Embedded Files
(Nyomkeresőben)
A szerző, miután a szamárszigeti magyar foglyok levéltári nyomára bukkant, s korábban a Kalandozóban beszámolt kutatásairól, 2003 őszén ellátogatott a titokzatos mediterrán földdarabra. Útinaplója a Szamársziget foglyai c. írásának folytatása.
Szép volt a szárd ősz, szinte ösztökélt: gyerünk útra kelni Szamársziget felé! De már az első telefonok után megértettem, hogy szó sem lehet „utazásról” – mint annak idején a Fekete kolostorhoz –, hanem csakis kirándulásról, mégpedig nagyon szigorú turisztikai keretek között. Nem mondom, kissé elhűltem, amikor olvasni kezdtem az e-mailen érkezett prospektust…
Mert például:
– gépkocsit átvinni a szigetre nem szabad.
– hajó csak egyszer van naponta, reggel; délután öt órakor visszaindul. – cigarettázni csakis a kijelölt helyeken lehet;
– egyetlen kötelező útirány vehető igénybe.
– a szemetét mindenki köteles visszahozni magával.
– Kiindulópont: Stintino; máshonnan nincs hajójárat a szigetre, magánbárka nem bérelhető.
Asinara most – ki tudja, meddig? – lakatlan sziget. Ugyanis az olasz kormány döntése értelmében a múlt század végén felszámolták a területén levő büntetőtelepeket és fegyházakat, valamint az ezekhez kapcsolt mezőgazdasági termelőegységeket. Lakóik mind eltávoztak, ki messzebbre, ki közelebbre. 1997-ben Asinarát nemzeti parknak nyilvánították; csaknem százhúsz év után közönséges halandók (azaz turisták) is betehetik a lábukat sok titkot rejtő földjére.
Kutatásaimhoz is az adott nyomós indítékot az utóbbi években, hogy már keringeni kezdtek a hírek a sziget státuszának a radikális megváltozásáról. Miféle eredményeket tudtam volna elérni, ha könyv- és levéltári feljegyzéseimet nem vethettem volna össze helyszíni tapasztalataimmal?
…Már régen, nagyon régen is hallottam egyet s mást a szardíniai első világháborús magyar hadifoglyokról; s le kell szögeznem, hogy nem csak úgy általában „osztrák–magyar” katonákról szólt a fáma, hanem magyarokról, „ungherese” fiúkról, akik szigetszerte kitűnően dolgoztak a munkaerő-hiánnyal küzdő családi gazdaságokban. Hogy honnan kerültek ide, melyik frontról és melyik táborból, azt már nagyon nehéz lenne megállapítani. De az bizonyos, hogy nem az asinarai központból! Innen a parancsnokság csak kivételes esetekben engedett ki a szárd földre kisebb csoportokat (kivizsgálásra és gyógykezelésre valamelyik kórházba) vagy sürgős munkákra, a közeli helységek lakosainak a kérésére. Betegeket például még a távoli Cagliari-ba is nem egyszer küldtek; a közforgalmat jórészt a szigetkörüli hajójáratok bonyolították le. Féltek természetesen a kolerajárvány terjesztésétől is, de az elzárkózás legfőbb oka az volt, hogy maguknak az asinarai hatóságoknak is állandóan nagyarányú munkaerőre volt szükségük; egy puszta szigeten kellett életfeltételeket teremteniük sok-sok ezer ember számára, a táborokban és a környékükön. (A foglyok mészégetőt, mosodát, cementöntödét üzemeltettek, utat építettek stb.)
Az első hír, amely jó néhány éve jutott el hozzám a hajdani magyar hadifoglyokról, egy közeli városkából, Sinnai-ból származott. A határában, egy meredeken, van egy szép pinea-erdő, amely az egész környék egyik kedvenc kirándulóhelye. A mai napig is divat játszani vinni a gyermekeket a pinetá-ba! Akkoriban még vezettem, s nyári napokon fel-felfurikáztam lejtős, kanyargós útjain a kilátóul is szolgáló vendéglőig, egy pohár sörre. Itt hallottam egy mellettem iddogáló, öreg pásztortól, hogy a pinetá-t magyar hadifoglyok ültették – erősítésül – a veszélyes domboldalra, mégpedig 1917-ben, az első világháború kellős közepén. (Az asinarai foglyok ekkor már Franciaországban voltak). Azután egy másik kiránduláson, ezúttal a keleti parton, Arbatax, a kies fekvésű kikötőváros mellett, egy szőlősgazda házában két festményt láttam, amelyeket magyar hadifoglyok ajándékoztak – búcsúzóul – a nagyapjának. (Az egyiken ki tudtam betűzni a Király aláírást). Más: a kontinensen, Salernóból autóztam ki egyszer az Appenninek lábánál elterülő lapályon épült, középkori kolostorhoz, Padùlá-ba. Csodálatos építmény, hatalmas borpincével. Hamarosan megtudtam, hogy a XIX. században szekularizált kolostort az első világháború idején hadifogolytáborrá alakították át; német és osztrák–magyar foglyok lakták, főként tisztek. (A második világháború éveiben internálótábor volt). Nem sejtettem, hogy amikor óriási, cellákkal megtűzdelt kerengőjét járom, volt kollégiumi tanárom, Miklós Viktor lábanyomát is taposom. Bukarestben élő Erika lányának köszönhetem, hogy később fényképeket is láthattam a – feltűnően jól öltözött – magyar tisztek népes csoportjairól. Mintegy ellenhatásként került a szemem elé – egy folyóiratban – az Asinarába érkező, piszkos-rongyos osztrák–magyar hadifoglyok partraszállását megörökítő, elrémítő felvétel… Ugyanebből a folyóiratból tudtam meg, hogy ezek a szerencsétlenek tulajdonképpen szerbiai hadifoglyok voltak, s rémregénybe illő hányattatások után kerültek olasz fogságba, Asinara szigetére. Ettől kezdve csak ennek a seregtestnek a tragikus sorsa foglalkoztatott.
Nincsenek adataim, de valószínű, hogy a nagytábor kiürítése (1916 nyara) után is érkeztek hadifoglyok Asinarába, ha nem is jelentős számban. De az bizonyosnak látszik, hogy az asinarai expedíció egy különálló, rendkívüli ügy volt a római Fogolytábori Bizottság szemében! Váratlan feladat, amelyet másként kellett kezelnie, mint a többi fogolytábor problémáit. Úgy tetszik, hogy volt szerbiai osztrák–magyar foglyok sorsát bizonyos nemzetközi egyezmények (is) szabályozták. Miklós Erika közlése szerint a Padùla-i tábor tisztjei – becsületszó ellenében – meglehetős mozgási szabadságot élveztek, használhatták a kolostor nagy könyvtárát stb. Csakhogy ezek a tisztek nem Szerbiából, hanem az északi frontról kerültek ide! Az asinarai „mezítlábasokat” az olasz kormány átvette ugyan a szerbektől, de igyekezett minél hamarább megszabadulni tőlük… Általában az osztrák–magyar hadifoglyok jelentkezhettek mezőgazdasági munkára. (A Fekete kolostorból tudjuk, hogy ezt a franciaországi internáltak is megtehették).
Itteni beszélgetéseimből az derült ki, hogy a szárd családok szívesen felvállalták a magyarokat, mert „értettek a földhöz”. Sokat nyomott a latban az is, hogy a magyarok megbízhatóak voltak. Ennek a közvélekedésnek a történelmi gyökerei talán még a Garibaldi időkig nyúlnak vissza…
Voltak polgári internáltak is Szardíniában. Közülük keveseket ért itt a háború, nagy többségüket a kontinensről szállították ide hiszen egy szigetről nehéz megszökni. Érdekeiket a római királyi spanyol követség képviselte. Nem hagyható figyelmen kívül a tény, hogy az internáltak postai úton, közvetlenül fordulhattak panaszaikkal ehhez a követséghez. (A Cagliari-i Állami Levéltárban találtam is egy vastag dossziét, tele az internáltak ügyeivel; de a panaszosok között nincsenek magyar nevűek). 1916 tavaszán a spanyol követ személyesen is ellátogatott Szardíniába, hogy „tájékozódjék az internáltak életkörülményeiről” – de jelentését nem ismerjük. Érdekes, hogy – Ferrari tábornok naplója szerint – Asinarában is várták a spanyol követ látogatását (bár erről hivatalos értesítést nem kaptak), de hiába… Úgy látszik, ez a tábor nem tartozott a spanyol képviselet hatáskörébe.
Meg-megfordultak viszont az ominózus hat–hét hónap folyamán (1916-ban) a Nemzetközi Vöröskereszt és a Vatikáni Segélyszolgálat képviselői; ajándékokat osztogattak, illetve küldtek később postán is. Általában meg voltak elégedve a foglyok életkörülményeivel és az olasz katonai hatóságok bánásmódjával… Naturellement.
S most – végre! – magam is ellátogathattam Asinara földjére. Az autóban kiterítettem magam elé Szardínia térképét. Összeadva a különböző útszakaszokat, körülbelül 230 kilométernyi gurulás-zötyögés várt rám és a négytagú társaságra, amely az én kedvemért verődött össze. A lányom mindent megrendelt interneten: szállodát, hajójegyet, belépési engedélyt a szigetre. Útirány tehát: Stintino.
Egy kis félszigeten fekszik (éppen mint Konstanca); a hajdani halászfalu ma elegáns fürdőhely. Alig hittem a szememnek, amikor befordultunk az első utcába!
A szállodánk neve Geranio rosso, azaz Vörös muskátli, ami – mondjuk – Parajdon sem keltene feltűnést. De az már igen, hogy az épületben mindenfelé fotocellák vannak felszerelve, s amikor ráléptem a lépcső első fokára, az egész lépcsőház kivilágosodott. (Ehhez képest a párizsi Stella szálloda, amelyben valamikor Hemingway is lakott – nem mint Nobel-díjas, hanem kezdő újságíróként –, ma is olyan külsejű-belsejű, hogy Isten mentsen tőle… Elismerem viszont, hogy Párizsban van, és nem egy szárd fészekben!). Az említett kellemes meglepetés akkor ért, amikor visszatértem esti sétámból; és nagyszerű volt a vacsora is. Mit láttam a faluban? Csupa új vagy átépített házat; a régi halásztanyából semmi sem maradt. De a turizmus mellett ma is a halászat a vidék legfontosabb jövedelmi forrása. Láttam egy plakátot: valamelyik halászszövetkezet a százéves fennállását ünnepli. Bámészkodás közben szóba elegyedtem egy másik sétálóval, egy helybeli nyugdíjas tanárral. Mosolyogva jegyezte meg, hogy ne csodálkozzam, ha a kaputelefonok mellett sok toszkán nevet találok. Amikor 1885-ben az olasz kormány elrendelte a nemzetközi karanténállomás létesítését Asinarában, az ott élő halásznépséget Stintinóba telepítették át; utódaik a mai napig büszkék a származásukra! De a nagy változások hírére a Toszkánához tartozó Ponza szigetéről is sok család átköltözött ide, ami jelentősen hozzájárult a halászat fellendüléséhez. Ma is Via dei Ponzesi a neve annak az utcának, amelyben felépítették első házaikat. Ükunokáik éppen olyan szárdok, mint az őslakók.
De mihelyt Asinarára tereltem a szót, a tanár úr begombolkozott. „Nem ismerem, csak egyszer jártam ott, nem emlékszem…” stb. No, de ezt a „ne szólj szám, nem fáj fejem” – magatartást már ismerem Szardíniában, tehát nem erősködtem.
Másnap reggel korán ott voltam a kikötőben; a rakpart már tele volt jókedvűen izgatott turistával. Csinoska egy hajó az Ogliastra (egy szárd tartomány neve), vadonatúj, nem olyan ócskaság, mint a La Vendée, amelyen – harminc éve – Ile d’Yeu-be indultam a Fromentine-i kikötőből, Kunczék nyomában. Gondolom, azóta nyugdíjazták… Mindenesetre, jó érzés volt beszállni az elegáns alkotmányba, amelyet a személyzet egyszerűen „bárkának” nevezett, mintha becézte volna; de hamar rájöttem, hogy errefelé minden vízijárművet így emlegetnek.
Elindulás után „célbavettem” a legidősebb tengerészt, és megpróbáltam egy-két kérdést feltenni neki. Visszautasítóan nézett rám: ő csak tengerész, a szigethez semmi köze, nem ismeri. Na jó. Hallgattam tehát az egyenblúzos kislány, a kísérőnk magyarázatát. (Később, útközben, összebarátkoztunk, s kaptam is tőle sok érdekes felvilágosítást; kiderült, hogy bevándorolt görög szülők gyermeke, ő még Spártában látta meg a napvilágot. Bumm, mondtam magamban, ez bizony más, mint Pusztacelinából előbújni! Ideírom a nevét, hadd csendüljön meg mifelénk is: Sztávri Panoutszopoulou.)
Érdekes, hogy Asinara többé-kevésbé hasonlít Noirmoutier szigetéhez! Déli, hosszúkás alakú része feljebb elkarcsúsodik – a két part körülbelül négyszáz méternyire van egymástól –, északon pedig csaknem hét kilométeres szélességre terebélyesül; összterülete ötvenkét négyzetkilométer. Le Noirmoutier sima, akár a tenyerem, Asinarán pedig nagy, gránitsziklákból álló hegylánc húzódik végig, tele völggyel–orommal; legmagasabb csúcsa – nem messze északi fokától – eléri a négyszáznyolc métert. A nyugati parton a völgyek lapályokban nyúlnak le a tengerig. Amit százhúsz év alatt a szigeten építettek, az mind a lapályok felső szélén helyezkedik el. (Két helységben – északon és lejjebb, Campu Perdu közelében – templomtorony is magasodik a házak között). A köves-sziklás réteken fehérlettek 1915–16-ban az óriási sátortáborok (tendopoli-k), a foglyok települései…
A hegylánc lenyűgöző! Lám, ezért nevezték a rómaiak Herculis Insula-nak Asinarát; később ez a név feledésbe ment, a középkorban kezdték Sinuaria-ként emlegetni, csipkés-kacskaringós keleti partvonulata miatt. (Nyugati partja csupa sziklaomlás, nagyon nehéz megközelíteni). A Sinuariát kombinálták-e össze – a nagy latin nyelvbomlás idején – a jámbor szigetlakók az asino (szamár) szóval, a szabadon csatangoló nagyfülűek nevével? Lehet, sőt valószínű. A történelme? Csak későn kezdték lakni (ókori emlékek egyelőre nem kerültek elő sokhelyütt feldúlt talajából). A legenda szerint a kamalduli szerzetesek az első ezredforduló táján már kolostort alapítottak Asinarában, de ennek a nyomait még nem sikerült felfedezni. Volt azután a pisaiak, a genovaiak, és az aragon királyok kezén is; önálló kis hercegségként is lapult egy ideig, a Savoyák védnöksége alatt, az olasz egység megvalósulásáig (1861).
...Csobogott, csobogott a tenger a hajócsavar mögött, s hirtelen kitárult a sziget panorámája. Levettem a napszemüvegemet, hogy jobban lássam a színeit. Csupa zöld volt mindenfelé, csak az árnyékos, széltől is védettebb oldalak tetszettek feketéknek. A világoskék égbolt alatt festett képnek is vélhettem volna a látványt, kedves és hívogató, egzotikus paradicsomnak. Pedig már a sziget lehírhedtebb börtöntelepe, a Fornelli felé fordult hajónk.
Kiszálltunk a hosszú és széles mólóra, és elindultunk a part felé, ahol a gumikerekű turistavonat várta a társaságot. Egy-két carabiniere és erdőkerülő lézengett az egykori kikötői parancsnokság épülete előtt; mindjárt kiderült, hogy ezek a felváltásukat várják az egynapos szolgálat után. S miközben elhelyezkedtünk a kocsikon, megbámultuk a távoli, komoran hallgató börtönkockákat, és a mögöttük magasodó, macchiás hegyormot. Az első bokrokból hirtelen előbújt két csenevész vaddisznó…
Igen, csenevészek voltak, és talán betegek is… Fekete testüket ritkás szőrzet borította. Lógó orral, lesütött szemmel közeledtek, sunyin és alázatosan, mintha koldulnának. Illetve, igenis koldulni akartak a szerencsétlen állatok! A turisták megdöbbenve nézték őket, azután kattogni kezdtek a fényképezőgépek – de enni senki sem adott nekik, hiszen tilos. Végül egy tengerész visszazavarta az állatokat a bozótba. Ez volt első asinarai élményem.
Az már nem lepett meg, hogy a „vonat” sehogysem akart elindulni… Kísérőink kopácsoltak egy darabig a szerelvény elé fogott traktoron, azután kijelentették, hogy változik a program: bárkán megyünk fel északra, Cala d’Olivá-ba; ott körülnézünk, megebédelünk, és majd feljön értünk a vonat. Oké. Tehát vissza a hajóra.
Csodálatos utazás volt! Hálás voltam a sorsnak, hogy eltörte azt a rugót a traktorunkban. A sziget egész keleti, csipkés oldala ragyogó napfényben tárult elénk; délutánra már árnyék borította volna el a színeket. Újra térdemre fektettem a térképet, és néztem, miként válnak valósággá előttem a könyvekből ismert helység- és tábornevek: Cala Sant’Andrea, Tumbarino, Stretti, Cala Reale, Campo Perdu, Trabucato… És a fehér habdíszítés véges-végig. Már-már kiszakadt belőlem a kiáltás: – Európa paradicsoma lehetne ez a sziget…
A hajóról az is látszott már, hogy a védett hegyoldalakat borító fekete foltok tulajdonképpen fenyvesek! Nemcsak macchia borítja tehát a szigetet; megél itt a fa is. A zöld sokféle árnyalatban váltakozott, csupasz sziklafal alig-alig éktelenkedett a színek között.
S közben a kísérteties érzés, hogy egy modern Pompejit látok! Emberfiának nyoma sincs a házak táján. Valaki hirtelen egy gukkert nyom a kezembe; igen, fehér kecskenyáj bukdácsol a nagy köveken, a hegy derekán. Vadkecskék… – hallom.
Egyórás bámulás-álmélkodás után kikötöttünk a Cala d’Oliva-i parton. Itt nincs móló, ingadozó vízipadlón botladozik a lábunk. Sebaj, nagyszerű betonút vár! Látszik, hogy sohasem volt rajta nagy „közúti forgalom”. Az első, hajdanában lakott házak még elég jó állapotban vannak, de feljebb, az adminisztratív „szegen” már alaposan meglátszik az idő vasfogának a nyoma: omladozó épületek, üresen tátongó ablakok, kitépett ajtók. De az ember mindezt elfelejti, mihelyt egy pillanatra visszafordul; olyan a panoráma, le a sziget déli végéig, hogy elakad a lélegzeted. A természet jól kigondolt, jól kimunkált remekműve ez a partvonulat…
Már a hajóról észrevettem a hatalmas villamos kábelt, amely – néha kissé primitíven ide-oda aggatva – végigvonul a hegylánc alján. Villanyáramban tehát nem szűkölködtek a gazdák és a lakók. S csakugyan, vezetőnőnk nevetve mutat rá egy komor homlokzatú épületre: – Ez volt Totò Riina a hírhedt maffiafőnök „diszkója”! Így hívták, mert éjjel reflektorok fényében fürdött, lehetetlen volt megközelíteni!
Előtanulmányaimból tudtam, hogy Asinarában csak egy-két gyönge vizű forrás van, ezek is el-elapadnak; a nagy fogolytáborok idején a katonai adminisztráció legnagyobb gondja éppen a vízellátás volt. Sok herce-hurca után sikerült elérnie, hogy Porto Torres közelében egy külön forrásból töltsék meg a szigetet ellátó ciszternahajókat, ami gyorsabbá és rendszeresebbé tette a szállítást. Meglepett, hogy a volt csendőrkaszárnyában, ahová bevonultunk ebédelni, a csapokból folyt a víz… Valószínűleg az épület tartályából, amelyet a turisták kedvéért időnként feltöltenek. Természetesen nem iható… De ez nem is volt probléma, mert a hátizsákokból annyi butykos és demizson került elő, hogy a bor illata nemsokára betöltötte a nagy termet. (Nekem két doboz söröm volt… De kipirult arcú útitársaim a szó szoros értelmében leparancsolták őket az asztalról, és egy gyönyörű fiascót állítottak a helyükre. Nos, alla salute! Kiderült, hogy asinarai leszármazottak is vannak közöttük, akiket messze sodort az élet, és most látják először őseik, szülőföldjét. Alla salute! A régi fogoly-holokausztról éppen csak hallottak valamit – „rég volt!”. Alla salute!
Azután szétoszlott a jókedvű társaság, és egyedül maradtam a poharammal. Sokan kimentek a napfényre. Éppen követni akartam őket, amikor arra figyeltem fel, hogy az egyik távolabbi asztalnál Sztávri kisasszony „Börtöntan dióhéjban” címmel csicsereg egy meglehetős közönség előtt, amely szájtátva hallgatja. Közelebb húzódtam, hogy én is tanuljak valamit. Megtudtam, hogy a rabok és fegyencek (ez jogi megkülönböztetés) legalább tíz helyre voltak szétszórva a szigeten, nemcsak biztonsági okokból… hanem mert – például – a pedofília bajnokait külön kellett „tárolni”, hogy megvédjék őket a többiek bántalmazásaitól… Tovább: abban a börtönépületben, amelyet nemsokára meg fogunk látogatni, egyszemélyes, vízöblítésű vécével ellátott cellák voltak, a foglyok használatára is… Valami belémnyilallott. Felállottam és kimentem a mosdóhelyiségbe. Igen, itt is folyóvizes vécéberendezések voltak; egyrészük – kitatarozva – működött. Szóval: a latrinák már régóta eltűntek a szigetről.
De milyenek lehettek akkor, amikor sok ezer hadifogoly nyüzsgött itt! És nem volt hová, elhordani a tartalmukat, be kellett temetni őket, és újakat ásni valamivel arrébb. Képzeljük el a szörnyűséges bűzt, amit napközben árasztottak, amíg meg nem jöttek a mészleves fertőtlenítő kocsik, hogy bepermetezzék a gödrök felületét. Ferrari tábornok nem is titkolja, hogy néha elképzelhetetlen állapotok uralkodtak a kolerával is küzdő táborokban. Nem csoda, hogy a foglyok sűrűn kiszöktek a hegyoldalra, és elbújtak a macchiában; de már nem volt erejük visszatérni, társaik napok múlva találtak rá a tetemeikre.
Így kezdődött a Fekete kolostorban is, 1914 őszén, bár itt csak néhányszáz internáltról volt szó. Hogy is juthatott eszébe a táborparancsnoknak, hogy a latrinát közvetlenül a várkastély jobboldali bejárata mellett helyezze el! Tudjuk, rövidesen olyan bűz árasztotta el a chambrée-kat, hogy a gödröt be kellett temetni. Láttam a helyét; ma kőlapok borítják. És ez később is megismétlődött, rosszabb kiadásban! Arthur Koestler (Kösztler Artúr) írja az emlékezéseiben, hogy amikor a spanyol köztársasági front összeomlása után (1939) Franciaországba menekült, ahol nyomban a Le Vernet-i internálótáborba dugták, latrinatakarítóként dolgozott, naponta kétszeri műszakban… Egyébként hatvan magyar sorstársa volt; ezek sokkal nehezebb munkát végeztek. Illyés Gyula így írta le az akkori helyzetet: „A táborok annak idején úgy keletkeztek, hogy az internáló hatóság egyszerűen szögesdróttal bekeríttetett egy puszta területet, oda vezényelte be a kimerülten, rongyosan, nagyrészt betegen érkező foglyokat” (1940). De megálljunk, nem akarom taglalni, hogy az emberi megalázásnak ezt a legocsmányabb módját micsoda tökélyre vitték a gulágszigeteken és a náci táborokban!… A mi közép-európai börtönviszonyainkról az utóbbi években – szégyenlősen bár, mert mi ilyenek vagyunk! – beszélt egyik-másik volt rab… De nem felejthetem el, hogy dr. Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem első rektora, majd elítélt rab így jellemezte – pokoli erdélyi humorral – az úgynevezett „illemhelyet”: tizenkét lövetű budink van. (Ezt a sorstársa, Méliusz József írta meg.)
Mindez beletartozik abba a nagy igazságba is, hogy porból vétettünk és porrá leszünk, mert Asinarában – „helyszűke miatt” – a hatalmas, közös sírgödrök nem voltak nagyon messze a latrináktól. Tulajdonképpen bámulom Ferrari tábornokot, hogy ilyen körülmények között meg tudta fékezni a kolerajárványt, csupán a mészlével…
Jaj, milyen meleg ez a szárd szeptember! A turisták jó része otthagyott csapot-papot, és lerohant megmártózni a tengerben. Kevesen indultunk el – fölfelé a meredek hegyháton – a vízöblítéses börtön felé. Akármilyen komor gondolatok kerülgettek, az alattunk egyre szélesedő panorámáról nem tudtam levenni a tekintetemet. Meg-megálltam, nézdelődtem. Csak éppen ez a sok rom ne bántaná a szememet! Belátom, helyes volt a hatóságok döntése, amely egyelőre kizárta Asinara „kolonizációját”. Igen, a szigetnek szüksége van arra, hogy a százéves elzártság után egy mély lélegzetet vegyen… S hogy közben ápolgassák a faunáját; hogy elhordják a romokat, és kijelöljék a használható épületeket; hogy felfrissüljön a növényzete; hogy kiépítsék víz- és csatornahálózatát (a minta ehhez: Capri), stb. És csak ezután lehet szó egy urbanisztikai terv kidolgozásáról.
De nem szabad eltitkolni, hogy itt az évtizedek során nemcsak elítélt bűnözők, hanem ártatlan, csak a sorstól vert hadifoglyok is sínylődtek, és pusztultak el ezerszámra! Ezeknek emlékét meg kell őrizni az új Svájcban is.
Alacsony, csaknem szerény épület a híres börtön; benéztem az udvarára, s hát mit látok, éppen szemben, a túlsó traktuson? Egy feliratot: Borbélyműhely. Átvágok a már-már gyepesedő udvaron. Igen, a mosdókagyló előtt még ott áll a fejpárnás, nagy karosszék. – Hogyan parancsolod, kérlek alássan? – kérdezte a rab borbély a rab klienstől. Bizonyára szabott árak voltak, de a borravaló azért járta, gondolom.
Aki elkezd foglalkozni a huszadik század európai börtöneivel és internálótáboraival, hamarosan belezavarodik az ellentmondásokba. Mert eszembe jut egy egészen furcsa történet: hőse Giorgio Amendola, az ismert olasz kommunista szenátor (a harmincas évek elején Togliatti kapcsolata, illetve alárendeltje a párizsi emigrációban). Fiatal, nőtlen ember volt, amikor egy illegális útja során a fasiszta olasz rendőrség letartóztatta; rövid úton Ponza szigetére száműzték. Nos, ugyanezek a hatóságok megengedték, hogy francia menyasszonya beutazzon Olaszországba, és Ponzában összeesküdjék internált vőlegényével. Ugyancsak Ponzán: az internáltak elhatározták, hogy a napi ellátmányuk növelését fogják kérni a sziget parancsnokától, mert a kapott összegből képtelenek megélni. Kérésük előterjesztésével Amendolát bízták meg. A parancsnok elolvasta az internáltak kérvényét, majd benyúlt a fiókjába, és elővett egy postai kimutatást, amely szerint az internáltak közül többen, főleg délvidéki parasztok, az ellátmányuk egyrészét havonta hazaküldik a családjuknak… Igen, a nyomorult, nincstelen déli terrone jobban élt az internáltságban, mint szabadon. Képzeljük el ugyanezt szibériai vagy auschwitzi változatban! Ahogy Kolozsvárt mondtuk: hát ne lásson az ember duplán?! (Giorgio Amendola a háború végén szabadult Ponzáról; emlékiratából fotóztam ki a vonatkozó oldalakat.)
De vajon mindez – torz változataival és szélsőségeivel együtt – el fog-e tűnni az új, egyesült Európában? „Nonsensé”-e válik-e a hadifogoly és a polgári internált fogalma? És lesz-e új Börtönkódexe ennek a hatalmas államközösségnek? Nem tudok róla; a sokféle „elvárás” között, amiket a mostani és a jövendő tagok felé agyalnak ki – megállás nélkül! – a brüsszeli bürokraták, a nagy emberpolitikai problémák még nem bukkantak fel… Olyasmit emlegetnek, hogy ehhez még legalább 15–20 év kell; egyelőre sürgősebb a borsótermesztés és a sonkakészítés szabályainak a kidolgozása. De, remélem, legalább a felmérések folynak az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig.
Felrezzentem gondolataimból, mert sípolt Sztávri: indulás! Háromórás, nagyon lassú és megállásokkal tarkított autózás várt reánk. A betonút, amely végigkígyózik a szigeten, kitűnő! Már a második világháború után épült, remek mérnöki tervek alapján; s persze, nincs is lestrapálva – Rabmunka? – kérdeztem – Igen.
Hosszú-hosszú kilométereken át nincs más látnivaló, mint a macchia és a tengerpart. A növényzet már szemmel láthatóan megduzzadt, mint a kelő kenyér. Legfeltűnőbb benne az euphorbia bokros-fás változata; koronája gömbölyű, mint a labda, tehát szélálló, védettebb helyeken jó magasra is megnő. Kaméleonbokornak is nevezik, mert évszakonként váltogatja a színét; nyáron vörösre pirul, ősszel pedig (mint most is) világoszöld, mintha a tavaszt hívogatná… A szemem nem tud betelni üde foltjaival. Balra pedig a világoskék színű tenger, fehérgalléros öbleivel; nyugalmát nem zavarja sem csónak, sem vitorla. A bokrok alól sűrűn felbukkannak a csenevész vaddisznók, egyik-másik rétről fehér és szürke szamarak bámulnak ránk közömbösen. Csatangoló lovakat is látni. Azután hirtelen kitör a ricsaj: – Nézd, szarkák!
Hasonló helyzetet éltem át 1990 telén Marokkóban. (Meg is írtam Berber körvonal című beszámolómban, Valóság, Bukarest). Akkor is egy csoporttal utaztam. Elbűvölten gyönyörködtem az óriási, ezerfürtű mimózafákban, amelyek suhogtak a szélben és pazar illatfelhőket küldtek felénk; felejthetetlen volt! (Eszembe jutott, persze, Kuncz Aladár mimózaerdős élménye Noirmoutier szigetén). De olasz útitársaim oda se néztek, nekik nem volt újság a mimóza – nem, ők akkor ordítottak fel, amikor gólyafészket pillantottak meg, a fölötte csapongó madarakkal. Hát… az igaz, hogy Olaszországban nem láthatsz gólyát a faluszéli kéményen.
És szarkát sem a templomtornyok tájékán, mint mifelénk. Rettenetes vita tört ki arról, hogy a három-négy madár szarka-e (gazza) vagy varjú (cornacchia)? – Nézd, milyen hosszú a farka! – kiabálta egy öregúr, mint aki tudja, hogy a különbséget hol kell keresni. – Annak is van… – így egy másik. – Ez hosszabb, és fémes csillogású! – mondta valaki. Szerettem volna lefordítani nekik, amit – egyebek mellett – a kolozsvári református kollégiumban tanultam, hogy ti. „nem minden fajta szarka farka tarka, csak a tarka fajta szarka farka tarka”, de azután lemondtam róla, mert attól tartottam, hogy valami sületlenséget fogok eldadogni.
Ha pedig magyarul mondom el, barbár kotyvaléknak fogják vélni édes anyanyelvemet. Istenem – döbbentem rá hirtelen –, úgy kilencven éve mintegy kétezren beszéltek ezen a nyelven Asinara sátorvárosaiban, ők értették volna! És a varjúról eszükbe juthatott – mint most nekem – Arany János Vörös Rébékje, amelytől libabőrös lesz minden tagunk, valahányszor olvassuk vagy halljuk. De közülük ezren elpusztultak, a többit elvitték Franciaországba: elnémult a magyar szó, maradt a varjúkárogás. – Hess, madár! – kiáltottam, de persze nem hallgattak rám.
Apránként leérkeztünk a sziget derekáig, éppen a Campo Perdu nevű lapályig, ahol feltehetően sok magyar raboskodhatott, mert itt állította fel szoborművét Vemess–Nemess György. Nyoma sincs, sem neki, sem a műnek, senki sem tud róluk. Kissé felkapaszkodtam a dombra, és végigtekintettem a síkságon, le a tengerig.
Azt a helyet kerestem, ahol egyszer majd meg kell – kell! – örökíteni az első világháború szerb frontján fogságba esett magyar hadifoglyok emlékét. Ide sodorta őket az egyelőre kifürkészhetetlen sors, a nemzetközi hadidiplomácia terv következményeként; ezt csak mondjuk ki nyugodtan. Nem felejtjük el, hogy Olaszország a szó szoros értelmében az éhhaláltól mentette meg az osztrák–magyar hadifoglyokat, akiket Valonában átvett a szerbektől. Egyrészüket – a teljes fizikai lepusztulás és a kolerajárvány túlélőit – újra emberré tudta tenni Asinara szigetén… Hogy azután tovább adja őket – mint valami rabszolgákat – Franciaországnak. A háborús jogrendszer lehetővé tesz-e ilyesmit? Nem tudom, meddig bírják még inaim, de megpróbálok utánajárni ennek a fantasztikus biznisznek, s kideríteni azt is, hogy Franciaországban mi lett magyarjaink sorsa? Előző kutatásaimból tudom, hogy a háború végén a Magyarországon uralomra került tanácsköztársaságnak a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mint tenni valamit a hadifoglyokért és internáltakért; a vonatkozó – kevés – levéltári anyag is jórészt megsemmisült. Mégis, meg fogom próbálni.
Ahogy tévetegen járattam erre-arra a tekintetemet, eszembe jutott, hogy 1940 júniusában, amikor a francia kormány tudatta az angolokkal, hogy fegyverszünetet fog kérni a németektől, Churchill nyomban azt követelte, hogy a fogságukban lévő német pilótákat adja át neki… (Úgy emlékszem, hogy erre nem került sor.)
Igaz tehát, hogy a történelemben minden ismétlődik? Hát akkor emlékeztessen erre is a gránitból faragott, magas kopja, amelyet most hirtelen beleképzelek a tájba; méltóságában hadd hirdesse a névtelen magyarok mártíriumát. Ott állna, a tengerrel szembenéző domboldalon, messze az úttól, hogy csak az keresse fel, akit a szíve vonz oda.
Ez az elképzelés úgy villámlott át a lelkemen, hogy szinte láttam az emlékművet, de még a feléje kígyózó-kanyargó ösvényt is, amely a hadifoglyok hosszú, nehéz útját jelképezné. Egy nagy euphorbia-folt szolgált csodás háttérül hozzá. Mit tagadjam, egy kicsit megnedvesedett a szemem.
Vonatunk most meredek lejtőn kúszott lefelé, majd nemsokára újra felkapott a magasba: egy olyan ponton álltunk, ahonnan jobbra és balra is látszott a tenger… Kik lesznek azok a milliomosok, akik majd itt építhetnek villát? Capriban, egy hasonló helyen, Tiberius építtette föl a császári palotáját, és ott töltötte egész öregségét – amin egy csöppet sem csodálkozom.
Következett, néhány kilométernyivel lejjebb, a fontos kikötőhely és (már-már városkának beillő) lakótelep, a Cala Reale (Királyöböl), börtönök nélkül, csupán egy megfigyelőállomással. Tessék, mi minden volt ebben a mostani Mini-Pompejiben: Adminisztratív Palota, kórház, templom (immár romokban), posta, több lakóház, bakteorológiai laboratórium, laktanya… Az „utcákat” felverte a fű. Messziről látszik – mert kissé magasabban fekszik – az 1916-ban épített, gótikus vonalú kápolna. De még feltűnőbb, jóval amarrébb, a hozzávezető, széles betonút miatt is, az Osszárium, a Csonttemető zömök, komor épülete. Ezt jóval később emelték, 1936–37-ben – írja egy volt szigeti orvos –, osztrák sugallatra; akkor még azonosítani lehetett néhány tömegsír helyét.
Sztávri kisasszony szerint az első világháború idején, 1915 és 1919 között összesen 5700 hadifogoly pusztult el Asinarában, „ő így tudja”. Én viszont azt is tudom, hogy a pontos számot lehetetlen megállapítani, rengeteg nyomorult tűnt el névtelenül a gödrökben. Azt hiszem, nem túlzás hatezer halottról beszélni, ha az egész fentebbi időszakot vesszük tekintetbe, és nemcsak az 1916-os évet.
Mindkét emlékmű környéke gazos és bokros, de ezek az épületek első látásra is nagyon jó állapotban vannak. Mi ez a titok? Senkisem tudja, illetve… Egyelőre csak azt árulja el vezetőnőnk, hogy a kápolna bejárata előtt álló két kis kőszentet irgalmatlanul magukkal vitték a sziget „költöző” lakói. Igen, ott áll üresen a két talapzat, mintegy Godot-ra várva… Éljen a remény! Talán akad majd egy jókedvű adakozó.
A feldúlt arcú Sztávri közben előhúzott valahonnan – a dughelyet csak ő ismeri – egy nagy, rozsdás kulcsot, és átnyújtotta nekem – mint legidősebbnek és mint magyarnak –, hogy nyissam ki a kápolnát. Felkészültem egy kis erőfeszítésre, de a zár jól meg volt olajozva, a nyelve simán fordult kettőt. „Mutatványomat” nagy taps kísérte. Beléptem.
A kis helyiség egyetlen dísze egy szerény kőoltár, a tisztára mosott ablakokból rácsillant a napfény. A falak makulátlanul fehérek. Gyorsan kijöttem, hogy fegyelmezetten várakozó útitársaim is benézhessenek.
Sajnos, a fényviszonyok miatt nem tudtam valamirevaló fényképet készíteni a bejárat fölötti timpanonba rejtett, négyalakos kődomborműről, bár megérdemelte volna. Vajon kinek a kezét-lelkét dicsérheti? Ez sem fog már soha sem kiderülni.
Némi „városnézés” után felkapaszkodtunk a Csonttemetőhöz. Elhelyezése impozáns, maga az épület tiszteletet parancsoló. Homlokzatáról messziről leolvashattam a PAX szót, alatta pedig az A.U. betűket, amelyek a holtak származási helyére, az egykori Austro-Urngheriá-ra utalnak. A széles bejáratot óriási vasrács zárja el.
Dermesztő látvány egy csonttemető… Az épületet úgy konstruálták meg, hogy úgyszólván nincs szüksége belső világításra, a hatalmas üvegtárolók kívülről is jól láthatók. De a vasrácson most egy nagy lakat éktelenkedett. Szaladt is már a kis Sztávri, és megmagyarázta, hogy veszélyes lenne kinyitni, mert meglazult a sarokvasa. Sajnálkozva el akartam tenni a fényképezőgépemet, amikor a karcsú fiatal lány levetette magát a földre, és mint a macska, bekúszott a rács alatt a terembe. Kérte a gépemet, és készített is jó néhány felvételt az üveges falakról.
A tárolókat sok ezer, összezsugorodott és kifehérült koponya zsúfolt tömege tölti meg. Egy táblán néhány név is akad – csak ezeket tudták azonosítani a sírbontók. Egyik-másik név alatt fel van tüntetve, hogy az elhunyt magyarországi származású – de valamennyien későbbi halottak, nem a szerb frontról kerültek ide; az sincs kizárva, hogy egyéni végtisztesség jutott ki nekik. A dátumokból megállapítható, hogy évekkel a szerbiai foglyok távozása után is voltak még osztrák–magyar katonák (tisztek) a szigeten, 1919 nyaráig.
A helyiség túlsó végéből Sztávri most előhozott egy állványt, amelyen nagy, sokszalagos babérkoszorú függött. A szalagokon a színek már jórészt kifakultak, de azért néhány betűszót le tudtam olvasni róluk. Gondolom, osztrák egyesületek vagy szervezetek neveit rejtik!
Amikor vonatunk elindult, még egy utolsó pillantást vetettem Campu Perdu felé…
Első Noirmoutier-i látogatásom (1972) után huszonkilenc esztendeig kellett várnom arra, hogy – most már mint meghívott – részt vehessek Kuncz Aladár emléktáblájának a felavatásán a jól ismert kastély udvarán. Lehet, az unokám még megéri, hogy ott állhasson az asinarai kopjás emlékmű előtt, amikor lefejtik róla a leplet.
Settimo San Pietro, 2003. november 10.
K a l a n d o z ó
Page updated
Google Sites
Report abuse