Téli utazás

No. 1. Áldjon ég (00:00)

Mint vándor jöttem régen,

Mint vándor tűnök el,

Mit május nyújtott nékem,

Tél zárja tőlem el.

Ő bennem látta álmát,

Az anyja már a vőt,

Így véget ért az ábránd,

Szép nyárra bús tél jő.

Az úton meddig érjek,

Zord végzet mondja meg,

S hogy melyik útra térjek,

Hű szívem súgja meg.

Bús, holdfényszőtte árnyék,

Mely mindig vélem jön,

Csak hómezőkön járnék,

Ott messze, messze fönn.

De addig mért is várjak,

Míg űznek innen ők?

Mint kóbor eb, künn járjak,

Hogy titkon lássam őt.

A szívem ifjú vándor,

És mindig vágyban ég,

Ma nálad van, majd máshol

És mindig vágyban ég.

Míg téged ringat álom,

Mit éj nagy csendje küld,

Az ajtót halkan tárom,

Ha nyílik, fel sem költ!

Rá kívül búsan írom

E két szót: Áldjon ég!

Hogy szíved mindig hívom,

Így vallom néked még.

No. 2. A szélkakas (05:22)

Szél játszik fönn a szélkakassal,

Mely gúnyos, éles hangot ád.

Tán ő is csúfolódik azzal,

Ki vágyva, sírva gondol rád.

Ó, bárcsak régebben láttam volna

A házon ezt a lármás jelt.

De könnyem érte mért is folyna?

Hű szívet úgysem érdemelt.

A szív a széllel könnyen fordul,

Mint ez ott fönn, jól látom én.

Mit bánják ők, ha könnyem csordul,

Ha jő egy pénzes vőlegény.

No. 3. Jéggé vált könnyek (07:05)

Sok jéggé dermedt vízcsepp

Két orcámról hogy hullt,

Úgy vettem észre őket,

Hogy hangom könnybe fúlt.

Bús könnyem, fagyott könnyem,

Ó, mért nem égsz, mint én?

Mért váltok így mind jéggé,

Hát mégis győz a tél?

A forrás, mely úgy táplál,

A szív oly tűzben ég,

Hogy lángra gyúlna tőle

A télben minden jég.

No. 4. Dermedtség (09:39)

A hóban búsan nézem,

Ő egykor merre járt,

Hol vágyva bolygott vélem

Zöld erdőn, réten át.

Úgy csókolnám a földet,

Tán olvad hó, s a jég,

Ha ráhull forró könnyem,

A lába nyomát hogy lássam még.

A rózsa vajon hol van,

S a hímes, tarka rét?

Ó, nincs virág a hóban,

A fű is meghalt rég.

Jól őrzöm drága képét,

Mely szívem mélyén él,

Hisz senkim sincs, hogy kérném,

Csak szóljon róla még.

Már holt a szívem, érzem

És benne képe jég.

S ha újra égne vérem,

Ott vész a drága, drága kép.

No. 5. A hársfa (12:33)

A kútnál, künn a kertben

Egy régi hársfa áll;

Ott hányszor ültem csendben,

Rám édes álom szállt.

Vén kérgén belé róva

Sok drága, kedves név,

Hogy vágyom évek óta

Ott élni, úgy, mint rég.

De így kell járnom egyre,

Zord, néma tájon át,

Az éj e fáradt szemre,

Több álmot mért nem ád?

A hársfa lombja súgja

Szép lágyan, hangosan:

Jöjj, vándor hozzám újra,

Itt áldott béke van!

Oly hűs a szél az éjben,

Itt érzem arcomon,

Bár száll kalpagom véle,

Csak járok utamon.

Jó néhány óra elszállt,

Hogy tőle jöttem el.

A hársfalombok zsongják:

Itt szíved nyugtot lel.

No. 6. Vízáradat (17:07)

Érte égve dőre vágyban,

Mennyi könnyet sírtam már,

Hóba hullva jéggé váltak,

S vélük mind a kín, mi fájt.

Majd, ha újra zöld a róna,

Édes lágyan fúj a szél,

Tűnik hó, s a jég is róla,

Véget ér a gyászos tél.

Hó, te látod, vágyam érted,

Mondd, az úton merre jársz?

Hagyd a könnyem folyni véled,

Rátok hűvös csermely vár.

Végig járd a várost véle,

Útról útra, téren át;

És, hol könnyem égni érzed,

Ott a kedves háza áll.

No. 7. A befagyott folyón (21:24)

Te, ki oly vígan zsongtál,

Te hűvös, mély, nagy víz,

Még búcsúszót sem mondtál,

Most mért is hallgatsz így?

Tél kérge zár el tőlem,

Part néma fái közt,

Csak álmodsz mélyen, csendben,

Míg május fel nem költ.

A jégbe, éles kővel,

Mit vések, ennyi csak

Egy drága név, két évszám,

Az óra és a nap.

Hogy őt először láttam,

S hogy szívem tőle vált;

S a névvel mindkét számot,

Tört gyűrű fonja át.

A szív, s e gyászos, mély víz

Mily egy, ha jő a tél:

Bár jég a kéreg rajta,

Benn zúgva mégis él.

No. 8. Visszapillantás (25:05)

Bár hóban és a jégen járok,

A talpam mégis tűzben ég,

S míg a város tornyát látom,

A lélegzet is terhes még.

Hogy botladoztam minden kőben,

Oly gyorsan jöttem tőle el,

Sok varjú üldöz jégesővel,

Mit házak ormán szedtek fel.

Mily másként vártál engem régen,

Én csalfa, hűtlen városom!

Ott minden ablak fényben égett,

Víg madár szólt az ágakon.

A hársfa virágdíszben állott,

A csermely lágyan suttogott,

Két bűvös szem, hogy nékem lángolt,

A sorsom dőlt el akkor ott.

Ó! Bárcsak újból visszatérne

E nap és minden álomkép,

Hisz most is, mennék hozzá térden,

Hogy őt csak egyszer lássam még.

No. 9. Lidércfény (27:36)

Mélybe csalt vad sziklabércen

Rút, lidérces bolygó láng;

Ám, hogy innen úthoz érjek,

Semmi gondom nincsen rá.

Téves úton hányszor jártam,

Mégis célhoz értem én;

Bármi ér, öröm vagy bánat,

Minden csalfa, játszi fény!

Csermely bérci útját járva,

Könnyen célhoz érek így;

Őket zúgó tenger várja,

S minden kínra vár a sír.

No. 10. Pihenõ (30:10)

Hogy végre nyugtot leltem itt,

Most érzem fáradt lábam;

Míg vándoroltam, vígan vitt,

Az úton meg sem álltam.

Nem vágyott pihenésre sem,

Mert állva néha fáztam;

Van terhem, mégsem görnyedtem,

Szél hajtott, könnyen jártam.

Szénégetőnél ért az est,

Hol csend van, s áldott béke;

S nem pihen jól e fáradt test,

Mit annyi mély seb éget.

S ez árva szív, mely bátran küzd

Sok átkos bajjal, vésszel,

Bár néki hűs éji álmot küld,

Most mindent újra érez.

No. 11. Tavaszálmodás (33:10)

Ma álmaim szépek voltak:

Hogy május van, rózsa is nyílt,

S hogy jártam a hímes réten,

Hol víg madár lágy dala hív.

Nagy hangon szólt a kakas,

Az álom tűnik már,

Vén holló, künn az éjben,

Oly gúnyosan mondja, hogy „kár”.

Majd fénylő ablak néz rám,

Jég rózsákat rajzolt rá.

Tán álmom gúnyolja véle,

Hogy rózsát a télben lát.

Ma álmaim szépek voltak:

Hogy vár egy drága lány,

Hű szívvel, édes csókkal,

Rám végtelen mámor szállt.

De újra szól a kakas,

Az álom tűnik már,

Csak várok néma csendben,

És gondolok búsan rá.

Húnyt szemmel fekszem ébren,

Bús szívem láztól ég.

Ha újra nyílnak a rózsák,

Szép kedvesem eljön-e még?

No. 12. Egyedüllét (37:05)

Mint gyászos felhők árnya

Ha búsan száll ott fenn,

Vagy sűrű erdő fáin

Halk, bágyadt szél ha leng:

Így járok én az úton,

Míg fáradt lábam bír,

Ó, nincs, ki rám még várna

És szíves szóval hív.

Itt lenn ma mind oly békés!

S az ég ott fönn oly kék!

Bősz orkán bárhogy tombolt,

Én mégsem voltam ily árva még.

No. 13. A posta (39:49)

Jön a posta, vígan szól a kürt,

De mért, hogy eléje vágyva

Küld a szív?

No, lám, hisz nincs, ki néked ír,

Csak vársz, ha mégis jönne hír,

Te árva szív.

A városból a posta jő,

Hol hányszor hívtad, vártad

Őt, te szív.

Ha látni vágyod, mint van ő,

Csak szólj, te bús, te szenvedő,

Te árva szív.

No. 14. A deres fő (Der greise Kopf)

Dér hullt az éjjel, úgy ragyog,

Bús főmet fénybe vonta;

Már véltem: ősz és vén vagyok,

Így végre boldog voltam.

De kél a nap és zöld a rét,

S én újra barna lettem.

E gyászos élet meddig ér,

A sírt mely úton leljem?

Ó! Hányszor volt, hogy barna fő

Vén őszre vált egy éjjel.

Ez éjt hogy várom, hátha jő,

De mért, hogy mégsem ér el?

No. 15. A varjú (Die Krähe)

Varjú kísér mindenhol,

Gyászos hangon károg,

Vélem együtt vándorol,

Bármely úton járok.

Varjú! Furcsa útitárs,

Mért nem hagysz el engem?

Várod, hogyha vélem jársz,

Zsákmány lesz a testem?

Célhoz érsz, csak nyugton légy,

Bennem gyilkos tűz ég,

Ó, de mondd, hogy hol van még

Sírig tartó hűség?

No. 16. Végső remény (Letzte Hoffnung)

Zörren még az alvó fákon

Néhány hervadt, sárga lomb,

Könnyű szélben leng a fákon,

S hallgatom, mily búsan zsong.

Remény képe, hervadt lombok,

Őszi sárgult falevél;

Szél ha ráz, ti sápadt lombok,

Szíve, tőle mindig fél.

Lomb, ha ősszel hull a földre,

Szép remény véle hull,

S hullok én is ott a földre,

Fáj, fáj, hogy minden sírba hull.

No. 17. A faluban (Im Dorfe)

Sok bősz eb hogy ordít, hogy rázza a láncot,

Míg szunnyad az ember a széles ágyon,

Álmában látja mindazt, mi nincsen,

Bármit, ha óhajt, ez ád néki mindent.

Ám szertehull a rőt hajnal fényén.

De ő, de ő, bár kivette jól a részét,

Csak várja, csak várja, hol félbetört az álma,

Majd másnapra őrzi a hűvös párna.

Vén eb, csak űzd a vándort útján,

Őt meg ne tűrd itt, ez álom-órán!

Ki álmom végéhez értem régen,

Sok alvó közt semmi dolgom nékem!

No. 18. Viharos reggel (Der stürmische Morgen)

Szél tépte szét az égnek

Bús, szürke köntösét,

S a tépett felhőt űzi,

Mint pelyhet fújja szét.

Az ég, hol végig szállnak,

Rőt villámfényben áll;

Míg vágyva nézem őket,

A lelkem vélük száll!

Jól látom, szívem képe

A gyászos, felhős ég,

Mely hűvös, mint a télben

A fagytól dermedt jég!

No. 19. Ámítás (Täuschung)

Az éjben távol, játszi fény,

Ott jár, csal útról-útra rég;

Hogy hív, hogy csábít, érzem jól,

E láng, mely ég, csak nékem szól.

Ó! Aki árva, úgy, mint én,

Ha lát ily csalfa, bűvös fényt,

Mely hívja őt, ha jő az éj,

Hogy rá ott vár egy lányka még,

Csak jár e csábos fény után,

Nincs más, mi néki üdvöt ád!

No. 20. Az útjelző (Der Wegweiser)

Mért, hogy mindig arra vágyom,

Ahol nem jár senki más,

Csak a rejtett ösvényt járom,

Havas, zordon bércen át?

Embert látnom szinte fájna,

Minden emlék messze tűnt,

Ami űz e puszta tájra,

Milyen őrült vágy, mely éget,

Mely csak éget, mint a tűz?

Egyik útjelzőn jól láttam,

Hogy a város messze van,

De csak arra hajszolt vágyam,

Ahol csend és béke van.

Másik útjelzőhöz érek,

Rajta intő szózat ég,

Hogy az úton, melyre térek,

Vissza nem jött senki még.

No. 21. A vendégfogadó (Das Wirtshaus)

Hol álmodoznak holtak,

A lábam erre vitt,

A lázgyötört, bús szívbe

Tán béke szállna itt.

Sok sír virágtól ékes,

Mint színes, hívó jel,

Ha vándor jő, mind lássa:

Hűs szállást nyújt e hely.

Tán nékem is jut szállás,

Hol szívem alhat még?

Oly árva lett, oly fáradt,

És benne mély seb ég.

Ó szívtelen, bús szálló,

Itt nékem mért nincs hely?

Jó vándorbot, hű társam;

Jöjj, menni, menni kell.

No. 22. Jókedv (Mut)

Hogyha hull arcomba hó,

Rajta egyet rázok,

És, ha szívem búsan szól,

Énekszóval járok;

Hogyha tőlem vígaszt vár,

Mintha néma lennék,

Meg sem érzem, bárhogy fáj,

Annyi édes emlék.

Járva árkon, bokron át,

Semmi gondom nincsen!

Víg vagyok, mint annyi száz

Régi, boldog isten!

No. 23. Letűnt napok (Die Nebensonnen)

Szép égi nap három tündökölt,

Úgy szórtak rá dús fényözönt;

S ha én oly búsan álltam ott,

Még szebben égve csillogott.

Ó! Nem kell nékem égi fény!

Két bűvös lányszem másra nézz!

Volt nékem három szép napom,

Két fényesebb már elhagyott.

Bár veszne még a harmadik,

Hogy mindig éjjel volna itt!

No. 24. A verklis (Der Leiermann)

Künn, a város szélén

Rongyos verklis áll,

Fagytól dermedt ujjal

Egyre muzsikál.

Mezítláb jár télen,

Lába, mint a jég,

Kicsiny tányérjába

Senki sem dob pénzt.

Nincs, ki hallgat rája,

Meg sem látják már,

Kóbor, mérges, vén eb

Mind ott morog rá.

Bárhogy lesz is, néki

Minden mindegy már,

Ő csak játszik folyton,

Karja meg nem áll.

Elfogadsz-e társnak?

Szólj, te furcsa vén.

Játszanál a verklin,

S énekelnék én.

Fordította: Závodszky Zoltán

Források:

A versfordítások forrása: >>>

Gute Nacht

Fremd bin ich eingezogen,

Fremd zieh' ich wieder aus.

Der Mai war mir gewogen

Mit manchem Blumenstrauß.

Das Mädchen sprach von Liebe,

Die Mutter gar von Eh', -

Nun ist die Welt so trübe,

Der Weg gehüllt in Schnee.

Ich kann zu meiner Reisen

Nicht wählen mit der Zeit,

Muß selbst den Weg mir weisen

In dieser Dunkelheit.

Es zieht ein Mondenschatten

Als mein Gefährte mit,

Und auf den weißen Matten

Such' ich des Wildes Tritt.

Was soll ich länger weilen,

Daß man mich trieb hinaus ?

Laß irre Hunde heulen

Vor ihres Herren Haus;

Die Liebe liebt das Wandern -

Gott hat sie so gemacht -

Von einem zu dem andern.

Fein Liebchen, gute Nacht !

Will dich im Traum nicht stören,

Wär schad' um deine Ruh'.

Sollst meinen Tritt nicht hören -

Sacht, sacht die Türe zu !

Schreib im Vorübergehen

Ans Tor dir: Gute Nacht,

Damit du mögest sehen,

An dich hab' ich gedacht.

Die Wetterfahne

Der Wind spielt mit der Wetterfahne

Auf meines schönen Liebchens Haus.

Da dacht' ich schon in meinem Wahne,

Sie pfiff den armen Flüchtling aus.

Er hätt' es eher bemerken sollen,

Des Hauses aufgestecktes Schild,

So hätt' er nimmer suchen wollen

Im Haus ein treues Frauenbild.

Der Wind spielt drinnen mit den Herzen

Wie auf dem Dach, nur nicht so laut.

Was fragen sie nach meinen Schmerzen ?

Ihr Kind ist eine reiche Braut.

Gefror'ne Tränen

Gefrorne Tropfen fallen

Von meinen Wangen ab:

Ob es mir denn entgangen,

Daß ich geweinet hab' ?

Ei Tränen, meine Tränen,

Und seid ihr gar so lau,

Daß ihr erstarrt zu Eise

Wie kühler Morgentau ?

Und dringt doch aus der Quelle

Der Brust so glühend heiß,

Als wolltet ihr zerschmelzen

Des ganzen Winters Eis !

Erstarrung

Ich such' im Schnee vergebens

Nach ihrer Tritte Spur,

Wo sie an meinem Arme

Durchstrich die grüne Flur.

Ich will den Boden küssen,

Durchdringen Eis und Schnee

Mit meinen heißen Tränen,

Bis ich die Erde seh'.

Wo find' ich eine Blüte,

Wo find' ich grünes Gras ?

Die Blumen sind erstorben,

Der Rasen sieht so blaß.

Soll denn kein Angedenken

Ich nehmen mit von hier ?

Wenn meine Schmerzen schweigen,

Wer sagt mir dann von ihr ?

Mein Herz ist wie erstorben,

Kalt starrt ihr Bild darin;

Schmilzt je das Herz mir wieder,

Fließt auch ihr Bild dahin !

Der Lindenbaum

Am Brunnen vor dem Tore

Da steht ein Lindenbaum;

Ich träumt' in seinem Schatten

So manchen süßen Traum.

Ich schnitt in seine Rinde

So manches liebe Wort;

Es zog in Freud' und Leide

Zu ihm mich immer fort.

Ich mußt' auch heute wandern

Vorbei in tiefer Nacht,

Da hab' ich noch im Dunkeln

Die Augen zugemacht.

Und seine Zweige rauschten,

Als riefen sie mir zu:

Komm her zu mir, Geselle,

Hier find'st du deine Ruh' !

Die kalten Winde bliesen

Mir grad' ins Angesicht;

Der Hut flog mir vom Kopfe,

Ich wendete mich nicht.

Nun bin ich manche Stunde

Entfernt von jenem Ort,

Und immer hör' ich's rauschen:

Du fändest Ruhe dort !

Wasserflut

Manche Trän' aus meinen Augen

Ist gefallen in den Schnee;

Seine kalten Flocken saugen

Durstig ein das heiße Weh.

Wenn die Gräser sprossen wollen

Weht daher ein lauer Wind,

Und das Eis zerspringt in Schollen

Und der weiche Schnee zerrinnt.

Schnee, du weißt von meinem Sehnen,

Sag', wohin doch geht dein Lauf ?

Folge nach nur meinen Tränen,

Nimmt dich bald das Bächlein auf.

Wirst mit ihm die Stadt durchziehen,

Muntre Straßen ein und aus;

Fühlst du meine Tränen glühen,

Da ist meiner Liebsten Haus.

Auf dem Fluße

Der du so lustig rauschtest,

Du heller, wilder Fluß,

Wie still bist du geworden,

Gibst keinen Scheidegruß.

Mit harter, starrer Rinde

Hast du dich überdeckt,

Liegst kalt und unbeweglich

Im Sande ausgestreckt.

In deine Decke grab' ich

Mit einem spitzen Stein

Den Namen meiner Liebsten

Und Stund' und Tag hinein:

Den Tag des ersten Grußes,

Den Tag, an dem ich ging;

Um Nam' und Zahlen windet

Sich ein zerbroch'ner Ring.

Mein Herz, in diesem Bache

Erkennst du nun dein Bild ?

Ob's unter seiner Rinde

Wohl auch so reißend schwillt ?

Rückblick

Es brennt mir unter beiden Sohlen,

Tret' ich auch schon auf Eis und Schnee,

Ich möcht' nicht wieder Atem holen,

Bis ich nicht mehr die Türme seh'.

Hab' mich an jedem Stein gestoßen,

So eilt' ich zu der Stadt hinaus;

Die Krähen warfen Bäll' und Schloßen

Auf meinen Hut von jedem Haus.

Wie anders hast du mich empfangen,

Du Stadt der Unbeständigkeit !

An deinen blanken Fenstern sangen

Die Lerch' und Nachtigall im Streit.

Die runden Lindenbäume blühten,

Die klaren Rinnen rauschten hell,

Und ach, zwei Mädchenaugen glühten. -

Da war's gescheh'n um dich, Gesell !

Kommt mir der Tag in die gedanken,

Möcht' ich noch einmal rückwärts seh'n.

Möcht' ich zurücke wieder wanken,

Vor ihrem Hause stille steh'n.

Irrlicht

In die tiefsten Felsengründe

Lockte mich ein Irrlicht hin;

Wie ich einen Ausgang finde,

Liegt nicht schwer mir in dem Sinn.

Bin gewohnt das Irregehen,

's führt ja jeder Weg zum Ziel;

Uns're Freuden, uns're Wehen,

Alles eines Irrlichts Spiel !

Durch des Bergstroms trockne Rinnen

Wind' ich ruhig mich hinab,

Jeder Strom wird's Meer gewinnen,

Jedes Leiden auch sein Grab.

Rast

Nun merk' ich erst wie müd' ich bin,

Da ich zur Ruh' mich lege;

Das Wandern hielt mich munter hin

Auf unwirtbarem Wege.

Die Füße frugen nicht nach Rast,

Es war zu kalt zum Stehen;

Der Rücken fühlte keine Last,

Der Sturm half fort mich wehen.

In eines Köhlers engem Haus

Hab' Obdach ich gefunden.

Doch meine Glieder ruh'n nicht aus:

So brennen ihre Wunden.

Auch du, mein Herz, in Kampf und Sturm

So wild und so verwegen,

Fühlst in der Still' erst deinen Wurm

Mit heißem Stich sich regen !

Frühlingstraum

Ich träumte von bunten Blumen,

So wie sie wohl blühen im Mai;

Ich träumte von grünen Wiesen,

Von lustigem Vogelgeschrei.

Und als die Hähne krähten,

Da ward mein Auge wach;

Da war es kalt und finster,

Es schrien die Raben vom Dach.

Doch an den Fensterscheiben,

Wer malte die Blätter da ?

Ihr lacht wohl über den Träumer,

Der Blumen im Winter sah ?

Ich träumte von Lieb um Liebe,

Von einer schönen Maid,

Von Herzen und von Küssen,

Von Wonne und Seligkeit.

Und als die Hähne krähten,

Da ward mein Herze wach;

Nun sitz' ich hier alleine

Und denke dem Traume nach.

Die Augen schließ' ich wieder,

Noch schlägt das herz so warm.

Wann grünt ihr Blätter am Fenster ?

Wann halt' ich mein Liebchen im Arm ?

Einsamkeit

Wie eine trübe Wolke

Durch heit're Lüfte geht,

Wenn in der Tanne Wipfel

Ein mattes Lüftchen weht:

So zieh ich meine Straße

Dahin mit trägem Fuß,

Durch helles, frohes Leben

Einsam und ohne Gruß.

Ach, daß die Luft so ruhig !

Ach, daß die Welt so licht !

Als noch die Stürme tobten,

War ich so elend nicht.

Die Post

Von der Straße her ein Posthorn klingt.

Was hat es, daß es so hoch aufspringt,

Mein Herz ?

Die Post bringt keinen Brief für dich.

Was drängst du denn so wunderlich,

Mein Herz ?

Nun ja, die Post kommt aus der Stadt,

Wo ich ein liebes Liebchen hat,

Mein Herz !

Willst wohl einmal hinüberseh'n

Und fragen, wie es dort mag geh'n,

Mein Herz ?

Der greise Kopf

Der Reif hatt' einen weißen Schein

Mir übers Haar gestreuet;

Da glaubt' ich schon ein Greis zu sein

Und hab' mich sehr gefreuet.

Doch bald ist er hinweggetaut,

Hab' wieder schwarze Haare,

Daß mir's vor meiner Jugend graut -

Wie weit noch bis zur Bahre !

Vom Abendrot zum Morgenlicht

Ward mancher Kopf zum Greise.

Wer glaubt's ? und meiner ward es nicht

Auf dieser ganzen Reise !

Die Krähe

Eine Krähe war mit mir

Aus der Stadt gezogen,

Ist bis heute für und für

Um mein Haupt geflogen.

Krähe, wunderliches Tier,

Willst mich nicht verlassen ?

Meinst wohl, bald als Beute hier

Meinen Leib zu fassen ?

Nun, es wird nicht weit mehr geh'n

An dem Wanderstabe.

Krähe, laß mich endlich seh'n

Treue bis zum Grabe !

Letzte Hoffnung

Hie und da ist an den Bäumen

Manches bunte Blatt zu seh'n,

Und ich bleibe vor den Bäumen

Oftmals in Gedanken steh'n.

Schaue nach dem einen Blatte,

Hänge meine Hoffnung dran;

Spielt der Wind mit meinem Blatte,

Zittr' ich, was ich zittern kann.

Ach, und fällt das Blatt zu Boden,

Fällt mit ihm die Hoffnung ab;

Fall' ich selber mit zu Boden,

Wein' auf meiner Hoffnung Grab.

Im Dorfe

Es bellen die Hunde, es rasseln die Ketten;

Es schlafen die Menschen in ihren Betten,

Träumen sich manches, was sie nicht haben,

Tun sich im Guten und Argen erlaben;

Und morgen früh ist alles zerflossen.

Je nun, sie haben ihr Teil genossen

Und hoffen, was sie noch übrig ließen,

Doch wieder zu finden auf ihren Kissen.

Bellt mich nur fort, ihr wachen Hunde,

Laßt mich nicht ruh'n in der Schlummerstunde !

Ich bin zu Ende mit allen Träumen.

Was will ich unter den Schläfern säumen ?

Der stürmische Morgen

Wie hat der Sturm zerrissen

Des Himmels graues Kleid !

Die Wolkenfetzen flattern

Umher im matten Streit.

Und rote Feuerflammen

Zieh'n zwischen ihnen hin;

Das nenn' ich einen Morgen

So recht nach meinem Sinn !

Mein Herz sieht an dem Himmel

Gemalt sein eig'nes Bild -

Es ist nichts als der Winter,

Der Winter kalt und wild !

Täuschung

Ein Licht tanzt freundlich vor mir her,

Ich folg' ihm nach die Kreuz und Quer;

Ich folg' ihm gern und seh's ihm an,

Daß es verlockt den Wandersmann.

Ach ! wer wie ich so elend ist,

Gibt gern sich hin der bunten List,

Die hinter Eis und Nacht und Graus,

Ihm weist ein helles, warmes Haus.

Und eine liebe Seele drin. -

Nur Täuschung ist für mich Gewinn !

Der Wegweiser

Was vermeid' ich denn die Wege,

Wo die ander'n Wand'rer geh'n,

Suche mir versteckte Stege,

Durch verschneite Felsenhöh'n ?

Habe ja doch nichts begangen,

Daß ich Menschen sollte scheu'n, -

Welch ein törichtes Verlangen

Treibt mich in die Wüstenei'n ?

Weiser stehen auf den Straßen,

Weisen auf die Städte zu.

Und ich wandre sonder Maßen

Ohne Ruh' und suche Ruh'.

Einen Weiser seh' ich stehen

Unverrückt vor meinem Blick;

Eine Straße muß ich gehen,

Die noch keiner ging zurück.

Das Wirtshaus

Auf einen Totenacker

Hat mich mein Weg gebracht;

Allhier will ich einkehren,

Hab ich bei mir gedacht.

Ihr grünen Totenkränze

Könnt wohl die Zeichen sein,

Die müde Wand'rer laden

Ins kühle Wirtshaus ein.

Sind denn in diesem Hause

Die Kammern all' besetzt ?

Bin matt zum Niedersinken,

Bin tödlich schwer verletzt.

O unbarmherz'ge Schenke,

Doch weisest du mich ab ?

Nun weiter denn, nur weiter,

Mein treuer Wanderstab !

Mut

Fliegt der Schnee mir ins Gesicht,

Schüttl' ich ihn herunter.

Wenn mein Herz im Busen spricht,

Sing' ich hell und munter.

Höre nicht, was es mir sagt,

Habe keine Ohren;

Fühle nicht, was es mir klagt,

Klagen ist für Toren.

Lustig in die Welt hinein

Gegen Wind und Wetter !

Will kein Gott auf Erden sein,

Sind wir selber Götter !

Die Nebensonnen

Drei Sonnen sah ich am Himmel steh'n,

Hab' lang und fest sie angeseh'n;

Und sie auch standen da so stier,

Als wollten sie nicht weg von mir.

Ach, meine Sonnen seid ihr nicht !

Schaut ander'n doch ins Angesicht !

Ja, neulich hatt' ich auch wohl drei;

Nun sind hinab die besten zwei.

Ging nur die dritt' erst hinterdrein !

Im Dunkel wird mir wohler sein.

Der Leiermann

Drüben hinterm Dorfe

Steht ein Leiermann

Und mit starren Fingern

Dreht er was er kann.

Barfuß auf dem Eise

Wankt er hin und her

Und sein kleiner Teller

Bleibt ihm immer leer.

Keiner mag ihn hören,

Keiner sieht ihn an,

Und die Hunde knurren

Um den alten Mann.

Und er läßt es gehen,

Alles wie es will,

Dreht, und seine Leier

Steht ihm nimmer still.

Wunderlicher Alter !

Soll ich mit dir geh'n ?

Willst zu meinen Liedern

Deine Leier dreh'n ?

Az eredeti szövegek forrása: >>>