Közzététel dátuma: Oct 06, 2015 2:3:26 PM
Ó, ne láss le, Szvetlanám,
Ily félelmes álmot!
(Zsukovszkij)
1
Különös őszük volt: sokáig
Késett a tél, az altató.
Várta a föld, várt januárig,
S harmadnap éjjel jött a hó.
Tatjana korán kelt s kinézett,
Fehér az udvar, hó tetézett
Virágágyást, épületet,
Palánkokat, sövényeket,
Ablakát finom jég himezte,
Ezüstös-pelyhes künn a gally,
Az udvaron víg szarka-zaj,
Az ormokat beszőnyegezte
A szikrázó, hideg lepel,
Minden fehér, távol, közel.
2
A tél!... A pór szánját kitolja
S ujjong, hogy új utat tehet,
Gebéje friss havat szagolva
Még így is jámborul üget;
Pihés barázdákat hasítva
Száguld a vakmerő kibitka,
Veres övű bundában ül
S hajt a kocsis kegyetlenül.
Zsellérgyerek szalad vidulva,
S lónak képzelve önmagát,
Utast húz szánkóban: kutyát,
A huncutnak fagy már az ujja,
Sírna s nevet. Ablak megett
Az anyja feddőn integet.
3
De meglehet, szerény szinekkel
Figyelmetek meg nem fogom,
Ilyen természet arca nem kell:
Miért nem ékes és finom?
Van egy költő, ki gazdagabban
Festette s ihletett szavakban
Az első hó szépségeit
S a tél gyönyörűségeit.
Hogy tud szánútról énekelni
S titkukról! Élveznéd mohón
A lázas verset, olvasóm.
Vele nem mernék harcra kelni,
S veled, ki messze kóborolsz
S fiatal finn lányról dalolsz.
4
Tanjánk orosz volt ösztönében,
S nem tudva, mit miért szeret,
Zord szépségét élvezve, mélyen
Szerette az orosz telet;
A zúzmarát napos határban,
A szánt, az esti fénysugárban
A friss hó rózsás köntösét,
A vízkereszti est ködét.
Ők aznap ünnepelni szoktak,
S ha megvolt már az estebéd,
Begyűlt a sok fehércseléd,
S jósolt a szép kisasszonyoknak
Tisztférjet, háborús jövőt,
Mint esztendővel ezelőtt.
5
Hitt ő sok régi népszokásban,
Mely a jövendőt sejteti,
Kártyában és álom-csodákban
S jós volt a hold arc is neki.
Balsorsos jelre szíve rebben,
A tárgyban is, titkos jegyekben
Babonás értelem beszél,
S Tatjana sejt s szorongva fél.
Ha macskájuk kemence hátán
Dorombolgatva s mosdva ül,
Vendégük jön feltétlenül;
Az újhold fénysarlója láttán,
Ha bal felől pillantja meg,
Amint a két szarvval lebeg,
6
Belesápad a félelembe,
S mikor sötétkék éjjelen
Csillag futott a végtelenbe,
És eltűnt benne hirtelen:
Tatjana lázasan repesve
A kívánság szavát kereste,
Hogy elsuttogja, mig lehull.
S ha valahol váratlanul
Fekete pap bukkant elébe,
Vagy egy nyúl másodperc alatt
A mezsgye úton átszaladt,
Vak rémület csapott szivébe,
Azt hitte: baljós híradás,
És félt: jön majd a sorscsapás.
7
S úgy érzi néha: félelembe
Titkos kéz vonzót is vegyít,
A lélek így van már teremtve:
Két ellentétest egyesít.
Jön a szent ünnepsor, remények,
Jósolnak víg lányok, legények:
Az ifjúság, mely csak legyint,
S melynek jövendő élet int
Beláthatatlan messzeségben;
S jósolgat okuláron át,
Ki mindent vesztve vár csodát,
A sírnál tántorogva, vénen:
A jóremény, bár int a vég,
Gügyögve áltatgatja még.
8
Az olvasztott viaszt Tatjana
Mohó szemmel figyelgeti,
Az öntött jós-alak csodája
Csodálatost hirdet neki.
Tál vízbe gyűrűcskék merülnek,
Majd sorra mind előkerülnek;
Tanjáé is jön víz alól,
S az ó dallam bús verse szól:
"Ott dúsgazdag parasztok élnek,
Lapátolják a kincseket!
Kinek dalunk szól, tisztelet
S dicsőség annak!" Gyászos ének;
A vers, mely cirmost emleget,
Lányszívnek kedvesebb lehet.
9
Éj van, fagy; fenn a tiszta íven
A felséges csillagsereg
Áldott összhangban ring, szelíden...
Tanjánk az udvaron szepeg,
Be sem gombolva leng ruhája,
A holdnak tükröt tart. Hiába:
Sötét a tükör és rideg,
Lapján csupán a hold remeg...
Hó roppan... Jönnek... Férfi... Rebben
És arra fut lábujjhegyen
S hangja megcsendül kedvesen,
Furulyaszónál édesebben:
"Hogy hívják?" Az csak néz s fülel
És "Agafon" szóval felel.
10
Nyanya tanácsa még segíthet,
Az éji jóslás hátra van.
Tatjana kettőnek teríttet
A fürdőházban titkosan.
Egyszerre megborzong a csendben...
Nekem Szvetlana jár eszemben,
S borzongva rémest gondolok...
Tatjanával nem jósolok.
Selyemövét már oldja: várja
A puha ágy. Levetkezett
S belebújt. Tükröt helyezett
A vánkos-aljba éjszakára.
Lel-isten ott ólálkodik.
Csend. Alszik már és álmodik.
11
Különös álmot lát Tatjana:
Havas mező körös-körül,
Megy a havon, s amerre látna,
Mindenfelé komor köd ül.
Előtte hóhalmok közében
Patak rohan s zuhog merészen,
Az ár sötéten forr s hereg,
A tél sem béklyózhatta meg.
Pallója két rossz, karcsu szálfa,
Jég fogja össze s ingatag,
S ott lent a habzó forgatag
Fenyeget zúgva és zihálva.
Örvényt, pallót hökkenve lát,
Tanácstalan most: hogy megy át?
12
Szorong s már-már hitét veszítve
A gátló vízárral pöröl,
S nincs kéz, amely baján segítne
A hívó túlsó part felől.
De test mozdult a hóhalomban
S ami kibújt sötéten onnan,
Egy nagy, bozontos medve volt;
Tatjana jajjal felsikolt,
A medve bőg, két mancs kinyúlva
Kínálkozik, hogy fogja meg,
S ő félve lépve áttipeg
Rátámaszkodva, rászorulva.
S aztán? A karmos medveláb
Követi pallón túl tovább.
13
Nem nézne vissza semmi áron.
Sietve és loholva lép,
De a makacs, lompos lakájon
Nem tud kifogni semmiképp.
Jön, jön s nyög is: kibírhatatlan,
Már itt az erdő, mozdulatlan,
Komor-szép fenyves-rengeteg,
Gallyát hó-súly terhelte meg;
Hárs, nyírfa, nyárfa áll a szélen,
A puszta ághegyek között
A csillagfény átütközött;
A szurdok és cserjése mélyen
Szélfútta hó alá került,
Út nincs, az út is elmerült.
14
Bozótba jut s a rém mögötte,
Az omladó hó térdig ér,
Nyakát most cserjegally ütötte,
Füléből is serkent a vér:
Kitépte függőjét fa ága,
Most hóba roppan drága lába,
S ázott cipője ott akad,
Most keszkenője elmarad,
Hóból kiszedni rá hogy érne?
Most hallja: jön! Nyomába ért!
Emelné tán a szoknyaszélt,
De tiltja ezt leány-szemérme;
Még futna, ám a szörnyü jő,
És futni többé nincs erő.
15
A hóba rogy. De ott a medve,
Felkapja s futni kezd vele;
S ő hagyja, félig megmeredve,
S eláll lélegzetvétele.
Most ösvényen hurcolja éppen,
Kis kunyhó áll a sűrüségben,
A hóban szinte elmerül,
Hófúvás rakta úgy körül;
Az ablak fénnyel int az éjben,
De benn zaj és ricsaj van ám,
S a medve szól: "Ez jó komám,
Itt megmelegszel nála szépen!"
S a kis pitvarba cammogott,
S terhét küszöbre tette ott.
16
Feleszmél s hát egy pitvaron van,
S a medve nincs a pitvaron;
Benn pohár cseng vad vigalomban,
Mint nagy halott után toron.
Elképed és elhül egészen,
Titkon bekandikál a résen.
És mit lát ott?... Asztal körül
Szörnyetegek csoportja ül:
Kutyafejen két szarv, be rémes,
Boszorkány, állán bakszakáll,
Ott egy kakasfej kiabál,
Ott egy csontváz, groteszk, negédes,
Amott farkincás törpe fú,
Itt kandúr, mely félig daru.
17
S ez a vad képsor egyre torzul:
Egy ronda rák pókháton ül,
A lúdnyakon koponya fordul,
Csontján veres süveg feszül,
Egy szélmalom guggolva járja,
Csikordul és lendül a szárnya,
Ének, röhej, fütty, ugatás,
Emberhang s lóláb-dobbanás!
S egy arcba botlik, ismerősbe -
A vendégek közt hogy lehet,
Akitől fél s akit szeret:
Verses regényünk ifju hőse?
Asztalnál ül a többivel,
S az ajtórés felé figyel.
18
Jelt ad, s egyszerre mind nyüzsögnek,
Iszik, s isznak, s megnő a zaj,
Nevet, s egyszerre mind röhögnek,
Egy zordat pillant, s nincs ricsaj.
Nyilvánvaló: ő itt a gazda,
S ez most Tatjanát sem riasztja,
Inkább kíváncsiskodva áll,
S ajtót nyit és bekandikál,
De hirtelen szél tör be mélyen,
Lámpákat oltó, vad vihar,
S a bandában zavart kavar,
Anyegin, villogás szemében,
Zajjal feláll, s feláll a had,
S nyomán az ajtóig halad.
19
Megrémül, testét megfeszítve
Elfutna s meg sem állana,
S nem tud; türelmét elveszítve
Vergődik és rikoltana:
Nincs hang; s az ajtót most kivágja
Jevgenyij, s hát ott áll Tatjana,
S szemben sok ádáz, torz alak:
Ormányok, szarvak, agyarak,
Véres nyelvek, hosszan kinyúlva,
Dülledt szemek, bajszos pofák,
Bojtos farkak, sötét paták
S a csontvázak borzalmas ujja -
S ránéz, rámutat mind a rém,
S ordítja mind: "Enyém! enyém!"
20
"Enyém!" - szól Jevgenyij keményen,
S eltűnik rá az éji had,
S a lány jeges, nagy téli éjben
Hősünkkel kettesben marad;
Most már Tatjana lett a gondja,
Szelíden egy sarokba vonja,
Rozzant lócára ülteti,
S fejét vállára fekteti.
De Olga hirtelen betoppan,
Utána Lenszkij, fény cikáz,
Anyegin vadul hadonász,
A pár ellen haragra lobban,
Hogy ily hívatlan jönni mer;
Tatjana félholtan hever.
21
A szóharc hangosabbra vált még,
Jevgenyij hosszú kést ragad,
Lenszkij lerogy; sűrűbb az árnyék,
Velőtrázó jajszó riad...
Megreng a borzalom tanyája...
S rémülten felriad Tatjana...
Fényt lát körül a tárgyakon.
A fagy-hímezte ablakon
Bíboros már a jég-erecske.
Jön Olga, s jókedv jön vele,
Rózsás, mint észak reggele,
S könnyebben lebben, mint a fecske.
"Álmodban kit láttál? Ej, ej!
- Vallatja nénjét. - Nos, felelj!"
22
Nem hallja, mintha ott se lenne,
Az ágyon kedves könyve van,
Lapozgat révedezve benne,
S fekszik tovább is hangtalan.
Könyvének nincs költői bája,
Szép metszetekkel sem kinálja,
Nincs benne bölcs mondás se szín,
De sem Scott, Byron vagy Racine,
Sem Vergilius, sem Seneca,
Sőt a Divatlap cikke sem
Vonzhat ily szenvedélyesen:
Nagyhírű könyv: Martin Zadéka,
Fő-fő chaldaeus bölcselő,
Álomfejtő s jövendölő.
23
Ez a mély mű a nagy magányba
Vándorkupec-kézből került,
Még alkudott is rá Tatjana,
S megvenni végre sikerült;
Három s fél rubel volt az ára,
Cottin - hiányos - Malvinája
S pár ponyva-könyv a ráadás,
Egy elkopott nyelvkönyv, hibás,
A Petriád, két ócska példány,
Marmontel, harmadik kötet.
Aztán Martin Zadéka lett
Legvonzóbb olvasmánya... Méltán:
Bánatban gyógyítószere,
Együtt van, együtt hál vele.
24
Aggasztja és izgatja álma:
Milyen rejtelmes és csodás;
Kutatja, mit rejthet homályba
A szörnyűséges látomás.
Az álomfejtő csízióban
Ábécé-rendben annyi szó van:
Banya, bozót, híd, hó, karom,
Ló, medve, rák, szél, vigalom,
Satöbbi. Nyugtot válaszában
Zadéka bölcs sem adhatott,
S Tanja csak bajt sejt, bánatot
A baljós álom képsorában;
Miatta annyi gondja van
És annyi napja nyugtalan.
25
A szép hajnal bíbor kezével
A völgy ködét oszlatva szét,
Felhozza rózsaszínü fénnyel
Tatjana víg névünnepét.
Alighogy felvirradt a reggel,
Tódul a sok vendég sereggel,
Szomszéd család család után:
Szekér, kibitka, bricska, szán.
Előszobában sűrü zsongás,
Szalonban zaj, bemutatás,
Mopsz-koncert, lánycsók-csattanás,
Küszöbnél is kacaj, tolongás,
Lábcsoszogás, hajolgatás,
Dada-zsivaj, gyerek-rivás.
26
Jön Pusztyakov, rezeg pocakja,
Nagytestű párja is szuszog;
Jön Gvozgyin, elsőrangu gazda,
S muzsikjai mind koldusok;
Az ősz Szkotyinyin-pár s családja,
Orgonasípszerű a skála
A két év s harminc év között;
Majd Petuskov, a dandy jött.
Majd cousinom, díszben, Bujanov:
Bőrellenzős sapkát visel
(Jól ismerik távol s közel);
A környék pletyka-gyára, Fljanov,
A volt tanácsos, gáncsvető,
Falánk s megvesztegethető.
27
Most Panfil Harlikov családja
S monsieur Triquet következett,
Parókája van s okulárja,
Tambovból nemrég érkezett.
Modorban franciás egészen:
Tanjának verset hoz zsebében,
Gyereknek ismert, otthoni:
"Réveillez-vous, belle endormie!"
Vén almanachba bújva lelte
Vers-lom között a versikét,
Költő-láz lepte meg Triquet-t,
Porából szépen kiemelte,
S merész ötlettel "belle Niná"-t
"Belle Tatjaná"-re írta át.
28
S most a kisváros büszkesége,
Nagylányok álma, mintakép,
Lányos mamák gyönyörüsége,
A századparancsnok belép.
Örömhír! Vígság napja van ma!
Ah! Itt lesz a katonabanda!
Óbester úr igérte meg.
Ma bál lesz! Nagyszerű! Remek!
S már ugrál sok leány csoportban.
Asztalhoz! Pár párral vonul,
Pár lány Tatjanáig nyomul,
Szemben velük meg férfisor van.
A társaság csacsog, derül,
Keresztet vet, zsong és leül.
29
És most a víg beszélgetésbe
Szünet lép. Fal mindenki már,
Tányér- s kés-villa-csörrenésbe
Csendül a koccanó pohár.
De mozdul már a zaj s a lárma,
Zsivajjá duzzad nemsokára,
Szót senki sem hall, csak vitáz,
Sivít, kiáltoz, hahotáz.
Az ajtó nyílt, s Lenszkij belépett,
S Anyegin is jön... "Szentatyám!
- Kiált Larinné. - Végre, lám!"
Összébb tolják a teritéket,
A székeket rendezgetik,
Hívják őket s leültetik.
30
Tanjával szembe. Néz ijedve,
S mint hajnal holdja, sápad el,
S űzött gímnél jobban remegve
Sötét szemmel nem nézne fel;
Piheg, tűz árad szét erében,
Fullad, könny ül borús szemében,
Köszöntik, s észre sem veszi,
Az ájulás környékezi;
Már-már erőt is vesz szegényen,
De lelke még éber marad:
Megtántorodni nem szabad,
S ő győz a testi gyengeségen,
Halkan néhány tört szót rebeg,
De helyt ül s nem mozdulna meg.
31
Ideg-drámát, bús női képet,
Sírást és ájulásokat
Jevgenyij nem bírt és nem értett,
Látott ilyent elég sokat.
Különc, s dühíti már a bankett,
S Tanja miatt is nyugtalan lett:
Mit borzong s bágyadoz megint; -
Rosszkedvében fel sem tekint,
Aztán duzzogva megfogadja,
Hogy Lenszkijt megbosszantja jól,
A rosszkedvért majd ő lakol,
S már látja is, hogy győz haragja;
Minden vendéget megfigyel
És torzképekben gondol el.
32
Különöst más szem is találhat
Tanjában, úgy elváltozott;
De most minden szem és birálat
A piroggal foglalkozott
(Sajnos, nagyon sok szó van ebben);
Most meg leszurkozott üvegben,
Sült s blanc-manger közt tartva sort,
Hozzák a jó cimljanszki bort,
S jön a sok hosszúkás pohárka,
Olyan karcsúk, mint Zizi, te,
Lelkemnek kristályserlege,
Ártatlan versek ideálja,
Kehely, mely csalt s itatgatott
És mámorokba ringatott!
33
Nedves dugójától bucsúzva
Durrog a sok butélia,
Pezseg a bor. Magát kihúzza
Komolyan most a francia
S feláll, izgatja rég az ének,
Csend lesz, suttogva sem beszélnek.
Tanja félholt; a verselő
Papírlapot vesz most elő
S odafordul, s rákezd, de falsul.
Taps, üdvözlés, zúgó terem,
S Tanja köszönni kénytelen,
S a nagy költő szerényre halkul,
Aztán elsőnek élteti,
S átadja kis versét neki.
34
Gratulálás. Nincs hossza-vége,
S mindenkinek jut hálaszó,
S mikor Jevgenyij lép elébe
S meglátja, hogy mily hervadó,
S arcán zavar van s néma szégyen -
Szánakozás fakad szivében,
Meghajlik Tatjanánk előtt,
S egy pillantásig nézi őt
Csuda-gyengéden, szót se szólva.
Vajon valóban meghatott?
Vagy játszott és kacérkodott,
Akarva vagy nem tudva róla?
De gyengédsége drága jel,
S a lányszív új életre kel.
35
Széksor robajlik hátratolva,
Mindenki a szalonba gyűl,
Mintha mézes kas népe volna,
Mely zsongva rét felé repül.
A nagy bankettől jóllakottan
Szundítnak is már itten-ottan,
A hölgyraj kályhához kerül,
A lányhad suttog s félreül;
A kártyást zöld asztalka várja,
A régi l'hombre vonz nagyon,
S van whistben is még izgalom,
S a hites boston-láz a párja:
Háromfiús familia,
S mind szomjas unalom fia.
36
A nyolcadik robberhez értek
A whist-vitézek hevesen,
Helyet most nyolcadszor cseréltek,
Már teát hoznak. Szeretem,
Ha időt ebéddel, teával
Jelölhetek meg s vacsorával.
Falun breguet-re mért tekints?
A gyomrodnál jobb óra nincs.
Megjegyzem itt zárójelekben,
Hogy versem sűrűn emleget
Lakomát, bort, banketteket -
Akár te ősi énekedben,
Harminc századja héroszunk,
Te, isteni Homerosunk!
37, 38, 39
A lányok kéztartása bájol,
Oly csínnal isszák a teát.
De most a szomszéd nagyszobából
Flóta- s fagottszó hallik át.
Öröm csiklandja szíve táját,
Otthagyja jó rumos teáját,
S Olgához lebben Parisunk,
Akit Petuskovnak hivunk;
Lenszkij Tanjával, Harlikova,
A túlért lány is táncra kel,
Tambov költője kéri fel,
Bujanovval ring Pusztyakova,
Párral benépesül a tér,
S a bál teljes fényéhez ér.
40
Úgy volt, mikor regénybe kezdtem
(Első rész, bárki rátalál),
Albani-színekkel lefestem,
Milyen egy pétervári bál.
De álom ejtett meg s igézet,
S a lelkem emléksort becézett:
Kis, kedves női lábakat.
De már nem vesztek célt s utat,
Kis láb, nyomod követve újra!
Már itt a férfikor-határ,
Ideje józanodni már,
Tettben, stílusban megjavulva;
Most ötödik fejezetem
Kitérés nélkül vezetem.
41
Mint ifjúságunk fergetegje,
Megszállottan s egyhanguan
Örvénylik még a valcer egyre,
Pár pár után villan, suhan.
Anyegin mosolyog magában,
A bosszú már kiforrt agyában:
Olgához lép. S a pár repül
S kering a vendégek körül.
Megállnak most. Székkel kinálja,
Élénken s kedvesen cseveg.
Egy perc, s a pár megint lebeg
S kering a valcer ritmusára.
Ámulás. Lenszkij hüledez,
Nem hisz szemének. Álom ez?
42
Most más tánc jön: mazurka. Régen
Ha megzendült a hangszeren,
Ropogott sarkaktól keményen
S rengett a parkettes terem,
Ablak csörrent a tánc-zenébe.
Most? Mint a dámák, csúszva-lépve
Siklunk tükör-padlón tovább.
Örülhetünk, hogy legalább
Kisvárosban, falun, vidéken
Él még a régi szép szokás:
Ugrás, bajusz, lábdobbanás -
Nincs változás az ősi képen,
Idáig zsarnokunk se hat:
A kóros, új orosz divat.
43, 44
Tanját s húgát lihegve hozza
Bujanov, s hősünknél terem,
S Anyeginunk nem ingadozva,
Olgát választja hirtelen;
Hanyag fölénnyel átkarolja,
S míg siklanak, hozzáhajolva
Pár bók-szót súg ízetlenül,
S kezét szorítja. Felhevül,
S hiú lányarcát láng borítja.
Lenszkij lobban, szédülve lát,
Alig zablázza már magát,
Dühét féltékenység szítja,
A tánc végére vár s figyel,
S a cotillonra kéri fel.
45
Már nem lehet. S mi tiltja, kérdi.
Anyeginnak Lenszkij előtt
Már elígérte. Ezt nem érti:
Úristen! Olga... Olga őt...
A pólya csak most hullt le róla,
S máris kacér kis fruska volna?
Cselhez, ravaszkodáshoz ért,
S a hűtlenség útjára tért!
Ilyen bántást tovább nem állhat:
Nők átkos csínyét megveti,
Kimegy, lovát nyergelteti
S elnyargal. Egy választ találhat:
Ilyenre két pisztoly felel,
Golyó - sorsát az döntse el.
О, не знай сих страшных снов
Ты, моя Светлана!
Жуковский.
I
В тот год осенняя погода
Стояла долго на дворе,
Зимы ждала, ждала природа.
Снег выпал только в январе
На третье в ночь. Проснувшись рано,
В окно увидела Татьяна
Поутру побелевший двор,
Куртины, кровли и забор,
На стеклах легкие узоры,
Деревья в зимнем серебре,
Сорок веселых на дворе
И мягко устланные горы
Зимы блистательным ковром.
Все ярко, все бело кругом.
II
Зима!.. Крестьянин, торжествуя,
На дровнях обновляет путь;
Его лошадка, снег почуя,
Плетется рысью как-нибудь;
Бразды пушистые взрывая,
Летит кибитка удалая;
Ямщик сидит на облучке
В тулупе, в красном кушаке.
Вот бегает дворовый мальчик,
В салазки жучку посадив,
Себя в коня преобразив;
Шалун уж заморозил пальчик:
Ему и больно и смешно,
А мать грозит ему в окно...
III
Но, может быть, такого рода
Картины вас не привлекут:
Все это низкая природа;
Изящного не много тут.
Согретый вдохновенья богом,
Другой поэт роскошным слогом
Живописал нам первый снег
И все оттенки зимних нег; 27
Он вас пленит, я в том уверен,
Рисуя в пламенных стихах
Прогулки тайные в санях;
Но я бороться не намерен
Ни с ним покамест, ни с тобой,
Певец финляндки молодой! 28
IV
Татьяна (русская душою,
Сама не зная почему)
С ее холодною красою
Любила русскую зиму,
На солнце иний в день морозный,
И сани, и зарею поздной
Сиянье розовых снегов,
И мглу крещенских вечеров.
По старине торжествовали
В их доме эти вечера:
Служанки со всего двора
Про барышень своих гадали
И им сулили каждый год
Мужьев военных и поход.
V
Татьяна верила преданьям
Простонародной старины,
И снам, и карточным гаданьям,
И предсказаниям луны.
Ее тревожили приметы;
Таинственно ей все предметы
Провозглашали что-нибудь,
Предчувствия теснили грудь.
Жеманный кот, на печке сидя,
Мурлыча, лапкой рыльце мыл:
То несомненный знак ей был,
Что едут гости. Вдруг увидя
Младой двурогий лик луны
На небе с левой стороны,
VI
Она дрожала и бледнела.
Когда ж падучая звезда
По небу темному летела
И рассыпалася, — тогда
В смятенье Таня торопилась,
Пока звезда еще катилась,
Желанье сердца ей шепнуть.
Когда случалось где-нибудь
Ей встретить черного монаха
Иль быстрый заяц меж полей
Перебегал дорогу ей,
Не зная, что начать со страха,
Предчувствий горестных полна,
Ждала несчастья уж она.
VII
Что ж? Тайну прелесть находила
И в самом ужасе она:
Так нас природа сотворила,
К противуречию склонна.
Настали святки. То-то радость!
Гадает ветреная младость,
Которой ничего не жаль,
Перед которой жизни даль
Лежит светла, необозрима;
Гадает старость сквозь очки
У гробовой своей доски,
Все потеряв невозвратимо;
И все равно: надежда им
Лжет детским лепетом своим.
VIII
Татьяна любопытным взором
На воск потопленный глядит:
Он чудно вылитым узором
Ей что-то чудное гласит;
Из блюда, полного водою,
Выходят кольцы чередою;
И вынулось колечко ей
Под песенку старинных дней:
«Там мужички-то всё богаты,
Гребут лопатой серебро;
Кому поем, тому добро
И слава!» Но сулит утраты
Сей песни жалостный напев;
Милей кошурка сердцу дев 29.
IX
Морозна ночь, все небо ясно;
Светил небесных дивный хор
Течет так тихо, так согласно...
Татьяна на широкой двор
В открытом платьице выходит,
На месяц зеркало наводит;
Но в темном зеркале одна
Дрожит печальная луна...
Чу... снег хрустит... прохожий; дева
К нему на цыпочках летит,
И голосок ее звучит
Нежней свирельного напева:
Как ваше имя? 30 Смотрит он
И отвечает: Агафон.
X
Татьяна, по совету няни
Сбираясь ночью ворожить,
Тихонько приказала в бане
На два прибора стол накрыть;
Но стало страшно вдруг Татьяне...
И я — при мысли о Светлане
Мне стало страшно — так и быть...
С Татьяной нам не ворожить.
Татьяна поясок шелковый
Сняла, разделась и в постель
Легла. Над нею вьется Лель,
А под подушкою пуховой
Девичье зеркало лежит.
Утихло все. Татьяна спит.
XI
И снится чудный сон Татьяне.
Ей снится, будто бы она
Идет по снеговой поляне,
Печальной мглой окружена;
В сугробах снежных перед нею
Шумит, клубит волной своею
Кипучий, темный и седой
Поток, не скованный зимой;
Две жердочки, склеены льдиной,
Дрожащий, гибельный мосток,
Положены через поток;
И пред шумящею пучиной,
Недоумения полна,
Остановилася она.
XII
Как на досадную разлуку,
Татьяна ропщет на ручей;
Не видит никого, кто руку
С той стороны подал бы ей;
Но вдруг сугроб зашевелился.
И кто ж из-под него явился?
Большой, взъерошенный медведь;
Татьяна ах! а он реветь,
И лапу с острыми когтями
Ей протянул; она скрепясь
Дрожащей ручкой оперлась
И боязливыми шагами
Перебралась через ручей;
Пошла — и что ж? медведь за ней!
XIII
Она, взглянуть назад не смея,
Поспешный ускоряет шаг;
Но от косматого лакея
Не может убежать никак;
Кряхтя, валит медведь несносный;
Пред ними лес; недвижны сосны
В своей нахмуренной красе;
Отягчены их ветви все
Клоками снега; сквозь вершины
Осин, берез и лип нагих
Сияет луч светил ночных;
Дороги нет; кусты, стремнины
Метелью все занесены,
Глубоко в снег погружены.
XIV
Татьяна в лес; медведь за нею;
Снег рыхлый по колено ей;
То длинный сук ее за шею
Зацепит вдруг, то из ушей
Златые серьги вырвет силой;
То в хрупком снеге с ножки милой
Увязнет мокрый башмачок;
То выронит она платок;
Поднять ей некогда; боится,
Медведя слышит за собой,
И даже трепетной рукой
Одежды край поднять стыдится;
Она бежит, он все вослед,
И сил уже бежать ей нет.
XV
Упала в снег; медведь проворно
Ее хватает и несет;
Она бесчувственно-покорна,
Не шевельнется, не дохнет;
Он мчит ее лесной дорогой;
Вдруг меж дерев шалаш убогой;
Кругом все глушь; отвсюду он
Пустынным снегом занесен,
И ярко светится окошко,
И в шалаше и крик и шум;
Медведь промолвил: «Здесь мой кум:
Погрейся у него немножко!»
И в сени прямо он идет
И на порог ее кладет.
XVI
Опомнилась, глядит Татьяна:
Медведя нет; она в сенях;
За дверью крик и звон стакана,
Как на больших похоронах;
Не видя тут ни капли толку,
Глядит она тихонько в щелку,
И что же видит?.. за столом
Сидят чудовища кругом:
Один в рогах с собачьей мордой,
Другой с петушьей головой,
Здесь ведьма с козьей бородой,
Тут остов чопорный и гордый,
Там карла с хвостиком, а вот
Полужуравль и полукот.
XVII
Еще страшней, еще чуднее:
Вот рак верхом на пауке,
Вот череп на гусиной шее
Вертится в красном колпаке,
Вот мельница вприсядку пляшет
И крыльями трещит и машет;
Лай, хохот, пенье, свист и хлоп,
Людская молвь и конской топ! 31
Но что подумала Татьяна,
Когда узнала меж гостей
Того, кто мил и страшен ей,
Героя нашего романа!
Онегин за столом сидит
И в дверь украдкою глядит.
XVIII
Он знак подаст — и все хлопочут;
Он пьет — все пьют и все кричат;
Он засмеется — все хохочут;
Нахмурит брови — все молчат;
Он там хозяин, это ясно:
И Тане уж не так ужасно,
И, любопытная, теперь
Немного растворила дверь...
Вдруг ветер дунул, загашая
Огонь светильников ночных;
Смутилась шайка домовых;
Онегин, взорами сверкая,
Из-за стола, гремя, встает;
Все встали: он к дверям идет.
XIX
И страшно ей; и торопливо
Татьяна силится бежать:
Нельзя никак; нетерпеливо
Метаясь, хочет закричать:
Не может; дверь толкнул Евгений:
И взорам адских привидений
Явилась дева; ярый смех
Раздался дико; очи всех,
Копыты, хоботы кривые,
Хвосты хохлатые, клыки,
Усы, кровавы языки,
Рога и пальцы костяные,
Всё указует на нее,
И все кричат: мое! мое!
XX
Мое! — сказал Евгений грозно,
И шайка вся сокрылась вдруг;
Осталася во тьме морозной
Младая дева с ним сам-друг;
Онегин тихо увлекает 32
Татьяну в угол и слагает
Ее на шаткую скамью
И клонит голову свою
К ней на плечо; вдруг Ольга входит,
За нею Ленский; свет блеснул;
Онегин руку замахнул,
И дико он очами бродит,
И незваных гостей бранит;
Татьяна чуть жива лежит.
XXI
Спор громче, громче; вдруг Евгений
Хватает длинный нож, и вмиг
Повержен Ленский; страшно тени
Сгустились; нестерпимый крик
Раздался... хижина шатнулась...
И Таня в ужасе проснулась...
Глядит, уж в комнате светло;
В окне сквозь мерзлое стекло
Зари багряный луч играет;
Дверь отворилась. Ольга к ней,
Авроры северной алей
И легче ласточки, влетает;
«Ну, говорит, скажи ж ты мне,
Кого ты видела во сне?»
XXII
Но та, сестры не замечая,
В постеле с книгою лежит,
За листом лист перебирая,
И ничего не говорит.
Хоть не являла книга эта
Ни сладких вымыслов поэта,
Ни мудрых истин, ни картин,
Но ни Виргилий, ни Расин,
Ни Скотт, ни Байрон, ни Сенека,
Ни даже Дамских Мод Журнал
Так никого не занимал:
То был, друзья, Мартын Задека 33,
Глава халдейских мудрецов,
Гадатель, толкователь снов.
XXIII
Сие глубокое творенье
Завез кочующий купец
Однажды к ним в уединенье
И для Татьяны наконец
Его с разрозненной «Мальвиной»
Он уступил за три с полтиной,
В придачу взяв еще за них
Собранье басен площадных,
Грамматику, две Петриады
Да Мармонтеля третий том.
Мартын Задека стал потом
Любимец Тани... Он отрады
Во всех печалях ей дарит
И безотлучно с нею спит.
XXIV
Ее тревожит сновиденье.
Не зная, как его понять,
Мечтанья страшного значенье
Татьяна хочет отыскать.
Татьяна в оглавленье кратком
Находит азбучным порядком
Слова: бор, буря, ведьма, ель,
Еж, мрак, мосток, медведь, метель
И прочая. Ее сомнений
Мартын Задека не решит;
Но сон зловещий ей сулит
Печальных много приключений.
Дней несколько она потом
Все беспокоилась о том.
XXV
Но вот багряною рукою 34
Заря от утренних долин
Выводит с солнцем за собою
Веселый праздник именин.
С утра дом Лариных гостями
Весь полон; целыми семьями
Соседи съехались в возках,
В кибитках, в бричках и в санях.
В передней толкотня, тревога;
В гостиной встреча новых лиц,
Лай мосек, чмоканье девиц,
Шум, хохот, давка у порога,
Поклоны, шарканье гостей,
Кормилиц крик и плач детей.
XXVI
С своей супругою дородной
Приехал толстый Пустяков;
Гвоздин, хозяин превосходный,
Владелец нищих мужиков;
Скотинины, чета седая,
С детьми всех возрастов, считая
От тридцати до двух годов;
Уездный франтик Петушков,
Мой брат двоюродный, Буянов,
В пуху, в картузе с козырьком 35
(Как вам, конечно, он знаком),
И отставной советник Флянов,
Тяжелый сплетник, старый плут,
Обжора, взяточник и шут.
XXVII
С семьей Панфила Харликова
Приехал и мосье Трике,
Остряк, недавно из Тамбова,
В очках и в рыжем парике.
Как истинный француз, в кармане
Трике привез куплет Татьяне
На голос, знаемый детьми:
Réveillez vous, belle endormie.
Меж ветхих песен альманаха
Был напечатан сей куплет;
Трике, догадливый поэт,
Его на свет явил из праха,
И смело вместо belle Nina
Поставил belle Tatiana.
XXVIII
И вот из ближнего посада
Созревших барышень кумир,
Уездных матушек отрада,
Приехал ротный командир;
Вошел... Ах, новость, да какая!
Музыка будет полковая!
Полковник сам ее послал.
Какая радость: будет бал!
Девчонки прыгают заране; 36
Но кушать подали. Четой
Идут за стол рука с рукой.
Теснятся барышни к Татьяне;
Мужчины против; и, крестясь,
Толпа жужжит, за стол садясь.
XXIX
На миг умолкли разговоры;
Уста жуют. Со всех сторон
Гремят тарелки и приборы
Да рюмок раздается звон.
Но вскоре гости понемногу
Подъемлют общую тревогу.
Никто не слушает, кричат,
Смеются, спорят и пищат.
Вдруг двери настежь. Ленский входит,
И с ним Онегин. «Ах, творец! —
Кричит хозяйка: — наконец!»
Теснятся гости, всяк отводит
Приборы, стулья поскорей;
Зовут, сажают двух друзей.
XXX
Сажают прямо против Тани,
И, утренней луны бледней
И трепетней гонимой лани,
Она темнеющих очей
Не подымает: пышет бурно
В ней страстный жар; ей душно, дурно;
Она приветствий двух друзей
Не слышит, слезы из очей
Хотят уж капать; уж готова
Бедняжка в обморок упасть;
Но воля и рассудка власть
Превозмогли. Она два слова
Сквозь зубы молвила тишком
И усидела за столом.
XXXI
Траги-нервичсских явлений,
Девичьих обмороков, слез
Давно терпеть не мог Евгений:
Довольно их он перенес.
Чудак, попав на пир огромный,
Уж был сердит. Но девы томной
Заметя трепетный порыв,
С досады взоры опустив,
Надулся он и, негодуя,
Поклялся Ленского взбесить
И уж порядком отомстить.
Теперь, заране торжествуя,
Он стал чертить в душе своей
Карикатуры всех гостей.
XXXII
Конечно, не один Евгений
Смятенье Тани видеть мог;
Но целью взоров и суждений
В то время жирный был пирог
(К несчастию, пересоленный);
Да вот в бутылке засмоленной,
Между жарким и блан-манже,
Цимлянское несут уже;
За ним строй рюмок узких, длинных,
Подобно талии твоей,
Зизи, кристалл души моей,
Предмет стихов моих невинных,
Любви приманчивый фиал,
Ты, от кого я пьян бывал!
XXXIII
Освободясь от пробки влажной,
Бутылка хлопнула; вино
Шипит; и вот с осанкой важной,
Куплетом мучимый давно,
Трике встает; пред ним собранье
Хранит глубокое молчанье.
Татьяна чуть жива; Трике,
К ней обратясь с листком в руке,
Запел, фальшивя. Плески, клики
Его приветствуют. Она
Певцу присесть принуждена;
Поэт же скромный, хоть великий,
Ее здоровье первый пьет
И ей куплет передает.
XXXIV
Пошли приветы, поздравленья;
Татьяна всех благодарит.
Когда же дело до Евгенья
Дошло, то девы томный вид,
Ее смущение, усталость
В его душе родили жалость:
Он молча поклонился ей,
Но как-то взор его очей
Был чудно нежен. Оттого ли,
Что он и вправду тронут был,
Иль он, кокетствуя, шалил,
Невольно ль, иль из доброй воли,
Но взор сей нежность изъявил:
Он сердце Тани оживил.
XXXV
Гремят отдвинутые стулья;
Толпа в гостиную валит:
Так пчел из лакомого улья
На ниву шумный рой летит.
Довольный праздничным обедом,
Сосед сопит перед соседом;
Подсели дамы к камельку;
Девицы шепчут в уголку;
Столы зеленые раскрыты:
Зовут задорных игроков
Бостон и ломбер стариков,
И вист, доныне знаменитый,
Однообразная семья,
Все жадной скуки сыновья.
XXXVI
Уж восемь робертов сыграли
Герои виста; восемь раз
Они места переменяли;
И чай несут. Люблю я час
Определять обедом, чаем
И ужином. Мы время знаем
В деревне без больших сует:
Желудок — верный наш брегет;
И кстати я замечу в скобках,
Что речь веду в моих строфах
Я столь же часто о пирах,
О разных кушаньях и пробках,
Как ты, божественный Омир,
Ты, тридцати веков кумир!
XXXVII. XXXVIII. XXXIX
Но чай несут; девицы чинно
Едва за блюдички взялись,
Вдруг из-за двери в зале длинной
Фагот и флейта раздались.
Обрадован музыки громом,
Оставя чашку чаю с ромом,
Парис окружных городков,
Подходит к Ольге Петушков,
К Татьяне Ленский; Харликову,
Невесту переспелых лет,
Берет тамбовский мой поэт,
Умчал Буянов Пустякову,
И в залу высыпали все.
И бал блестит во всей красе.
XL
В начале моего романа
(Смотрите первую тетрадь)
Хотелось вроде мне Альбана
Бал петербургский описать;
Но, развлечен пустым мечтаньем,
Я занялся воспоминаньем
О ножках мне знакомых дам.
По вашим узеньким следам,
О ножки, полно заблуждаться!
С изменой юности моей
Пора мне сделаться умней,
В делах и в слоге поправляться,
И эту пятую тетрадь
От отступлений очищать.
XLI
Однообразный и безумный,
Как вихорь жизни молодой,
Кружится вальса вихорь шумный;
Чета мелькает за четой.
К минуте мщенья приближаясь,
Онегин, втайне усмехаясь,
Подходит к Ольге. Быстро с ней
Вертится около гостей,
Потом на стул ее сажает,
Заводит речь о том о сем;
Спустя минуты две потом
Вновь с нею вальс он продолжает;
Все в изумленье. Ленский сам
Не верит собственным глазам.
XLII
Мазурка раздалась. Бывало,
Когда гремел мазурки гром,
В огромной зале все дрожало,
Паркет трещал под каблуком,
Тряслися, дребезжали рамы;
Теперь не то: и мы, как дамы,
Скользим по лаковым доскам.
Но в городах, по деревням
Еще мазурка сохранила
Первоначальные красы:
Припрыжки, каблуки, усы
Всё те же: их не изменила
Лихая мода, наш тиран,
Недуг новейших россиян.
XLIII. XLIV
Буянов, братец мой задорный,
К герою нашему подвел
Татьяну с Ольгою; проворно
Онегин с Ольгою пошел;
Ведет ее, скользя небрежно,
И, наклонясь, ей шепчет нежно
Какой-то пошлый мадригал,
И руку жмет — и запылал
В ее лице самолюбивом
Румянец ярче. Ленский мой
Все видел: вспыхнул, сам не свой;
В негодовании ревнивом
Поэт конца мазурки ждет
И в котильон ее зовет.
XLV
Но ей нельзя. Нельзя? Но что же?
Да Ольга слово уж дала
Онегину. О боже, боже!
Что слышит он? Она могла...
Возможно ль? Чуть лишь из пеленок,
Кокетка, ветреный ребенок!
Уж хитрость ведает она,
Уж изменять научена!
Не в силах Ленский снесть удара;
Проказы женские кляня,
Выходит, требует коня
И скачет. Пистолетов пара,
Две пули — больше ничего —
Вдруг разрешат судьбу его.