64 Demse Márton: Szalonnasütés

Az 1943-ban a moldvai Somoskán született szerzőt mint mozdonyvezetőt ismertem meg, aki tehervonatokkal járt oda s vissza Bákótól Madéfalváig, a Tatros völgyében. Világéletében írogatott, mindenféle műfajban, még a sajtólevelezést is kipróbálta. Jó barátság, tanítványi kapcsolat fűzte a csángómagyarok első nagy költőjéhez, szabófalvi Lakatos Demeterhez. Írói tevékenységét nem nézte jó szemmel a romániai rendszerváltás előtti hivatalosság, beleértve a titkosrendőrséget is. Nem egyszer idézték be, elszámoltatni „felforgató” tevékenysége és „gyanús” kapcsolatai miatt, egyszer még a nála lévő kéziratait is elkobozták, úgy ment utánuk a világváltó fordulat bekövetkeztével a bákói szekuritátéra, ahol irományait visszakapta, de már bocsánatot elfelejtettek kérni tőle. Akkortájt kereste fel a Romániai Magyar Szó szerkesztőségét, s hagyott ott egy ölnyi kéziratot; ezek közül néhány rövidebb napvilágot is látott.

Szerző azóta Budapesten élő újságíró, 2001-ben megkapta a Csengey Dénes különdíj ezüst fokozatát töbnyire publikálatlan, de nagy jelentőségű írásainak elismeréséül. Egyik ilyen írása* kerül az RMSZ-nél hagyottak közül most a Kalandozóba, tanúságaként ama embertorzító, de a mélyben csakazért is értékőrző nyolcvanas éveknek. (csg)

A hiedelem szerint vendégszerető házigazdák vagyunk mi is, szeretmentiek. Az, aki házába invitál valakit, azt is akarja, hogy a vendég mindenáron megtartsa jó emlékezetében. Különösen most, hogy az idegenforgalom térhódításával vendégszeretetünk is sokkal többel kecsegtet, mint bármikor. Ez Klézsén, Bákó megyében is így kellene hogy legyen, még ha e falu nem is bír turisztikai látnivalókkal. De sajnos, amikor nem egyszerű emberekről van szó, akor minden szépen elgondolt terv tönkremegy ezen a vidéken.

Gyanús itt mindenki, aki a Kárpátokon túlról jön, lehet az testvér, anya, apa, rokon vagy barát. Előbbieket még megtűrik a hatóságiak, de amikor utóbbiakról van szó, már nincs semmi mentség, még ha hazai vendég is; Ha pedig külföldi vendég érkezik, akkor mind neki, mind a felkeresett barátnak hamarosan égnek fog állni a haja, a szakálla borostás lesz, éjszakáin elkerüli az álom. Hónapokig nem lesz kedve semmihez, egyre csak a vádoló szavakon elmélkedik, őrjöng magában, de mit tehetne, kihez forduljon, kinek mondja el bánatát, azt, hogy legjobb barátjait is azzal vádolják, amivel ő magát is: hogy hazaáruló!

Ilyet még hallani is nehéz, hát még elviselni!

Az utóbbi időben magam estem egy ilyen vád alá.

Július hó elején a szovátaiaknak kedvük támadt eljönni Klézsére, szalonnát sütni. Fekete Árpád tanár, történelem ismerő ember úgy határozott, hogy átjön a Kárpátokon és olyan vidéken vezeti végig tanítványait, ahol századok óta magyarok élnek és még mindig magyarul beszélnek, méghozzá azon az ősi nyelven, amit ma csak a legendákban és mesékben találni.

A szovátaiak megkértek, hogy amikor megérkeznek, segítsek nekik szétnézni a megye falvaiban. Időm nagyon kevés volt, s tudtam, nincs módom arra, hogy kérésüknek eleget tegyek. Ennek ellenére azt mondtam magamban: ha jönnek, majd csak lesz valahogy, ami tőlem telik, azt mindent megteszek, hogy párnapos ittlétük alatt érezzék magukat otthon ne csak a gyerekek, hanem tanáraik is.

Bákó városában meg is néztek mindent, amit látni lehetett. Nem is volt különösebb baj, ha csak az nem, hogy az iskola, amely szállást adott nekik július 6-án, már másnap délben közölte: tovább nem lakhatnak ott, mert szombat van, és hétfőig nincs kire bízni a kulcsot. Ezek után nekiállhattak lakást keresgélni... A szállásszerzés egész napjukat felemésztette.

Amikor hallatlan küzdelem folyik a vendégért, ilyen esetnek nem volna szabad megtörténnie. Vagy nincs is szükségünk olyan vendégekre, akik meghálnak egy földre terített gumimatracon, vagy éppen egy egyszerű pokrócon?

Ámde az ellen, aki az avarban, a föld ölén akar aludni, a napok hordalékaiból próbálván összegyűjteni az élet néhány porszemnyi aranyát, nehéz fellépni. Az ilyeneket nem lehet eltiltani ettől a vidéktől, épp úgy, ahogy a tüdő sem tagadhatja meg a beáramló levegőt.

A szombat már vége felé járt, amikor a bákói szellemi fogyatékosok iskolájában éppen nagytakarítás folyt, az ott tanulókat pedig hazavitték a szülők. Itt még tűzhelyhez is jutottak volna, ámde az iskola vezetősége közben megtudta, honnan érkeztek a vendégek, s az engedélyt azonnal visszavonta. A már viharvert vándorokat e csekélység nem riaszthatta el: a gyerekek deszkahulladékokat gyűjtöttek, s a gáztűzhelyes épület mellett, nomád módra tüzet raktak, amin aztán elkészült a következő napi ennivaló. A székely furfang itt is túltette magát a bajon – csak így tovább, ne alkudjatok a sors előtt, hajrá szovátai úttörők!

A vasárnap újabb élményekkel telítődött, a vendégek Lészpedre készültek látogatóba, ahol történelembe illő esemény volt készülőben: e napon került oltárra a falu első papja. Eddig ugyanis mindig máshonnan jöttek oda lelki szolgálatot teljesíteni. Ám a bosszúságok innen sem hiányoztak a szovátaiaknak: a falu polgármestere számon kérte a vezető tanároktól, hogy mit keresnek itt és kinek az engedélyével jöttek a faluba. A válasz nem maradt el: úttörő expedícióról lévén szó, nincs szükség különösebb engedélyre, ebben az országban oda mennek, ahová éppen akarnak.

Ahova akarnak, oda igen, de ide nem – ellenkezett a polgármester.

Nem is keresni jöttek, hanem szétnézni – toldották meg a gyerekek is, de az elnök csak tovább fújta a magáét. Na de miért pont erre a napra érkeztek?

Mi nem kimondottan e napra jöttünk, volt a válasz, hanem a csoport átutazóban van Buhusi felé, s pihennek egyet, amíg megérkeznek a csomagok.

Az elnök látván, hogy mind jobban gyülekeznek köréjük az emberek, akik mindenáron hallani szerették volna, mi kifogásolni valója van a szovátai gyerekek látogatásában, felhagyott a fenyegetőzéssel, s barátira fogta a hangnemet. A vendégek meg, ha már bejutottak a hétfejű sárkány módjára őrzött faluba, hát szétnéztek alaposan. Fényképeztek, címeket cseréltek, ismerkedtek egymás nyelvének közös furfangjaival. Felemlegették a közös ismerősöket, s mikor a napot meg-megérintették a dombon zöldellő égre törő fenyők ágai, akkor a szovátaiaktól több mint ötven gyermek és szülő búcsúzkodott a deszkából tákolt kicsi buszmegállónál.

Ilyen búcsúzkodás sose volt még a lészpedi állomáson, amióta víz folyik a Beszterce völgyében.

Vagy talán mégis lett volna? Igen, a pusztinai Kaszap bácsi elbeszélésében bukkantam valami hasonlóra, de az még akkor volt, amikor Álmos felajánlotta a törzsnek Árpád nevű fiát, hogy fogadják őt vezetőjükké, mert neki már nincs ereje tovább menni, nem hiszi, hogy elérhetne Kánaán földjére, a gazdag pannóniai síkságra, ahol egy évezreddel előtte legeltette volt ménesét Attila nyilas serege. A legenda ma is csak legenda marad, de az állomási búcsúzkodás való történet volt, még a hetvenedik évszázadban is...

Ez volt a bevezető a csángóföldi utazás „nagykönyvében”.

A következő napon tengerparti üdüléséről érkező lányom, Gabriella vállalta, hogy elkalauzolja a szovátai vendégeket a művészeti és a Bacovia irodalmi múzeumba. Velük tartott az éppen nálunk vakációzó székelyudvarhelyi szöszi, Györffi Hanka is. Nagyon sajnáltam, hogy én magam nem tarthattam velük, mert mindegyre munkába kellett mennem, de háromszoros éjszakai munka után én is szabadot kaptam. Korán reggel érkeztem haza, s elhatároztam, kimegyek a klézsei Somoskára, édesanyámhoz.

Az alkalom úgy hozta, hogy a szovátaiak is éppen Klézsére jöttek ugyanazzal a járattal. Jó félórai utazás után megérkeztünk, s leszálltunk a néptanács előtt, a végállomáson. A vendégek ott jelentkeztek a tanácselnöki irodán. Igazolták kivoltukat. A helyi rendfenntartó, amikor meglátta azt a sok ismeretlen gyereket s azt a pár szál tanárt, akkorát szökött az elnök után, mintha tatárok érkeztek volna felgyújtani a falut. Az elnök kézlegyintéssel vette tudomásul azt, amit már a rendőr előtt megtudott az idegenek érkezéséről.

Miután a tanácstitkár mindent gondosan kimásolt az igazolványokból, csokoládét vásároltunk a cukrászdából a gyermekeknek. Magunknak meg szíverősítőt. Aztán lassan végigballagtunk északi irányban, a falu végére. Útközben benéztünk a Sutu kúriára, amelyben most a sólyom szervezet** tanul románul gagyogni. Fülig mosolygó maszatos gyermeksereg hancúrozott az udvar füvén, sokan még a nevüket is meg tudták mondani románul. Egyik-másik verset is mondott, három-négy sorost, majd visszakérdeztük, hogy mit is mondott, erre vállvonogatás volt a válasz. Bezzeg, harmadikos-negyedikes korukban már nyugodtan visszakérdezhetjük, mert akkorra biztos, hogy négy évi kemény munka után jócskán tudnak majd románul...

Barátaim néhány fényképet is készítettek, s tovább vonultunk a falu széle felé. Hamarosan kiértünk a faluvégi almáskertbe, amit most senki sem őriz. Azt mondják, nem érdemes vigyázni, mert nem kiadós, több volna a gond, mint a termény. A pár hektáron álló almafák lassan kiszáradnak. Ilyenformán a szomszédoknak télen legalább tűzifájuk lesz, hogy aztán végképp megszabaduljunk a bojári magántulajdon emlékeitől is, ugyanis a kert, amiből a mai faluvégi közös legelő lett, egy Stefanescu nevűé volt az államosítás előtt.

A harmincéves múltból már legendák jönnek elő... Az egyik falusi öregasszony azt meséli, hogy az első világháború idején itt kezeltette magát, e fenyők szűrte levegőn a nagy román zeneszerző, George Enescu. E házban dolgozott néhány hétig, amely most már évek óta vakon mered a látogatóra. A pinceajtóban egy ottfelejtett, fehérre festett drótsodronyos ágy rozsdásodik a méteres csalánban. Az ágyat nézem, és eszembe jut, hogy itt, a faluvégen 1962-ben e házban szülészet volt, az épület akkor még jó erőben volt, de aztán az idő is megöregedett körülötte, az almafák száma erősen megcsappant, egyre szaporodnak a feketedő csutkók. A házat se fogják sokáig tatarozni, mert hiányzik a pénz. De miért is tennék, kinek? Körbejártuk az épületet, nagyokat bólintva egymásnak. Valaki azt mondta, a pincében viperák vannak, erre mindannyian tovább húzódtunk a nagy rakás gally mellé, amiket már összehordtak a szovátai gyerekek a klézseiekkel közösen, akik útközben hozzánk csatlakoztak.

Lassan a tűz is fellobogott.

Nyársok sokasága irányul feléje, serceg a szalonna. Egyik-másik már csepegteti is a kenyerére. Azok, akik nem bírták kivárni a tűz fellobbanását, most csak nyalogatják a szájukat és nagyokat nyelnek.

Az almáknál már csak a mai kirándulás íze savanyúbb. Nagyon fáradt vagyok, de annyi erő még van bennem, , hogy átmenjek a kisklézsei ösvényeken haza, Somoskába, az édesanyámhoz.

Olyan ösvényeken megyek, ahová szinte négy évtizede hogy nem léptem. Istenem, milyen régen is volt az! Sokminden megváltozott azóta, a házak, az arcok, az utcák és kertek. Az arcok hasonmásai azoknak, akik negyven évvel ezelőtt mosolyogtak a töviskerítés mögül, csak most festett deszkák mögül lesnek az elhaladó ismeretlenre. Ezek a szemek nem ismernek, mert csak most jöttek a világra, amióta engem otthonról elrúgott a sors.

Napos nyári délelőtt lévén, talán ott pipázgatnak a régi módra, mint gyermekkoromban a tornácos zsuppfedelű házak előtt.

Kiértem a falu szélére. A kis mezei utacskát magos martok szegélyezik, nem is út ez, hanem csak egy kis patak medre, amely évszázadok óta úttá lett. Szekérrel is járható, de csak bajosan. Azt is inkább ősszel, amikor az emberek hazaviszik azt a maréknyi termést, amit nekik szánt a természet a környező dombok sovány oldalain, vagy télen megbújnak az erdész szeme elől, amikor egy-egy hát ággal térnek haza a vicsollai erdőcskéből. Most csak erdőcske, mert amióta az erdők állami tulajdonúak lettek, állandóan hordják a téli melegítőt. Lopogatják, más kiút nincs. Fogy a fa, de senkit nem kapnak rajta, mert ha rajtakapnának valakit, , akkor kibújna minden az emberek lelkéből, lehet, azt is elmondanák, hogy nem ér a téli tűzifa és senki nem akar ezen változtatni. Lehet, nem is tudna, nincs honnan ide erdőt telepíteni, ami egyik napról a másikra csak úgy ontsa a tűzrevalót és az építőanyagot.

Az utacskát szegélyező martok tele színes mezei virágokkal. Hirtelen anyámra gondolok. Soha nem vittem neki virágot, most elfog egy régi, gyermekkori pajkos kedv, margarettákat szedek csokorba. Néhány búzavirággal ékesítem a csokrot, rozs- és búzakalászok is kerülnek beléje. Szinte ugrándozva haladok a magányos ösvényeken, fűzfák alatt, cseresznyés és szőlősök mellett. Oda, ahol régen széles út szaladt, most csak egy keskeny utacska vezet, a kukorica bejött egészen a régi út közepére. Nincs már szükség nagy útra, az embereknek nincs itt mit keresniük szekérrel őszig. Meg annyi szekér sincs, mint régen, tán még a fél falura sem jutna húsz. A termést a közösbe traktorokkal szokták behordani. Aztán kiérek a nagy kukoricásból, és feltűnik előttem Pálinkás János körtéje – most nem tudom, kié lehet, de akkor az övé volt -, nem olyan szép, mint annak idején, ennek is tűzre került már az egyik fele, de helyébe senki nem szándékszik mást ültetni.

Lassan mindennek vége lesz itt.

Az a cseresznye sincs meg a faluszélen, amire gyerekkoromban, ameddig tartott rajta, minden vasárnap tele volt galyozva gyermekkel, a gazda soha nem mondott semmit, csak arra kért, hogy az ágokat ne tördeljük, hogy legyen mi virágot hajtson jövőre is. Hallgattunk a szavaira, ha ott volt, de amikor elment, mert nem ülhetett mindig a fa alatt, bizony, jól meg-megnyirbáltuk. A cseresznyeszüret végén mindig csonka lett, ezért csonka cseresznyének is neveztük.

Aztán a Bürge út végén találkozom Prutyánnéval, a bátyám keresztanyjával, de én is így nevezem. Köszöntöm, de az elején nem ismer meg, csak miután jól szemügyre vesz. Több mint húsz esztendeje, hogy nem láttuk egymást. Elmondja, hogy milyen sokat tudtam én sírni a teknőben. Egy egész napig is képes voltam ordítani, ha senki nem jött felém, de mihelyt valaki rázni kezdte azt a kicsi teknőt, már el is hallgattam. Mindig csak azt vártam, hogy valaki állandóan rázza azt a nyavalyás jószágot, amelynek az alja már régóta lyukas volt a sok gyerek viselésétől... Hej, ez a keresztanya mennyi mindenre emlékezni tud, ha egyszer ráismer az emberre!

Be hát a Bürge útján, gyerekkori szánkázó helyünkön, majd benéztem Gyergyina páterhez, de nem volt otthon. Vele is szerettem volna néhány szót váltani, mert őt sem láttam már elég sok ideje. Az otthoni porta is üres volt. Szétnéztem az udvaron, majd öregesen várni kezdtem. Gondoltam, csak előkerül édesanyám is valahonnan. Valaki talán már meg is vitte neki a hírt, hogy a faluban vagyok. Úgy is volt, kapával a vállán és egy nagy köteg zöld kukoricával a hóna alatt lépett át a hídon, éppen amikor utána menni készültem. Mikor meglátta a sok mezei virágot, rám nézett és megkérdezte, hogy mi lelt, hiszen még soha ilyet nem tettem. Mondtam, hogy nem lelt engem semmi, de üres kézzel mégsem jöhettem. Elmondtam, mi járatban vagyok, erre tiszta inget vett magára és készült megnézni azt a sok idegen magyar kölyköt. Valamit előszedett a másik szobából, hozott a tavalyi túróból, szalonnát is vágott egy jó darabot és bepakolta, hogy hozzam haza, mert ő úgysem tudja az egészet elfogyasztani, amennyi még van. Bevitt a pincébe is, hogy eresszünk abból a hordóból, amelyiket csak augusztus elején szándékozott volt megkezdeni, amikor hatvanhatodik születésnapját ünnepli. Ámde most, hogy eljöttem, nem várja meg az eseményt, ma üt csapot rajta, mert nem hiszi, hogy majd az ünnepségre is eljövök. Megtölt egy háromliteres pillepalackot, hogy vigyem haza, mert jobb, mint a bolti; ebben nincs semmi kimikál***. Igaza van, bólintok, hát hogyha adja, akkor elviszem, de jobb volna megtartania magának, s amikor fáradtan jön haza a mezei munkából, hajtson föl akkor egy pohárral. Biztat, ne törődjek vele, mert van még elég, lehet, hogy az új bort is megéri. Az utóbbi időben mindig tart az új borig, gondosan méri... Eszünk valamit, majd besegít Klézsére az autóbuszig.

Indulás előtt pár perccel befut a szovátai csoport is. Nyugtalanság fog el, mintha nem lenne minden rendjén, vajon mi történhetett? Feketénének, a vezető tanár feleségének kisírtak a szemei. A kolléganője aztán meg is súgja, hogy baj volt, de nem mondaná el, hogy mi történt.

Miután mind beszállnak a kocsiba, az egyik tanár maga mellé hív és elsuttogja a szerinte szörnyű eseményt.

Tényleg szörnyű volt...

Szalonnázásuk közben oda jött a falu végére egy fekete személygépkocsi. A patakon nem hajtott át, talán a számot titkolták a kirándulóktól. Négyen szálltak ki belőle. Bemutatkozásnál a nevüket se mondták, csak a foglalkozásukat. Az egyik azt mondta, ő a megyei főtanfelügyelő, a második a megyei pártbizottságtól való s a tanügyi problémákkal foglalkozik, a harmadik az úttörő szervezet stábja, a negyedik meg Brútusz volt, azaz Ghiurcusor Vasile, a helybeli propaganda titkár.

Nem azért jöttek, hogy megnézzék, miként szalonnáznak a gyerekek, hanem hogy számonkérjék a szovátai tanároktól idejövetelüket. Orruk alá dörgölték, amiért ebbe a faluba jöttek, amikor itt nincs is turisztikai nevezetesség...

Mi szívesen segítünk önöknek mindenben, mondta a tanügyi főnök, csak azt kössük ki, hogy ezzel a Demsével (vagyis velem) egyetlen lépést se tegyenek, mert ő egy pályatévesztett egyén. Nagyon veszélyes ember! A Szabad Európa titkos ügynöke, és kapcsolatban áll egy sereg hazaárulóval. Már évek óta figyeljük, és hamarosan rács mögé fogjuk tenni...

Amint a tanár elmondását hallgattam, azt hittem, összeomlik előttem a világ. Minden színt láttam magam előtt, csak éppen tisztát nem. Nem hittem a fülemnek.

Brútusz két széksorral előbb ült a buszban, nagyon feszélyezve érezhette magát, hogy nem hallhatja mindazt, amit ellenem tettek a faluvégi almáskertben.

Végre megtudtam, kinek néznek engem ezen a vidéken. Ordítani van kedvem a tehetetlenségtől... De ha tényleg úgy lenne, ahogy mondták, már rég a rács mögött lennék. A tanár azt mondja, hívjam az illetőt bíróság elé, mert szívesen tanúskodik az érdekemben, mert ezek bizony súlyos vádak.

Legyintek, és megígérem, elmegyek a pártbizottsághoz, kikérni magamnak e hangnemet, még akkor is, ha „fejes” emberről van szó. Végül mégis meggondolom a dolgot, nem szeretnék ezzel a barátaimnak ártani. Ráadásul én nem is voltam jelen, semmit sem hallottam, s ilyenformán könnyen le lehet tagadni az egészet, még akkor is, ha ötven ember tanúskodna az érdekemben.

A végén aztán ráébredek a szavak furfangjára: a barátomat próbálják elriasztani tőlem, szeretnének elszigetelni mindenkitől, nem akarják, hogy valahol is hallassam a szavam. Pedig törvényelleneset soha senki ellen nem szóltam. Nem is cselekedtem olyat, ami törvényt sértett volna. Ezt ők is nagyon jól tudják, s ha én tényleg pályatévesztett lennék, akkor ebben ők is ludasok, mert azt állítják, hogy nem tudok jól románul. Ha ez így lenne, akkor én milyen román is vagyok, hogy nem tudok románul, s hát az édesanyám mennyire román, ha még két teljes szót sem tud egybe kötni? Ezt ők kellene, hogy megmondják, akik becstelen módon jártak el velünk népszámláláskor az évtizedek során.

Életem ege még sosem volt ilyen felhős, mint ezen a napon. Barátaim is keserű szájízzel távoztak e vidékről. Következő állomásul Pusztinát választották volna, s nem tudom, sikerült-e megtenniük, mert ezek után csak telefonáltak, hogy már hazaértek.

Kedves szovátaiak, véssétek jól az agyatokba, hogy itt a tévhit az úr. Ne gyertek többé erre, mert könnyen bujtogatónak néznek, még ha gyémánt tisztaságú minden szándékotok! Itt nem lehet magyarul beszélni. Aki idegen így kezd értekezni az emberekkel, az örök gyanúra van ítélve. Beszéljetek a világ bármely más nyelvén, csak épp magyarul ne, mert összeomlik a világ...

Kioldódik a zsák, amiben két évtizede hallgatnak a könyveink. Gondolom, elegetek volt ebből a kirándulásból.

De el tudjátok-e azt képzelni, mennyire nyakig vagyon én magam a szülőföldemmel, illetve a helyi Brútuszokkal?

* Jelen szöveg a gépírt kézirat szerkesztett változata.

** A Haza Sólymai: korabeli romániai úttörőszervezet „előszobája” óvodásoknak és kisiskolásoknak

*** vegyszer (lásd: román chimicale)

K a l a n d o z ó