Közzététel dátuma: Oct 01, 2015 4:59:52 PM
Az ezt követő néhány nap alatt Heathcliff nem jelent meg az étkezéseknél, de el sem távolította azokról végképp Cathyt és Haretont. Nem akart ily erősen engedni az érzéseinek, ezért inkább ő maradt távol. Beérte naponta egyszeri étkezéssel.
Egy éjszaka, mikor mindenki aludt már, hallottam, amint lement, és eltávozott a homlokzati kijáraton. Nem hallottam visszatérni, és reggel megállapítottam, hogy még mindig távol van.
Áprilist írtunk akkor: szelíd és meleg volt a levegő, a pázsit szépen zöldellt, hála az esőnek és a verőfénynek, s a ház déli falánál a két törpe-almafa virágban állott. Reggeli után Catherine unszolt, hogy hozzak ki egy széket, és telepedjem munkámmal a fenyőfák alá, a ház végében. Haretont pedig, aki ekkor már egészen felépült, rábírta, hogy ássa fel és hozza rendbe kis kertjét, melyet Joseph panaszkodására ebbe a sarokba helyeztek át. Javában élveztem a balzsamos levegőt és a csodálatos kék eget, mikor Catherine, aki elszaladt a kapuhoz kankalinért, amit az egyik virágágy köré akart ültetni, majdnem üres kézzel jött vissza, és jelentette, hogy Heathcliff megérkezett.
- És beszélt velem - tette hozzá zavartan.
- Mit mondott? - kérdezte Hareton.
- Azt, hogy hordjam el magam, amily hamar csak tehetem. De annyira más volt az arca, mint rendesen, hogy egy pillanatra megálltam.
- Milyen volt az arca? - kérdezte Hareton.
- Nos, csaknem jókedvű, csaknem ragyogó. Nem, semmi csaknem... Nagyon felhevült, zaklatott és boldog.
- Úgy látszik, jót tesznek neki az éjszakai séták! - mondottam tettetett közönnyel.
Valóban éppúgy meglepődtem, mint ő, és szerettem volna ellenőrizni szavainak igazságát; mert boldog arccal látni a gazdát nem volt mindennapi látvány. Valami ürüggyel bementem hozzá. Heathcliff a nyitott ajtó küszöbén állott. Sápadt volt és remegett: szeme azonban csakugyan furcsán és boldogan csillogott, ami egész arcát megváltoztatta.
- Parancsol reggelit? - kérdeztem. - Éhes lehet, ha egész éjszaka odakinn kószált.
Meg szerettem volna tudni, merre járt, de nem mertem egyenesen megkérdezni tőle.
- Nem, nem vagyok éhes! - felelte és kissé megvetően fordította el a fejét, mint aki gyanítja, hogy jókedvének oka felől puhatolózom.
Zavarban voltam; úgy gondoltam, nem ártana, ha a lelkére beszélnék egy kissé.
- Aligha tesz jót, ha odakünn sétál - mondottam -, ahelyett, hogy az ágyban lenne. Nem okos dolog ez ilyen párás időben. Higgye el, hogy előbb-utóbb megfázik, lázt kap: már most is van valami baja.
- Semmi olyan, amit ne tudnék elviselni - felelte -, mégpedig a legnagyobb örömmel, feltéve, ha békén hagy engem. Menjen és ne legyen terhemre.
Engedelmeskedtem. Mikor elmentem mellette, észrevettem, hogy olyan gyorsan lélegzik, szinte kapkodja a levegőt.
"Igen - gondoltam magamban -, beteg lesz. Ugyan mit is csinálhatott?" Délben leült az asztalhoz, velünk ebédelt és hagyta, hogy jól megrakjam a tányérját, mintha csak reggeli böjtjéért akarta volna kárpótolni magát.
- Nem fáztam meg, és nincs is lázam, Nelly - mondotta, reggeli szavaimra célozva. - Alig várom, hogy egy jót egyem.
Elővette villáját és kését, neki akart látni az evésnek, mikor láthatólag elment a kedve az ebédtől. Visszatette az evőeszközt az asztalra, dúltan az ablak felé pillantott, felkelt és kiment. Fel s alá láttuk sétálni a kertben, miközben ebédeltünk; Earnshaw kiment, hogy megkérdezze, miért nem ebédel: azt hitte, megbántottuk valamivel.
- Nos? Jön már? - kérdezte Catherine, mikor unokafivére belépett.
- Nem - felelte az -, de nem is neheztel. Sőt, feltűnően elégedettnek látszott. Csak terhére voltam azzal, hogy két-háromszor megszólítottam. Azt mondta, jöjjek vissza magához. Csodálkozott, hogy más társaságát is keresem.
Tányérját a tűzhely rácsára tettem, hogy az étel melegen maradjon. Egy-két óra múlva, mikor már üres volt a szoba, visszajött, de egyáltalán nem látszott nyugodtnak; ugyanaz a természetellenes örömtől sugárzó arc - mert valóban természetellenes volt -, fekete szemöldöke alatt ugyanaz a vértelen arcszín; néha-néha valami mosolyfélében kivillantak a fogai; összedidergett, de nem úgy, ahogy hidegtől vagy fáradtságtól remeg valaki, hanem ahogy a kifeszített húr rezeg, mikor hozzáérünk... nem is remegés volt ez, hanem valami borzongás.
"Megkérdezem tőle, mi a baja - tettem fel magamban. - Ki más kérdezné meg tőle?" Azzal felkiáltottam:
- Valami jó hírt hallott, Heathcliff úr? Sokkal derűsebb, mint máskor.
- Honnét hallanék jó hírt? Az éhség villanyoz fel így, és úgy látszik, okosabb, ha nem eszem.
- Itt az ebédje - mondtam. - Miért nem akarja megenni?
- Most nem kell - mondotta izgatottan. - Várok vacsoráig. Azonkívül, Nelly, egyszer s mindenkorra tegye meg nekem a szívességet, hogy nem engedi többé a színem elé Haretont s azt a másikat. Azt akarom, hogy senki se zavarjon. Egyedül akarok maradni ebben a szobában.
- Van valami új oka ennek a száműzetésnek? - kérdeztem. - Mondja meg, miért olyan különös, Heathcliff úr? Hol volt múlt éjszaka? Nem puszta kíváncsiságból kérdezem ezt magától, de...
- De biztos, hogy puszta kíváncsiságból kérdezi! - szakított félbe nevetve. - Mégis felelek magának. Elmúlt éjszaka a pokol küszöbén álltam. Ma mennyországom kapujában. Rája szegeződik a szemem: alig három lépés választ el tőle. És most azt ajánlom, hogy menjen! Nem lát és nem hall majd semmi ijesztőt, ha nem kíváncsiskodik.
Összesöprögettem a kandalló körül, letöröltem az asztalt, s azzal visszavonultam, tanácstalanabbul, mint valaha.
E délután már nem hagyta el a házat, és senki sem zavarta őt magányában. Nyolc órakor azonban, noha nem szólított, jónak láttam bevinni egy gyertyát és a vacsoráját. A nyitott ablak párkányára támaszkodott, de nem kifelé, hanem a sötét szoba felé fordult. Már csak hamu volt a kandallóban: a szobát megtöltötte a langyos és párás esti levegő; az ég fátyolos volt, s a csend olyan tökéletes, hogy nemcsak a patak zúgását hallottam fel Gimmertonból, hanem a habok locsogását és csobogását a kavicsok között vagy a nagy kövek lábánál, melyeket nem tudott beborítani vizével. Bosszúsan felkiáltottam a kialudt tűz láttára, és egymás után bezártam az ablakokat. Mikor ahhoz értem, amelyiknél ő állott, megszólítottam, hogy magamra vonjam a figyelmét, mert nem mozdult:
- Bezárjam ezt is?
Miközben beszéltem, gyertyám fénye arcára hullott. Lockwood úr, nem tudnám leírni a rémületet, melyet e futó látvány miatt éreztem. Ez a mély, fekete szem! Ez a mosoly, ez a halotti sápadtság! Azt hittem, nem Heathcliffet látom, hanem egy kísértetet. Rémületemben megbillentettem, majd a falhoz nyomtam gyertyámat, és teljes sötétségben maradtam.
- Igen, bezárhatja - mondotta rendes hangján. - Látja, milyen ügyetlen! Miért tartja vízszintesen a gyertyát? Gyorsan hozzon egy másikat!
Kirohantam borzalmas félelmemben, és így szóltam Josephnek:
- Az úr kéri, vigyen be neki gyertyát, és élessze fel a tüzet.
Joseph összeszedett némi parazsat a serpenyőbe, de hamarosan visszahozta a tálcával együtt, melyen a vacsora állott, és kijelentette, hogy Heathcliff már lefekszik, és reggelig már nem eszik. Hallottuk is, amint felment, de nem a saját szobájába, hanem abba, amelyikben a fülkés ágy áll, s melynek ablaka, amint már mondottam, elég széles ahhoz, hogy ki lehessen bújni rajta. Az az érzésem támadt, hogy valószínűleg újabb éjszakai kirándulásra készül, és nem akarja, hogy tudjunk róla.
"Csak nem hullaevő vagy vámpír?" - tűnődtem. Olvastam már ilyen megtestesült, undorító démonokról. Majd arra gondoltam, hogy én pesztráltam őt gyermekkorában, tanúja voltam serdülésének, szemmel követtem egész életét; ostobaság lenne ilyesmire gondolni.
- De honnét jött ez a kis fekete purdé, akit vesztére hozott házába az a derék ember? - kérdeztem babonásságomban, és utána rögtön el is aludtam. Félálomban próbáltam magyarázatot találni származására; folytattam elmélkedéseimet ott, ahol éber állapotban abbahagytam, magam előtt láttam életének minden ijesztő részletét, végül elképzeltem halálát és temetését. Ebből nem maradt más emlékem, csak az, hogy nagy bosszúságomra nekem kellett megszerkesztenem sírfeliratát, és nekem kellett tárgyalnom a sírásóval. Mivel nem volt családneve, és nem ismertük életkorát, meg kellett elégednünk azzal az egyszerű szóval: "Heathcliff." Így is történt: nem tehettünk mást. Ha bemegy a temetőbe, nem olvashat mást a sírkövön, csak azt az egy szót és halálának időpontját.
Hajnal felé kitisztult az agyam. Felkeltem és lementem a kertbe, mihelyt pitymallott, hogy megnézzem, vannak-e lábnyomok az ablak alatt.
Nem voltak. Ki sem mozdult hazulról - gondoltam -, és ma már olyan lesz, mint máskor.
Elkészítettem a reggelit mindenki számára, mint rendesen, Catherine-nek és Haretonnak azonban megmondtam, hogy ne várják meg, amíg lejön a gazda, mert soká marad ágyban. Inkább a szabadban reggeliztek, kis asztalomat állítottam fel számukra.
Mikor visszamentem a házba, már lenn találtam Heathcliffet, Josephfel beszélt a gazdaságra vonatkozó ügyekről, pontos és világos utasításokat adott, de hadart, mindig oldalvást pillantott, és ugyanolyan izgatottnak látszott, mint tegnap, sőt talán valamivel még felcsigázottabbnak. Mikor Joseph elment, leült szokott helyére, és én elébe tettem egy csésze kávét. Maga elé húzta, rákönyökölt az asztalra, és a szemközti falat kezdte bámulni, fel s alá járatván csillogó szemét szüntelenül s olyan feszült érdeklődéssel, hogy lélegzetét néha fél percig is visszatartotta.
- Nos - kiáltottam, s elébe toltam egy darab kenyeret. - Egyék és igya meg a kávéját, amíg meleg; csaknem egy órája melegszik már a tűzön.
Nem hallott engem, és mégis mosolygott. Inkább csikorgatta volna a fogait ilyen mosolygás helyett.
- Heathcliff úr! Gazdám! - kiáltottam. - Az isten szerelmére, ne meressze így a szemét, mintha valami túlvilági jelenést látna!
- Az isten szerelmére, ne kiabáljon úgy! - felelte. - Nézzen jól körül, és mondja meg, egyedül vagyunk-e?
- Hát persze hogy egyedül vagyunk - feleltem. - Hát persze hogy egyedül.
Mégis, akaratom ellenére, engedelmeskedtem felszólításának, mintha magam sem volnék benne biztos. Egy mozdulattal félresöpört mindent maga elől az asztalon, és előrehajolt, hogy még jobban lásson.
Most vettem csak észre, hogy nem a falat nézi; hanem valami alig két yardnyira levő dologra figyel. Bármi volt is ez, szemmel láthatóan nagy örömet és fájdalmat okozott neki; legalábbis erre kellett következtetnem arcának szenvedő s mégis elragadtatott kifejezéséből. A képzeletbeli tárgy nem maradt egy helyben; szeme fáradhatatlanul követte, és még akkor sem szakadt el róla, mikor hozzám beszélt. Hiába figyelmeztettem őt, hogy böjtölése túl soká tart már; ha kérlelésemre ki is nyújtotta a kezét valamiért, ujjai összecsukódtak, mielőtt még elérték volna azt, karja visszahanyatlott az asztalra, s már nem is tudta, mi után nyúlt.
Példás türelemmel próbáltam eltéríteni figyelmét a látomástól, mely rabságában tartotta. Végül is ingerülten felkelt, és megkérdezte, miért nem bízom rá, hogy akkor étkezzék, amikor kedve tartja. Hozzátette, hogy a jövőben nem kell őt megvárnom: tegyem csak az asztalra a tálcát, és menjek ki a szobából. Azzal lement a kertbe, és lassú léptekkel eltűnt a kertajtó mögött. Aggodalomban teltek el az órák, és ismét beköszöntött az este.
Nagy sokára lefeküdtem, de nem jött a szememre álom. Éjfél után tért vissza, és ahelyett, hogy lefeküdt volna, bezárkózott a földszinten. Hallgatóztam, forgolódtam ágyamban. Végül is felöltöztem és lementem. Nehéz volt ágyban maradnom, mikor tele volt a fejem százféle balsejtelemmel.
Tisztán hallottam Heathcliff lépteit, amint nyugtalanul fel s alá járkált; a csendet néha megtörte egy mély, sóhajtásszerű lélegzetvétel. Összefüggéstelen szavakat is mormogott: ezek közül csak Catherine nevét értettem, a szenvedélyes szerelem vagy fájdalom egy-egy felkiáltásával együtt. Úgy beszélt, mint aki jelenlevő személyhez szól: fojtott, remegő hangon, mely szíve mélyéből tört elő. Nem mertem egyenest a szobába lépni, de mivel fel akartam riasztani álmodozásából, a konyhai tűzhellyel kezdtem zörögni, megkotortam, és kiszedtem a salakot. A zajra hamarább jelent meg, mint vártam. Rögtön kinyitotta az ajtót és beszólt:
- Nelly, jöjjön ide. Reggel van már? Hozza ide a gyertyát.
- Most üti a négyet - feleltem. - Gyertyára van szüksége, hogy felmenjen a szobájába. Meggyújthatott volna egyet ennél a tűznél.
- Nem, nem akarok felmenni - mondta. - Gyújtson tüzet nálam, és hozza rendbe a szobát.
- Előbb meg kell várnom, amíg felizzik a szén - mondottam és kezemben a fújtatóval letelepedtem egy székre.
Eközben szinte önkívületben kóválygott ide-oda; mély sóhajtásai olyan szaporán követték egymást, hogy nem is maradt ideje közben a rendes légzéshez.
- Ha megvirradt, elküldetek Greenért - mondotta. - Néhány jogi kérdést szeretnék megbeszélni vele, amíg olyan állapotban vagyok, hogy figyelmet tudok szentelni az ilyesfajta dolgoknak, és képes vagyok nyugodtan cselekedni. Még nem csináltam végrendeletet, és nem tudom eldönteni, hogyan rendelkezzem vagyonomról. Legszívesebben eltüntetném a föld színéről az egészet.
- Nem szabad így beszélnie, uram - szakítottam félbe. - Várjon egy kissé a végrendeletével; lesz még ideje megbánni számos igazságtalanságát. Sohasem hittem volna, hogy az idegei így felmondják a szolgálatot; márpedig most ez a helyzet, de a maga hibájából. Egy óriás is tönkrement volna bele, ahogy maga ezt a három napot eltöltötte. Nagyon kérem, harapjon valamit, és pihenjen egy keveset: csak a tükörbe kell néznie, hogy lássa, milyen szüksége van mindkettőre. Arca beesett, szeme véraláfutásos: úgy fest, mint aki éhen hal, és megvakul az álmatlanságtól.
- Nem rajtam múlik, hogy nem tudok sem aludni, sem pihenni. Biztosítom, nem készakarva teszem ezt. Mindkettőt pótolom, mihelyt lehet. De olyan ez, mintha a vízben fuldoklót pihenésre akarná inteni, mikor az már csak kartávolságnyira van a parttól. Előbb el kell azt érnem, majd csak azután fogok megpihenni. Nos jó, ne beszéljünk többet Greenről. Ami pedig igazságtalanságaimat illeti, ilyesmit sohasem követtem el, és nincs mit megbánnom. Nagyon is boldog vagyok, de még mindig nem eléggé. Lelkem boldogsága elsorvasztja testemet, de nem tud kielégíteni.
- Boldogság, uram! - kiáltottam. - Furcsa boldogság! Ha nem haragszik meg azért, amit mondok, olyan tanácsot tudnék adni, amitől sokkal boldogabb lesz!
- Mi az? - kérdezte. - Halljuk azt a tanácsot!
- Maga nagyon is jól tudja, uram - mondtam -, hogy tizenhárom éves korától önző és éppen nem keresztényi életet élt; valószínű, hogy ez idő alatt egyszer sem vette kezébe a bibliát. Bizonyára elfelejtette már, mi áll ebben a könyvben, és most aligha van ideje utánanézni. Mi baj származnék abból, ha idehívatna valakit, talán valamelyik felekezet lelkipásztorát, mindegy, melyikét, hogy fejtse ki, magyarázza meg magának, mennyire eltért az Írás parancsaitól, és mennyire méltatlan lenne az égi boldogságra, hacsak meg nem változik halála előtt.
- Nem haragszom magára - mondta -, sőt, hálás vagyok, Nelly, mert eszembe juttatja, hogyan akarom, hogy eltemessenek. Este vigyenek ki a temetőbe. Hareton és maga kikísérhetnek, ha akarják: ügyeljen rá, hogy a sírásó kövesse utasításaimat a két koporsóra vonatkozóan. Nincs szükség sem papra, sem gyászbeszédre a síromnál. Mondottam már, hogy csaknem elértem az én egemet: a másoké közömbösen hagy.
- És mi lesz akkor, ha továbbra is megmarad makacs böjtjében, ha belehal, és nem engedik, hogy megszentelt földbe temessék? - mondottam, megütközvén pogány közönyén. - Tetszenék az magának?
- Nem fogják megtenni - felelte. - S ha mégis, maga titokban temettessen oda. Ha ezt elmulasztaná, saját bőrén fogja megtanulni, hogy a halál nem vet véget az ember életének.
Mihelyt meghallotta, hogy a többiek is felkeltek már, visszavonult, és én szabadabban lélegzettem. Délután azonban, mikor Joseph és Hareton munkájukkal foglalatoskodtak, megjelent a konyhában, és feldúlt arccal kért, hogy menjek be hozzá; nem akar egyedül lenni. Visszautasítottam hívását, és nyíltan megmondtam neki, hogy szavai és viselkedése megrémítenek: sem kedvem, sem bátorságom egyedül maradni vele.
- Azt hiszem, gonosz léleknek tekint engem - mondotta és hátborzongatóan felnevetett. - Olyan szörnyetegnek, akinek semmi keresnivalója becsületes fedél alatt.
Majd Catherine-hez fordult, aki hátam mögé bújt közeledtére; vigyorogva szólt hozzá:
- És maga, drága kis csibém, maga nem akar jönni? Nem fogom bántani magát. Nem? Maga számára rosszabb vagyok az ördögnél. Lássuk, talán csak akad valaki, aki nem riad vissza a társaságomtól. Nem könyörül a nyomorult! Pokolba veletek! Ez több a soknál, ezt még én sem tudom elviselni...
Egyikünk társaságát sem kereste többé. Alkonyatkor visszavonult a szobájába. Egész éjszaka és még a hajnali órákban is csak nyögdécselt, és magában beszélt. Hareton be akart menni hozzá, de én elküldtem őt Kenneth doktorért, hogy vizsgálja meg. Mikor Kenneth megérkezett, megkértem, bocsássa be, és ki akartam nyitni az ajtaját. De kulcsra zárva találtam, és Heathcliff a pokolba küldött bennünket. Jobban érzi magát; hagyják békén. A doktor eltávozott.
Az éjszaka nagyon lucskos volt: csak úgy dőlt az eső, egészen virradatig. Mikor körüljártam reggel a házat, észrevettem, hogy gazdám ablaka tárva-nyitva áll, és beesik rajta az eső.
"Nem lehet az ágyában - gondoltam -, hisz akkor valószínűleg teljesen átázott. Bizonyára felkelt vagy elment hazulról. De nem sokat teketóriázom, odamegyek és megnézem."
Mikor sikerült egy másik kulccsal kinyitnom az ajtót, a fülkés ágyhoz szaladtam, mert a szoba teljesen üres volt. Széttártam ajtaját és benéztem. Heathcliff ott feküdt hanyatt. Szemem találkozott az övével, mely oly vad volt és átható, hogy visszahőköltem tőle. Úgy láttam, mosolyog. Nem tudtam elhinni, hogy meghalt: testét és arcát zápor verte, ágyneműje egészen átázott; nem mozdult. Az ablak, melyet a szél csapkodott, felsebezte a párkányon nyugvó kezét: a vér nem folyt a sebből, és mikor odanyúltam, megbizonyosodtam felőle, hogy halott és merev.
Becsuktam az ablakot, elsimítottam homlokából hosszú, fekete haját; megpróbáltam lefogni a szemét, hogy eltakarjam, mielőtt más is láthatná azt az ijesztően ujjongó pillantást, mely még most is élőként hatott. Nem tudtam lezárni a szemét; úgy nézett rám, mintha gúnyolódnék erőlködésemen: tátott szája, hegyes fehér fogai is engem gúnyoltak. Újabb gyávaság vett erőt rajtam, és Joseph segítségéhez folyamodtam. Joseph bicegve jött fel, nagy lármát csapott, de nem volt hajlandó segíteni.
- Az ördög elvitte a lelkét! - kiáltotta. - Ráadásul elviheti miattam a csontjait is! Hej, de ronda pofája van, mikor így szembevigyorog a halállal!
És a vén bűnös szája fülig szaladt örömében. Azt hittem, mindjárt ugrál örömében az ágy körül. De csakhamar erőt vett magán, térdre hullott, égnek emelte a karját, és hálát adott a mennyeknek, hogy a törvényes utód, az igazi ősök ivadéka visszakaphatja jogait.
Egészen elkábultam a történtektől: emlékezetem az elmúlt idők felé fordult, nyomasztó szomorúsággal. Szegény Hareton fájdalma volt a legnagyobb, noha épp őt érte a legtöbb igazságtalanság. Az egész éjszakát a halott mellett töltötte, és őszinte könnyeket sírt fájdalmában. Kezét szorongatta, és csókolta gonosz, eltorzult arcát, melytől mindenki elfordult; azzal a mély fájdalommal siratta, mely csak a nemes szívből tud fakadni, még ha acélnál keményebb is az.
Kenneth doktor zavarban volt, mikor meg kellett állapítania Heathcliff halálának okát. Elhallgattam előtte, hogy nem evett semmit négy napon át, mert féltem, hogy kellemetlenségeim származnak belőle. Különben az az érzésem, hogy nem készakarva éhezett: következménye és nem oka volt ez különös betegségének.
A környék nagy megbotránkozására úgy temettük el, ahogy kívánta. Earnshaw, jómagam, a sírásó és hat koporsóvivő alkottuk az egész kíséretet. A koporsóvivők visszavonultak, mihelyt terhüket a sírba leengedték; mi ott maradtunk, amíg elföldelték. Hareton könnyáztatta arccal gyeptéglákat ásott és befedte velük a barna földet: most éppúgy zöldell az is, mint a szomszéd hantok - s remélem lakója éppoly nyugton alszik, mint szomszédai. De ha megkérdezi a környékbeli embereket, a bibliára esküdnének, hogy hazajár. Egyesek állítólag a templom közelében találkoztak vele, mások a lápon vagy magában ebben a házban. Ostobaság - mondaná maga, és nekem is ez a véleményem. Mégis, az öregember, aki ott ül most a tűz sarkában, azt állítja, hogy Heathcliff halála óta minden esős éjszakán két alakot lát kinézni az ablakon. Velem is különös dolog történt körülbelül egy hónapja. Egy este Thrushcross Grange felé tartottam - sötét volt már, és vihar közeledett -, mikor Szelesdomb magasságában, az út fordulójánál kis pásztorgyerekkel találkoztam, aki egy juhot és két bárányt hajtott. Kétségbeesetten sírt: azt hittem, a bárányok csökönyösek, és nem bír velük.
- Mi baj, kis ember? - kérdeztem.
- Heathcliff és egy nő van a szikla aljában - zokogta -, és nem merek elmenni mellettük.
Nem láttam semmit. De sem ő, sem a juhai nem akartak továbbmenni, ezért azt tanácsoltam neki, válasszák a lenti utat. Valószínű, hogy azért látta lelki szemeivel a lápon áthaladtában kísértő alakjukat, mert eszébe jutottak szüleinek és társainak ostoba történetei. Bármint legyen is, nem szívesen maradok kinn magányosan éjszaka, és nem szeretek egyedül lenni ebben a szomorú házban. Nehezen tudom legyőzni ezt a rossz érzésemet, és boldog leszek, ha már átköltöztünk Thrushcross Grange-be.
- Thrushcross Grange-ben fognak lakni? - kérdeztem.
- Ott - felelte Deanné -, mihelyt meglesz az esküvő, újév napján.
- És ki fog itt lakni?
- Joseph viseli majd a ház gondját: talán egy kisfiút kap társul. A konyhában fognak lakni, a ház többi részét bezárják.
- Hadd legyen tanyája a kísérteteknek - jegyeztem meg.
- Nem, Lockwood úr - mondotta Nelly, fejét csóválva. - Én azt hiszem, a halottak békében nyugosznak, de nem illik velük gúnyolódni.
E percben meghallottuk a kertajtó csikorgását: a sétálók visszaérkeztek már.
- Ők bezzeg nem félnek semmitől - dünnyögtem, miközben az ablakból figyeltem, amint közelednek. - Szembeszállnának együtt a poklok fejedelmének minden seregével!
Amint átlépték a küszöböt, megállottak még, hogy utolsó pillantást vessenek a holdra, vagy helyesebben, hogy még utoljára egymásra nézzenek a holdfényben. Láttukra még erősebb vágyat éreztem, hogy kikerüljem őket. Emlékül egy kis pénzösszeget csúsztattam Nelly kezébe, ügyet sem vetettem sopánkodásaira hirtelen távozásom miatt, és eltűntem a konyhán át, épp abban a percben, mikor ők ketten kinyitották az ajtót. Így csak megerősítettem Joseph gonosz megjegyzéseit a derék asszonnyal kapcsolatban. Szerencsére a lábai elé hulló pénzdarab kellemes csengése felvilágosította, hogy tiszteletre méltó személyiséget kell látnia bennem.
Hazatértemben a templom felé kerültem. Mikor falai alá értem, megállapítottam, hogy jócskán megrongálódott az elmúlt hét hónap alatt. Nem egy ablak üveg nélkül, fekete lyukként ásított rám, itt-ott kiállt a tetőből egy cserép, mintha arra várna, hogy a hamarosan beköszöntő szelek elragadják magukkal.
Csakhamar megtaláltam a három sírkövet, a láp felé néző lejtőn: a középső szürke volt, és félig eltakarta a hanga; Edgar Lintonét csak fű és moha díszítette, mely a tövében nőtt; Heathcliffé csupasz volt még.
Sokáig időztem a három sír körül, a szelíd ég alatt; elnéztem a hanga és a harangvirág körül röpködő éji lepkéket, a füvet felborzoló könnyű szellőre figyeltem, és eltűnődtem rajta, miért is hiszik az emberek, hogy nyugtalan az álmuk azoknak, akik odalenn alusznak ebben a békés földben.
For some days after that evening Mr. Heathcliff shunned meeting us at meals; yet he would not consent formally to exclude Hareton and Cathy. He had an aversion to yielding so completely to his feelings, choosing rather to absent himself; and eating once in twenty-four hours seemed sufficient sustenance for him.
One night, after the family were in bed, I heard him go downstairs, and out at the front door. I did not hear him re-enter, and in the morning I found he was still away. We were in April then: the weather was sweet and warm, the grass as green as showers and sun could make it, and the two dwarf apple-trees near the southern wall in full bloom. After breakfast, Catherine insisted on my bringing a chair and sitting with my work under the fir-trees at the end of the house; and she beguiled Hareton, who had perfectly recovered from his accident, to dig and arrange her little garden, which was shifted to that corner by the influence of Joseph’s complaints. I was comfortably revelling in the spring fragrance around, and the beautiful soft blue overhead, when my young lady, who had run down near the gate to procure some primrose roots for a border, returned only half laden, and informed us that Mr. Heathcliff was coming in. ‘And he spoke to me,’ she added, with a perplexed countenance.
‘What did he say?’ asked Hareton.
‘He told me to begone as fast as I could,’ she answered. ‘But he looked so different from his usual look that I stopped a moment to stare at him.’
‘How?’ he inquired.
‘Why, almost bright and cheerful. No, almost nothing—very much excited, and wild, and glad!’ she replied.
‘Night-walking amuses him, then,’ I remarked, affecting a careless manner: in reality as surprised as she was, and anxious to ascertain the truth of her statement; for to see the master looking glad would not be an every-day spectacle. I framed an excuse to go in. Heathcliff stood at the open door; he was pale, and he trembled: yet, certainly, he had a strange joyful glitter in his eyes, that altered the aspect of his whole face.
‘Will you have some breakfast?’ I said. ‘You must be hungry, rambling about all night!’ I wanted to discover where he had been, but I did not like to ask directly.
‘No, I’m not hungry,’ he answered, averting his head, and speaking rather contemptuously, as if he guessed I was trying to divine the occasion of his good humour.
I felt perplexed: I didn’t know whether it were not a proper opportunity to offer a bit of admonition.
‘I don’t think it right to wander out of doors,’ I observed, ‘instead of being in bed: it is not wise, at any rate this moist season. I daresay you’ll catch a bad cold or a fever: you have something the matter with you now!’
‘Nothing but what I can bear,’ he replied; ‘and with the greatest pleasure, provided you’ll leave me alone: get in, and don’t annoy me.’
I obeyed: and, in passing, I noticed he breathed as fast as a cat.
‘Yes!’ I reflected to myself, ‘we shall have a fit of illness. I cannot conceive what he has been doing.’
That noon he sat down to dinner with us, and received a heaped-up plate from my hands, as if he intended to make amends for previous fasting.
‘I’ve neither cold nor fever, Nelly,’ he remarked, in allusion to my morning’s speech; ‘and I’m ready to do justice to the food you give me.’
He took his knife and fork, and was going to commence eating, when the inclination appeared to become suddenly extinct. He laid them on the table, looked eagerly towards the window, then rose and went out. We saw him walking to and fro in the garden while we concluded our meal, and Earnshaw said he’d go and ask why he would not dine: he thought we had grieved him some way.
‘Well, is he coming?’ cried Catherine, when her cousin returned.
‘Nay,’ he answered; ‘but he’s not angry: he seemed rarely pleased indeed; only I made him impatient by speaking to him twice; and then he bid me be off to you: he wondered how I could want the company of anybody else.’
I set his plate to keep warm on the fender; and after an hour or two he re-entered, when the room was clear, in no degree calmer: the same unnatural—it was unnatural—appearance of joy under his black brows; the same bloodless hue, and his teeth visible, now and then, in a kind of smile; his frame shivering, not as one shivers with chill or weakness, but as a tight-stretched cord vibrates—a strong thrilling, rather than trembling.
I will ask what is the matter, I thought; or who should? And I exclaimed—‘Have you heard any good news, Mr. Heathcliff? You look uncommonly animated.’
‘Where should good news come from to me?’ he said. ‘I’m animated with hunger; and, seemingly, I must not eat.’
‘Your dinner is here,’ I returned; ‘why won’t you get it?’
‘I don’t want it now,’ he muttered, hastily: ‘I’ll wait till supper. And, Nelly, once for all, let me beg you to warn Hareton and the other away from me. I wish to be troubled by nobody: I wish to have this place to myself.’
‘Is there some new reason for this banishment?’ I inquired. ‘Tell me why you are so queer, Mr. Heathcliff? Where were you last night? I’m not putting the question through idle curiosity, but—’
‘You are putting the question through very idle curiosity,’ he interrupted, with a laugh. ‘Yet I’ll answer it. Last night I was on the threshold of hell. To-day, I am within sight of my heaven. I have my eyes on it: hardly three feet to sever me! And now you’d better go! You’ll neither see nor hear anything to frighten you, if you refrain from prying.’
Having swept the hearth and wiped the table, I departed; more perplexed than ever.
He did not quit the house again that afternoon, and no one intruded on his solitude; till, at eight o’clock, I deemed it proper, though unsummoned, to carry a candle and his supper to him. He was leaning against the ledge of an open lattice, but not looking out: his face was turned to the interior gloom. The fire had smouldered to ashes; the room was filled with the damp, mild air of the cloudy evening; and so still, that not only the murmur of the beck down Gimmerton was distinguishable, but its ripples and its gurgling over the pebbles, or through the large stones which it could not cover. I uttered an ejaculation of discontent at seeing the dismal grate, and commenced shutting the casements, one after another, till I came to his.
‘Must I close this?’ I asked, in order to rouse him; for he would not stir.
The light flashed on his features as I spoke. Oh, Mr. Lockwood, I cannot express what a terrible start I got by the momentary view! Those deep black eyes! That smile, and ghastly paleness! It appeared to me, not Mr. Heathcliff, but a goblin; and, in my terror, I let the candle bend towards the wall, and it left me in darkness.
‘Yes, close it,’ he replied, in his familiar voice. ‘There, that is pure awkwardness! Why did you hold the candle horizontally? Be quick, and bring another.’
I hurried out in a foolish state of dread, and said to Joseph—‘The master wishes you to take him a light and rekindle the fire.’ For I dared not go in myself again just then.
Joseph rattled some fire into the shovel, and went: but he brought it back immediately, with the supper-tray in his other hand, explaining that Mr. Heathcliff was going to bed, and he wanted nothing to eat till morning. We heard him mount the stairs directly; he did not proceed to his ordinary chamber, but turned into that with the panelled bed: its window, as I mentioned before, is wide enough for anybody to get through; and it struck me that he plotted another midnight excursion, of which he had rather we had no suspicion.
‘Is he a ghoul or a vampire?’ I mused. I had read of such hideous incarnate demons. And then I set myself to reflect how I had tended him in infancy, and watched him grow to youth, and followed him almost through his whole course; and what absurd nonsense it was to yield to that sense of horror. ‘But where did he come from, the little dark thing, harboured by a good man to his bane?’ muttered Superstition, as I dozed into unconsciousness. And I began, half dreaming, to weary myself with imagining some fit parentage for him; and, repeating my waking meditations, I tracked his existence over again, with grim variations; at last, picturing his death and funeral: of which, all I can remember is, being exceedingly vexed at having the task of dictating an inscription for his monument, and consulting the sexton about it; and, as he had no surname, and we could not tell his age, we were obliged to content ourselves with the single word, ‘Heathcliff.’ That came true: we were. If you enter the kirkyard, you’ll read, on his headstone, only that, and the date of his death.
Dawn restored me to common sense. I rose, and went into the garden, as soon as I could see, to ascertain if there were any footmarks under his window. There were none. ‘He has stayed at home,’ I thought, ‘and he’ll be all right to-day.’ I prepared breakfast for the household, as was my usual custom, but told Hareton and Catherine to get theirs ere the master came down, for he lay late. They preferred taking it out of doors, under the trees, and I set a little table to accommodate them.
On my re-entrance, I found Mr. Heathcliff below. He and Joseph were conversing about some farming business; he gave clear, minute directions concerning the matter discussed, but he spoke rapidly, and turned his head continually aside, and had the same excited expression, even more exaggerated. When Joseph quitted the room he took his seat in the place he generally chose, and I put a basin of coffee before him. He drew it nearer, and then rested his arms on the table, and looked at the opposite wall, as I supposed, surveying one particular portion, up and down, with glittering, restless eyes, and with such eager interest that he stopped breathing during half a minute together.
‘Come now,’ I exclaimed, pushing some bread against his hand, ‘eat and drink that, while it is hot: it has been waiting near an hour.’
He didn’t notice me, and yet he smiled. I’d rather have seen him gnash his teeth than smile so.
‘Mr. Heathcliff! master!’ I cried, ‘don’t, for God’s sake, stare as if you saw an unearthly vision.’
‘Don’t, for God’s sake, shout so loud,’ he replied. ‘Turn round, and tell me, are we by ourselves?’
‘Of course,’ was my answer; ‘of course we are.’
Still, I involuntarily obeyed him, as if I was not quite sure. With a sweep of his hand he cleared a vacant space in front among the breakfast things, and leant forward to gaze more at his ease.
Now, I perceived he was not looking at the wall; for when I regarded him alone, it seemed exactly that he gazed at something within two yards’ distance. And whatever it was, it communicated, apparently, both pleasure and pain in exquisite extremes: at least the anguished, yet raptured, expression of his countenance suggested that idea. The fancied object was not fixed, either: his eyes pursued it with unwearied diligence, and, even in speaking to me, were never weaned away. I vainly reminded him of his protracted abstinence from food: if he stirred to touch anything in compliance with my entreaties, if he stretched his hand out to get a piece of bread, his fingers clenched before they reached it, and remained on the table, forgetful of their aim.
I sat, a model of patience, trying to attract his absorbed attention from its engrossing speculation; till he grew irritable, and got up, asking why I would not allow him to have his own time in taking his meals? and saying that on the next occasion I needn’t wait: I might set the things down and go. Having uttered these words he left the house, slowly sauntered down the garden path, and disappeared through the gate.
The hours crept anxiously by: another evening came. I did not retire to rest till late, and when I did, I could not sleep. He returned after midnight, and, instead of going to bed, shut himself into the room beneath. I listened, and tossed about, and, finally, dressed and descended. It was too irksome to lie there, harassing my brain with a hundred idle misgivings.
I distinguished Mr. Heathcliff’s step, restlessly measuring the floor, and he frequently broke the silence by a deep inspiration, resembling a groan. He muttered detached words also; the only one I could catch was the name of Catherine, coupled with some wild term of endearment or suffering; and spoken as one would speak to a person present; low and earnest, and wrung from the depth of his soul. I had not courage to walk straight into the apartment; but I desired to divert him from his reverie, and therefore fell foul of the kitchen fire, stirred it, and began to scrape the cinders. It drew him forth sooner than I expected. He opened the door immediately, and said—‘Nelly, come here—is it morning? Come in with your light.’
‘It is striking four,’ I answered. ‘You want a candle to take up-stairs: you might have lit one at this fire.’
‘No, I don’t wish to go up-stairs,’ he said. ‘Come in, and kindle me a fire, and do anything there is to do about the room.’
‘I must blow the coals red first, before I can carry any,’ I replied, getting a chair and the bellows.
He roamed to and fro, meantime, in a state approaching distraction; his heavy sighs succeeding each other so thick as to leave no space for common breathing between.
‘When day breaks I’ll send for Green,’ he said; ‘I wish to make some legal inquiries of him while I can bestow a thought on those matters, and while I can act calmly. I have not written my will yet; and how to leave my property I cannot determine. I wish I could annihilate it from the face of the earth.’
‘I would not talk so, Mr. Heathcliff,’ I interposed. ‘Let your will be a while: you’ll be spared to repent of your many injustices yet! I never expected that your nerves would be disordered: they are, at present, marvellously so, however; and almost entirely through your own fault. The way you’ve passed these three last days might knock up a Titan. Do take some food, and some repose. You need only look at yourself in a glass to see how you require both. Your cheeks are hollow, and your eyes blood-shot, like a person starving with hunger and going blind with loss of sleep.’
‘It is not my fault that I cannot eat or rest,’ he replied. ‘I assure you it is through no settled designs. I’ll do both, as soon as I possibly can. But you might as well bid a man struggling in the water rest within arms’ length of the shore! I must reach it first, and then I’ll rest. Well, never mind Mr. Green: as to repenting of my injustices, I’ve done no injustice, and I repent of nothing. I’m too happy; and yet I’m not happy enough. My soul’s bliss kills my body, but does not satisfy itself.’
‘Happy, master?’ I cried. ‘Strange happiness! If you would hear me without being angry, I might offer some advice that would make you happier.’
‘What is that?’ he asked. ‘Give it.’
‘You are aware, Mr. Heathcliff,’ I said, ‘that from the time you were thirteen years old you have lived a selfish, unchristian life; and probably hardly had a Bible in your hands during all that period. You must have forgotten the contents of the book, and you may not have space to search it now. Could it be hurtful to send for some one—some minister of any denomination, it does not matter which—to explain it, and show you how very far you have erred from its precepts; and how unfit you will be for its heaven, unless a change takes place before you die?’
‘I’m rather obliged than angry, Nelly,’ he said, ‘for you remind me of the manner in which I desire to be buried. It is to be carried to the churchyard in the evening. You and Hareton may, if you please, accompany me: and mind, particularly, to notice that the sexton obeys my directions concerning the two coffins! No minister need come; nor need anything be said over me.—I tell you I have nearly attained my heaven; and that of others is altogether unvalued and uncoveted by me.’
‘And supposing you persevered in your obstinate fast, and died by that means, and they refused to bury you in the precincts of the kirk?’ I said, shocked at his godless indifference. ‘How would you like it?’
‘They won’t do that,’ he replied: ‘if they did, you must have me removed secretly; and if you neglect it you shall prove, practically, that the dead are not annihilated!’
As soon as he heard the other members of the family stirring he retired to his den, and I breathed freer. But in the afternoon, while Joseph and Hareton were at their work, he came into the kitchen again, and, with a wild look, bid me come and sit in the house: he wanted somebody with him. I declined; telling him plainly that his strange talk and manner frightened me, and I had neither the nerve nor the will to be his companion alone.
‘I believe you think me a fiend,’ he said, with his dismal laugh: ‘something too horrible to live under a decent roof.’ Then turning to Catherine, who was there, and who drew behind me at his approach, he added, half sneeringly,—‘Will you come, chuck? I’ll not hurt you. No! to you I’ve made myself worse than the devil. Well, there is one who won’t shrink from my company! By God! she’s relentless. Oh, damn it! It’s unutterably too much for flesh and blood to bear—even mine.’
He solicited the society of no one more. At dusk he went into his chamber. Through the whole night, and far into the morning, we heard him groaning and murmuring to himself. Hareton was anxious to enter; but I bid him fetch Mr. Kenneth, and he should go in and see him. When he came, and I requested admittance and tried to open the door, I found it locked; and Heathcliff bid us be damned. He was better, and would be left alone; so the doctor went away.
The following evening was very wet: indeed, it poured down till day-dawn; and, as I took my morning walk round the house, I observed the master’s window swinging open, and the rain driving straight in. He cannot be in bed, I thought: those showers would drench him through. He must either be up or out. But I’ll make no more ado, I’ll go boldly and look.’
Having succeeded in obtaining entrance with another key, I ran to unclose the panels, for the chamber was vacant; quickly pushing them aside, I peeped in. Mr. Heathcliff was there—laid on his back. His eyes met mine so keen and fierce, I started; and then he seemed to smile. I could not think him dead: but his face and throat were washed with rain; the bed-clothes dripped, and he was perfectly still. The lattice, flapping to and fro, had grazed one hand that rested on the sill; no blood trickled from the broken skin, and when I put my fingers to it, I could doubt no more: he was dead and stark!
I hasped the window; I combed his black long hair from his forehead; I tried to close his eyes: to extinguish, if possible, that frightful, life-like gaze of exultation before any one else beheld it. They would not shut: they seemed to sneer at my attempts; and his parted lips and sharp white teeth sneered too! Taken with another fit of cowardice, I cried out for Joseph. Joseph shuffled up and made a noise, but resolutely refused to meddle with him.
‘Th’ divil’s harried off his soul,’ he cried, ‘and he may hev’ his carcass into t’ bargin, for aught I care! Ech! what a wicked ’un he looks, girning at death!’ and the old sinner grinned in mockery. I thought he intended to cut a caper round the bed; but suddenly composing himself, he fell on his knees, and raised his hands, and returned thanks that the lawful master and the ancient stock were restored to their rights.
I felt stunned by the awful event; and my memory unavoidably recurred to former times with a sort of oppressive sadness. But poor Hareton, the most wronged, was the only one who really suffered much. He sat by the corpse all night, weeping in bitter earnest. He pressed its hand, and kissed the sarcastic, savage face that every one else shrank from contemplating; and bemoaned him with that strong grief which springs naturally from a generous heart, though it be tough as tempered steel.
Mr. Kenneth was perplexed to pronounce of what disorder the master died. I concealed the fact of his having swallowed nothing for four days, fearing it might lead to trouble, and then, I am persuaded, he did not abstain on purpose: it was the consequence of his strange illness, not the cause.
We buried him, to the scandal of the whole neighbourhood, as he wished. Earnshaw and I, the sexton, and six men to carry the coffin, comprehended the whole attendance. The six men departed when they had let it down into the grave: we stayed to see it covered. Hareton, with a streaming face, dug green sods, and laid them over the brown mould himself: at present it is as smooth and verdant as its companion mounds—and I hope its tenant sleeps as soundly. But the country folks, if you ask them, would swear on the Bible that he walks: there are those who speak to having met him near the church, and on the moor, and even within this house. Idle tales, you’ll say, and so say I. Yet that old man by the kitchen fire affirms he has seen two on ’em looking out of his chamber window on every rainy night since his death:—and an odd thing happened to me about a month ago. I was going to the Grange one evening—a dark evening, threatening thunder—and, just at the turn of the Heights, I encountered a little boy with a sheep and two lambs before him; he was crying terribly; and I supposed the lambs were skittish, and would not be guided.
‘What is the matter, my little man?’ I asked.
‘There’s Heathcliff and a woman yonder, under t’ nab,’ he blubbered, ‘un’ I darnut pass ’em.’
I saw nothing; but neither the sheep nor he would go on so I bid him take the road lower down. He probably raised the phantoms from thinking, as he traversed the moors alone, on the nonsense he had heard his parents and companions repeat. Yet, still, I don’t like being out in the dark now; and I don’t like being left by myself in this grim house: I cannot help it; I shall be glad when they leave it, and shift to the Grange.
‘They are going to the Grange, then?’ I said.
‘Yes,’ answered Mrs. Dean, ‘as soon as they are married, and that will be on New Year’s Day.’
‘And who will live here then?’
‘Why, Joseph will take care of the house, and, perhaps, a lad to keep him company. They will live in the kitchen, and the rest will be shut up.’
‘For the use of such ghosts as choose to inhabit it?’ I observed.
‘No, Mr. Lockwood,’ said Nelly, shaking her head. ‘I believe the dead are at peace: but it is not right to speak of them with levity.’
At that moment the garden gate swung to; the ramblers were returning.
‘They are afraid of nothing,’ I grumbled, watching their approach through the window. ‘Together, they would brave Satan and all his legions.’
As they stepped on to the door-stones, and halted to take a last look at the moon—or, more correctly, at each other by her light—I felt irresistibly impelled to escape them again; and, pressing a remembrance into the hand of Mrs. Dean, and disregarding her expostulations at my rudeness, I vanished through the kitchen as they opened the house-door; and so should have confirmed Joseph in his opinion of his fellow-servant’s gay indiscretions, had he not fortunately recognised me for a respectable character by the sweet ring of a sovereign at his feet.
My walk home was lengthened by a diversion in the direction of the kirk. When beneath its walls, I perceived decay had made progress, even in seven months: many a window showed black gaps deprived of glass; and slates jutted off here and there, beyond the right line of the roof, to be gradually worked off in coming autumn storms.
I sought, and soon discovered, the three headstones on the slope next the moor: the middle one grey, and half buried in the heath; Edgar Linton’s only harmonized by the turf and moss creeping up its foot; Heathcliff’s still bare.
I lingered round them, under that benign sky: watched the moths fluttering among the heath and harebells, listened to the soft wind breathing through the grass, and wondered how any one could ever imagine unquiet slumbers for the sleepers in that quiet earth.