130 Krebsz János: Gyimesbükk, -közép- és felsőlok

„Az ember egy kis melegségre vágyik.”

Örkény

A Kárpátok keleti felén haladunk fölfelé nyugati irányba. A hegyről lefutó patakok mellé települtek az emberek, egy-egy patak itt olyan, mint más településeken az utca. Mezőgazdálkodásra szinte alkalmatlan a terület, magasan a tengerszint felett vagyunk, állattartással foglalkoztak az itt élők, a patakok adták hozzá a vizet, a hegyek a legelőt és a kaszálót. Talán a legsanyarúbb körülmények között élő magyarság települt meg itt, mégis szinte csak elégedett emberekkel találkoztam. A településforma és az életmód harmonikusan beleilleszkedik a természetbe. A három falunak egyetlen hosszú főutcája van, a Tatros völgye, amely összegyűjti balról és jobbról a patakok vizét, és összetereli az embereket, nagy itt az átmenő forgalom, történelmi határvidék, most a Moldvát Csíkkal összekötő forgalom terheli folyamatosan.

Halad a busz hosszú kilométereken át, időnként leszáll néhány utas, kikotorják a csomagjaikat a többi közül, s így oszlik el a nép apránként a vendégfogadó házaknál. Mi, természetesen az utolsó turnussal szállásolódunk, barátságos család fogad hetünket, a teljes házat átengedik nekünk, ők a nyári konyhában éjszakáznak. Van fürdőszoba, a fafűtéses vízmelegítő már be van gyújtva, a környezet pedánsan rendes, a háziak gyakorlottak a vendégfogadásban. Az a fajta rend, amelyben azonnal otthonosan érzi magát az ember, iparkodó, barátságos család, akik ugyan üzletszerűen foglalkoznak ezzel a mi ittlétünkkel, de még nem gépiesedtek bele, a vendég a háznál: ünnep, amihez mosolygós segítőkészség, törődő gondoskodás jár, hogy otthon érezze nálunk magát az idegen. (Hosszas hezitálás után döntök úgy, hogy nem írok neveket, nem részletezem tovább a körülményeket, s nem írom le: mennyit „kerestek” rajtunk... Van egy adag tisztességtelenség ebben az érzékenykedő újságírásban, a firkász nézelődik, véleményt alkot, barátságokat köt –aztán jól megírja az egészet. Kibeszél és nyilvánossá tesz.)

Ismerkedés

Ismerkedünk Gyimessel: itt három hónap nem meleg, a többi hideg, hallom először, majd még néhányszor másoktól. Az udvarokban nyílik éppen a labdarózsa, otthon már jó másfél hónapja elhullatta a szirmát. Háziasszonyunk nagy álma, hogyha konyhakertje lehetne, de itt a paradicsom is hosszas szobai palántanevelés után, a jobb években őszre terem néhány befőzhető zöld bogyót. Április közepén még térdig ért a hó az udvarban, a kaszálókat egyszer kaszálják, ha hosszú a nyár, és enyhe az ősz, akkor még egyszer nyerhető egy kevés sarjú. Borral is megkínálnak, errefelé pityókából van a bor is, mondják. Csodálkozunk, egészen olyan, mint amit tegnap ittunk a moldvai Somoskán. Hát úgy készül, világosítanak föl, hogy az itteniek megraknak egy szekeret pityókával, elmennek Moldvába, és elcserélik szőlőre. Még a bodza sem nő meg, egy bokorról tudnak valahol messze az út mellett, de annak már a virágját is mind leszedik, nincs kipróbálva, vajon be tudná-e érlelni gyümölcsét.

Zajlik a fociebé, házigazdánk szurkoló, a belső szobában áll a tévé, s miután egyhangúlag arra szavazunk, nem lehet kihagyni a mai meccset, a megvetett kanapé visszaalakul ülőalkalmatossággá. Nagy szurkoló, apám jut eszembe, aki harminc kilométerre is elbiciklizett egy bajnoki meccs kedvéért. Ő is mesél: annak idején, amikor takarékossági okokból csak napi két óra volt a román tévé műsora, abban is leginkább a kondukátor házaspár valóságsohwja zajlott, ők focivébé idején fölbicikliztek a környék legmagasabb hegycsúcsára, akkumulátort és kistévét vittek magukkal, s ott nézték a meccseket. Úgy rájuk sötétedett, hogy nem találták meg a bicikliket, gyalog értek haza hajnalban, és még aznap vissza kellett menni megkeresni a bicikliket.

Gorzafalva a másik nagy élmény. A busz leparkol az út szélén, és a kanyargós utcákon bemegyünk az egyetlen működő fazekas portájáig, valamikor fazekasságból élt az egész falu. Az kinnlévők szívélyesen visszaköszöntek, lehet pár szót váltani a külföldön dolgozó fiatalokról, az öregek vannak itthon, nevelik az unokákat. Utánanéztem a csángó évkönyvben, az Ojtozhoz tartozó község adatai nem különíthetők el a településegyüttesen belül, de a 9718 lakosból 4728-an katolikusok, 2002-ben 18-an vallották magukat magyarnak. Nincs magyar iskola, nincs magyar pap, a gyermekek nemigen tudnak magyarul. A fazekas udvarába becsődültünk ötvenen, megtöltöttük a tűzifával, szekérrel, agyaggal, kiégetett edényekkel amúgy is rendetlennek tűnő mű- és lakhelyet. A tornácon halomban hevertek a csuprok, tálak, korsók, lehetett válogatni közöttük, és párezer lejért meg lehetett kapni.

Visszafelé egy kerítés mögül megszólított bennünket egy asszony, hol, miért jártunk. S vagy ősi ellenségek, vagy a falu véleményét közli, mindenféle rongy, részeges embereknek elhordja a fazekasékat. Nem ezeket kellene mutogatni.

Míg a busznál várakozunk a csoport visszaérkezésére, fényes délután egy nagyon támolygó alak halad az út szélén, együttérzőn óvnánk, még elüti valami. A részegek nagy öntudatával válaszol: őt aztán nem ütheti el semmi, ő negyven évig sofér volt.

Egy tízévesforma fiúcska settenkedik körülöttünk, kicsit koszos, kicsit alattomos, koldulna, de nem tud megszólítani bennünket. Mígnem egyik érzékenyebb lelkületű hölgy útitársunk megtalálja a megoldást, tolmácsot szerez, a palánk mögött álldogáló bámész bátyámuram segítségével kikérdezi a testvéreiről, szüleiről. Végül átnyújt egy csomag hazai kekszet, gondosan a lelkére kötve, hogy ezt meg kell osztania a testvéreivel.

Egy boldog ember

Szekerekre mászik föl a társaság, rusztikus szórakozásképpen és élménytúra jelleggel ezt kínálják a vendéglátók: kocsikázás a Hidegségbe, és ott a helyi specialitások alkalmazásával előállított puliszka elfogyasztása. Én hamarabb vissza kell térjek, autóval megyek, s ezért hagyom, induljanak csak. Közben megemlítik az itt éjszakázók, hogy lakik az udvarban egy 90 éves néni, teljes szellemi frissességnek örvend, nézzem meg, kérdezzem ki a régi gyimesi életről. A nyári konyhában van a néni, a fiatal házaspár hathónapos gyermekét rábízták, szívesen elbeszélget velem, s amíg előkészítem a magnót, jegyzetfüzetet, mint újabb világcsodát elmondja, képzeljem, miközben itt ez a szép fürdőszobás ház, két vendégnek az volt a kifejezett kívánsága, hogy ők a szénapajtában akartak aludni! A dédunoka már fölébredt, bizalommal tekint a fölébehajló ismeretlen arcra is, „nagyon jó gyermek”.

Antal (Szölek) Györgyné, született Bodor Berta Felsőlokon, 1914-ben.

- Román vagy magyar iskolába tetszett járni?

- Amikor mi gyermekek voltunk, csak román iskola volt. Ritkították a magyart akkorjában.

- Maguk úgy mentek iskolába, hogy nem tudtak románul?

- Mi semmit. Milyen a gyermek? Elég rosszul ment. Én úgy tudtam aztán románul, mint magyarul, de most elfelejtettem.

- A tanító szigorú volt?

- Nem volt szabad magyarul megszólalni, büntettek, térgyeltettek. (Kacarászik magában a „szép” emlékek fölidézésével.) Attila, jön már édesanyád. – nyugtatja a gyermeket. – Elmentek, ugye, a szekerek? Akkor már jönni fog. Meg is éhesedhetett.

- Itt tetszik lakni?

- Nekem odaelől szobám van, de jobban szeretek itt. Eljött az öregség. Ezek a kirándulók most odamennek, ahol nekünk is van, ide húsz kilométer, esztenánk. Ott tartottuk az állatokat, s télére ide hazajöttünk.

- Most is a maguké?

- Most már a gyermekek...

- Sok dolga volt az asszonyoknak, amikor maga fiatalasszony volt?

- Aj de mennyi sok! Neveltük a gyermekeket, vettük a birtokokat, a kenyeret mi süttük, s a ruházatot is mü... nem vettük, amibe a férfiak öltöztek, s mü es, azt mi csináltuk. Lent termesztettünk, s a juhokról le a gyapjút, mostuk, fontuk, szőttük, ványoltuk. Nem volt könnyű az élet. Többet dolgoztunk, mint most, most veszik a boltból. Nekem is megvan a csángó ruhám...

- De most már nem hordják, különösen a fiatalok nem. Mikor rakták le itt az emberek a viseletet?

- Mikor es? A háború után. Addig szép csángósan jártak. Nekem jó férjem volt, erőst jó volt. Építkeztünk, vettünk birtokokat... Egy pohár bort megiszik? Szőlőből van.

- Nem, köszönöm. De itt nem terem meg a szőlő. Honnan van boruk?

- Regátból.

- Veszik vagy cserélik?

- Inkább cserélik pityókáért.

- Régen is így volt? Volt akkor is boruk?

- Volt nekünk örökké. Most es van. Ez nem az én fiam, hanem az onokám. Az édesanyja főkönyvelő, ő kellett volna ittmaradjon, legküsebb leán volt, mind férjnél vannak, osztán így jött a sors.

- Mást is cseréltek?

- Most es pityókával cseréljük a törökbúzát. Itt nem terem szőlő sem, törökbúza sem.

- Akkoriban merre jártak inkább cserélni, Csík vagy Bákó felé?

- Mentünk erre is, arra is. Szekérrel.

- Vallásosak itt az emberek?

- A faluban kettő sincs, aki nem vallásos.

- És részegesek vannak-e?

- Vannak.

- És régen?

- Akkor nem volt ennyi részeges, mint most. Most maga tetszik-e felmenni a kirándulókkal?

- Igen, utánuk megyek, autóval.

- Ahová mennek, az én leányom, egyik, ott van. (Megjön a fiatalasszony, hozza a gyermek reggelijét, „oda kellett volna adni neki a csuszliját”, mondja, s elviszi a gyermeket. Lássa, ez a menyem, ügyes menyecske, meg vagyok vele elégedve. A fiatalember es jó, nem részeges. Nekem panaszom erre nincs. Az én édesapám vette ezt a területet, és én odaadtam nekik.... Orvos kezibe nem jártam, hálistennek, hat gyermeket szültem, egy volt fiú, az meghalt, öt leányt fölneveltünk. Jó élet volt. Nekem akkor es jó volt, mert jó családom volt, és most es jó. Panaszom nincs. Még szeretném élni, de itt az öregség.

Próbálgatom a régi szegénység témakörét, önérzetesen visszautasítja, ők gazdagok voltak, honnan kerültek ide a csángók, ő nem tudja, de úgy gondolja Regátból (Nem Erdélyből?), hát ez Erdély(!), világosít föl. - És vannak másmilyen csángók is?

- Vannak a bákóiak, szegények, de nem rokonyok.

- De azok is magyarok?

– Úgy tartják, szegények. Én nem jártam oda soha. Hallottam híriköt, de nem voltunk ismerősök.

Háború, diktatúra, forradalom, magyar világ, nem sokat változtattak itt a sorson, életen, az oroszok bejöveteléről vannak friss emlékei, a férj a háborúban, gyermekei voltak, s menekültek a patakok mentén föl a hegyekbe. De hálistennek elmúlt.

– Ügyes gyermekeim vannak, meglássa majd. Ilonkáéknál főzik a puliszkát. Meglássa, milyen szép, milyen ügyesség van ott. Patakon laknak, azt lehet mondani, de szép lakásuk, sok földjük van. Puliszkát ett-e valamikor?

– Ettem, de nem igazán ízlett.

– Ez lerakott puliszka, túróval. Egy rend puliszka, egy rend túró, s akkor zsír, s összemelegítik. Nagyon finom. Megszereti.

Hidegség

Középlokon a sorompó után kell balra fordulnom, tábla is jelzi az irányt románul: Valea Rece (Hideg-völgy). Szabadfordításnak elmegy, csak a magyar elnevezés költészete és humora vész el belőle, mert micsoda örkényi ötlet egy olyan vidéken, ahol három hónap nem meleg s kilenc hideg, egy patakvölgyet még Hidegségnek nevezni. Hogy biztos legyek a dolgomban, párszáz méternyi haladás után megkérdezek egy babakocsit toló férfit:

- Mondja, ez a Hidegség?

– Hát nem érzi?! – kérdez vissza, hát helyben vagyok.

Kicsit arrébb fölveszek egy stopoló fiatalembert, s hét-nyolc kilométert együtt döcögünk. Nagy színmagyar település (vagy utca, vagy patak) ez a Hidegség, csak iskolából is három (vagy négy?) van benne. A fiatalember nagyon magyar, itt mindenki magyar, ő is csak a katonaságnál tanult meg jól románul, azóta sokat felejtett. Jó öt perc múlva kiderül, hogy apja magyar, anyja és felesége is román, de csak magyarul beszélnek, két kicsiny gyermeke van. A tizenöt kilométer hosszú település/utca/patak útja kövezett, rázós. Mi lehet itt a havas teleken! – Télen takarítják az utat? – kérdezem. – Nyáron se igen szoktuk. – feleli a fiatalember. – Télen hogyan közlekednek? – Hát szánon. - Kérdezgetem az életükről, a megélhetésről, keresetről, válaszolgat, de nemigen értjük egymást. Gazdálkodnak, van tehenük, lovuk, meg az erdőre jár, amiben van pénz... Úgy gondolom, nyereséges vállalkozóknál végez nehéz munkát, s amíg azoknak jól megy, és ő is jól bírja, addig övé világ. Van pénz, fiatalság, derű.

Nekem el kell fordulnom Jávárdi pataka felé, ő is idáig jött, itt várom be az útközben elhagyott szekereket. Kotorászik a zsebében, gyűrött tízezreseket húz elő, nagyon hálás, legalább két óra gyaloglást spóroltam meg neki... Nem fogadom el a pénzt, ő jó szándékkal erőlteti, megoldhatatlannak látszó helyzet. – Van pénz! – ismételgeti, ez valami varázsszó nála. Végül mentőötlete támad, a bolt előtt állunk: - Meghívom egy hideg sörre. – Nem iszom, autót vezetek. – Nem jár erre rendér... De egy hűsítőt csak elfogad. – Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ezt a szót, talán apámék mondták hűsítőnek az üdítőket. Ez ellen már nincs kifogásom. A bolt az a klasszikus falusi szatócsbolt, ahol a patkószegtől a smirglipapírig és a kaszakőtől radírgumiig minden kapható, de ideért a modernitás, hűtőpult van a jégkrémeknek, és üveges hűtőszekrény az italoknak, egyben kiskocsma is a helyiség, néhány férfiember sörözget, asszonyok trécselnek. A belépő gyermekek hangos dícsértessékkel köszönnek. Nyelem az egzotikus ízesítésű (mangó, kivi, ananász) hideg hűsítőt, a söröző férfiak néma megvetéssel szemlélik.

Alkalmi útitársamtól elköszönve az árnyékba húzódom, itt, a kereszteződésben működik a faluközpont, bolt, posta, nyilvános telefon. Alkalmi tőzsde és börze életébe nyerek bepillantást. Egy barnabőrű, elhízott fiatalember nyúzza a telefont, időnként ordít bele, románul beszél, aztán átvált valami roma dialektusra, közben magyarul közvetíti a túloldalról érkező információkat. – Azt mondja, bornyúbűrt vesz. Mást nem. – Bornyúbűr, az nincs. – mondják a körülötte állók. De nem oszlik a társaság, lesz itt még üzletkötés ma, megszólal a telefon, vagy valahonnan előkerül a bűr, valaki ajánlatot fog tenni. Ülnek a posta lépcsőjén, nyugodtan, pókerarccal. Ki bírja tovább, ki akar üzletet kötni, ki fog engedni és ki fog jól járni?

Érkeznek a szekerek. Órák óta zötyögnek érzékeny útitársaim a tűző napon, ami kezdetben jó mókának tűnt, az most már fárasztó belekóstolás egy életforma mindennapjaiba. Antalné, Bodor Berta néni elmesélte nekem, hogy naponta egy fordulót tudtak behordani annak idején az esztenából. (Kezdem érteni, a gazdasági rangsorban elöl állóknak a faluban, a műút mellett volt háza, s esztenája valamelyik patakon, a szegényebbek valamelyik patak mellett laktak. Nincs házhely a faluban, őrződik a rang, csak örökölni lehet házat a műút mellett, venni szinte nem.) A szekerezők fáradtak, a lovak is tajtékosak. Még fél óra, hangzik a vigasz, s ott leszünk. Jávárdi pataka mellett haladunk lépésben, lényegesen rosszabb lett az út, erre tábla is figyelmeztetett: Drum interzis circulatiei publice. Mindig meglep Románia-szerte a színmagyar településeken az egynyelvű felirat. Igaz, a helybeliek tudják, hogy veszélyes az út a publikus közlekedőknek.

Az egyik szekérnél probléma támad: az apró lovacska húzza a lábát. Megáll a karaván, bezörgetnek egy ismerős portára, ahonnan kiadnak kalapácsot, szögeket meg egy csípőfogót. A szekeresek azzal a szakmai egykedvűséggel oldják meg a kérdést, amivel az úrvezető kereket cserél az út szélén, megerősítik a meglazult patkót. Egy ember tartja a ló lábát, a lovacska nyugodtan tűri, hogy szöget verjenek a patájába, a szög hegye kibukkan a pata oldalán, a felesleget akkurátusan lecsípik.

A patak felső folyásánál egy vízesés a cél, a szekerek odáig viszik a népet, onnan visszatérnek az esztenára, ahol már főzik a puliszkánkat. Ebben a cikksorozatban eddig nem szenteltünk nagyobb teret a természeti szépségeknek, itt pótolni kell. Június végén, amikor elkezdenek kaszálni, gyönyörűségesek a hegyi tájak, térdig ér a selymes fű, teletarkázva színes vadvirágokkal. Nagyobbrészt kézi kaszákkal dolgoznak, a falu fölött láttunk csak egy motoros géppel dolgozó hatékonyabbat. A vízesés megérte a túrát, sziklákon zúdul alá a víz, többen beleállnak a zuhogóba, mint egy természetes zuhanyozóba, az idősebbek is belemártják a lábukat a hideg vízbe. Maga az érintetlenség, egy kidőlt fenyő, borul bele a partról. Lefelé menet megszólítok egy kinn álló helybelit, aki rögtön lerombolja az illúzióimat, a télen erőst beleavatkoztak annak a csodás vízesésnek a képébe, mert nagyobb esők idején meg hóolvadáskor annyira bővizűvé vált a patak, hogy alámosta az utat. A víz egy részét más mederbe terelték, az a sok föld, meg a kidőlt fenyő az összefogás eredménye. És mégis, megmarad az az érzésem, hogy itt harmóniában élnek a természettel. Nincs szemét, nincs környezetszennyezés, s pont annyira avatkoznak bele a folyamatokba, amennyire szükséges. Rendőr volt beszélgetőpartnerem, most nyugdíjas, ritka a magyarok között, aki ilyen bizalmi állást tölthet be Romániában. Faggatnám az együttélésről, hiszen nagyobbrészt román kollégái voltak, de akkora indulat és gyűlölet van benne, hogy továbbállok. Valahogy rosszul vagyok az olyan kérdésektől: „Mikor jönnek már a magyarok, hogy ráncba szedjék ezt a cigány népséget?” S nem csak azért, mert nem tudom a jó választ.

Belehajlunk a délutánba, mire mindenki visszatér az esztenához, és sor kerül a puliszkaosztásra. Éhes a társaság, és a puliszka is finom, egy kalóriabomba. A kétlaki emberek nyárra kiköltöznek az esztenára az állatokkal, kaszálnak, fejnek, sajtot, túrót gyártanak, s csak kukoricalisztet kell magukkal vinniük, a többi hozzávaló megvan helyben.

Egyik útitársam nagyszabású elképzelést vázol a helyszín turisztikai fellendítéséről: Micsoda remek lejtők vannak itt. Csak néhány felvonót kellene építeni meg infrastruktúrát. És meg kellene győzni mindazokat Magyarországon, akik télen külföldre járnak síelni, hogy ne Szlovákiába, Ausztriába meg Olaszországba vigyék a pénzüket, hanem jöjjenek ide. Micsoda fellendülés lenne itt!

Tudom, az egyedülálló és példaértékű ökoszisztéma, amely itt működik, emberi beavatkozás következménye. Pár száz évvel ezelőtt még végtelen lombhullató erdők borították a hegyeket (Gyimesbükk neve is őrzi ennek emlékét), ahol jól el lehetett bújni a menekülőknek a mádéfalvi veszedelem után. Az iparszerű erdőpusztítás eltüntette innen az őshonos növényzetet, és így alakult ki a Gyimesek mai képe fenyvesekkel és hegyi rétekkel. Mégis úgy látom, valami egyedülálló harmónia van itt az ember és a természet között, amit óvni, őrizni, példaként állítani kell a környezetet fölélő, pusztító mai életforma elé. Bár a fejlődés, a természeti kincseket kiaknázó üzleti gondolkodás – úgy látszik – megállíthatatlan.

2004.

Illusztrációk: a 2004-es Gyimesi Nemzetközi Fotóstábor anyagából – Ádám Gyula, Balázs Áron, Bálint Zsigmond, Danis János, Erdély B. Előd, Nagy P. Zoltán, Szabó Attila és Szentes Zágon fotói