02 John Ionescu: Levelek Peruból

1.

Szerencsésen Huarazba érkeztünk. Calgaryból a repülőút, Houston érintésével 11 órát tartott. Limáig semmi különös nem történt velünk, ott ahány taxisofőr, mind ránk vetette magát. Éjfélkor meglehetősen kockázatos egy Lima nagyságrendű városba érkezni, lefoglalt szálláshely nélkül. A sofőrökkel való hosszas alkudozás után végül kaptunk egy tűrhető ajánlatot, a hapsi egy motelig szállított bennünket (bár túlzás lenne motelnek nevezni), ahol átvészeltük az éjszakát. Másnap autóbuszra ültünk, amely 8 órai út után Huarazba furikázott velünk. A táj mindegyre változott: kezdetben az óceán partján, egy sivatagon vágtunk át, majd felkapaszkodtunk a hegyekbe,. 4000 méter magasságban átkeltünk egy hágón és túloldalt leereszkedtünk a Cordilliera Blancához, amelyet hó borított.

Huaraz 80 ezer lakosú városka, benne rengeteg butikszerű üzlet, a házak nagy többsége befejezetlennek hat, hiányzik róluk a tető, az utcák teli vannak kátyúval és a sofőrök megállás nélkül tülkölnek. Ma lazítottunk és ismerkedtünk a várossal, de holnap remélem, felkerekedünk a hegyekbe, néhány bemelegítő túrára. A Huarazt éltető völgy roppant érdekes: a nyugatra elnyúló hegyeket zöld növényzet borítja, mintegy 5000 m magasságig terjednek, odafent ugyan már nincs növényzet, de hó sincsen (Cordilliera Negra); a keletre találhatók sokkal érdekesebbek, meredek lejtőkkel és 4500 méteren felül hóval borítva (Cordilliera Blanca). A város mintegy 3000 méter magasságban fekszik (magasabban, mint a mi otthoni legmagasabb hegycsúcsunk), nappal viszonylag meleg van, de éjszaka 10 fok körülire hűl a levegő... (2003. július 7.)

2.

Négy napi barangolás után ismét Huarazban. Szerda délután egy kisbusszal indultunk, amely egy völgynyílásig vitt bennünket (Quilquayhuanca, 20 km, kb. 2 óra járás, 800 m szintkülönbségre a várostól, 3900 méteren). Érdekesek az itteni kisbuszok: jórészük 4x4-es, snorkels-ekkel ellátva, hogy olyan folyóvizen is átkelhessenek, amelyek ellepik a motorházat, tetejükön hatalmas csomagtartók és borulás esetére szolgáló belső tartószerkezetek.

Mivel a Cordilliera Blanca nemzeti parknak számít, valamennyi völgy bejáratánál zárt kapu fogad, a kulcs rendszerint a legközelebbi faluban található. Ha teherhordó szamarakat bérel az ember, akkor kénytelen kinyitni a kaput, ezért pedig fizetnie kell. Ha nincsen szamarunk, ahogy az velünk is történt, akkor egyszerűen átugrunk a roppant kövekből emelt kerítésen és szabad az út előttünk. A táj lenyűgöző, a völgyek szélei roppant meredekek, többszáz méteres gránitfalak. A völgy végén néhány behavazott csúcs, gleccserek és repedések. A növényzet más, mint amihez mi szoktunk, csupa bokor és fű, nem tűlevelűek vagy más, magas fafajtákból álló erdők.

Az első éjszakát a völgy bejáratától pár órányira töltjük, másnap egy jókora tóig kapaszkodunk, kb. 4300 m magasra, köröskörül havas csúcsok és jégborította sziklák. Az éjszakai hideg -2 C, ami nem rossz e magasságban. A péntek volt a legnehezebb napunk, egy hágón mintegy 5100 m magasba jutunk, ahol kénytelenek vagyunk néhány frissen behavazott lejtőt is bejárni. A szomszédos völgyig harántozunk, ahol 4800 méteren sátrat verünk. Úgy alszunk, mint a fatuskók. Majd völgybe le, és irány Huaraz. Remélem, a felvételek (már az ötödik filmnél tartok) minderről majd kifejezőbben mesélnek. A magasság mostanig nem okozott különösebb gondot, az enyhe fejfájást leszámítva, amin nincs mit csodálkozni. 2003. július 13.

3.

Nyolc napi havasi tartózkodás után ismét a huarazi táborban. Remek időnk van, a mászóutak kitűnőek voltak, egyszóval teljes a siker. Képtelen vagyok számontartani a napokat, mintha jóideje eljöttünk volna és mégis, mintha csak egyetlen nap telt volna el azóta. A négy elhasznált filmtekercs viszont pontosan nyilvántartja napjaimat.

Az elmúlt hétfőn teli hátizsákokkal, tábori és mászófelszereléssel, plusz élelemmel elindultunk az egyik völgybe, ahonnan a múlt héten tértünk vissza. Itt mindenki azt ajánlja, hogy a málhák cipeléséhez béreljünk szamarat, továbbá a szamárhoz hajcsárt, illetve egy őrt is a tolvajok ellen, hogy amíg úton vagyunk, a sátrak ne maradjanak védtelenül.

Akik ismernek, jól tudják: nem az a fajta ember vagyok, aki szívesen alkalmazna valakit, hogy a zsákomat cipelje, elvégre tudom, mit jelent az, valakit kizsákmányolni, ezért aztán egy olyan völgy mellett döntöttünk, ahol szinte a madár se jár, s ott ütöttünk tábort. Megjegyzem, nem igazán hiszek az itteni tolvajok létezésében, de visszaúton azért mi is arra kanyarodtunk, amerre majdnem mindenki, a turisták 99 %-a szokott, s a mezőn legalább 50 sátor virított egymás hegyén-hátán, a helyi lakosok egy sziklatömb védelmében még coca-colát is árultak, voltak ott szamarak, kutyák, malacok, s állt ott egy romániai védkunyhóra emlékeztető építmény, amiben sört mértek és északai szállást is kaphatott az ember.

Hétfőn tehát, mintegy hat órán át túráztunk a Cojup oldalán, másnap kb. 4900 méterig kapaszkodtunk egy remek tóhoz, ahol két éjszakát is eltöltöttünk. Hihetetlennek tűnik, de se ennél a tónál, se feljebb nem találkoztunk többé tehénnel vagy lóval. Könnyű útvonalon értünk az 5530 m magas Ishinca csúcsra, egy következő napon viszont annál nehezebben másztuk meg a 6100 méteres Ranrapalcát, de a csúcsig már nem jutottunk: 6000 méterről visszafordultunk a beálló sötétség miatt.

Egy-két napig most a városban időzünk, hogy új erőre kapjunk, s utána ismét a mászásnak szenteljük az időnket... 2003. július 21.

4.

Ismét Huarazban, ismét az alaptáborban, valamennyien és épségben.

Egy hétnél is több ideje már, hogy újabb egy heti elemózsiát pakoltunk fel, a szükséges felszereléssel zsákjainkba, amelyeket a sok használattól rendre belepett a por, és a Paron északi oldalán lévő egyik völgyet szemeltük ki kalandozásunkhoz. A völgy rettentő szűk és a jeges hegyoldal tövében keletkezett hegyi tó miatt, amely bármely percben kész volt átszakítani az útját álló természetes gátat, 1995 táján egy utat vágtak, hogy a felgyülemlett vizet egy alagúton át valamiképpen elvezessék.

Tudni való, hogy Peru hírhedt természeti katasztrófáiról, földrengések és lavinák sodorták el a hegyi tavak természetes gátjait, s vizük egész városokat sepert már el. Emiatt aztán bizottság alakult Peruban, amely e tavak folytonos lecsapolásán munkálkodott: alagutakat, csatornákat, átereszeket, utakat stb. építettek.

A Paron völgyében, a hegy lábától, 2300 métertől közel két kilométeres szintkülönbséggel, 4400 méterre kapaszkodtunk, az út mintegy 30 km-t tesz ki, több tucat szerpentin és csak egyetlen sáv található rajta. A Transzfogaras csak a kisöccse lehetne, tekintettel az itteni technológiát és alapozást. Előzni gyakorlatilag lehetetlen, a közlekedés meglehetősen korlátozott, s általában reggelente a járművek zöme felfelé tart, délután meg ellenkező irányba. Ha két jármű mégis találkozik, az egyiknek addig kell farolnia, míg egy-egy tágabb szakaszon valahogy elsuvadnak egymás mellett. Amíg a tóhoz értünk, kisebb izgalmakon is átmentünk, vagyis: a helyváltoztatáshoz itt szokás szerint taxit fogadnak (a magánbérautós, a járókelő mellett elhaladva rátülköl, hogy ha annak szüksége van rá, a figyelmébe ajánlja magát). Ámde a fejlett idegenforgalom és a nemlétező tarifák miatt (ez ám a piacgazdaság!) alkudni lehet az árakon, ami végül is döntő tényezőnek bizonyul.

Így az első sofőrtől, aki a tóig 100 solest kért tőlünk, végül eljutottunk egy olyan fickóig, aki 50-nel is beérte. A bérautók nagy többsége Toyota Corolla combi, négymeghajtásosak, s a kátyúkkal teli, aszfaltozatlan utakon minden ízükben hangosan zörögnek. A miénk viszonylag jól mutatott, de az első szerpentinen leállt a motra. A sofőr kiszállt, egyik kezével az alváz alá nyúlt (történetesen jobb oldalt, ami azt jelentette, hogy a jobbján ülőnek is le kellett szállnia), piszkált ott valamit, mire a motor beindult. A következő szerpentinnél ez megismétlődött. Az ötödik vagy hatodik ilyen megálló után azonban a sofőr hiába babrált a gépkocsi alján, a motor megmakacsolta magát. Ekkor felnyitotta a motorházat, melyből vékony fehér füst eregélt felfelé. Nem valami jó jel, motyogta. Ámde, néhány drót megmozgatásától a masina beindult... a következő emelkedőig vagy kanyarig. Ott ismét csak bedöglött. Újra a már ismert szertartás, alváz, drótok, motorház fedele, ezúttal valamivel vastagabb füsttel, de a drótok mozgatása ismét bejön, a motor bezúg, ezúttal én ácsorgok odakint, lecsukom a motorházat, a kocsiba ugrom, s a sofőr nekilendül, még mielőtt a motor leállhatna. Újra a már ismert szertartás, alváz, drótok, motorház fedele, az eddigieknél is vastagabb füstoszloppal és még több kínlódással, hogy néhány drótot szétválasszon, ezekről már a szigetelés is hiányzik, úgyhogy egy rongyot teker köréjük (!!), s ez az a pillanat, amikor jónak látjuk, hogy immár ne kössük be a biztonsági öveket, készen arra, hogy amennyiben lángra lobban a gépkocsi, leugrálhassunk róla.

Nagy nehezen, sok-sok kínlódás után célhoz érünk. Örvendezve, hogy 4400 m magasba jutottunk anélkül, hogy cipelnünk kellett volna degeszre tömött zsákjainkat. Csakhogy hozzánk hasonlóan, más turisták is ugyanilyen érdekesnek és megközelíthetőnek találták ezt a völgyet, úgyhogy nagy ám idefent a nyüzsgés. Három sátrat egyenesen a parkírozó helyen vertek fel s odébb is áll sorjázik néhány tucat. Nem vagyunk elragadtatva, de hát így van ez, elsőre sose tudni, mit hoz az élet.

Az időjárás, várakozásunk dacára elpártolt tőlünk, s a csodálatunk célpontjául kiválasztott csúcs rejtve (s még inkább megmászatlan) maradt számunkra. Ezt úgy kell érteni, hogy a felhők mindvégig eltakarták a csúcsot, kivéve azt az 5-10 percet az esti naplenyugvás tájékán, amikor megvillantotta szépségét.

Egy reggel aztán (igazság szerint még éjszaka) felébredtünk, beöltöztünk, megkávéztunk és nekivágtunk a felhő borította csúcsnak. Elemlámpák fényénél haladtunk, jeges széllökések törtek ránk, kínlódva másztunk a kiszámíthatatlan hóban, jégrepedéseken ugrottunk át, melyeknek nem látszott az alja, s délelőtt 10-kor, összefagyva, kifulladva, miután ezer méternyit emelkedtünk és még előttünk volt vagy 600 méter, takarodót fújtunk. A visszaút is legalább öt óránkba került, amíg sátrainkat elértük.

Másnap összeszedtük „játékszereinket” (mindent, ami körülöttünk mozdítható volt) és visszaereszkedtünk a civilizált világba. Nagyjából ennyiből állt az Artensoraju meghódítása.

Huarazba érve feltöltődtünk kajával, puha matracokkal, zuhanyozással és kellemes szobahőmérséklettel, majd úgy döntöttünk, hogy a szabadságot a Vallunarajuhoz tett kiruccanással koronázzuk meg. Még ez egyszer megraktuk hátizsákjainkat kétnapi élelemmel, mászóholmival és hálózsákkal (a sátrat otthon hagytuk) és nekivágtunk az útnak. Távirati stílusban ment minden, mint a karikacsapás: taxi, utazás, éjszakázás a szabad ég alatt, hajnali felkelés, kávé, mászás, 12 zseblámpa fénye a mászóútban - megint csak egy népszerű útvonalat választottunk -, délben a csúcs, fényképezkedés (rövid videofelvétel is készült), visszaút. Jócskán meglepődtünk, mikor a hegy lábhoz érve nem akadt semmilyen jármű, fáradt lábainkon kívül, így a napot négy órát tartó erőltetett menettel zártuk Huaaraz felé, az utolsó szakaszt már töksötétben, fojtó porfelhőben, a minket vonító, nyomunkba szegődött falusi kutyafalkák társaságában.

Az Andok remek egy hely!

2003. augusztus 2.

K a l a n d o z ó