13 Sike Lajos: Ha egy órára is...

...visszafoglaltuk Vég-Szendrő várát!

Szendrőből kettő is adatott nekünk, mindkettő végvár, s mindkettő jelentős szerepet játszott a magyar történelemben. Jóllehet több száz kilométerre vannak egymástól, mindkettő elsősorban a törökök elleni harcokban tűnt ki. Talán olvasmányaikból sokan emlékeznek rá, hogy fent, Borsodban, a Bódva vidékén található Szendrő várát, Eger eleste után évtizedeken át sikertelenül ostromolták a törökök. Később a függetlenségi harcok során a Bocskaiak, Bethlenek és Rákócziak tulajdonaként került az események központjába.

A másik Szendrőt Vég-Szendrőnek is nevezik, Belgrád alatt, az Al-Dunán, a folyó jobb partján található, szerb neve Smederevo. Valljuk be, erről sokkal kevesebbet tudunk. Nem véletlenül, hisz a rendszerváltás előtti évtizedekben kiadott könyvek és térképek messze elkerülték az olyan kényes területeket, mint az elvett, elcsatolt régiók, hisz nem eshettek az irredentizmus vádja alá, nem sérthették meg a “baráti és testvéri” országokat. Így ma már idősebb olvasóink többségének is csak a múlt ködén sejlik át, hogy az aldunai Szendrő a történelmi, ha úgy tetszik a régi Magyarország egyik déli végvára volt. A Duna vize nyaldosta hatalmas erődrendszerében sok magyar vitéz szerzett egykoron jó hírnevet magának és a hazának, nem kevés itt fejezte be földi életpályáját.

Néhány hete, mikor eldőlt, hogy lemegyünk pár napra az aldunai székelyekhez, egyértelművé vált számunkra, hogy a Duna másik oldalán lévő Szendrőt is felkeressük. Ott lent aztán egyszerűen ellenállhatatlannak tűntek Szendrő messzire tekintő bástyái. De azt csak mi, magyarok vettük észre, hogy testvéri melegséggel néznek át a Délvidék legdélibb Szent Istvánról elnevezett katolikus templomára, a székelykevei plébániatemplom tornyára.

Fiser János plébános úr kérés nélkül is aldunai programunkra iktatta a szendrői kirándulást. Egy régi magyar megyeszékhelynek, Kevevárának kerülve, alulról közelítjük meg az erődöt, miközben átkelünk a régió leghosszabb Duna-hídján, melynek főleg legutóbbi története érdekes. De nyomát sem találjuk annak, hogy 1999-ben a Nato-repülők lebombázták. Igaz, csak a két hídfőt, hogy a szerbek ne használhassák. Nagyon pontosan bemérték és csak azt a részt “vágták ki” belőle, ami a szárazföldről aránylag könnyen helyreállítható volt, ami a háború után nem sokkal meg is történt. A háborús körülményekhez viszonyítva minden jel szerint humánusak voltak, nem akartak nagyobb szenvedést okozni a lakosságnak. Ez még akkor is igaz, ha egy tucat szerb katona a hídfőnél lelte halálát, mivel többszöri figyelmeztetésre sem kapcsolták le, helyezték üzemen kívül a gépeket követő radart és nem hagyták el a helyszint. Ebben az övezetben csak itt bombáztak az amcsik, ám feljebb Pancsovánál már jobban megszórták a környéket, elsősorban a hadiüzemeket.

Percek alatt átmegyünk a hídon, s máris feltűnnek Szendrő tömbházai, gyárcsarnokai. Tito szocializmusa ipari nagyvárost csinált a hajdani kis vidékközpontból. Méghozzá kohászati központot. A bevezető főutat most is sorompó zárta el, amíg egy hosszú vasércszállító szerelvény a dombos terepen elkígyózott az olvasztók felé. Uszályok hozzák az ércet Ukrajnából, a vár alatti kikötőben rakják át tehervagonokba. Mint néhány perc múlva az erőd mellvédjéről láthattuk, több kirakodásra váró uszály horgonyzott a Dunán.

Ám a történelmi városrészt hiába keressük, a hazai tájakról is jól ismert jellegtelen tömbházak állnak az ódon épületek helyén. Mint megtudjuk, ennek nem annyira a szocializmus, mint inkább a II. világháború az oka. Egy bombázás nyomán felrobbant a várerődben tárolt példátlanul nagy mennyiségű, mintegy 14 ezer tonna lőszer. A detonáció még a környező falvakban is sérüléseket, pusztításokat okozott. Idegenvezetőnk szerint a hirosimai atombombát is beleszámítva, ez volt a háború harmadik legnagyobb robbanása. Tény, a régi városból alig hagyott valamit. A várerőd viszont elég tűrhető állapotban élte túl. Igaz, azóta több mindent rendbe hoztak, főleg a külső falakat és a Dunára néző bástyákat, de a várpalota egy részét is helyreállították. A szépen formált gótikus ablakívek, a reneszánsz ajtókeretek arra vallanak, hogy hozzáértő kezekre bízták.

A legalább másfél-kéthektárnyi várudvar füvesített, de inkább legelőhöz, mint parkhoz hasonlít. Falmaradványok jelzik, hogy épületek tűntek el innen, minden bizonnyal az említett robbanáskor. Kecskék, birkák, póni lovak, szamarak legelésznek szanaszét, a várfalak tövében tyúkok kapirgálnak, kacsák gubbasztanak, a fák alatt egy-két gyermekjátékot is látni. Nyilvánvaló a szándék, hogy. amolyan szabadidő-központot akarnak itt létrehozni, vagy talán létre is hozták a maguk módján és abból a kis pénzből, amit erre tudott szánni a város önkormányzata. Mi viszont a belső várnak, pontosabban a vizes árkon átvezető fahídnak (a valamikori felvonóhídnak) vesszük az irányt. Több helyen is látszik a nyoma a korábbi években végzett renoválásoknak, ám most sehol egy régész vagy kőműves. Nyilvánvaló, hogy a hosszantartó jugoszláv testvérháború után ilyen helyekre jut legkésőbb pénzt.

Mint említettük, Vég-Szendrő különösen a török hadjáratok idején játszott fontos szerepet. 1439-ben elfoglalta ugyan II. Murad szultán, de rá egy évre Hunyadi János kiveri a török csapatokat. Majd 1454-ben, mikor a törökök elözönlötték Szerbiát, Firuz béget is elűzi Szendrő alól. A történelem fintora, hogy időközben rabként is ült Szendrő várában Hunyadi János. Közvetlenül a rigómezei ütközet után (ahol mint ismeretes, a történelem emlékezete szerint a szerb fejedelem, Brankovics György és a Dan oláh vajda árulása miatt csatát vesztett) Hunyadi az ellenség kezére került és Szendrő várába hurcoltatott, ahol néhány hétig fogolyként őrizték. Ám a magyarországi karok és rendek közbejárására kiszabadult. Az olvasó fantáziájára bízzuk, hogy egy ilyen akció a Balkánon mibe kerülhetett. Állítólag Hunyadi először Szendrőnél akarta megállítani Mohammed szultán előnyomulását Magyarország felé, de úgy találta, hogy nagy kiterjedése miatt a szendrői erőd nehezebben tartható, szemben a stratégiailag jobban védhető Belgráddal, azaz Nándorfehérvárral. Mint érdekesség hadd álljon itt: Mátyás királyunk 1475-ben három kis favárat emeltetett Szendrővel szemben, a Duna bal oldalán, ám a törökök csakhamar hatalmukba kerítették. 1789-ben az osztrákok foglalják el Szendrőt, majd 1867-ben végleg a szerbek birtokába kerül, de még jó ideig a félholdas török zászló is ott kellett hogy lengjen a tornyán.

Csöndben, egy-egy halk szót váltva nézelődünk, időzünk el egy-egy kiszögellésben, mustráljuk a mélyben hömpölygő Dunát, a meredek bástyafalakat, próbáljuk felidézni a régmúlt eseményeit., keressük Hunyadi János és vitézei lábanyomát. Szomorúak is lehetnénk, hisz legalább kétszáz éve nem a miénk ez a végvár, annyi mással együtt ezt is elvették tőlünk, vagy ezt is feladtuk, eljátszottuk. De mégsem vagyunk szomorúak, hisz azon a szép nyári napon visszafoglaltuk Szendrő várát. Ami azért is könnyen ment, mert bármennyire hihetetlennek tűnik, abban az órában csak mi, három magyar tartózkodott az egész erődben, ami többek között azt is bizonyítja: mennyi tennivaló van még Szerbiában, hogy egy ilyen hatalmas középkori várerőd, ami a világörökség részévé is válhatna, vonzó idegenforgalmi célpont lehessen.

2003 augusztusában