82 Krebsz János: Vörös hegyek, veres patak

(Dilemmák) A Raiffeisen Bank épületét kell megtalálnunk Gyulafehérváron, abban bérel irodákat a Rosia Montana Gold Corporation (a név félig román, félig angol, szerintem értelmesebb lenne egy román név, és annak angol fordítása, vagy megfordítva, mindegy, ez valami megatrend). Szóval ez a Vörös Hegyek Arany Vállalkozás Verespatak aranyát akarja kitermelni. Mint a Romániai Magyar Szó újságírói, a fotós kolléganővel a cég vendégei vagyunk. Meghívtak egy magyar újságírót, hogy nézzen körül, írja meg, amit lát, nekik fontos a romániai magyarság tájékoztatása ebben a kérdésben.

A magunk részéről óvatosak vagyunk, sokáig dilemmáztunk, elfogadjuk-e egyáltalán a meghívást. A nagybányai elszabadult ciántó, Tisza-gyilkolás óta eléggé rossz az aranybányászat sajtója, valóságos környezetvédelmi hisztéria alakult ki, amelyben rádöbbentünk, hogy a külföldi karvalytőke, az emberi kapzsiság kizsigereli a posztszocialista tábor szegény államait, amelyek azáltal piacképesek, hogy náluk még nem olyan szigorúak az előírások, a másutt már idejétmúlt, betiltott technikákat itt lehet használni. És nagyon érzékeny húrokat pendít, aki a természeti kincseink védelmében, az emberi lét feltételeinek megóvása érdekében hív harcra minden igaz lelket. A Verespatakon tervezett projekt már-már világméretű üggyé szélesedett, Budapesten a Kanadai Nagykövetség előtt tüntettek a környezetvédők, Bukarestben minden tekintélyével megszólalt a cián ellen a pátriárka őboldogságossága. Zajlanak, egymást követik az események, s mint minden jelenidejűség, minimum kétesélyes a végkifejlet. A mérleg két tányérja egyensúlyban van, a legkisebb többlet az egyik oldalon eldöntheti a kérdést. Talán így került bele a képbe az országos magyar napilap. Mi dilemmázunk.

(Lelki környezetvédelem) Fölvesszük a kapcsolatot Dascalu úrral, édesanyja magyar volt, ő a Rosia Montana Gold Corporation piár-főnöke (reklám-igazgatója, sajtófelelőse, ilyesmi). Hosszas, mindkét oldalon bizalmatlansággal terhelt telefonbeszélgetésben tisztázzuk, hogy miről is lenne szó. Mert ha a Gold Corporation reklámot, nyomulást, sajtót akar, akkor küldjön anyagokat románul, angolul, ahogy megvan, mi lefordítjuk és megjelenik a magyar sajtóban, ahogy akarják. Aki fizet, az megmondja, mi kerül a reklámjába. De ők nem ezt akarják. Mi kötjük az ebet a karóhoz, hogy tisztességes újságíróként nem lehet ezt megcsinálni. Elfogadni a vendéglátást, aztán, ugye, csak nem ír rosszat arról az ember, aki... A vendégjog meg a vendégbarátság ősi törvényei. És kimondatik a másik oldalról a varázsige, azt írunk, amit akarunk, oda megyünk, ahová kedvünk tartja, azzal beszélünk, azzal találkozunk, akár az összes ellenzővel, akivel csak akarunk, és akármi bűnt, hanyagságot, felelőtlenséget látunk, lefényképezhetjük, megírhatjuk. Meg fogják köszönni nekünk. Megjelenés előtt el sem kívánják olvasni, az újságíró úr azt írhat, amit elbír a lelkiismerete. Ez fényes. Mégiscsak van valami különbség a prostituáltak és azok között, akik csak szeretik csinálni, bár a köznyelv ugyanazt a szót használja mindkét esetben.

Marad még a lelkiismeret, amelynek meg kell küzdenie a látszattal, hogy mit gondolnak rólam itt és ott. Mert a kiegyensúlyozott cikkek nem jók, meg ügyetlenek is vagyunk abban, hogy folyton mérlegeljünk, minden pro mellé állítsunk egy kontrát. Mert olyan éppen a helyzet, a világberendezés, hogy bizonyos ügyekben le vannak előre osztva a kártyák. Vannak a jók, akik védik a környezetet (bár ebben az üzletágban is hatalmas pénzek forognak), és vannak a rosszak, akik mindenféle furfanggal tönkreteszik a szép, barátságos környezetünket. Mert tény: van ózonlyuk, terjeszkednek a sivatagok, fogynak az esőerdők, és van környezetvédő magatartás, amely globálisan gondolkodik és lokálisan cselekszik. Hát odamegyünk, hagyjuk hatni magunkra a világ ingereit, mintha tiszta papírlapként fekhetnénk a toll alá, íródjék rá az aktualitás. Majd az olvasó eldönti (dehogy dönti el, ő is tele van előítéletekkel, azokon át, mint szemüvegen, olvassa az újságot), hogy mit sikerült meglátni a valóságból.

(Verespatak) Mint Dürenmatt drámájában, Az öreg hölgy látogatásában, a pénz szítja az indulatokat, fordítja ki a világot és az embereket önmagukból. Itt a nagy lehetőség, mindenki megcsinálhatja vagy eljátszhatja a szerencséjét. Ott a kisváros szülöttje dollármilliárdokkal tér haza, itt a kitermelhető dollármilliárdok ígérete idehozott előzetesen pár milliót. És a nagy üzlet, a sok pénz a legrosszabb tulajdonságokat hozza ki az emberekből. Az irigységet, a kapzsiságot, a ferde utakon járó sandaságot. Bár olyan filozófiai vélemények is vannak, melyek szerint éppen ezek a tulajdonságok szülték az egyenlőség eszméjét, és ez a mások életébe beleturkáló gyanakvás, rosszindulat tartja össze az emberi közösségeket. Fékező- és hajtóerő van benne.

Első utunk Verespatakon az egykori kultúrházba vezet. Már a Gold tulajdona, kis bemutató múzeumfélévé alakították. A kisasszony (Ekart Teofana, a falu szülötte, itt járt iskolába, szavalt, táncolt ezen a színpadon pár éve mint iskolás), kétfős váltásban látja el a feladatot, szombat-vasárnap is nyitvatart az információs központ. Alig ismerni rá belülről a szokványos falusi kultúrházra. Két hatalmas cserépkályha fűti be a hodályt, nem hiszem, hogy valaha is ilyen tartósan, egyfolytában fűtötték volna az épületet. A cserépkályhák kályhaezüsttel fényesre festve, ilyet még nem láttam. A színpadon néhány ásatásokon előkerült ókori kődarab, a nézőtér kiürítve, padlószőnyeg, hatalmas tablóképek között lehet bolyongani. Képek, dokumentumok a falu múltjából, az aranybányászok életéből, a Gold Corporation és a projekt terveit bemutató térképek, grafikonok, fotók, az építendő új lakások külső képe és belső elrendezése... Egy képen a miniszterelnököt és Paunescu szenátort ismerem föl a cég vezetőinek társaságában. (Legföljebb egy év múlva aktuálisabbra cserélik a képet.)

Paunescunak háza van a faluban. – világosítanak föl. Úgy látszik, az erkölcsi tántoríthatatlanság nagyszerű példaképei az Isten háta mögé is eljutnak a körülöttük auraként rezgő dicsfénnyel együtt.

És beleesik a fölvásárlásba? – kérdezem azonnali jóleső rosszindulattal.

Természetesen.

Ha eladja, ha nem, lesz politikai huzatja a dolognak.

Majd meg is mutatjuk a házat, ha kíváncsiak rá.

Ha már itt vagyunk, nem hagyhatjuk ki a helyi nevezetességeket. Az egyik tablón eladott/fölvásárolt ingatlan képe, mellette az új ház, amelyet megvásároltak az elköltözők a szomszédos városban. Ez földszintes, az emeletes, mindkettő takaros, rendben tartott porta. Ezt kell bemutatni. Van olyan is, aki csodaautót vett a háza árából, aztán egy hét után összetörte, s olyan is, aki már el is itta az egészet. Ők nem szerepelnek a tablókon.

(Főtér avagy piac) A település központja XVIII-XIX. századi polgárházakkal erősen romlásnak indult, a szocializmus odatette melléjük a maga betonkockáit, és az is látszik, mint szerte Romániában, hogy a házak külső csinosítására nemigen van pénz, amikor a megélhetéssel vannak gondok. A Gold úgy tervezi, ezt a történelmi hangulatot árasító központot a műemlék jellegű épületekkel, templomokkal helyreállítja, a többi ház el lesz bontva.

Öreg román bányász megy át a téren, romlatlan érdeklődéssel fordul a fényképező, bámészkodó idegenek felé. Szájában ezüstfogak. Sulea Nicolae a becsületes neve, tizenöt éves kora óta bányászként maga keresi a kenyerét. Odáig jutott a maga erejéből, hogy saját bányája volt. A bányászok ama ritka példányával találkoztunk, aki nem dohányzik, nem fogyaszt alkoholt. 47-ben elvették a bányáját, akkor állami bányász lett. Nem volt ám olyan könnyű oda bejutni, előbb három hónap önkéntes közmunkát kellett végezni, vasutat épített Petrozsényben, azzal érdemelte ki, hogy fölvegyék. Most készül az aranylakodalmára. Jó egészséget kívánunk neki. Még egy kérdés: - Beleesik a háza a zónába, a fölvásárlásba? – Bele. – És eladja? – El, mit tehet az ember. – És mik a tervei? Hová megy, mennek innen? – A terv, a terv... – vakarja a fejét, és ennyiben maradunk.

(Jövő-kép) Fölcaplatunk a Paunescu-házhoz. Kövezett, de azért sáros keskeny utcák. Módos, gangos, gazdagságot, tekintélyt és vagyont sugárzó házak, soknak a homlokán bányászjelvény: két keresztbe fektetett kalapács.. Némelyik házon már kinn a kék táblácska, a Gold tulajdona. Egyelőre baromfikodácsolás, kutyaugatás, iskolából hazafelé tartó gyerekek, a pataknál egy teherfuvarozó mossa az autóját, látszólag hétköznapi rendben zajlik az élet. Még nem halott falu, sokan laknak benne, de elindultak a folyamatok.Még ezt a telet kihúzzuk itt, de már nem szántatjuk meg a kertet, eltüzeljük, amit úgysem tudunk elvinni. Nem érdemes kicserélni a repedt ablaküveget, megigazítani a tetőn a cserepeket, megjavítani, ami elromlott. Ideiglenes szállássá válik, ahol generációk nőttek föl. Egy építész szakember majd bejárja a települést, és dönt. Ezt meghagyjuk, azt lerontjuk. Csinos, történelmi múltat idéző falucska lesz. Egy skanzen.

Az öregeken érződik a tétovaság, a fájdalom, ők nem akarnak elmenni, nem akarnak újrakezdeni. Érthető.

A Paunescu-ház, semmi különös, valószínűleg idejében, spekulációs céllal megvásárolt ingatlan. Ez utóbbi mondatot bármikor hajlandó vagyok visszavonni, tévedésnek minősíteni, sőt bocsánatot kérni érte. (Bár Arany János is földeket vásárolt annak idején a jövedelméből. Ez valami költői vonás, amivel az esztétika tudománya még nem foglalkozott behatóbban.)

(Az ember átalakítja a természetet) Dzsip áll elő sofőrrel, körbevisz bennünket, megnézhetjük a jelenlegi bányaipari létesítményeket. Mesebeli vagy Marsbéli táj, avagy annak illusztrációja, mire képes az ember, ha nekidurálja magát, és átalakítja a természetet. A korábbi képeken, metszeteken még egy szabályos kerekre kopott hegy magasodik a falu fölé, most olyan, mintha derékban elvágták volna. Ide kapaszkodunk föl először, föntről gyönyörű kilátás nyílik a falura, és a hátunk mögött hatalmas gödör. Nem csak levágták, elhordták a hegy fölső felét, hanem még mélyen ki is vájták a belsejét. Rozsdatemetőbe való monstrumok, gépek most is marcangolják a követ. Minden délután fél négykor messzehangzó robbanás rázza meg a falut. Bányaművelés. Lenn a mélyben egy aprócska lyuk, a lefelé haladó kitermelés elért egy ki tudja mikori bányát, amely keresztbe fúrta be magát a hegybe, mint a mesehős, aki átrágta magát a csokoládéhegyen. Lefényképezzük, de nem valószínű, hogy az árnyékos mélységben a képen is kivehető lesz a kétféle bányaipar találkozásának romló pillanata.

A szétszórt, szertehullott kövek szinte mindegyikében van valami erezet, elszíneződés. A mélyedésekben megálló esővíz a szivárvány különböző színeiben ragyog, éppen milyen anyagot oldott ki a kőzetekből. Állítólag Verespatak is onnan kapta a nevét, hogy a kőzeten átcsurgó esővízként, fémeket, sókat oldott ki, s azok színezték meg a patak vizét. A bányaművelés erre a folyamatra csak ráerősített, a korábban elfolyó vizek is becsurognak a nyitott hegy belsejébe.

Kis, hegyoldalba vágott lyukak mellett megyünk el, némelyik elé szikla van görgetve, másokra erős vasajtó szerelve, mind egykori bányák. Megnézhetnék egyet belülről? – Kérésem parancs, odakanyarodunk egyik elé, valamire ezt most is használják, mert csövek vezetnek be. Kívánságom hülyeség volt, hamar belátom, kísérőim előre tudták. A szádon beszűrődő világosság alig tízméternyire terjed a barlangban, itt az eleje aprólékos kőművesmunkával, bazaltkockákkal kiboltozva, párás, sűrű levegő. Négyszögletes lépőkövek lerakva, ha elvétem, nyúlós híg sárba süllyed a cipő. Hamar belátom a tévedéseimet, de azért addig elmegyek, ameddig látok valamit. Nagy vicc lenne, ha kísérőimet azzal lepném meg, hogy kifelé hozok egy aranytömböt szerényen. Készülni kellett volna rá. Még egy fotó azért elkészül: városi újságíró elmélyült érdeklődéssel személyes tapasztalatot szerez a bányászok munkakörülményeiről.

Tovább. Folyamatosan ellátnak információval „ghidjeim”, megpróbálok udvariasan jegyzetelni az ugráló terepjáróban, inkább kardiogram, mint kézírás az eredmény.

(Rosia Poieni) Ceausescu idejében, 20-25 évvel ezelőtt kezdték itt a kitermelést, akkoriban váltásonként ezer ember dolgozott ebben a bányában. Hogyan kell kivájni egy hegyet tervszerűen, módszeresen, hogy egy kráter maradjon a helyén? Hát így. Körkörösen lefelé vezető spirál, gigantikus, nagyszabású, örök emlékmű az ember dicsőségére. Egy negatív piramis. Hatalmas markolók és puttonyos nehéz teherautók most is dolgoznak odalent. Nagy, fekete foltok láthatók odalenn az egyik platón, megkérdezem, az mitől keletkezett. Hideg időben a munkások egyéb tüzelő híján hatalmas gumiabroncsokat égetnek melegedés céljából. A kráter mellett továbbhaladva kinyílik a táj, Musca település látszik, meg a kis szocialista iparváros az üzemmel, amit ideépítettek. Két tó vize sötétlik a közelében, kell a víz a technológiához. A munkáslakások nagyobb része üresen áll, pedig ott senki nem agitált a távozásra, csupán a megváltozott körülmények. Alig haladunk száz métert, és az előbbi iparvidék után, mintha egy természetvédelmi területen haladnánk: erdők, esztenák, mindenütt lángolón érik a csipkebogyó. Errefelé is lopják a fát, látszik az erdőn a szakszerűtlen, kapkodó irtás nyoma mindenfelé.

Úttalan utakon megyünk lefelé, a dzsip hol oldalt dől a felborulás határáig, hol sarat, vizet, követ fröcskölve kipörögnek a kerekei, másutt lassan csúszik a sáron behúzott fékekkel, megint másutt nagyokat huppan a döccenőkön. Kapaszkodunk, amibe bírunk, sofőrünk rezzenéstelen arccal teszi a dolgát. Ez gyanús. Úgy vélem, a bemutató része ez az útvonal, egy kis magánszórakozás. Egzotikus élmény az idelátogatóknak. Aztán este egy sör mellett a focihaveroknak milyen remekül el lehet mesélni, te, azok úgy kapaszkodtak, mint majom a köszörűkövön.

(A völgy) Még arra kíváncsi vagyok, hol van, hová tették a ledarált, lisztté őrölt hegyet. Megnézhetem, odavisznek. Képzeljünk el egy völgyet, egy olyan igazit, amiben napokat el lehetne kóborolni. Na, egy ilyen völgy van megtöltve az iszapszerű anyaggal. Völgyzáró gát nincs, a kiszáradt por rézsűsre alakítva tartja önnön tömegét. A vizet kiszivattyúzzák belőle. Elképzelni is katasztrofális, hogy mondjuk ez a köbkilométernyi massza nincs kiszáradva, és egy nagy esőzés vagy földrengés után elindul a saját tömegétől.

A Gold egyébként tervezi, hogy amint fölépülnek a berendezései, ezt a depót szünteti meg először. Az állami bánya által alkalmazott technológia csupán a benne lévő arany negyven százalékát tudta kinyerni, még benne van hatvan. És a kő meg van őrölve, csak neki kell ereszteni a vegyi anyagokat. Ha a pozitív oldalát nézem: megszűnik ez a csúfság, felszabadul a völgy, és a Gold is megtalálja a számítását. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy hová teszik ezt a roppant mennyiségű kőport, de bizonyára megvannak a tervek. Van elég gödör a környéken.

(Ekart bácsi) Apja még Eckhartnak írta a nevét, a gyermekei nemzeti hovatartozását firtató kérdésre az a válasz: a nevük magyar. Ahogy az övé is: Ekart Irimiei Emerik. Ez Verespatakon magyar név. Szépen, lendületesen mesél magyarul. Minek köszönheti? Nyugdíjasként a tévé és a számítógép tölti ki napjait, kapásból több magyar adót sorol, mint ahányat én ismerek. A szobában évszázados bútorok, hifi rádió, nagyképernyős televízió, a számítógépen a Windows 2003-as XP programja fut. Az unitárius pap elérhetőségéről érdeklődünk, azonnal megmondja, csak előhalássza a nadrágzsebből a mobiltelefont, kikeresi a számot a memóriából, és közben figyelmeztet, nem nagyon valószínű, hogy elérjük, a pap képes napokig be se kapcsolni a készülékét. Minek az ilyennek mobiltelefon? A családban mindenki munkanélküli, ő, a nyugdíjas, az egyetlen kereső.

Két házuk volt a faluban. A kisebbiket már eladták a Goldnak, vettek Arad közelében egy házat, és ott fogják élni feleségével a nyugdíjas éveiket, kertjük lesz, állataik, úgy könnyebb a megélhetés. A nagyobbik házból a két gyereknek lesz ház a környéken. Ők úgy látják, nekik éppen jókor jött az ingatlanok fölértékelődése a településen.

٭

Generációkra visszamenően, ameddig a családi emlékezet vissza tud nyúlni, itt élt a családja. Gondolom, a bányászat volt a létük, a megélhetésük...

Itt mindig bánya volt, dákok, románok, ahogy a könyvekben van, itt mindig bányásztak. Régebben, a gyerekkoromban magánbányák voltak, cégtulajdonosok voltak, és ezek adtak a személyzetnek, az embereknek részvényeket. És kinek hogy alakult a jövedelme, hogy tudott gyűjteni. Vettek részvényeket egyik bányától, másik bányától. Vettél két-három, tíz-húsz részvényt, és annak az értékében részesedtél a jövedelemből. Voltak azok a – hogy is mondják – fejtések, két-három fejtése volt egy társaságnak.

De nem csak részvényesek éltek itt. Milyen volt a bányászok munkája, élete abban a magánvilágban?

A kőzet nagyon kemény, robbantással fejtették a követ. Kézi fúróval fúrtak, kézikalapáccsal, vésővel csináltak olyan húsz-huszonöt centis lyukakat. Azt megtöltötték dinamittal, vagy asztralittal, az emberek többet vettek asztralitot, mert olcsóbb volt, és aztán, ahogy mondják, cinder helyett (gyújtózsinór helyett), csináltak az öregek puskaporból... nádszálat kivájtak, abba aztán, előbb meleg vízben felforralták a puskaport, és beleöntötték a nádszálba, ez volt a gyújtózsinór. Az időzítés nem kapszikkal történt, hanem taplóval. Ami a korhadt bükkfákon keletkezik, olyan fehér tapló, éppen úgy ég, mint a szivar, lassan. És amikor odaér a tűz a puskaporhoz, akkor robban. Tudták, mekkora taplót faragnak, hogy biztonságban kimehessenek. Olyan négy-ötcentis tapló, öt-tíz perc beletellett amíg az robbant. A kirobbantott követ kihordták.

Szekérrel szállították?

Nem lehetett oda szekérrel menni. Kasokba tették, és lovakkal, vagy az emberek a hátukon vitték. Nem volt könnyű. Elvitték a kőtörő zúzdába. Volt akinek volt magánzúzdája, és volt, akik béreltek. Ezek a zúzdák voltak hét, kilenc és tizenkét nyilasok...

Ez mit jelentett?

Olyan bükkfaoszlopok végén kalapácsokhoz hasonló nagy vasbunkók, négyszögletesek, és az a súlyából következően összetörte a követ. Ott folyt a víz, mellette, mosodának mondták, ami kő nagyobb maradt, azt újra visszatették, amíg olyan nem lett, mint a faina, liszt. Ebben, milyen szerencséje volt az embernek, volt az arany. Sokszor nem volt semmi.

Azért tudták, hogy hol keressék...

Vettek próbát. Kézi vésővel vettek próbát, és akkor meglátták. Két-három szem, ahogy jött. S akkor meg is van. Volt szerencséjük az embereknek, egyeseknek. Volt olyan, ahogy mondják, arany érre találtak. Ott meggazdagodott. Közben jöttek a bányatolvajok, a hollangerek. Ajaj! Ha valaki talált egy eret, onnan az ember ki nem jött, amíg teljesen ki nem fejtette. Mert ha kijössz onnan, oda vissza nem mehetsz! A másik jött, és ő telepedett be. Hiába volt tulajdon, meg kellett őrizzed. Meg kifüstölték egymást, dinamitot dobtak utánad! Vagy te, vagy ő!

Az összezúzott kőből hogyan szedték ki az aranyat?

Mosták, az arany nehezebb, lemarad, a kőport meg vitte a víz. Tettek ilyen szőttest, azon folyt le a víz, és ottmaradott az arany. Ezt kétszer-háromszor megismételték.

Azzal az arannyal mit lehetett csinálni?

Mentek, és beváltották. Itt lehetett arannyal vásárolni, ami kellett. Mentél, a mészárszékbe, élelmiszerboltba, adtál egy darab aranyat, és kaptál, ami kellett. Szemre ment, ennyit ért egy búzaszem nagyságú, annyit egy kukoricaszem.

És mindenkinek volt otthon egy kevés arany a sublótban?

Inkább ritkaság volt. Az államosítás után járták a házakat, aztán verték az embereket, hogy adják az aranyat az államnak. Sokan beléhaltak.

Előtte még, a magánvilágban... Megéltek ebből a családok? Megérte ezt a nehéz munkát végezni?

Sokan, akiknek szerencséjük volt, elherdálták. Ahogy jött, úgy ment. Találtak, dolgoztak, aztán hetekig Abrudbányára mentek a Detonátor Janikához. Volt ott zene, minden, ott mulattak hetekig. Amikor volt, akkor ünnep volt, nem dolgoztak semmit. Amikor nem volt, akkor éjjel-nappal dolgoztak, beleadtak mindent.

Volt, aki összerakta, házat épített, gyarapodott?

Itt minden ház abból van. Itt más jövedelem nem volt. Ez egy nagyon gazdag település volt. Ha visszamegyünk száz-kétszáz évet, itt kétezer körüli számú család volt. A bányászatból élt mindenki.

Amikor gyerek volt, a negyvenes években, mennyire volt magyar ez a falu?

Akkor még volt magyar iskola negyedik osztályig, itt jártam iskolába. Volt román iskola is.

Hova járt felsőbe? Hol volt a legközelebbi magyar iskola?

Várfalva, vagy nyolcvan kilométerre. Én is el voltam menve, kollégiumban laktam.

Gondolom, ez besegített az elrománosodásba. Nem mindenki ment el olyan messzire az iskoláért, elvégezték itt, románul.

Hát persze. Sokan. És ha magyar vagy, akkor a megélhetés, az állás kezdett megbillenni. 47-ben volt az államosítás, mindenkitől elvettek mindent, jött a katonaság, és az összes bányaszájakat berobbantották. És hirdetésbe adták, hogy nem szabad, akit megfognak, hogy bemegy mégis, az büntetve lesz. A kőtörők meg berendezések szépen tönkrementek. Az emberek egy része átment az állami bányához. Fizetésért, megélhetésért. Mások elköltöztek más bányavidékre, Bradra, a Zsil völgyébe. Nem számított, hogy román vagy magyar. Itt mindig in armonie éltek az emberek, nem számított, hogy ez zsidó vagy magyar vagy német.

Az államosítás után az ön édesapja is állami bányász lett?

Igen. Egy ideig nem kapott munkát, borbélyműhelyt nyitott. Valamit csinálnia kellett, hogy megéljen. Család, hárman voltunk gyerekek. Nem ment valami jól a borbélyműhely, elment a Zsil völgyébe. Ott szenet bányásztak. De nem költöztünk el, a család itt maradt. Aztán csak visszakerült ide a bányához.

Az iskola után önből is bányász lett?

Az iskola után a világot jártam. Dolgoztam építkezéseken Ploiesti mellett, aztán a bicazi vízerőműnél, voltam Bradon, aztán hazajöttem ide az aranybányához.

Akkor hogy nézett ki ez a fizikai munka a bányánál?

Nem mondom, hogy nem volt nehéz, nehéz volt akkor is. De egészen más, mint a magánvilágban. Normára dolgoztunk. Azelőtt, ha akartál, dolgoztál, ha nem akartál nem dolgoztál. Vagy dolgoztál két nap, két éjszaka egyfolytában. Ahogy te akartad. Itt meg ennyi meg annyi csillét ki kell fejteni, ha ezt nem csináltad, lettél megbüntetve. Normára ment.

A fizetés milyen volt?

A legjobb fizetések voltak. Aki jó bányász volt, annyi fizetése volt, mint egy igazgatónak. Dej és Ceausescu idejében bányásznak lenni jó volt. Nehéz munka volt, és a bányászbetegség, a szilikózis, ez vele járt.

Megengedi, hogy lefényképezzem?

Jaj, ilyen szakállasan! Voltak egyszer a Duna tévétől, azok csináltak itt filmet, megláttam magam, megijedtem.

És mondja csak, voltak olyan stiklik, hogy azért tudtak az ügyesebbek egy kis aranyat szerezni?

Nem lehetett. Mindenhol ellenőriztek. Aki megpróbálta, annak a nyaka szakadt. Elvitték, aki ilyennel próbálkozott, és a hírét sem hallottuk azután. Nagy volt a rizikó.

Mikor nősült?

67-ben. Huszon és nyolc voltam. Két gyerekünk született, egy fiú és egy leány.

Ők is a bányánál?

Nem. Ez az új rezsim... nincs munka, nincs lehetőség. Itthon vannak. Munkanélküliek. A fiú, még amikor jönnek az archeológusok, nyaranta két-három hónapra, ha van szerencséje, sikerül beilleszkedjék oda.

A felesége magyar. A gyerekek mennyire magyarok?

Hát a nevük. Már elfelejtettek magyarul. Míg élt édesanyám, vele mi csak magyarul beszéltünk. Édesanyám, Isten nyugtassa, azt mondta, ti, ha akartok, beszéltek románul, én nem. Muszáj volt a gyerekeknek is.

Jártak magyar iskolába a gyerekek?

Nem. Akkor már nem is volt itt magyar iskola. 54-től nincs.

Magyar élet, magyar közösség azért még a hatvanas-hetvenes években volt?

Volt. Volt a Magyar Népi Szövetség. Összejártak az emberek, tartottak teaesteket, ahol most a kocsma van, oda bejártak az öregek, sakkoztak, kártyáztak, dominóztak. A nagyteremben volt a biliárd. Minden szombat este tartottak egy teaestet, ott aztán összegyűltek. Volt zene, táncoltak.

Volt magyar színielőadás?

Tartottak. Ahol most van az Eurogold iroda, és itt a blokk mellett van egy nagy épület, a kaszinó. Tartottak magyar színdarabokat meg román színdarabokat is.

Meddig tartott itt a „magyar élet”, vagy mikor maradt abba?

Hát, mondhatjuk, egészen a revolúcióig.

(Szórvány) Feladatomnak érzem, ha már eljutottam ide, tudósítsak a magyar szórvány helyzetéről. Jelentem: nincs. Elolvadt, föloldódott, asszimilálódott, elköltözött, kihalt, elrománosodott. A fölvásárolásra kerülő ingatlanok tulajdonosai között száznál több a magyar név, de, mint Ekart bácsi fogalmazott a gyerekeivel kapcsolatban: csak a nevük magyar. A Gold munkatársai igazán segítőkészek, egyik fiatalember ide nősült, ismer mindenkit, a többiek egy-két éve járják a falut, keresik a kapcsolatot az emberekkel, töprengenek, gondolkodnak, ki is a magyar a településen. Úgy szólítják, Józsi bácsi, Kati néni, de senki nem hallotta magyarul beszélni.

A nagy segítőkészség terepjáróval elvisz egy meredek utcába, de a nagypapakorú úriembernek még a nevét sem tudjuk meg. Udvariasan barátságtalan. Nagyon haragszik az újságírókra, és talán az sem szól mellettünk, hogy a Gold autója hozott a kapu elé. Őt az újságírók becsapták – mondja románul – még a fényképe is megjelent valamelyik lapban, olyan szöveggel, amit nem is mondott. Így higgyen az újságolvasó a verespataki tudósításoknak! Biztos nem illett a cikk koncepciójába az itt elhangzott mondanivaló, a helyiek nagyon óvatosan fogalmaznak a készülő beruházással, a felvásárlásokkal kapcsolatban, leginkább se igent, se nemet mondanak. Az újságcikkek meg általában harcosan állást foglalnak, hangulatokat, indulatokat gerjesztenek. Egy próbát teszek még kifelé menet: - Mi a Romániai Magyar Szótól jöttünk. – Hátha ez jelent valamit, ha már magyarként akarták bemutatni nekünk. Nincs ezeréves sorsközösség, csak legyint: - Stiu, ziarul maghiar.

Az irodában tovább találgatnak. A Székely Adelina néni! Ő biztos magyar. Keressük meg őt. Már óvatosabbak vagyunk, körülbelül megjegyezzük merre lakik, majd a környéken érdeklődünk, és nekivágunk gyalog.

A cím közelében két néni társalog, az egyik az ablakban, a másik a portája kerítésénél. A bukaresti egyetemről jöttünk, a magyarokat keressük a faluban, és úgy tudjuk, itt a közelben lakik Székely Adelina néni, aki tud magyarul. Persze, ismerik, talán tud is magyarul. És egyikük elkísér bennünket.

Zlasky Teréznek hívják kísérőnket, hát nem éppen dákoromán a hangzása, és ipszilonnal írja. Érti, ugye, amit mondok? – kérdezem magyarul. – Dá, inceleg. – És nem tudna magyarul válaszolni? – Nu. – Édesanyja volt magyar, a családban románul beszéltek, soha nem használta, csak érti a nyelvet.

Adelina néni, túl a nyolcvanon, a tiszta szobába vezet bennünket, a tévén szőttes takaró, a szőnyeget nájlonfólia védi, a falon szentképek, magasra vetett ágy, arra kerül a kabátunk. Rend, tisztaság, egy hosszú élet porcelánjai, megbarnult fényképek, rózsafüzér és szenteltvíztartó. Az utóbbi ötven évben talán annyit változott itt a berendezés, hogy bekerült egy televízió. Viszontlátom anyám egykori üveges konyhaszekrényét, nekünk is hasonló volt, ugyanilyen vadzöld fényes festékkel bevonva nyolcszáz kilométerrel arrébb. A néni pont annyi idős, mint anyám lehetne.

Óvatosan bekapcsolom a kismagnót, és kérdezgetem az életéről. Gyermekkoráról, gyerekeiről kérdezem, hátha előjön a magyar emlékezet. Ő román születésű, román iskolába is járt, a férje volt magyar. Két gyermekük született, két leány, egyik 42-ben, a másik 45-ben. Nem volt vita, a férj vallásának megfelelően az unitárius templomban esküdtek, a lányokat unitáriusnak keresztelték, pedig akkoriban Brassóban éltek, a lányokat magyar iskolába adták, Tordán jártak középiskolába. Egyiknek román férje lett, a másiknak magyar. Az unokák fele román, fele magyar. Így megy ez Verespatakon.

Nem beszél folyamatosan magyarul, egy-egy szó, fogalom románul jut eszébe, megáll, körülírja, hogy mit is akart mondani, aztán teljesen átvált románra. A kérdéseimet megérti, de az udvarias önözésemet nem ismeri föl, amikor erre rájövök, és a magát használom, akkor jobban megy. Lassan kialakul a beszélgetésünk, én magyarul kérdezek, ő bólint, megértette a kérdést, és magyarul kezd válaszolni, de inkább csak a kérdésből kiszedett szavakat ismétli meg magyarul, a románnal lassan kezdi, figyeli az arcomat, értem-e, amit mond, végül belelendül az emlékezésbe, s amikor elvesztem a fonalat, akkor a kolléganőm fordít. - Miért nem tetszik magyarul beszélni? – Szégyellem, hogy rosszul tudok. Amikor a lányok iskolások voltak, akkor tudott a legjobban. - Azóta is olvas magyarul.

A háborús években házasodtak a férjével, akkor itt nem volt biztonságos magyarnak lenni, szedték össze őket a gárdisták, vitték a frontra. Ezért is költöztek Brassóba. 45-ben jöttek vissza, akkor építették ezt a házat. Itt mindig egyeztek a nemzetiségek, összeházasodtak, és soha nem volt vita vallásról, nyelvről. Neki anyukája volt magyar, édesapja román. Kérdezem: ő akkor inkább román, vagy inkább magyar. – Fele, fele. Öten voltak lányok, az első két lányt a katolikus vallásra keresztelték, mert még nem volt a faluban görög katolikus templom, a másik három már görög katolikus lett. Nem emlékszik, hogy valaha valakit szidtak, bántottak volna azért mert magyar vagy román. Adelina néni minden felekezet istentiszteletére eljár a faluban. Egy az Isten – mondja.

A régi életről is beszélgetünk, Zlasky Terézéknek még kőtörő berendezésük is volt, ahol törték a követ, mosták az aranyat. A nők, lányok is? – kérdezem, mert úgy gondolom igencsak nehéz férfimunka volt. - A miénk volt, válaszolja, miért ne dolgoztunk volna benne! Fiaiból mérnök lett az állami aranybányában. A két öregasszony abban reménykedik, hogy valami történik, valami csoda, és nem kell innen elmenniük, ahol egész életüket leélték. Adelina néni elmondja, megvan a kontraktus, eladta a házát a Goldnak, de megengedték, hogy tavaszig benne maradjon. Erről nem szabad beszélni, mert az a rend, hogy a Gold akkor fizet, ha kimegy a lakó. Vele méltányosak voltak. Egyik lánya közelében, Marosújváron vettek egy házat, oda fog költözni, de még nem ment el megnézni. – Ez a ház, meg a két lányomnak kenyeret adtam a kezébe. Ennyi az életem. – mondja.

(Barta Magda) Kolozsvári lány, fotoriporter kollégám szintén, hamar tegeződésre váltanak, váltunk, „tudod, abban a házban nőttem fel, amelyikbe időnként belehajt egy teherautó vagy kamion”. A szép város egyik, csak lokálpatrióták számára létező sajátossága. Magda a magyar a Gold előretolt csatárláncában, amely itt, a faluban, az emberek között intézi az ingatlanvásárlásokat, építi a kapcsolatokat. Most munkája mellé megkapott bennünket hátráltatónak, szervezi programjainkat, gondoskodik rólunk. Két éve végzi ezt a munkát, sokat lát, ismeri a falu minden rezzenését, frontharcos és alkalmazott. Egyik ebéd után leültetem a magnó elé, és elbeszélgetünk a munkájáról. Szeretném, ha sztorizna, érdekességeket, extrém eseteket mondana el, ő ragaszkodik a tényszerűséghez, tárgyszerűséghez. A beszélgetés szövege monológként kerül a cikkbe, a kérdések mellékesek.

٭

A két év utáni aktivitásom alapján úgy látom, sok minden történt azóta, mióta itt vagyunk.

Volt olyan is, hogy nagyon könnyen fölvásároltuk valakinek a vagyonát, és van olyan is, amiről még nem tudunk semmit mondani, hogy mikor fogjuk felvásárolni. Az emberek nagyon különbözően állnak hozzá a dolgokhoz, vannak, akik nagyon könnyen megértik, el is adják a tulajdonukat, mások pedig... Ha arról van szó, hogy mit csinál az a tulajdonos, amelyik nem akarja eladni a tulajdonát, vagy amelyik el akarná adni a vagyonát, de többet szeretne, mint amennyit ígér a Gold Corporation. Akkor az megpróbál mindenféle cselt, ügyességet.

Megpróbálja azt, hogy fát ültet például éjszaka. A gyümölcsfáknak szabályszerűen jó értékük van, például egy szilvafa egymillió három-négyszázezer lej, a diófának sokkal nagyobb, négymillió hétszáz-nyolcszázezer lej. Alma- cseresznye- és egyéb fák egymillió és egymillió háromszázezer között van az értéke. Egyméteres magasság felett számít fának egy fa. Egy egyéves facsemete az már nagyobb egy méternél, az már számít. Vannak följebb gyümölcsöskertek, amelyekben hét-nyolcszáz szilvafa is van. Ez jogosnak tűnik. De egyáltalán nem tűnik annak, hogy elvárják tőlünk, hogy elnézzük: egyetlen éjszaka egy kiskertben kinőtt négyszáz diófa. Mind egy méteren felül van, és azt ki kellene fizetnünk.

És van olyan, hogy családon belül elosztják a vagyont. Mert az, aki ott lakik a házban, és tulajdonos, kap még kétezer dollárt a végelszámoláskor. Újrakezdési pénz a neve, és ezt próbálják nagyon sokan megszerezni többszörösen. Meg van olyan, hogy az ingatlan ára fölött még tekintetbe veszik, hogy hányan élnek a házban. Egy három-négygyermekes család milliárdon felül kap, ha csak két szobájuk van, akkor is. Ha van egy több száz éves lelakott háza, azért is annyit kap, hogy újat tudjon venni. És akinek van új, milliárdon felüli értékű háza, azt ezt az értékkülönbséget szeretné látni abban a vételárban, amit ő kap. Egy házaspár például, akinek gyereke nincsen, és négyszobás lakása van, az egy picit úgy érezheti, hogy rosszul járt. Nincs semmi igazságtalanság a rendszerben, a piaci értéket mindenki megkapja, de egyik nem jár jól, míg a másik nagyon jól jár.

Itt zajlanak a viták a mi irodánkban. És zajlanak a szomszédok között, gyűléseken. Mindenkinek a saját vagyonáról, boldogulásáról van szó, nehéz elviselni, hogy el kell költözni, meg hogy elmarad, amit egy életen keresztül összehoztak. Mondhatjuk: időnként indulatosak az emberek. Vagyunk jó páran, akik egyfolytában találkozunk velük, így tudjuk meg az ő gondjukat és bajukat. És megpróbáljuk úgy megoldani, ahogy nekik is jó. Meg a cégnek is.

A feszültség abból is származik, hogy egyesek eltitkolják, mások meg felnagyítják az összeget, amit kaptak. Nekünk, az alkalmazottaknak nem szabad elmondani semmit. Azért mégis nagyon sok információ valamilyen módon kiszűrődik. Az a személy, aki megkapta a pénzét, vagy örvend vagy búsul. És elmondja valakinek, nézd csak, mennyit kaptam. Vagy hirtelen megbánja, elkapkodtam, bár vártam volna még valamennyit. Meg nagyon sokan nem igazat mondanak.

Van jó pár, aki teljesen megkötötte magát, ő pedig juszt se adja el a földjét, ingatlanát. Tudja a jogait, és azt is tudja, hogy az ingatlana alatt mi van. Egyelőre ellenáll. Közben próbálkozik. Hogyha ennyire szüksége van a cégnek erre a területre, akkor lesz ez még másképp. Szerintem srófolni akarják az árakat fölfelé. Nekünk, a cégnek, az alkalmazottaknak és a lakosságnak is az lenne a legjobb, ha valamilyen formában mindenkivel meg tudnánk egyezni. Egyelőre fenntartjuk a kapcsolatot mindenkivel, tárgyalunk. Van egy olyan réteg is, amely nem tárgyal velünk. Azoknak köszönünk, megkérdezzük, hogy vannak, és tudomásul vesszük, hogy nem akarnak tárgyalni velünk.

A házakra szépen lassan kék táblák kerülnek, ami azt jelzi, hogy már a cég tulajdona. Nem vagyunk konkrét időhöz kötve, hogy eddig meg addig ki kell üríteni a falut. A cég politikája – szerintem – jó, az is benne van, hogy segítsük azokat, akik együttműködnek velünk, és azokkal is akik nem akarnak. Mindenkivel nagyon türelmesnek kell lenni, gondolkodásra időt hagyni. Ha azt mondja, hogy soha az életben innen el nem megyek, az is az ő saját véleménye, amit tiszteletben tartunk. Már nagyon sokan elmentek, voltak, akik igyekeztek pénzhez jutni, kaptak az ajánlaton. És, bármennyire itt akarsz maradni, és azt látod, hogy az öt szomszédodból négy elment, akkor elgondolkozom: mi lesz velem, mit csináljak? Meg ha arra gondolok, hogy kettő-három, vagy a Jóisten tudja hány év múlva, nekifognak a kitermelésnek, nem maradhatok a bánya közelségében.

A történelmi településrészt megtartjuk, a többi ház lebontásra kerül.

Naponta történnek érdekességek. Van olyan, hogy megszületik az elhatározás, eladják a vagyonukat, öt-hat testvér, amikor oda kerülünk, hogy már pénzt fizetünk, akkor egy meggondolja magát, még várna egy picit, hátha növekednek az értékek, és akkor lezajlanak előttünk a veszekedések, mert a másik már költeni kezdte azt, ami még a kezében sincs. Ilyesmi nagyon gyakran történik.

Megbeszélted az emberekkel, megértettek mindent. Másik nap jönnek, semmit nem értenek, elölről kezdünk mindent.

Sokan voltak, aki át szerettek volna települni, és házat kértek az új Verespatakra és Gyulafehérvárra. Időközben megváltoztatták a tervüket. Inkább a pénzt kérik. Kevesebben maradtak, akik a felépülő új településeken akarnak lakni, és ennek a tisztázódása után dől el, hogy új Verespatak épül, Gyulafehérváron városrész, vagy valamelyik szomszédos településen építkezünk. Ahogy az igények alakulnak, mindháromra kidolgozott terveink vannak.

Száztíz olyan házszám volt induláskor, ahol magyarok laktak. De ezt nem lehet így számolni, java részben vegyes házasságokban élnek itt, s van olyan is, hogy tiszta magyar neve van, és egy kukkot nem tud magyarul. Nagyon normálisan élnek itt egymással a románok meg a magyarok. Van színromán, és azt mondják neki, Józsi, és a másik egy vakhangot nem tud magyarul, de ő Sanyi.

Az első személyes élményem. Még az első napokban csak kimentem a temetőbe, ismerkedtem a körülményekkel. Olvasgattam a sírköveket, ni itt is egy magyar, ott is. A temető kapujából egy néni figyelt, kifelé menet magyarul megszólított. Nem értette: először megálltam a szülei sírjánál, aztán a testvéréé következett, majd a férjéé. Mit akarhatok én tőlük?!

Munkanélküliség és szegénység van ezen a vidéken. Az egyetlen munkalehetőség az állami bánya, ahol folyamatosan csökken a létszám. A település a kilencvenes években fokozatosan jövőtlenné vált. A közösségi épületek tönkrementek, az emberek maguktól elindultak innen el. A Gold Corporation csak belelépett ebbe a folyamatba, fölgyorsította a folyamatokat. Két-három év után már lehet látni, hogy valami pozitív irányban is változott, valami megmozdult. Jó néhány embert alkalmaz innen is a cég, megnőtt a vásárlóerő, érzik, hogy van jövő. De a cég nem tud mindenkit alkalmazni, ez tény. Volt fölháborodás is, hogy miért nem csak falubelieket alkalmaznak. De nincsen a faluban szakember. Sok új autót látni a faluban, építkeznek a zónán kívül...

(A bizalmatlanság operettje) Ha kíváncsiak vagyunk, megnézhetjük a laboratóriumot, dolgozik ott egy magyar. Itt minden az arany körül forog, mindent láttam eddig, csak aranyat nem. Talán a laboratóriumban.

Hidi Ferencnek hívják, és abszolút bizalmatlan. Nem hatja meg, hogy ilyen szép emberek fölkeresték és magyarul szólnak hozzá. A laboratórium stratégiai intézmény, itt lehet a legjobban belelátni a cég fazekaiba. De mi hatalmas hatalommal bírunk itten. Nyeglén kijelentem, hogy csakis a hétpecsétes titkok érdekelnek, és meglátja, be fogunk menni. Fölhívja Dascalut, arcára fagy a mosoly, mert azt kapja utasításba, hogy mindent mutasson meg. Dascalu úr utánunk is érdeklődik, magyarra váltanak, most beszélnek először magyarul egymással, s Hidi Ferenc mondja a telefonba: itt állnak mellettem és kipihentnek látszanak. Most már azért vagyunk valakik. És lássuk, mit akarnak eltitkolni előlünk! – jelszóval be a laboratóriumba.

Végigmegyünk a folyamaton. Először beérkezik a geológusoktól a minta. Ez titok, csapok le rögtön, honnan szedik a mintákat? Az valóban titok, a csomagnak csak azonosítási száma van, ők se tudhatják, honnan származik az esetleg arannyal dús csomagocska. Ezt a mintát 110 fokon megszárítják.

Írok inkább százhúszat, - mondom – hadd lássák, milyen szépen túlteljesítik itt a tervet.

De hát száztíz fokon kell szárítani, ez az előírás. – értetlenkedik.

Jó, egyezzünk meg száztizenötben.

De nem veszi viccnek, beleles a jegyzetfüzetembe, hogy valóban azt írom, amit mondott.

Az anyag malomba kerül, porítják. „Lábasba tesszük, abban van egy disc” – ilyenféle töredékmondatokat jegyzetelek, kalauzunk ragaszkodik a szakszerűséghez. Azután az anyag a „consatorba” kerül. Itt megakad a tolmácsaim tudománya is, szakkifejezés, bizonyára van magyar terminus technikus rá. Szent fogadalmat teszünk, hogy a riport megjelenése előtt utánanézünk egy szakszótárban. Ennyit a fogadalmakról. Vergiliusom betűről betűre ellenőrzi a román szó lejegyzését.

Aztán valami fondanttal összekeverik a mintát (inkább nem kérdezek, mert megint elakadunk. Fondant és kész. Segédanyag.), és kemencében megolvasztják 1100 fokon. – Ne írjak egy kicsit többet? Derüljön ki, milyen jól dolgoznak itt. – Egy-két fokot hozzátehetek, mondja. A hő hatására az ólom, arany, ezüst, platina elválik a salaktól, az olvasztófazék aljára süllyed. Ezt megdermedéskor kiborítják, elválasztják a fémtartalmú részeket a salaktól. Előbbi egy kisebb fazékba kerül, újabb kemence, ahol az ólom elpárolog, és maradnak a nemesfémek. Ezt megtámadják királyvízzel, az arany oldódik, az ezüst üledékesen leszáll az aljára. Ez kémcsövekben történik, melegvizes fürdőben, minimum 85 fokos hőmérsékleten. De írhatok 86 fokot is – előz meg Hidi Ferenc.

Végül egy számítógéppel összekapcsolt analizáló készülék következik, acetilén és oxigén keverékében elégetik az oldatot, atomizálódik az arany, és az okos számítógép a végén szám szerint megmondja, hány darab arany atom volt a mintában. A képernyőn azonnal számok, grafikonok, görbék jelennek meg, a hozzáértők számára bizonyára beszédesen.

Már engedelmesen jegyzetelek a végén, fegyelmezetten. Fölajánlja, hogy bemutatja az olvasztást. Fényképezhetjük is, látványos folyamat. Egy munkatárs betölti a fazekakba a porított, fondanttal összekevert anyagot, és betolja az 1100 fokon izzó pokolba egy targoncán. Kell neki öt-tíz perc, amíg fölolvad, addig visszamegyünk a számítógépes terembe, kikérdezem addig kalauzunkat.

Dicsőszentmártoni származás, Kolozsváron végzett vegyészmérnök, felesége magyar, gyermekei magyar iskolába járnak. Három hetet van itt, egyet otthon, Déván.

A Magyar Szót olvassa-e?

Az az asszony dolga. – na ezt megkaptuk.

Közben megolvadtak a minták, folyós üvegszerű, csillogó folyadék van a fazekakban. Ahogy megdermed, kiborítják. A kúpszerű öntvény felső egyharmada fémes színben csillog, az alja üvegesen fekete. Ennyi fém van a mintában? – csodálkozom. – Nem, a fondant nagyobb része ólom, azzal egyesülnek a minta fémjei. Ez az ólmos keverék kerül bele a másik, a kisebb kemencébe, ahol elpárolog az ólom, marad az arany meg az ezüst.

Megnézzük, mi kerül ki ebből a kemencéből. Arra számítottam, ugye azt hallottam korábban, hogy tonnánként két gramm aranyat tartalmaz a hegy, hogy valami árnyékszerű kicsiny mennyiség lesz a fazék alján, amit tényleg csak a számítógép atomszámlálója tud értékelni. Ehhez képest egy gombostűfejnyi csillogó gömböcske látható. Most vagy nekünk demonstráltak egy látványosabb folyamatot, vagy a geológusok nagyon tudják, honnan veszik a mintáikat.

Még megkérdezem a szakembertől, hogy mi a különbség a ciános aranykinyerési technológia meg a higanyos között. Szabad állapotában a higany, kötött állapotában a cián képes előcsalogatni az aranyat a természetes előfordulásaiból – kapom meg a szakszerű szakmai választ. De a lejegyzés már saját metafora, jobban esik, ha azt írhatom, előcsalogatják... Még elmondom, hogy hetedikes koromban komolyan vegyészmérnök akartam lenni, kitűnő voltam kémiából, de aztán nyolcadikban olyan sérelem ért, hogy méltatlanul alul osztályoztak abban az igazságtalan szocialista iskolában. És hátat fordítottam a kémiának. Ha igazságosabb a világ, akkor most kollégák vagyunk.

Valóban baráti hangulatban búcsúzunk. Hidi Ferenc még megkérdi, hogy miről fog szólni az a cikk, mert nem szeretné, ha valami úgy állítódna be, hogy... – nem fejezi be a mondatot, továbbra is aggodalmai vannak. Én elvicceltem a komoly bemutatót, aztán leírok valamit a képzeletem után.

Nem biztos, hogy megnyugtatom, amikor azt válaszolom, én nem szóltam bele, milyen védőfelszerelésben munkálkodik a kemencénél dolgozó munkás, mert ő bizonyára tisztában van azzal, milyen veszélyekkel néz szembe nap mint nap.