105 Dános Miklós: "...jön a halál, jön a tél..."

A második világháború idején hatalmas embertömegek utaztak egyik helyről a másikra, s mindennaposak voltak tragikus, a végzetes pusztulással járó "kalandozások". A haláltáborok transzportjai, a munkaszolgálatosok erőltetett menetei az embertelenség kényszerturizmusának elfajzott megnyilvánulási formái. Az alábbi útirajz szerzője, egykori bukaresti újságíró, majd izraeli kivándorló, végül is Nyugat-Európában hunyt el. Írásában annak az erdélyi költőnek a tragikus pusztulását nyomozza ki, akit a tájainktól sem idegen kizárólagosságok hol tagadták, hol kisajátították. Soha nemesebb és keserűbb utazást...

Kegyetlen írás ez. Mert a háborút idézi, mert egy halott nyomait keresi.

Kegyetlen írás ez, mert a pusztításra emlékezik, arra az időre, amelyben nem volt egy szem irgalom, s amely nem kegyelmezett a harmincegy éves költőnek sem.

Járom Ukrajna útjait. A "nagy hosszú út" utolsó stációit kutatom. Csöndes, gazdag ősz van. Kinőttek a húsz-egynéhány esztendeje ültetett fiatal nyírfaerdők, felépültek a házak, és egy háborút nem ismert nemzedék került ki az iskola padjaiból. Az élet ősi mézeivel van tele a levegő, az orosz ősz. De a napsütötte, ezerszínű őszben minduntalan belém markolnak a sorok: "...se házam nincs, se sírom nem lesz, a szél elvisz, a hideg megvesz..."

Kutatóutamra csupán a költő utolsó naplójegyzeteit, egy verskötetét, pár dokumentumot vittem magammal: néhány kortársának feljegyzéseit, barátainak, mai tisztelőinek jóindulatú tanácsait. Mégis szilárd a hitem, hogy az ukrán írók segítségével meg fogom találni őt. Pedig immár személyes tapasztalatomból tudom, mit jelent Ukrajna a maga 601000 négyzetkilométernyi területével; akkora, mint Anglia, Ausztria, Belgium, Görögország, Dánia, Írország és Izland együttvéve; és ebből az irdatlan nagy földből, a 601000 négyzetkilométerből nem ezret, sem százat, hanem csupán két négyzetméternyi területet kell fölkutatni. Egy fűvel benőtt, jeltelen sírt. S Ukrajna 45 millió lakosa közül meg kell találni azt az egy vagy két idősebb embert, aki Salamon Ernő utolsó perceinek tanúja volt. (...)

Kelet felé dübörög a vonat. Kényelmes hálókocsi, kellemes útitársak, frissen villanó csevegés. Csak én vagyok szótlan. Minduntalan ki-kilesek az ablakon. Húsz perce léptük át a Dnyesztert. Kísérnek az ukrán mezők. Elnyújtóznak a késői napfényben, mutogatják sárga-arany színeiket. Pipálnak a kémények. Már fűtenek. Magasra emelkednek a füstök. Élénken virítanak a falvak, erős színekkel. A látóhatár szélén hatalmas gyárak, tornyok, villamos áramot szállító modern oszlopok. Nyoma sincs annak, hogy a háború elpusztított több mint hétszáz ukrán várost és ipari központot, és hogy huszonnyolcezer falut égettek itt fel...

Fut a vonat. Gyéren áll meg. Hatalmas térségek, hosszú, végtelenbe vesző utak. Ki-kinézek az ablakon. Bender. Aztán Tiraszpol, majd Kotovszki, Szlobodka...

Beesteledett. Csillagporos éjszaka. 22 óra 45 perc. Csöndes kis állomás. Kevés fény, egyhangú épületek.

- Hol vagyunk? - kérdem csak úgy megszokásból. Nem válaszol senki. Megismétlem a kérdést. Valaki a folyosón kidugja a fejét az ablakon, és nehézkesen betűzi a cirill írást: Vapniarka - olvassa szótagolva. Megrezzenek. Valahonnan a mélyből elindulnak az emlékek. Árnyak settenkednek elő, jajjal, halállal telik meg az éjszaka. Felrémlik előttem a láger képe. "Ide két lábon jöttetek, és aki nem jut közületek a temetőbe, az négykézláb fog elmenni innen." Az egykori vapniarkai tábor parancsnokának szavai ezek; a pribékek, meg a takarmányborsó megtette a magáét: Vapniarka nyomait nálunkfelé még ma is számosan magukon viselik. S vajon hány ezren nyugszanak a magasan domborodó közös sírban?

22 óra 50 perc. Milyen sok is olykor öt perc egy békés kis vidéki állomáson... Végre ismét elindul a vonat, és Vapniarka neonbetűkkel kiírt neve belevész a novemberi éjszakába.

Aztán Zamerinka és Vinyica. A náci hadsereg ukrajnai főhadiszállásának táborhelye. Ittjártakor fölkereste Hitler is.

Néhány óra még, és Kijevbe érkezem. Előveszem a feljegyzéseimet, megpróbálom újra rögzíteni a költő útjának utolsó stációit.

Az utolsó út Ákosfalvával kezdődik, vagy még azelőtt. A börtönnel, vagy még azelőtt, a nehéz, éhes kamaszkorral, az öngyilkossági kísérletekkel, az örökös proletársorssal.

Ki tudná megmondani, hol is kezdődik?

"Még csak harmincadik évemet töltöttem be, és máris végrendeletem írásához látok, mert a halál leadta első jeleit. Egyik éjszakán, először életemben, megrohant a félelem, hogy megáll a szívem. Nem a haláltól félek. Aki annyi ideje vágyik valami kis önfeledtségre, aki úgy szeretne, ha nem többet, legalább egy óráig ájultan feküdni - az nem félhet attól, hogy pihennie lehet" - írta Végrendeletében, 1942. május 26-án. Egy rövid év sem telt el attól a májustól, és Salamon Ernő szíve megszűnt dobogni.

Fellapozom a naplójegyzeteit. (A naplót Danila Miclea tartalékos hadnagy mentette meg a pusztulástól.) Ez most az útmutatóm, legértékesebb tanácsadóm.

"1942. VI. 20. Bevonulás Szászrégenbe. A Kultúrház udvarán gyűjtenek össze. Marosmente legtöbb számottevő zsidóját behívták. Gyárosok, üzemvezetők, bankigazgatók, munkások, néhány falusi földműves is.

...Sorozás. A negyvenkét éven felülieket leszerelik. A behívottak kétharmadát hazaengedik."

Salamon Ernő nincs közöttük. Hiszen nincs még negyvenkét éves. Sényi László, a volt császári és királyi kamarás, a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság titkára, az irodalom hűséges pártfogója, aki a költőhöz apai szeretettel ragaszkodott, még az utolsó huszonnégy órában is minden befolyását latba vetette, hogy mentesítse őt a munkaszolgálat alól. Nem sikerült.

Egy évvel azelőtt az ő közbenjárása akadályozta meg, hogy a hatóságok Salamon Ernőt és felségét - "mint a társadalomra káros elemeket" - kiutasítsák az országból; 1941. május 21-én egy Sényi Lászlóhoz intézett levélben a költő a következőket írta: "... életbevágóan fontos ügyben kell beszélnem Veled. Életemnek ebben a nehéz szakaszában mindent csak tőled remélek." Majd egy nappal később: "Azt kellene elérni, hogy vagy visszavonják a kiutasítási végzést, vagy megfelelő időt adjanak az iratok beszerzésére..." De humora, derűje még ebben a nehéz helyzetben sem hagyta el. Levelét így fejezte be: "Üdvözöl zord, bakancsos bakád, Ernő."

Ám még csak bakancsos baka sem lesz belőle...

SAS-behívóval (Siess Azonnal Sürgős) hívták be.

"1942. VI. 21. Megkezdik a katonai betörést. Idegtépő várakozás... azt mondják... Ukrajnába megyünk. Senki se hiszi. Afrikába visznek. Ez fantasztikusabb. Ennek van némi hitele... Átveszik a századparancsnokságot. Századparancsnok: Róbert Károly Richárd. Helyettese: Miklea Dániel hdgy. Szolgálatvezető őrmester: Göttfert István. (Rettegve rebesgetik, hogy a szászrégeni nyilasok vezére.) Megalkotják a szakaszokat. A mi szakaszunk parancsnoka Albert Ferenc tizedes. Szovátai mozdonyvezető. A legjobb ajánlólevél: munkás" - írja naplójában a bevonulás második napján. (...) "Lézengve töltjük a napokat. Egyszerre jön a hír: holnapután próbagyaloglás címe alatt elindulunk.

Ukrajnába.

Keserves búcsúzkodás. Jajgató szemek, kínlódó tekintetek. De az emberi lélek olyan sokrétű. Elfogom egy-egy gyerek, néhány üresebb lelkű nő tekintetét is, és elborzadok."

Másnap írja ezeket a sorokat a Búcsú című versben - felesége születésnapjára:

Jön a halál, jön a tél,

élünk-e, ki tudja,

süss fel, egem, csillagom,

a nagy hosszú útra.

1942. július 2. Az utolsó nap, az utolsó út kezdete.

"Elindultunk a hosszú, nagy útra. A város végéig gyalog mentünk. Az út szegélyén ríttak. sírva futottak a kicsi szegény zsidó feleségek. Úgy igyekeztek, hogy lépést tartsanak. Szívszakítva elszakadtak egymástól azok, akik szeretik egymást.

Nincs egy hangos kiáltás, egy nyilvánosságnak szánt gesztus sem. Bensőséges, finom búcsúzkodás ez.

Egy tagadhatatlan: senki sem tud olyan szépen szenvedni, mint a zsidók...

...Egy színben hálunk meg. Posta haza. Beszélik, hogy valaki azt írta haza: »Édesanyám, én nagyon jól vagyok, és ti is írjátok azt, hogy nagyon jól vagytok, most mást nem szabad írni.«"

Megint megállok a napló olvasásában. Mosolygok. Mint ahogy ő is mosolygó arccal írhatta be a hallott szavakat. Gyilkos népi humor, a fasiszta cenzúra tömör és tökéletes jellemzése.

Aztán előveszem néhány tábori lapja fotokópiáját, és az egyiknél újra az arcomra fagy a mosoly. "Jól vagyok, Drágám, ne aggódj értem..." És kétszer aláhúzva az Ernő aláírás. Ami azt jelentette a feleségével való előzetes megbeszélés értelmében, hogy kibírhatatlanul nehéz a helyzet...

Az Ilonkához címzett első lap így szól:

"Szeretfalva, péntek délután. Édes egyetlenem, kitűnően vagyunk, egyetlen gondolatom a Te jóléted. Csak Rád, csak Rád. Imád és csak Téged Ernőd." Feladó S. E. 292/76-110/43 kmszd.

Rá néhány napra, július 7-én már ezt írja: "Készülj el arra, hogy egy-két nap múlva megszűnnek ezek az elég bőséges jeladások. Elvágnak egymástól, hetek telnek majd el, és nem fogunk tudni egymásról. Álld ki te is az erőpróbát. Én álltam és állom. E néhány utóbbi nap után súlyosabb nem lehet." A postabélyegző Szolnok.

Ugyanaznap, mintha megbánta volna a pesszimista hangot, este fél hétkor még egy lapot ír Ilonkának: "És hidd el nekem - írja többek között -, egyszer csak megszabadulunk. Aki kivárja türelemmel és emberi méltósággal, annak gyönyörű nap lesz az. Most csak egyet várok lélekszakadva: első jeladásodat."

Kevés lapot kapott Ilonkától. Nem is kaphatta meg mindet. A marosvásárhelyi cenzúra a munkaszolgálatosoknak címzett lapok java részét elkobozta.

Ő azonban rendületlenül írt. A lezárt vagonból dobta ki ezeket a lapokat egy-egy állomáson, vagy a vonat mellett ácsorgó embereket kérte meg, hogy dobják be a legközelebbi postaládába. Persze csak kis részük érkezett meg a címzetthez.

Az 1942. augusztus 11-én Ukrajnából keltezett lapon: "Édes Szerelmem, nemsokára nevednapja lesz. Az én számomra az év minden napja ünnepnap lehetne, mert Rád gondolhatok, mert Te vagy. De most, ma különös öröm és boldogság az, hogy a naptár egy napig szintén hódol Neked. Imádlak, jól vagyok, légy egészséges, várj vissza. Fog, ölel, nem enged, Ernőd." Címzése: Salamon Ernőné tanító úrnőnek, Marosvásárhely, Gecse Dániel utca 66. szám alá.

A látszólag derűlátó lap után lássuk, mit írt a naplójába ezekben a napokban:

"Augusztus 2. Harminckét kilométer után: Baturin. A helység határában két zsidó munkaszolgálatos sírja. Ki maradt itt idegen földben körülünk? És miért, kiért?"

"Augusztus 4. Altynovka. 4 km. után."

"Augusztus 5. Krolevec. 20 km. gyaloglás után."

"Augusztus 6. Tuligov. 26 km. gyaloglás után."

"Augusztus 7. Gluchov. 20 km. után. Fekete péntek. Emeletről hordunk le 85 kilós lisztes zsákokat. Én bírom, de ugyanannyit kell lehoznia a negyvenhárom éves Charapnak és általában mindenkinek, aki zsidó..."

"Augusztus 9. Novo Stepanovka. 35 km. után. Tífuszveszély. Kint alszunk az üres házak mellett. Gyönyörű tanktelep [kilőtt német tankok tömege]. Szép új munkásházak, színházépület szép vonalú oszlopokkal. Egy kis faluban. Itt is, mint végig az orosz földön, ragyogó, ép testű emberek és gyerekek és rengeteg vakító ing és fejkendő."

A fenti tábori lappal majdnem egyidőben, augusztus 10-11-én ezt jegyzi be a naplójába:

"Ryljsk. Gyönyörű templom alatt tanyázunk egy gyermeknevelőben. Bombázták nemrég az épületet. Nem sok kárt tettek a bombák. Reisz Vilmos megmentett egy székely honvédet: Balázs Józsefet Kászonból.

Amikor köszönik neki és gratulálnak, dicsérik a bátorságát, azt mondja:

- Én nem vagyok bátor, csak sajnáltam volna, hogy odavesszen. Hát odaúsztam. - Balázs Józsefet katonatársai cserbenhagyták.

Elégtétel-érzés tölt el bennünket. Mi így fizetünk!"

Lévai Jenő, a történész megállapítása szerint: "A Don mellett és Ukrajna más részén, 1942-43 telén kerek 40000 zsidó teljesített kisegítő munkaszolgálatot. Az 1939. évi II. t.c. 230. paragrafusa adott törvényes jogot erre a jogtalanságra. A fronton a két vonal között aknák lerakására és felszedésére, ellenséges tűzben tankcsapdák ásására használták fel a munkaszolgálatosokat. Ruházatuk hamar elrongyolódott, élelmezésük, amely egyébként is igen alacsony kalóriatartalmú volt a kerettisztek és keretlegények kezén elsikkadt. Egyszerűen ellopták. Előbb skorbut lépett fel a soraikban, aztán vérhasjárvány aratott. A tetvek kiütéses tífuszt terjesztettek. A korán beállott tél miatt s a nyári ruhában kivitt, s már a határon, a tábori csendőrök által kirabolt, teljesen elrongyolódott lábbelikkel mocsarakban és vízben dolgozó munkaszolgálatosok egymásután hullanak el. A bánásmód tipikusan fasiszta: gúzsbakötés, kikötés, télen vízzel való locsolás.

A Donnál az 1943. január 13-án történt frontáttörés után, a munkaszolgálatos századokat embertelen módon hajszolták hátrafelé. A 30-35 fokos hidegben, a csontvázzá fagyott, téli ruházat nélküli századok nagy része elpusztult. Kijev előtt és magában a városban a kiütéses tífusz tizedelte meg a megmaradt embereket. A közel 40000 munkaszolgálatosból végül is, 1943-ban összesen 8900 ember tért vissza."

...Salamon Ernő nem volt a hazatértek között.

Tábori lapjai persze semmit sem sejtetnek ebből a szenvedésből. 1942. november 15-én a következőket írta feleségének: "Szívem szerelmem, boldog vagyok, nagyon boldog: megérkezett Tőled IX. 8-án kelt lapod. Mit kívánhatnék még? Hír van Rólad és itt van szememnek a kezed írása. Hogy tudsz ajándékozni! Köszönöm drága László [Sényi László] 10-i és 12-iki lapját is, a Jóskáét [Kéri József] is. Szívből kívánok minden jót szüleidnek, Tamásunknak, Virának, Lacinak [Simon László], de mindenekelőtt Neked, világom, virágom, Ernőd."

Ezer kilométeres erőltetett menetelés után, szeptember 6-án egy Don vidéki faluba, Afanaszjevkába érkeztek. Ott kapott szállást a század. Utat építettek, bunkert és hidat.

Fussuk át a költő egykori munkaszolgálatos társának, dr. Popper Endre nagyváradi orvosnak számos értékes adattal teli válaszlevelét:

"Utat építettünk, »teknős széllel«. Mutatós út volt, amíg be nem állt az ősz. De amikor megindultak az esőzések, s tankok kezdtek dübörögni rajta, az út teljesen tönkrement. Minket okoltak érte. És elölről kellett kezdenünk mindent. Télen a hótakarítás volt az egyik legkellemetlenebb munka. Ugyanis mínusz 30 fokos hidegben és csontig hatoló szélben dolgoztunk. Nem engedtek be sehova melegedni. Sokan megfagytak. Salamon Ernő azonban elég jól bírta a hideget. Azt mondta, a gyergyói havasok edzették meg.

Kemény legény volt. És azok közé a bajtársak közé tartozott, akit csaknem kivétel nélkül mindenki szeretett a századnál. A hosszú menetelés alatt - Gomeltől Afanaszjevkáig -, nyugodtan mondhatom, túlzás nélkül, hősi dolgot vitt véghez. Fáradhatatlanul segített mindenkinek, néha két-három ember hátizsákját vitte, egészen addig, míg tönkre nem tette magát, és Kurszkba, ötheti menetelés után nélküle érkezett meg a század. Ebből az alkalomból tűnt ki, hogy mennyire szerette mindenki. Ugyanis sikerült rábeszélni a századparancsnokot, hogy küldjön valakit utána megkeresni. Egyedülálló eset a munkaszolgálat történetében! Megtalálták. Majdnem kétnapi késéssel érkezett meg, gyulladásos, feltört lábbal. Nagy öröm volt a századnál, és megengedték neki - különösen Miclea hadnagy hadakozott érte -, hogy amíg orvosi szempontból szükséges, az út további részét kocsin folytassa. Kocsin jött augusztus 22-től egész Afanaszjevkába való megérkezésünkig, szeptember 6-ig. Ez alatt az idő alatt is és később is, ha nem is testi erejével, mint eddig, de reményt nyújtó optimizmusával segített az embereken. Pedig emlékszem rá, ha bizalmasan beszélgettünk, hogy egyáltalán nem volt optimista. Nagyon reálisan ítélte meg a helyzetet, és az volt a véleménye, hogy minket nem a munkáért vittek oda, hanem hogy elpusztuljunk.

December vége felé történt. Egyik délután mesélte, hogy délelőtt már nem bírta a rettentő hideget, és nem törődve a halálveszéllyel, beszökött egy orosz házba. Itt ismerkedett meg egy nagyon szimpatikus, harminc év körüli orosz férfivel, akit a faluban "szapozsnyik"-nak - suszternek neveztek. Elbeszélgettek, és azt mondotta, szeretné, ha én is megismerkednék ezzel az emberrel. Annál is inkább, mivelhogy a suszternek foghúsvérzése volt, valószínűleg C-vitamin hiány következtében. - Segítenünk kell - mondotta Ernő. Egyébként az volt a véleménye, hogy ez az ember nem is suszter, hanem ide telepített partizán. ... Annál is inkább jogos volt a feltevése, mert mi, egy-két betegen kívül, ilyen fiatal embert nem láttunk a négy hónap alatt ebben a faluban. Nekünk, orvosoknak kivételes esetekben jogunk volt orvosi ellátásban részesíteni a falu lakóit is - így akarták megnyerni az embereket -, de minden esetben engedélyt kellett kérni a századparancsnoktól. Miclea hadnagy engedelmével másnap Salamon Ernővel együtt vonultam ki munkára, és magamhoz vettem néhány C-vitamin tablettát. A délelőtt folyamán bementünk a suszterhez.

Egyszerű, szegényes, de ragyogóan tiszta orosz lakás fogadott. Huszonöt-harminc év körüli, igen barátságos fiatalember volt, aki láthatólag nagyon örült nekünk. Miután megvizsgáltam, és megállapítottam a súlyos vitaminhiányt, átadtam neki a C-vitamin tablettákat. Teát hozott és "borscst" hússal (honnan szerezte?). Aztán elkezdtünk beszélgetni. Ez nem volt egyszerű dolog. Mi elég keveset tudtunk oroszul, ő pedig egy szót sem tudott más nyelven. Mégis olyan türelemmel és sok fantáziával magyarázott, ha kellett, még rajzokkal is segített magán, hogy kezdtük megérteni egymást. Nagy optimizmussal beszélt a jövőről, a háború kimeneteléről, biztos volt a Don befagyása után meginduló szovjet offenzíva sikerében. - Győzünk - mondotta -, csak meg kell érnünk azt a napot... - Salamon Ernő elmondta neki, mi azt hallottuk, hogy Sztálingrádnál a németek győzelmet arattak. Igaz ez? - Nem hiszem - felelte. - Nekem más az értesülésem... - Miközben beszélgettünk, valaki elment az ablak előtt. Intett, hogy most hallgassunk. Pár percnyi várakozás után kinézett az ajtón az utcára, s mikor visszajött, mondta, hogy az illető elment, beszélgethetünk tovább. - Nem megbízható ember - mondta arról, aki elment. Akkor megkérdeztük tőle, hogy hát ki a megbízható a faluban? És ő felsorolta azt a három férfit, akiket a faluban mindenki ismert, s akikről mi úgy tudtuk, hogy a németek emberei: a "sztaroszta" - a falu bírája, a "magazioner" - a kolhoz raktárnoka és a "brigadéros" - a rendőr, aki többször feltűnő hangon szidott és durván meg is vert falubeli asszonyokat. Mi - bevallom őszintén - nagyon csodálkoztunk... Nem nagyon hittünk neki. Amikor elbúcsúztunk, ő a legbarátságosabban invitált, hogy menjünk el máskor is. Mikor kijöttünk tőle, nekem az volt a véleményem, habár nagyon érdekes volt a találkozás, mégis jobb óvatosnak lenni, hátha besúgóval van dolgunk.

Csak néhány hét múlva győződtünk meg róla, hogy a "szapozsnyik" az volt, aminek Salamon Ernő gondolta: partizán. Három hét sem telt el: a szovjet csapatok áttörték a frontot, és megkezdődött a fasiszta csapatok gyors visszavonulása. Mi is, akik körülbelül ötven kilométerre voltunk a fronttól, már első nap, január 13-án elindultunk nyugat felé, otthagytuk a falut. Bár maradtunk volna ott, ahogy a "suszter" tanácsolta! Induláskor feltűnt nekünk, hogy az a három ember, akit a barátunk mint megbízható embereket említett, s akikről mi úgy tudtuk, hogy kollaboránsok, jó utat kívántak, és ott maradtak. Mi pedig elindultunk a halálthozó útra. Február elejéig, Bjelgorodig voltunk együtt Ernővel."

Megvolt tehát a lehetősége annak, hogy Salamon Ernő lemaradjon, és újdonsült orosz barátja segítségével elbújjon. Persze ennek a lépésnek nagy volt a rizikója. Mert hátha elfogják? A tábori csendőrök nem sokat teketóriáztak, azonnal lőttek. És vajon az új barát olyan helyzetben volt-e, hogy vállalni tudja egy szökevény bújtatását? Ne felejtsük, pár nap múlva már a front húzott át a falun. Meg aztán a volt munkaszolgálatos társak kivétel nélkül azt vallották, hogy Salamon Ernő mindenáron, bármilyen áldozatok árán haza akart jönni. "Hazamenni mindig lesz erőm" - ismételte többször is. Bizonyára úgy gondolta, hogy a nagy doni visszavonulás után a teljesen legyengült századot hazavezénylik.

1942. december 17-én küldte utolsó lapját Marosvásárhelyre.

A tábori lap immár nem magyar, hanem német nyomtatvány.

Feldpost - áll rajta és a címzésre szolgáló oldalon ott virít Hitler egyik propaganda mondata: "Was die Front opfert, dass kann überhaupt durch nichts vergolten werden. Aber auch das, was die Heimat opfert, muss vor der Geschichte dereinst bestehen können (Der Führer am 3. 10. 1941)." Azaz: Amit a front áldoz, azzal semmi fel nem ér. Ám a haza áldozathozatala is megállja a helyét a történelem színe előtt. Ugyanazon az oldalon, az "Ellenőrizve" bélyegző alatt Robert főhadnagy aláírása. A lapon pedig: "Kicsi kedvesem, már melegítenek a téli ruhák, hálásan csókollak értük s küldhetsz megint amit lehet és tudsz, de gond ne legyen belőlük. Egészséges, erős vagyok. Te vigyázol magadra? Ó, ha az én szívem érzése szerint telnek a napjaid! Az tart, hogy remélem, szépen, erősen élsz és megtalállak még. Írj. Úgy szeretnék még lapokat kapni Tőled. Boldog új éveket kívánok, Ernőd. Nagyon vágyom egy új fényképed után. Viráékat is milliószor csókolom."

1943. január 13-án történt a frontáttörés a Donnál. Salamon Ernő századát, a 110/43-as századot rögtön útnak indították nyugatnak. Akiket az előrenyomuló szovjet csapatok utólértek, azok megmenekültek. Sokan a davidovkai kórházba kerültek, ahol meggyógyították, feltáplálták őket, és azután a hátországba szállították.

A voronyezsi áttörés után a fasiszta megszállók kiadták a jelszót a századparancsnokoknak: élve ne hozzanak senkit vissza. És a titkos parancsot szaporán teljesítették azokon a téli napokon. Így például a 101/3 század négyszázhúsz emberéből mindössze huszonhat maradt életben az ukrajnai munkaszolgálatból. A kivégzési módszerekhez tartozott, hogy éjjelenként a munkaszolgálatosokat kikötötték, és addig locsolták őket a 30 fokos hidegben, amíg jéggé fagytak. A munkaképteleneket és a betegeket a hóra fektették és takaróikat elvették. Sok századot a doni visszavonulás során átjátszottak az SS-rohamosztagosoknak, de előbb kirabolták őket. A lemaradó, beteg, elgyengült munkaszolgálatosokat ott helyben az út szélén agyonlőtték.

A 110/43-as században jobb volt a helyzet: különösen Danila Miclea hadnagy viselkedett igen derekasan az emberekkel. Sajnos a legyengült Salamon Ernő február első napjaiban egy fatális véletlen folytán Bjelgorodban lemaradt a századtól, és többedmagával a hírhedt Pomázy főhadnagy századához került. Pomázy István rendkívül szívtelenül bánt az embereivel. Tudjuk róla például, hogy amikor február elején Salamon Ernő azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy őrizze meg az ott írt utolsó öt versét, és hazatérése után juttassa el a feleségéhez, Pomázy határozottan visszautasította, megfenyegette és elkergette a költőt.

A század köteléke felbomlott. Tízes-húszas csoportokban úttalan utakon vánszorgott nyugat felé. Sem élelmet, sem gyógyszert nem kaptak. Kegyetlen, nehéz tél volt. Bjelgorod-Szumi-Lebedin-Romnyi irányába vonultak vissza.

Iktassuk ide Reisz Vilmos Ilonához írt válaszlevelét; a levél Hidasnémetiből érkezett, 1943. november 11-i keltezéssel.

"Nagyságos Asszonyom!

Kétségbeesett sorait nagy részvéttel olvastam. Ez a részvét akkor is kijárna fájdalmának, ha kérdezősködésére valami vigasztalót felelhetnék. Sajnos a valóság egészen szomorú. A körülöttünk lejátszódó tragédiák megkeményítették szíveinket, és elnézését kérem, ha nem tudom megtalálni a megfelelő hangot közölnivalómhoz.

Közléseim alapja nem közvetlen tapasztalatok. Ti. Ernő a visszavonulás első periódusában, éspedig január 29-én Bjelgorodban, 28 társával egyetemben (köztük Wagner Kálmán is), egy szerencsétlen véletlen folytán egy másik századba lett vezényelve és útnak indítva nyugati irányba. Mi a századdal febr. 6-án keltünk útra, és többé nem találkoztunk velük. Útirányunk nem mindenben egyezett az övékével, mert mi a Romnyi-Kijev direkt utat, ők a romnyi-nyezsin-kijevi irányt követték, és így elkerültük egymást.

A nagy népvándorlás utolsó kilométereit tapostuk a kijev-zsitomiri szakaszon, mikor egy nap elvonult előttünk a huszti zsidó század. Kölcsönös »Kik vagytok?« kérdezősködés után közölték velünk, mint vásárhelyiekkel a következőket:

Febr. 27-én a Nyezsintől keletre 7 kméterre fekvő Mihajlovka Sztári nevű községben egy parasztasszony, akihez beszálltak, sírva újságolta, hogy az udvaron fekszik egy zsidó munkaszolgálatos - holtan. Elhozták mellette talált írásait, leírták külsejét, megemlítették, hogy mellette volt az általuk olyan jól ismert vörös Arany János Összes Költeményei, zsebében halotti cédulája. Ezeket az írásokat átadták K.F.-nek, aki azonban a határvizsgálatnál már nem tudta átmenteni. Közölték neveiket, alantiak szerint, és elmondták, hogy ősi rítus szerint ők földelték el. Sírjának pontosabb fekvése fel van jegyezve, és naplója, ha haza tudja hozni, megkapható Dr. Adler besztercei orvosnál, aki nem tudom, hazatért-e már. További érdeklődésünk során kiderült, hogy szegény Ernő a láztól nagy betegen önkívületi állapotban érkezett egy nappal korábban erre a szállásra (akkor még nem sejtettük, hogy a kiütéses tífusz csíráit cipeljük magunkban), és itt érte a szomorú vég. Akik még ezen a napon látták, mondják, hogy lázas aggyal is még mindig verselt, és utolsó fellángolásait is, mint az úton annyi sokat, Ilonkájához intézte. Kérem az Isten, adjon erőt a kegyetlen valóság elviseléséhez, hazaérkezésünk után keresni fogjuk az alkalmat, hogy az együtt eltöltött 7 hónap alatti életéről elbeszélgethessünk.

Kezeit csókolja

Reisz Vilmos

Az informátorok:

Lefkovits Márton, Nyírbogát, Szabolcs vm.

Lefkovits Imre, Nyírbátor, Kossuth Lajos utca 34.

Salamon Bernát, Nyírbátor."

A levelek, híradások nyomán most már összegezhetnénk: Reisz Vilmos levele szerint tehát Mihajlovka Sztáriban érte utol a vég Salamon Ernőt, Nyezsintől hét kilométernyire, kelet felé. Ámde ne feledjük: halálának körülményeiről Reisz által csak másodkézből értesültünk. (Hiába kísérleteztem, hogy kapcsolatot teremtsek a szemtanúkkal: 1976 májusában Nyírbogátra és Nyírbátorba írt leveleim felbontatlanul érkeztek vissza, borítékjukon a pecséttel: Címzett ismeretlen.) Mégis, kiindulópontként a költő sírhelyének felkutatására talán ennyi is elég. Pontosan tudom: Nyezsin a kijev-moszkvai vasútvonal mellett fekszik, 141 kilométerre Ukrajna fővárosától, északnyugati irányban. Nem lesz nehéz megközelíteni. Különösen, ha az Ukrán Írószövetség kocsija is ott vár majd a hotel előtt. Hajnalban már ott leszek Kijevben.

A másfélmilliós főváros még szendereg. A hajnali derengésben a város egyetlen összefüggő sejtelmes sziluettnek hat. A szürke fátyolból nehezen bomlanak ki a belváros hatalmas épületeinek vállai. Vajon hol vannak a hidak? Vajon a Szent András templom tornya-e ez, amely amott az ég felé ágaskodik?

A Teatralnyij Hotelben kapok szállást, IV. emelet, 402-es szoba.

Leverten álldogálok az ablak előtt - zuhog az eső. Hogyan indulok el ebben az őszi szomorúságban, nedvességben? Lepihenek. Álmomban kusza térképet látok, régi élmények szorongatnak, újra Mauthausenben vagyok, és mind futnék, menekülnék valahova, de nem visznek a lábaim...

Amikor fölébredek, szinte nem ismerek rá az utcára. Kilenc óra lehet, elállt az eső, szétfutottak a felhők. Felkattintom a rádiót. A bemondó napos időt jósol Kiev térségében. Izgatottan telefonálok az Írószövetségbe.

- Igen, értesítettek Bukarestből az érkezéséről - hangzik a kagylóból. - Jöjjön, várjuk. Ordzsonikidze utca 2.

Nincs messze. Fél tízkor már ott ülök az Írószövetség tanácskozótermében. Velem szemben Igor Petrovics Kazimirov, a külföldi ügyekkel foglalkozó titkár. Joviális, negyvenöt körüli ember. Mellette a mozgékony, magas termetű Sztanyiszlav Vladimirovics Telnyuk. Pillanatok alatt megérti, miről van szó. Telnyuk halkan megjegyzi: "Nem ön az első, aki Ukrajna földjét járja ilyen céllal"…

A két író tisztelettel forgatja Salamon Ernő összegyűjtött verseinek vaskos kötetét. Hosszasan nézik a költő fényképét. Aztán Telnyuk hirtelen felkapja a telefonkagylót: "Hívom Kozarikot. Dmitro Kozarik - int felém - ilyenszerű kutatásokban specializálta magát." Pár szó hangzott el a telefonban. "Kozarik majd fölkeresi magát" - teszi le a kagylót Telnyuk. Valóban, már másnap este fölkeresett: és micsoda meglepetést tartogatott számomra!

Miután megállapodtunk abban, hogy másnap Igor Kazimirov autón kivisz Nyezsinbe, elköszöntem tőlük, és elindultam a Volodimirszka úton levő Ukrán Történelmi Múzeum felé. Ott Ivan Csernyák történészkutató készségesen felkísért az emeletre, a második világháború dokumentumai közé. Az egyik falat hatalmas katonai térkép borítja. A városok, falvak mellett pontos dátumok jelzik, hogy melyik mikor szabadult fel. Egybevetem Salamon Ernő visszavonulási útjának hozzávetőleges dátumait a szovjet hadsereg és a partizánalakulatok felszabadító hadműveleteit. Az egybevetésből kiderült, hogy a szabadság sokszor kísérteties módon úgyszólván a költő nyomában járt. Volt olyan helység, ahol nem napok, hanem szinte csak órák választották el a költőt a felszabadulástól…

Nézem a térképet. 1943. Január 12-én éjfélkor a doni halálkanyarban megkezdődött a Második Magyar Hadsereg voronyezsi katasztrófája. A hírhedt Cramer hadtesttel a hátuk mögött a horthysta seregek döntő vereséget szenvedtek (130000 honvéd pusztult el itt vagy esett fogságba.)

Afanaszjevkát keresem. Nincs a térképen. De pontosan megtalálom a vidéket, ahol Salamon Ernő százada dolgozott; január 19-én szabadult fel. Dr. Popper Endre tanúsága szerint a költő február elején még Bjelgorodban volt; a katonai térkép adataiból kitűnik, hogy a szovjet csapatok már február 7-én elérték Bjelgorod térségét. És így tovább… Az előrenyomulás határozott, megállíthatatlan, de szeszélyes volt. Az őszi esőzések beállta előtt, pontosabban 1943. november 6-án reggel a szovjet csapatok végül felszabadították Ukrajna fővárosát, Kijevet.

Hallgatom Ivan Csernyák történész szavait. Az ukrán falvak és városok egy részét - számuk sok százra tehető - a partizánok jóval a hadsereg érkezése előtt felszabadították.

Nem tudom levenni a tekintetem a térképről. Ha ez a hatalmas vörös ék beéri a költőt - életben marad. Pár lépésnyire volt a szabadságtól, de ő csak gyalogolt, vánszorgott, ment a visszavonhatatlan végzet felé...

Indulunk Nyezsinbe. Már bent ülünk a kocsiban, amikor hirtelen elhatározással megkérdezem Ivan Kazimirovot, megtekinthetnénk-e előbb Bábij Járt.

- Persze, nincs messze - jön a válasz. Hogyhogy nincs messze? - villan fel bennem a kétkedés. Képzeletemben a tömegsír valahol kint van, távol a várostól.

Jogos lehet a kérdés, hogy miért ez a kitérő. Ám itt, Kijevben, nem lehet a múltat kutatni, a háborút, a fasizmus borzalmait idézni Bábij Jár nélkül.

Átmegyünk a zsitomiri kapun, déli irányba tartunk. Sűrű forgalmú kijevi utcák, modern városkép. Egyre várom, hogy gyérüljenek a házak, kiérjünk a városból. Egy lejtő után szép csöndesen megállunk. - Ez az - mondja Kazimirov. Körülnézek: a város beérte és jóval túlhaladta ezt az egykor elhanyagolt peremrészt. A háttérben emeletes házak sora: a szerecki negyed. Mintha egy városi liget, vagy kisebb park közepén állnék. Az országút aszfaltjának szürkéje metszi át az őszi színekben pompázó pázsitot. Gazdagon zöldellő fű, lehullott levelek, itt-ott benőtt árok és balra, körülbelül húsz méterre az úttesttől egy szabálytalan formájú gránitkő, rajta, körülötte virágok. Óvatosan lépek Bábij Jár földjére: félig elhamvasztott holtak, csontok, sírok fölött járok. 1941. szeptember 29-én itt végezték ki Kijev zsidó üldözötteit. Majd a környék fogolytáboraiból hajtották ide a szovjet hadifoglyokat és pusztították el. Olvastam a gránitkőbe vésett szavakat: "Itt emelnek emlékművet azoknak a szovjet állampolgároknak az emlékére, akiket 1941-1943-ban, Kijev ideiglenes megszállásának éveiben a fasiszták ezen a helyen meggyilkoltak."

Vlagyimir Bjelik, a gépkocsivezető töri meg a csendet:

- Amikor én gyermek voltam, egy mély vízmosás s egy homokbánya volt itt. Lukjánova, Kureknyovka és Szereck között terült el. Szakadékos volt a part.

Most se vízmosás, se szakadék, alig-alig látszik egy-egy mélyedés. Emberi holttestek töltötték fel. Megrendítő bevezető volt ez a nyezsini úthoz…

Ellenkező irányba fordulunk, észak felé. Keresztülvágunk a városon, átmegyünk a Dnyeperen. Már a csernyigovi főúton robogunk. Innen 130 kilométer Nyezsin. Ragyogó autósztráda. Az út két szélén fiatal fenyőerdő.

Kérdések kavarognak bennem. Salamon Ernő ugyanezen az úton haladt? Nem, ő más irányból, északról, Repki, Csernyigov felől közelítette meg először a várost. És másodszor? Ki tudná megmondani?

Újra fellapozom a naplóját.

"Július 20. Reggel hatkor indulunk. 27 kilométert teszünk meg. Repkibe érünk. Csodálatos szépségű tóban fürdünk… Repki neve kellemes képzettel marad meg bennem. A szép tiszta tó s egy kedves kisgyerek, olyan, mint Ilonka gyerekei, egész iskolányi családunk."

"Július 21 … Feltűnik a látóhatáron Csernihov, amelyet az oroszok Csernigovnak ejtenek. Fehér görög templomokat láttat a hegyoldalon szemem szépségre és harmóniára éhes nagyon gyötört testemmel. Négykézláb vánszorgok be a városba. De a lelkem egyenesen és frissen issza az elsőnek látott szovjet város nyújtotta benyomásokat. A piacot, ahol egymás mellett áll ötven-hatvan asztal. Főterén barátkoztak, iddogáltak a testvérieskedést mindig imádó oroszok. Gyönyörű épületek szakszerűen felépítve. Ez se lehetne ott, ahol magántulajdon van. Ép templom. Égett romok, száz meg száz ház. Végül egy liget, és újra ágy a földön. Közlik velünk, hogy aki valamit vesz, kivégzik…"

"Július 26. Dremáljovkától 32 km után Nyezsin. Egy volt szovjet kaszárnya mozijában szállunk meg. Irtózatos mennyiségű ürüléket takarítunk el…"

"Július 27-28-29. Pihenő. Elkezdem a naplót."

Tehát arrafele menet négy napig volt Salamon Ernő Nyezsinben. S visszafelé jövet? Ki tudja? Hiszen huszonöt éve nyugszik itt valahol Nyezsin mellett…

Sorba magunk mögött hagyjuk a sok urbánus vonást hordozó szép, tiszta falvakat. Provari, Kalinkova, Szkibin, Zákázje. Itt lépünk be a csernigovi tartományba. Aztán Kalita Szciráj, Erkov, Garbuzin, Kozolec és Korti.

Megállunk. Itt Korti falu határában tér be jobbra az út Nyezsin felé. Kiszállok. Éles kanyar. Jelzőtáblák. Elszórt tanyák. Kétpercnyire van ide az első ház. Az udvaron egy bicegő bácsika foglalatoskodik. Megszólítom.

- Nem, a háború idején nem laktam itt, hanem valamivel lennebb, a faluban - mondja. - Nem is lehetett itt lakni. Mert ezen az úton vonultak végig a seregek, itt hajtották a foglyokat, a zsidókat. Táborhely volt, pihenő. Sok ember van itt a környéken eltemetve.

Valószínűleg ők is ebben a kanyarban táboroztak le. És itt tudták meg a valóságot is. Ugyanis mindaddig abban reménykedtek, hogy Kijevbe, vagy legalábbis Kijev környékére viszik őket. Az útirány is ezt jelezte: Repki - Csernyigov - Korti nyílegyenes vonal dél felé, Kijev irányában. De Repkinél, itt ezen a helyen, ahol most állok, még ez a kis remény is szertefoszlott, amit magukban hordtak. Nem Kijev, tehát délnyugati irányba mentek tovább, nem ezen a vidéken táboroztak le, hanem egy éles kanyarral Nyezsin, tehát kelet felé tértek. Ez pedig végső soron a Don-kanyart jelentette.

Továbbindulunk. Hullani kezdett a szapora ősi eső. Párafelhők libegnek a mezők fölött. Harminc perc múlva befutunk Nyezsinbe. Kisváros, kopottas öreg helység, sok új házzal, néhány szép középülettel.

A városi szovjet épületében Szvicsenko kultúraktivista fogadott, aki már ismerte jövetelem célját abból a levélből, amelyet néhány hónappal előbb a nyezsini szovjetnek írtam.

- Nyezsin mellett soha nem volt egy Mihajlovka Sztári vagy ehhez hasonló nevű helység - mondja sajnálkozással a hangjában.

- Sem település? Sem negyed? Sem tanya?

- Nincs - feleli határozottan. - Jól ismerem a környéket. Természetesen utánanéztem a helységnévtárunkban is. Sem a rajonban, sőt az egész csernyigovi oblászban nem leltem rá egy ilyen nevű községre. De még sokan emlékeznek itt a munkaszolgálatosokra. Barakkokba és elhagyatott laktanyákba szállásolták be őket. Valószínűleg elosztó központ volt a város, mert sok ezer munkaszolgálatos vonult át rajta kelet felé.

- Megvannak a barakkok?

- Nincsenek. Csak a sírok.

Elindulunk. Még mindig hull az eső, lassanként sötétedni kezd. Megállunk a város keleti peremén. Inkább csak mező, rajta elszórtan egy-egy új ház. Fiatal nyírfaligethez érünk.

- Az ott egy közös sír - mutat a fák felé.

Lefényképezem a helyet. Aztán lehajolok, és egy marék földet veszek fel. Elviszem Ilonának. Tudom, Salamon Ernő nem itt fekszik. Az ő magányos sírja máshol van. De hol? Hisz még a falu neve is az ismeretlenségbe veszett…

Szótlanul ülünk az autóban.

Az úton visszafelé egyre hevesebben kergetik egymást a gondolataim. Munkaszolgálatos társa, Reisz Vilmos - jóllehet nem volt jelen a halálánál - azt állítja, hogy Nyezsin mellett halt meg, de nem Mihajlovka Sztáriban, hiszen ilyen nevű helység - mint most megbizonyosodtam - nincs is Nyezsin közelében, vagy pedig lennie kell, mégis létezik valahol, innen messzi távol egy Mihajlovka Sztári.

Késő este lett, mire hazaértünk. Nehezen sikerült a lesújtó élménytől magamhoz térnem. Két szobatársammal, az oroszul kitűnően beszélő Pascaru mérnökkel és Stoicescu Marin nyugalmazott tábornokkal együtt épp levegőzni indultunk, amikor megszólalt a telefon. Dmitro Kozarik jelentkezett.

- Öt perc múlva ott vagyok magánál. Várjon meg. Fontos mondanivalóm van.

Pontos volt. Valósággal berobbant a szobába. Hatvan év körüli, alacsony termetű, nagyon élénk szemű ember. Hóna alatt egy ukrán enciklopédia, egy helységnévtár és egy kitűnő térkép. Otthonosan nyomban kiteregeti a kincseit az asztalon, és magyarázni kezd.

- Mostanáig dolgoztam. Felkutattam mindent ezért a Mihajlovka Sztáriért. Mert én ki se tettem a lábam Kijevből - villantotta rám tréfásan a szemét -, hogy megállapítsam, Mihajlovka Sztári nincs Nyezsin mellett.

- Sajnos ezt most már én is tudom. De vajon létezik-e egyáltalában egy ilyen nevű helység Ukrajna területén?

- Nos, én is ezen a nyomon indultam el - válaszolja az író. - Azt mondtam magamban: az emlékezet csalhat. Különösen a háború s a kemény tél fergetegében. Lehetséges, hogy a kivégzés helyét - hisz ez volt a fontos! - a munkaszolgálatosok pontosan megjegyezték. De hogy melyik város mellett fekszik Mihajlovka Sztári, azt eltévesztették. Elkezdtem hát keresni Ukrajna sok-sok ezer helysége között ezt a nevet.

- És megtalálta?

- Igen. Ezért szaladtam ide - és már tolja is felém a vaskos helységnévtárat meg a térképet.

"Sztárája Mihajlovka, Zenykovszki rajon, Poltávszki obvlaszt" - olvasom. Rögtön a térkép felé nyúlok. Hol van ez a Zenyovszki rajon? Mert ha mondjuk valahol lent délen, ahol soha munkaszolgálatos nem járhatott, vagy elérhetetlenül messze Bjelgorodtól, akkor ez a feltevés egy csapásra elesik. De nem így van. A Kozarik által felfedezett Sztárája Mihajlovka pontosan a visszavonulás útvonalába esik. És szerintem ez döntő érv. Bjelgorodtól - ahol legközelebbi barátai Salamon Ernőt utoljára látták - ez a "Mihajlovka Sztári" körülbelül 280 kilométerre található, közvetlen Zenykov szomszédságában.

Vita kerekedett a szobában. A kérdés az volt, hogy vajon egy munkaszolgálatos megtehetett-e körülbelül 500-600 kilométert január közepétől február utolsó hetéig, méteres hóban, 25 fokos hidegben, a Don-kanyartól Nyezsinig. Pontosabban: ha Salamon Ernő 1943. február elején Bjelgorodban volt - márpedig ott volt! -, akkor lehetett-e február 26-án Nyezsin mellett? Vagy pedig csak a Zenykov szomszédságában levő Sztárája Mihajlovkáig jutott el?

Kozarik szerint lehetséges egy ilyen erőltetett menetelés, de nem valószínű. Stoicescu Marin véleménye az, hogy ennek még a lehetősége is ki van zárva. Hiszen azon az útvonalon nemcsak munkaszolgálatosok vánszorognak nyugat irányába, hanem a partizánok által szüntelenül nyugtalanított német és magyar seregek is arra özönlöttek vissza; és kétségkívül az övék volt az elsőbbség. Tehát a munkaszolgálatosok vagy mellékvonalon, vagy kitérő utakon vonulhattak vissza. Márpedig egy ilyen útvonal még nehezebb, még kimerítőbb, tehát sokkalta kisebb távot lehet megtenni. Így feltehető, hogy Salamon Ernő nem jutott el Nyezsinig, hanem a Zenykov mellett fekvő Sztáráj Mihajlovkában végezte be az életét.

- Nos, én vállalom, hogy elmegyek Zenykov mellé - pattant fel ültéből Kozarik. - Ez ide Kijevtől körülbelül 400 kilométerre van. Házról házra járom majd a falut. Van egy fényképe a költőről?

- Igen, itt a könyvben - nyújtottam feléje a kötetet.

Egyetlen erélyes mozdulattal kitépte Salamon Ernő fényképét.

- Magamhoz veszem és megmutatom mindazoknak, akik 1943 telén ott voltak a faluban. Maga pedig addig próbálja földeríteni otthon, hogy meddig juthatott el Salamon Ernő. Hosszadalmas, aprólékos kutatómunka ez. Tapasztalatból tudom. De ha mindketten belefekszünk, az eredmény nem maradhat el.

Felemelte a poharát, de nem koccintott, hanem kézfejével megérintette az enyémet:

- Salamon Ernő emlékére.

Hálával mondtam köszönetet Dmitro Kozariknak. Ő ígéretet tett, mihelyt rábukkan az első nyomra, azonnal értesít, hogy akkor majd a költő feleségével együtt közös erővel fejezzük be vállalkozásunkat. Azzal az érzéssel váltam el tőle, hogy a legjobb kezekbe került az ügy.

Szilárdan hittem, hogy Salamon Ernő halálának huszonötödik évfordulója előtt megtaláljuk azt a hantot, amely a költő porladó hamvait takarja.

Addig azonban marad a legenda. Mert az az ember, aki körül életében soha nem gomolyogtak különös történetek, aki rövid pályafutása alatt mindig a valósághoz, az élet hétköznapjaihoz tapadt - az halálával beleolvadt a semmibe, észrevétlenül tűnt el erről a földről, amely mindvégig oly rettentő mostohán bánt vele. Mintha halálával töredékben maradt utolsó versét akarta volna példázni:

Az életem hátam mögé

Hányom, ne lássam, ne szeressem,

egye meg méh, legyen ködé,

megszemeltessék, elszűressen.

Ám élete nem lett ködé - fényes csillaggá lett, az embereké lett, örökkévaló lett.

Messzi, jeltelen sírján pedig minden tavaszon kivirulnak a szegénység virágai: a margaréta, szárnyas sóska, fecskeposta, hogy hirdessék a megújulást - a halhatatlanságot.

1967 novemberében

Röviddel az ünnep előtt, amikor Gyergyószentmiklós, hűséges fia halálának negyedszázados fordulóján szoboravatásra készülődött, levél érkezett a Szovjetunióból.

"Tisztelt Dános Miklós!

Levelére válaszolva tájékoztatom a költő Salamon Ernő pusztulásával és sírhantjával kapcsolatos kijevi kutatásaink fejleményéről. A RATAU egyik fotoriporterével, Pjotr Szavics Kekalóval kiutaztam Poltava tartományba (Ukrán SZSZK), abba a Sztárája Mihajlovka nevű faluba, amelyről Önnek beszéltem.

Ott megtaláltuk a pontos helyet, ahol Salamon elvtársat agyonlőtték, valamint fennmaradt sírját. A sírt Rjabokony Okszana Szavics kolhozparasztasszony és Homenko Grigorij Sztyepanovics kolhozparaszt (76 éves) mutatta meg nekünk. Utóbbi itt is temette el 1943 szeptemberében.

Erről hivatalos okiratot készítettünk, és lefényképeztük a költő főbelövésének helyét és a sírját (Er. Salamon).

Kérem, közölje mindezt a költő feleségével, Huszár Ilonával.

Várom meghívását, hogy tudományos előadás keretében számoljak be a felfedezésről.

Elvtársi üdvözlettel - Dmitro Mihajlovics Kovalenko-Kozarik

Kijev, 1968. Január 16.

(aláírás)

Címem:

Kijev, Lenin út, 68, 58. Lakás

Kovalenko-Kozarik Dmitro Mihajlovics

Ui.

Ha módjában áll, küldje el Salamon Ernő harctéri naplóját

és halála előtt írt verseit.

D.K."

(...)

1968 márciusában