23 Cseke Gábor: A szökevény
l. Elszököm tőled
éjjel valahányszor miként az óra kattanszemem sötétbe fúr álmom távolra pattan
minden nesz alszik csak az éjszaka éber
fölénk hajol kiváncsi fekete üstökével
beléfogózom érzem enyém lenne ha szólnék
pedig legszívesebben most feléd araszolnék
de te az ájulásig az álom rabja vagy már
nekem meg menni kell mert őszt mutat a naptár
oly szívesen időznék itt a táborban véled
eszem meg egyre korhol ugyan minek henyélek?
kicsusszanok a zsákból s míg elszorul a torkom
mellőled lábujjhegyen cókmókomat kihordom
aludj aludj hát útra többé már nem gyötörlek
amennyi hátravan még nekivágok a ködnek
tán egy-két nap tán száz is
de ülni nem tudok
ne félj a ház megóv majd amíg hazajutok
2. Már a sasokkal
úgy fogy a táv oly tetszetős ütemben
mint hogyha tánchoz szólna a zene
pedig csak szél vonít a hegygerincek élén
dühöng a csúcs magányos szelleme
eszembe jutnak az utat taposva
múltam hajóján elúszott szép napok
mikor elvadult farkasként loholtam
s nem hittem volna hogy véges vagyok
vajon mit érzel mit gondolsz ma rólam
hűlt helyemet ha egyszer fölfeded
csak nézel kábán magad elé szorongva
magammal loptam minden kedvedet
szólnál utánam bár minden hiába
míg hangodat cibálja fergeteg~
ha egy-egy foszlány el is érne lágyan
én már a sasokkal beszélgetek
3. Nélküled minden egyszerű
nélküled minden egyszerű
mint az egyhúrú hegedű
mit bánom én hová jutok
megyek botorkálok futok
nem bénít kétely nincs szeszély
nem fenyegethet más veszély
csak ami így-úgy megtalál
nélküled is a hű halál
4. Akár a gép mely működik
szívembe fészkelted magad
mint egy koloncot hordalak
visszafogod a léptemet
nem találom a kedvemet
akár a gép mely működik
de prüszköl és hogy küszködik
mibe sodortál mily szenvedés
vár rám míg visszatérek és
ölellek ahogy még soha
az voltam végig ostoba
nélküled minden céltalan
még akkor is ha célja van
5. Oly tisztán látszik
felszállt a köd
a nap mint egy óriás szem ragyog
oly tisztán látszik minden
itthon vagyok
a tábor körül forogtam körbe körbe
míg azt hittem ki tudja merre járok
ugyanazok a kövek letiport füvek
ugyanazok az ájult virágok
jönnek elém
ez itt a ház ugyanolyan
mint szökésem reggelén
duzzadt arcodra az álom ráfeszül
míg megcsókollak én
csatakosan fázva de boldogan
a zsák mélyén hozzád jutok
s te nem érted minek ez a sietség
nem tudod amit én tudok
mit se szólok ma a szökésröl
talán igaz se volt
táguló szemed íriszéböl
a vágy kihajolt
ringatjuk egymást szótlanul
míg gyerekké nem leszünk
s borsószemnyivé zsugorodva
a zsákban elveszünk...
K a l a n d o z ó
