3. vigília

Harmadik vigília

Értesülések Lindhorst levéltáros családjáról - Veronika kék szeme - Heerbrand irattáros

- A szellem a vízre nézett, a víz megmozdult és tajtékzó hullámokban dübörögve zuhogott a feneketlen mélységbe, amely kitátotta ferde torkát, hogy mohón elnyelje. A gránitsziklák diadalmenetben vonuló győztesként emelték a magasba csipkézett koronás fejüket, védelmezve a völgyet, amíg anyai ölébe nem fogadta a nap, és sugaraival, mint megannyi forró karral átölelve, ápolásába nem vette és melengette. Ekkor felébredt mély álmából a sivár homok mélyén szendergő ezernyi csíra, és zöld levelecskéit és szárát felnyújtogatta az anya orcája felé, és mint zöld bölcsőben mosolygó gyermekek, úgy nyugodtak a bimbók és hajtások között a világocskák, míg az anya ébresztésére ők is fel nem ébredtek és fel nem díszítették magukat a fényekkel, amelyeket nagy örömükre anyjuk ezerféle színre festett. A völgy közepén pedig fekete domb emelkedett és süllyedt, miként az ember melle, ha izzó vágyakozás dagasztja. A szakadékokból pára gomolygott fölfelé és nagy tömeggé összesűrűsödve, ellenségesen igyekezett eltakarni az anya orcáját; ő azonban idehívta a vihart; az a ködgomolyag alányomult, szétoszlatta, és mire a tiszta sugár ismét érte a fekete dombot, akkor az elragadtatás túláradásában csodálatos tűzliliom* szökött szárba, kibontotta szép kelyhét, mint üdvösséges ajkat, hogy fogadja az anya édes csókjait. Most valami ragyogó fény lépett be a völgybe; ez Phosphorus* volt, az ifjú; a tűzliliom meglátta és forró vágyakozó szerelemre gyúlva, így könyörgött:

- Légy az enyém mindörökre, te szép ifjú! Szeretlek, és el kell pusztulnom, ha elhagysz engem.

Phosphorus, az ifjú így válaszolt:

- Tied leszek, te szép virág, de akkor, mint elfogott gyermek, elhagyod atyádat és anyádat, nem ismered többé játszótársaidat, nagyobb és hatalmasabb akarsz majd lenni mindennél, ami most hozzád hasonló és veled együtt örvendezik. A vágyakozás, amely most jólesőn átfűti egész lényedet, száz sugárrá hasad, kínoz és gyötör téged, mert az érzék érzékeket szül majd, és a legnagyobb gyönyöröd, melyet az én beléd vetett szikrám lobbant fel, olyan reménytelen fájdalom lesz, hogy belepusztulsz, de idegen alakban kifakad majd újra. Ez a szikra a gondolat!

- Ó! - panaszkodott a liliom - hát nem lehetek a tied ebben a perzselésben, ahogy bennem ég? Hát szerethetlek-e jobban, mint most, és nézhetek-e úgy rád, mint most, ha megsemmisítesz?

Ekkor Phosphorus, az ifjú megcsókolta, és mintha fény járta volna át, a liliom fellángolt s lángjaiból egy idegen lény tört elő és gyorsan elszökött a völgyből, körös-körül kóborolt a végtelen térben, mit sem törődve ifjúkora játszótársaival és a szeretett ifjúval. Phosphorus siratta elveszett kedvesét, hiszen őt is csak a szép liliom iránt érzett végtelen szerelme vezette ide a magányos völgybe, és a gránitsziklák részvevően hajtották meg fejüket az ifjú bánata előtt. Ám egyikük feltárta ölét és suhogva röppent fel belőle egy szárnyas fekete sárkány és így szólt:

- Fivéreim, a fémek alszanak itt bent, de én mindig vidám és éber vagyok és segíteni akarok rajtad.

Fel-alá szálldosva, a sárkány végre elfogta azt a lényt, amely a liliomból támadt, felvitte a dombra és ott körülfogta szárnyaival; erre ismét liliommá vált, de a maradandó gondolat szétmarcangolta bensejét és szerelme, Phosphorus, az ifjú iránt olyan metsző siralom volt, amely elől, mérges gőzök leheletétől érintve, a többi virágocska, amely máskor örült a liliom látásának, most elhervadt és meghalt. Phosphorus, az ifjú, ragyogó fegyverzetet öltött magára, amely ezerszínű fényben csillogott, és megküzdött a sárkánnyal, a sárkány fekete szárnyával úgy csapkodta a páncélt, hogy az élesen felcsendült, és a hatalmas hangtól életre keltek a virágok és tarka madarakként körülröpködték a sárkányt, amelynek már fogytán volt ereje és legyőzve elrejtőzött a föld mélyébe. A liliom megszabadult, s Phosphorus, az ifjú mennyei szerelmének forró vágyakozásában magához ölelte, és a virágok, a madarak, sőt még a magas gránitsziklák is ujjongó dicshimnuszban hódoltak a liliomnak, a völgy királynőjének.

- Bocsásson meg, tisztelt levéltáros úr, de ez amolyan keleties dagályosság - szólt Heerbrand irattáros -, mi meg éppen arra kértük önt, hogy amint máskor is szokta, meséljen valamit rendkívül érdekes életéből, esetleg talán úti kalandjairól, mégpedig valami igazat meséljen.

- No lám csak - válaszolta Lindhorst levéltárnok -, amit épp az imént elmeséltem, a legigazabb mind közül, amit nyújtani tudok nektek, emberek, és bizonyos módon az életemhez is tartozik. Mert magam éppen abból a völgyből származom, és a tűzliliom, aki végül is mint királynő uralkodott, az ük-ük-ük-ükanyám, és ezért tulajdonképpen magam is herceg vagyok.

Mindannyian harsány nevetésre fakadtak.

- Csak nevessetek szívetek mélyéből - folytatta Lindhorst levéltáros -, lehet, hogy értelmetlennek, sőt bolondosnak látjátok, amit természetesen csak vázlatosan meséltem el, de azért korántsem értelmetlen összevisszaság, vagy képletesen elgondolt valami, hanem szó szerint igaz. Ha azonban sejtettem volna, hogy a gyönyörű szerelmi történet, amelynek magam is köszönhetem származásomat, ily kevéssé fog tetszeni, akkor inkább valami olyat meséltem volna, amit fivérem tegnapi látogatása alkalmával beszélt el nekem.

- No csak, hát önnek, levéltáros úr, fivére is van? Hol van? Hol él? Szintén királyi szolgálatban áll, vagy csak magának élő tudós? - hangzottak mindenfelől a kérdések.

- Nem - felelte egész hidegen a levéltáros és nyugodtan tubákot vett elő. - Ő a rossz oldalra állt és a sárkányok közé keveredett.

- Hogyan is méltóztatik mondani, nagyra becsült levéltáros úr? - ragadta meg a szót Heerbrand irattáros. - A sárkányok közé?

- A sárkányok közé? - hangzott mindenfelől, mint valami visszhang.

- Úgy van, a sárkányok közé - folytatta Lindhorst levéltáros. - Eredetileg elkeseredésből történt. Önök, uraim, tudják, hogy apám nemrégen halt meg, legfeljebb ha háromszáznyolcvanöt esztendeje, és ezért viselek most is gyászt; a kedvence voltam és egy csodálatos onixot* hagyott rám, amelyet fivérem mindenáron meg szeretett volna kaparintani. Apám holtteste mellett illetlen módon veszekedtünk rajta, amíg a megboldogult, türelmét vesztve, fel nem ugrott és gonosz fivéremet le nem dobta a lépcsőn. Ez nagyon bántotta fivéremet, és azon nyomban elment a sárkányok közé. Most Tunisz közelében lakik egy cipruserdőben, ott egy híres, rejtelmes karbunkulust* kell őriznie: egy ördöngös szellemidéző* szeretné megszerezni, akinek Lappföldön van nyári lakása, s ezért fivérem csak akkor jöhet el egy negyedórácskára, ha a szellemidéző éppen szalamandra* ágyásait gondozza a kertjében, s ilyenkor mesélheti el sietve nekem, mi újság a Nílus forrásainál. - A jelenlevők most másodízben fakadtak harsogó nevetésre, de Anselmus diákot szorongó érzés fogta el és ha Lindhorst levéltáros merev, komoly szemébe nézett, valahogy önmagának is érthetetlen módon, lelke mélyéig megremegett. A levéltáros nyers, de szokatlanul fémes csengésű hangja ugyanis titokzatos módon hatott rá; úgy érezte, csontjáig-velejéig megremeg. A tulajdonképpeni cél, amiért Heerbrand irattáros magával vitte a kávéházba, ma nem látszott elérhetőnek. A Lindhorst levéltárnok háza előtt történt emlékezetes esemény óta ugyanis Anselmus diákot nem lehetett rábírni, hogy másodízben is megkockáztassa a látogatást; mert legbensőbb meggyőződése szerint csak a véletlen mentette meg, ha ugyan nem a haláltól, de attól a veszélytől, hogy megbolonduljon. Paulmann segédtanító ugyanis éppen arra járt, amikor ő eszméletlenül hevert a kapu előtt, és egy öregasszony foglalatoskodott vele, aki félreállította almás és kalácsos kosarát. Paulmann segédtanító nyomban odahozatott egy hordszéket és hazaszállította Anselmus diákot.

- Gondoljanak rólam, amit akarnak - mondta Anselmus diák -, akár bolondnak is tarthatnak, elég annyi, hogy a kapu kopogtatójáról a Schwarzes Tor boszorkányának átkozott arca vigyorgott rám; beszélni sem akarok arról, ami azután történt; de ha magamhoz térek ájulásomból és magam előtt látom az átkozott almáskofát (mert hiszen a velem foglalatoskodó vénasszony nem volt más, mint ő), azon nyomban megüt a guta vagy megbolondulok.

Nem használt az okos szó, Paulmann segédtanító és Heerbrand irattáras értelmes magyarázata sem, és még a kék szemű Veronikának sem sikerült kizökkentenie Anselmust töprengő állapotából. Így hát valóban lelki betegnek tartották és alkalmas eszközöket kerestek szórakoztatására; Heerbrand irattáros úgy vélte, hogy mi sem lehetne alkalmasabb, mint munkálkodása Lindhorst levéltárosnál, azaz a kéziratok lemásolása. Most már minden azon fordul meg, hogy Anselmus diákot kedvező formában bemutassák Lindhorst levéltárosnak, és mivel Heerbrand irattáros tudta, hogy Lindhorst csaknem minden este egy bizonyos kávéházba látogat el, így hát meghívta Anselmus diákot, hogy esténként az ő, azaz az irattáros költségére mindaddig igyék a kávéházban egy-egy pohár sört és szívjon el egy-egy pipa dohányt, amíg valamilyen módon megismerkedik a levéltárossal és egyezségre nem jut vele a kéziratok lemásolásának ügyében. A diák hálásan fogadta a meghívást.

- Megérdemli, hogy Isten megjutalmazza, nagyra becsült irattáros uram, ha kijózanítja ezt a fiatalembert - mondta Paulmann segédtanító.

- Isten megjutalmazza! - ismételte Veronika szemét jámboran az ég felé fordítva, és élénken gondolt arra, hogy Anselmus diák már így is, józan ész nélkül is, igen kellemes fiatalember.

Amikor Lindhorst levéltáros kalappal és sétabottal éppen ki akart lépni az ajtón, Heerbrand irattáros gyorsan kézen fogta Anselmus diákot, vele együtt a levéltáros útjába állva, így szólt:

- Nagyra becsült titkos levéltáros úr, ez itt Anselmus diák, rendkívül ügyes a szépírásban és a rajzolásban, s le akarja másolni az ön kéziratát.

- Ez rendkívül kedvemre való - válaszolta sietve Lindhorst levéltáros, háromszögletű katonás kalapját a fejébe csapta és félretolva útjából Heerbrand irattárost és Anselmus diákot, nagy zajjal lement a lépcsőn, úgyhogy mindketten egész meghökkenten álltak ott és a teremajtóra bámultak, amelyet úgy becsapott az orruk előtt, hogy csak úgy zörögtek az ajtósarkok.

- Ez aztán csakugyan különös öregember - mondta Heerbrand irattáros.

- Különös öregember - dadogta utána Anselmus diák, és érezte, amint valami jeges áradat hatol át a didergő erein, hogy csaknem szoborrá merevedett.

De valamennyi vendég nevetett és azt mondta:

- A levéltáros ma ismét különleges kedvében volt, holnap bizonyára szelídebb lesz és nem szól egyetlen szót sem, hanem csak pipafüstjébe bámul vagy újságot olvas, nem kell törődni vele.

"Igaz is - gondolta magában Anselmus diák -, ki is törődnék ilyesmivel! Hát talán nem azt mondta a levéltáros úr, hogy rendkívül kedvére való, hogy le akarom másolni a kéziratait? És Heerbrand irattáros miért is állta el az útját, amikor éppen haza akart menni? Nem, nem, alapjában véve kedves ember ez a Lindhorst titkos levéltáros úr, és meglepően szabadelvű... csak sajátságos a maga különc beszédmódjában... De mit árt ez nekem? Holnap pontosan tizenkét órakor odamegyek, még ha száz bronzba öltözött almáskofa akarja is megakadályozni."

Dritte vigilie.

Nachrichten von der Familie des Archivarius Lindhorst. Veronikas blaue Augen. Der Registrator Heerbrand.

Der Geist schaute auf das Wasser, da bewegte es sich und brauste in schäumenden Wogen und stürzte sich donnernd in die Abgründe, die ihre schwarzen Rachen aufsperrten, es gierig zu verschlingen. Wie triumphierende Sieger hoben die Granitfelsen ihre zackicht gekrönten Häupter empor, das Tal schützend, bis es die Sonne in ihren mütterlichen Schoß nahm und es umfassend mit ihren Strahlen wie mit glühenden Armen pflegte und wärmte. Da erwachten tausend Keime, die unter dem öden Sande geschlummert, aus dem tiefen Schlafe und streckten ihre grünen Blättlein und Halme zum Angesicht der Mutter hinauf, und wie lächelnde Kinder in grüner Wiege, ruhten in den Blüten und Knospen Blümlein, bis auch sie von der Mutter geweckt erwachten und sich schmückten mit den Lichtern, die die Mutter ihnen zur Freude auf tausendfache Weise bunt gefärbt. Aber in der Mitte des Tals war ein schwarzer Hügel, der hob sich auf und nieder wie die Brust des Menschen, wenn glühende Sehnsucht sie schwellt. — Aus den Abgründen rollten die Dünste empor, und sich zusammenballend in gewaltige Massen, strebten sie das Angesicht der Mutter feindlich zu verhüllen; die rief aber den Sturm herbei, der fuhr zerstäubend unter sie; und als der reine Strahl wieder den schwarzen Hügel berührte, da brach im Übermaß des Entzückens eine herrliche Feuerlilie hervor, die schönen Blätter wie holdselige Lippen öffnend, der Mutter süße Küsse zu empfangen. — Nun schritt ein glänzendes Leuchten in das Tal! es war der Jüngling Phosphorus, den sah die Feuerlilie und flehte von heißer, sehnsüchtiger Liebe befangen: sei doch mein ewiglich, Du schöner Jüngling! denn ich liebe Dich und muß vergehen, wenn Du mich verlassest. Da sprach der Jüngling Phosphorus: ich will Dein sein, Du schöne Blume, aber dann wirst Du, wie ein entartet Kind, Vater und Mutter verlassen, Du wirst Deine Gespielen nicht mehr kennen, Du wirst größer und mächtiger sein wollen als alles, was sich jetzt als Deinesgleichen mit Dir freut. Die Sehnsucht, die jetzt Dein ganzes Wesen wohltätig erwärmt, wird in hundert Strahlen zerspaltet Dich quälen und martern; denn der Sinn wird die Sinne gebären, und die höchste Wonne, die der Funke entzündet, den ich in Dich hineinwerfe, ist der hoffnungslose Schmerz, in dem Du untergehst, um aufs neue fremdartig emporzukeimen. — Dieser Funke ist der Gedanke! — Ach! klagte die Lilie, kann ich denn nicht in der Glut, wie sie jetzt in mir brennt, Dein sein? Kann ich Dich denn mehr lieben als jetzt, und kann ich Dich denn schauen wie jetzt, wenn Du mich vernichtest? Da küßte sie der Jüngling Phosphorus, und wie vom Lichte durchstrahlt loderte sie auf in Flammen, aus denen ein fremdes Wesen hervorbrach, das schnell dem Tale entfliehend im unendlichen Raume herumschwärmte, sich nicht kümmernd um die Gespielen der Jugend und um den geliebten Jüngling. Der klagte um die verlorne Geliebte, denn auch ihn brachte ja nur die unendliche Liebe zu der schönen Lilie in das einsame Tal, und die Granitfelsen neigten ihre Häupter teilnehmend vor dem Jammer des Jünglings. Aber einer öffnete seinen Schoß und es kam ein schwarzer geflügelter Drache rauschend herausgeflattert und sprach: meine Brüder, die Metalle schlafen da drinnen, aber ich bin stets munter und wach und will dir helfen. Sich auf- und niederschwingend erhaschte endlich der Drache das Wesen, das der Lilie entsprossen, trug es auf den Hügel und umschloß es mit seinem Fittich; da war es wieder die Lilie, aber der bleibende Gedanke zerriß ihr Innerstes und die Liebe zu dem Jüngling Phosphorus war ein schneidender Jammer, vor dem, von giftigen Dünsten angehaucht, die Blümlein, die sonst sich ihres Blickes gefreut, verwelkten und starben. Der Jüngling Phosphorus legte eine glänzende Rüstung an, die in tausendfarbigen Strahlen spielte, und kämpfte mit dem Drachen, der mit seinem schwarzen Fittich an den Panzer schlug, daß er hell erklang; und von dem mächtigen Klange lebten die Blümlein wieder auf und umflatterten wie bunte Vögel den Drachen, dessen Kräfte schwanden und der besiegt sich in der Tiefe der Erde verbarg. Die Lilie war befreit, der Jüngling Phosphorus umschlang sie voll glühenden Verlangens himmlischer Liebe, und im hochjubelnden Hymnus huldigten ihr die Blumen, die Vögel, ja selbst die hohen Granitfelsen als Königin des Tals. — Erlauben Sie, das ist orientalischer Schwulst, werter Herr Archivarius! sagte der Registrator Heerbrand, und wir baten denn doch, Sie sollten, wie Sie sonst wohl zu tun pflegen, uns etwas aus Ihrem höchst merkwürdigen Leben, etwa von Ihren Reiseabenteuern und zwar etwas Wahrhaftiges erzählen. — Nun was denn? erwiderte der Archivarius Lindhorst, das was ich soeben erzählt, ist das Wahrhaftigste, was ich Euch auftischen kann, Ihr Leute, und gehört in gewisser Art auch zu meinem Leben. Denn ich stamme eben aus jenem Tale her, und die Feuerlilie, die zuletzt als Königin herrschte, ist meine Ur-ur-ur-ur-Großmutter, weshalb ich denn auch eigentlich ein Prinz bin. — Alle brachen in ein schallendes Gelächter aus. — Ja lacht nur recht herzlich, fuhr der Archivarius Lindhorst fort, Euch mag wohl das, was ich freilich nur in ganz dürftigen Zügen erzählt habe, unsinnig und toll vorkommen, aber es ist dessen unerachtet nichts weniger als ungereimt oder auch nur allegorisch gemeint, sondern buchstäblich wahr. Hätte ich aber gewußt, daß Euch die herrliche Liebesgeschichte, der auch ich meine Entstehung zu verdanken habe, so wenig gefallen würde, so hätte ich lieber manches Neue mitgeteilt, das mir mein Bruder beim gestrigen Besuch mitbrachte. — »Ei, wie das? Haben Sie denn einen Bruder, Herr Archivarius? — Wo ist er denn — wo lebt er denn? Auch in königlichen Diensten, oder vielleicht ein privatisierender Gelehrter?« So fragte man von allen Seiten. — »Nein!« erwiderte der Archivarius, ganz kalt und gelassen eine Prise nehmend, »er hat sich auf die schlechte Seite gelegt und ist unter die Drachen gegangen.« — »Wie beliebten Sie doch zu sagen, wertester Archivarius,« nahm der Registrator Heerbrand das Wort, »unter die Drachen?« — »Unter die Drachen?« hallte es von allen Seiten wie ein Echo nach. — »Ja, unter die Drachen«, fuhr der Archivarius Lindhorst fort, eigentlich war es Desperation. Sie wissen, meine Heren [Herren], daß mein Vater vor ganz kurzer Zeit starb, es sind nur höchstens dreihundertfünfundachtzig Jahre her, weshalb ich auch noch Trauer trage; der hatte mir, dem Liebling, einen prächtigen Onyx vermacht, den durchaus mein Bruder haben wollte. Wir zankten uns bei der Leiche des Vaters darüber auf eine ungebührliche Weise, bis der Selige, der die Geduld verlor, aufsprang und den bösen Bruder die Treppe hinunterwarf. Das wurmte meinen Bruder, und er ging stehenden Fußes unter die Drachen. Jetzt hält er sich in einem Cypressenwalde dicht bei Tunis auf, dort hat er einen berühmten mystischen Karfunkel zu bewachen, dem ein Teufelskerl von Nekromant, der ein Sommerlogis in Lappland bezogen, nachstellt, weshalb er denn nur auf ein Viertelstündchen, wenn gerade der Nekromant im Garten seine Salamanderbeete besorgt, abkommen kann, um mir in der Geschwindigkeit zu erzählen, was es gutes Neues an den Quellen des Nils gibt.« — Zum zweiten Male brachen die Anwesenden in ein schallendes Gelächter aus, aber dem Studenten Anselmus wurde ganz unheimlich zu Mute, und er konnte den Archivarius Lindhorst kaum in die starren, ernsten Augen sehen, ohne innerlich auf eine ihm selbst unbegreifliche Weise zu erbeben. Zumal hatte die rauhe, aber sonderbar metallartig tönende Stimme des Archivarius Lindhorst für ihn etwas geheimnisvoll Eindringendes, daß er Mark und Bein erzittern fühlte. Der eigentliche Zweck, weshalb ihn der Registrator Heerbrand mit in das Kaffeehaus genommen hatte, schien heute nicht erreichbar zu sein. Nach jenem Vorfalle vor dem Hause des Archivarius Lindhorst war nämlich der Student Anselmus nicht dahin zu vermögen gewesen, den Besuch zum zweiten Male zu wagen; denn nach seiner innigsten Überzeugung hatte nur der Zufall ihn, wo nicht vom Tode, doch von der Gefahr, wahnsinnig zu werden befreit. Der Konrektor Paulmann war eben durch die Straße gegangen, als er ganz von Sinnen vor der Haustür lag, und ein altes Weib, die ihren Kuchen- und Äpfelkorb bei Seite gesetzt, um ihn beschäftigt war. Der Konrektor Paulmann hatte sogleich eine Portechaise herbeigerufen und ihn so nach Hause transportiert. »Man mag von mir denken, was man will«, sagte der Student Anselmus, »man mag mich für einen Narren halten oder nicht — genug! — an dem Türklopfer grinste mir das vermaledeite Gesicht der Hexe vom schwarzen Tore entgegen; was nachher geschah, davon will ich lieber gar nicht reden; aber wäre ich aus meiner Ohnmacht erwacht und hätte das verwünschte Äpfelweib vor mir gesehen (denn niemand anders war doch das alte um mich beschäftigte Weib), mich hätte augenblicklich der Schlag gerührt, oder ich wäre wahnsinnig geworden.« Alles Zureden, alle vernünftigen Vorstellungen des Konrektors Paulmann und des Registrators Heerbrand fruchteten gar nichts, und selbst die blauäugige Veronika vermochte nicht, ihn aus einem gewissen tiefsinnigen Zustande zu reißen, in den er versunken. Man hielt ihn nun in der Tat für seelenkrank und sann auf Mittel, ihn zu zerstreuen, worauf der Registrator Heerbrand meinte, daß nichts dazu dienlicher sein könne als die Beschäftigung bei dem Archivarius Lindhorst, nämlich das Nachmalen der Manuskripte. Es kam nur darauf an, den Studenten Anselmus auf gute Art dem Archivarius Lindhorst bekannt zu machen, und da der Registrator Heerbrand wußte, daß dieser beinahe jeden Abend ein gewisses bekanntes Kaffeehaus besuchte, so lud er den Studenten Anselmus ein, jeden Abend so lange auf seine, des Registrators Kosten in jenem Kaffeehause ein Glas Bier zu trinken und eine Pfeife zu rauchen, bis er auf diese oder jene Art dem Archivarius bekannt und mit ihm über das Geschäft des Abschreibens der Manuskripte einig geworden, welches der Student Anselmus dankbarlichst annahm. »Sie verdienen Gottes Lohn, werter Registrator, wenn Sie den jungen Menschen zur Raison bringen,« sagte der Konrektor Paulmann. — »Gottes Lohn!« wiederholte Veronika, indem sie die Augen fromm zum Himmel erhob und lebhaft daran dachte, wie der Student Anselmus schon jetzt ein recht artiger junger Mann sei, auch ohne Raison! — Als der Archivarius Lindhorst eben mit Hut und Stock zur Tür hinausschreiten wollte, da ergriff der Registrator Heerbrand den Studenten Anselmus rasch bei der Hand, und mit ihm dem Archivarius den Weg vertretend, sprach er: »Geschätztester Herr geheimer Archivarius, hier ist der Student Anselmus, der, ungemein geschickt im Schönschreiben und Zeichnen, Ihre seltenen Manuskripte kopieren will.« — »Das ist mir ganz ungemein lieb,« erwiderte der Archivarius Lindhorst rasch, warf den dreieckigen soldatischen Hut auf den Kopf und eilte, den Registrator Heerbrand und den Studenten Anselmus bei Seite schiebend, mit vielem Geräusch die Treppe hinab, so daß beide ganz verblüfft dastanden und die Stubentür anguckten, die er dicht vor ihnen zugeschlagen, daß die Angeln klirrten. »Das ist ja ein ganz wunderlicher alter Mann,« sagte der Registrator Heerbrand, — »Wunderlicher alter Mann,« stotterte der Student Anselmus nach, fühlend, wie ein Eisstrom ihm durch alle Adern fröstelte, daß er beinahe zur starren Bildsäule geworden. Aber alle Gäste lachten und sagten: »Der Archivarius war heute einmal wieder in seiner besonderen Laune, morgen ist er gewiß sanftmütig und spricht kein Wort, sondern sieht in die Dampfwirbel seiner Pfeife oder liest Zeitungen; man muß sich daran gar nicht kehren.« — »Das ist auch wahr« dachte der Student Anselmus, »wer wird sich an so etwas kehren! Hat der Herr Archivarius nicht gesagt, es sei ihm ganz ungemein lieb, daß ich seine Manuskripte kopieren wolle? — Und warum vertrat ihm auch der Registrator Heerbrand den Weg, als er gerade nach Hause gehen wollte? — Nein, nein, es ist ein lieber Mann, im Grunde genommen, der Herr geheime Archivarius Lindhorst, und liberal erstaunlich — nur kurios in absonderlichen Redensarten. — Allein was schadet das mir? — Morgen gehe ich hin Punkt zwölf Uhr, und setzten sich hundert bronzierte Äpfelweiber dagegen.«