16 Siklósi Nándor: Egyenlítőország

Ecuadort nem nevezik banánköztársaságnak (ezt a közép-amerikai földnyelv kis országaira találták ki az újságírók), de mifelénk az országból éppen a banánja a legismertebb. Kelet felé az Amazonas-medence folytatása (magából a nagy folyamból sosem jutott az egyenlítői országnak), gyéren lakott őserdő. Az ország területén gyakorlatilag minden földi éghajlattípus megtalálható, a forró égövtől a sarki hidegig – méghozzá függőlegesen. Alul trópusi meleg van, a hatalmas hegyek oldalában mérsékelt az időjárás, az Andok bérceit meg nemcsak szeptember végétől takarja a hó. A mezőgazdasági termelés is „emeletenként” változik. A banán, ananász, narancs, cukornád, gyapot a „földszinten” terem a kiterjedt ültetvényeken. Egy emelettel feljebb, a fennsíkon termesztik a virágokat; a hatalmas fóliasátrak nem a hidegtől: az esőtől védik a rózsákat, szegfűket, krizantémokat, amelyek repülőgépeken utaznak az USA nagyvárosaiba Valentin-napra, más ünnepekre. Ugyanezen az emeleten terem a kávé meg a dohány is. Mindezek fontos exportcikkek.

Az egykor szintén fontos exportcikknek számító balsafát az alumínum kiszorította a repülőgépgyártásból, manapság legfeljebb a modellezők használják. Az indiánok állatszobrokat faragnak a habkönnyő trópusi fából, a turisták szívesen veszik: nem kell túlsúlyt fizetni.

Ecuadort nem mezőgazdasága: kőolajkincse tartja életben; a világ tizenkét fő szállítója között van. A kőolaj mellett aranyat, ezüstöt és smaragdot is rejt a föld méhe. Az Eldorádót, az álmokbeli aranyországot errefelé is keresték a konkvisztádorok, akik már 1532-ben itt voltak, alig negyven évvel Kolumbusz első útja után. 1822-ben Sucre – a Nagy Felszabadító, Simon Bolivar elv- és harcostársa – a Pichincha vulkán tövében elverte a gyarmattaró spanyolokat, az ország függetélenné vált. Politikai elitjét azonban a spanyol-leszármazott kreol uralkodóréteg adja mindmáig. A kis ország viharos történelmében egymást követték a palotaforradalmak, katonai puccsok, a háborúk (elsősorban Peruval, az ősellenséggel), újabban pedig a hosszú (indián-) menetelések.

Hivatalos pénze a 2000. évi „dollárosítás” óta az USA-dollár, addig a nemzeti hős, Sucre nevét viselte a nemzeti pénz, mely mindmáig forgalomban van: a dollárból cent helyett sucret adnak vissza. Minden lakosra ezer dollár küladósság jut. A lakosság nagyrésze egész évben nem keres ennyi pénzt...

A majdnem három Magyarországnyi ország Dél-Amerikában kicsinek számít, Uruguayjal, no meg a függetlenedett Guyanákkal együtt. Két szomszédja van: Kolumbia és Peru, egyikkel sincs jóban (Peru száz éve elrabolta területe egyharmadát, Kolumbiából pedig mostanában húzódik át – eszkalálódik – a kábítószerre épülő gerillaháború). Legbarátibb, legbékésebb szomszédja a Csendes avagy Pacifikus-óceán. A legnagyobb városa is egy kikötő: Guayaquil.

A Spanyolországból Ecuadorba menekült forradalmár, ügyvéd, Jose Olmedo a XIX. század elején írta neoklasszikus költeményeit, ő az ország Petőfije.

Quitóban jelen van Petőfi is: a Magyar Köztársaság utca végén, egy apró téren ott áll Ferenczy Béni (egyik) Petőfi-szobra bronzba öntve. Minden március tizenötödikén megkoszorúzzák az ide szakadt magyarok, meg a valamikor Magyarországon tanult ecuadoriak. Ezek a lelkes, a magyarokra mindmáig szeretettel és nosztalgiával gondoló egykori ösztöndíjasok kérték és kapták ajándékba a magyar államtól a Petőfi-szobrot.

Természetesen a hódítóknak is van szobra: Sebastian de Belalcazar, Pizarro egyik hadvezére foglalta el az inkák birodalmához tartozó országrészt, templomot és várost alapítva Quitóban és Guayaquilban. Quitóból indult el az Eldorádót keresni egy másik hadnagy, Orellana is, aki az Amazonasig menetelt, majd végig is hajózott rajta. Quito lett a déli spanyol alkirályságok fő szentképellátója: a Szent Ferenc kolostor művésziskolájának túlcicomázott barokk festményei, faszobrai díszítik a kolumbiai, perui, bolíviai és venezuelai templomokat is.

Az ország védőszentje Szűz Mária, akárcsak a magyarok országáé, de kiemelten a Fogolykiváltó Kegyes Miasszonyunk (Nuestra Senora de la Merced). A róla elnevezett rend a mór fogságba esett keresztények kiváltására alakult a XIII. század elején, később a rabszolgák felszabadításában volt szerepe. Mára csak néhány kolostora maradt, egyik Ecuadorban. A patróna ünnepe szeptember 24.

Az idegenforgalom egyik fő célpontja – Quito, a vulkánok, az óceánparti strandok és az őserdő mellett – a másfélezer kilométerre levő Galapagos-szigetek. Kevesen tudják, hogy „bejegyzett” neve Kolumbusz-szigetcsoport, spanyolul Archipielago de Colon. Tizenhárom nagyobb és ennél valamivel több egészen kis vulkanikus sziget, összesen se tesznek ki nyolcezer nényzetkilométert, ötezren ha lakják. A turisták nagy személyszállító hajókon bóklásznak a szigetek között. A hajón alszanak, mert a „szárazföldön” nincs szálloda: védett nemzeti park az egész szigettenger. A „galapago” név teknősbékát jelent spanyolul; az itteniek hatalmasra nőnek, mint más állatok is az elszigeteltségben és a viszonylagos védettségben. Ragadozók nemigen vannak, leszámítva a mindenevő iguana óriásgyíkokat és az embert. A természet szerelmeseinek szerencséjére az USA-nak nem sikerült megvetnie a lábát a szigetcsoporton: a múlt század eleji tervet, hogy flottabázist építsen ki (egy másik Pearl Harbourt netán) – Fischer Ferenc magyar professzor kutatásai szerint – a németek a japánokkal karöltve megakadályozták. Ha ez nem így alakul, biztosan nem maradt volna sem ősgyík, sem teknősbéka, sem szűz természet. Darwin Károly azért időzött szívesen a csodaszép szigeteken, mert „élőben” tanulmányozhatta a törzs- és egyedfejlődést, a fajok eredetét, a természetes kiválogatódást, a létért folytatott küzdelem – a „struggle for life” – érvényesülését. Humboldt báró meg az amazonasi őserdőbe és a vulkánokba szeretett bele. Kettőjük munkássága örökre beírta az Egyenlítőországot a természettudományok aranykönyvébe.

K a l a n d o z ó