Közzététel dátuma: Mar 21, 2017 10:27:21 PM
Szülei már nyugovóra tértek és aludtak, a falióra egyhangúan ketyegett, a zúgó szél zörgetett az ablakon; a szoba fel-felderengett a hold fényében. A fiú nyugtalanul hánykódott a fekhelyén; az idegenre és annak történeteire gondolt. „Nem a kincsek ébresztettek ilyen kimondhatatlan vágyakozást bennem – tűnődött –; a bírvágy idegen tőlem; hanem a kék virágot szeretném látni. Ő jár elmémben szüntelen, és nem tudok mást kitalálni, sem elképzelni. Soha még nem fogott el ilyen érzés: mintha csak álmodtam vagy egy másik világba szenderültem volna, mert ahol eddig éltem, ebben a világban ugyan ki vesződött volna virágokkal; ilyesféle, virágnak szóló, furcsa szenvedélyről sohasem hallottam azelőtt. [...] Hallottam valaha letűnt korokról, amikor az állatok és a fák és a szirtek szót váltottak az emberekkel. Nekem úgy rémlik, mintha most is meg akarnának szólítani minden pillanatban, és mintha leolvashatnám róluk, amit mondani kívánnak. Bizonyára sok szó akad még, amelyeket nem ismerek; ha többjüket ismerném, sokkal inkább felfognék mindent. Máskor táncolni szeretek; most inkább töprengek a muzsikán.” A fiú lassacskán elmerült édes ábrándjaiban, és elszunnyadt. Beláthatatlan távolokról és ember nem járta, vad vidékekről álmodott elébb. Tengeren kelt át felfoghatatlan könnyedséggel; csodás állatokat látott; sokféle-fajta emberrel élt együtt, hol háborúkban, ádáz tusákban, hol csendes kunyhókban. Fogságba esett, siralmas nyomorúságba. Soha nem ismert magasságba csapott föl benne minden érzés. Végtelenül színes életet élt át; meghalt és visszatért; a leghőbb szenvedéllyel szeretett, majd szerelmétől örökkétig elválasztatott. Végre virradatkor, amikor felderengett az ég, lecsillapult a lelke; tisztábbak és maradandóbbak lettek a képek. Úgy sejlett, mintha setét erdőt járna magányosan. Csak ritkán csillant át a napfény a zöldellő szövedéken. Csakhamar egy fölfelé vezető sziklaszurdokhoz ért. Mohos köveken hágott föl, amelyeket egy régvolt áradás vetett a mélybe. Minél magasabbra jutott, annál világosabb lett a vadon. Végül egy kis tisztáshoz ért, amely a hegy hajlatában feküdt. A tisztás mögött kőszál magaslott, amelynek lábánál ő megpillantott egy nyiladékot, ez pedig egy sziklába vágott folyosó elejének látszott. A folyosóban kényelmes volt a járás; tágas terembe vitt, amelyből világosság csillámodott felé már messziről. Belépve roppant sugárnyalábot látott, amely mintha szökőkútból lövellt volna egészen a boltozat legmagasáig, és odafönt miriád sziporkára porlott szét, amelyek alant egy nagy medencébe hullottak; ragyogott a sugár, mint a lángra gyúlt arany; semmi nesz nem hallatszott; szentséges csend foglalta körül a pompázó színjátékot. Ő pedig odament a medencéhez, amely végtelen sok színben hullámzott és remegett. Bevonta mindenütt a barlang falait ez a folyadék, amely nem forró, de hűvös volt, és a falakra csupán tompa, kékes fényt vetett. Kezét a medencébe merítette, s benedvesítette ajkát. Mintha szellemlehelet járta volna át; erősnek és megújhodottnak érezte magát bensejében. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megfürödjék; levetkezett, és a medencébe lépett. Olybá tűnt, mintha napszállati pír felhője ömölné körül; mennyei érzés áradt el bensejében; bensőséges gyönyörrel törekedett benne számtalan gondolat egyesülésre. Új, sohasem látott képek fakadtak benne, s ezek is egymásba folytak, és látható lényekké váltak őkörötte; s a nyájas elemnek minden hulláma megannyi gyöngéd kebelként simult hozzá. A habokban akárha bájos leánykák oldódtak volna fel, akik testet öltöttek a fiú mellett egy-egy pillanatra.
Az elragadtatástól megittasulva s mégis minden benyomásának tudatában, lassan úszott a villódzó, fényes árral, amely a medencéből a szirtek üregeibe folyt. Édes bágyadás lepte meg, amelyben elmondhatatlan történéseket álmodott, és amelyből újabb sugallat ragadta ki. Lágy pázsiton találta magát, szegélyén egy forrásnak, amely a légbe szökellt, és ott akárha szerteporlott volna. Sötétkéken színlő, tarka eredetű sziklák magaslottak valamivel messzebb; a körülöttük csillanó napfény szelídebb és tündöklőbb volt a szokottnál; az égbolt feketébe játszó kék volt, és makulátlan. Ami azonban őt minden erejével vonzotta, egy magas, világoskék virág volt, amely a forrás mellett állt, és megérintette őt széles, fénylő leveleivel. Számtalan egyéb virág nyílt körötte, mindenféle színű; pompás illat áradt szét a levegőben. Ám ő nem vett észre mást, mint a kék virágot; hosszan és elbeszélhetetlenül gyöngéden szemlélte. Már éppen odament volna hozzá, amikor a virág megmozdult és alakulni kezdett: még fénylőbbek lettek levelei, s hozzásimultak az egyre növekvő szárhoz; a virág Heinrich felé hajolt; a szirmok széles, kék nyakfodorrá váltak, amely fölött gyöngéd vonású arc lebegett. Édes álmélkodása mind magasabbra hágott a különös átváltozás láttán, amikor hirtelen fölébredt anyja hangjára, s a szülői házban találta magát, immár a reggeli napsütés aranykévéiben. Túlságosan lelkesült volt, semhogy álma félbeszakításától elszomorodott volna; kedvesen kívánt inkább jó reggelt az anyjának, viszonozva szíves ölelését.
Márton László fordítása