97 Krebsz János: Csánglia
I. Köpöritó melekötó bezerek
A Csángóföldi utazásnak hatalmas sikere volt (A szűgomba nyomában címmel jelent meg 2003-ban a Magyar Szóban, majd idéntől itt, a Kalandozóban is olvasható), átvette közlésre a csángók újsága, szép visszajelzések érkeztek az olvasóktól, s két, csángók között töltött nap élményvilágával föltöltekezve már a kérdés szakértőjeként kezdtem forogni a világban. Azokhoz képest, ugye, akik soha nem jártak ott... S megszületett az ötlet, hogy nekem még egyszer el kell oda mennem, és hasonló izgalmassággal és beleérző képességgel tovább ismerkedni a szélen élő magyarok életével. És tudósítani róla, természetesen. Belekerült e tervezésbe, gondolkodásba a szentgyörgyi múzeum, amelynek munkatársai kutatják a csángókat... Volt még a Magyar Szónak egy jól sikerült akciója, amelyben magyarországi és romániai egyesületek, magánszemélyek fizettek elő csángók részére a Magyar Szóra. Annyi sok másutt rendezett konferencia és okos beszéd után egyszerre csak fölfigyeltek valahol valakik arra, hogy ez utóbbi működik, a falvakba megérkezik a hivatalos hírlapkézbesítés útján a magyar újság, és olvassák az emberek. Lejárt az első előfizetések időtartama, az újabb előfizetések gyérebben csordogálnak. Időközben a magyar állam is kurtított a kisebbségeknek szánt támogatásokon.
Február végén jött a hír, megvan a szponzor, szervezzük meg, s induljunk Csángliába. Ekkor kezdődtek a bonyodalmak. Elsősorban van az egyetemi tanév, amely szervezi a résztvevők időbeosztását, azután az időjárás, amely nehezen akart kitavaszodni, családi és magánéleti események, kiküldetések, váratlan programok, sőt megbetegedés is volt. Szóval, négyszer rögzítettünk dátumot, egyeztettünk időpontot, a szállásrendeléssel megbízott kolléga négyszer kezdett elszánt levelezésbe, mert mondanom sem kell, hogy baráti és félhivatalos kapcsolatokra támaszkodva tudtuk csak megszervezni a dolgokat, ugyan van szponzor, de egyetlen városi szállodában eltöltött éjszaka esetleg boríthatja az egész költségvetést.
Négyszer mentek a baráti levelek különböző címekre, s háromszor követte őket bocsánatkéréssel egybekötött lemondás. A harmadik után már kezdett nagyon kínossá válni az egész. Duma-István András klézsei költő versben válaszolt Győzőnek, aki szintúgy pironkodott már, mint a Lápi galambgomba. Duma András verse a negyedik szállásrendelés után így szól:
Édes kedves Dezso mit csinálsz?
Magyar barátoddal hogy még állsz?
Látod, mennyire ok hazugak.
Semmik, s né ha még is magyarok!
Köpöritó meleköto bezerek
Zsegerák és né ha menyetek
Külbécs vagy, és oköt szereted.
Cenkeként a lelked kevered
Gyere Dezso, hely már Klézsére.
Menni kell nekünk a környékre.
Sasztánd erol sa se beszélünk.
Míg a lelkunkben meg nem érunk.
Ha nem is értünk belőle minden szót, az biztos, hogy a magyar barát én vagyok, s némi általánosítással, ilyen az egész fajtám. Győző (akit következetesen Dezsőnek szólítanak a csángók) csupán kiskutyaként (cenk) abban vétkes, hogy keveredik hazug barátokkal.
A baljós előjelek és akadályok ellenére itt ülünk hárman az autóban, a múzeológus kolléga nem tudott velünk jönni, Sepsiszentgyörgyön zajlanak a Szent György napok, Győző itt van, bár neki könyvbemutatója lenne, és Éva a fotoriporter. A nagyon elrománosodott csángókra is kiváncsiak vagyunk, Kézdivásárhely után letérünk az aszfaltos utakról, átvágunk a Háromszéki havasokon (Vranceai-hegység), hogy Tulnicin és Vidrán át eljussunk Razanseascaba. Ha most átváltanék a hagyományos útleírások hangnemébe, akkor költői színekkel ecsetelhetném a viszontagságokat, amelyeket az autó elszenvedett. „Drumul nacionál modernizat” (korszerűsített országút) idézték útitársaim a Ceausescu korszak hivatalos szóhasználatát az ilyen típusú utakra. A táj gyönyörű, nincsenek óriásplakátok, reklámok, igaz aszfalt sincs, csak durva kövezés, lyukak, gödrök, bukkanók, rázós és még rázósabb szakaszok. Akár egy szafarin. Időnként eltévedt közlekedési táblák figyelmeztetnek különféle veszélyekre, igaz rendőrök sincsenek, akik lefényképeznék az itt gyorshajtással kísérletezőket. Második sebességfokozatban gurulunk, döcögünk, egy-egy sebes vágtájú bennszülött Dacia időnként megelőz bennünket. Figyelmünkbe ajánlották a Putnai vízesést, amelyet, ha erre járunk, feltétlenül meg kell néznünk. Egy láthatóan erre járatos teherautó sofőrétől érdeklődünk a vízesés felől, mert megoszlanak a vélemények, talán már el is hagytuk, órákat mentünk már ezen a rögös úton. Legalább a közelében kell lennünk. Még vagy ötven kilométer, hangzik a felvilágosítás. Bármennyire magyarnak vallom magam, nem tudok lelkesedést hazudni a természeti szépségek távoli ígéretére. Még egy-két óra rázkolódás, és végre aszfalt van a kerekek alatt, a kátyús műúton néhol már hatvannal is hajtok, nem csoda, hogy túlfutunk a látványosságon, megrészegít szabályosan a sebesség mámora. Máshol Európában bizonyára hatalmas táblák hirdetnék a gyönyörűséget, az egyedülálló látványosságot, itt el lehet hajtani mellette. Szerencsére az út mellett két disznót pásztorol egy asszonyság, ő részletesen útba tud igazítani bennünket. A disznók vígan túrják a földet az út mellett, az asszonyság mellett ágasboton kis kormos kondér, amelyben majd elkészíti ebédjét. Az ősi életforma, amelyben a ház körül tartott jószág megkeresi a maga élelmét, csak vigyázni kell rá, el ne kóboroljon, baj ne érje.
A hagyományos útleírások stílusában: a vízesés megért minden áldozatot. A Putna folyó itt szűk sziklaszorosba fut zabolátlanul, hogy néhány méterrel arrébb már szelíd tavacskában pihenje ki a szorító, vágtató iramodást. Betonlépcső vezet le a látványossághoz. Mindenkinek ajánlom figyelmébe, aki terepjáróval rendelkezik, vagy nem sajnálja kocsiját.
Vidrán megint kevergünk egy kicsit, és elered az eső is, jóemberek ismét útba igazítanak. Megkérdezzük: Jó arra az út? – Jó. – válaszolják meggyőződéssel, de mi már gyanakvóak vagyunk. – Aszfaltozott? – Kövezett. - És még néhány kilométer a már megtapasztalt borzalmakból. Ha valahol kimaradna pár méter a kövezésből, menthetetlenül elsüllyedünk a sárba a zuhogó esőben. A kollégák, egyéb szórakozás híján engem ugratnak, hogy, mivel egy pálinkafőző a kitűzött cél, ott ők majd alkoholmámorral kárpótolják magukat az út fáradalmai után, ami a sofőr számára nem helyezhető kilátásba. Én kétségeimet fejezem ki abban a kérdésben, hogyan akar Románia belépni az unióba, amikor megyényi területeken nincs rendes út, vízvezeték, infrastruktúra. Ők magyarországi tapasztalatokkal hozakodnak elő, hogy bizony ott is vannak elmaradott vidékek.
Konrad Lorenznél olvastam az élő világ alkalmazkodóképességéről, a lét sokszínűségéről egy igazán szemléletes példát. Írja, hogy bizonyos fűfélék éppen akkor fejlődnek a legjobban, ha éles fogakkal tövig rágják őket, sőt földjüket súlyos paták meg is tömörítik rendszeresen. A túlélés és az alkalmazkodás metaforája. Csángóföldi utazásunk következő részeiben néhány portrét mutatok meg az olvasóknak, ezúttal nem felejtettem el bekapcsolni a kismagnót. Természetesen valamelyest szerkesztettek ezek a beszélgetések, az élőbeszéd üresjáratai, szóismétlései kimaradnak belőle, ezen felül gyakran elgondolkoztatott, hogy az elhangzó román szavakat milyen helyesírással írjam a szövegbe. Felemás megoldásra jutottam, ahol a beszélő magyar szókincsének része (szerintem), ott magyaros a helyesírás, ahol érzékelhetően nyelvet vált a beszélő, ott a román szabályokat követtem. Ezen túl megpróbáltam a nyelvi, kiejtésbeli sajátosságokat is érzékeltetni, ami néhol olyan érzést kelthet, mintha időszakosan kikapcsoltam volna a nyelvhelyességi programomat. A beszélgetésekhez a legkevesebb kommentárt fűzöm, remélem, beszélnek maguktól. Az alkalmazkodásról és a tövig rágó, földbe taposó igyekezetről.
II. Bálinték Vizanteán
Folyamatosan esik az eső. Az úttalan utakon attól félek, hogy egyszercsak megszűnik a kövezés, és elsüllyedünk a sárban. Mindössze annyit tudunk, hogy Razaseascaban van egy csángó közösség, a pálinkafőzőt kell keresnünk, s talán szerencsénk lesz, és megszólal magyarul. Az úttól meglehetősen lehangolt, ideges és feszült vagyok. Útitársaim azzal vígasztalnak, hogy a pálinkafőző bizonyára meg fog kínálni bennünket az általa előállított lélekmelegítő itallal, s mindjárt vidámabb lesz a hangulat. A sofőr természetesen kimarad ebből. Útjelző táblák nemigen vannak, a faluneveket olvassuk, elágazásoknál érdeklődünk, Razaseasca falut kerestük, és megtaláltuk Vizantea Manastireat, szerencse a szerencsétlenségben, hogy éppen itt van csángó közösség. Többektől érdeklődünk, a pálinkafőző mint tájékozódási pont nem bizonyul használható nyomnak, rengeteg van a faluban. A katolikus templom közelében van-e pálinkafőző? Van. Na, oda tartunk. Ötpercenként megállunk, érdeklődünk, a templom minden válaszoló szerint még három kilométerre van, miközben megteszünk három kilométert.
Végre ott a katolikus templom, befordulunk a kis utcába, egy nájlonzsákot esőkabátként magára borító helybéli nagyon készségesen útbaigazít, a pálinkafőző, éppen a szemközti ház, s olyannyira segítőkész, hogy percekig kiabál be a kerítés fölött, míg előkerülnek a háziak. A pálinka után érdeklődünk, az idősebb házigazda poharakkal tér vissza a házból, a vevőnek ingyenes kóstoló jár, a tornác alá húzódunk az eső elől, s az ajtóig előrebiceg a járókerettel araszoló feleség. Bukarestből jöttünk, az egyetemről, és a népszokások érdekelnek bennünket. És utóbb, az autóban megbeszélve a benyomásokat, már egyikünk sem emlékszik, hogyan váltott a beszélgetés románról magyarra. (A pálinka egyébként - kollégáim véleménye - gyenge volt, egyszer kifőzött, alacsony alkoholtartalmú, jellegtelen ital. Nem is került szóba később az ürügy, amivel betoppantunk.) Már jól benne vagyunk a beszélgetésben, amikor eszembe jut bekapcsolni a magnót, hogy a későbbiekben föl tudjam idézni a beszélgetés részleteit.
A néni pár éve leesett a padlásról, protézist építettek be a combjába, nem volt jó, most cserélték. Szerencsére gombakedvelő emberek, a néprajztudomány mikológiai tárháza érdekes adatokkal gazdagodik, az ez iránt érdeklődő olvasók hamarosan találkozhatnak az eredményekkel a megfelelő szakfolyóiratokban.
A sorsuk, beszédük, magyarságuk talán megmutatkozik az alábbi beszélgetés-részletekből. Szépen beszélnek magyarul, itt-ott román szavakat használva a hiányzó magyar fogalom helyett, s igyekeznek szóalkotással, körülírással magyarul kifejezni magukat. A férj például úgy tudja, hogy az ősök Csíkszeredából és Bereckből települtek ide nagyon régen. Az ősök szót nem ismeri, ezért úgy mondja: „azok, akik apáinkat nemzették több mint száz évvel ezelőtt”.
A szentgyögynapi szokások felől érdeklődünk.
- Van egy ág téve a kerítésbe vagy a kapuba. – mondják.
- Oda teszik, ahol fiatal vagy eladó leány van?
- Nem. Ahol György van.
- Sok György van?
- Á. Az én apám volt György, az Isten nyugtassa.
- Magát hogy hívják?
- Hogyan is mondjam? Maria, Marika. Magyarul és románul is jó. Leánynevem Bálint Márijá. (Románosan mondja: Bălint) A férjem Sándor, Sándor Miklós. (A férj közbeszól: De úgy van beírva: Sandor Nicolaie).
- A gyerekeik beszélnek magyarul?
- A nagyobb leányom még jobban beszél, a legkisebb még elvolt dolgozni is Szentgyörgyön. Sokat tanult, még énekeket is.
- Hányban született?
- Trei si pátru. (34) A feleségem is.
- Akkor most kerek évfordulóhoz értek. Isten éltesse!
- Én májusban, ű meg juniba’. Küssebb, mind én!
- Közel vannak a születésnapok... Meg szokták ünnepelni?
- Akkor van ünnep, amikor jönnek a gyermekek. Elvannak Itáliában. Mit csináljunk, mert ha nincs mit dolgozni. Chiár most járt az egyik lányom haza... Az urával ketten dolgoznak, hogy mondjam magának, egy vasgyárban dolgoznak. Van egy másik lányom, hogy mondjam, lukreaza la spital, gondozza az időseket.
- Merrefelé vannak Itáliában?
- Nord. (Északon) Bolonia (Bologna). Egyik van Rómában. La Vatican. Jártam én is oda most. A küssebb lánykák, én neveltem fel, aszonták, és elmentem, pasaportot vettek ők. Nehéz, hogy most elmentek. Megöregedtünk. Azelőtt, ha voltak öregek, volt mellettük valaki, öregségre nincs senkink.
- Pusztinában van-e rokonság? Mi hamarosan megyünk Pusztinába...
- Mennek Pusztinába? Vannak, van egy testvére apámnak. Petrea Bălint. Ott van a falu végén háza neki. Hogy hol ül, nem tudnám chiar pontosabban. Megmonnyák ottan. Nincsen más Petrea Bălint. Nem jártam én is, sok ideje nem jártam. Van még egy Dumitru vérim.
- ?
- Vérije, vére, rokonja. A bácsijának a fia. A templommal szemben. Mennek Pusztinára? Akkor mondják meg, hogy Vizanteáról... El is öregedtünk, ő is operált, én is. Nincs senkink. Van egy tehén, néhány birka.
- A tejet eladják?
- Nem adom oda öt lejért. Csinálunk túrót.
- Van nyugdíjuk, valamilyen jövedelmük?
- Van.
- Voltak a kollektívben?
- Nem, én dolgoztam az erdőn. Dönteni voltam. Voltam harminckét évet.
- Szép nagy katolikus templom van a faluban. Új templom, igaz? Volt itt egy Szent László szobor, tudnak róla? (Úgy tudjuk, erőszakkal eltávolították a „magyar” szentet a templomból.)
- Szobor? – nem értik.
- Statue?
- Statui? Vannak. Ficioara Maria, Ieronim... Minden este mise van nálunk. Minden este la sasze. De nem tudjunk menni... Minden este mentem, de most nem tudok.
- Itt jóban vannak a románokkal? Nem haragusznak a magyarokra?
- Nem. Mint a testvérek. Az iskola rományul van. Magyar a magyarral magyarul beszél. Sok van, aki nem tud magyarul. Még ért, de nem tud. A régi szokások, nálunk kiveszett, az oláhok közt vagyunk.
- Akkor átvették a román szokásokat?
- Nem vettük. Nem hagyjuk a miénket. Az öregek elmennek, és így...
- Lefényképezhetjük Marika nénit?
- Hogyne. Szívesen.
- A kert az önöké, maguké? Azt a növényt hogy hívják?
- Leustyán. Lestyán.
- Marika néni mikor volt utoljára Pusztinában?
- Van hat-hét éve. Leestem a hiuból. Felmentem oda a hiuba, szénákat szedni, s leestem onnan, osztán elvittek Bukurestbe, megoperáltak, tettek belé egy olyan protézát, s nem volt jó, erősen fájt. Elvoltam most kontroll, azt mondják, még üljek, ne menjek, ne lépjek reá. Nem tudok dolgozni. Nehéz, mert nincsenek a leányaink, semmi segítségünk. Kell vigyük a keresztet, a Jóistenke úgy segít.
- Azon esküvői képen maguk vannak? Hányban volt az esküvő?
- Hányban? Csinzecs si opt (58). Öregségemre, négy lányom van, mind elmentek. Megöregedel és nincs senkid. Nincs mit dolgozzanak, és mennek messze.
- Önnek hány unokája van?
- Nem értem én...
- Marika néninek hány unokája van? – nem érti, az önözés udvarias szokását nem tudom elhagyni, pedig alig használható a mai Magyarországon kívül, hát románul vesszük elő a megfelelő szót. – Nepot?
- Á! Tizenkettő. Az egyiknek van négy, egyiknek három, egyiknek kettő, s egyiknek három. Elvitték velük. Jásban vannak az egyik. Az egyik a fakultataeán la klasza trei. A mamáik vettek apartamentet, s ott ülnek, ott tanolnak. Itáliából küldik nekik a pénzt.
A két öregnek vettek a fiatalok mobiltelefont, időnként fölhívják őket. Újkori szétszóratás. Az öregek magukban, miközben gyermekeik távoli országokban más megöregedett, tehetetlenné vált embereket ápolnak.
Kifelé haladva a faluból megkerülünk egy magányosan ázó lovat az út közepén. Fejét lógatva egykedvűen ázik az esőben, Tornyai János festményét idézi, meg az Ady versek hangulatát: Bús magyar sors.
III. László István Klézséről
Koraeste érkezünk Klézsére, itt nem volt eső, a „Magyar ház”-hoz vezető földút száraz. A háznak új gazdája, tanítója van, a kamaszfiúnak kinéző Ferike, nyitja nekünk a rozoga deszkakaput, kívülről nézvést nincs változás az épületen. Behordjuk a csomagokat, felfedező expedíciónk negyedik tagjára várnunk kell, addig nézelődünk. A tanteremben éppen táncóra zajlik, furulyaszóra ropják nagy kedvvel és lendülettel a hetedik-nyolcadik osztályos leányok. László Legedi István szolgáltatja egy személyben a talpalávalót, igazi örömzenész, láthatóan élvezi, amit csinál, s a zenéből áradó jókedve átragad a fiatalokra. A következő fordulóba a fiúk is beállnak, Ferike is derékonfog egy leánykát. Az utolsó szám előtt a furulyás tanító román nyelven közli a fiatalokkal, hogy milyen időpontban találkoznak legközelebb. Célszerű és gyakorlatias okokból a fontos és egyértelműséget kívánó információk románul hangoznak el. A jólvégzett munka jutalmaként a furulya diszkóritmusba vált, a fiatalok vonatot formálnak, és bolondos ugrabugrálással ér véget a foglalkozás.
László István szívesen leül velem a kismagnó mellé, beszélgetünk az ő sorsáról és a faluról. A gyermekkorban megtanult magyar nyelve Budapesten is pallérozódott, az alább következő beszélgetésben a sajátságos beszédfordulatokon kívül arra hívnám föl a figyelmet, hogy az identitást visszarágó igyekezet milyen sokáig megfeledkezett a tánc és az ének tiltásáról, s most itt található a talpalatnyi hely, ahonnan kísérletet lehet tenni az építkezésre.
- Még László Legedi Istvánnak is mondanak. A buletinban Laslo eszvel, tehát nem zével.
- Az honnan jött, hogy maga tanítja itt a gyermekeket?
- Az úgy jött, hogy nekem megszűnt a munkám a gyárban, Bákóban dolgoztam, asztalos vagyok. Bútorgyárban dolgoztam, meg olyanban is, ahol csak ajtót-ablakot csináltunk. Universzális vagyok. Eladták a gyárt, megvette egy spanyol, akkor nekem voltak valami papírjaim, hogy a gerincemvel és a csípőimvel vagyok kicsit problémával, s leszázalékoltak. Kapok fél nyugdíjt. Felet, négy órát dolgozok itt. Bé vagyok fogadva ide rendesen egy ideig. Voltam én sokfelé tanítani, még Magyarországon es tanítottam. Gazdagréten is voltam, több iskolánál. Szóval, kurzus volt csinálva. Tánc és furulyakurzus.
- A furulyatudása honnan van?
- Édesapám furulyás volt. Ő tanított meg éngemet, küsgyerek voltam, nehéz volt, egy dolgot megtanultam, azután olyan kedvem volt, én hajtottam tovább. Akkor nem voltak zenészek, csak a cigányok, jöttek így zenélni. Azt mit hallottam fütyöltek a mezőn, vagy valaki levélvel fújta, mert szoktak levélvel, azt én rögtön fogtam bé a fülembe, este, mikor hazaérterm, a párnám alatt volt örökké a furulya, s próbáltam, s addig nem is hagytam, hogy ha nem sikerült. Én kották után nem zenélek. Üsmerem ugye, én csak fülhallásból, úgy is tanítom. Nekem eszembe kell jusson minden, az agyamba játsszék, hogy tudjam, s annyi dal...
- Inkább magyar vagy inkább román dalok?
- Vegyesek. Ezek essze voltak keveredve, az a probléma, hogy ezeket a táncokat, dalokat, mit itt tőlünk hall, vagyon két cédém is, ami megjelent Magyarországon, meg valami négy kazétám, amin szerepelek, innet a környékből vannak, s itt maradtak meg. Szóval, ha elmennek, az egész csángó között, legtöbbet Klézsén hallanak. Münk vagyok azok, akik megőrzöttük.
- Mennyire magyar ez a falu?
- Kilencvenkilenc per kilenc százalék mind magyar. Itt nincsenek románok, erős kevés van. Öt család cigány.
- S az iskola?
- Az nem magyar, sajnos. Román, de mind csángók a faluban, római katolikusok. Magyar iskola is működik az iskolában. Két óra hét nap, minden héten egy-egy kétóra. Én tudom, hogy most működik rendesen az iskola, egy tanárlány tanít magyart az iskolában. A magyart ugyanúgy tanulják, ahogy ezelőtt volt az orosz, ugye.
- Mint egy idegen nyelvet. De ezeknek a gyermekeknek ez anyanyelvük!
- Anyanyelvük, csak én se tanultam magyarul az iskolában, itt tanoltam hét osztályt, asztán még tanultam Szatmáron, még tanultam három évet, mert voltam ügyes, és tanultam este, és a szakmára is két évet. Csak románul tanultam.
- A családban magyarul beszéltek?
- A családban a gyerekekvel románul beszéltem. Saját gyerekeimet románul tanítottam, azért mert hogy Isten őrizz, hogy kórházba kellene menni valamerré, ott nekiek még egy pohár vizet se kaphat, ha nem tud beszélni. Nekiek nagyon jó, hogy megtanulják a román nyelvet, és az én három gyermekem tudja a magyar nyelvet is, írni is, olvasni is, rendesen. Most a családban magyarul beszélünk.
- Én úgy látom a csángó falvakban, hogy az öregek még nagyon szépen beszélnek magyarul, a középső generációk még értenek, de nem szívesen szólalnak meg, a gyermekek pedig már nem is értik a magyar szót.
- Klézsén ezekből a gyerekekből mindenki románul tud jobban, mint magyarul. Egyre többen fognak beszélni az utolsó öt-hét évekbe magyarul, mint ezelőtt. Az iskolába is vannak ezek, és a házak, ahol tanítanak magyarul. Többen kimentek dolgozni Magyarországra, mindenki mikor hazajön, magyarul beszél. És jönnek ide is Magyarországról meg Erdélyből. Azok mondják, István, kilencvenben alig halottunk egy magyar szót, ha elmentünk a faluba, s most voltak, s azt mondják, most, hogy mentünk a falun, sok magyar szót hallottunk.
- Néznek magyar televíziót, olvasnak újságot?
- Csak azok, akik tudják fogni, akinek van parabolája. A faluba van vezeték, de abba nem vezették ki a Dunát. Pedig volt kérve. Nem akarják, vagy mit tudom én. Nem akarják, hogy a csángóknak ezt csinálják itt. Én a Duna tévét meg a Ketteset nagyon jól látom, mert nekem van parabola antennám. Valami húsz gazdának van a faluban. Vagyon különben 1300-1400 gazda a faluban.
- Emlékszik olyan időre, amikor nehéz volt itt magyarnak lenni?
- Én vagyok ötvenöt éves, én az iskolát magyarul nem tudtam végezni, ötvenháromban, mielőtt én megkezdtem, megszűnt a magyar iskola, nekem van egy lánytestvérem, aki magyarul tanult. Édesapám is tanult volt ezelőtt. De azért nem volt akadály, lehetett beszélgetni bárhol magyarul, de ugye, tanácsháza, vagy hivatal, ott mindenki csak románul beszélhetett.
- És a templomban?
- Lehet egy húsz éve, hogy lehetett hallani, szépen énekeltek magyarul. Volt a Gergutz diák, diáknak mondják a kántort, volt Pozsom András, nagyon jó, híres kántor, ő iskolát es tanult, ő mikor kitelt a mise, magyarul énekeltek. A mise alatt nem, csak utána. Utána jött Gergutz János, ugyanúgy kezdte egy darabig, s jött volt egy fiatal, most es megvan, az es valamennyit próbált, de eltiltották a magyar éneket a templomban. Azt mondták, csak románul énekeljenek. Egy ideig volt úgy es, hogy asszonyok imádkoztak a halottnál magyarul es, énekeltek magyar énekeket, csak a háznál, de aztán azt is megszüntették. Valami hat-hét éve, hogy mind meglátták, a plébánia megpróbálta, hogy megszüntessék, csak a kántor elmegy most, és imádkozik, énekel románul.
- A pap tiltotta meg?
- Pontosan nem tudjuk mondani, hanem fölülről jött, a püspökségtől. Csak nem engedte többet a kántort, hogy ...
- A pap nem magyar? Tud magyarul?
- Tud magyarul, mint én. Kákói születésű. A temlomban senki nem szólal meg magyarul. A pap nem akar beszélni magyarul, az utcán sem, csak románul. Az egyik lujzikalagori, a küsebb pap, a plébános forrófalusi (kákói). Vótam is egyszer egy, csináltunk egy olyan versenyt vele, hogy valamennyin aláírtunk ott a magyar misére. S akkor felhíttak ott a plébániához, azt mondták, hamis az az aláírás, mindenki igazolja meg, hogy ű írta alá, s mikor én fölmentem, akkor kérdeztek: „igaz, hogy te aláírtál?” Mondom, hogy igen. Itt van az igazolványszám, én írtam. „Mit akartok tük?!”
Mit akarok, mondom, amit írtunk, olvassátok el, s azt akarunk. S akkor mondja a plébános: „Akkor úgy akarjátok, hogy éngemet innet elvessetek?” Mondom: nem. Miért vessünk el? „Vagy akartok, hogy magyar papot hozzatok ide?” Mondom: nem. Te is maradsz, jöhet magyar pap es egy hónapba egyszer, de te is meg tudod csinálni ezt. „Hogyan? Nem vagyok magyar.” Mondom: elébb csináltatok misét olaszul (latinul), azt megtanultad. Most megtanulod magyarul. Nem olyan nehéz. Bukurestbe, ahol nincs annyi katolikus, ott van magyar mise, s itt nálunk nem lehet legyen. „De ki jön akkor misére?” Aki akar. Itt mindenki jár templomba.
- A romániai magyar politika hírei eljutnak ide?
- Hozzánk eljut az újság, inkább román lapok, imitt-amott van egy-egy Magyar Szó. Csak néha valakinél van. Máskülönben nem nagyon jönnek, hogy tárgyaljanak ezekben, hogy evvel a pártval légy, vagy a másikval légy. Nem jöttek ide. A pap megmondja a templomban.
- Az Udemerétől vagy a magyaroktól nem jött senki?
- Csíkszeredából volt valaki, meg innet Gyimesből es, gyűléseket itt csináltak, beszéltek, de mindenki azt csinál, amit akar.
- A Magyar Szónak volt egy akciója, küldtek a csángóknak ingyen újságot. Abból jutott ide?
- Abból a lányom kap. Minden nap. A lányom olvassa, én néha-néha babirkálom, de annyira sok szó, amit nem értek. Ezekvel a szavakval, amit beszélünk, tudok, de vannak szavak, a románban is, amiket nem értek. Abba is vannak szavak, amik azután jöttek bé, azokat es nem értem. Hogy folyton a dikcionárban nézzem meg, hogy mit jelent az a szó.
- Hány család kap magyar újságot itt Klézsén, nem tudja?
- Valami négy-öt család.
- A magyar politikából ezek szerint kimaradnak a csángók. Így látja?
- Nagyon ki. Van csángó szervezet Bákóban. Én es tagja vagyok. Két évje, hogy bé vagyok iratkozva az RMDSZ-be, de én még nem voltam egy gyűlésen sem es. A szervezet Gyimesen van. A csángószervezet meg Bákóban van. Annak es tagja voltam, télen letettem, oda nem hívtak, se gyűlésbe, semmi. Nincs részem benne.
- A román politikában a csángók hová húznak?
- Mindenki mit gondol. Mint most, mikor kellene legyen szavazás, akkor vannak azok, akik akarnak polgármester lenni, azok tartnak olyan beszédeket. Függetlenek, kevesen vannak, akik bé vannak iratva egy pártba.
- A mostani polgármester párttag?
- Nem volt, independent volt, azután most bészállt a peszedébe, és jobb lett a falunak, mert segélik. Akkor kapott pénzt, hogy valamit intézzen. Mozdított valamit a faluban, láttak valamit utána. Gázvezetéket elkezdték mostan, azt mondták, miután bé lesz vezetve, újra veszik az aszfaltot, s látszódik, hogy csinált egy emlékművet, mindjárt, ahogy béjövünk a faluba. Az első és a második háború áldozatainak.
- És mennyire magyar a polgármester?
- Hát mint én.
- Értem. Csak a szívén viseli-e, hogy legyen magyar iskola?
- Ellene van. Azért sokszor magyarul beszél még a tanácsházán is. Ha mennek emberek, asszonyok, kik magyarul szólítsák, magyarul beszél. De románul jobban értik az emberek is, mert románul tanulták az iskolában.
- Megköszönöm a jó beszélgetést. Messziről jött ember furcsákat kérdez...
IV. Szabófalvi Perka Mihály
- Láttam, vannak magyar könyvei. Szokott magyarul olvasni?
- Olvasok, muszáj.
- Itt született Szabófalván?
- Igen.
- Mint történelemtanár bizonyára tud a falu történetéről mondani nekünk valamit. Mikor települtek ide az emberek, hogyan alakult a falu sorsa? - Nem tudják a falusiak, hogy mikor jöttek. Van legenda, de az később keletkezett, és a falu átköltözéséről szól. Ha jöttek a főúton, pont onnan keletre kezdődik a Szeret völgye. Ez a völgy legalább három-négy kilométer széles, és három falu volt a Szeret partján. És még három párhuzamosan. Dumafalva, Zsudafalva, Tamásfalva, Kickufalva, Lökösfalva, Szabófalva. Közel volt a főút, és sokszor leégették a falvakat. Tatárok, lengyelek, akik jöttek. Itt erdő volt, két-három kilométer erdő, és a seregek ennyire nem távolodtak el az úttól. A XVII. század végén történt ez a dolog. A szabófalviaknál megmaradt, hogy kerültek ők onnan ide. A régi falut is Szabófalvának nevezték, de mivel ez lett Szabófalva, azt a helyet Miszecskének (Templomocska) nevezték, mert ottmaradt a templom. Egy ideig ottmaradt a templom, mert az közös volt, a hat falu temploma. Rombadőlt, aztán kicsiben újraépítették, azért nevezték miszecskének. Utoljára azt hallottam, hogy az aki őrözte ott azt a helyet, lopott a mezőről, és vitte be oda. S akkor lebontották. Maradt ott három kereszt.
- Itt Szabófalván csak csángók élnek?
- Úgynevezett csángók, de ők katolikusnak nevezik magukat.
- Mennyire magyarok az itteniek?
- Sajnos, nem. És nem csak az, hogy nem vallják magukat ilyesminek, mert nem csak a hatóságok..., a templomban... ez a nagy marhaság, amikor a templomban a pap ezt a kérdést veti fel, hogy nem szabad más valaminek vallani magad, csak románnak.
- Ezt a pap mondja a szószékről?
- De még hogy!
- Nem magyar véletlenül a pap?
- Dehogynem, csángó. Van Demeter és Farkas, de van román nevű is. Csak ezekből a falvakból jönnek a katolikus papok. És azok a falvak, amelyek elrománosodtak száz éve, vagy több mint száz éve, és van olyan falu, ahol most is beszélnek.
- Szabófalva melyik stációnál tart?
- Itt a nyelv meg fog szűnni. Csak az idősebbek beszélik, a gyerekek nem.
- Klézsén találkoztam olyan szokással, hogy azért magyarul imádkoznak, énekelnek egyházi énekeket.
- Tudom. Ott más a helyzet. Mi teljesen el vagyunk zárva Erdélytől. Ott a közelben letelepedtek a székelyek a XIX és XX században, s aztán megvolt az út Csíksomlyóra. A kapcsolat megvolt. Nálunk nem volt kapcsolat. Ez a hat falu lehet hogy IV. Béla idejéből maradt itt. Ő kezdte szervezni akkor a határvédelmet. Ez a falu, egész biztos, bár nincs adat erre, abból a tájból ered. A Szeret volt akkor a határ. A XII. század végén szokták adni ezeket a neveket, hogy Szabófalva, Tamásfalva. Erről lehet következtetni. Más környékbeli falvakat másképp neveznek.
- Ebben a faluban nem is akartak magyar iskolát?
- Tetszik tudni, a XIX. század közepétől, mióta Románia létezik, nemzetállam, csak románul lehetett mindent, ez volt a politika. Más iskola nem volt Romániában.
- Itt, Szabófalván tehát már csak a katolikusságához ragaszkodik a népesség.
- De azért megtartották szépen a nyelvet. Az összes faluban megszűnt itt, de Szabófalván nem. Ragaszkodtak ehhez a nyelvhez.
- Mi változott? A mai generáció miért nem ragaszkodik? Mi romlott el?
- Mi romlott el? A kommunizmus elhozta, hogy megszervezték a szövetkezeteket, az embert kivették a saját gazdaságából, nem tudott megélni otthon a földjéből, ahhoz szokott addig, muszáj volt kimenni. Kellett, hogy az iskola legyen sikeres... Szokták mondani, amikor én is jöttem a tanügybe, azért nem tudnak a gyerekek, mert más nyelvet beszélnek otthon, és mindenki arra törekedett, tudott románul vagy nem tudott románul, hogy a gyerekeit románul tanítsa. Iskolába mentek, telepeken dolgoztak, gyárakban. Megváltozott, megszűnt minden, megszűnt a háziipar.
- Felesége magyar?
- Szabófalvi. Beszéli a nyelvet.
- Gyermekük hány van?
- Kettő.
- Tudnak magyarul?
- Mind a kettő tud. A kislány megtanult itthon kiskorában, tanult valamicskét a nagymamájától, aztán elfelejtette, később megtanult önmagában, mikor mentünk reggel az iskolába, mindig szokott kérdezni, nem is vettem észre, hogy ő tényleg megtanulta, és láttam, hogy nézett a könyvekben, kérdezett szavakat, és errefele, amikor Magyarországra került, már beszélgetett. Most is elég jól beszél. A gyerek nem. A lány praktikára ment két hónapra, egy nyárra. Gyógyszerészetetet végzett. Negyedéves lehetett, a kollégái abban az évben mentek Franciaországba, nem tudom hova, ő azt kérdezte: ő hova menjen. Neki nem maradt, csak Besszarábia. Ment Magyarországra.
- Most hol van a leány.
- Bukarestben. Férjhezment.
- Magyarhoz, románhoz?
- A neve ugyanaz, mint az enyém. Az édesapját ugyanúgy hívták, mint engem, szabófalvi. Mérnök volt, Románban (Románvásár) dolgozott. A lányomék most Bukarestben vannak, az unoka itt. A fiam, a kisebbik, egyáltalán nem tudott magyarul. Kiment Magyarországra, és a debreceni orvosegyetemet végezte, Debrecenben lakik. Amikor elment innen, nem tudott magyarul. Semmit nem értett.
- Azért csak ragadt rá valami. A családban csak beszéltek magyarul...
- A feleségemmel szoktam magyarul beszélni, velük általában románul beszéltünk. De a gyereket nem érdekelte. Ilyen rengeteg van a faluban.
- De a maga fiából csak magyar lett...
- Az. Csak az állampolgárságot húsz év alatt se kapja meg. Hamarabb megkapja egy afrikai, mint egy csángó. A felesége is orvos. Szabófalvi ő is. Ott végzett iskolát. Azokban az években nagyon támadtak minket. Rokonaim is meg voltak támadva, akárhol dolgoztak, mindig tudták róluk, hogy rokon azzal, aki hazáját árulja a magyaroknak. Nekem szégyellnivaló volt. Itt a faluban is, köszönnek szépen a távolból, de megvan bennük, hogy én olyasmit tettem... A tanítványaim is azt mondják: jó tanár, nagyon rendes ember, csak az a baj, hogy a magyarokkal van. Aki a franciákkal, az amerikaiakkal tart, az nem baj. Arra emlékeztet, mintha a náci Németországban lennénk, magyart mondod, az úgy hangzik, mint akkor a zsidó.
Folytatjuk a beszélgetést Szabó Mihállyal, a felesége kávét főz nekem, a felébredt unokával közénk telepedik, ő azt az igazi, pöszének tűnő, sz-szező csángó dialektust beszéli. Valószínű, nagyon látszik a leplezett érdeklődés rajtam, beszéltetném, felé fordítom a kismagnó mikrofonját, elbátortalanodik, inkább az unokával gügyög, románul. (Megszólalásait a beszélgetésben *-gal jelzem.)
- Mennek mások is Magyarországra dolgozni innen Szabófalváról?
- Most kevesen vannak Magyarországon. Olaszországba mennek.
- Azt én is tapasztaltam, hogy Olaszország a munkakeresés első célpontja.
- Szabófalváról két-háromezer lehet Olaszországban.
- Mennyi a falu lélekszáma?
- Tizenötezer körül.
- S ebből két-háromezer Olaszországban?!
- A fiatalság ott van. Van család, ahonnan elmentek hárman-négyen. Van, aki gyerekestől átment. A gyerekek iskolába járnak ott, rendezik a helyzetüket.
- Elmesélné nekem, hogyan volt az iskolában, amikor magyart akart tanítani a gyerekeknek?
- 90-ben, mint tanár, addig is, és azelőtt is, történelmet tanítottam román nyelven. 62-ben kerültem állásba. Gondoltam, hogy tanítok néhány gyereket, aki meg akarja tanulni rendesebben a magyart, az írást, az olvasást. Pedig én sem tanultam, mint a cigány a zenét, úgy tanultam meg én is. Az egyetemen tanultam meg írni-olvasni, a Bolyain.
(Megjelenik a feleség az unokával a karján: *- Se nem alaszunk, se nem eszünk. – mondja az unoka nevében. – Hát, zavarunk egy kicsit. – Tessék ideülni közénk! – *Akartam adni, de nem akar, nem fogja.)
- Szervusz, kicsi. Értesz magyarul?
- Még se románul, se magyarul. Addig jó.
- Szegény ez a vidék?
- Nálunk mindig szegény falu volt. Pedig akik írtak Szabófalváról a múlt század elején, így mondták, gazdagok. De talán ez azt jelentette, hogy nincs koldus közöttük. Nem volt, de most van. A lakosság kevesedik, mert mennek el. Csak a forradalom után láttam ilyet, gyerekeket koldulni Szabófalván.
- Félbehagytuk: hogyan próbált magyar oktatást szervezni?
- Nálunk voltak ilyen körök (cercuri románul), öt gyereket ha toboroztál, akkor szervezted meg a tanítást velük, mondjuk, hetente egy óra, és különböző dolgokból, amit akart az ember, lehetett földrajz, néprajz, bármi. Én pedig akartam a nyelvet. Nem volt ez tantárgy, hanem külön a rendes tanítástól. S aztán nem engedték.
- Ment valameddig?
- Legalább három hónapig. Azt hiszem, januárban kezdtük, kilencvenben, a forradalom után. Legtöbb az én gyerekem volt, az én osztályomból. Nagyok voltak, tizenkettedikesek. Jártak itten újságírók, jöttek a tévétől, jöttek felügyelők Bukarestből. Kihallgatták őket, én nem is tudtam. Olyan voltam, mint szamár a juhok között, vélem senki nem beszélt.
- Az iskolaigazgató nem szólt valamit?
- Az igazgató magyarul beszélt, az ő gyerekei is ott voltak, náluk a családban magyarul beszéltek. A férje volt román. Örvendett, hogy a gyermekek magyarul tanultak. Neki volt magyar könyvtára is, örökölte.
- Ő állította le a magyar oktatást?
- Igen, igen. Bezárták az ajtót, bezárták az iskolát, nem engedtek be.
(Megérkezik a kávénk. –* Nem zavarok? – Hallom, ön is szakmabeli? Tanárok vagyunk itt mind? – Most megy júniusban ő is nyugdíjba. – Elég volt? – *Én fel vagyok inkább zavarva. De jobb lesz, mert az unokával kell lenni. Most jönnek a fogai, és fel van zavarva. Mondom: aszért mondom, kérjen egerfogat... Csak fáj a szája. Szokász ott isz... – Az egérnek adják az első tejfogakat, bedobják az egérlyukba. –* A hiura dobjuk, ott járnak az egerek. – Mondanak is valamit? –* Adok neked sontfogat, nekem add vaszfogat. – Mit tanított? –* Biológiát. Azt csak ud nascvafat (felületesen), hod mondják, lehet. Met anyi a citologia, histologia, embriologia, genetica, és minden jóba be vannak fogva, és ilen életüknél isz piszcikultúra , ornitologie... – Szokott járni Debrecenbe, a fiatalokhoz? –* Jártam. Moszt egy-két esztendeje. Nincs üdő. És itt nincs kit hadni. – A Szekuritáté, Ceasuscu idejében megvolt a biztonság, milicia mindenütt, ellenőriztek mindent, most nem. Elmentél hazulról, megtakarították a házat. - Amikor kezdték a magyar oktatást, nagyon nehéz volt? -* Moszt végesztek?! Moszt isz nem végesztek. – nem tudom írásban visszaadni azt az éneklő hanglejtést, amivel a feleség előadja mondanivalóját.)
- Támadnak állandóan. Ceausescu idejében létesítettem egy kis múzeumot. Az iskola vette a hasznát. Belelkesítettem a gyerekeket, az osztályokat. Bemutattam a népviseletet, a falu történetét, amire szükség volt.
- Ebből nem lett „magyar” múzeum?
- Dehogynem. Előszöris a papok mondták, hogy adjam át nekik. Csináljuk közösen, mert itt van a moldvai katolikusok múzeuma, most tizenkét éve szervezték, Szabófalván. Mondom, nem létezik ilyesmi, én gyűjtöttem, nekem megvolt a célom, tanár vagyok, tudom, mit akarok vele. Ők papok. Akkor kezdődött a támadás minden oldalról. Először elküldték a rendőrséget. Jött egy tiszt, aki mondta, hogy panaszt tettek le, azért gyűjtöttem, hogy árusítom. Bevittem a rendőrt, az, amikor meglátta, mi van a teremben, megszégyellte magát. Leült az asztalhoz, megírta a jegyzőkönyvet, fel sem nézett. Látta, hogy hazugság.
- Megvan még az a múzeum?
- Megvan. Kínlódom vele. Állandóan támadtak és fenyegettek, hogy kitesznek. Először szavaztak valami pénzt, segítenek valamivel, aztán levágták.
- A pap a legnagyobb tekintély?
- Az. Mindenki katolikus itt. Tavaly beadtak a Szekuritátéhez, szintén azért a múzeumért. Én elárultam magam a magyaroknak, a magyarok fizetnek, magyar ügynök vagyok. Most beadtak a biztonsági szervekhez, nem direkt, hanem elmentek a román újsághoz...
- A politika tüzeli őket?
- A papok. Nálunk van ez a szélsőséges Nagyrománia Párt, na, az kicsi ezek mellett. Azt mondják: halálos bűn, ha valaki magyarul hallgatja a misét. Ez katolikus pap?! A hatóságot köti a törvény. De ezek vadak.
- Az emberek mennek itt a pártokba?
- Mindenki katolikus, mindenki megy a templomba, legnagyobb tekintély a plebános. Ha megmondja, ezt ne választjátok, akkor az nem létezik. Ki mer ellene emelkedni? Ki kerül szembe a faluval? Én, a hülye, szembekerültem mindenkivel. Ez a helyzet.
- Ki bánt itt kicsodát?
- Engem bántanak az itteniek. Uszítja a pap őket. S halkan mondták: Költözzön el! Nem költözöm el! Nem akarok.
(-* Páhár vizi, páhár bor? – Nem, köszönöm. – Próbálgatjuk a kerti növények nevét magyarul, a biológia tanárnő nemigen tudja, egyedül a krizantémra jut eszébe: őszivirág. Közben csitítgatja a gyermeket az ölében, sűrűn hallom: drăgă.)
V. Egy sikeres vállalkozó: Deáky András
- Mit is mondhatnék az életemről? 1941-ben születtem... Azt tudni kell... azért akadtam el, mert tősgyökeres gyimesinek vallom magam, édesapám, nagyapám, az őseim mind itt születtek Gyimesbükkön, és itt vannak eltemetve a római katolikus temetőben, én a véletlen folytán nem születtem itt, apámat a magyar világban Szatmár megyébe helyezték tanítóként, én ott születtem, de hároméves koromban már visszakerültem, és azóta egyfolytában, kis megszakításokkal itt élek. Az elemi iskolákat még itt Gyimesbükkön magyar nyelven végeztem el. - Tiszta magyar a község?
- Nem. Tizenöt évvel ezelőtt, a forradalom után kértük a községnek a Hargita megyéhez való visszacsatolását, a parlamentben is alkalmam volt ezzel kapcsolatban beszédet mondani, aláírásokat gyűjtöttem, és elvittem Bukarestbe, akkor még a község lakóinak hetven százaléka magyarnak vallotta magát. A legutóbbi népszámláláskor ez már csak 52 százalék volt.
- A magyarok fogynak vagy a románok szaporodnak?
- A magyarságtudat gyengül. Többnyire az összetétel maradt, a Trianon óta eltelt nyolcvan esztendő, az ötven éves Bákó megyéhez tartozás, a magyar oktatásnak a hosszú évtizedekig való hiánya, a vegyes házasságok, mind-mind befolyásolták, hogy az ittélő csángómagyarokban a hovatartozás nagyon meggyengült.
- Térjünk vissza az önéletrajzi fonalhoz. A gyökerek tehát itteniek...
- A középiskolát Sepsiszentgyörgyön végeztem, a Mikó Kollégiumban érettségiztem. Utána beiratkoztam a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára, elvégeztem ott a román-magyar szakot, és kineveztettem magam Gyimesbükkre, itt hely volt, az is volt a tervem, hogy hazajövök a szülőfalumba. Három évvel később kineveztek iskolaigazgatónak, ez volt 1966-ban. Itt már a község minden iskolájában akkor román nyelven folyt az oktatás. Hét iskola van, amiből három 1-4 osztályos, négy 5-8 osztályos. S én már akkor próbálkoztam azzal, hogy újraindítsam a magyar nyelvet, hiszen nem valaki ellenében kell magyarnak lenni, mindig is ezt vallottam, hanem saját magunkért, gyermekeinkért, azokért, akik vállalják önmagukat. Ne erőszakos módon próbálják az embert asszimilálni, mindenki döntse el a saját lelke mélyén, hová tartozik. Akkor is aláírást gyűjtöttem, és beindítottam a fakultatív magyar nyelvű oktatást heti három órában. Én magam tanítottam mindig reggel héttől nyolcig.
- A tanárok megoszlása ugyanolyan volt, mint a lakosságé?
- Nagyjából, de néhány tanárt importáltak a közeli Comanesti-ből, román falvakból, azok ingáztak. Abban az iskolában, ahol igazgató voltam, a községnek abban a részében inkább magyarok voltak.
- Elválik a községben a kétféle lakosság?
- Megoszlik patakonként. Bálványoson, Rakottyáson több a román. Beindítottam a magyar nyelv fakultatív oktatását, és egy alkalommal Beke György meglátogatott, egy interjút készített velem, őszintén elmondtam neki, hogyan állnak a dolgok, megjelent a Hét című lapban. Később megjelent a „Magunk keresése” című kötetében is. Nagy port kavart fel, politikailag ezt nem nézték jó szemmel, ősztől már le is váltottak az igazgatóságból, nem véglegesítőzhettem. Mindent megtettek, hogy félreállítsanak. Abban az időben nősültem. Csak mint helyettes tanár működhettem. A fekete dossziém kísért mindenhová, a véglegesítőn meghúztak Iasi-ban.
- Felesége pedagógus?
- Orvos, marosvásárhelyi származású, vállalta, és itt élte le az életet a Gyimesekben, mellettem. Úgy kezdődött, hogy egy alkalommal megbetegedtem, ő meggyógyított – én pedig hálából feleségül vettem.
- Ő is olvassa a Magyar Szót?
- Szóval, beiratkoztam a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemre, és elvégeztem a magyar-német szakot. Mindent lehetett tanítani akkor, csak magyart nem, németet meg románt tanítottam.
- A nagyon hosszú Ceausescu-éra alatt volt-e mégis valami, ahol magyarkodni lehetett? Táncklub, színház, hagyományőrző egyesület?
- Itt él még a tánc, az ének, az ősi hagyományos hangszerek, az emberek nem művészek, egyszerű parasztemberek... Nem volt szabad énekelni magyarul, táncolni viszont lehetett zeneszóra. Próbáltunk csángó táncokat bemutatni, sőt még nyert is a gyimesi csángók tánccsoportja a „Megénekeljük Romániát” fesztiválokon.
- A pap magyar?
- Igen. Az volt a szerencsénk, hogy a falu a gyulafehérvári egyházkerülethez tartozik, tehát a pap magyarul prédikálhatott. A templom volt a magyar nyelvnek az őrzője, ápolója. Olyan papjaink voltak, mint Dani Gergely, aki gondoskodott arról, hogy a templomban legyen magyar szó, hittanórákon beszélt a gyermekeknek a magyar történelemről...
- Gondolom, kilencvenben kezdődött itt egy újabb erőfeszítés.
- Nagy reményekkel indultunk, testvérekként borultunk egymás nyakába románok, magyarok. Sajnos, rövidesen meg kellett győződnünk arról, hogy a román hatalmasok véleménye ebben a kérdésben nem sokat változott. Nem fogadják el azt az igényünket, hogy mi ezen a földön itthon vagyunk, mi is szeretnénk megmaradni hitünkben, nyelvünkben, hagyományainkban. Említettem már, hogy sikerült a község három iskolájában elindítani a magyar nyelvű oktatást.
- Volt hozzá tanerő?
- Szerencsére volt. Engem a kollégák megválasztottak igazgatónak, még a románok is rám szavaztak. Később volt két-három román kolléga, aki telekürtölte az országot, hogy elüldöztük őket. Aztán fentről gondoskodtak arról, hogy etnikai feszültségeket szítsanak az itt élő csángók között. Tudni kell azt, hogy itt valamikor görögkatolikusok is éltek, akiknek magyar identitásuk és magyar papjuk volt. Román volt a pap, de Gergely Viktornak hívták. Amikor 1947-ben betiltották a görögkatolikus vallás gyakorlását, akkor kényszerítették őket, hogy átálljanak ortodoxnak. A java átállt, de voltak olyanok is, akik a római katolikus vallást vették fel. Ezekből tisztességes magyar emberek lettek, a másik rész, akik megtagadták a hitüket, a nyelvüket, ezek elrománosodtak, s bizonyítaniuk kellett, hogy ők románok...
- Ez miben nyilvánul meg? Van nagyromániás pártszervezet?
- Így van. Van nagyromániás párt, meg az összes többi szélsőséges is jelen van. Én létrehoztam az RMDSZ helyi szervezetét, akkor ezer tag volt benne. Egyike volt a legerősebb, legaktívabb szervezeteknek a gyimesbükki. Így működtünk hosszú éveken át.
- Megmaradt ez a lelkesedés?
- Sajnos, nem. Őszintén mondom, nagyon megrendült az embereknek a hite az RMDSZ-ben.
- Ez mikorra tehető?
- Néhány évig hittünk abban, hogy szükség van egy szervezetre, ezt most is hiszem, hogy szükség van arra, hogy valahová tartozzunk. Kezdtek az emberek nem mindenben egyetérteni azzal a fajta politizálással, amit az RMDSZ csúcsszervei folytatnak. De, őszintén mondom, nem látok alternatívát.
- Átjutnak ide ezek az újabb szervezkedések, vagy csak a hírük?
- Átjutnak. Mi nem vagyunk messze Erdélytől. Próbáltak megkeresni engem is személy szerint. Óriási a dilemma, mert nem látom a túlsó oldalon a biztonságot, a felkészültséget. Itt mégiscsak van egy gépezet, ami begyakorolta magát, amit elismer a román hatalom. Viszont az emberek java része gyors változást szeretne, nem ért egyet a kis lépések taktikájával. Sokan azt mondják: nekem ne szúrják ki a szemem azzal, hogy a Szabadság-szobrot újra fölállították, messze innen valahol. Most is az erőszakos beolvasztás politikáját folytatják a románok. Az erdélyi magyarság jövője csak az, hogy kivívja az autonómiát.
- Mindenki ezt akarja. Inkább arról szól a vita: hogyan. És valamelyest lelkiismereti kérdés lett belőle.
- Viszont ez vörös posztó a románok számára. Nem is számíthatunk arra, hogy ők megadják nekünk. Én azt mondom, a saját intézmény-rendszerünket kell nekünk kiépítenünk, csak ez ment meg minket a haláltól. Már az utóbbi tíz évben háromszázezerrel csökkent a magyarság száma itt. Ha olyan vezetőket találnánk, akik közös nevezőre tudnak jutni a román hatalommal... Hogy ne gázoljanak belénk. Én nem tehetek arról, hogy a határok átvonultak felettem, én meg akarok itt maradni.
- Beszéljünk erről a vállalkozásról. Hogyan indult, honnan jött a gondolat?
- A Tatros folyó partján építettem egy kis házat, a gáton túl, a folyó árterületében, hogy legyen egy hely, ahol elbújhatok, mégis otthon vagyok. Ezt a házat, amelyben most ülünk. De a román vízművek belekötött ebbe, kényszeríttetek arra, hogy tüntessem el onnan, bontsam el. Fogtam magam, Csíkszeredából kihoztam egy darut, becsomagoltam a házat, föltettük a töltésre, és a daru az előre megöntött pillérekre ide letette. Ezt a Romániai Magyar Szóba Guther M. Ilona szépen megírta fényképekkel illusztrálva: Költözik egy ház a Gyimesekben. Jöttek mindenfelől a barátok, külföldről is, „Jaj, milyen szép itt nálad! Nem gondoltál arra, hogy mi is eltöltenénk egy-két napot itten?” Így kezdődött ez az egész. Először beépítettem ennek a tetőterét, nyolc férőhelyet alakítottam ki, aztán rendbetettem egy kis házat, ott is kialakítottam két szobát. Akkor megvásároltam egy régi csángó házat valamelyik pataknak a fejében, százesztendős házat, hogy felépítem itt. Igenám, le is bontottam, mikor a gerendákat kezdtük nézegetni, egyik korhadt volt, a másik szúette, alig tudtam a régi anyagból valamit fölhasználni. Az arányokat, meg az építkezési stílust tiszteletben tartottam. Ha már itt is építettem két szobát, akkor a tetőteret is beépítettem. Berendeztem, hogy az mindent igényt kielégítsen. Hideg-meleg víz, angol vécé, zuhanyozó, minden. Néhány évig így működött. De többen kezdtek jönni. Kezdett elindulni egy üzlet. El kell mondanom, hogy engem nem is az anyagi érdekek vezéreltek, itt sokkal többről van szó. Ha szétnéz itten, akkor látja, ez nem is úgy néz ki, mintha üzleti szándékkal épült volna.
- Engem inkább skanzenre emlékeztet.
- Az is volt a tervem. Fölvásárolok régi csángó házakat, itt újraépítem azokat, berendezem, és azokban fognak lakni a vendégek, turisták. Mihelyt láttam, mibe kerül egy régi háznak az újjáépítése, a tartósítása, akkor lemondtam inkább róla. Új anyagból építettem ugyanabban a stílusban. Most áll befejezés előtt az a kilencszobás új ház. Pillanatnyilag 49 embert civilizált körülmények között el tudok helyezni.
- Programok is vannak?
- A népzenét és a népi táncot is be akartam mutatni. És szerveztem egy csángó népi mulató programot az idelátogatók számára. Óriási sikere lett. Egyre többen jönnek. Eszem-iszom, dínom-dánom-lakodalom, de csángó népviseletbe öltözött híres gyimesvölgyi zenészek énekelnek, sír a hegedű, búg a gardony, köményes pálinkával és kürtős kaláccsal kínáljuk a vendégeket, helyi, jellegzetes ételek vannak az asztalon (orda, juhsajt, malacszalonna, túrós puliszka), családias hangulatot teremtünk. Borokat, söröket szolgálunk föl... Két étkezés között pedig gyalogosan elmegy a vendégsereg az ezeréves határhoz, rendhagyó történelemórát tartok nekik. Így alakult ki, és lassan be is járatódott ez a falusi turizmus itt nálam.
- Jelképes befejezése is lehetne a beszélgetésnek az a tavaly még csillag, most már napocska, amely az új épület oromzatát díszíti.
- Emlékeztek, tavaly még egy ötágú csillag volt a deszkába vágva, mert úgy láttam egy régi csángó házon. Mindenkinek szöget ütött a fejébe, mindenki megkérdezte, hogy az mit szimbolizál? Aztán fogtam magam, és a csillagból napot csináltam (az is csillag).
VI. Körülírások és fogalomzavar
Ahogy a székelység eredetéről sokféle tudományos elmélet és legenda él, úgy a csángók eredete is bizonytalan, egy biztos, az a székelyekkel kapcsolatos időnként föltámadó teória, miszerint elmagyarosodott románok, itt föl sem merülhet, a színromán környezetben hogyan is érhette volna el őket a magyarok agresszív, nacionalista, beolvasztó, etnikai alapon szervezett Nagymagyarországos birodalmi álma. Egyes nézetek szerint a Prut és a Szeret között kell keresnünk Etelközt (folyóköz), ahol a nyugati irányba vándorló magyarok a honfoglalás előtt hosszabb ideig megtelepedtek, s a csángók ősi rétege azokból adódik, akik akkor nem vándoroltak tovább, hanem itt megmaradtak. Más nézetek szerint a csángók történelme összeforr a székelyekével, a kora középkori magyar állam a Kárpátokba telepítette mint természetes határra az őrizettel megbízott székelységet, és az ettől keletre eső területeken az utak, gázlók, szorosok mellé előretolt ékekként települtek csángó falvak, amelyek a kisebb nomád támadásokat megállították, a nagyobbakat megtorpantották. A fönnmaradt földrajzi nevek ez utóbbit látszanak igazolni.
A Székelyföld népességmegtartó ereje véges, mostoha mezőgazdasági környezete további kirajzásokhoz vezetett, így jöttek létre Moldovában később is csángó települések, s tán innen származik a csángó elnevezés, hogy „elcsángáltak” a közösségtől. A huszita háborúk után is Moldovába menekültek a magyar túlélők. Némely nézetek szerint a Brassó környéki falvakban megtelepedett székelyek is csángók.
A határőrizet és a birtokviszonyok gyökeres átalakulása Mária-Terézia és II. József idejében nem csak itt, hanem Európa-szerte elindítják a mezőgazdaság átalakulását, a nagybirtokrendszer megszilárdulását, a paraszti életforma azóta is megoldatlan folyamatos átalakulását. A székelység történelmében bekövetkezik a Mádéfalvi veszedelem, ismét egy nagy kirajzás, a Monarchia területéhez tartozó Bukovinában alapítanak hét falut (Andrásfalvát, Boldogfalvát, Hadikfalvát, Istenfogadj-ot, Istensegíts-et, Józseffalvát s Magyarfalvát). Őket is csángónak nevezi az általánosító, egybemosó szemlélet.
Európa parasztságának két válasza volt a történelem kihívására. Az egyik a születésszabályozás, amely az egykézéshez vezetett, a másik a kirajzás. A nagyobbrészt katolikus csángók és székelyek válaszára jellemző, hogy az említett hét falu lakosságát egy csángómentő akcióban 1941-ben áttelepítették előbb a visszacsatolt Bácskába, majd onnan menekülniük kellett az ország belsejébe. Nem egészen kétszáz év alatt ennek a hét falunak a lakossága megtízszereződött, miközben Európa népessége csak megduplázódott.
Nem ez volt az egyetlen csángómentő akció. A bukovinai csángók között a XIX. század 80-as éveinek elején, több rossz termésű év után, erős mozgalom keletkezett a hazába visszatérés ügyében. Ugyanazon időben történt az aldunai réti földek kiszárítása s töltésekkel való biztosítása. Ez a kincstári terület alkalmas települ kínálkozott, és az 1882-ben Somssich Pál elnöklete alatt megalakult csángó magyar egyesület erélyesen munkába vette a visszatelepítés ügyét. Körülbelül 100 000 forint gyűlt össze, és 1883-ban Odescalchi Artur herceg Bukovinába indult, hogy körülbelül 1000 munkást visszahozzon a hazába. Ezek helyett azonban több mint 3000 jelentkezett, ellátásukról nem volt kellően gondoskodva, az új falvak sem a Duna, sem a belvizek ellen nem voltak kellően megvédve, és így a gyarmatosok újabb nyomorúságra jutottak. A telepítést külön kormánybiztos vezette. Három falu épült: Székely-Keve Kubin szomszédságában, Sándoregyháza és Hertelendyfalva, Pancsova közelében. Egy másik akció Déva környékére telepített csángókat, akik hamarosan megint román alattvalókká váltak.
Ebben a fogalmi zűrzavarban csak azt nevezhetjük csángónak, aki annak vallja magát. A hagyományos paraszti életforma és a faluközösségek megőrizték a nyelvet, amely elszakadt a tömbtől, erős román hatásoknak volt kitéve, de sok elemében még ma is föllelhetők a székely nyelvjárás jellemzői. A XIX. század második felében létrejött az erős román nemzetállam, s iskolával, hivatallal, kényszerrel és egyházi közreműködéssel megkezdte a csángók jó románná alakítását. Kisebb csoda, hogy egyáltalán találunk még olyanokat, akik megszólalnak magyarul, őriznek valamit a hagyományokból. 1990 után megváltozott a magyar kisebbségpolitika, a csángóknak is jut valami a magyarországi támogatásokból, és az a tapasztalatom, hogy a legkisebb ide eljutó támogatás is nagy változásokat képes elindítani. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, a magyarságukat vállalókat gyanakvás és közmegvetés kíséri sokhelyütt.
A székelyek és a csángók sorsa párhuzamos, az elrománosodás folyamata a szórványban mindenütt gyorsabb és radikálisabb, mint Csángliában.
Meséljük már végig a történetet, ami a történelemkönyvekből általában kimarad. A Rákóczi szabadságharc korában Magyarországnak mindössze 3-4 százalékát vonták mezőgazdasági művelés alá, a földből élő népesség nagyobbrészt a közös használatú árterek, legelők, kaszálók, erdők, havasok használatából élt, ahogy élni tudott. A birtokrendezés és a nevesítés vezetett oda, hogy a hatalmas területek betagolódtak egy-egy nagybirtokba, a szabadparaszti és jobbágytelkek aprózódtak, a terjeszkedésnek, a növekvő népességnek nem jutott föld, a máig továbbélő kisgazda és parasztpárti világnézet innen eredeztethető. A Székelyföldet csak százéves késéssel érte el a havasokat is magántulajdonba adó, telekkönyvező kapitalista szellem. Arányosításnak nevezték a rendeletet, lényegében azt jelentette, hogy a völgyben meglévő földtulajdonok arányában osztották el a hegyek, havasok területét a tulajdonosok között. Ezzel végképp kihúzták a földet a székelység lába alól. Most már nem Moldova a vándorlás, kirajzás iránya, hanem Románia egyéb területei, a XIX. század végén csak Bukarestben kétszázezernél többre becsülik a magyarok létszámát, s akkor még nem beszéltünk a többi dinamikusan fejlődő román városról Konstancától Krajováig. Jóval Trianon előtt megkezdődtek azok a folyamatok, amelyeket a nagyhatalmak döntése csak továbblódított. Félmilliónyi székely kitántorgott Amerikába (lásd: Ábel Amerikában). Most éljük az utolsó kirajzást, a cél most már szinte bármely ország, amely hajlandó befogadni az idegent, a legtöbben Magyarországra távoznak. Az utóbbi tíz évben háromszázezerrel fogyatkozott a romániai magyarság létszáma.
Mi tartotta meg a csángókat évszázadokon át? Távol a magyarságtól, idegen környezetben, szegénységben. Talán a vallásuk, amit szabadon gyakorolhattak. Most, az utóbbi évtizedekben éppen a vallás az elrománosítás legfőbb terepe. A XIX. században, a XX. század elején még küldtek egy-egy magyar papot a Székelyföldről segítségképpen, és voltak imakönyvgyűjtő segélyakciók az anyaországban. Most aláírásokat gyűjtenek a csángók, vallási vonalon lobbiznak a magyar nyelvű misékért. Pár éve a pápa az ökumené szellemében Bukarestbe látogatott, de valahogy nem fért bele a programjába a katolikus vidékek meglátogatása az országban, bizonyára nem akart felesleges diplomáciai bonyodalmakat kavarni. A fiataloknak román az öntudata, Olaszország irányába készülődnek, ahol a rokon nyelv és a katolikus vallás megkönnyíti a beilleszkedést.
Itt hallottam, valakitől idézték, ha Magyarország lemond a csángókról, akkor előbb-utóbb lemond a székelyekről is. Egészen máshogy hangzik, mintha az anyaországban mondja valaki, és más keserűség hatja át, ha Erdélyben bukik ki az ajkakon. Mi keresnivalónk van a nagyobbrészt románul beszélő falvakban? Gyanakvás és idegenkedés követi lépteinket, mintha ellenséges terepen járnánk.
Még két rövid történet a pesszimista folyamatábrázolás végére, annak érzékeltetésére, hogy a romániai magyar politika milyen furcsa röppályákat vesz fel ezen az otthonos, mégis idegen terepen.
Klézsén járt Markó Béla politikus, a tévéből ismert személyiség, így mesélték nekem, be is gyűltek a kultúrházba vagy száz-százötvenen. A magyar-magyar találkozó úgy zajlott, hogy megkérték, beszéljen magyarul, nekik nemigen van alkalmuk ezen a nyelven informálódni a politikai helyzetről, de engedje meg a Tisztelt Markó Béla úr, hogy ők pedig románul tehessék föl a kérdéseiket, mert nekik így könnyebb. És ezen a módon zökkenőmentesen folyt a társalgás, olyannyira jó hangulatban, hogy a végére az egyik helybeli megkockáztatta a magyarul megszólalást. A következőt mondta: Nagyon megköszönjük Markó Béla úrnak, hogy mi moldvai románok ilyen szépen beszélhetünk magyarul.
A másik egy vicc. Tudom: a vicc halála, ha elkezdik megmagyarázni, de itt mindenképpen vázolnom kell az előtörténetet. Hat-hét évvel ezelőtt hallottam a magyarországi eredetit, akkoriban Torgyán volt a parlament primadonnája, napirend előtti hozzászólásaival tematizálta a közbeszédet, sokan röhögtek rajta, különösen értelmiségi körökben, az egyszerűbb emberek körében pedig ő volt az, aki kimondja a valódi kritikát. Az eredeti róla szólt, megfogalmazva azt a felemás helyzetet, ami népszerűség és elutasítás között ingadozik egy politikus megítélésében. A klézsei változat: Terroristák törnek be az ülésező román parlamentbe, fejükön csuklya, kezükben gépfegyver. A képviselők föltartott kézzel fölállnak, néma csend. Az egyik terrorista megkérdezi: - Melyik a Markó Béla? (románosan mondják: Marko Belo). – A megszólított fölemeli a kezét. Ismét a terrorista: - Na, Belo, bukj le! – és tratatatata, lelövik az összeset.
VII. Duma
Duma, mint sok beszéd, és Duma, mint Duma András költő, a Klézse-Szeret Alapítvány létrehozója, elnöke, mindenese. Az első estét nála töltjük, neki erős szilvapálinkája van, hatan üljük körbe az asztalt, de legtöbbet ő dumál. Ide eljutni még Klézséről sem egyszerű, a telefonos utasítás úgy hangzott, hogy Tyúkszert kell először keresnünk, azután ott érdeklődni az udemerés Duma után. Az alapítványi házban térkép a falon a faluról, nem tűnik bonyolultnak a dolog, Ferike mégis felajánlja, hogy elkísér bennünket. Mégsem mértük fel valóban jól a helyzetet, mert arra a javaslatunkra, hogy menjünk gyalog, a tanító azt válaszolja, akkor legalább egy órát gyalogolunk. A térkép háromféle utat jelöl: országút, jó út és földesút. Nagyobbrészt „jó” utak vannak a faluban. Az utolsó meredek utcácska előtt megállítjuk az autót az út szélén, bár Ferike szerint ezen csak úgy söpörnek a Daciák, inkább sétálunk száz méterrel többet. A Duma ház Klézse pataka mellett áll, itt is jó út volt, csak az áradás elvitte. Közben be is sötétedik, csetlünk-botlunk az árkok, uszadékfák között...
Félig elkészült emeletes ház, a gyér villanyfénynél nem tudjuk fölmérni az állapotokat, a falakon kívülről ott meztelenkedik a hőszigetelés, bent egy kettős nagyszobában ülünk le, a házigazda ebben múzeumot szeretne kialakítani a helyi eszközökből és viseletekből, amely egyben tanteremként is szolgálhat. Feleségét csak néhány pillanatra látjuk, mintha idegenkedne tőlünk. Ismerős a helyzet, amikor a hosszú házasévek során mindaddig normálisnak tűnő férj egyszercsak elkezd politizálni. Ami onnan nézve azt jelenti, hogy idegen emberek jelennek meg a házban, éjfélekig isznak, megváltják a világot, újságokba meg tévéadásokba kerül az ember neve, a szomszédok udemerésnek nevezik, eltűnik napokra, mintha csak folyamatosan azon ügyködne, hogyan lehet még jobban fölborítani, szétzilálni a család életét.
A különféle csángó szövetségek, alapítványok, tömörülések nyíltszíni vitát folytatnak arról, ki hogyan bánik a támogatási pénzekkel, ki képviseli a csángók igazi érdekeit, ki tudja a biztos jövő receptjét. Ismerős? Őket is elérte a magyar átok, torzsalkodnak, veszekednek, vitatkoznak, külső támogatókat citálnak... Még egy valódi bizonyíték arra, hogy ők – magyarok. Beszámolót kapunk a helyzet pillanatnyi állásáról, a kismagnó őrzi a beszélgetést, de sűrűn elhangzik, ezt a nevet ne írjátok bele, ezt csak nektek mondom. Duma András sokat forog magyarok között, a magyar köznyelvet jól használja, csak időnként kever bele lokális ízeket. Rokkantnyugdíjas, és dolgozik annyit, mint két egészséges. Viszi az alapítvány (a klézseiek úgy mondják: lapítvány, ennek van értelme) ügyeit, építkezik, és három hektáron gazdálkodik.
Az alapítvány hőskorára jólesően vissza lehet emlékezni, ahogy elindultak a támogatások, józan gyakorlatiassággal beruházott. Nincs magyar értelmiség a csángó falvakban, avat be a gondolkodásába bennünket, ezt kell kinevelni a jövő érdekében. Vett egy lakást Kolozsváron, ahol lakhat három-négy csángó diák, amíg a magyar egyetemen tanul. Vett egy kisbuszt az alapítványnak, meg egy házat, ahol a szállásunk van, s elkezdte bővíteni, átépíteni. És utolérte a támogatások köldökzsinórján táplált szervezetek sorsa, a lassabban csordogáló pénzek és a fásuló lelkesedés olyan helyzetet teremtett, amelyben gondot jelent az épületadók kifizetése, a villanyszámlák, a takarítónőt el kellett bocsátani. De azért bizakodó, „ a legnagyobb remény – a remény”, mondja.
Csángó fiatalok tanulnak magyar nyelvű középiskolákban Erdélyben, négyen Bukarestben az Ady Líceumban, köztük az ő egyik lánya. Fölvetjük, hogy jöhetnének a Hungarológiára is, mert általában azzal van gondjuk, nem beszélik hibátlanul a magyart, de Bukarestben a román környezetben akármilyen csekély anyanyelvi ismeretekkel jól helytállnának a román anyanyelvű diákok között.
95-ben, meséli, a csángószervezetek Klézsére szerveztek egy találkozót. „Erről többet tudott a titkosszolgálat és többet tudott az egyház, mint a falusiak. Én magam nem tudtam semmit erről. Akkor még nem voltam olyan tevékeny a csángóügyben. Lehullott a régi rendszer, megváltozott minden... egyszerűen úgy csöppentem bé oda, ezt nem fogom soha elfelejteni. Akkor éppen ástam egy kutat, hogy béhozzam a vizet a házba. Berekedt egy valami oda, és kellett hozni egy emelőt. Az emelő pont ott volt, annál az illetőnél, amelik szomszéd volt a történetekvel. Amikor leértem oda, akkor láttam, néhány könyv ég, az emberek el voltak szertülve, öregasszonyok felfelé, be a falu közepe felé. Kérdeztem, mi van ott, mi ég? Én szekérvel mentem le. És mondják, hogy mi legyen ott. Bejöttek valami magyarok, s hoztak valami szentírásokat, és képzeld el, hogy esszeverekedtek, mert azt mondták, hogy elveszik a magyarok a templomot s az eskolát. Nem tudom, hogy jött nekem az egész. Az öregasszony elválott tőlem, az illető nem volt honn, a másik oldalán volt a szőlőben. Láttam, a felesége meg más asszonyok mindig néznek át erre az oldalra. Nekem a szemeim nem szolgálnak rendesen, annyira, amennyire kellett. Mit néznek, jóasszonyok? Nem látod, azt mondja, mesinák ott. Mesinák azok, tudjátok, nagy autók. Katonai autók voltak. Bé volt kerítve a falu. Amikor jöttem vissza, felfelé, jöttem a szekérvel, valami úgy furcsa volt. Megálltam és fölálltam a szekérre. A géppuska fel volt szépen három lábra állítva a falu felé. – Kik égették a könyveket? – Hát ez a kérdés. A papok, felkészített emberek, amelyikek később meg is bánták... És, képzeljétek el, a falunak még egy százaléka sem tudott az egészről. Mikor mentem ki a pékség mellett, láttam egy autót, és voltak benne emberek. Ha meghalok is, elmondom mindenkinek, mert láttam. Ott vártak, lesve. Később jutott eszembe, amikor megláttam, ahogy a bányászok Bukurestbe botokval járkálnak, pontosan ezek így voltak. Csak Klézsében nem jöttek elé. Meg volt híva Kötő József, őt visszatérítették, bé volt kerítve a falu.”
A magyar nyelv oktatása az iskolában. Itt is aláírásokat gyűjtöttek, kérvényt írtak a magas minisztériumba Bukarestbe, hivatkoztak a megfelelő törvényekre és rendelkezésekre, ahogyan kell ezt... „Kapok egy ilyen meghívót szépen, ilyen küs papirkára, considiul parintilor.. (a szülők közössége) meghívja Duma Andreit s a többi, a végén nincsen se pecsét, se iktatószám. Tartom a kezemben, s nezem, s jön a feleségem, klézsei asszony, s mondom, látod, asszony, mi van a kezemben? Nézi, nézi, s azt mondja, avval töröld meg a feneked. Jól van, de úgyis emberek írták. S le is mentem az iskolához. Az egyik teremben voltak kétszázötvenen. S lejött a plébános. Mondja: Uraim, ebben a küs teremben ilyen sokan nem tudunk elférni, menjünk fel az egyháznak a termibe. Mentünk az úton, volt egy húsz ember, amelyik meg volt részegítve. Akkor elkezdi a szöveget a domnisoara, egy tanítónő, milyen románok a csángók satöbbi, és mennyire ragaszkodnak a románsághoz. És akkor: mondja el, Duma úr, hogy mit akar. Nem volt rendőr, és nem volt a hivataltól senki. Hanem az iskolától és az egyháztól. Erre felálltam, és elkezdtem magyarázni: ez s ez a rendelet, ez s ez a paragrafus... Haladt a dolog... Amikor a pap meglátta, hogy mindenki ráfigyel arra, amit mondok, akkor közbeszólt: Vedec, aszta jeszte kare vrea sza faka dezbinarea... (lássátok, ez az, aki csinálja a viszályt). És így lenéztem a terembe, azok, amelyek aláírták a kérvényt, az elsők voltak, akik kifuttak. Azután a többiek is kimentek csendben. És az a húsz ember, ameliket megbérelte a pap, bennmaradtak. És mi mindent nem csináltak! Bekeríttek, kimentek a tanárnők is, a táskámba vizet öntöttek, meg ilyen-olyan dolgok. Én próbáltam azért mindenkivel beszélni, mindenkinek a kérdésére feleltem. Láttam, nagyon részegek. Kijöttem, négyen kijöttek utánam. Az egyiknek a szoknyája alatt valami fényes volt (szoknya nálunk a kabát), és mondta, ha nem megyek vissza, hogy aláírjam a papírt, nem tudja, mi történik. Ilyenkor, nem tudom, ti mit csinálnátok? De én a következőt gondoltam. Azt mondtam. Ember, mindenkinek véleménye lehet, ahogy lássa ő. De nekem két dolgom van választva: vagy meghalok, mint egy kuta, vagy béna maradok életemnek egész a többi részire, vagy visszamegyek egyszerűen aláírni egy papírt. Visszamentem, aláírtam. Soha életemben nem tudom, hogy mit írtam alá. Azt tudom, hogy már egy hétig azután tartott a pap az udvarban egy nagy listát, amelyben megkérte, hogy mindenki írja alá, nem ért egyet azzal, amit én csinálok Klézsébe. Van hétezer-kétszáz lélek, kétszázan írták alá azt a papírt. – És én!”
Ez a frontvonal. Duma András szerint anarchia van csángóügyekben.
„Most elmondok valamit. Föl tudod venni? Ki van nyitva? Figyelj ide: Kösd meg a bezeredet, húzd össze a melekötődet, mert köpörítni foglak, miként köpöríti a cinkát a külbécs a fa alatt, miközben rugódossa a lábaival, miközben a szádokon a virág virágzik, és fejetek zsegerák. – Ezt le is fordítod, hogy megértsem? – Szóval: húzd össze a gallérodat, gombold bé az ingedet, a melekötő, az mellkötő, a cinka a tizenhat éves alatti leánka, köpörítő, az köpör az agyába valakinek, nem hagy békét, szomorítja, mikor a kutya kapar a lyuknál, és nem hagy békét az egérnek, a szádok, mint a székely is mondja, hársfa, mert szomorítnyi foglak, mint szomorissa a leánka a küs csigát (külbécs a csiga) a kákányba, a hársfa alatt, és ne legyetek diverszionisták.” (Nem biztos, hogy hibátlanul sikerült lejegyeznem a nagy dózisban kapott csángó nyelvleckét.) Még megkérdezem, honnan származik a csángó elnevezés. – Egyik oldal azt mondja, mert csengő van a ló sörényén, a másik tudós azt mondja, hogy elcsángált. Én azért vagyok csángó, mert Budán születtem, és nem az elszékelyesített falvakból vagyok. Nekem külön kultúrám van a székelységhez képest. A csángók magyarok, a székelyek - székelyek.
Még vacsorát kapunk a földszinti konyhában. Szépen meg van terítve, a feleség elkészítette, föltálalta. Közben tervezzük a másnapot: meg kell nézzük a forrófalvi temetőt, Szabófalvára Duma velünk jön, meg akar ismerkedni Turlui Bogdannal, s jól fog majd a jelenléte, könnyebben megszólalnak tán magyarul. András szintén nagy gombász, és a beszélgetés innen kezdve egy mikológiai-néprajzi szimpózium eszmei magasába szárnyal, amihez csendesen asszisztálunk mi többiek.
VIII. Utazások Dumával
Reggel kocsimosás... Lefelé gurultunkban egy építkezés mellett haladunk el, a világ vezető építészeti szaklapjai a vályog reneszánszáról cikkeznek, az egyik legolcsóbb és legemberbarátabb építkezési mód, itt is követik a vezető trendeket, betonalapra, szigetelésre kerülnek a vályogfalak. Az építkezők megengedik, hogy lefényképezzük őket. A templomnál megállunk, itt az obeliszk az első és második világháború helyi áldozatainak. Nagy verekedés volt. (Ha két szomszédos csángó család között háború van, az még normális állapot, akkor romlik meg végképp a viszony, ha verekedésre kerül sor. Ezért mondják a világháborúkat első és második verekedésnek.) Szép román felirat emlékezik az elhunytakról, jó magyar nevek románosítva. Ezek mind magyarok voltak, és hogy egy fasiszta hadsereg katonájaként pusztultak el, vagy felszabadító hősi ármádia öntudatos harcosaként, az nem derül ki a feliratból. Ugyanúgy, mint a két háború minden magyar katonája, tették, amit parancsoltak nekik.
Fölvesszük Duma Andrást, és indulunk Forrófalva felé. Egy helyen Andrásnak le kell adnia egy csomagot, a két gombász nagy boszorkánykörökről beszélget, ezért rendre elvétjük a kereszteződéseket, innen háromszáz méterre kellett volna elfordulni jobbra, mondja András, megfordulunk, elfordulunk. Ha követne bennünket valami titkos ügynök, akkor zseniálisan konspiratívnak látszunk. Majd egyedülállóan új felfedezés küszöbére érünk, András úgy tudja, régen valami gombafajtát használtak az asszonyok fogamzásgátlásra vagy magzatelhajtásra. Ilyen még nincs a szakirodalomban! Hacsak én el nem kotyogom most a titkokat idő előtt. Csakhogy, nincs asszony, aki ilyesmit elkövetett volna, még ha tud is róla. Meg, ugye, egy férfinak beszélni ilyesmiről... Valami vén bábaasszonyt kellene felhajtani, aki iparos módon tudna nyilatkozni a nagy misztériumokról. András tarsolyában van egy név, igaz, nyolc gyermeket nevelt fel, nem valószínű, hogy birtokában lenne a titoknak. Bár az is lehet, tizenhatot szült volna, ha nincs a csodaszer.
A forrófalvi temető előtt állunk meg, egy magyarországi és egy bukaresti rendszámú autó, éppen temetés zajlik. Uramisten, csúszik a kocsi mélyébe András, ha itt a pap, akkor engem még megvernek! Kicsit kapacitáljuk, nem olyan nagy dolog egy verés, aztán milyen húzós riport lenne belőle, fényképekkel illusztrálva, bántják a magyart. De András nem kér a dicsőségből. Nem örülök én sem annak, hogy temetés van, nem akarom bámulni a más gyászát, fájdalmát. De, ilyet még nem láttam, a pap beszenteli utoljára a koporsót, aláeresztik, hallani, ahogy döngenek a rögök a deszkán, és a gyásznép szétszéled, megy haza. Ahány temetésen eddig voltam, mindenütt illik megvárni a sírhalom földomborítását. Itt más a szokás. A pap is kifelé tart a temetőből, Győző engedélyt kér, a bukaresti egyetemről jöttünk, ez a varázsige, s nézelődhetünk, fényképezhetünk kedvünkre. A temető csupa vasból ácsolt fejfa, mint egy villanytelep.
A kántor őrzi az ősi fatemplomot, amíg bekerülnek a temetkezési kellékek. Beszél velünk magyarul. Kérdezzük, nem használnak fát a fejfákhoz? Régebben csak az volt, aztán összeszedték és eltüzelték valamennyit. Nem magyarul írtak, véstek azokra a fejfákra, kérdezzük gyanakodva. De, így van, hangzik a válasz. Három valamiért bekerült a templomba, valami írás van rajtuk, de ők nem tudják olvasni. Az idő megkoptatta részek kivételével jól olvashatók a magyar feliratok, a XIX. századi még inkább követi a magyar helyesírás szabályait. Petrás Ferencz megpihent elhunyt életének 68 esztendejében, forrófalvi kántorságának 30. 1843-tól Trombita szavára a nagy napon... szökken. A másikon: Michael Petrás kantor Forobitin. Lehet, hogy éppen a kántor menekítette ide a szakmai elődök fejfáját. De az gyönyörű, hogy az 1800-as években Ferencz-et írnak cz-vel, és a huszadik században már Michael lesz az, akit bizonyára becsületesen Mihálynak szólítottak, és eltűnnek a faragásból az ékezetek. A templom hátsó kapujába még szépen belefaragta a mester: Bálint Márton csinálta.
A földpadlón gyönyörű vizesnyolcasok. András úgy tudja Stefan cel Mare idejében települtek ide az ősök, a nagy fejedelem egy nyíllövésnyi területet adott egy falunak, azon gazdálkodjanak. A templom az ősi faépítkezés egyedülálló emlékműve, a négyszögletesre faragott fatörzseket olyan csapolással látták el, hogy az szétbonthatatlan. A templom belsejében valamikor a keresztút stációit ábrázoló képek voltak, valószínűleg magyar idézetekkel, mert eltűntek, senki nem tudja hová lettek, pedig a zsidók ábrázolása – úgy emlékeznek – japán vagy kínai vonásokat hordozó arcformákat mutatott. Most Szent György van az üveg alatt meg egy másik német szentkép, gót betűs felirattal.
A sírásók még dolgoznak, néhány katolikus falinaptárral megközelítem őket, ez a valutánk, a Szeret-Klézse Alapítvány által kiadott magyar nyelvű katolikus naptár. Románul beszélgetnek egymás között. Megszólalok magyarul: - Elfogadnának tőlem egy katolikus falinaptárt? – Tanácstalanul pillantást váltanak, ki lehetek, mit akarhatok? Végre az egyik megszólal: - Nincsen nékünk pénzünk... – Nem is pénzért adom, ingyen, ajándékba. – Megint összenéznek, még mindig gyanús vagyok. Én lépek még egyet, s a legközelebb állónak a kezébe nyomok egy naptárt. Nézegeti, a többiek is belepillognak, szép szentképek, annyi rögtön látszik. – Nekem is adhat egyet. – mondja a másik, s a többiek is elveszik szépen. Kezdik összetekergetni. – Fog otthon örülni az asszony. – mondom, és még megkérdezem: - Esetleg a szomszédnak nem vinnének egyet, legyen annak is. – Föloldódott a bizalmatlanság, mind elvesz még egy naptárt a szomszédnak. – Honnan jött? – kérdezik még, nem tudom a naptárra vagy rám értik. – Én, egyenesen Magyarországról. – Még Isten áldását kérik rám, s kézbeveszik a lapátnyelet.
Az úton fiatalasszony jön apró gyermekkel, készségesen elfogad ő is egy naptárt. Megkérdem, merre jártak, mit csináltak. Babot vetni voltak, hosszasan elbeszélgetünk a tavaszi munkákról, mintha egy eleven tájszótárral találkoztam volna, oly szépen beszél az asszony azon a kisoda-misoda, Iszteneszen szép csángó nyelven. A magnó természetesen a csomagtartóban valamelyik táska aljában. A gyermeket megkérdezem: - Aztán te érted-e, miről beszélünk? – Pucin – vagyis, kicsit, válaszolja a fiúcska az igazságnak megfelelően.
Szabófalvára Bogdan Turluival megyünk, a magyar rendszámú autót Románvásáron hagyjuk, minek feltűnést kelteni feleslegesen. Bogdan édesanyja csángó, de már nem beszél magyarul, apja román, felesége székely, s alapítványt hozott létre szintén Szeret néven (Fundatia Culturala Siret). Fontosak lettek neki a magyar gyökerei, és sikeres vállalkozóként segíti a csángókat. Engem kiraknak Perka Mihálynál, ahol elkészül az interjú, addig ők ellátogatnak egy tündéri öreg nénihez, aki nótázik is nekik. Bogdan elvitte egyszer egy magyar népdalestre, ahol a néni szép sikert ért el, de azóta a szomszédok megszólják, hogy magyarkodik, és nehezen áll kötélnek. Kazettáról hallgatom a hangját. Mesél a szentgyörgynapi szokásokról, félig románul, félig magyarul: - Voltam szíp, az egész világ megöregszik. A templom védőszentje Szíz Mária, magyarul Nagyboldogasszony. – A gombákról nem tud, de aztán elmond néhány receptet tyukmonnyal. Vajon (van) erdő, de én nem menek. Má én maradtam az egyedüli, aki tud magyarul. Még vannak, akik beszélnek, de vénebbek. – Tessék énekelni! – győzködik többfelől. – Hoj énekelnék én, vén vajok. Ismérkedünk meg most...
Hej kitürlik fejérbe
Fejér gallamb kippibe
Hej kitürlik fejérbe,
Fejér gallamb kippibe
Kihágyi ki nad hedre
Bemegyik előttüle
Bemegyik előttüle,
Szeretőm elejibe
Finyesz kard a kezibe
Zülik Anna mellibe
Finyesz kard a kezibe
Zülik Anna mellibe
Beülik a zöllibe
Sz ott a gyík kefélibe
Beüllik a zöllibe
Sz ott a gyík kefélibe
Sikebókar leveledzik
Én szeretőm heveredik
Sikebókar leveledzik
Zén szeretőm heveredik.
A szövegért nem vállalok felelősséget, lehet, félrehallottam, rosszul értettem valamit.
Még egy tündéri öreg bácsit meglátogatunk, próbáljuk beszéltetni magyarul, állítólag a feleségével magyarul társalognak, de óriásiak a nyelvi nehézségeink. Mintha a beszélgetőpartnernek a Halotti beszéd korának szókincse állna rendelkezésére, a mi szavaink java részét nem érti, akaratlanul is átvált románra, amíg a szavakat keresgéli. Az udvaron játszanak az unokák, pattog a labda. András magyarul szól az egyikhez, nincs válasz, aztán az elmagyarázza a kisebbnek, hogy a bácsi olaszul beszélt. A mi bácsink próbálkozik: - Akkor nem voltak vonatok, nem volt neve, kérdtük meg, s mondták romünestye... – Felesége magyar? – Feleség, az níp (nép). Mezőn van. – Hány gyermekük van? – Nekem volt hétem. Elmentek egészen (mind), Itáliába. – A gyerekek tudnak magyarul? – Nu preá. Nem hattak beszilni. Primár ülte mászik pártjába faluba, azok nem tudtak magyarul. Ket falu volt. Szankcionalt, ha nem értette. – Románul belelendül a szentgyörgynapi szokásokba. A kerítésben ott egy zöld ág. – Másoknál is van a faluban? – Gyéren. – Tüskés ágat nem tettek, hogy elűzzék a rosszat? – Rosszat? Nem értem. – Rau. – A román szóra fölszabadultan vált nyelvet, vége a kínlódásnak, s elmesél egy másik népszokást. Az unokák számáról így nyilatkozik: két gyerek s öt lány.
Andrást visszavisszük Klézsére, már erősen összebarátkoztunk, folyik az évődés a kocsiban, hogy mi három magyarok milyen szépen együtt vagyunk, az egyik csángó, a másik félig székely, a harmadik félig sváb. Én önérzetesen kikérem magamnak: tiszta sváb, sehol egy magyar név az ősök között. Megtudom, miért hordják a csángók kívül a nadrágon az inget, amiért a székelyek annyit csúfolják őket. Egyszerűen a csángók (moldovaiak) találták föl a harisnyát, amit a székelyek csak átvettek. Az eredeti ruhadarab még valóban harisnya volt csupán két szárral, s azért kellett kívül hordani az inget, hogy eltakarják a fedetlen részeket. A székelyek pedig kiegészítették a ruhadarabot üleppel. A két szomszédos nép szívesen csúfolkodik egymással, a Csánglia is székely eredetű gúnynév a csángók hazájára.
Búcsúzáskor még azt mondja András nekem, te annyira rendes ember vagy, hogy elmennél csángónak. Úgy érzem, hatalmasat fejlődtem a köpörítő melekötő bezerek állapottól a tiszteletbeli csángó titulusig. Összmagyar szempontból.
IX. Záró formula
Óriási kedvem lenne egy hagyományos útleírás írására, miközben kopogom ezt az úti beszámolót. Kerülgetem a feladatot, mint első kritikusaim (még a megjelenés előtt) fölrótták nekem. Beszéljen más, szóljanak a riportalanyok, és ízlése szerint válogasson benne az olvasó: min kell fölháborodni, elszomorodni, sajnálkozni és tettvágyat érezni. Mióta tevékenyen részt veszek a Kalandozó szerkesztésében, ráéreztem az útleírások és élménybeszámolók különleges gyönyörűségére. Micsoda élvezet lehet leírni ilyenféle mondatokat: olyan erősen tűztek a nap sugarai, hogy ivóvízkészleteinket át kellett pakolni a tevék bal oldaláról a jobb oldalra; vagy: a légikisasszonyok tüneményes gyorsasággal elénk varázsolták az ízletes vacsorát, miközben gépünk tízezer méteres magasságban 800 km/óra sebességgel hasította a felhőket Új-Zéland csipkés partjainak irányába. Fájdalom, de én soha nem fogok ilyen gyönyörű mondatokat írni, soha nem fogok ilyen különlegességeket átélni. Nekem a harmadik utca a lakásomtól már idegen világ egzotikus népszokásokkal, s a távoli, idegen vidékek, ahová eljutottam, olyan otthonos és hazai jellegzetességeket mutatnak, hogy késztetést érzek ott letelepedni és beilleszkedni az élet rendjébe.
Egyedül az emberek érdekesek. Hogy milyen válaszaik vannak a különböző feltételek között az örök kérdésekre. Ha csángó (néger, indián, sváb, kurd, székely, eszkimó, pigmeus, arab, zsidó, palesztin...) vagy, beleszülettél egy konfliktusba, ami életeddé, sorsoddá válik. Kapsz hozzá nyelvet, vallást, kultúrát, hagyományt – és feladatot. Időnként megkérdezik, vagy magad teszed fel a kérdést: Ki vagy te? És büntetés vagy jutalom jár a válaszért. Néha az a jutalom, hogy elmarad a büntetés. Lázadsz vagy beletörődsz, menekülsz vagy harcolsz, egyre megy, nem szabadulsz attól, ami megvolt előtted, és folytatódik, ha elmentél.
Az örök emberi sors flórája és faunája az egyetlen felfedeznivaló.
A klézsei magyar házban két éjszakát szándékoztunk tölteni. Egy lett belőle. Megérkezéskor látom, hogy nem sok minden változott egy év alatt. Ami tavaly nekirugaszkodásnak, félkész állapotnak, bíztató kezdeménynek látszott, az most, egy év múltán már a romlás jelének tűnik. Egy évvel ezelőtt nem működött a melegvíz-szolgáltatás, csak a gázt kellett volna rákötni a rendszerre, most is csak a gáz hiányzik, a tető csak átabotában készült el, mostanra néhány helyen beázott, vizesednek a falak, takarítónőre nincs pénz, a tanítónak fölfogadott fiatalember takarítgat férfias nagyvonalúsággal, a faluban alig található angol típusú illemhely, az idejáró fiatalok nemigen ismerik a használat szabályait, aminek következtében balkánosodnak a mellékhelyiségek... Szóval, óriásiak a kétségeim, hogy erről szabad-e írnom. Ártani, bántani, kritizálni, ha már használni nem tudok. A támogatásokból élő alapítvány ki van szolgáltatva a távoli jóakarók pillanatnyi hangulatának, adakozó kedvének. Magyarország kurtított a költségvetésén, és a Kárpátokon kívül, Klézsén a magyar házban gyűlik a bakatoll a sarokban.
Állandó időzavarban vagyunk. Pusztinára mindenképpen el akarok jutni, de éjszakai szállásunk a Gyimesekben van. Már alkonyodik, amikor a dombtetőről lenézünk Pusztinára. Nyisztor Tinkát keressük, nincs otthon, csak az édesanyja, most is eljár csángóügyekben. Bálintékat megkeresni már nincs idő, elvileg már Gyimesbükkön kellene lennünk, várnak ránk. A falu szélén kis kocsma, egy bodega s féltető, amely alatt padok, asztalok. Megállunk, hogy igyunk valamit, s talán sikerül szóba elegyedni az iszogató férfiakkal. Románul beszélgetnek, egyből magyarra váltanak üdvözlésünkre, de nagyon részegek. Közébük telepedem míg a többiek bevásárolnak a bodegában, s óvatlanul előveszem a kismagnót, mintha csak babrálnám. A részegek gyanakvó éberségével azonnal fölismerik a szándékomat, és egy-két percig úgy érzem, hogy egy kocsmai verekedés tárgyát és laposra kalapálható alanyát méregetik bennem. Hozzák a társak az italt, kiegyenlítődnek az erőviszonyok, mi is hárman férfiak, ők is hárman ellenséges részegséggel. A kapkodó időzavar ki akart préselni egy spontán riportot a pusztinaiakból, s ezek most buletint követelnek tőlem, mondjam meg, mit akarok, milyen aljas szándékkal telepedtem közéjük. Nyelem elszántan az ásványvizet. Egyik fiatalabb férfiú bemegy a bodegába utánpótlásért, nem tud egyenesen járni a lábán, majd elviszi az ajtófélfát, ahogy vállal nekiütközik.
A részeg emberek következetlenségével egyszerre átbillennek a testvéri szeretet állapotába, az egyik borostás megragadja a karomat, s mint személyes vallomást mondja el csak nekem, hogy ő annyira magyar, hogy még a lánya is Csíkszeredában jár iskolába, és nagyon jó tanuló. Hirtelen ötlettel meghív mindannyiunkat, hogy aludjunk nála, ha nincs szállásunk a faluban. Akadozik a nyelve, kínkeserv amíg összerak egy mondatot. Elhárítjuk, tovább kell mennünk, ott van szállásunk. Új háza van, bizonygatja, nagy ház, fürdőszoba is van benne, mintha kétségbe vontuk volna meghívásának komolyságát. Fogja erősen a karomat, mennénk az autók felé, csak nem ereszt. Még rengeteg mondanivalója van. Utoljára még megígérjük, hogy legközelebb, ha Pusztinára jövünk, nála fogunk megszállni.
Az autóban Győző gyorsan elmondja, milyen információkhoz jutott a bodegában, amíg mi kinn méregettük egymást: Bilibók Jenő tartja a magyar órákat héttől nyolcig minden nap a nagyobbaknak (5-8 osztály), a kisebbek pedig szombaton és vasárnap bejárnak hozzá, s ott tanulnak magyarul. A vendéglősnő és a vendégei azt hangoztatták, hogy vissza kellene jönnünk filmet készíteni arról, ami van Pusztinában. A kocsmárosné: „Meglennénk, csak nehezen élünk. Nincs miből. Nincs munka. Az ő férje is „Magyarban” van. Sokan mennek a faluból Itáliába, Spanyolországba.” Ott volt mellette a kicsi leánya, olyan öt-hat éves, és ő is szépen beszélt magyarul. És többen is mondták, hogy hálásak Nyisztor Tinkának, amiért ismertté tette a falu nevét...
Hívhatunk kínai békebírókat, és apellálhatunk az európai, nemzetközi közvélemény humanista elveire, a küzdelem itt folyik kicsiben és nagyban. Egy-egy csángó körül megsűrűsödik a levegő, szomszédok ítélkeznek, közvélemény formálódik, aprókat zökken az idő kereke. A katolikus egyházat nem értem, a magam világias szemléletével nem tudom megérteni, miért nem lehet ebben a szigorúan hierarchizált szervezetben néhány magyar papot ideküldeni? A székelyföldi, magyarországi katolikusság miért nem tud a saját eszközeivel segítséget nyújtani?
Az urbanizáció következtében Bákó a legnagyobb csángó város, némely helyi becslések több tízezerre teszik a katolikusok számát. Hogy mennyire románosodtak el, illetve hányan tudnak közülük magyarul, arról nincs adat. Fölvetődik, hogy kellene egy magyar középiskola a városba. Mi van akkor, ha valamilyen alapítvány elindít, mondjuk magyarországi segítséggel, egy középiskolát, s nem lesz benne gyerek? Nem csak azért, mert nincs elég csángó Bákóban, hanem lehet olyan a közhangulat, hogy azok sem ide íratják a gyereket, akik másutt megtennék? – fogalmazom meg az ördög ügyvédjének kérdéseit. Előbb legyen tó, s lesznek békák is - mondják –, fordítva nem lehet.
Pusztinától sötétben autózunk Gyimesbükkig. Szombat este van, kerülgetjük mindvégig a kátyúkat és a részegeket az úton. Még ezer apróságról, megfigyelésről kellene írni, a globalizáció hátsó udvaráról, amelybe kínai bóvli formájában megérkezik a fogyasztói társadalom, a szociális lejtőről, ami nyugatról keleti irányban húzódik végig Európán, s hatalmas néptömegek vágnak neki az emelkedőnek, vagy próbálnak megkapaszkodni azon a helyen, ahol éppen vannak, a nemzetállam idejétmúlt fogalmáról, amely nem ismer kisebbségi kollektív jogokat, az ősi életforma szívósan továbbélő elemeiről – el kellene helyezni a csángókat ebben a közönyös folyamatokból összeálló jelenkori történelemben. A felelősségtudat, és az összetartozás érzése is erősen megrendült, a csángók között is, a nemzet egészében is. Ez is világtrend: érvényesülj egyedül, légy sikeres, mi közöd a másikhoz! Még Duma András verseskönyvéről akarok pár szót szólni. Recenziót kellene írni, de az az igazság, hogy nem költőként fogott meg. (Duma-István András: Én országom Moldova). Verseit a Hargita Kiadóhivatal adta ki 2000-ben, s a könyv szerkesztője azt találta ki, hogy az átlagolvasó magyar számára ismeretlen csángó szavak jelentését minden vers mellett jegyzetben közli. Mintha a nyelvújítás korának egyik kiadványát olvasnánk, akkor volt szokás a sok új szó miatt szójegyzéket mellékelni a művekhez. Régi teória, hogy a költészet a lélek igénye, és közösségformáló erő. Az úgynevezett nemzeti költők ki tudták fejezni, mitől magyar, román, orosz vagy lengyel valaki, észjárást, történelmet, szellemet sűrítettek a nyelv erejével tükörré, amiben azóta is bámulják magukat a népek. Duma András költészetében ezt a szándékot látom egy-kétszáz év késéssel újjászületni. A csángók megőrizték versben, dalban, táncban a magyar kultúra egy ősi rétegét, de hiányzik az őket összekötő egységes önreflexió. Mind tudja, miben különbözik a klézsei a pusztinaitól és mindkettő a vizanteaitól, csak azt nem tudják, hogy ők egy nép egy hazában. Heroikus kísérlet egy nagyobbrészt elrománosodott közösség nyelvének megmentésére, közös öntudat fölépítésére. A cikksorozat végére, úgy gondolom, ha a Csángó magyar arszága című verséből másolok ide néhány versszakot, akkor képet kaphatunk arról is, mi pusztult, pusztul el itt a nagyromán álmok árnyékában.
Csánglia a leg szeb vidék a földön
Nagy arszágba létezik hagy épisen
Katólikus neviben hagy meg élyen
Csángó-sziget valahól hagy meg legyen
Csángliának vicelték az arszágat
Moldovába magyarként hét meg álat
Vándarlásban ásziábül meg szököt
Még kárpátan erdeiból hét átaljöt
Esze-visza csángóltunk magyar törzsból
Zavarkagyan minden magyar nemzetől
Tudgyunk nyugat kapujába meg álni
És magyar arszágat órözni
Kétszázezeret halatt meg Csánglia
Magyar nyelvel egy negyedgye maradva
De a nyelvet meg érti ma mindenki
És hititt senki el nem feleiti
Úgy legyen, András. Kívánok hozzá kitartást és egészséget.
2004. májusában
A riportot a csíkszeredai Ádám Gyula csángó fotóival illusztráltuk
K a l a n d o z ó
