Közzététel dátuma: Oct 01, 2015 5:1:39 PM
E hétfő másnapján, mivel Earnshaw még mindig nem tudta ellátni szokott teendőit, és a ház környékén lebzselt, be kellett látnom, hogy nem tudom tovább szárnyaim alatt tartani védencemet. Korábban kelt fel, mint én, és lement a kertbe, ahol unokafivére valami apróbb munkát végzett éppen. Mikor reggelihez hívtam őket, észrevettem, hogy rábeszélésére Hareton nagy darab területen kiszedi a ribizlit és pöszmétét, és mindketten azzal a tervvel foglalkoznak, hogy virágokat hoznak át Thrushcross Grange-ből.
Egészen elrémültem a pusztítás láttán, melyet félóra alatt végbevittek. Joseph úgy vigyázott a fekete ribizlire, mint szeme fényére, és Cathy épp ezeknek helyébe akart virágágyat telepíteni.
- Nos - kiáltottam -, ezt is meg fogják mutatni a gazdának, mégpedig nagyon hamar! Mivel fogják menteni, hogy ilyen önkényesen bántak a kerttel? Szép jelenet lesz ebből, majd meglátják! Hareton úr, csodálkozom, hogy Catherine egy szavára így fejtetőre állítja a kertet.
- Egészen elfelejtettem, hogy Josephé a ribizli - felelte Earnshaw nagy zavarban. - De megmondom neki, hogy én csináltam.
Mindig Heathcliff úrral étkeztünk. A háziasszony szerepét vállaltam a tea elkészítésénél és a hús felszelésénél, így hát étkezések idején nélkülözhetetlen voltam. Catherine rendszerint mellettem ült, de most hűtlen lett hozzám, hogy Hareton közelében lehessen. Láttam már, hogy barátságából éppúgy nem csinál majd titkot, mint valaha ellenséges érzelmeiből.
- Ügyeljen rá, hogy ne beszéljen túl sokat az unokafivérével, és ne is foglalkozzék vele feltűnően - súgtam fülébe, mikor a terembe léptünk. - Ez nem lenne kedvére Heathcliff úrnak, és magukra haragítanák őt mindketten.
- Ügyelek - felelte.
Egy perccel később már Hareton mellett ült, és kankalint dugdosott az ételébe.
Hareton ki sem merte nyitni a száját ezen a helyen, alig mert rápillantani. Cathy azonban addig ugratta, hogy két alkalommal is alig tudta visszafojtani a nevetését. Összeráncoltam a szemöldökömet, Cathy a gazdára tekintett, de ennek másutt jártak a gondolatai, és szemmel láthatólag nem sokat törődött asztaltársainak viselkedésével. Catherine egy pillanatra csendben maradt, és mélységesen komoly pillantást vetett rá. Azután elfordult, és újra kezdte bohóságait. Hareton elfojtott nevetést hallatott. Heathcliff összerezzent: gyorsan végigmért bennünket fekete szemével. Catherine a szokott módján, nyugtalanul és dacosan nézett vissza, noha apósa nem tudta az ilyesmit elviselni.
- Szerencséje, hogy nincs a közelben - kiáltotta. - Miféle gonosz lélek hajtja, hogy mindig így néz rám azzal a pokoli szemével! Süsse le a szemét, és ne juttassa eszembe, hogy a világon van! Úgy gondoltam, kigyógyult már a nevetésből!
- Én voltam az! - dörmögte Hareton.
- Mit mondasz? - kérdezte a gazda.
Hareton tányérjába dugta az orrát, és nem ismételte meg vallomását. Heathcliff egy percig rajta pihentette a szemét, majd folytatta reggelijét, és ismét belemélyedt megszakított tűnődésébe. Csaknem végeztünk már, és a fiatalok óvatosan elhúzódtak egymástól, úgyhogy nem vártam több zavart, mikor Joseph megjelent az ajtóban. Remegõ ajka és dühben forgó szeme elárulta, hogy már felfedezte a pusztítást drága bokrai közt. Azt hiszem, látta Cathyt és Haretont a tett színhelyén, mielõtt még a károkról meggyõzõdhetett volna, mert miközben állkapcsa úgy mozgott, mint egy kérõdzõ tehéné, ami miatt nehezen értettük meg a beszédét, így kezdte:
- A béremet kérem, hogy odábbállhassak. Itt szerettem volna meghalni, ahol hatvan évig szolgáltam. Abba még beletörődtem volna, hogy könyveimmel és kis cókmókommal átköltözzem a padlásszobába; átengedtem volna nekik a konyhát, csak hogy ők se háborgassanak. Nehéz lett volna elhagyni megszokott sarkomat a tűznél, de úgy éreztem, ezt még elviselem. Most azonban a kertemet is elviszik, márpedig ezt, uram, hitemre, tovább nem tűrhetem! Maga még bele tudná hajtani a fejét az igába, öregember azonban már nem tud a vállára új terheket venni. Inkább kőtöréssel keresem meg a kenyeremet!
- Elég, elég, vén szamár - szakította őt félbe Heathcliff. - Hagyja már abba! Mire panaszkodik? Semmi közöm a maguk vitáihoz, Nellyvel! Miattam akár a szenesgödörbe dobhatja magát!
- Nem Nellyről van szó! - felelte Joseph. - Nelly kedvéért nem mennék el... bármilyen semmirekellő is! Hálisten, ő nem tudná megrabolni senkinek a lelkét! És nem volt soha olyan szép, hogy sokat kacsingattak volna rá. Ez az átkozott leány, ez a boszorkány babonázza meg a szemével és szégyentelen viselkedésével a mi fiúnkat... annyira, hogy... Nem! Megszakad a szívem! Elfeledett mindent, amit érte tettem, s arra vetemedett, hogy kiszaggatta a legszebb ribizlibokraimat a kertből!
Se vége, se hossza nem volt panaszkodásainak; egészen összetört az elszenvedett sérelmek súlya és Earnshaw hálátlansága alatt, s előre borzadt a veszélytől, mely a fiút fenyegeti.
- Részeg ez a vén marha? - kérdezte Heathcliff. - Veled van baja, Hareton?
- Két-három ribizlibokrot kihúztam a kertből - felelt a másik -, de vissza fogom rakni.
- És miért húztad ki?
Catherine megelőzte:
- Virágot akartunk a helyükbe ültetni. Egyedül én érdemlek korholást, mivel az én kívánságomra cselekedte.
- És ki az ördög engedte meg magának, hogy csak egy göröngyöt is elmozdítson a helyéről? - kérdezte meglepetten az apósa. - Neked pedig ki mondotta, hogy engedelmeskedjél? - tette hozzá, Haretonhoz fordulva.
Az néma maradt. Helyette Cathy válaszolt:
- Nem kellene ilyen nagy lármát csapnia néhány yard föld miatt, amit virágok ültetésére akarok felhasználni, mikor minden birtokomat elvette!
- Minden birtokát, maga piszkos cafat? Nem is volt soha birtoka!
- És a pénzemet! - folytatta Cathy, viszonozva Heathcliff dühös pillantását, miközben reggelijének maradékát, egy falat kenyeret rágcsált.
- Csend! Végezzen és távozzék! - harsogta Heathcliff.
- És Hareton földjét és pénzét! - folytatta a vakmerő teremtés. - Hareton és én most barátok vagyunk. Majd felvilágosítom őt a maga üzelmeiről!
A gazda egy pillanatra zavartnak látszott. Elsápadt és felkelt, miközben halálos gyűlölettel pillantott rá.
- Ha megüt, Hareton visszaüti - mondotta Catherine. - Jobban teszi tehát, ha visszaül a helyére.
- Ha ki nem dobja magát Hareton, hát halálra verem azt a hülyét - mennydörgött Heathcliff. - Átkozott boszorka! Fel mernéd őt lázítani ellenem! Ki vele! Hallod? Dobd ki a konyhába! Megölöm őt, Ellen Dean, ha még egyszer a szemem elé engedi!
Hareton megpróbálta csendben rábeszélni Cathyt, hogy távozzék.
- Dobd ki - kiáltotta vadul. - Meddig fecsegtek még?
És odalépett, hogy maga szerezzen érvényt parancsának.
- Nem fog többé engedelmeskedni magának, maga hitvány alak - mondotta Catherine -, és nemsokára ugyanúgy fogja magát gyűlölni, mint én!
- Csend! Csend! - súgta fülébe a fiú szemrehányóan. - Ne beszéljen így vele. Hagyja már abba!
- Csak nem fogja engedni, hogy megüssön? - kiáltotta Catherine.
- Akkor jöjjön velem! - mondotta Hareton határozottan.
Késő volt: Heathcliff már megragadta.
- Most pedig takarodj! - szólt oda Earnshaw-hoz. - Megveszekedett boszorkány! Olyan kedvemben talált, mikor legkevésbé tudom eltűrni a szemtelenkedését. Ezt egész életében meg fogja emlegetni!
Catherine hajába markolt. Hareton megpróbálta kiszabadítani, és könyörgött, hogy most az egyszer még ne bántsa. Heathcliff fekete szeme szikrázott, úgy látszott, darabokra fogja törni Catherine-t, már én is közbe akartam lépni, mikor hirtelen szétnyíltak ujjai: elengedte Catherine fejét, keze a lány karjára siklott, és tekintete rámeredt. Majd eltakarta kezével a szemét, mozdulatlan maradt egy pillanatig, mintha erőt akarna venni magán, aztán ismét Catherine-hez fordulva, erőszakolt nyugalommal így szólt:
- Meg kell tanulnia, hogy nem szabad dühbe hozni engem, különben meg találom egyszer ölni. Menjen fel Deannével, és maradjon vele: tartogassa az ő számára a szemtelenkedését! Ami Hareton Earnshaw-t illeti, ha még egyszer meglátom, hogy magára hallgat, elküldöm, hogy keresse meg a kenyerét ott, ahol tudja. A maga szerelme száműzöttet és koldust fog belőle csinálni. Nelly, vigye magával, és hagyjanak magamra. Hagyjanak magamra!
Kivezettem fiatal úrnőmet, aki annyira örült szabadulásának, hogy eszébe sem jutott ellenkezni. Hareton követte őt, és Heathcliff egyedül maradt a nagyszobában ebéd idejéig. Azt tanácsoltam Catherine-nek, ebédeljen odafönn, de Heathcliff, mikor látta, hogy üresen maradt a széke, felküldött érte engem. Nem szólt hozzánk, nagyon keveset evett, s az étkezés után rögtön elment, mondván, hogy csak este fog visszajönni.
Távollétében a két új barát letelepedett a nagyszobában. Hallottam, amint Hareton komolyan megdorgálta Catherine-t, aki azt mondta, most elmeséli neki, hogyan bánt Heathcliff Hareton apjával. Hareton kijelentette, hogy nem engedi megrágalmazni, és ha maga volna az ördög, akkor is kitartana mellette, és Catherine inkább sértse meg őt magát, mint régen is, de Heathcliffet ne pocskondiázza. Erre a kijelentésre Catherine rosszkedvű lett; a fiú azonban megtalálta a módját, hogy elhallgattassa, megkérdezvén, mit szólna hozzá, ha ő, Hareton, rosszat mondana Cathy apjáról. Ekkor megértette, hogy Earnshaw valóban szívén viseli a gazda jó hírnevét, és sokkal erősebb kötelékek fűzik őt hozzá, hogysem az ész szava lazítani tudna rajtuk: ezeket a láncokat a megszokás kovácsolta ilyen tartósakká, és kegyetlen dolog lenne széttörni őket. Catherine bizonyságát adta jószívűségének azáltal, hogy nem panaszkodott többé Heathcliffre, és iránta érzett ellenszenvét sem mutatta ki Hareton előtt. Bevallotta nekem, hogy sajnálja már kísérletét, mellyel ellenkezést akart szítani a gazda és Hareton között, és azt hiszem, ez utóbbi jelenlétében egy szót sem ejtett ki többé elnyomója ellen.
Miután ezt a kis nézeteltérést elsimították, ismét jó barátok lettek, és minden erejüket megfeszítették: az egyik mint tanító, a másik mint tanítvány. Teendőim elvégeztével melléjük telepedtem, és látásuk olyan édes elégtétellel töltött el, hogy nem is törődtem az idő múlásával. Megértheti ezt, hisz féligmeddig mindketten az én gyermekeim voltak. Már régóta büszke voltam az egyikre, és most megbizonyosodtam, hogy a másikban is örömömet fogom lelni. Becsületes, értelmes és buzgó természete csakhamar győzedelmeskedett a tudatlanságon és alantas gondolkozáson, melyben felnevelték. Catherine őszinte elismerése csak még jobban ösztökélte. Megvilágosodó értelme arcvonásait is új fénnyel itatta át: élénkséget és nemességet kölcsönzött nekik; alig hihettem, hogy ugyanezzel az emberrel találkoztam Szelesdombon, mikor rábukkantam úrnőmre a penistoni kirándulás után. Miközben ők buzgólkodtak, és én gyönyörködtem bennük, leszállt az est, s vele együtt megérkezett gazdám. Váratlan toppant elénk, mivel a homlokzati kapun át lépett be, és kedvére megfigyelhetett mindhármunkat, mielőtt még észrevettük volna őt. Jól van - gondoltam -, soha még látvány nem volt kedvesebb és ártatlanabb: szégyen lenne megszidni a fiatalokat ezért. A tűz vörös fénye megvilágította szép fejüket és gyermeki izgalomban égő arcukat, mert noha az egyik huszonhárom éves volt, a másik pedig tizennyolc, mindkettejükre még annyi új érzés és tudnivaló várt, hogy mi sem volt idegenebb tőlük, mint az érett kor kiábrándult és megcsendesedett érzései.
Egyszerre pillantottak föl és vették észre a gazdát. Nem tudom, feltűnt-e magának, mennyire hasonló a szemük: Catherine Earnshaw szemei ezek. A mi Catherine-ünk nem is hasonlít másban anyjához, kivéve talán magas homlokát és orrcimpájának hajlását, mely gőgössé teszi arcát, akár akarja, akár nem. Haretonnál erősebb a hasonlóság; mindig is erős volt, de akkor különösen, hisz érzékei ébredőben voltak épp, és értelme most kapott új tevékenységre. Azt hiszem, ez a hasonlóság fegyverezte le Heathcliffet: a tűzhelyhez lépett, szemmel látható izgalomban, mely lecsillapodott kissé, mikor a fiúra pillantott, helyesebben csak jellegét változtatta, mert továbbra is megmaradt. Kivette a könyvet a kezéből, egy pillantást vetett a lapra, ahol nyitva volt, és szó nélkül visszaadta neki; intett Catherine-nek, hogy távozzék, társa csakhamar követte, sőt én is fel akartam kelni, de rám szólt, hogy maradjak.
- Szomorú, hogy idejutottam, ugye? - kérdezte, miután elgondolkozott a jeleneten, melynek tanúja volt. - Furcsa vége ez kegyetlen erőfeszítéseimnek! Feszítővasat, csákányt fogok, hogy leromboljam a két házat, felkészülök, hogy végbe tudjam vinni ezt a herkulesi munkát, és mikor már mindent elrendeztem, ahhoz sincs már kedvem, hogy akár egy cserepet is leverjek tetőikről. Nem győztek le régi ellenségeim. Most van itt a pillanat, hogy bosszút álljak ivadékaikon; megtehetném, és senki sem tudna benne megakadályozni. De mire lenne jó ez? Már nem öröm, ha lesújthatok: túl vagyok rajta, hogy kedvem legyen csak a kezemet is fölemelni! Azt hinné az ember, azért dolgoztam egész idő alatt, hogy egy szép, nagylelkű cselekedettel végezzem. Nem erről van szó: nem tudok már örülni pusztulásuknak, és lusta vagyok ahhoz, hogy ok nélkül pusztítsak. Valami különös változás készül, Nelly, és ennek előérzete fekszik most rajtam. Oly kevéssé érdekel a mindennapi élet, hogy alig gondolok az evésre és az ivásra. Ők ketten, akik most hagyták el a szobát, ők ketten őrizték csak meg tisztán testi valóságukat számomra, és ez a valóság olyan fájdalmas, hogy már-már gyötrelemmé válik. Catherine-ről nem akarok beszélni. De legjobban szeretném, ha sohasem kellene látnom őt: jelenléte olyan érzéseket kelt fel bennem, melyekbe majdnem beleőrülök. Hareton más módon háborít: de ha nem volna esztelenség, azt kívánnám bár ő se kerülne soha a szemem elé. Még azt fogja hinni rólam - tette hozzá és mosolyogni próbált -, hogy közel állok a megőrüléshez, ha megpróbálom elmondani magának, hány emléket, hány régi gondolatot idéz fel és testesít meg ez a fiú előttem. De maga nem fogja senkinek sem elárulni, amit most hall, én pedig annyira magamba zárkóztam gondolataimmal, hogy valóságos kísértést érzek leleplezni azokat valaki előtt.
Nem emberi lényt, hanem saját ifjúságom megtestesítőjét láttam az imént Haretonban: annyira zavarosak voltak iránta az érzéseim, hogy képtelen lettem volna értelmesen szólni hozzá. Elsősorban hasonlatossága révén emlékeztetett ijesztően Catherine-re. Mégis, ez a körülmény, melyről azt hihetné, hogy a legnagyobb hatással van képzeletemre, valójában a legkevésbé számít; mert mi az, ami nem őrá emlékeztet? Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt! Nos, Hareton az imént örök szerelmem kísértete volt számomra, dühös erőfeszítéseimé, melyekkel jogom kivívására törekedtem, megaláztatásomé, gőgömé, boldogságomé, félelmeimé... De ostobaság ilyesmiről beszélni maga előtt. Mégis, talán megérti ily módon, hogy noha nehezemre esik örökké egyedül lennem, az ő társasága megkönnyebbülés helyett csak súlyosbítja kínomat; ez is hozzájárul ahhoz, hogy közömbösen tudom nézni kettejük kapcsolatát. Nem tudok többé ügyet vetni rájuk.
- De hogy érti a változást, Heathcliff úr? - kérdeztem riadtan, bár szerintem nem kellett attól tartanunk, hogy elveszti az eszét vagy meghal. Erejének, egészségének teljében volt még: ami pedig képzeletét illeti, gyermekkora óta mindig szeretett sötét gondolatokkal és furcsa álmokkal foglalkozni. Elköltözött szerelme rögeszmeként állhatott a lelkében; egyébként azonban ép volt és egészséges az értelme, akár az enyém.
- Nem tudom mindaddig, míg be nem következik - felelte. - Egyelőre csak sejtem.
- Csak nem érzi betegnek magát?
- Nem, Nelly, egyáltalán nem! - felelte.
- És a haláltól sem fél? - faggattam tovább.
- Félni? Nem! - mondta. - Nem félek tőle, nem érzem közeledtét, és nem is várom! Amilyen mértékletes és egészséges vagyok, addig kellene élnem, és bizonyára, addig is fogok élni, amíg alig marad fekete haj a fejemen. És mégsem tudok így élni tovább. Minden lélegzetvételhez, szívemnek úgyszólván minden dobbanásához teljes erőmre és figyelmemre van szükségem. Olyan ez, mintha egy kemény rugót kellene megfeszítenem: kényszerűségből viszem végbe a legkisebb cselekedetet is, mely nem áll kapcsolatban rögeszmémmel, kényszerűségből figyelek fel mindenre, akár élő, akár holt, ami nem erre a minden mást kirekesztő gondolatra vonatkozik. Egy vágyam van csupán, s efelé török egész lényemmel. Oly soká kívántam és oly állhatatosan, hogy bizonyára beteljesedik, mégpedig nemsokára, hisz földi életemet magába szívta már: megsemmisültem e beteljesülés várásában. Ez a vallomás nem könnyített ugyan lelkemen, de talán megmagyarázza kedélyem változásait, melyek különben érthetetlenek lennének. Istenem! Hosszú küzdelem ez, és bár vége volna már!
Fel s alá kezdett járkálni a szobában, s olyan borzalmas dolgokat beszélt magában, hogy kezdtem igazat adni Josephnek, aki szerint lelkiismerete földi pokollá változtatta Heathcliff szívét. Nagyon kíváncsi voltam, mi lesz ennek a vége. Noha viselkedése, sőt arca is elég ritkán árulta el ezt a lelkiállapotot, biztosra vettem, hogy az ilyesmi mindennapos nála. Maga is bevallotta ezt, de külsejéről senki sem sejthette volna. Maga sem jött rá, amikor beszélt vele, Lockwood úr; márpedig az idő tájt szakasztott olyan volt, mint a maguk legutolsó találkozásakor: azóta legfeljebb még jobban elmerült örökös magányában, és társaságban még szűkszavúbb lett.
On the morrow of that Monday, Earnshaw being still unable to follow his ordinary employments, and therefore remaining about the house, I speedily found it would be impracticable to retain my charge beside me, as heretofore. She got downstairs before me, and out into the garden, where she had seen her cousin performing some easy work; and when I went to bid them come to breakfast, I saw she had persuaded him to clear a large space of ground from currant and gooseberry bushes, and they were busy planning together an importation of plants from the Grange.
I was terrified at the devastation which had been accomplished in a brief half-hour; the black-currant trees were the apple of Joseph’s eye, and she had just fixed her choice of a flower-bed in the midst of them.
‘There! That will be all shown to the master,’ I exclaimed, ‘the minute it is discovered. And what excuse have you to offer for taking such liberties with the garden? We shall have a fine explosion on the head of it: see if we don’t! Mr. Hareton, I wonder you should have no more wit than to go and make that mess at her bidding!’
‘I’d forgotten they were Joseph’s,’ answered Earnshaw, rather puzzled; ‘but I’ll tell him I did it.’
We always ate our meals with Mr. Heathcliff. I held the mistress’s post in making tea and carving; so I was indispensable at table. Catherine usually sat by me, but to-day she stole nearer to Hareton; and I presently saw she would have no more discretion in her friendship than she had in her hostility.
‘Now, mind you don’t talk with and notice your cousin too much,’ were my whispered instructions as we entered the room. ‘It will certainly annoy Mr. Heathcliff, and he’ll be mad at you both.’
‘I’m not going to,’ she answered.
The minute after, she had sidled to him, and was sticking primroses in his plate of porridge.
He dared not speak to her there: he dared hardly look; and yet she went on teasing, till he was twice on the point of being provoked to laugh. I frowned, and then she glanced towards the master: whose mind was occupied on other subjects than his company, as his countenance evinced; and she grew serious for an instant, scrutinizing him with deep gravity. Afterwards she turned, and recommenced her nonsense; at last, Hareton uttered a smothered laugh. Mr. Heathcliff started; his eye rapidly surveyed our faces, Catherine met it with her accustomed look of nervousness and yet defiance, which he abhorred.
‘It is well you are out of my reach,’ he exclaimed. ‘What fiend possesses you to stare back at me, continually, with those infernal eyes? Down with them! and don’t remind me of your existence again. I thought I had cured you of laughing.’
‘It was me,’ muttered Hareton.
‘What do you say?’ demanded the master.
Hareton looked at his plate, and did not repeat the confession. Mr. Heathcliff looked at him a bit, and then silently resumed his breakfast and his interrupted musing. We had nearly finished, and the two young people prudently shifted wider asunder, so I anticipated no further disturbance during that sitting: when Joseph appeared at the door, revealing by his quivering lip and furious eyes that the outrage committed on his precious shrubs was detected. He must have seen Cathy and her cousin about the spot before he examined it, for while his jaws worked like those of a cow chewing its cud, and rendered his speech difficult to understand, he began:—
‘I mun hev’ my wage, and I mun goa! I hed aimed to dee wheare I’d sarved fur sixty year; and I thowt I’d lug my books up into t’ garret, and all my bits o’ stuff, and they sud hev’ t’ kitchen to theirseln; for t’ sake o’ quietness. It wur hard to gie up my awn hearthstun, but I thowt I could do that! But nah, shoo’s taan my garden fro’ me, and by th’ heart, maister, I cannot stand it! Yah may bend to th’ yoak an ye will—I noan used to ’t, and an old man doesn’t sooin get used to new barthens. I’d rayther arn my bite an’ my sup wi’ a hammer in th’ road!’
‘Now, now, idiot!’ interrupted Heathcliff, ‘cut it short! What’s your grievance? I’ll interfere in no quarrels between you and Nelly. She may thrust you into the coal-hole for anything I care.’
‘It’s noan Nelly!’ answered Joseph. ‘I sudn’t shift for Nelly—nasty ill nowt as shoo is. Thank God! shoo cannot stale t’ sowl o’ nob’dy! Shoo wer niver soa handsome, but what a body mud look at her ‘bout winking. It’s yon flaysome, graceless quean, that’s witched our lad, wi’ her bold een and her forrard ways—till—Nay! it fair brusts my heart! He’s forgotten all I’ve done for him, and made on him, and goan and riven up a whole row o’ t’ grandest currant-trees i’ t’ garden!’ and here he lamented outright; unmanned by a sense of his bitter injuries, and Earnshaw’s ingratitude and dangerous condition.
‘Is the fool drunk?’ asked Mr. Heathcliff. ‘Hareton, is it you he’s finding fault with?’
‘I’ve pulled up two or three bushes,’ replied the young man; ‘but I’m going to set ’em again.’
‘And why have you pulled them up?’ said the master.
Catherine wisely put in her tongue.
‘We wanted to plant some flowers there,’ she cried. ‘I’m the only person to blame, for I wished him to do it.’
‘And who the devil gave you leave to touch a stick about the place?’ demanded her father-in-law, much surprised. ‘And who ordered you to obey her?’ he added, turning to Hareton.
The latter was speechless; his cousin replied—‘You shouldn’t grudge a few yards of earth for me to ornament, when you have taken all my land!’
‘Your land, insolent slut! You never had any,’ said Heathcliff.
‘And my money,’ she continued; returning his angry glare, and meantime biting a piece of crust, the remnant of her breakfast.
‘Silence!’ he exclaimed. ‘Get done, and begone!’
‘And Hareton’s land, and his money,’ pursued the reckless thing. ‘Hareton and I are friends now; and I shall tell him all about you!’
The master seemed confounded a moment: he grew pale, and rose up, eyeing her all the while, with an expression of mortal hate.
‘If you strike me, Hareton will strike you,’ she said; ‘so you may as well sit down.’
‘If Hareton does not turn you out of the room, I’ll strike him to hell,’ thundered Heathcliff. ‘Damnable witch! dare you pretend to rouse him against me? Off with her! Do you hear? Fling her into the kitchen! I’ll kill her, Ellen Dean, if you let her come into my sight again!’
Hareton tried, under his breath, to persuade her to go.
‘Drag her away!’ he cried, savagely. ‘Are you staying to talk?’ And he approached to execute his own command.
‘He’ll not obey you, wicked man, any more,’ said Catherine; ‘and he’ll soon detest you as much as I do.’
‘Wisht! wisht!’ muttered the young man, reproachfully; ‘I will not hear you speak so to him. Have done.’
‘But you won’t let him strike me?’ she cried.
‘Come, then,’ he whispered earnestly.
It was too late: Heathcliff had caught hold of her.
‘Now, you go!’ he said to Earnshaw. ‘Accursed witch! this time she has provoked me when I could not bear it; and I’ll make her repent it for ever!’
He had his hand in her hair; Hareton attempted to release her locks, entreating him not to hurt her that once. Heathcliff’s black eyes flashed; he seemed ready to tear Catherine in pieces, and I was just worked up to risk coming to the rescue, when of a sudden his fingers relaxed; he shifted his grasp from her head to her arm, and gazed intently in her face. Then he drew his hand over his eyes, stood a moment to collect himself apparently, and turning anew to Catherine, said, with assumed calmness—‘You must learn to avoid putting me in a passion, or I shall really murder you some time! Go with Mrs. Dean, and keep with her; and confine your insolence to her ears. As to Hareton Earnshaw, if I see him listen to you, I’ll send him seeking his bread where he can get it! Your love will make him an outcast and a beggar. Nelly, take her; and leave me, all of you! Leave me!’
I led my young lady out: she was too glad of her escape to resist; the other followed, and Mr. Heathcliff had the room to himself till dinner. I had counselled Catherine to dine up-stairs; but, as soon as he perceived her vacant seat, he sent me to call her. He spoke to none of us, ate very little, and went out directly afterwards, intimating that he should not return before evening.
The two new friends established themselves in the house during his absence; where I heard Hareton sternly check his cousin, on her offering a revelation of her father-in-law’s conduct to his father. He said he wouldn’t suffer a word to be uttered in his disparagement: if he were the devil, it didn’t signify; he would stand by him; and he’d rather she would abuse himself, as she used to, than begin on Mr. Heathcliff. Catherine was waxing cross at this; but he found means to make her hold her tongue, by asking how she would like him to speak ill of her father? Then she comprehended that Earnshaw took the master’s reputation home to himself; and was attached by ties stronger than reason could break—chains, forged by habit, which it would be cruel to attempt to loosen. She showed a good heart, thenceforth, in avoiding both complaints and expressions of antipathy concerning Heathcliff; and confessed to me her sorrow that she had endeavoured to raise a bad spirit between him and Hareton: indeed, I don’t believe she has ever breathed a syllable, in the latter’s hearing, against her oppressor since.
When this slight disagreement was over, they were friends again, and as busy as possible in their several occupations of pupil and teacher. I came in to sit with them, after I had done my work; and I felt so soothed and comforted to watch them, that I did not notice how time got on. You know, they both appeared in a measure my children: I had long been proud of one; and now, I was sure, the other would be a source of equal satisfaction. His honest, warm, and intelligent nature shook off rapidly the clouds of ignorance and degradation in which it had been bred; and Catherine’s sincere commendations acted as a spur to his industry. His brightening mind brightened his features, and added spirit and nobility to their aspect: I could hardly fancy it the same individual I had beheld on the day I discovered my little lady at Wuthering Heights, after her expedition to the Crags. While I admired and they laboured, dusk drew on, and with it returned the master. He came upon us quite unexpectedly, entering by the front way, and had a full view of the whole three, ere we could raise our heads to glance at him. Well, I reflected, there was never a pleasanter, or more harmless sight; and it will be a burning shame to scold them. The red fire-light glowed on their two bonny heads, and revealed their faces animated with the eager interest of children; for, though he was twenty-three and she eighteen, each had so much of novelty to feel and learn, that neither experienced nor evinced the sentiments of sober disenchanted maturity.
They lifted their eyes together, to encounter Mr. Heathcliff: perhaps you have never remarked that their eyes are precisely similar, and they are those of Catherine Earnshaw. The present Catherine has no other likeness to her, except a breadth of forehead, and a certain arch of the nostril that makes her appear rather haughty, whether she will or not. With Hareton the resemblance is carried farther: it is singular at all times, then it was particularly striking; because his senses were alert, and his mental faculties wakened to unwonted activity. I suppose this resemblance disarmed Mr. Heathcliff: he walked to the hearth in evident agitation; but it quickly subsided as he looked at the young man: or, I should say, altered its character; for it was there yet. He took the book from his hand, and glanced at the open page, then returned it without any observation; merely signing Catherine away: her companion lingered very little behind her, and I was about to depart also, but he bid me sit still.
‘It is a poor conclusion, is it not?’ he observed, having brooded awhile on the scene he had just witnessed: ‘an absurd termination to my violent exertions? I get levers and mattocks to demolish the two houses, and train myself to be capable of working like Hercules, and when everything is ready and in my power, I find the will to lift a slate off either roof has vanished! My old enemies have not beaten me; now would be the precise time to revenge myself on their representatives: I could do it; and none could hinder me. But where is the use? I don’t care for striking: I can’t take the trouble to raise my hand! That sounds as if I had been labouring the whole time only to exhibit a fine trait of magnanimity. It is far from being the case: I have lost the faculty of enjoying their destruction, and I am too idle to destroy for nothing.
‘Nelly, there is a strange change approaching; I’m in its shadow at present. I take so little interest in my daily life that I hardly remember to eat and drink. Those two who have left the room are the only objects which retain a distinct material appearance to me; and that appearance causes me pain, amounting to agony. About her I won’t speak; and I don’t desire to think; but I earnestly wish she were invisible: her presence invokes only maddening sensations. He moves me differently: and yet if I could do it without seeming insane, I’d never see him again! You’ll perhaps think me rather inclined to become so,’ he added, making an effort to smile, ‘if I try to describe the thousand forms of past associations and ideas he awakens or embodies. But you’ll not talk of what I tell you; and my mind is so eternally secluded in itself, it is tempting at last to turn it out to another.
‘Five minutes ago Hareton seemed a personification of my youth, not a human being; I felt to him in such a variety of ways, that it would have been impossible to have accosted him rationally. In the first place, his startling likeness to Catherine connected him fearfully with her. That, however, which you may suppose the most potent to arrest my imagination, is actually the least: for what is not connected with her to me? and what does not recall her? I cannot look down to this floor, but her features are shaped in the flags! In every cloud, in every tree—filling the air at night, and caught by glimpses in every object by day—I am surrounded with her image! The most ordinary faces of men and women—my own features—mock me with a resemblance. The entire world is a dreadful collection of memoranda that she did exist, and that I have lost her! Well, Hareton’s aspect was the ghost of my immortal love; of my wild endeavours to hold my right; my degradation, my pride, my happiness, and my anguish—
‘But it is frenzy to repeat these thoughts to you: only it will let you know why, with a reluctance to be always alone, his society is no benefit; rather an aggravation of the constant torment I suffer: and it partly contributes to render me regardless how he and his cousin go on together. I can give them no attention any more.’
‘But what do you mean by a change, Mr. Heathcliff?’ I said, alarmed at his manner: though he was neither in danger of losing his senses, nor dying, according to my judgment: he was quite strong and healthy; and, as to his reason, from childhood he had a delight in dwelling on dark things, and entertaining odd fancies. He might have had a monomania on the subject of his departed idol; but on every other point his wits were as sound as mine.
‘I shall not know that till it comes,’ he said; ‘I’m only half conscious of it now.’
‘You have no feeling of illness, have you?’ I asked.
‘No, Nelly, I have not,’ he answered.
‘Then you are not afraid of death?’ I pursued.
‘Afraid? No!’ he replied. ‘I have neither a fear, nor a presentiment, nor a hope of death. Why should I? With my hard constitution and temperate mode of living, and unperilous occupations, I ought to, and probably shall, remain above ground till there is scarcely a black hair on my head. And yet I cannot continue in this condition! I have to remind myself to breathe—almost to remind my heart to beat! And it is like bending back a stiff spring: it is by compulsion that I do the slightest act not prompted by one thought; and by compulsion that I notice anything alive or dead, which is not associated with one universal idea. I have a single wish, and my whole being and faculties are yearning to attain it. They have yearned towards it so long, and so unwaveringly, that I’m convinced it will be reached—and soon—because it has devoured my existence: I am swallowed up in the anticipation of its fulfilment. My confessions have not relieved me; but they may account for some otherwise unaccountable phases of humour which I show. O God! It is a long fight; I wish it were over!’
He began to pace the room, muttering terrible things to himself, till I was inclined to believe, as he said Joseph did, that conscience had turned his heart to an earthly hell. I wondered greatly how it would end. Though he seldom before had revealed this state of mind, even by looks, it was his habitual mood, I had no doubt: he asserted it himself; but not a soul, from his general bearing, would have conjectured the fact. You did not when you saw him, Mr. Lockwood: and at the period of which I speak, he was just the same as then; only fonder of continued solitude, and perhaps still more laconic in company.