nem teljesen sikertelenül.

Rolande CIELNY

Hajózni a messzi tengeren

(Pour naviguer en haute mer)

Hajózni a messzi tengeren

otthagytam gyermeki bárkám,

ám vigyorgott felém a Sátán

a tornyosuló viharfellegen.

Villáma végigvert szeleken

s a száguldó hullámok hátán.

Hajózni a messzi tengeren

otthagytam gyermeki bárkám.

A viharok átütnek testemen

kínok és fájdalom árán,

és elsüllyed gyermeki bárkám.

De láncom és vasam leverem

hajózni a messzi tengeren.

Cécile CROZIER

Korzika

(Corse)

Szavak, elmondani a tengert,

Amint visszahúzódik

Körülfodrozva minden sziklát

Ezüstszegélyével,

Szavak, elmesélni

A fákat

Gyümölcsüket hordva,

Mint megannyi izzó bolygót,

Könnyek, elringatni a holt falvakat

A hegyek lábainál

Es a füves fennsíkokat

A vad olajfákkal,

Fájdalmak, bánatok, könnyek

A tereken álló hallgatag férfiak

Fekete kalapja

Alá rejtve,

Kiket az üres templomok harangja

Nem gyűjt már egybe...

Es mindez egy narancs, kék,

Arany szigeten,

Egy álomszép szigeten,

Egy elhagyott szigeten,

Mint egy gyémánt

Égszínkék bársonyba ölelve.

Jacques BOUCHET

Velay

(En Velay)

A régi hímzoráma felett

Nagyanyám göbös ujjai szálltak.

Nagyapám kék köténye mellett

Szövoszékek csitultak, jártak.

Régi vakációim mindegyike

Igy szállt alá és fel...

Itt Borne, ott Dunieres,

Itt a szalag, amott a csipke...

Nicole VEYSSEYRE

Majd

(Plus tard)

Mikor az évek már emlékké váltak,

kifehérítve hajam,

Mikor léptemnek kemény lesz az út

És térdem megroggyan,

Mikor napjaim szűntelen magánya

Könnyekkel futtatja szemem,

Mikor az est homlokom redőkbe vonja,

Ha elszáll a tavasz

És ki-kihagy szivem,

Hálát adok majd az Úrnak

A virágokért, a madarakért,

Az örömökért, a Szerelemért,

Amelyek beragyogták

Életem útját.

Marinette PIGNOL

Kéjesen

(Voluptueusement)

A kedvemet te derítetted fel,

A fellegeket te uzted el,

Te mutattad meg a kék eget -

A csillagokból méz csepegett.

Te csitítod félelmimet,

Te szikkasztod könnyeimet

S a könnyu álmot te adod,

Ha elnyeli az éj a napot.

A magány kínjai helyett

A boldogságnak nyitok kelyhet,

Ha két kezembe foghatlak,

Bíbor kincse a mámornak.

Amikor ajkaim szomjasan

Felszívnak epedőn, hosszasan,

Belémhatol, mint a tűz,

Forróságod, mely összefűz,

Nedű, mit tartalmaz e pohár,

Nektár, mit lényem epedve vár,

Olvasztott rubin, mely szikrákat szór,

Hazai itóka, forez-i bor !

12 A Loire

Mottó: "Forrást csobogtat a láthatáron"

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Szombaton, március elsején, úgy döntöttem, hogy nyugat felé terjesztem ki birodalmam határait. Kigyalogoltam hát Saint-Victor sur Loire - ba, a Saint-Etienne-től 11 km-re a gyűjtőtó partjának közepe táján meghúzódó víziparadicsomba.

A Loire a Massif Central-ban ered, 1020 km hosszával a legnagyobb francia folyam. 25 mellékfolyója 115000 négyzetkilométernyi vízgyűjtő medencét hálóz be, az ország egyötödét. Felső folyásának szabálytalan és szeszélyes hozamának ellenére (a tavaszi-őszi esőzések idején hozama néhány óra alatt 18 m3/sec-ről 8-9000 m3/sec-re nőhet, míg szintje 6-8 méterrel is emelkedhet), a múlt század közepéig Franciaország egyik legjelentősebb vízi útja, a Nantes-i sópárlóktól az Orléans-i központi lerakatig évente 12000 tonna sót hajóztak. Karrierjének a gőzhajók vetettek véget, amelyek révén a forgalom nagy részét Párizs szippantotta magához a Szajnán keresztül, valamint a folyammmenti vasút megépítése. A vízi forgalom megszűnésének következtében 50 év alatt Orléans lakossága a harmadára, Toursé felére csökkent. A folyamot most gátak tartják kordában, gyűjtőtavainak vizét villanyáram termelésre, atomerőművek hűtésére használják.

A tavat váratlanul pillantottam meg két ház között, fél tizenegy körül. Mély szorosban, erdős hegyhátak, a két partból kiugró sziklasarkantyúk között kacskaringózott, amelyek úgy illettek egymásba mint egy farkascsapda, vagy egy villámzár fogai, az ember szinte várta, mikor csukódik össze. A víz mélyen a szokott szintje alatt volt, a kikötő hídja két három méterrel a víz felett lebegett, attól jó tízméternyi sáros sáv választotta el. A stégeken néhány rettenthetetlen ho-ho-horgász fogta a ... botot.

Ha már ott voltam, leereszkedtem a völgyzárógátig, bár a "leereszkedtem" távolról sem képes szemléltetni a három dimenzióban kanyargó ösvényt, amelyet követtem. Azzal kezdtem, hogy egy kilométernyit felmentem a Loire-ba ömlő patak mentén, hogy átkelhessek rajta. Az ösvény hol eltávolodott a víztől, mélyen befutva a sűrű erdőbe, hol kiugrott a sziklapárkányra, ahonnan kilométerekre alá és fel beláthattam a völgyet. Persze, ez nem az Orléans, Tours környéki Loire-völgye, "Franciaország kertje", tankönyvekből ismert híres-neves kastélyaival. De még így is, egy adott ponton, egyszerre négy kastélyt, vagy annak romjait láthattam: a St. Victor-it, ahonnan jöttem, a szemközti parton Chambles-t és Essalois-t, a gát előtt kiemelkedő szigeten (ami a gát miatt lett sziget) a Grangent-it. Az Essalois-i kastélyt örömmel ismertem fel, láttam már autóból, este, fényesen kivilágítva, kaptam hát az alkalmon és felmentem odáig. Meglepetésemre, csak a falai voltak restaurálva, teteje nem volt!

Maga a gát 55 m magas, koronája 200 m hosszú, 20 m széles. A gyűjtőtó 23 km hosszú, 365 hektár felületű, 57,5 millió köbméter vizet tartalmaz.

Három óra lett, mire visszatértem a jobb partra és elindultam Saint-Etienne felé. A visszaút eseménytelen volt, leszámítva az örömömet, amikor fél öt tájban megpillantottam a Montaud halmát és jobbra tőle a Beaulieu negyed két toronyházát. De örömöm kissé korai volt, háromnegyed hét lett, mire beértem az otthonomba...

13 Európa atyja

Mottó: "Akit feldob magábol a nép,

az nevében akarjon nagyot."

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Jean Monnet (1888-1979) nevét 1989-ben vette fel a Saint-Etienne-i egyetem, fennállásának 20. évfordulóján.

A névadó pályafutása valóban példamutató. 1919-től 1923-ig a Nemzetek Társaságának (Société des Nations) főtitkára. 1939 szeptemberében ő az elnöke a francia-angol szövetséges koordináló bizottságnak. 1941-től meghatározó szerepe van az Egyesült Államok katonai termelési programja, a "Victory Program" létrehozásában. A neves közgazdász, Keynes szerint, ebben az időszakban Monnet tevékenysége legalább egy évvel rövidítette le a háborút.

1943-ban a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottságnak a tagja Algírban. 1944-ben az ideiglenes kormány kereskedelmi minisztere. 1946-ban ő alkotja meg a francia nemzetgazdasági tervet, eredeti és rugalmas megoldást a klasszikus liberalizmus és a keleteurópai merev államigazgatás között, amelyben az ország összes erőit mozgósítja az újjáépítés és a modernizáció érdekében.

Az egyesült Európa elkötelezett híveként ő az egyik kezdeményezője a Schuman-tervnek és 1952-1955 között ő az első elnöke a Szén és Acél Európai Közössége (CECA) Magas Hivatalának. Az európai konstrukciót szorgalmazandó, húsz éven át vezette az Akcióbizottságot az Európai Egyesült Államokért, amely pártokat és szakszervezeteket tömörített. Tevékenysége következtében az Egyesült Államokban "Monsieur Europe"-ként emlegették.

1976-ban az európai államelnökök tanácsa az "Európa tiszteletbeli polgára" címmel tüntette ki. Hamvait 1988-ban a Panthéon-ba helyezik el.

14 Sur le pont d’Avignon...

Mottó: "... on y dance tous en rond."

(Francia dal)

Hála a CASPUSE-nak, a Saint-Etienne-i egyetem adminisztrációs személyzetét tömörítő szervezetnek, március 16-án Avignonban is volt alkalmam széjjelnézni. Közel három órát kocsikáztunk a Rhône hol kiszélesülő, hol elkeskenyedő völgyében, festői hegyek és várromok között. A tizedik után abbahagytam a számolást.

Utunk főcélja a pápák palotája volt. 1309 és 1377 között 7 francia pápa székelt Avignonban, bár a pápaság csak két pápával később, 1417-ben került vissza végleg Rómába. Érdekes, milyen szégyenlősen ír a Michelin útikalauz. Szerintük, a tarthatatlan római helyzet miatt dönt úgy V. Kelemen, hogy Avignonba teszi át a székhelyét. Becsületükre legyen mondva, megemlítik, hogy Szép Fülöp nyomására ("sous la pression de Philippe le Bel").

15 000 négyzetméteres felületével a palota a legnagyobb fennmaradt gótikus épületegyüttes. Hatalmas, inkább nyomasztó, mint lenyűgöző termeivel engem a "Casa Poporului"-ra emlékeztetett, erre a kóros daganatra Bukarest testén, amelyre nem tudok viszolygás nélkül gondolni. (A fiam követelte ki az ősszel, hogy látogassuk meg. A látottak csak fokozták undoromat).

A pápák kiköltözése után a palota állapota egyre romlott. A forradalom alatt kifosztották, szobrait, domborműveit össszetörték. 1810-ben börtönként és kaszárnyaként használták. Állítólag ennek köszönheti fennmaradását. A Szent János kápolnában elgondolkoztam, milyen botorság népeket, országokat általában jellemezni. Franciaország, a civilizáció hazája! A katonák, akik embermagasságig lenyúzták a freskókat a falakról, s a gyűjtők, akik darabjaikat felvásárolták, szintén franciák voltak.

Hangulatomat nem javította a Saint Bénézet, a híres Avignon-i híd látványa sem. A hajdan 900 méter hosszú híd 22 ívéből már csak 4 áll, lendületük a folyómeder közepén megtörik. Szívszorító látvány az értelmét vesztett hídcsonk, ahogy már háromszáz éve nyújtózkodik a túlsó part felé, amit sohasem ér már el. Mint egy kinyújtott kéz, amelyik után nem nyúl senki... Azért nem sajnáltam lepengetni a 15 frankos belépődíjat, hogy a híd közepén eljátszhassam szájmuzsikámon a "Sur le pont d’Avignon"-t.

A túlsó partra, Villeneuve-les Avignonba az Edouard Daladier hídon mentünk át. Itt van/volt Franciaország legjelentősebb karthauzi kolostora, "Chartreuse du Val de Bénédiction", amelyet VI. Ince építtetett, hálából, hogy a rend főnöke visszautasította a tiarát, amit így ő nyert el. Volt is miért hálás legyen: XXII. János, 19 évi pápaság után 24 millió dukátot hagyott az örököseire. (összehasonlitásul: 1348-ban VI. Kelemen 80 000 forintért vásárolta meg Avignont Nápolyi Johannától).

A sok kő után üdítően hatottak a Châteauneuf du Pape híres szőlőskertjei. A közel 3000 hektáron 300 gazda osztozkodik. A tőkék jóval magasabbak, mint nálunk az Érmelléken, szinte térdig érnek, és számomra szokatlan módon teljesen csupaszra voltak metszve. A karók viszont jóval alacsonyabbak. Ennek magyarázata, mint azt Pere Anselm pincemúzeumában megtudtam, abban rejlik, hogy inkább minőségre, mint mennyiségre törekednek, a venyigéket 3-4 szemre hagyják. Igy évente csak mintegy 14 millió palack bort nyernek. Amelynek valóban kiváló minőségéről a helyben rögtönzött borkóstolón győződhettünk meg. Ismételten.

15 Két kirándulás

Mottó: "nem az a fontos hogy rokonok -

de testvérek lakják ezt a földet."

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Egy Saint-Etienne melletti kisvárosban, Saint Just-Saint Rambert-ben van a székhelye az "Echanges Roumanie" nevű francia-román baráti társaságnak. Saint-Just-Saint-Rambert Tg. Neamt testvérvárosa, de Talaudiere-nek, e Saint-Etienne-el egybeépült községnek is van egy moldvai testvérközsége. A társaság igen aktív, segélyeket szállít, társasutazásokat szervez, művelődési kapcsolatokat ápol, moldvai gyermekeket fogad vakációra, most is várnak egy 20 fős csoportot. Sokan közülük románul tanulnak Aurel Scorobete temesvári tanár óráin, aki több éve tanít a Saint-Etienne-i egyetem román tanszékén. Ezeken az órákon ismertem meg őket, legtöbbjüknek csak a keresztnevét tudom: Arlette, Maryse, Gérard, Génévieve, Yvette, Maurice, de ott van közöttük Cristescu úr is, aki román neve ellenére Franciaországban született és most tanulgatja apanyelvét. (A repülés a szenvedélye. Most fordítom számára a Horrido című könyvből a román légierő történetét magyarból franciára). Ők hívtak meg szombaton, március 22-én egy kirándulásra, Aurellel és bukaresti kollégámmal, Cornel Cincuval együtt. Két autóval mentünk egészen Ambert-ig, Saint-Etienne-től 70 kilométernyire (már a szomszéd tartományban, Auvergne-ben), ahol nagyon szép XV. századi gótikus templom van (az úton látott román vagy gótikus kápolnákat, templomokat, várromokat fölösleges felsorolnom). De nem Ambert volt az utazásunk célja, hanem a közeli papírmúzeum, a Moulin Richard de Bas, ahol most is az 1400-as évek technikájával állítják elő a napi 20-25 kg merített papírt. A malom két helyiségében tipikus Auvergne-i háztartást rendeztek be. Meglepett az ágyak különleges építése - előszőr szekrényeknek néztem őket - , de a rövidsége is, nem voltak hosszabbak másfél méternél. Vezetőnk elmagyarázta, hogy az emberek félig ülve aludtak, párnákkal megtámasztva, a kinyújtott fekvőhelyzet csak a halottaknak járt ki.

Miután végigtekintettük a papírmerítés folyamatát, egy kis írószerkereskedésben találtuk magunkat, ahol különböző emléktárgyakat vásárolhattunk. Vettem néhány képeslapot, és egy virágszirmokkal ékesített merített papírlapról lemásoltam a következő kis bölcsességet:

"Ha boldog akarsz lenni - egy pillanatra: csókold meg a kedvesedet

- egy óráig: ebédelj otthon

- egy napig: részegedj le

- egy hétig: találj kincset

- egy hónapig: utazzál

- egy évig: házasodj meg

- egész életedben: légy pap."

A múzeumból kilépve, egy Auvergne-i rendszámú autót láttam, hátsó ablakában egy ESPERANTO matricával. Nem állhattam meg, az ablaktörlője alá raktam a névjegyemet és meghívtam másnapra Thélis-la-Combe-ba, az eszperantó-találkozóra. De nem jött el. Eljött viszont több mint 40 eszperantista az egész Rhône-Alpes tartományból, köztük a tartományi szervezet elnöke, valamint e tisztség várományosa, akit április 5-én, a Grenoble-i konferencián, valószínüleg meg is választottak. A találkozót megtisztelte a település polgármestere is. (A városháza falán emléktábla hirdeti, hogy egyik előde 1929-től 1983-ig volt megszakítás nélkül polgármester).

A nap fénypontja az ebéd volt, a fogadó nagytermében. Persze, nem álltam meg, hogy ebéd után el ne játszak nekik néhány dalt a szájmuzsikámon. Franciákkal kezdtem (végtére is...), majd román és magyar énekekkel folytattam, a Kalinkával és a Volga, Volgával fejeztem be (az utolsó kettőt velem énekelték). A fogadóból kilépve, odajött hozzám egy férfi (valamelyik kisvárosi eszperantó klub elnöke) és megkérdezte, jól értette-e, hogy romániai magyar vagyok. Mert akkor kétszeresen örül, hogy találkoztunk, ugyanis az ő apósa is romániai magyar volt, Eliás Ignác Szatmárról, aki egész fiatalon vándorolt ki Franciaországba.

Még sétáltunk egyet a fogadó környékén, majd visszaindultunk Saint-Etienne-be. Útközben kerültünk egyet Colombier felé, megnézni a menhírt, a Pilat-hegy egyik hírességét. (Mint az egyik utikönyvben olvastam, a "keltománia" rengeteg követ, különös alakú sziklát kiáltott ki kelta hagyatéknak. De ez valódi). Egyik útitársam példáját követve, magam is felmásztam az öt méter magas kőtömb tetejére és lefényképeztettem magamat. Remélem, a druidák nem vették zokon... Legalábbis aznap semmi jelét sem adták. Le Bessat-n, a megye legmagasabban fekvő településén (1170 m) és Rochetaillée-n keresztül szerencsésen megérkeztünk.

16 “Gyere és dalolj velem!”

Mottó: “Üzent utánam az otthoni világ”

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Egy kedves eszperantista nénike vágta ki és küldte el levélben a helyi újság rövid hírét, amelyben a budapesti “Gázláng” énekkar koncertjét jelentették be április 5-re, szombat este fél kilencre a Saint-Roch templomba. Két Lyon-i fellépés között ugrott le Saint-Etienne-be Magyarország legjobb ifjúsági kórusa, kéthetes aranydiplomájukon alig száradt meg a tinta. A hideg még idejében lezavart a Pilat legmagasabb csúcsáról, a Crest de la Perdrix-ről (1434 m) - a keleti láthatáron sűrűsödő köd fölött rózsaszín jéghegyként lebegett a Mont-Blanc orma - hogy Aurel Scorobete barátommal, aki egy szóra velem jött, elérjünk a templomba. A 40-50 főnyi közönséggel együtt, akik az újságból, vagy ismerőseik révén szereztek tudomást a koncertről, valóban csodálatos élményben volt részünk. Erdős Ákos vezetése alatt (néhány éve még maga is a kórus tagja), Király Miklós virtuóz zongorakíséretével (aki zengő basszusával az éneklésbe is be-beszállt), a 37-38 leány és 5-6 fiú több, mint két órán át énekelt Monteverdi madrigáltól, francia névtelen trubadúrtól Bach és Liszt kantátáig, Smetana és Verdi operakórustól Daróczi Bárdos Tamás török dalfeldolgozásáig, magyar kanásztánctól mexikói flamencóig, japán cseresznyevirágénektől amerikai spirituáléig szinte mindent. Az énekekkel váltakozva, Király Miklós adta elő zongorán Bartók Román táncait, Aurel nagy megelégedésére. A zenét hallgatva, egy férfire lettem figyelmes, aki az előttünk levő sorban a szék támláján zongorázott azonos ritmusban az előadóval, egyszerre ütve le az akkordokat. Elszorult a torkom, amikor észrevettem, hogy hiányzott a jobb mutatóujja... Majd két kislány is bizonyította, hogy számolatlanul kapták az áldást: elébb a nádszálvékony Bárd Judit, aki kristályként csengő hangján az egyik dal szólóját is énekelte, bűvölt el hegedűjével, majd Kocsis Ágota klarinétje izzította fel a levegőt Draskovits kuruc táncaival, amikhez még jobban illett volna a tárogató.

A hálás közönség lelkes, helyenként ütemes vastapssal jutalmazta az ifjú művészek teljesítményét, akiket kétszer is újrázásra bírt. Kezdő számukat ismételték meg, Gyere és dalolj velem!, és az utolsót is, Himnusz a szabadsághoz. A műsor végén, bár nagyon siettek - még aznap este visszaautóztak Lyonba - sikerült pár szót váltanom az együttes vezetőjével, akinek elébb a saját nevemben gratuláltam, majd Aurel (maga is kitűnő hegedűs) köszönetét tolmácsoltam. Felemelő élményünket még sokszor felemlegettük Aurellel közös kirándulásaink során.

17 Le Puy en Velay

Mottó: “méretlen út van még elottem”

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Egész franciaországi tartózkodásom talán legszebb emléke zarándoklatom Le Puy en Velay-be, e Saint-Etienne-től 80 kilométernyire délre fekvő, a Fekete Szűzmáriának szentelt régi kegyhelyre. Franciaországot már megjárt, vagy ott megismert barátaim hívták fel a figyelmemet erre a festői kisvárosra, hajdan frankhon egyik legjelentősebb és legnagyobb hatalmú püspökségének székhelyére - az első kereszteshadjárat pápai legátusa, lelki vezetője, nem más, mint Le Puy püspöke. Egyre jobban érdekelt és egyre többet próbáltam olvasni róla, majd, mikor április közepén eszperantista ismerőseim meghívtak Chamalieres-sur-Loire-ba, valahol a két város között a félúton, és megtudtam hogy ott töltik a május elsejei hosszú hétvégét, elszántam magam. Május másodikán, péntek reggel vágtam neki a Loire völgyének. Különös, fantasztikus, irreális két nap következett, amikor szinte kiléptem az időből. Két napig magányos zarándok voltam Franciaország útjain, kopott hátizsákommal a vállamon és mogyorófa vándorbotommal a kezemben. Két napig nem létezett más, csak a Loire, a hegyek s a kettejük közötti országút, amely lassacskán terült a talpaim alá, egy valószínűtlenül kék égen tűző nap alatt. De hogyan is írhatnám le a naphevítette rétek felejthetetlen, gyermekkoromat idéző illatát, a millió tücsök cirpelését, a Loire-t, mely hol alattam száz méternyire morajlott a köveken, hol karnyújtásnyira feszítette mozdulatlan tükrét; a folyó fölött méltóságteljesen lebegő sólyompárokat s a gémet (vagy darvat?), amely minduntalan felröppent, amikor le akartam fényképezni és lassú szárnycsapásokkal tempózott tova, mintegy mutatva az irányt; a várromokat, amelyek hirtelen tűntek fel és el egy-egy éles kanyarban vagy, miként a romjaiban is fenséges Rochebaron, órákig figyelték utamat? Hogyan írhatnám le örömömet, amikor késő délután megpillantottam Artias várát, amely Chamalieres felett őrködik, örömömet, amikor két órával később megláttam a falu XI. századi templomának tornyát, és amikor néhány perc múlva üdvözölhettem ismerőseimet, Marie-France és Gérard Sayet-t, akiknek házában vacsora és jól megérdemelt pihenés várt rám? 45 km-t tettem meg aznap, valamivel több, mint 11 óra alatt (az ebédszünettel s a rövid pihenőkkel együtt).

Másnap ismeroseimmel reggeliztem, akik meglepődtek, mikor előszedtem a liter tejet a hátizsákomból, és még jobban, amikor egy ültő helyemben az egészet megittam, ám megmagyaráztam nekik, hogy így kevesebbet kell cipelnem, s a szomjúsággal sem kell egy ideig törődnöm... Annál többet feltört, hólyagos talpaimmal! Déltájban, az ebédre porciózott konzervet a folyómederben egy kövön ülve költöttem el, égő talpaimat a hűs vizbe áztatva. A hosszas, 1976 óta példátlan aszály miatt a folyó sekély volt, ám a partmenti fák koronáiban négy-öt méterrel a víz szintje felett fűcsomók és színes műanyagtasakok foszlányai emlékeztettek a tavaly novemberi áradásra.

Le Puy-be este hat óra tájban érkeztem, és némi kérdezősködés után rátaláltam a katedrális mellett kanyargó Saint-Mayol utcában a ferencesrendiek vendégházára, amelyet a Compostellába zarándoklók számára tartanak fent. Egy turisztikai reklámfüzetben bukkantam a telefonszámukra és még a reggel felhívtam őket Chamaličresből, hogy nyugvóhelyemet biztosítsam. Elképesztő volt a kedvesség, amivel fogadtak. “Gîte d’étape”-ként volt feltüntetve a füzetben és valami tömegszállás-félére számítottam, ehelyett kaptam egy szobát, benne ágy, asztal, szekrény, mosdókagyló és kiderült, hogy a pokrócomat is feleslegesen cipeltem magammal. Még az 50 frankos díjat is majdnem visszaadták. A közös zuhanyozóban lemostam magamról az út porát és az olvasóteremből kölcsönzött két útikönyvvel a szobámba vonultam. A reggeli kávénál, amit a közös konyhában kavartam magamnak (az övékéből), megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki Clermont-Ferrandból gyalogolt oda, 130 kilométernyiről, és egy svéd úrral, egy Compostellába buszozó csoport tagjával. Még beírtam a nevemet a vendégkönyvbe, majd nekivágtam a városnak. A katedrálissal kezdtem, amely egy régi gall szentély helyére épült. Egyik mellékhajójában látható a “jelenések” vagy a “lázak” köve, amely meggyógyítja a ráfekvő betegeket, állítólag egy dolmen zárólapja. A századok során az épület egy városrésznyi, szinte áttekinthetetlen labirintussá nőtte ki magát. Körbejártam, és még idejében érkeztem a főbejárat elé, hogy megörvendeztessem kedves vendéglátómat, a Szent Ferenc-ház gondnokát, aki abban a hiszemben volt, hogy a misére jöttem. Nem volt szívem kiábrándítani, így életemben először részt vettem egy katolikus misén, a “Fekete Madonna” elnéző mosolya alatt. Habár a most látható szobor csak másolat, az eredetit 1794 pünkösdjén tűzbe vetették a forradalmárok... Meghatott az egyik miséző pap imája azokért a családokért, amelyeknek egy tagját hónapokra, vagy még hosszabb időre külföldre szólította a kötelesség, vagy a szükség. Pedig nem is tudhatta, hogy a templomban vagyok...

A katedrálist uraló sziklán, a Rocher Corneille-n, egy szétrobbant vulkáni kráter maradványán emelkedik a Notre Dame de France 16 méteres szobra, jobb karján az áldást osztó Jézuskával. A 110 tonnás szobrot 1860-ban öntötték a Szevasztopolban zsákmányolt 213 orosz ágyúból. Nem messze tőle a volt vulkán kürtőjének a maradványa látható, a Rocher d’Aiguilhe, egy 80 méteres kőtű, amelynek a csúcsára egy Mihály arkangyalnak szentelt kápolnát emeltetett 962-ben Gothescalk püspök, állítólag egy volt Merkúr-szentély helyén. 268 kőlépcső vezet a kápolnához, amelyet hajdanán térden csúszva másztak meg a bűnbánók. De erre már nem vállalkoztam.

Körbejártam még egyszer az óvárost, majd a távolsági busszal két óra alatt visszautaztam Saint-Etienne-be.

18 Saint-Roman-le-Puy

Mottó:“Ha [...] utamra ebben találtok indokot”

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Első ismereteimet a városról, amely hat hónapra befogadott, az AVSE (Les Amis du Vieux Saint-Etienne) web-lapjából szereztem, amit apránként ki is nyomtattam. Látva érdeklődésemet, barátaim több város- és tájmonográfiát, történelemkönyvet adtak kölcsön, köztük Louis Dorna abbé Histoire de Saint-Etienne-jét. Meglepett, amit a régiek mozgékonyságáról olvastam benne. Amikor, a vallásháborúk idején, a protestáns csapatok megtámadják és kifosztják a várost, Saint-Priest és Saint-Chamond urai embereikkel Le Bessat-n állítanak kelepcét a visszavonuló fosztogatóknak (legjobb teljesítményem a hágóig három óra volt), majd viszonzásul ők is kifosztják Bourg Argentalt. Később, egy XVIII. századi felkelés idején, amikor a főkolomposokat titokban letartóztatják és Montbrisonban, az akkori megyeszékhelyen bebörtönzik őket, a felháborodott tömeg habozás nélkül nekivág a negyven kilométernyi útnak, hogy kiszabadítsa őket. Ezek a történetek adták az indíttatást első gyalogtúráimhoz, amelyek aztán szenvedélyemmé váltak, egyre távolabbra és távolabbra csábítva. Saint-Romain-le-Puy domború halma mágnesként vonzotta a tekintetemet, valahányszor Essalois felé jártam, de szép idő esetén olykor a Pilat oldaláról is megpillanthattam, amint kiemelkedik az északnyugatra húzódó Forez-i síkságból. A mellette épült üveggyár kéményeinek füstje egy működő vulkán illúzióját keltette...

Messzebb volt, mintsem hogy egy nap alatt megjárhattam volna, ezért odafele autóbusszal utaztam. Így viszont keveseltem a távolságot, tehát Champdieu-ig váltottam jegyet, hat kilométernyire Montbrisonon túl. Champdieu-ben XI. századi román stílusú apátsági templom látható, amelyet a középkor folyamán bástyákkal, mellvédekkel valóságos erődítménnyé változtattak. Innen Montbrisonba mentem, a Forez-i grófok székvárosába. Itt található a Diana-terem, amely 1226-ban épült I. János gróf menyegzőjére Alix-al, a Vienois-i Dauphin lányával. Kazettás mennyezetén még láthatók a meghívott nemesurak címerei. Ugyanabban az évben kezdték építeni a Notre-Dame-d’Espérance-ot, a párizsi Notre-Dame vetélytársának szánt templomot. A mindmáig befejezetlen épületen - homlokzatának második tornya sohasem épült fel - nyomon követhető a gótika két évszázados fejlődése, a primitívtől a flamboyant - lángoló - stílusig.

Montbrisonból mellékutakon - amikre némi kérdezősködés után akadtam rá - mentem Saint-Romain-le-Puy-be. (Jó lenne, ha idehaza olyan minőségű országutak lennének, mint ezek a mellékutak!) Végre felkapaszkodhattam a halom tetejére, ahonnan valóban csodálatos kilátás nyílt a síkságra a X. századi bencés kolostor meglehetősen romos állapotban fennmaradt temploma mellől. A városkából kifele menet annyira megragadott a település végét jelző tábla felirata: “Monte San Biagio - 1200 km”, hogy szinte kísértésbe estem... (Monte San Biagio Saint-Romain olaszországi testvérközsége. Sok francia település jelzi névtábláin testvérkapcsolatait. Roche-la Moliere-nek, e Saint-Etienne melletti községnek, amely a 12 csillagos zászló alatt büszkén hirdeti magáról, hogy ő bizony “commune d’Europe”, Mali-beli testvérközsége van, Saint-Victor sur Loire-nak pedig német.)

Menetelésemet a meglehetősen forgalmas megyei főúton folytattam. Ekkor jöttem rá, milyen hiba volt Saint-Romain felé ülni autóbuszra. Így a nap nagyobbik részében utam főcélja a hátam mögött volt. A közeledés öröme, a felfedezés izgalma helyett az elválás szomorúságát, az eltávolodás keserűségét hordoztam magamban. Ráadásul, a bencés templom meglátogatása miatt, félórával az utolsó városi busz elmenetele után érkeztem a központtól 11 km-re levő végállomásra, pedig arra számítottam, hogy ezt a távolságot már nem gyalog kell megtennem. Kínzó szomjúságtól gyötörten, kiszáradt, cserepes ajkakkal, keserű szájízzel támolyogtam be szobám ajtaján.

19 Annonay

Mottó:“Csörgőt ráz, kolompot, harangot”

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Utolsó 40 kilométeres májusi gyalogtúrám az Annonay-i kirándulás volt, a Montgolfier fivérek szülővárosába. Jókor reggel indultam, Saint-Etienne határából Le Bessat-ig rekordidőt, két és fél órát tettem. Igaz, szinte behunyt szemmel ismertem az ösvényt és bámészkodni sem álltam már meg. Le Bessat-n viszont, talán térképeim pontatlansága miatt, talán mert elnéztem, vagy nem ismertem fel az elágazás jelzését, elvesztettem az ösvényt, így félórás keresgélés után a műúton voltam kénytelen folytatni. Meg kell adni, a forgalom gyér volt, két óra alatt nem láttam tíznél több kocsit. Thélis-la-Combe mellett elhaladva, hirtelen ihlettel befordultam a fogadóba, a márciusi regionális eszperantó-találkozó színhelyére. A fogadós eloször nem tudta, hová tegyen, ám alig kezdtem bele a mondókámba: “Je suis l’espérantist roumain...”, felkiáltott: “Ah, oui, le roumain du l’harmonica!” (a szájmuzsikás román), és már mutatta is a muzsikálásomat megörökítő fényképet, amit csak pár napja hívott elő. Nagyon kedves volt, borral kínált, aprólékosan elmagyarázta a további útvonalat, majd megtudva, hogy bizonytalan még az éjjeli szállásom, javasolta hogy keressem meg Annonay-től négy kilométerre lakó juhász ismerősét, akinél talán elalhatok. Kezemben a juhász névjegyével (!), amit a biztonság kedvéért kaptam, búcsút intettem a fogadóséknak és másfél óra múlva Bourg Argentalba értem. Az első dolog, amit a város határában láttam, az irányjelző tábla volt: “GR7 [nagy túraösvény]. Le Bessat - 3,5 h”. Melegebb tájakra kívántam őket, ami nem akadályozott meg abban, hogy az újra megtalált ösvényen folytassam utamat. S ha eddig hiányoltam, Bourg Argental után alapos részem volt belőle. Majdnem két órán át baktattam a begyepesedett, néptelen ösvényen, egyre beljebb és beljebb az erdőbe, egyre feljebb és feljebb a hegyen. Egy lélekkel sem találkoztam, kivéve azt a három munkást, aki a város határában motorosfűrésszel ritkította az útmenti bozótot. Már-már azt hittem, eltévedtem, mikor napsütötte hegyi legelőre futott ki az ösvény, az ormon egy felismerhetetlen rom, körülötte hat-nyolc házból álló tanya. Az első baloldali ház kőlépcsőjén álldogaló középkorú asszonyt, akitől megbizonyosodtam, hogy Montchalban járok, megkérdeztem, melyik a Burdignes-be vezető út. Nagyon meglepődött, mikor megtudta, hogy Annonay-be igyekszem gyalog és majdnem sóbálvánnyá vált, mikor megmondtam neki, hogy Saint-Etienne-ből jövök. De hamar föleszmélt, belépett a konyhába és egy korsó vízzel meg egy pohárral tért vissza: “Bizonyára szomjas. Igyon, amennyi jól esik.” És nagyon jól esett, mind a három pohárral. Kedvességén felbátorodva megkértem, engedje meg hogy megmossam az almáimat, amiket még Bourg Argentalban vettem, de nem volt kedvem mosatlanul megenni. Kivette a kezemből a műanyagtasakot és újra a konyhába lépett, majd pár perc múlva egy szűrőben hozta ki vizcseppektől gyöngyöző almáimat, és még arra is volt gondja, hogy egy vadonatúj nylonzacskóba rakja őket! A mai napig sajnálom, hogy nem kérdeztem meg a nevét.

Még két völgybe kellett leereszkednem, s a köztük emelkedő 950 méteres csúcsot megmásznom, míg este fél kilenc tájban az akolhoz értem. Hatalmas, 50 méter hosszú és 20 méter széles hodály volt, előtte karámokkal a juhok és kecskék számára. Beköszöntem a félig nyitott ajtón, és mivel senki sem válaszolt s a kutyák sem rohantak elő, beljebb léptem. A hodály közepe táján, baloldalt, egy tornác húzódott három helyiség előtt, amelyekben, mint később megtudtam, a túrót, sajtot készítik. Az Entrée feliratú ajtó zárva volt. Kopogtatásomra a tornác végében heverő rongycsomó felemelte a fejét, és egy jókora juhászkutyával néztem farkasszemet. Blazírt lehetett, mert visszaheveredett. Gyorsan visszavonulót fújtam, de a tornácról már nem tudtam lelépni, hirtelen öt kuvasz rohant rám ugatva s kapkodott a nadrágszáram után, ügyet sem vetve botomra, amivel az orruk előtt hadonásztam. Nem tudom, sikerült-e túlkiabálnom az ugatásukat, mindenestre nagyon hamar előkerült a juhász, Claude Servonet, még mielőtt kárt tehettek volna bennem, vagy a nadrágomban. Gyanakodva hallgatta halovány hangon előadott magyarázkodásomat, ám a fogadósékra való hivatkozás s a névjegy megtette a magáét. Így teríthettem magamnak fekhelyet az akol padlásán egy bála szalmából, s térhettem nyugóvóra 150 kecske és ugyanannyi juh társaságában. Nyugovóra, igen, de nem nyugalomba! Nem tudtam, valamennyi átkozott kecskének volt-e kolomp a nyakában, vagy csak a rakoncátlanabbjának (reggel azt is megtudtam, hogy kolomp csak a nyájvezéreknek jár), de nem volt olyan pillanat, amikor legalább három, de olykor tíz kolomp, csengő, csengettyű ne szólt volna, a legkülönbözőbb ritmusokban és hangnemekben! Többször álmodtam, hogy elaludtam az iskolapadban s a szünetre hívó csengőre riadtam fel... Négy órakor vergődésem véget ért, ugyanis felkelt a juhász és beindította a kompresszort a pneumatikus fejőgéphez. Én is felöltöztem és csatlakoztam hozzá, míg ő kajánul álmélkodott, milyen koránkelő vagyok... Végignéztem a fejést, majd a sajtkészítést is. Hogy elüssem valamivel az időt - túl korán volt még az elinduláshoz -, elővettem a szájmuzsikámat. Éppen a Hora muzicutelor-t játszottam, mikor megjelent a juhász felesége, Simone, áradozva, hogy milyen gyönyörűen muzsikálok. “Tudna-e várni még egy félórát, monsieur - kérdezte -, hogy idehívhassam az anyámat? Ez lesz az anyáknapi meglepetése.” És lőn. Hát ilyen sikerem sem volt még életemben!

Felajánlották, hogy bevisznek autóval Annonaybe, de gyalog folytattam utamat. A város felett két léggömb lebegett. Készülődtek a júniusi megemlékezésekre a Montgolfier fivérekrol, akik 1783. június negyedikén mutatták be hőlégballonjukat szülővárosukban. Első kísérletükről, s az ezt követő léggömb-őrületről, jól dokumentált kiállítást láthattam a szülőházukban berendezett emlékmúzeumban. Nagyot sétáltam a Cance és a Deume összefolyásánál alapított óvárosban, kezemben a Michelin útikönyvvel, majd a szokásos módon visszabuszoztam Saint-Etienne-be, azon morfondírozgatva, hogy lám, lám, jó dolog a gépesítés, másfél órát ér egésznapi gyaloglásom, ám ami az élményeket illeti, egy napon sem lehet emlegetni a kettőt!

20 Egy kis néprajz

Mottó: “táplálja a föld ott, ahol él...”

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Mi tagadás, nagyon jól éreztem magamat Saint-Étienne-ben! Ismeretlennek - az elején - igen, de idegennek egy pillanatig sem éreztem a várost. Nem hivalkodóan gazdag, de lépten-nyomon meglátszik rajta a jómód: elegáns kirakatain, gondozott parkjain, tiszta utcáin, amiket többnyire a sétáltatott kutyák piszkítanak össze (kóbor kutyát egyet sem láttam), de naponta sepernek, sőt hetente kétszer-háromszor le is mosnak. Barátokra is szert tettem, az egyetemen, az eszperantisták között és Aurel román óráin is. Sokéves, kantinkoszton edzett gyomrom hamar megbarátkozott a francia konyhával, bár a csigát és a kékre érett sajtot visszautasítottam, elhittem nekik becsszóra, hogy nagyon finom. De olyan helyi különlegességekkel is megkínáltak, mint a ratatouille, amiről kiderült, hogy nem más, mint az otthoni lecsó, vagy a rapée, ami csak annyiban különbözik a rakott krumplitól, hogy fokhagymásan készítik és reszelik hozzá a krumplit, nem szeletelik. De ettem hagymalevest beleaprított fekete kenyérrel és krumplipaprikást is kolbásszal.

Robert Bouiller könyve, LE FOREZ /Les traditions du Département de la Loire/, egyéb meglepetésekkel szolgált. Ki hitte volna, hogy itt találkozom újra a rég elfelejtett hargas asszonnyal, aki főállásban a székelyföldön rángatja a kútba a szófogadatlan gyerekeket, és akivel hatéves koromban nagyanyám galambfalvi rokonai ijesztgettek, de olyan alaposan, hogy nemcsak hogy a kúthoz nem mertem közeledni, de még a kert másik oldalán sem mertem elmenni a kúttal egy vonalban. Itt Tire-Vieille néven ismerik, ahogy a vezetékes víz elfoglalja a kutak helyét, egyre kevesebben. Vagy kinek ne jutna eszébe Creangă a Moitié de poule [a.m. Féltyúk] meséjéről? Egy igen öreg féltyúk, aki már rég visszavonultan él, Szent-Mártonkor elindul felvenni volt gazdájától az évi járandóságát. Útitársai is akadnak: egy róka, egy farkas és egy patak, akiket vagy a szárnya, vagy a farka alatt, vagy a begyében kénytelen magával vinni. Ezek segítik ki a bajból, jókora pusztítást végezve saját kontójukra, mikor álnok gazdája elébb a kakasok közé zárja, majd a juhok közé, végül a tüzes kemencébe. Gazdájának nem maradt más hátra, mint kifizetni a járandóságot.

Javasemberekről is van szó Robert Bouiller könyvében - egyikük ezreket gyógyított a századfordulón, Pilat-beli falujába napi két omnibuszjáratot működtetett a város, halála után állított szobrát magam is láttam - és boszorkányokról is, akiket már korántsem övezett ekkora tisztelet. “Akárcsak a javasember, de még hangsúlyozottabban, a boszorkány is különleges, testi fogyatékosságai vagy társadalmi helyzete miatt marginális egyén. Az idegeneket - és ezalatt értendő bárki, aki nem a községben született - gyanúsították leggyakrabban boszorkánysággal.” E gyanakvásnak egyébb nyomai is vannak a könyvben, a legmeglepőbb a következő két közmondás:

- “D’Auvergne ne vient ni bon vent ni bonne femme” (a.m. Auvergne-ből nem jön se jó szél, se jó asszony - megkövetem az idézet miatt Mme Arlette Bernard-t, a nemzetközi kapcsolatok hivatalának vezetőjét, aki példátlan kedvességgel ügyelt fel Szent István-i tartózkodásomra);

- “La punaise des bois (pentatoma) est appelé << un breton >> parce qu’elle sent mauvais (!)” (a.m. Az erdei poloskát bretonnak hívják, mert büdös - ezúttal Jean-Claude David professzort kell megkövetnem, aki hat hónapig megosztotta velem irodáját).

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy személyesen sohasem tapasztaltam hasonló fóbiát, annak ellenére, hogy rengeteget kószáltam a városban és a környékén, és elég volt kinyitnom a számat, hogy hallják, nem vagyok francia. Egy kora tavaszi Pilat-beli kirándulásom során egy idősebb urat értem utol az ösvényen, aki épp a bélést gombolta ki a szélkabátjából.

- “Kimelegedett az idő”, köszöntem rá.

- “Nem az idő, inkább a gyaloglás miatt” felelte, majd így folytatta: “Sprechen sie Deutsch? Van egy enyhe akcentusa, uram. Ez nem kritika.”

- “Kedves öntöl, uram, de jól tudom, hogy igencsak kemény akcentusom van. De nem német. Romániából jöttem.”

- “Á, Rumunyija”, örvendezett ő.

-”Nem Rumunyija, hanem România”, javítottam ki.

-”Igen, igen, Rumunyija!”

- “Már elnézést, uram, de önnek is van egy enyhe akcentusa románul. Ez nem kritika!”

21 A tenger

Mottó: “Vérembe lopta áramát”

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Többszöri halasztás után, mikor már majdnem letettem róla, június 14-15-én a CILEC megszervezte a Montpellier-i kirándulást. Újra a Rhône völgyén autóztunk végig, első állomásunk ismét Avignon volt. Ezúttal nem kértem a pápai palotából, helyette inkább az óvárosban sétáltam és a park taván úszkáló hattyúk etetésével szórakoztam. (Fényképem is van róla, dicsekedtem is vele a műegyetemen, lám, nem minden romániai eszi meg a hattyút, van, aki eteti. “Tömi!”, hangzott kollégám tömör válasza. Egyszerre robbant ki belőlunk a kacagás).

Avignon után felszakadoztak a felhők, és mire Palavas-les-Flots-ba érkeztünk, teljesen kiderült. Semmi akadálya sem volt hát, hogy megmártózzunk a Földközi-tengerben, bár ezt akkor sem hagytam volna ki, ha léket kellett volna vágni hozzá! No de erre semmi szükség sem volt, a nap melegen sütött, a víz kellemesen langyos és sós volt, belepancsoltam tehát - nem vagyok valami híres úszó -, majd kiültem a mólóra szárítkozni s a szemhatárig terjedő hullámok ringásán merengeni... Vajon mikor érnek el Mamaiáig?

Montpellier nagyon tetszett, azt hiszem, itt is szívesen töltöttem volna ki az időmet. Fűszerkereskedők alapították a IX.-X. században, tőlük kapta a nevét, Monspistillarius. Híres orvosi egyeteme a XIII. században alakult, Rabelais is itt tanult. A város főtere a Place de la Comédie, közepén a Három Grácia kútjával, Étienne Antoine XVIII. sz.-i művével. Gaston Waringhien eszperantó esszéi jutottak eszembe a művészetről, ki is kerestem utólag a passzust: “Egy zseniális névtelen találta ki az I. században a Három Grácia szerencsés csoportosítását, mint táncosnők szimmetrikus füzérét, úgy, hogy míg a két szélső ifjú keblének gyümölcsét mutatja, a hátat fordító harmadik tomporának édes almáit fedi fel. [...] Különös, hogy ez a tökéletes elrendezés inkább a festőket ihlette meg, mint a szobrászokat.”

Sétáltam Le Peyrou-n, a helybeliek kedvenc promenádján, és az Antigone-on, a bukaresti Victoria Socialismului-ra kísértetiesen hasonlító sugárúton. (Hogy nekem is mindenről az jut eszembe, mint Mórickának!). A lovát hátán cipelő szoboralak viszont János Vitézre emlékeztetett, aki talán valahol itt ült gályára, miután visszautasította a francia koronát...

Csoportunk autóbuszra ült másnap és Nîmes-be hajtott, a “francia Rómába”. Több, mint 23 000 férőhelyes amfiteátruma, egyike a legépebben fennmaradottaknak, ma is különböző rendezvények - főleg corridák - színhelye. Láttam a Maison Carrée-t, a K.u. 5-ben Augustus császár fogadott fia és unokája tiszteletére emelt templomot. Szintén Waringhiennél olvastam róla először, aki Poussin levelét idézi bencés barátjához: “A szép leányok, akiket bizonyára megnéztél Nîmes-ben, remélem nem kevésbé bűvölték el lelkedet, mint a Maison Carrée szépmívű oszlopainak látványa, már csak azért sem, mert az utóbbiak csupán az előbbiek ódon kópiái”. Tiszteletemet tettem a 30 méteres Tour Magne-nál, e nyolcszögletű rómaikori bástyánál is.

Folytatva a visszautat, a Pont du Gard-nál álltunk meg ismét. A Gardon völgyén átívelő, 275 m hosszú, 49 m magas háromszíntű híd valóban lenyűgöző látvány. A hajdan Nîmes-t tápláló 50 km-es vízvezeték utolsó maradványa, talán a legjelentősebb római mérnöki mű, a csodával határos módon vészelte át az időket, hirdetve építői tudását, töretlen akaratát. Míg utitársaim egy része a híd alatti folyó vizében fürdött - nekem derogált a tenger után holmi patakocskában megmártózni -, abban mesterkedtem, miként juthatnék a legfelső szintre. Sajnos, renoválás miatt, a felső szintek nem csak tilosak voltak - le is voltak zárva...

Az utolsó útszakaszon a Michelinből fénymásolt lapokat böngésztem. Ekkor hívta magára a figyelmemet a “danse du chevalet”, a lovacskatánc. Az 1206. évben Aragóni Mária, Montpellier úrnője, akit férje, Péter király eltaszított, a város melletti kastélyába vonul vissza. Egy sikeres vadászaton jókedvre derült Pétert ráveszik, látogassa meg nejét. A király szívét megindítja asszonya szomorúsága és nyergébe emelve viszi vissza a városba. A nép örömtáncot jár lovuk körül. Rá egy évre megszületik a várva várt örökös is... A lovacskatánc mindmáig fennmaradt. Egy kartonlovacskán átbújt férfi ropja-dobogja fehérruhás, tollas-pántlikás kalapú táncosok között.

22 Újra itthon

Mottó: “Az utat megjártam”

(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)

Június 26-án elbúcsúztam francia barátaimtól. Mint nagy derültségükre kijelentettem, “elégedetten, hogy itt voltam és elégedetten, hogy hazamegyek”. Újraolvasom leveleimet és emlékképek ugranak be, olyanok, amikről írtam, és olyanok is, amelyekről nem: a Feurs-i mezőgazdasági kiállítás, idomtalan Charolais-i marháival és halászcsali-automatájával, amit percekig bámultam hitetlenkedve; a májusi séta David professzorral a Pilat fenyvesében, a csendesen szitáló hó alatt, amely úgy ült meg itt-ott a fenyőkön, mint karácsonyfán a vatta; Notre-Dame-de-Grace temploma, amelyig fél napot gyalogoltam, de nem tudtam közelebbről megnézni, lévén “propriété privée” ; a Pommiers-i apátság, amit sikerült ugyanolyan szögből lefényképeznem, amilyenből Didier Berthomier Découvrir la Loire című, a Lyon-i HORVATH kiadónál megjelent könyvének a borítóján szerepel...

Legmaradandóbb élményem? Az emberek hihetetlen kedvessége, végtelen előzékenysége. Nem csak ismerőseimé, de a hegyen-völgyön talált vadidegeneké is. Ott-tartózkodásom első hetében történt, mikor még térképpel a kezemben jártam a várost. Este nyolc után igyekeztem hazafelé a nagyáruházból a főutcán, és máig sem értem hogyan, de elnéztem a teret, ahol jobbra kellett volna fordulnom. Mire észbekaptam, már másfél kilométerrel északabbra jártam, a Jean Jaurčs téren, és jobbrafordulva a Cręt du Roch hajmereszto kaptatójával találtam magam szemben. Semmi kedvem sem volt megmászni, megszólítottam hát egy arra sétáló párt, magyaráznák el, hogyan juthatok a diákotthonba. “Túl bonyolult elmagyarázni - válaszolta a férfi - nézze, uram, itt áll a sarkon a kocsim, üljön be, elviszem”. Az otthon kapujában tettek le.

Még ennél is szebb Maryse története, amit az Ambert-i kirándulásunk alkalmával, az Ance mosolygó völgyében rögtönzött piknikünkön mesélt el nekünk. Jó pár éve történhetett, mikor a Saint-Etienne egyike volt Európa legjobb futballcspatainak és meccseire messzi földről jöttek a szurkolók. Így szált le egy reggel a párizsi gyorsról egy martinikai néger és az első embertől, akivel találkozott, megkérdezte, merre van a stadion. “De hiszen a meccs csak este lesz! - hangzott a válasz - Mit keresne ön kora reggel a stadionban? Nézze, az imént utazott el a feleségem, egész nap szabad vagyok, legyen a vendégem!” És a kocsijába ültette, megmutatta neki a város nevezetességeit és a környék látványosságait, megebédeltette az étteremben és este együtt nézték a meg a meccset.

Nem sokkal ezután, Maryse Martinikában töltötte szabadságát. Bérelt autón utazgatott a szigeten, mikor, szombat délben, a nyílt mezőn, a motorja lefulladt. Tehetetlenül álldogált az elindíthatatlan kocsi mellett, mikor egy legalább tíz méteres országúti cirkáló húzott mellé, kormánykerekénél egy négerrel. Igen, ugyanaz a néger volt, ám ekkor Maryse még semmit sem tudott annak Saint-Étienne-i esetéről. De mikor kiderült, honnan is jött, a négeren kitört a lelkesedés! Cirkálóján bevitte Maryset a városba, meghívta az étterembe, majd rábírta autószerelő ismerősét, hogy kimenjen és megjavítsa a kocsit. Majd, mikor Maryse autója beindult, végigkísérte cirkálójával, megbizonyosodni, hogy gond nélkül célhoz ért.

“Valóban igen szép történet - mondta Yves Bouveret, az egyetem alelnöke, akinek továbbmeséltem. - Bizony, a világ nagy a kicsik és kicsi a (lélekben) nagyok számára”.

(1997)