5. vigília

Ötödik vigília

Anselmus udvari tanácsosné - Cicero*: De officiis* - Cerkófmajom és másfajta népség - Az öreg Liese - A napéjegyenlőség

- Ezzel az Anselmusszal az égvilágon semmit sem lehet kezdeni - mondta Paulmann segédtanító -, minden jó tanításom, minden figyelmeztetésem hiábavaló, semmihez sem alkalmazkodik, pedig az iskolában kitűnő eredményt ért el, ami végül is minden dolognak az alapja.

Heerbrand irattáros ravaszul és titokzatosan mosolyogva így válaszolt:

- Adjon csak, tisztelt segédtanító úr, Anselmusnak némi időt és teret! Persze sajátságos lény, de sok minden lakozik benne, és ha azt mondom: sok minden, akkor ez titkos titkárt, vagy akár udvari tanácsost is jelent.

- Udvari... - kezdte csodálkozva a segédtanító, de a szó elakadt ajkán.

- Egy szót se - folytatta Heerbrand irattáros -, tudom, amit tudok! Már két napja ott ül Lindhorst levéltárosnál és másol, és a levéltáros tegnap este a kávéházban így szólt hozzám: "Derék embert ajánlott nekem, tisztelt uram! Ez még viszi valamire!" S most gondolja meg, milyen összeköttetési vannak a levéltárosnak... egy szót se... majd egy esztendő múltán beszélhetünk róla!

Az irattáros ezekkel a szavakkal és egyre csak ravaszul mosolyogva kilépett az ajtón és otthagyta a csodálkozástól és kíváncsiságtól elnémult segédtanítót, aki szinte megbűvölten ült a helyén.

Veronikára azonban egészen sajátságosan hatott ez a beszélgetés. "Hát talán én nem tudtam régóta már - gondolta magában -, hogy Anselmus úr igen eszes, szeretetre méltó fiatalember, aki még bizonyára sokra viszi? Bár csak tudnám, valóban hű szívvel van-e irántam? De vajon nem szorította-e meg kétszer is a kezemet azon az estén, amikor átkeltünk az Elbán? S nem tekintett-e rám egész szívem mélyéig hatoló különös pillantásokkal a kettős közben? Igen, igen!... Ő valóban jó szívvel van irántam - és én ..." Veronika, mint fiatal lányok szokták, édes álmodozásba merült a derűs jövendőről. Udvari tanácsosné volt, szép lakásban lakott a Schlossgasséban vagy a Neumarkton, vagy a Morizstrassén... pompásan illett neki a divatos kalap, az új török sál... elegáns pongyolában reggelizett az erkélyen és éppen a szükséges napi utasításokat adta ki a szakácsnőnek. "Nehogy azonban elrontsa nekem ezt a fogást, ez az udvari tanácsos úr kedvenc étele!" Arra járó gavallérok felsandítanak, s ő tisztán hallja: "Isteni asszony az udvari tanácsosné, pompásan illik neki a csipkefejkötő!" K. Y. titkos tanácsosné elküldi inasát és kérdezteti, hogy az udvari tanácsosné asszonynak volna-e kedve kikocsizni a Linke-féle fürdőbe. "Sok szíves üdvözletem, végtelenül sajnálom, de már elígérkeztem teára T. Z. elnöknéhez." Most hazaérkezik Anselmus udvari tanácsos úr, aki már korán reggel elment hivatalos ügyekben; a legújabb divat szerint van öltözve. "Valóban már tíz óra van" - szól, aranyórájával elütteti a tízet és megcsókolja a fiatalasszonyt. - "Hogy vagy, édes asszonykám, sejted-e, mit hoztam neked?" - folytatja enyelegve és egy pár remek, a legújabb ízlés szerint foglalt fülbevalót vesz elő mellényzsebéből, s az eddig viselt helyett fülébe akasztja. - Ó, milyen szép, bájos fülbevaló - kiált fel hangosan Veronika és félredobva munkáját, felugrik a székről, hogy a tükörben valóban szemügyre vegye a fülbevalót.

- No csak, mit jelent ez? - kérdezte Paulmann segédtanító, aki éppen elmélyedve Cicero De officiis-ébe9 csaknem kiejtette kezéből a könyvet -, hiszen olyan rohamaid vannak, mint Anselmusnak.

Ekkor azonban belépett a szobába Anselmus; szokása ellenére több napja nem mutatkozott, és mindjárt csodálkozást és ijedelmet keltett Veronikában, mert valóban egész lényében megváltozott. Bizonyos határozottsággal, ami máskor igazán nem volt sajátja, életének egész megváltozott irányáról beszélt, ami most világosodott meg előtte, arról, hogy milyen csodálatos jövendő vár rá, amilyet más észre sem vesz. Paulmann segédtanító, visszaemlékezve Heerbrand irattáros titokzatos szavaira, még jobban meghökkent és alig bírt kinyögni valamit - de Anselmus diák csak néhány szót ejtett arról, milyen sürgős munka várja Lindhorst levéltáros úrnál, elegánsan, fesztelenül kezet csókolt Veronikának s máris leszaladt a lépcsőn, és csak hűlt helye volt.

- Ez már az udvari tanácsos volt - mormolta Veronika magában -, és kezet csókolt nekem, anélkül, hogy közben elbotlott vagy a lábamra lépett volna, mint máskor!... Gyengéd pillantást vetett rám... valóban jó szívvel van hozzám. - Veronika ismét elmerült álmodozásaiba, de közben úgy érezte: valami ellenséges alak lép a bájos jelenségek közé, amelyek az udvari tanácsosné asszony jövendő életéből előléptek, és az alak gúnyosan nevetett és így szólt: "Mindez persze elég buta és közönséges dolog, és még azon felül hazug is, mert Anselmusból sohasem lesz udvari tanácsos és a te férjed sem; hiszen nem szeret téged, nem törődik azzal, hogy kék a szemed, karcsú a termeted és finom a kezed." Ekkor jéghideg áramlat járta át Veronikát és mély borzalom lépett a kellemes érzés helyébe, amellyel még az imént csipkefejkötőben és elegáns fülbevalóval látta önmagát. Szemét csaknem elöntötték a könnyek és hangosan így szólt:

- Ó, hiszen ez igaz, nem szeret engem és sohasem lesz belőlem udvari tanácsosné.

- Regényes bolondságok, regényes bolondságok! - kiáltotta Paulmann segédtanító, majd fogta kalapját és botját, s haragosan elsietett.

- Még csak ez kellett! - sóhajtott Veronika és komolyan bosszankodott tizenkét esztendős kis testvérhúgán, aki közönyösen ülve rámája mellett, csak hímzett. Időközben három óra lett és éppen ideje volt, hogy kitakarítsák a szobát és felterítsenek kávéhoz; ugyanis az Oster kisasszonyok mondták be magukat barátnőjükhöz. De minden fiók mögül, amelyet Veronika kihúzott, minden kotta mögül, amelyet levett a zongoráról, minden csésze, minden kávéskanna mögül, amelyet kivett a szekrényből, mint valami kis manó, ez az alak ugrott elő, gúnyosan nevetett, és pókujjacskáival fügét mutatva kiáltott: "Mégsem lesz a férjed, mégsem lesz a férjed!" És amikor a lány mindent otthagyott, ahol volt, és a szoba közepére menekült, akkor a hosszú orrú manó óriásira nőve, a kályha mögül kukkantott ki és ezt duruzsolta: "Mégsem lesz a férjed!"

- Te nem látsz, nem hallasz semmit, testvérkém? - kiáltott Veronika, aki reszketett félelmében és már semmihez sem mert nyúlni. Fränzchen komolyan és nyugodtan fölkelt hímzőrámája mellől és így szólt:

- Mi van ma veled, testvérkém? Mindent összevissza dobálsz, hogy csak úgy csörög és csörömpöl, majd segítek neked.

Most azonban nagy, nevetgélés közben beléptek a jókedvű vendéglányok és ebben a pillanatban Veronika ráeszmélt, hogy a kályha orompárkányát nézte valami alaknak és a rosszul bezárt kályhaajtó zörgését vélte ellenséges szavaknak. De rémületéből nem tudott oly gyorsan felocsúdni, hogy a barátnők észre ne vették volna szokatlan izgalmát, amit sápadtsága és zavart arckifejezése is elárult. Mindenféle vidám dolgot akartak mesélni, de most másra terelték a szót és barátnőjüket faggatták, hogy az Isten szerelmére, mi történt vele. Veronika kénytelen volt bevallani, hogy egész szokatlan gondolatokba merült és fényes nappal hirtelen olyan különös lidércnyomás áldozata lett, ami még sohasem fordult vele elő. Most olyan élénken mesélte el, hogy a szoba valamennyi sarkából egy kis szürke emberke gúnyolta és csúfolta őt, hogy az Oster kisasszonyok félénken néztek körül mindenfelé, sőt hamarosan szorongó érzés fogta el őket. Ekkor belépett Fränzchen a gőzölgő kávéval, és a három lány gyorsan fölocsúdva nevetett saját együgyűségén. Angelikának hívták az idősebbik Oster kisasszonyt, s ő egy tiszt jegyese volt, aki a hadseregben szolgált és olyan régen nem érkezett hír felőle, hogy már-már azt hitték, elesett vagy legalábbis súlyosan megsebesült. Ez mély bánatba döntötte Angelikát, de ma túláradóan jókedvű volt, amin Veronika nem kis mértékben csodálkozott és ezt leplezetlenül meg is mondta neki.

- Kedves barátnőm - felelt Angelika -, te talán nem hiszed, hogy minden gondolatom Viktor, hogy itt van szívemben és elmémben? De hisz éppen ezért vagyok olyan vidám!... Ó, Istenem!... oly boldog, oly üdvözült vagyok egész lelkemben; mert Viktorom jól van, és hamarosan viszontlátom, mint kapitányt, érdemrendekkel kitüntetve, amelyeket határtalan bátorsága szerzett. Jobb karjának súlyos, de korántsem veszélyes sebesülése, amelyet nevezetesen egy ellenséges huszár kardjának csapásától szenvedett, akadályozza az írásban, és tartózkodási helyének gyakori változása, mert semmi esetre sem akarja elhagyni ezredét, ugyancsak meggátolja, hogy hírt adjon nekem, de ma este határozott utasítást kap, hogy elsősorban teljesen gyógyíttassa meg magát. Holnap indul, hogy idejöjjön és amikor majd beszáll a kocsiba, megtudja kapitányi kinevezését.

- De kedves Angelika - szakította félbe Veronika -, te már most tudod mindezt?

- Ne nevess ki, kedves barátnőm - folytatta Angelika -, tudom, nem nevetsz ki, különben a kis szürke emberke büntetésből mindjárt rád néz onnan a tükör mögül, ugye? Elég az hozzá, hogy nem tudok szabadulni bizonyos titokzatos dolgokba vetett hitemtől, mert ezek elég gyakran, mondhatnám szemlélhetően és kézzel foghatóan lépnek életembe. Kiváltképpen az én szememben nem olyan csodálatos és hihetetlen, mint talán másoknak, hogy vannak emberek, akik bizonyos látnoki képességgel rendelkeznek, és általuk ismert, csalhatatlan eszközökkel alkalmazni is tudják. Itt helyben is él egy öregasszony, aki kivételes mértékben rendelkezik ezzel a képességgel. Nem úgy, mint más jövőbelátók, akik kártyából vagy öntött ólomból vagy kávéüledékből jósolnak, hanem bizonyos előkészítés alapján, amelyben részt vesz a kérdező személy is, egy fényesre csiszolt fémtükörben bámulatos összevisszaságban megjelennek mindenféle figurák és alakok, az öregasszony értelmezi őket és belőlük meríti a feltett kérdésre a választ. Tegnap este nála voltam, akkor kaptam Viktorról a híreket, és egyetlen pillanatra sem kételkedem hitelességükben.

Angelika elbeszélése egy szikrát vetett Veronika lelkébe, és ez hamarosan fellobbantotta azt a gondolatot, hogy megkérdezze az öregasszonyt Anselmusról és a saját reményeiről. Megtudta, hogy az öregasszony neve Räuerin asszony, hogy a Seetor előtt egy félreeső utcában lakik, s csak kedden, szerdán és pénteken este hét után, de akkor egész éjszaka napfelkeltéig otthon található, és azt szereti, ha egyedül mennek hozzá. Éppen szerda volt, és Veronika elhatározta, hogy az Oster lányok hazakísérésének ürügyén felkeresi az öregasszonyt; valóban így is történt. Az Elba-híd előtt gyorsan elbúcsúzott az Újvárosban lakó barátnőitől, aztán szapora léptekkel sietett a Seetor felé, és máris ott volt a leírt félreeső szűk utcában; az utca túlsó végén felfedezte a kis vörös házat, amelyben Räuerin asszony lakott. Nem bírt szabadulni bizonyos szorongó érzéstől, sőt egész belsejében reszketett, amikor megállt a ház kapuja előtt. Végre mit sem törődve viszolygásával, összeszedte magát és meghúzta a csengőt, a kapu kinyílt és Veronika a sötét folyosón át a felső emeletre vivő lépcső felé tapogatózott, Angelika leírása szerint.

- Itt lakik Räuerin asszony? - kiáltott be a sivár folyosóba, mert senki sem mutatkozott. Válasz helyett ekkor hosszú, tisztán felismerhető nyávogás hallatszott, és egy hatalmas fekete kandúr, magasra görbített háttal, farkát hullámzó gyűrűkbe ide-oda csavargatva méltóságteljesen lépkedett előtte a szoba ajtajáig, ott újra nyávogott és az ajtó kinyílt.

- Ó, lám csak, kisleánykám, máris itt vagy? Gyere be... gyere be!

Így kiáltott a kilépő alak, és láttára Veronika lába a földbe gyökerezett. Fekete rongyokba burkolt magas szikár asszony! Miközben beszélt, kiugró, hegyes álla reszketett, fogatlan szája, amelyre csontos karvalyorra vetett árnyékot, vigyorgó nevetésbe torzult, és nagypápaszemén keresztül szikrázva lobogott fénylő macskaszeme. A feje köré csavart tarka kendő alól előmeredezett sörteszerű fekete haja, de az undorító arcon a legborzalmasabb volt a két nagy égési folt, amely arcának bal feléről orrán áthúzódott. Veronikának a lélegzete is elakadt és kiáltása, amellyel könnyíteni akart szorongatott keblén, mély sóhajtássá tompult, amikor a boszorkány csontkeze megragadta és behúzta a szobába. Odabenn minden nyüzsgött és mozgott, őrjítő sivalkodás, nyávogás, károgás, csiripelés összevisszasága uralkodott. A vénasszony öklével az asztalra csapott és így kiáltott:

- Csönd legyen, ti semmirekellők! - És a cerkófmajmok vinnyogva másztak fel a magas nyoszolyára és a tengeri malacok a kályha alá futottak és a holló a kerek tükrön csapkodott szárnyával; csak a fekete kandúr maradt nyugodtan ülve a nagy, párnázott széken, amelyre mindjárt belépéskor felugrott, mintha a szidalmak őt nem illették volna. Mihelyt csönd lett a szobában, Veronikának is visszatért a bátorsága: idebenn már nem volt olyan hátborzongató, mint kint a folyosón, sőt az asszonyt sem látta most olyan rusnyának. Csak most nézett körül a szobában! A mennyezetről mindenféle rút, kitömött állat lógott le, a padlón soha nem látott különös kacatok hevertek és a kandallóban gyér kék tűz égett, csak olykor sistergett fel sárga szikrázásban; de azután felülről lefelé valami sustorgás hallatszott és szinte eltorzult, nevető emberarcú utálatos denevérek röpködtek ide-oda; a láng minduntalan a kormos falat nyaldosta és ilyenkor metsző, üvöltő jajgatás hallatszott, úgyhogy Veronikát félelem és borzalom fogta el.

- Engedelmével, kis kisasszony! - szólt mosolyogva a vénasszony, fogott egy nagy seprűt és azt egy rézüstbe mártva, meglocsolta a kandallót. Erre kialudt a tűz, és mintha sűrű fekete füst töltötte volna meg, koromsötét lett a szoba; a vénasszony bement egy kamrácskába és csakhamar égő lámpással tért vissza, Veronika pedig már nem látta az állatokat és kacatokat: közönséges, szegényesen berendezett szobában volt. A vénasszony közelebb lépett a kislányhoz és recsegő hangon így szólt:

- Jól tudom, mit keresel nálam, lányom; arról van szó, hogy tudni szeretnéd, vajon feleségül mégy-e Anselmushoz, ha udvari tanácsos lesz belőle.

Veronika megdermedt a csodálkozástól és ijedtségtől, de az öreg folytatta:

- Hiszen otthon, a papánál mindent elmondtál nekem, amikor előtted állt a kávéskanna, mert tudd meg, én voltam a kávéskanna, nem ismertél rám? Hallgass rám, kislányom! Hagyd, hagyd Anselmust, gonosz ember, fiacskáim arcába taposott, kedves fiacskáimnak, a pirosarcú almáknak, amelyek, ha az emberek megvásárolták őket, táskájukból visszagurulnak az én kosaramba. Ő az öreggel tart, s tegnapelőtt arcomba öntötte azt az átkozott auripigmentet*, hogy csaknem megvakultam tőle. Még láthatod az égési sebeket, kislányom! Hagyd őt, mondj le róla! Nem szeret téged, mert az aranyos-zöld kígyót szereti, sohasem lesz belőle udvari tanácsos, mert a szalamandrákhoz szegődött és a zöld kígyót akarja feleségül venni, hagyd őt, mondj le róla!

Veronika tulajdonképpen erős, szilárd lelkületű volt és hamarosan le tudta küzdeni kislányos ijedelmét, most egy lépést hátrált és komoly-higgadtan szólt.

- Néni, hallottam arról a képességedről, hogy a jövőbe látsz, és ezért, talán túlzott kíváncsiságból és elhamarkodva meg akartam tudni tőled, vajon enyém lesz-e valaha Anselmus, akit szeretek és nagyra becsülök. Ha tehát kívánságom teljesítése helyett bolond, esztelen fecsegéseddel akarsz ingerelni, helytelenül cselekszel, mert én csak azt kívántam, amit tudomásom szerint másoknak megadtál. Minthogy látom, ismered legtitkosabb gondolataimat, talán csakugyan könnyen felderíthetnél előttem egyet-mást, ami kínoz és aggaszt, de most, hogy ilyen ostobán rágalmaztad a derék Anselmust, nem is kérdezek tőled egyebet. Jó éjszakát!

El akart sietni, de a vénasszony jajgatva és siránkozva térdre borult, a leányt ruhájánál fogva visszatartotta és így kiáltott:

- Veronikácska, hát már nem ismered az öreg Liesét, aki annyit hordozott karjában, ápolt és kényeztetett?

Veronika alig hitt a szemének; mert ráismert az öregségtől és főleg az égési sebektől alaposan eltorzított egykori dajkájára, aki sok évvel ezelőtt eltűnt Paulmann segédtanító házából. Az öregasszony egyszerre egészen megváltozott: a csúnya, tarkafoltos kendő helyett tisztes főkötő volt rajta és a fekete rongyok helyett nagyvirágos kabátot viselt, ahogy máskor öltözködni szokott. Felállt a padlóról és karjába zárva Veronikát, így folytatta:

- Talán mindaz, amit mondtam neked, esztelenségnek hangzott, de sajnos így van. Anselmus sok fájdalmat okozott nekem, bár akarata ellenére; Lindhorst levéltáros karmai közé került, és az öreg hozzá akarja adni a lányát. A levéltáros a legnagyobb ellenségem és sok mindent mondhatnék róla, de nem értenéd meg vagy legalábbis nagyon megrémülnél. Ő varázsló, én azonban javasasszony vagyok; ám legyen! De látom, hogy te nagyon szereted Anselmust, és minden erőmmel segíteni akarok neked, hogy igazán boldog légy és szépen, kívánságod szerint kerülj a nászágyba!

- De az Isten szerelmére, mondd meg nekem, Liese...! - vetette közbe Veronika.

- Szót se, gyermekem, szót se - szakította félbe az öregasszony -, tudom, mit akarsz mondani! Ez lett belőlem, ami vagyok, mert ezzé kellett lennem, nem tehettem másképp. Nos tehát... ismerem az eszközt, amely kigyógyítja Anselmust a zöld kígyó iránt érzett esztelen szerelméből, és őt, mint a legszeretetreméltóbb udvari tanácsost, karjaidba vezeti; de neked is segítened kell!

- Mondd csak meg bátran, Liese! Mindent megteszek, mert nagyon szeretem Anselmust! - suttogta alig hallhatóan Veronika.

- Ismerlek - folytatta az öregasszony -, bátor kislány vagy, hiába akartalak a mumussal elaltatni, mert éppen akkor nyitottad tágra a szemedet, hogy megláthasd a mumust, bementél a leghátsó sötét szobába, és apád fésülködőköpenyében gyakran ijesztgetted a szomszéd gyerekeit. Nos tehát, ha tudományom segítségével komolyan le akarod győzni Lindhorst levéltárost és a zöld kígyót, ha komolyan akarod, hogy Anselmus mint udvari tanácsos, a férjed legyen, akkor a következő napéjegyenlőség éjszakáján tizenegy órakor lopakodj ki apád házából és jöjj hozzám; akkor kimegyek veled a keresztútra, amely innen nem messze szeli át a földeket, ott előkészítünk minden szükségeset, és ne rémítsen meg, ha talán csodálatos dolgokat látsz. És most, jó éjszakát kislányom, a papa vár már a levessel!

Veronika elsietett, szilárdan eltökélte, hogy nem mulasztja el a napéjegyenlőség éjszakáját; mert Liesének igaza van - gondolta magában - Anselmus csodálatos kötelékekbe bonyolódott, de én megváltom őt ezektől, és az enyém lesz és enyém is marad Anselmus udvari tanácsos!

Fünfte Vigilie.

Die Frau Hofrätin Anselmus. — Cicero de officiis. — Meerkatzen und anderes Gesindel. — Die alte Lise. — Das Aequinoctium.

Mit dem Anselmus ist nun einmal in der Welt nichts anzufangen, sagte der Konrektor Paulmann, alle meine guten Lehren, alle meine Ermahnungen sind fruchtlos, er will sich ja zu gar nichts applizieren, unerachtet er die besten Schulstudia besitzt, die denn doch die Grundlage von allem sind. Aber der Registrator Heerbrand erwiderte schlau und geheimnisvoll lächelnd: Lassen Sie dem Anselmus doch nur Raum und Zeit, wertester Konrektor, das ist ein kurioses Subjekt, aber es steckt viel in ihm und wenn ich sage: viel, so heißt das: ein geheimer Sekretär, oder wohl gar ein Hofrat. — Hof — fing der Konrektor im größten Erstaunen an, das Wort blieb ihm stecken. — Still, still, fuhr der Registrator Heerbrand fort, ich weiß, was ich weiß! Schon seit zwei Tagen sitzt er bei dem Archivarius Lindhorst und kopiert, und der Archivarius sagte gestern Abend auf dem Kaffeehause zu mir: Sie haben mir einen wackern Mann empfohlen, Verehrter; aus dem wird was; — und nun bedenken Sie des Archivarii Konnexionen — still — still — sprechen wir uns übers Jahr! — Mit diesen Worten ging der Registrator in fortwährendem schlauem Lächeln zur Tür hinaus und ließ den vor Erstaunen und Neugier verstummten Konrektor im Stuhle festgebannt sitzen. Aber auf Veronika hatte das Gespräch einen ganz eignen Eindruck gemacht. Habe ich's denn nicht schon immer gewußt, dachte sie, daß der Herr Anselmus ein recht gescheiter, liebenswürdiger junger Mann ist, aus dem noch was Großes wird? Wenn ich nur wüßte, ob er mir wirklich gut ist! — Aber hat er mir nicht jenen Abend, als wir über die Elbe fuhren, zweimal die Hand gedrückt? Hat er mich nicht im Duett angesehen mit solchen ganz sonderbaren Blicken, die bis ins Herz drangen? Ja, ja, er ist mir wirklich gut — und ich — Veronika überließ sich ganz, wie junge Mädchen wohl pflegen, den süßen Träumen von einer heitern Zukunft. Sie war Frau Hofrätin, bewohnte ein schönes Logis in der Schloßgasse oder auf dem Neumarkt, oder auf der Moritzstraße — der moderne Hut, der neue türkische Schal stand ihr vortrefflich — sie frühstückte im eleganten Negligee im Erker, der Köchin die nötigen Befehle für den Tag erteilend. »Aber daß Sie mir die Schüssel nicht verdirbt, es ist des Herrn Hofrats Leibessen!« — Vorübergehende Elegants schielen herauf, sie hört deutlich: »Es ist doch eine göttliche Frau, die Hofrätin, wie ihr das Spitzenhäubchen so allerliebst steht!« — Die geheime Rätin Ypsilon schickt den Bedienten und läßt fragen, ob es der Frau Hofrätin gefällig wäre, heute ins Linkesche Bad zu fahren? — »Viel Empfehlungen, es täte mir unendlich leid, ich sei schon engagiert zum Tee bei der Präsidentin Tz.« — Da kommt der Hofrat Anselmus, der schon früh in Geschäften ausgegangen, zurück; er ist nach der letzten Mode gekleidet; »wahrhaftig schon zehn,« ruft er, indem er die goldne Uhr repetieren läßt und der jungen Frau einen Kuß gibt: »wie geht's, liebes Weibchen, weißt Du auch, was ich für Dich habe?« fährt er schäkernd fort und zieht ein Paar herrliche, nach der neuesten Art gefaßte Ohrringe aus der Westentasche, die er ihr statt der sonst getragenen gewöhnlichen einhängt. »Ach, die schönen niedlichen Ohrringe!« ruft Veronika ganz laut und springt, die Arbeit wegwerfend, vom Stuhl auf, um in dem Spiegel die Ohrringe wirklich zu beschauen. »Nun, was soll denn das sein?« sagte der Konrektor Paulmann, der, eben in Cicero de officiis vertieft, beinahe das Buch fallen gelassen, »man hat ja Anfälle wie der Anselmus.« Aber da trat der Student Anselmus, der wider seine Gewohnheit sich mehrere Tage nicht hatte sehen lassen ins Zimmer, zu Veronikas Schreck und Erstaunen, denn in der Tat war er in seinem ganzen Wesen verändert. Mit einer gewissen Bestimmtheit, die ihm sonst gar nicht eigen, sprach er von ganz andern Tendenzen seines Lebens, die ihm klar geworden, von den herrlichen Aussichten, die sich ihm geöffnet, die mancher aber gar nicht zu schauen vermöchte. Der Konrektor Paulmann wurde, der geheimnisvollen Rede des Registrators Heerbrand gedenkend, noch mehr betroffen und konnte kaum eine Silbe hervorbringen, als der Student Anselmus, nachdem er einige Worte von dringender Arbeit bei dem Archivarius Lindhorst fallen gelassen und der Veronika mit eleganter Gewandtheit die Hand geküßt, schon die Treppe hinunter, auf und von dannen war. »Das war ja schon der Hofrat,« murmelte Veronika in sich hinein, »und er hat mir die Hand geküßt, ohne dabei auszugleiten oder mir auf den Fuß zu treten, wie sonst! — er hat mir einen recht zärtlichen Blick zugeworfen — er ist mir wohl in der Tat gut.« — Veronika überließ sich aufs neue jener Träumerei, indessen war es als träte immer eine feindselige Gestalt unter die lieblichen Erscheinungen, wie sie aus dem künftigen häuslichen Leben als Frau Hofrätin hervorgingen, und die Gestalt lachte recht höhnisch und sprach: »das ist ja alles recht dummes ordinäres Zeug und noch dazu erlogen, denn der Anselmus wird nimmermehr Hofrat und Dein Mann; er liebt Dich ja nicht, unerachtet Du blaue Augen hast und einen schlanken Wuchs und eine feine Hand.« — Da goß sich ein Eisstrom durch Veronikas Inneres und ein tiefes Entsetzen vernichtete die Behaglichkeit, mit der sie sich nur noch erst im Spitzenhäubchen und den eleganten Ohrringen gesehen. Die Tränen wären ihr beinahe aus den Augen gestürzt und sie sprach laut: »Ach, es ist ja wahr, er liebt mich nicht und ich werde nimmermehr Frau Hofrätin!« »Romanstreiche, Romanstreiche!« schrie der Konrektor Paulmann, nahm Hut und Stock und eilte zornig von dannen. — Das fehlte noch, seufzte Veronika und ärgerte sich recht über die zwölfjährige Schwester, welche, teilnahmslos an ihrem Rahmen sitzend, fortgestickt hatte. Unterdessen war es beinahe drei Uhr geworden und nun gerade Zeit das Zimmer aufzuräumen und den Kaffeetisch zu ordnen; denn die Mesdemoiselles Oster hatten sich bei der Freundin ansagen lassen. Aber hinter jedem Schränkchen, das Veronika wegrückte, hinter den Notenbüchern, die sie vom Klavier, hinter jeder Tasse, hinter der Kaffeekanne, die sie aus dem Schrank nahm, sprang jene Gestalt wie ein Alräunchen hervor und lachte höhnisch und schlug mit den kleinen Spinnenfingern Schnippchen und schrie: er wird doch nicht Dein Mann, er wird doch nicht Dein Mann! Und dann, wenn sie alles stehen und liegen ließ und in die Mitte des Zimmers flüchtete, sah es mit langer Nase riesengroß hinter dem Ofen hervor und knurrte und schnurrte: er wird doch nicht Dein Mann! »Hörst Du denn nichts, siehst Du denn nichts, Schwester?« rief Veronika, die vor Furcht und Zittern gar nichts mehr anrühren mochte. Fränzchen stand ganz ernsthaft und ruhig von ihrem Stickrahmen auf und sagte: »Was ist Dir denn heute, Schwester? Du wirfst ja alles durcheinander, daß es klippert und klappert, ich muß Dir nur helfen.« Aber da traten schon die muntern Mädchen in vollem Lachen herein und in dem Augenblick wurde nun auch Veronika gewahr, daß sie den Ofenaufsatz für eine Gestalt und das Knarren der übel verschlossenen Ofentür für die feindseligen Worte gehalten hatte. Von einem innern Entsetzen gewaltsam ergriffen, konnte sie sich aber nicht so schnell erholen, daß die Freundinnen nicht ihre ungewöhnliche Spannung, die selbst ihre Blässe, ihr verstörtes Gesicht verriet, hätten bemerken sollen. Als sie schnell abbrechend von all dem Lustigen, das sie eben erzählen wollten, in die Freundin drangen, was ihr denn um des Himmels willen widerfahren, mußte Veronika eingestehen, wie sie sich ganz besondern Gedanken hingegeben und plötzlich am hellen Tage von einer sonderbaren Gespensterfurcht, die ihr sonst gar nicht eigen, übermannt worden. Nun erzählte sie so lebhaft, wie aus allen Winkeln des Zimmers ein kleines graues Männchen sie geneckt und gehöhnt habe, daß die Mesdemoiselles Oster sich schüchtern nach allen Seiten umsahen und ihnen bald gar unheimlich und grausig zu Mute wurde. Da trat Fränzchen mit dem dampfenden Kaffee herein, und alle drei sich besinnend, lachten über ihre eigene Albernheit. Angelika, so hieß die älteste Oster, war mit einem Offizier versprochen, der bei der Armee stand und von dem die Nachrichten solange ausgeblieben, daß man an seinem Tode, oder wenigstens an seiner schweren Verwundung kaum zweifeln konnte. Dies hatte Angelika in die tiefste Betrübnis gestürzt, aber heute war sie fröhlich bis zur Ausgelassenheit, worüber Veronika sich nicht wenig wunderte und es ihr unverhohlen äußerte. »Liebes Mädchen«, sagte Angelika, »glaubst Du denn nicht, daß ich meinen Viktor immerdar im Herzen, in Sinn und Gedanken trage? aber eben deshalb bin ich so heiter! — ach Gott! — so glücklich, so selig in meinem ganzen Gemüte! denn mein Viktor ist wohl, und ich sehe ihn in weniger Zeit als Rittmeister, geschmückt mit den Ehrenzeichen, die ihm seine unbegrenzte Tapferkeit erwarben, wieder. Eine starke, aber durchaus nicht gefährliche Verwundung des rechten Arms, und zwar durch den Säbelhieb eines feindlichen Husaren, verhindert ihn zu schreiben, und der schnelle Wechsel seines Aufenthaltes, da er durchaus sein Regiment nicht verlassen will, macht es auch noch immer unmöglich mir Nachricht zu geben; aber heute Abend erhält er die bestimmte Weisung, sich erst ganz heilen zu lassen. Er reiset morgen ab, um herzukommen, und indem er in den Wagen steigen will, erfährt er seine Ernennung zum Rittmeister,« — »Aber liebe Angelika,« fiel Veronika ein, »das weißt Du jetzt schon alles?« — »Lache mich nicht aus, liebe Freundin,« fuhr Angelika fort, »aber Du wirst es nicht, denn könnte nicht Dir zur Strafe gleich das kleine graue Männchen dort hinter dem Spiegel hervorgucken? — Genug, ich kann mich von dem Glauben an gewisse geheimnisvolle Dinge nicht losmachen, weil sie oft genug ganz sichtbarlich und handgreiflich, möcht' ich sagen, in mein Leben getreten. Vorzüglich kommt es mir nun garnicht einmal so wunderbar und unglaublich vor, als manchem andern, daß es Leute geben kann, denen eine gewisse Sehergabe eigen, die sie durch ihnen bekannte untrügliche Mittel in Bewegung zu setzen wissen. Es ist hier am Orte eine alte Frau, die diese Gabe besonders besitzt. Nicht sowie andere ihres Gelichters, prophezeit sie aus Karten, gegossenem Blei oder aus dem Kaffeesatze, sondern nach gewissen Vorbereitungen, an denen die fragende Person teilnimmt, erscheint in einem hellpolierten Metallspiegel ein wunderliches Gemisch von allerlei Figuren und Gestalten, welche die Alte deutet und aus ihnen die Antwort auf die Frage schöpft. Ich war gestern Abend bei ihr und erhielt jene Nachrichten von meinem Viktor, an deren Wahrheit ich nicht einen Augenblick zweifle.« — Angelika's Erzählung warf einen Funken in Veronika's Gemüt, der schnell den Gedanken entzündete, die Alte über den Anselmus und über ihre Hoffnungen zu befragen. Sie erfuhr, daß die alte [Alte] Frau Rauerin hieße, in einer entlegenen Straße vor dem Seetor wohne, durchaus nur Dienstags, Mittwochs und Freitags von sieben Uhr abends, dann aber die ganze Nacht hindurch bis zum Sonnen-Aufgang zu treffen sei und es gern sehe, wenn man allein komme. — Es war eben Mittwoch, und Veronika beschloß, unter dem Vorwande die Osters nach Hause zu begleiten, die Alte aufzusuchen, welches sie denn auch in der Tat ausführte. Kaum hatte sie nämlich von den Freundinnen, die in der Neustadt wohnten, vor der Elbbrücke Abschied genommen, als sie geflügelten Schrittes vor das Seetor eilte und sich bald in der beschriebenen abgelegenen engen Straße befand, an deren Ende sie das kleine rote Häuschen erblickte, in welchem die Frau Rauerin wohnen sollte. Sie konnte sich eines gewissen unheimlichen Gefühls, ja eines innern Erbebens nicht erwehren, als sie vor der Haustür stand. Endlich raffte sie sich, des innern Widerstrebens unerachtet, zusammen, und zog an der Klingel, worauf sich die Tür öffnete und sie durch den finstern Gang nach der Treppe tappte, die zum obern Stock führte, wie es Angelika beschrieben. »Wohnt hier nicht die Frau Rauerin?« rief sie in den öden Hausflur hinein, als sich niemand zeigte; da erscholl statt der Antwort ein langes klares Miau, und ein großer schwarzer Kater schritt mit hochgekrümmtem Rücken, den Schweif in Wellenringeln hin- und herdrehend, gravitätisch vor ihr her bis an die Stubentür, die auf ein zweites Miau geöffnet wurde. »Ach sieh da, Töchterchen, bist Du schon hier? komm herein — herein!« So rief die heraustretende Gestalt, deren Anblick Veronika an den Boden festbannte. Ein langes, hagres, in schwarze Lumpen gehülltes Weib! indem sie sprach, wackelte das hervorragende spitze Kinn, verzog sich das zahnlose Maul, von der knöchernen Habichtsnase beschattet, zum grinsenden Lächeln, und leuchtende Katzenaugen flackerten Funken werfend durch die große Brille. Aus dem bunten um den Kopf gewickelten Tuche starrten schwarze borstige Haare hervor, aber zum Gräßlichen erhoben das ekle Antlitz zwei große Brandflecke, die sich von der linken Backe über die Nase wegzogen. — Veronika's Atem stockte, und der Schrei, der der gepreßten Brust Luft machen sollte, wurde zum tiefen Seufzer, als der Hexe Knochenhand sie ergriff und in das Zimmer hineinzog. Drinnen regte und bewegte sich alles, es war ein Sinne verwirrendes Quieken und Miauen und Gekrächze und Gepiepe durcheinander. Die Alte schlug mit der Faust auf den Tisch und schrie: Still da, ihr Gesindel! Und die Meerkatzen kletterten winselnd auf das hohe Himmelbett, und die Meerschweinchen liefen unter den Ofen und der Rabe flatterte auf den runden Spiegel; nur der schwarze Kater, als gingen ihn die Scheltworte nichts an, blieb ruhig auf dem großen Polsterstuhl sitzen, auf den er gleich nach dem Eintritt gesprungen. —

Sowie es still wurde, ermutigte sich Veronika; es war ihr nicht so unheimlich als draußen auf dem Flur, ja selbst das Weib schien ihr nicht mehr so scheußlich. Jetzt erst blickte sie im Zimmer umher. — Allerhand häßliche ausgestopfte Tiere hingen von der Decke herab, unbekanntes seltsames Geräte lag durcheinander auf dem Boden, und in dem Kamin brannte ein blaues sparsames Feuer, das nur dann und wann in gelben Funken emporknisterte; aber dann rauschte es von oben herab, und ekelhafte Fledermäuse wie mit verzerrten lachenden Menschengesichtern schwangen sich hin und her, und zuweilen leckte die Flamme herauf an der rußigen Mauer, und dann erklangen schneidende, heulende Jammertöne, daß Veronika von Angst und Grausen ergriffen wurde. »Mit Verlaub, Mamsellchen,« sagte die Alte schmunzelnd, erfaßte einen großen Wedel und besprengte, nachdem sie ihn in einen kupfernen Kessel getaucht, den Kamin. Da erlosch das Feuer, und wie von dickem Rauch erfüllt, wurde es stockfinster in der Stube, aber bald trat die Alte, die in ein Kämmerchen gegangen, mit einem angezündeten Licht wieder herein, und Veronika erblickte nichts mehr von den Tieren, von den Gerätschaften, es war eine gewöhnliche ärmlich ausstaffierte Stube. Die Alte trat ihr näher und sagte mit schnarrender Stimme: »Ich weiß wohl, was Du bei mir willst, mein Töchterchen: was gilt es, Du möchtest erfahren, ob Du den Anselmus heiraten wirst, wenn er Hofrat worden!« — Veronika erstarrte vor Staunen und Schreck, aber die Alte fuhr fort: »Du hast mir ja alles gesagt zu Hause beim Papa, als die Kaffeekanne vor Dir stand, ich war ja die Kaffeekanne, hast Du mich denn nicht gekannt? Töchterchen, höre! Laß ab, laß ab, von dem Anselmus, das ist ein garstiger Mensch, der hat meinen Söhnlein ins Gesicht getreten, meinen lieben Söhnlein, den Äpfelchen mit den roten Backen, die, wenn sie die Leute gekauft haben, ihnen wieder aus den Taschen in meinen Korb zurückrollen. Er hält's mit dem Alten; er hat mir vorgestern den verdammten Auripigment ins Gesicht gegossen, daß ich beinahe darüber erblindet, Du kannst noch die Brandflecken sehen, Töchterchen! Laß ab von ihm, laß ab! — Er liebt Dich nicht: denn er liebt die goldgrüne Schlange, er wird niemals Hofrat werden, weil er sich bei den Salamandern hat anstellen lassen, und er will die grüne Schlange heiraten, laß ab von ihm, laß ab!« — Veronika, die eigentlich ein festes standhaftes Gemüt hatte und mädchenhaften Schreck bald zu überwinden wußte, trat einen Schritt zurück und sprach mit ernsthaftem gefaßtem Ton: »Alte! ich habe von Eurer Gabe in die Zukunft zu blicken gehört und wollte darum, vielleicht zu neugierig und voreilig, von Euch wissen, ob wohl Anselmus, den ich liebe und hoch schätze, jemals mein werden würde. Wollt Ihr mich daher, statt meinen Wunsch zu erfüllen, mit Eurem tollen unsinnigen Geschwätze necken, so tut Ihr Unrecht; denn ich habe nur gewollt, was Ihr Andern, wie ich weiß, gewährtet. Da Ihr, wie es scheint, meine innigsten Gedanken wisset, so wäre es Euch vielleicht ein Leichtes gewesen, mir manches zu enthüllen, was mich jetzt quält und ängstigt, aber nach Euern albernen Verleumdungen des guten Anselmus mag ich von Euch weiter nichts erfahren. Gute Nacht!« — Veronika wollte davoneilen, da fiel die Alte weinend und jammernd auf die Knie nieder und rief das Mädchen am Kleide festhaltend: »Veronikchen, kennst Du denn die alte Lise nicht mehr, die Dich so oft auf den Armen getragen und gepflegt und gehätschelt?« Veronika traute kaum ihren Augen; denn sie erkannte ihre, freilich nur durch hohes Alter und vorzüglich durch die Brandflecke entstellte ehemalige Wärterin, die vor mehreren Jahren aus des Konrektor Paulmann's Hause verschwand. Die Alte sah auch nun ganz anders aus, sie hatte statt des häßlichen buntgefleckten Tuches, eine ehrbare Haube, und statt der schwarzen Lumpen eine großblumige Jacke an, wie sie sonst wohl gekleidet gegangen. Sie stand vom Boden auf und fuhr, Veronika in ihre Arme nehmend, fort: es mag Dir alles, was ich Dir gesagt, wohl recht toll vorkommen, aber es ist dem leider so. Der Anselmus hat mir viel zu Leide getan, doch wider seinen Willen; er ist dem Archivarius Lindhorst in die Hände gefallen, und der will ihn mit seiner Tochter verheiraten. Der Archivarius ist mein größter Feind, und ich könnte Dir allerlei Dinge von ihm sagen, die würdest Du aber nicht verstehen, oder Dich doch sehr entsetzen. Er ist der weise Mann, aber ich bin die weise Frau — es mag darum sein! — Ich merke nun wohl, daß Du den Anselmus recht lieb hast, und ich will Dir mit allen Kräften beistehen, daß Du recht glücklich werden und fein ins Ehebett kommen sollst, wie Du es wünschest.« — »Aber sage Sie mir um des Himmels willen, Lise!« fiel Veronika ein — Still, Kind — still! unterbrach sie die Alte, ich weiß was Du sagen willst, ich bin das worden, was ich bin, weil ich es werden mußte, ich konnte nicht anders. Nun also! — ich kenne das Mittel, das den Anselmus von der törichten Liebe zur grünen Schlange heilt und ihn als den liebenswürdigsten Hofrat in Deine Arme führt; aber Du mußt helfen! — »Sage es nur gerade heraus, Lise! ich will ja alles tun; denn ich liebe den Anselmus sehr!« lispelte Veronika kaum hörbar. — Ich kenne Dich, fuhr die Alte fort, als ein beherztes Kind, vergebens habe ich Dich mit dem Wauwau zum Schlaf treiben wollen: denn gerade alsdann öffnetest Du die Augen, um den Wauwau zu sehen; Du gingst ohne Licht in die hinterste Stube und erschrecktest oft in des Vaters Pudermantel des Nachbars Kinder. Nun also! — ist's Dir Ernst, durch meine Kunst den Archivarius Lindhorst und die grüne Schlange zu überwinden, ist's Dir Ernst, den Anselmus als Hofrat Deinen Mann zu nennen, so schleiche Dich in der künftigen Tag- und Nachtgleiche nachts um elf Uhr aus des Vaters Hause und komme zu mir; ich werde dann mit Dir auf den Kreuzweg gehen, der unfern das Feld durchschneidet, wir bereiten das nötige, und alles wunderliche was Du vielleicht erblicken wirst, soll Dich nicht anfechten. Und nun, Töchterchen, gute, Nacht, der Papa wartet schon mit der Suppe. — Veronika eilte von dannen, fest stand bei ihr der Entschluß, die Nacht des Äquinoktiums nicht zu versäumen, denn, dachte sie, die Lise hat Recht, der Anselmus ist verstrickt in wunderliche Bande, aber ich erlöse ihn daraus und nenne ihn mein immerdar und ewiglich, mein ist und bleibt er, der Hofrat Anselmus.