149 Müllner Péter: Kalandok a floridai lápvilágban és a zátonyokon

A házhoz egy kerti lak is tartozik, amelynek emeletén található Hemingway dolgozószobája. Itt afrikai vadásztrófeák láthatók, valamint egy terjedelmes, bőr hajóbőrönd, amelyet az író afrikai utazásaihoz használt. Középen áll az íróasztal a Remington írógéppel. A nyári lakkal szemközt, a kertben nyújtózik az elmaradhatatlan úszómedence, amely valószínűleg jó szolgálatot tett gazdájának a floridai hőségben. Hemingway nagy macskakedvelő volt, ebben a házban kilenc macskát tartott és végrendeletében is kikötötte, hogy az állatokról gondoskodni kell, mozgásukat pedig semmilyen módom nem lehet korlátozni. Az állatok száma mára ötvenre szaporodott és a házban, a nyári lakban, valamint a kertben szó szerint mindenütt macskákba botlik a látogató. Ottlétünkkor is mindenütt ott hevertek a perzselő délutáni hőségben, még a látogatók elől elzárt területeken is. Látható jóltápláltságuk bizonyíték arra, hogy a Hemingway végrendeletében foglaltakat komolyan veszik az utódok.

A Whitehead utca floridai szoros felöli vége egyben az Egyesült Államok legdélebbi pontja. Egy hatalmas, színesre festett beton csonkakúp jelöli a nevezetes helyet. Ide természetesen mindenki elsétál, aki Key Westen jár, az építmény körül élénk fényképezkedés folyik. Innen mindössze kilencven mérföldnyire, a szoros túloldalán fekszik Kuba, Fidel Castro Kubája. Ezt a távolságot ott sokan csábítóan rövidnek találják és vágnak neki mindenféle lélekvesztőkön az útnak. Időnként azonban a Karib-tenger is tud szeszélyes lenni, és a próbálkozók ilyenkor az áhított floridai part helyett az amerikai parti őrség hajóján kötnek ki. Ezt követően legtöbbször rövid úton visszatoloncolják őket Kubába. Az amerikai gazdagság ígérete azonban nem rettenti el a vállalkozó szelleműeket. Közelebbr_l a parti őrség egy négytagú társaságot halászott ki a tengerből, akik egy szerkezeténél fogva elég gyenge úszóképességű dagasztóteknőben szálltak vízre.

A parton meredező antennaerdő persze emlékezteti az utazót arra, hogy itt, minden idilliség ellenére, még mindig két világ feszül egymásnak, és hogy nem is olyan régen itt játszódott le a hidegháború történetének legnagyobb drámája, amelyet kubai rakétaválság néven ismer a világ.

Kennedy elnök kitartásának és kisebb taktikai engedményeinek köszönhetően a Szovjetunió 13 nap után meghátrált, és a nukleáris rakétákat Kubába szállító szovjet teherhajókat itt, Florida déli csücskénél fordították vissza a már tűzparanccsal rendelkező amerikai haditengerészeti egységek elől. Azóta már tudjuk, hogy ez az atomháborúval fenyegető epizód volt az első lépés a szovjet birodalom hanyatlásának folyamatában, és amelynek végét a befolyási övezet 1989-es összeomlása, valamint a Szovjetunió 1991-es megszűnése jelentette. Mindezt ezen a helyen végiggondolva furcsa érzés keríti hatalmába az utóbbi két eseményt megélt látogatót.

Az Everglades

Ez a hatalmas kiterjedésű láprendszer a floridai félsziget dél-nyugati csücskén helyezkedik el. Mint minden vizes élőhely, ez is egy rendkívül gazdag és bonyolult, egyszersmind sérülékeny ökológiai rendszert képez. A 19. század végétől a 20. század közepéig az amerikai kormányzat, engedve a helyi cukornádtermelők és egyéb mezőgazdasági érdekeltségek nyomásának, nagyarányú lecsapolási munkálatokba kezdett, hogy növelje a mezőgazdasági művelésbe bevonható terület nagyságát. A munkát az amerikai hadsereg Mérnökkara (U.S. Army Corps of Engineers) kellő ökológiai körültekintés nélkül végezte több évtizeden át, és ennek az lett az eredménye, hogy a láp észak felől érkező édesvíz utánpótlása drasztikusan csökkent. A ’90-es évek elején az amerikai kormányzat illetékesei arra a következtetésre jutottak, hogy ha nem szüntetik meg a kialakult állapotot, akkor a láp száz esztendőn belül kiszárad és ezzel kipusztul jó néhány rendkívül értékes madár- és állatpopuláció. A dolog pikantériája, hogy a helyreállítási munkák elvégzésével szintén a Mérnökkart bízták meg. A testület a második világháború óta kb. 2 milliárd dollár értékű lecsapolási munkát végzett az Everglades-ben. A helyreállítási munkát valamivel több mint egy évtizedre tervezik 8 milliárd dollár költségvetéssel. Ebből is látszik, hogy javítani valamit sokkal többe kerül, mint elrontani, ráadásul mindkettőt az adófizetők pénzéből fedezik.

Az Everglades teljes területe szövetségi kezelésben levő nemzeti park és különféle túraszervező vállalkozások közreműködésével látogatható. Legnépszerűbbek a több napos öko-túrák és a rövid, néhány órás, légpárnás vízi járművekkel lebonyolított kirándulások. Mi magunk ez utóbbira neveztünk be a park déli bejáratánál álló aligátorfarmon. A légpárnás, lapos fenekű csónakokat az amerikai hadsereg megbízásából fejlesztették ki a hatvanas években azért, hogy a vietnami Mekong-delta mocsaraiban használják azokat járőrszolgálatra. A járművet egy 200 lóerős motor tengelyére szerelt, másfél-két méter fesztávú légcsavar hajtja előre, ezért mindössze 3-5 centiméter mély vízben is képes haladni. Mint minden katonai fejlesztés, később, némi módosításokkal, polgári alkalmazásban is megjelent.

Túránk során rengeteg aligátorral találkoztunk, amelyek tisztes távolból ugyan, de kitartóan figyeltek bennünket, nyilván némi ennivaló reményében. Várakozásukban csalódniuk kellett, mert a park szabályzatának értelmében az aligátorokat etetni tilos, és ennek betartásáról a túravezetők szigorúan gondoskodnak is. Az itt bajuszuk miatt macskahalnak (catfish) nevezett harcsák viszont pillanatok alatt körülveszik a csónakot a vízbe szórt száraz kutyaeledel hatására. A zavaros vízben csak a bajszuk mozgása látszik, amint a felszínen úszó golyócskákat kitapintják és elnyelik. A nagy halrajzásra persze további aligátorok csusszantak a vízbe rejtekhelyeikről, hogy legalább halfogás révén részesedjenek a látogatás hasznából. Mivel azonban az aligátor csak korlátozottan lát a víz alatt (zsákmányát a víz színén úszva szerzi), a fogás jórészt szerencse kérdése. Egy-egy nagyobb fodrozódás azért jelzi néhány harcsa terítékre kerülését.

A mélyebb vizű holtágakat elhagyva, sekély csatornákon és úszó szigetek között haladtunk tovább, kipróbálván a járművel való korcsolyázást is. Ennek során kaptunk egy kis vizet meg iszapot a nyakunkba, de ez kimondottan jól esett a párás, trópusi melegben. A lapos, füves térségben rengeteg madár fészkel, fent pedig ragadozó madarak köröznek máshol nem látható sűrűségben.

A farmra visszatérve megtekintettük a kifejlett aligátorok elhelyezésére szolgáló kis tavacskát. A több száz hüllő nyüzsgése és időnkénti marakodása valóban lenyűgöző látvány. A programot az aligátorok és kígyók biológiai sajátosságait bemutató előadás zárta.

Cápa és barrakudák

Ha már melegvizű tenger közelében jártunk, természetesen nem hagyhattuk ki a felszínközeli, légzőpipás búvárkodást. A zátonyok északi részén fekvő Key Largo partjainál elterülő John Pennekamp Állami Korral-zátony Park kitűnő lehetőséget kínál erre. Korábbi eredményeinken felbátorodva most egy hosszú, három vízbeszállásos túrára neveztünk be egy több helybeli által is ajánlott szervezőnél.

Ez a sport rendkívül népszerű az Egyesült Államokban, mivel sem bonyolult felszerelést, sem képzést és minősítő vizsgát nem igényel. Gyakorlására pedig számtalan lehetőség nyílik a floridai partoknál és a karib-tengeri szigeteken.

A tenger még éppen hogy alkalmas volt felszínközeli merülésre, mert az élénk szél egy-másfél méter magas hullámokat gerjesztett és ezek már alaposan megtáncoltatják a vízbe merészkedőt.

A kapitány és a kísérő búvármester eligazítást tartott a biztonsági előírásokról, hangsúlyozván, hogy azok be nem tartása esetén a minden partközeli vízi tevékenységet szabályozó amerikai parti őrséggel gyűlik meg a bajunk, majd nekivágtunk az átmenetileg kissé lecsendesedő tengernek. Első állomásunkon még némi késedelmet szenvedtünk a felszerelés igazgatása miatt, de még így is kijutottunk a zátonynak egy barrakudák által benépesített szakaszára. Ezek a két méteresre is megnövő, kissé ijesztő kinézetű halak nagy rajokban élnek, és a cápák mellett a tengerek legrosszabb hírű lakói.

Gyászos reputációjukat zsákmányszerző módjuknak köszönhetik. Alsó álkapcsukból egy 8-10 centiméter hosszú, acélkeménységű tüske mered ki, amely légzés közben jól látható is. Támadáskor villámgyorsan előrelendülnek, és áldozatukat valósággal felnyársalják e tüskére. Gyakran érkeztek hírek arról is, hogy kifejlett barrakudák embereket támadtak meg és tüskéjükkel igen kellemetlen, gyakran életveszélyes sebeket okoztak. Aztán persze kiderült, hogy valószínűleg provokálhatták a barrakudákat és azok erre válaszoltak támadással. Azt mindenesetre jó szem előtt tartani, hogy ezek a halak a felvillanó tárgyakat zsákmánynak vélik és lecsapnak rájuk. Ezért gyűrű, egyéb ékszer jó, ha nem tartozik a búvár felszerelése közé.

A barrakudák egyébként rendkívül kíváncsiak és a ragadozókra egyáltalán nem jellemző módon egészen közel úsznak az emberekhez. Három, kb. egy méter hosszú ifjonc hozzám is karnyújtásnyira merészkedett, így a vízben lebegve hosszú percekig tanulmányoztuk egymást. A bámészkodást még akkor sem hagyták abba, mikor én a hajókürt megszólalásakor elúsztam mellettük, hogy visszatérjek a hajóra.

A legnagyobb meglepetés a következő vízbeszálláskor ért, amelyre a zátony külső oldalán, erős hullámverésben került sor. Erre való tekintettel ezt az alkalmat a társaság tagjai közül többen ki is hagyták. Én kissé lemaradtam a többiektől, hogy közelebbi ismeretséget kössek két, a mélyből éppen előbukkanó trópusi angyalhallal. Már éppen tovább úsztam volna, amikor valamit észrevettem. A négyméteres mélységben, egy korral-szirt alatt egy cápa lapult! Hosszát kb. 1 méter 20 centire becsültem és hátbőrének fekete színe elárulta, hogy egy karibi zátonycápáról volt szó. (Ez később a hajón megerősítést is nyert.) Bevallom, kedves olvasók, hogy a látvány megrémített, de azért volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne kezdjek el vadul csapkodva menekülni. Mozdulatlanná merevedve lebegtem a felszínen és reméltem, hogy a hullámzás arrébb sodor, de ez az éppen beálló szélcsendben nem következett be. Tudtam, hogy a cápának a vízmozgást érzékelve tudnia kell a jelenlétünkről, csak az nem volt világos, hogy hogyan fog erre reagálni. A következő pillanatban a ragadozó szeme villant egyet a mélyben, ahogyan felnézett a felszín felé. Valószínűleg észrevehetett, mert lapos fejét teljesen behúzta a szirt alá, amely alatt rejtőzködött. Mivel nem láthatott többet, valószínűleg azt gondolta, hogy biztonságban van, bár teste és jellegzetes hátsó uszonya most teljes egészében láthatóvá vált. Én mindenesetre óriási megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy a cápa a támadás helyett a rejtőzködést választja, bár az előbbire a köztünk levő távolság miatt és azért, mert nem volt sarokba szorítva, nem sok oka lett volna.

A hajón maradt társaim kissé hitetlenkedve fogadták cápatörténetemet. Amikor azonban a visszatérők közül többen is jelezték, hogy látták a ragadozót, már mindenki élénken tárgyalta a történteket.

A harmadik állomásunk egy patkó alakú, sekély vízzel borított korall-zátony volt. A patkó belsejében a hullámzás nem volt erős, így figyelmünket a vízzel való küzdelem helyett a számtalan színes hal csodálatának szentelhettük. A zátony környékén se szeri, se száma a különféle tengeri sügéreknek és pontyoknak, a pillangóhalaknak és a szivárvány minden színében pompázó angyalhalaknak. A változatos formájú korallok táncának látványa az enyhe hullámverésben talán még a halakénál is megkapóbb. Az emberfia eleinte csapkodva igyekszik mindenhova eljutni, és valósággal felfalni a látványt. Ha viszont később belefárad a hasztalan forgolódásba és mozdulatlanul lebeg a felszín alatt, a lengedező korallok közelében, akkor a kíváncsi halak felbátorodnak és közvetlenül az arca körül úszkálnak. És ez az a látvány, ami az egész kirándulás csúcspontját jelenti. Súlytalanul lebegve a csodálatos élővilág közepén az ember annyira távol érzi magát a mindennapoktól, hogy azt kívánja: soha ne érjen véget ez a pillanat.

A mulatságnak a hajókürt megszólalása vetett véget, amely visszaszólította a társaságot a fedélzetre. Az élmény hatása alatt mindenki egymás szavába vágva igyekezett feleleveníteni a számára legemlékezetesebb pillanatokat, majd hajónk lassan befutott a kikötőbe, a társaság pedig partra szállva szétoszlott. A kapitány és a búvármester kezébe bőségesen hulló borravaló jelezte, hogy mindenki elégedett volt kis tengeri körutunkkal.

Palm Beach

Visszaúton a Fort Lauderdale-i repülőtérre kis kitérőt tettünk észak felé, hogy közelről is szemügyre vegyük ezt a parti városkát, amely a massachusettsi Hamptons és a kaliforniai Beverly Hills mellett az amerikai gazdagok egyik legexkluzívabb enklávéjának számít. Az ősztől tavaszig tartó szezonban a lakosság száma 25 ezerre növekszik, és egymást érik a partik, társasági események. Amerikában nem szokás kerítéseket építeni, itt viszont magas sövények rejtik el a pazar villákat a kíváncsiskodók szeme elől. A legszerényebb hajlékok alapterületét is legalább 400 négyzetméterre becsültem. Végigsétálva a helység főutcáján, szembeötlő, hogy itt nem szeretik az olcsó holmit, a járda mellett parkoló járművek többsége 30 ezer dollár feletti luxusautó, de nem ritka a 70-100 ezer dolláros sportkocsi sem. Az utcát szegélyező butikok csak márkás holmikat árulnak, az árcédula errefelé illetlenségnek számít.

A szembe jövő hölgyek és urak elegáns, méregdrága ruhákat viselnek, a frizura, a smink az izzasztó hőség ellenére is tökéletes. Mindenki, talán az önök kissé viharvert tudósítóját leszámítva, úgy nézett ki mintha szó szerint egy divatlapból vágták volna ki.

Hát, így mulat nemcsak a magyar, de az amerikai úr is, kedves olvasók. Hogy boldogok-e, azt nem tudom.

2002. április 24.

Raleigh, Észak Karolina