Embedded Files
Az indulás
Világosság van, de mivel nyáron a nap csak kis időre bukik a látóhatár mögé, nem tudok következtetni arra, hogy hány óra. Arnold fokozatosan ülőhelyzetbe küzdi magát, csukott szemmel próbálja befejezni az álmát.
- A koránkelés kocsistempó - morogja, miközben a lábával a papucsa után kutat az ágy alatt. Elég hamar feladja a keresgélést - nem is csinálta nagy meggyőződéssel - és mezítláb indul a konyhába. Kellemes kávéillat terjed szét a lakásban.
Valahogy mindig elfelejti, hogy ne a reggeli járatra vegyen jegyet. A nyolcórai indulási idő nem korai, csakhogy egy órával az indulás előtt kint kell lenni a repülőtéren az út odáig a busszal megint egy óra. És a felkelésre és az elkészülésre még nem is számítottam időt. A kétnapos tanfolyam, amelyre Arnold utazik, holnap reggel kezdődik. Ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjem, nem volt szívem nemet mondani. Így is marad két napunk városnézésre. A tanfolyam ideje alatt kénytelen leszek egyedül elverni az időmet és a pénzünket.
Már az este becsomagoltunk, a reggeli kávézás után csak a fürdőszobázás marad hátra. Reggelizni majd a gépen fogunk. Búcsúpillantást vetünk a lakásra, aztán bezárjuk magunk mögött az ajtót.
Megbízhatóan, percre pontosan csúszik be a megállóba a hatalmas, vidám színekre festett busz. Jegyet váltunk a fehér inges, nyakkendős sofőrtől, és lezökkenek az első szabad ülésre. Ki nem állhatom, amikor Arnold végigvonul az egész csuklós buszon, hogy a neki legjobban megfelelő helyre üljön.
A mögöttünk ülő, termetes férfiból alattomos bűz árad. Az egykori hármas troli hippiszagához szokott Arnoldnak ez persze meg sem kottyan. Legszívesebben átülnék egy távolabbi helyre, de ez nem lenne fair a többiekkel szemben. Svédországban vagyunk, itt nem lehet valakit megsérteni. Így aztán szenvedek. Az útszéli táblákon számolom a kilométereket. Meg mernék rá esküdni, hogy ha az ipse egy percre elszunyókálna, egyedül maradna a buszban.
Nem tudom, miért lettem ennyire érzékeny a szagokra. Hiszen utaztam már rosszabb körülmények között is. Egyszer, amikor stoppoltunk, két órán keresztül szenvedtünk egy disznószállításra specializált teherautó rakterén. A sporttelepünk pedig a városszéli, a vágóhíddal volt szomszédos. Ha arról fújt a szél, meglágyultak az ember térdei. De akkor és ott, fel voltunk készülve a legrosszabbra.
Svédországban nincs benzinszag, tömbház mögött illatozó szeméttartály. Tiszta a levegő, éppen ezért távolról érezni lehet a legkisebb kósza illatot, legyen az apósom hazulról hozott bekecséből áradó naftalinszag, avagy a reggeli rántottához fogyasztott vöröshagyma emléke. Sorstársaink közül sokan száműzték is étrendjükből a fokhagymát, hogy ezzel se tűnjenek ki a tömegből. Ha jól meggondolom, az utóbbi években bűz csak elvétve csapta meg az orromat. Na, jó, volt egy idő, amikor egy öreg nénike tartotta pálpusztait megszégyenítő odőrjével rettegésben a környékünket kiszolgáló 602-es busz utasait. Persze mindenki fapofával meredt maga elé, csak a sofőr csavarta le derékig az ablakot és állítgatta gyanakvó arckifejezéssel a visszapillantó tükröt.
A Transwede pultnál a földi-légikisasszony zavartan közli velünk, hogy a jegyeinket át kell írni a légitársaság irodájában. Arnold az iratcsomókkal a kezében eltűnik a váróterem végében díszelgő kék-sárga tábla irányában.
Reggel fél nyolc, alig vagyunk egy páran. Egész kellemes itt bent a csarnokban, igaz, hogy kint sincs hideg. Amikor otthonról elindultunk már 16 fokot mutatott az ablakban a hőmérő. A leszállópályák felől időnként felbőg egy motor, hogy aztán lassan halkuljon.
Helyet foglalok egy kényelmes karosszékben. Lássuk csak még egyszer: az ablakokat becsuktam, a kávéfőzőt Arnold kapcsolta ki, és a virágokat megöntöztem még az este. Az újságot lemondtam. Amikor egy hónapig voltunk elutazva, térdig érő papírhalmon át törtünk utat az előszobán keresztül... Az útlevél Arnoldnál, a pénz nálam. Semmit sem bíztunk a véletlenre. És most már a jegyek is rendben vannak. Arnold messziről lobogtatja az iratcsomót.
Bejelentkezünk, a hölgy kiállítja a beszállókártyáinkat. Sajnos egy kicsit késtünk, de nyugodtak lehetünk, mert megoldják az ültetést. Bánom is én, a fő az, hogy utazunk. Átesünk a biztonsági ellenőrzésen, megyünk egyenesen a 26-os kapuhoz, ahol már megkezdődött a beszállás. Baktatunk a harmonikában. A stewardess szíve megesik Arnoldon, kiveszi a jegyeket a kezéből, hogy aztán feltűnően kedvesen vezessen a helyünkhöz... Az első osztályra. Szóval, így oldották meg az ültetést!
- Lám, a sors kárpótolt az imént elszenvedett kínokért. - Arnold megveregeti a térdemet. Elégedett arckifejezéséből biztosra vehetem, hogy ezentúl csakis az utolsó pillanatban fogunk bejelentkezni.
Az utazás
Mindig fúrta az oldalamat, hogy mit kap az ember, ha kétszeres árat fizet a jegyéért? Nos, nemsokára meg fogom tudni. Az ablak melletti helyre ülök, bekapcsolom a biztonsági övet. Kerekes asztalon újságot hoznak, majd hűsítőt. Arnold a Financial Timest választja, pedig abban alig van kép. Aztán behúzzák a turistaosztályt elválasztó függönyt. A stewardess némajátékát figyelem, miközben lassan gurulunk a kifutópályán. Megpróbálom egyszer és mindenkorra megjegyezni, hogy merre van a vészkijárat. Nem félek a repüléstől, csak közvetlenül a felszállás előtt kicsit összeszorul a gyomrom. Na meg a leszállás előtt. Máskülönben teljesen hidegen hagy.
A vonalak mind gyorsabban futnak alattunk, besüllyedek a székbe. Ha a statisztikának hinni lehet, a repülés sokkal biztonságosabb, mint a vonat vagy akár az autó. Ráadásul az ellenőrzést mindenhol megszigorították, úgyhogy az eltérítés vagy a terrorcselekmény szinte kizárt manapság. Elmosolyodom, amikor a viccbeli úriemberre gondolok, aki azért vitt bombát magával a gépre, mert annak a valószínűsége, hogy a gépen egyszerre két bomba legyen, egyenlő a nullával. Arnold elmélyülten tanulmányozza a vámmentes áruk listáját, de az ujjai görcsösen markolják a karfát. Alig érezhető rándulás és emelkedünk. A fenyves már a lábainknál, tőlünk jobbra a szigettenger vize csillan. Még vagy kétszer lassan kanyarodunk, aztán egyenesben vagyunk. Besüt a nap, kattognak az övek. Zsebkendőnyi, forró, nedves törülközőt kapunk. Követjük a többiek példáját: gondosan törölgetjük arcunkat, kezünket, ujjainkat egyenként. Az étlapot nincs időnk tanulmányozni, máris hozzák a reggelit. A párolgó hagymás rántotta okozta csalódást száraz fehérborral enyhítem. Belepiszkálok a gyümölcssalátába, a kávét kis tejjel kérem. Arnold az üres, negyedes borosüveg címkéjét tanulmányozza, közben elismerően bólogat. Inge, nadrágja csupa morzsa. Odaszorítom a homlokom az ablakhoz. A felhők közötti hézagokban nagyobb hajók, kompok. Olyanok, mint valami fehér üstökösök.
- Eltelt egy negyedóra és nem hoztak semmit - méltatlankodik Arnold.
A nyílt tenger fölött kristálytiszta az ég. Magasan repülünk, rezzenés nélkül hasítjuk a ritka levegőt. Tízezer méter magasan járhatunk. Emlékszem, első repülőutamra édesanyámat kísértem el. Még fel sem emelkedtünk, már készültünk a leszállásra. Kis, propelleres gép volt. Húsz perc elég volt az előttünk ülő termetes asszonyságnak, hogy szárazra ürítse magát. Érdekes, vagy a technika fejlődött, vagy pedig mi szoktunk hozzá a különleges bánásmódhoz. Minden esetre nem emlékszem arra, hogy későbbi repülőutaimon valaki is használta volna a papírzacskót.
Az első utamról a Maros fényesen tekeredő pántlikájának látványa maradt meg, és az ablakom előtt, a pilótafülkétől a farklapátig húzódó dróton díszelgő hevenyészett csomó, ami hol előre, hol hátra vonult, attól függően, hogy éppen merre kanyarodtunk. Azt pedig még ma is sajnálom, hogy idefent nincsenek villanyfák, mert akkor látni lehetne, milyen gyorsan haladunk. Ezért szerettem jobban a vonatot. Álltam a nyitott ablaknál és óriási, képzeletbeli kaszával vágtam a töltés szélén a gyomokat.
Lent jobbra feltűnnek az angol partok. Gépünk veszít a magasságból, amikor a szárazföld fölé érve délnek fordulunk. Alattunk, ahogy innen a magasból meg lehet ítélni, tipikus vidéki angol házak, bennük minden bizonnyal tipikus angol emberek. Békanyáltól világoszöld folyóvíz kanyarog az itt- ott már sárguló kockás terítőben. Gyakori az erdős park, közepén kastélyszerű építménnyel. Vagy csak egy közönséges manor lenne? Nem! Egészen biztosan kastélyt látnak szemeim! Összeszedik az üres söröspoharakat, mogyorószacskókat. Arnold tátott szájjal alszik. Oldalba lököm, mentegetőzve átveszi a légikisasszonytól a már vagy fél perce csipesszel feléje nyújtott forró törülközőt. Arcot, kezet, ujjakat...
Ereszkedünk. A fülem épp úgy fáj, mint ahogy a turista osztályon szokott. A pilóta bevágja a féket, élesen balra fordulunk, a jobboldali szárny az égnek mered egy ideig, aztán visszabillenünk vízszintes helyzetbe. Alattunk az úton autók, mind nagyobbak, aztán a repülőtér füves előkertje. Alig észrevehető zökkenés, feldübörög a motor. Már csak döcögünk.
Lassan fújom ki a levegőt. Ezt is megúsztam.
Az elsők között szállunk ki, de megvárjuk a többieket, akik remélhetőleg ismerik a járást. Magunktól nem is jöttünk volna rá, hogy egy vezetőnélküli kis vonatra szálljunk, ami aztán hangtalanul siklik át velünk a központi csomagkiadó épületéhez. Kilépve Gatwick forgatagába, könnyen megtaláljuk a Londoni expresszvonatot. Az ajtók hangtalanul záródnak mögöttünk, szinte azonnal indulunk. A légkondicionálás nem működik, de mi nem azért jöttünk, hogy ilyen aprósággal törődjünk. Legyezem magam, közben nézem az elsuhanó kerteket, házakat, az árok szélét borító páfrányost. A szemközti üléseken zakós, kardigános amerikai házaspár fő a saját levében. A félórás út alatt a font-dollár átszámítást gyakorolják. Néha ráhibáznak. Arnold rendezgeti az iratainkat, állítgatja az óráját, és közben szemmel tartja a cuccainkat.
A szállás
A Gatwick Express szinte a Viktória pályaudvar kellős közepén tesz le. Megállunk a hatalmas hall közepén. Kellemes meleg van, tisztaság. Fejünk fölött mindenfelé nyilak mutatnak, csak a metró jelét nem találjuk. Csak nem tunnelbana-nak, azaz alagút-útnak hívják, mint Stockholmban? Mint mindig, ilyen helyzetben Arnold ösztönös megérzésére vagyok utalva. Tudatában van ennek, mert rövid töprengés után, határozott mozdulattal a jobboldali kijárat felé mutat. Bólintok, és elindulok a baloldali felé. Engedelmesen követ, és pár lépés után, tényleg, már látszik is a Metro felirat. Hoztunk magunkkal igazolványképet, heti bérletet veszünk a jegyirodánál. Négy napra igazán megéri a tizenhárom fontot.
Az automata kikapja kezemből a jegyet, hogy aztán egy fél méterrel arrébb dugja ki. Az ajtó erre megnyílik, aztán becsukódik mögöttem. Szórakoztatónak találom, a párizsi metróra emlékeztet. Egyenruhás őrök figyelnek fásult tekintettel. Arnold is átjut a bőrönddel a kapukon. A sárgával jelzett Circle Linet keressük, vándorlunk a kanyargó folyosókon. Mind lennebb és lennebb megyünk. A harmadik mozgólépcső után már csak kettőt kell fordulni, aztán egy lépcsőn lemenni és máris a peronon találjuk magunkat. Arnold a bérlet mellé kapott térképet tanulmányozza, a lehetséges átszállásokat veti össze a szállásadónk telefonon adott útmutatásával.
Sokan vannak a peronon, a szerelvény késve érkezik. A hangosbeszélőn időnkét, közleményeket olvasnak be. Egy szót sem értünk belőle, de nem zavar, mert Stockholmban már úgyis megszoktuk, hogy a megállókat perzsa kiejtéssel mondják be. Szerencsére jó nagy betűkkel mindenhová kiírják. Így aztán, amikor az egyetemi évnyitó napján huncut diákok kicserélték az Odenplan tábláit a Stadionéval tekintélyes pánik uralkodott a munkába siető bennszülöttek körében.
Kanyarogva zötykölődünk, döglesztő a meleg. Izzadok, közben olvasgatom a plafonon a megállók neveit. Paddington ismerős, Agatha Christie és Woodhouse könyveiből. Na meg Oxford Circus, aztán Hyde Park Corner, Piccadilly, és Wimbledon, de az kint van a világ végén. Notting Hillnél átszállunk. Megint vándorlás következik a folyosókon, irány a piros vonal. Itt már ülőhely is van. Majdnem mindenki olvas. Ki könyvet, ki újságot. A tikkasztó meleghez kissé őszies az öltözetük. Szinte kivétel nélkül sötét színű, vastag talpú cipőt viselnek. Stockholmban télen sem vennék fel ilyet, megsül benne az ember lába.
A szerelvény fékez, kibukkanunk a föld alól. Arnold jelentőségteljesen bólint, megérkeztünk. A megállónk nagyon csinos, falusi bakterházhoz hasonlít. Felmutatjuk a jegyeinket az üresen tátongó fülke ablakának, és kilépünk az utcára. Arnold a járda szélén állva tanulmányozza a feljegyzéseit. Felemeli a tekintetét, beleszimatol a levegőbe, aztán kiadja az utasítást.
- Átmegyünk a túlsó oldalra! - A papírlapot az ingzsebébe gyűri, kinéz balra, és nekiindulunk. A fékcsikorgás fülsiketítő, rémülten visszaugrunk a járdára. - Ez őrült! Láttad, szinte elütött? - Valamivel higgadtabban folytatja. - Persze, tudom, hogy itt baloldali közlekedés dívik, de azért tekintettel lehetnének a normális emberekre is.
Az Oxford felé vezető főút melletti járdán haladunk. Óriási a forgalom, alig halljuk egymás hangját. A levegő kéjesen remeg a forró aszfalt fölött. Arnold hátán egyre nő az izzadságfolt. Valami olyasmit motyog, hogy ködös Albionról volt szó, nem pedig Bombayról. Az út két oldalán lakatlan sorházak. A kerteket felveti a gaz, a szederindák messzire kinyúlnak a járdára. A bontásra ítélt házak ajtai, ablakai beszegezve, vörös fémlemezzel letakarva. Sehol egy járókelő, kísértetvárosra hasonlít. Az ötödik, vagy hatodik mellékutca után aztán lakott vidék következik. Befordulunk a sarkon és pár lépés után ott állunk a rácsos kerítés előtt. Becsengetünk. Szállásadóink kedves magyar emberek. Megmutatják a szobánkat, a fürdőt, ellátnak hasznos tanácsokkal. Tiszta, ápolt lakás, azt hiszem, jól fogjuk érezni magukat. Csekély ellenszolgáltatás ellenében kezünkbe nyomják Varga János London című útikalauzát, ami később jó befektetésnek bizonyul. Még dél sincs, ezért gyorsan lezuhanyozunk és már indulunk is várost nézni.
Autóbusz is jár errefelé, csak elég ritkán, ezért inkább a metrónál maradunk. Elhaladunk a sarki buszmegálló mellett, megjegyzem a nevét: "Gipsy Corner". Arnoldra sandítok, megvonja a vállát. Jövet feltűnt, hogy a főút alatt átjáró van, így lényegesen rövidebb a távolság a metróig. A bejáratánál egy rikító sárga táblán tanuk segítségét kérik egy hetekkel ezelőtt elkövetett serious crime - súlyos bűncselekmény - felderítéséhez. Egyikünk sem szól semmit, de azt hiszem, hogy hazafelé inkább a hosszabb utat fogjuk választani.
Rutinos mozdulattal mutatjuk fel a bérleteket Peter Sellers ikertestvérének, és máris döcög velünk a metró a belváros felé. Arnold javaslatára nem viszünk térképet magunkkal, kevés tudásunkra alapozva fogjuk felfedezni Londont. Beleegyezek, pedig így már sikerült eltévednünk vagy tíz kisebb-nagyobb városban. A Piccadilly megállónál szállunk ki. Állunk a világ egyik legtöbbet fényképezett helyén. A Sanyo, TDK, Fosters', Coca Cola, McDonalds reklámok, a középen díszelgő szobor lépcsőin üldögélő turisták, deja vue érzést keltenek bennem. Más szóval: pontosan ilyennek képzeltem.
Az első benyomás
- Nézzük csak. Ez az Ámor, itt középen, az Érosz - dönti el Arnold. - Ott meg az öreg Nelson áll - mutat a Regent Street végén magasló talpazaton álló alakra. - Mögötte, az a zöld rekettyés, a Hyde Park. - Szinte restelli, hogy ilyen egyszerű az egész. Kihúzza magát, várakozva néz rám.
Háromból egyet eltalált. Éroszt még ő sem tudta eltéveszteni, de a szobor már nem a Nelsoné volt, de még csak Lady Hamiltoné sem, hanem Fredrické, York hercegéé. Jó, jó, a park az tényleg park volt, de nem Hydé, hanem St. Jamesé.
Harminc fok van árnyékban. Leülünk a Helios Lovai előtti kőpárkányra, szemben a Rock Circus-szal, élvezzük a szökőkút hűvös permetét, bámuljuk a szűk utcákon boszorkányos ügyességgel manőverező emeletes, piros autóbuszokat.
Elindulunk találomra, minden sarkon óvatosan, többször körülnézünk, mielőtt megkockáztatnánk átmenni a túlsó oldalra. Nem csak nekünk jelenthet nehézséget a baloldali közlekedés, mert majdnem minden átkelőhelyre rá van festve, hogy "Look Right" vagy "Look Left". Igaz, hogy felőlem ugyan nyugodtan írhatnak, amit csak akarnak, mert mindig eltelik egy kis idő, amíg eldöntöm, melyik a bal és melyik a jobb kezem. Néhány halálmegvető kísérlet után úgy teszek, mint a japán turisták: behúzom a fejemet a vállaim közé, és felemelt kezemben valami jól látható tárggyal nekivágok a gyalogátkelőnek. Élő bizonyítéka vagyok annak, hogy működik a módszer. A Pall Mallon megyünk egy darabig, aztán átvágunk a Mallra, végül egy hatalmas kapu alatt átmenve a Trafalgar téren találjuk magunkat. A tér közepén fiatalok hancúroznak a szökőkút medencéjében. Arnold vágyakozva nézi őket. Lemerném fogadni, hogy ha egyedül volna, követné a példájukat. Ehelyett inkább felülünk a hármas autóbuszra. Egyenesen az emeletre iramodunk. Az első sorokban már ülnek, a másodikban foglalunk helyet. Kicsit szokatlan, állandóan az az érzésem, hogy most aztán biztos ráhajtottunk a baloldalon cammogó, régimódi formájú taxira.
A Big Bent Arnold veszi észre, felpattanunk és igyekszünk lefelé a lépcsőn. A megálló a túlsó sarkon, a busz a zöld fényre vár. Hirtelen elhatározással leugrunk az induló járgányról. Szabadnak és húsz évvel fiatalabbnak érzem magam. Boldogan tekergetjük a nyakunkat.
Ez is olyan, mint a képeken - állapítja meg Arnold. Kisétálunk a Westminster-híd közepéig. A Temze akkora, vagy talán valamivel kisebb, mint a Duna Budapestnél. Partjain kő- és betonkolosszusok. Találgatjuk, melyik mi lehet. A demokrácia fellegvárát elsőre kilistázzuk, a többihez segítségre lenne szükségünk. Sétálunk visszafelé, a Trafalgar tér felé. Nézegetjük a vendéglők kirakatait, de nem tudjuk elhatározni magunkat. Nem is nagyon tudnánk, hogy mit rendeljünk, meg aztán nem is valami olcsók a fogások. Így aztán, az ismerős cégér látványától mindketten fellélegzünk. Mindig így szokott történni, előbb vagy utóbb a McDonaldsban kötünk ki. Tiszta, hűvös, megbízható. Nem érhet meglepetés, nem kell tárgyalásokba bocsátkozzunk a pincérrel és a borravalón sem kell törnünk a fejünk. Zseniális, kár, hogy nem én találtam ki. Pedig eleinte berzenkedtem még a gondolatától is annak, hogy a helyi specialitások helyett nájlon kaját tömjek magamba. Mint Gunnar, aki két hétig volt Párizsban, és egész idő alatt csak a McDonaldsban étkezett.
Gunnar az egyedüli kollegám, aki járt a szülővárosomban is. Egészen Bulgáriáig utazott, vonattal és autóstoppal. Kellemesen meglepett azzal, hogy a minap behozta a fényképeket, amelyeket tíz évvel ezelőtt készített.
- Ez a Főtér, ez meg a Piarista templom - magyaráztam lelkesen. - Ezt az utcát azóta már lebontották. Ezen mentem végig, nap, mint nap az iskolába. Ez valódi történelmi dokumentum! - Kedves volt tőle, hogy szólt. A többiek nem sokat törődtek avval, hogy melyik elhagyatott lyukból jöttem.
Kolozsváron nem volt McDönci, ezért közönséges vendéglőben ebédelt. - Nem szereted a halat? - kérdezte egyszer a kantinban, amikor látta, hogy milyen kedvetlenül piszkálom a szálkás löncsöt. - Pedig nálatok minden étkezéskor halat szolgáltak fel.
- Egy halacska volt, kistányéron? - Valami kezdett derengeni. Bólintott, aztán inkább mentegetőzve mondta. - Az igazat megvallva nem volt valami jó íze, de meg lehetett enni.
Hát persze! A nyolcvanas évek elején vezették be országszerte a halat, mint kötelező fogást a vendéglőkben. A pincér felvette a rendelést, térült-fordult és egy szempillantás alatt kihozta a diszkréten oszlásnak indult uszonyost. Az ember tudomásul vette, és otthagyta érintetlenül. A pincér pedig a következő fordulóban már fel is kapta a tányért és vitte vissza a konyhába, avagy csak a következő vendég asztalára. Jöhetett a csirkepaprikás nokedlivel, uborkasalátával, utána a finom vargabéles.
A szolgálatos halat ette meg Gunnar. Elképzelem a pincér megütközését, miközben a halacska csontvázával a tányéron betámolygott a konyhába. Könnyen megeshetett, hogy aznap már nem tudtak több halat felszolgálni. Komoly jövedelem-kiesést okozott ezzel az őrült idegen.
Arnold a szomszéd asztalnál ülő két holland lányt nézi, közben nagyokat harap a Big Macjából. Nem szólok rá, a bő nyáltermelés jót tesz az emésztésének. Nehezen szánjuk rá magunkat a hazatérésre. Még egyszer átmegyünk a mostanra már fényben úszó Piccadillyn. Aztán szótlanul zötykölődjük végig az utat a föld alatt.
Az egész napi ide-oda járkálástól holtfáradtan fekszünk az ágyban. Kánikula van, lehetetlen csukott ablakkal aludni. Nyitottal sem. A Heathrowról felszálló repülőgépek éppen az ablakunk előtt kapcsolnak kettesbe. Két dübörgés között pedig az az állandó sszvisss-sszvisss a főútról.
Arnold éjszaka kétszer is kiment, de nem tartottam érdemesnek megkérdezni, hogy miért.
Bolyongok a város közepén
Reggel Arnold bevonul a fürdőbe. Hosszasan zuhanyozik, az éjszaka ragadósra izzadtuk magunkat. Vékonyak a falak, és aki figyelemmel kíséri a kiszivárgó kéjes nyögéseket, sziszegéseket és fújtatásokat, könnyen rájöhet arra, hogy éppen melyik testrészét törölgeti szárazra. Hiányzik a kávé, az újság, ráadásul éhes és szomjas is vagyok. Nem vásároltunk az este, csak valami kekszet találtam a kézitáskám külső zsebében, azt rágcsálom. Pedig, ha az emlékezetem nem csal, akkor valami csokinak is kell lennie valahol a táska fenekén.
Otthon nem volt időm rendet rakni benne, kiborítom a tartalmát az ágyra. A kisollóm, amelyről már egy féléve lemondtam, a halom tetejére kerül. Arnoldot gyanúsítottam eltüntetésével. Annyira meggyőzően érveltem, hogy be is ismerte. Csokit nem találok, de a téli selyemsálamat, megkezdett leveleket, amelyeket sohasem postáztam, és olyanokat, amelyeket fel sem bontottam. Egy köteg, összerúzsozott kedvezményes árat hirdető újságkivágás, hajcsatok, tükör - kettő is - üres dezodor.
Szerintem ebben a rekordot Judit, Arnold nagynénje tartja. Egy egész napot kóvályogtunk kettesben Bukarestben. Csinos, bőr kézitáskájában iratok, vekker, és zseblámpa mellett a tízórai is elfért, amit aztán jó étvággyal fogyasztottunk el a Cismigiu parkban. Dél tájban elkapott az eső, amire összecsukható ernyőt varázsolt elő, és a cipőnket a kezünkbe véve, mezítláb kerülgettünk a hólyagosra vert tócsákat a Magheru sugárúton. Szárazon értünk Natasáékhoz. - Kávét kértek? - A bukarestiek török kávét főznek, amitől csak köpködni lehet. - Igen, - mondta angyali mosollyal Judit - presszókávét. - És már húzta is elő táskájából a kétszemélyes presszófőzőt.
Lépteket hallok, bezúdítom az egészet a táskámba. Arnold frissen és üdén jelenik meg az ajtóban. A derekára kötött törülköző lassan omlik a lábai elé. Nincs időm gyönyörködni a látványban, iramodok a fürdőbe, még mielőtt valaki más elfoglalná.
Elkísérem Arnoldot Notting Hillig, ott elválunk. Megbeszéljük, hogy délután öttől a Yorki herceg szobra talpazatának árnyékos oldalán várok rá. Kora reggel van, csak a munkába menők járnak az utcákon. Leülök a Regent Streeten egy kávézó teraszán. A kávé forró, az "Enrilo" tejeskávé izére emlékeztet. Óvatosan hörpölgetem, közben lapozgatok az útikönyvben. Úgy gondolom, hogy végigsétálok az Oxford Streeten, aztán felülök a metróra és elmegyek a Towerhez. Kifizetem a kávét az olasznak, szedelőzködöm. Az Oxford Sreeten nagy a forgalom, a járdákon számtalan nemzet fia tolong, bámulja a kirakatokat. A Selfridge's előtt fekete limuzinból négy, fekete lepedőbe burkolt nő száll ki, a bejárat felé kacsáznak. Arcukat csinos, fekete álarc fedi. Vajon mit vásárolnak? Feketeneműt? Vagy talán ékszert. Nem, azt biztosan a férjük veszi nekik. Ami engem illet, én imádom az ékszereket.
Valamiféle bizsergő jóérzés tölt el, akárhányszor a nyakamra teszek egy igazgyöngy láncot, vagy felpróbálok egy briliánsokkal kirakott gyűrűt. Arnold ilyenkor türelmesen megvárja, amíg ez az érzés elcsitul, szépen karon fog, mint valami súlyos beteget és kivezet az üzletből. Most, hogy egyedül vagyok, annyit álldogálok az ékszerüzlet kirakata előtt, amíg akarok. Szemem sarkából látom amint egy jóképű fiatalember, a kávézó teraszán jól megnéz magának. Talán az áttetsző szoknyám miatt. Jót tesz az önbizalmamnak.
Ebből a szempontból imádok Franciaországban turistáskodni. Figyelni az izmos, fiatal férfitesteket, tűrni a szemtelen pillantásokat. Stockholmban nincs ilyenben részem. Ráadásul, mostanában mind nehezebben tudom elhitetni magammal, hogy kizárólag a hideg éghajlat okozza a közömbösségüket.
Megkeresem a térképen, a British Museumot, illetve a Great Russel Streetet. Próbálom betájolni magam. A járdán két fiatalember kínálja harsány hangon az áruját, valami piperecikknek nézem. - A boltban ötven fontba kerül, mi tízért adjuk. Garantáltan lopott áru! - Gyűlnek az emberek, van, aki hármat vesz. Középkorú, fekete férfi áll mellettem, csóválja a fejét. Összenevetünk, kicsit különbeknek érezzük magunkat. Kell néha ez is az embernek.
A British Museum olyan, mint minden más múzeum. Itt is majdnem minden "garantáltan lopott holmi". Nem is időzők sokat benne, csak a múmiákat nézem meg közelebbről. Sietek, mert ma még a Towert is látni akarom. Kívülről, mert nincs gusztusom börtönlátogatáshoz. Még akkor sem, ha már régóta felhagytak az iparral.
A St. James's park
Távolról nézegetem a semmi jóval nem kecsegtető várfalakat, őrtornyokat. Így is marad meg számomra a Tower. A kiszáradt vizesárokban a tartán teniszpályával. Csak az eredményhirdető tábláról hiányzik: Koldus-Királyfi 6-4, 7-5, 2-6, 6-7.
A Tower híd, az igen! Tényleg impozáns építmény, ráadásul színes. Tornyaiban múzeum, tetején kilátó van. Nem annyira a pénzt sajnálom, mint magamat. Arnold, ha akar, akkor eljön és felmegy magában, de engem nem érdekel. Az sem, hogy mennyire szédülök, és milyen kicsik lent az emberek.
A Tower melletti McDonalds fölötti terasz korlátjának támaszkodva egy fekete zakós szakállas fiatalember hirdeti az igét. Szóval ide költöztek a Hyde parki Speakers Corner szónokai!
Leülök a Temze parton egy padra. Szemben a HMS Belfast, Őfelsége csatahajóból múzeummá alakított acélépítménye, London Aurorája, a tömeggyilkolászás kiemelkedő monumentuma. Nézem a látogatására indulókat, amint beszállnak a menetrendszerűen induló sétahajókba. Részemről nix. Vannak dolgok, melyekhez gyomor kell. Ráadásul mindjárt öt óra, sietnem kell, ha azt akarom, hogy el ne késsek.
Arnold Fredrick lábánál vár. Boldogan újságolja, hogy innen alig húsz méterre, a Mall sarkán, az ICA - Institute of Contemporary Arts - klotyója ingyenes. Kapok az alkalmon.
A St. James's park árnyékos sétányain valamivel elviselhetőbb a hőség. A padok foglaltak, a kis műtó betonozott partján is ülnek. Az egyik bokor alatt kis mókus rágcsál valamit. Hamar abbahagyja, visszajön kéregetni a térdig érő kerítéshez. A tó vizén kacsák és valamiféle piros csőrű madarak úszkálnak békés együttlétben. A vízbe vert táblán rikít a felirat: "Ne etessük a pelikánokat!". Minden más madarat, csak nyugodtan? Biztos vasból van a gyomruk. Ráadásul, sehol a láthatáron egy pelikán.
- Az útikönyv azt írja, hogy annyira elszemtelenedtek, hogy a végén már galambokat ettek. Így a pelikánokat ideiglenesen az állatkertbe internálták. - Arnold összeráncolt szemöldökkel pásztázza a környéket. - Hol látsz te itt galambokat?
Nincs időm felelni, mert az egyik járókelő éppen megáll mellettünk, benyúl a táskájába és kivesz belőle egy zacskót. A levegő hirtelen szárnysuhogással telik meg, a fák ágai közül galambok sokasága veti magát kinyújtott kezére. Szállnak a hátára, nyakára, még nézni is rossz. Arnold behúzott nyakkal, felfelé sandítva oldalaz ki a fa alól. A lombok alatt, majd minden ágon tízesével ülnek a szürke madarak. - Tiszta szerencse, hogy a tehenek nem repülnek, - bagatellizálja Arnold a ránk leselkedő a veszélyt.
Már az autóbuszból feltűntek a zöld-fehér csíkos nyugágyak a parkokban. Párosával állnak a zöld fűszőnyegen. Senki sem ül rajtuk. Az a jól öltözött házaspár is, amelyik egy ideig előttünk haladt a sétányon, keresztülvág a réten, és a madártollas fűre telepszik, az üresen tátongó nyugágyak közvetlen szomszédságába. A férfi selyem szalaggal masnira kötött fehér kartondobozt nyújt át párjának, büszkén inkasszálja érte a csókot. Egy üveg bor is előkerül, bizonyára születésnapot ünnepelnek. Néhány méterrel arrébb, ruházatából ítélve fiatal lány fekszik. Karja takarja arcát, szoknyája féloldalt felcsúszva, ízléses fehérneműjének szegélye kikandikál alóla. Régóta feküdhet ebben a pózban, mert a tábori székén kucorgó szakállas kisöreg szénrudacskájával éppen az utolsókat simítja a térdére fektetett krokin.
A filegória árnyékából fúvószenekar szórakoztatja a gyepre telepedetteket. Két trombitás a közönség közé vegyül, és felváltva szólózik. A közönségnek tetszik a produkció. Tapsolunk. Családias a hangulat.
A nyugágyak nem hagynak nyugodni. Svédországban azonnal beleülnének az emberek. Kicsikét délebbre tőlünk, pedig éppenséggel hazavinnék a nyugágyakat. - A városi ember, ha már kijön a természet lágy ölébe, akkor nem ül nyugágyba! - világosít fel Arnold. Nem érti, hogy miért nem tudok napirendre térni a dolog fölött.
Mi turisták vagyunk, méghozzá fáradtak. Ráadásul nem is tanácsos a füvön heverészni, legalábbis az útikönyv szerint. Pár száz évvel ezelőtt leprakórház működött ezen a helyen, amíg VIII. Henrik meg nem szüntette.
Lezökkenünk két, egymás mellé állított székbe. Arnold arcán a potyázó magasztos elégedettsége. A barna bőrű, zöld egyenruhás, a meleg ellen szalmakalappal védekező smasszer a semmiből kerül elő. Fejenként 60 pennyvel kurtítja meg pénztárcánkat. Arnold savanyú képpel fizet.
- Hát ezért szeretnek itt inkább a fűre ülni! - dohog Arnold.
Érdekes, hogy ha a házbért megemelik, vagy elromlik a tévé, és újat kell venni, Arnold nem sokat töpreng, hanem kis fogszívás után kifizeti. De azt, hogy őt, a tapasztalt rókát csőbe húzzák, akár egy forint erejéig megrövidítsék, ezt nem tudja egyhamar megemészteni. Hagyom, hogy kiszámolja magában, miként szerzi majd vissza a kidobott pénzt, melyik szolgáltatást fogja a közeljövőben ingyen igénybe venni.
A nap már rég nem süt a szemünkbe, amikor felkerekedünk, és elgondolkozva baktatunk a ránk ereszkedő félhomályban a metrómegálló felé.
Koncert kettesben
Ez a nap hűvösebbnek indul, mint a tegnapi, de az újság szerint délre megint elviselhetetlen lesz a hőség. Arnold a délelőtt foglalt, egyedül járom a várost. Kedvelem a reggeli órákat, megfigyelni a turistamentes város életet.
Egy kis olasz presszóban kávézok, közben a Daily Mailt lapozgatom. A nap híre: egy hónapi börtönre ítéltek egy galambokat etető öregasszonyt. A környék lakói jelentették fel, miután a guanóval borított tetejű házaik rohamosan vesztettek értékükből. Érdekes, hogy a Trafalgar téren büntetlenül lehet etetni a galambokat. Egy élelmes vállalkozó kis, műanyag dobozokban árulja a szemes gabonát a turistáknak.
Eltolom magam elől a kávéscsészét, fizetek és kilépek a szűk utcára. A szemetesek nemrég jártak erre, itt-ott kisebb kupac háztartási hulladék árulkodik az utca közepén.
A londoni mellékutcákon nem érzem, mint Rómában, Párizsban, avagy Nizzában a romantikus hangulatot. Nem mintha hiányolnám Don Fernando gatyájából az ember nyakába csöpögő, mosószappan szagú hideg öblítőlevet, a macskaköves utca árnyékos oldalán kártyázókat, de egy kicsikét élettelenek. Persze, a stockholmi óvároshoz képest még így is karneváli a hangulat.
A svédek régóta elszoktak a tolongástól, a szegénységet pedig csak az esti híradóból ismerik. Egyszer Génuában, találtam egy rövidítő utat a kikötő és a központban levő szállodánk között. Kollégáim először megörültek a javaslatomnak, hogy aztán pár lépés után, az alacsony ajtók előtt üldögélő fél-, két- és háromlábú Piszkos Fredek láttán, hanyatt-homlok rohanjanak ki a biztonságos főutcára. Én pedig, aki nap, mint nap a Cigánysoron át mentem iskolába, értetlenül, fejcsóválva folytattam a sikátoron át az utamat.
Félórai céltalan tekergés után megunom a romantikát, és kilépek a forgalmas, kirakatokkal teli Regent Streetre. Ami igaz, az igaz, az időjárás-jelentésben mind inkább lehet hinni. Csurog a víz rólam, hiába iszom az egyik "light" hűsítőt a másik után. A Piccadillyn, a St. James templom előtt hangulatos zsibvásár. A templom ajtajára erősített papírlap szerint Polina Chersonkaja Beethoven és Chopin műveket ad elő.
Nagyon régóta nem voltam koncerten. Na, ne hazudjak, mert a tavaly még bérletünk volt a Koncertházba, amely többek között arról is nevezetes, hogy a színpadján adja át Gusztáv király a Nobel díjakat az arra kiszemelteknek. Igaz, hogy csak "hallgató-helyünk" volt, azaz egy terebélyes oszlop zárta el a kilátást. Az idén avanzsálhattunk volna egy sort, ha Arnold nem szabotálja el a lehetőséget. Nála jobban csak Béla iszonyodott a komoly zenétől. Valahogy még elnéztem volna neki, hogy minden tétel között tapsra emelte a kezét - igaz, hagyta, hogy időben lefogjam - de amikor a református templomban tartott orgonakoncert kellős közepén elővette a sportújságot... Félóra van hátra a kezdésig. Belépek. A szószék előtt álló csillogó, fekete zongoránál, fehér blúzban kontyba fogott fekete hajú, jelentéktelen külsejű nő játszik. Ketten vagyunk a templomban. Meg-megszakítja, lapoz a kottában. Beülök az utolsó sorba, kilépek a cipőmből. Az ablakokon besüt a nap, megcsillan a szószéket díszítő sason.
Gyorsabb részeket lassúbbakkal váltogat. Beethoven, az akusztika, és a meghitt környezet teszi, hogy gondtalannak érzem magam? Aztán az utolsó akkordok is elhalkulnak. A sas elismerően bólogat, a szentek mosolyognak. Ülünk megbabonázva.
Arnold már egy órája vár a Big Ben előtt. Elindulunk a Westminster Abbey felé, közben engesztelem. Nagyon értek hozzá, s mivel ritkán csinálom, hatásos. Többek között, hagyom, hogy ő szabja meg mára a programot.
- Látogassuk meg a szigetország panteonját! - Harminc év távlatából Mickey Grantot, a BBC vasárnap déli beat-zene műsorának szerkesztőjét idézi: - "Egyesek szerint, a Rolling Stones fiúk megérdemelnék, hogy Anglia nagyjai mellé, a Westminster Abbey-ben temessék el őket. Élve!"
A Westminster-apátságban ingyenes a látogatás. Legalábbis a Kórus válaszfaláig. Óvatosan kerülgetjük az alattunk nyugvók porait takaró felírásos kőlapokat. Megcsodáljuk a főhajóban Dr. Livingstone és az Ismeretlen Katona emlékét őrizni hivatott márványlapokat. Kis keresés után Arnold megtalálja az állva eltemetett O'Rare Ben Jonsont fedő, negyvenötös cipőnél rövidebb oldalú négyzetes kőlapot. Suttogva kérdi a négyzetgyök kettő értékét, és motyogva számítgatja a néhai Shakespeare-kortárs maximális vállszélességét. Sodródunk a tömeggel. Az oszlopos belső folyósón, a Nagy Kerengőn, jobbra haladva, kis kávézóra bukkanunk. A "világ legjobb kávéiból" főzött fekete levest ígéri a felirat: Costa Rica, Columbia valamint rumos és fahéjas kávé áll a - borsos - árcédulán.
Leülünk a térdmagasságú kőpárkányra, Arnold kiszolgál. - Ilyen előkelő társaságban nem kávéztál még! Gondold csak el: Newton, Darwin, Milton, Dickens, Lord Kipling, Hardy, Austen, Burns, Thackeray! Lábaid alatt pedig Mr. John Bronghton, Anglia díjbirkózó bajnoka!
A társaság rendben volna, kávét azonban ittam már jobbat is.
Körbe sétálunk az árkádos, belső udvaron. Elhaladunk egy nagy rakás hangulatos szarkofág mellett, aztán egy hosszú folyósóra jutunk. Mindenfelé szorgos turisták görnyednek rögtönzött asztalok fölé: bronzszínű zsírkrétával dörzsölnek egy-egy normand lovagot ábrázoló rézdomborművet, hogy aztán fekete papírra másolják. "Brass rubbing"-nak hívják ezt a foglalatosságot. Nem ingyenes, ezért Arnold kezdetben mutatkozó érdeklődése egyből elillan.
A Sohoban fejezzük be a napot. Ülünk a járdán az asztal mellett, kortyoljuk a finom sört, nézzük a járókelőket. Meleg van, de már nem az a kibírhatatlan. Arnold végtelenre állítja a szemlencséit, jól érzi magát.
Amit nem láttunk
A repülőnk késő délután indul, ezért már reggel becsomagolunk, és elbúcsúzunk szállásadóinktól. Megígérjük, hogy ha még egyszer Londonban járunk ugyancsak náluk lakunk. Tényleg, ugyanis a lakatlan és elhagyatott vidék ellenére biztonságosnak bizonyult.
- Hiába aggódtál, nem erőszakoltak meg - élcelődik Arnold.
- Mert nekem soha nincs szerencsém - mormogom magam elé.
Kisebb vagyon ellenében berakjuk a bőröndöt a Victoria pályaudvar csomagmegőrzőjébe, aztán a Circle Line metróval a Baker Street megállóig utazunk. Madame Tussaud panoptikuma előtt hosszú sor kígyózik. Megkeressük a végét. Valahogy nem akaródzik beállni. Tanakodunk.
Egyenruhás fiatalember lép hozzánk, udvariasan figyelmeztet arra, hogy a sor a túlsó járdán dagadó emberhurkával folytatódik. Meghökkenve állunk. Ekkora lehetett hajnali négykor a hússor szülővárosom utcáin. A budipapír- vagy a tejsor rövidebb volt. Sanyi a múltkor is felemlítette azt az esetet, amikor a nyolcvanas évek "Aranykorában" tanúja volt annak, hogy az egyik üzlet előtt miként alakult ki a sor. Nem kérdezősködött, gyorsan beállt ő is. Lépésenként haladtak előre. Az előtte levő termetes asszonyság megfordult, és őszinte aggodalommal kérdezte.
- Vajon jut-e még nekünk is, uram? - Jutott. Sanyi aztán elcserélte a csomag vattát az Intézet könyvtárosnőjével húsz deka párizsira.
Akkoriban határoztam el, hogy amennyiben lehetséges, sorbaállás nélkül fogom leélni az életemet. Ennyi luxust igazán kívánhatok magamnak. Így aztán fájó szívvel búcsút intünk a Planetárium kupolájának, és elindulunk a Baker Streeten felfelé. A 221/b szám alatti ház kapujában termetes konstápel irányítja a Sherlock Holmes otthonát meglátogatni készülőket. Nem érünk rá azon tanakodni, hogy érdemes-e vagy sem fizetni azért, hogy egy képzeletbeli irodalmi alak lakását megnézzük, mert a megállóba befutó autóbusz homlokzatán az Oxford Circus feliratot fedezzük fel. Örülünk, hogy megszabadulunk céltalan kóborlástól, és felugrunk az éppen induló busz peronjára.
Végigsétálunk a Regent Streeten. Arnold közel áll a duzzogáshoz, ezért nehéz szívvel, de továbblépek az ékszer- és ruhaboltok kirakatai előtt. Kiérünk a Piccadilly Circusra. Reggel tíz óra van, leülünk Ámor lábaihoz. Előveszem a reggel készített szendvicseket, csendben majszolunk.
Idelátszik Madame Tussaud posthumus vállalkozása, a Rock Circus. Meg van benne mindenki, aki valamit is számít a szakmában. Megelégszünk a teraszon álló Mick Jagger, és Michael Jackson szemrevételezésével. Legalábbis őket véltük felismerni a bábukban. Állítólag kap bent az ember egy pár fülhallgatót, azzal sétál körbe, hallgatja a rock-bábu eredetijének valamelyik művét. Boy George, Rod Stewart, a Who, Simon és Garfunkel, Diana Ross, Stevie Wonder, Marvin Gaye, Dire Straits, T Rex, Jim Morrison. Azért Jim Morrison párizsi sírjánál nagyobb a tolongás...
Négy éve voltunk Párizsban először. Miután végigzarándokoltuk a nagyobb látnivalókat, kis nyugalomra vágyva, elmentünk a Pere Lachaise temetőbe is. Lassan bandukoltunk a kavicsos sétányokon, kíváncsian betűzgettük a neveket a két oldalon sorakozó sírköveken. Arnold buzgón hajlongva próbálta legalább egy közismert személyiség nevét felfedezni. Teljesen véletlenül lyukadtunk ki a zarándokhellyé előléptetett végső nyughelyhez. Lehettek vagy húszan, akik éppen körülállták. Többségük fekete bőrdzsekit viselt és velünk egykorúnak nézett ki, de voltak fiatalabbak is. A derékmagasságú sírkövön italosüvegek sorakoztak. Arnold hirtelen felszisszent, elkapta a karomat, kezembe nyomta a válltáskáját, és sántikálva elindult a sétányon visszafelé. Három sírral arrébb hirtelen jobbra fordult, és eltűnt egy kisebb emlékmű mögött. Csak egy pillanatra, mert összeszorított ajkakkal, vérbeforgó szemekkel újra feltűnt, hogy egy derékig érő bokrokkal körülvett kriptát vegyen célba. Valami ott sem tetszhetett neki, mert mind távolabbról láttam a sírkövek között átosonni.
Ez örökletes dolog Arnoldnál. Anyósom egyszer felengedett szokásos szigorúságából, és elmesélte, hogy valamikor az ötvenes években, Apuka éppen munkába ment, amikor rájött a hasmars. Az utca néptelen volt, két oldalán földszintes házak sorakoztak. Pár szoros lépés után rájött, hogy az ügy nem tűr halasztást. Nem volt más megoldás, mint bekérezkedni valahova. Megnyomta az egyik kapun a csengőt. Mivel semmi életjelt nem tapasztalt, lenyomta a kilincset és belépett. Három ajtó nyílt a keskeny udvarra. Apuka habozás nélkül bekopogott az elsőn. Semmi válasz. Apukáról ekkorra már patakzott a veríték. Lenyomta a kilincset. - Halló! - kiáltotta rekedten. Belépett az előszobába. - Halló! Van itthon valaki? - Pillantása a szemközti ajtón díszelgő bronz bilire esett. Halkan résnyire nyitotta az ajtót és besurrant rajta. Utána, mint aki jól végezte dolgát, szépen kisétált a lakásból, és gondosan becsukta maga után a kapuajtót.
- Szedelőzködjünk, jó? - pillantok az órámra. Ha sietünk, akkor elérjük az őrségváltást.
Őrségváltás a Lovastestőrök laktanyájában
A Whitehall járdáján a bejárat két oldalánál a Horse Guards lovasgárdistái őrködnek. A lovak első fele a járdán, kilóg az őrház jótékony árnyékából. A japán turisták az élmény hatása alatt teljesen ki vannak akadva. Sorban fényképeztetik le magukat a nyálukat unalmukban csorgató, türelmes pacikkal. Az egyik vigyori egészen közel merészkedik. Kap is rögtön egy nyálas csókot. A kezdeti meghökkenés után büszkén mutogatja a nyomát az irigységet gyatrán palástoló társainak. Befordulunk az udvarra. Az árkádok alatt gyalogos gárdista áll. Megbámuljuk cifra egyenruháját, combközépig érő csizmáját, aranyos sisakját, élesre fent kardját. Sok a bámészkodó, megszakítás nélkül villognak a vakuk. Arnoldot mellé állítom, ő persze legszívesebben a forrónadrágot viselő szőke, bögyös cicamicával szeretné fényképeztetni magát. Le nem venné a szemét róla!
A strázsa hirtelen ideges, kapkodó mozgásba kezd, kardját ide-oda rángatja, csizmás lábát többször a földhöz csapkodja. Aztán merev mozdulatokkal az udvaron át a kapuig vonul, ott hátraarc, és visszatér az árkádok alá. Csapp-trapp, és ismét szobrozik, villoghatnak a vakuk.
Az istállók irányából trombitaszó harsan. Kisodródunk a tömeggel a hátsó udvarra, sikerül lecövekelnünk a kavicsos udvar árnyékos oldalán. A kerítés St. James park felöli bejáratánál sorompó, vele szemben, a park bejáratánál, a két világháborúban elesett testőrök emlékműve. Valamivel messzebb, a fák koronája felett, Fredrick, York hercege nyújtózkodik talapzatán. Egyelőre csak az udvar közepén díszelgő tekintélyes terjedelmű lócitromhalmokból sejthetjük az elkövetkező percek látnivalóit. Lábaimnál egy kis japán gyerek guggol, szemelgeti a kavicsokat. Hármat kongat valamelyik toronyból a harang. Megnézem az órámat, háromnegyed tizenegy. A fehér, rövid ujjú inget viselő rendőrkislányon látszólagos izgalom jelei mutatkoznak. Az árkádok alól némi ordibálás, patkók csattogása hallatszik. - Jönnek! - szólal meg mellettem egy öreg helybéli. Egy fiatal amerikai házaspárnak szólt, a férfi bekapcsolja a videokamerát. Az árkádok alól előporoszkál hét, vörös egyenruhás testőr, a "Life Guards" tagjai, sisakjukon fehér tollforgóval, vagy inkább kókadó pamaccsal, felsorakoznak az udvar északi oldalán. A lovak gyönyörűek, egyformák, sötétszürke-fekete szőrük csillog a napon. Kurta vezényszóra a kardok kukkra merednek, újabb vezényszóra a vállakon pihennek meg.
A kis aerobics után csendben várjuk a további fejleményeket. A testőrök látszólag közömbösen tűrik a tűző napsütést, a lovak néha-néha összesúgnak.
- Nincs a királynő Londonban, - magyarázza az öreg. - Akkor szürke lovon hozná a zászlóvivő a lobogót, a trombitás pedig a "Royal Salute"-t fújná. - Az amerikai arcára csalódott kifejezés ül.
- Kár, hogy nincs itthon Bözsi néni. Legközelebb megírjuk, hogy mikor érkezünk. De, ni csak, ott jön a váltás! - mutat Arnold a sorompó felé. Az allén tizenkét, kék mellényes, sisakján vörös árvalányhajjal, "Blues and Royals" testőr közeledik. Komótosan vonulnak keresztül a nyitott sorompón, hogy aztán két sorban a váltáshoz felsorakozzanak. Állnak egymással szemben, méregetik egymást. Vezényszavak röpködnek, aztán az öt kék testőr elvonul az árkádok alatt az istállók irányába. Az udvaron maradtak közül egy kék és egy piros dolmányos lovas elindul a sorompó felé. Kecsesen ring a lovak hátsófele, látszik, hogy nem sietős a dolguk. A sorompónál visszafordulnak.
- Ezt aztán mindenik pár megismétli, úgyhogy fél tizenkettőig nem történik semmi lényeges - magyarázza az öreg brit, mire a jenki csalódottan kapcsolja ki a kamerát.
A kis japán gyerek közben elkószált az udvaron. Kisebb ricsaj után sikerül a szüleinek tisztára sikálni a kezecskéit. Derülünk az intermezzón. Arnold elnevezi Matata Kakibának.
Rekkenő a hőség. Elindulunk a St. James's park árnyékos sétányán. A testőrök utolérnek, és egy ideig mellettünk poroszkálnak. A Buckingham palota előtt elválnak útjaink. A tér zsúfolásig telt izgatott turistákkal, egy tűt sem lehetne leejteni. A leghátsó sorból semmit sem látunk.
A Mall árnyékos oldalán ballagunk a Trafalgar tér felé. A szökőkút medencéjében szemet vakítóan csillog a víz. Ködös Albion igazán kitett magáért!
(Hiteléért felel: Hegedűs Zsolt, Stockholmból * A szöveget a nagybányai Farkas E. Zoltán londoni fotóival illusztráltuk)
K a l a n d o z ó
Page updated
Google Sites
Report abuse