Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831)

Hegel filozófiájában a fejlődés a rendszer alapgondolatává válik. A szubjektum-objektum-transzcendentális szubjektum hármassága itt egy fejlődési folyamat három lépéseként jelenik meg. E lépéseket Hegel rendre a tézis, antitézis, szintézis kifejezésekkel nevezi meg.

A fejlődés első lépése a tézis: a fejlődés szubjektuma (tehát az a dolog, aminek a fejlődését megfigyeljük) állítja önmagát (a görög theszisz kifejezés, amelyből tézis szavunk származik, 'állítás'-t jelent). A második lépés az antitézis, amelynek során a fejlődés szubjektuma tagadja saját korábbi formáját azáltal, hogy mássá válik, mint ami eddig volt. A harmadik lépés a szintézis, amelyben a szubjektum az antitézis állapotát illeti tagadással, és önnön eredeti állapotához tér vissza (hiszen a tézishez képest ez már a tagadás tagadása), de magasabb fokon.

Azt a filozófiai módszert, amely a jelenségekben ezt a három lépésből álló fejlődési sorozatot ismeri meg, Hegel dialektikának nevezi; a tézis-antitézis-szintézis fenti értelemben vett hármasát pedig az utókor hegeli triádának.

Hegel tanításában a fejlődés szubjektuma a Szellem: ennek a fejlődését vizsgálja a filozófus életműve. (Szellem alatt a tág értelmű kultúrát, az emberiség történelmét meghatározó erőt érti.)

Tézis: Fejlődése kezdetén a Szellem absztrakt, fogalmi létként áll fenn. Ez az absztrakt lét belső fejlődés eredményeként gazdagodni és konkretizálódni kezd.

Antitézis: Fejlődésének egy pontján a Szellem - Hegel kifejezésével élve - "átcsap saját máslétébe": természetté válik. Szervetlen, majd szerves természetként fejlődik tovább, létrehozza a növény- és állatvilágot, majd a biológia legmagasabb rendű teremtményét, az embert.

Szintézis: Az emberben a Szellem ráébred önnön szellemvoltára, és visszaveszi magát a természetből.

A szintézis mozzanatán belül újabb dialektikus fejlődési folyamat játszódik le. Az önmagát szellemként fölismerő Szellem kezdetben (az emberi történelem hajnalán) az egyes ember szubjektív szellemeként létezik. A társadalmi lét kialakulásával a Szellem a társadalmi intézményekben (jog, politika, morál) tárgyiasul, és objektív szellemként létezik tovább. Végül az emberi tevékenység legmagasabb rendű alkotásaiban, a művészetben, a vallásban és a filozófiában Abszolút Szellemként jelenik meg.

A hegeli filozófia rendkívüli teljesítménye abban áll, hogy egyetlen rendszerbe illesztve tárgyalja a következő filozófiai tudományokat:

• logika (az absztrakt Szellemről alkotott tanítás)

• természetfilozófia (a természetté vált Szellem tana)

• pszichológia (a szubjektív emberi szellem tana)

• jog- és történetfilozófia (az intézményekben tárgyiasult Szellem tana)

• esztétika

• vallásfilozófia

• filozófiatörténet

Forrás: Steiger Kornél: Filozófia. Tankönyv a középiskolák számára. Második, átdolgozott és bővített kiadás. Holnap Kiadó, Budapest, 2002 138-140. oldal)

A szellem fenomenológiája című művét (első kiadás: 1807) a filozófiai legendárium szerint Hegel a porosz hadsereg vereségével végződő jénai csata napján (1806. október 14.) fejezte be, azon a napon, amikor maga is láthatta a városba diadalmasan bevonuló Napóleont, akit a német polgárság a változások előmozdítójaként ünnepelt. A könyv alapgondolata, hogy a széles értelemben vett kultúra (Hegel szóhasználatában: a szellem) történeti kialakulása és változása logikai szükségszerűségek láncolataként ragadható meg. Elméletében tehát a történeti sorrend egybeesik a logikai sorrenddel. A történeti sorrend ugyanakkor az érettség rangsora is, azaz az időbeni előrehaladás értékbeli gyarapodást is jelent. Az emberi tudás fejlődése egyenes vonalú, egyirányú előrehaladásként ragadható meg.

1817-ben rendezte sajtó alá A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai című összefoglaló művét, amelyben a logikát, a természetfilozófiát és a szellemfilozófiát foglalta rendszerbe. A francia forradalom után kialakult társadalmi-politikai helyzettel teoretikusan számot vető mű talán legfontosabb gondolata, hogy a világmindenség rendszerezett egység, amelynek alapja a szellem fejlődése. A szellem fejlődése a gondolkodás, a természet megismerése és a szellem önmegismerése-önkifejezése útján megy végbe, az utóbbi pedig a történelem, a művészetek, a vallás és a filozófia révén valósul meg. A szellem a filozófiában ismer magára, így zárul a kör. A szellem spirálra emlékeztető útja a tézisek és antitézisek ütközésén, majd szintézisén halad előre, amire idővel újabb antitézis következik.

Forrás: Cultura: >>>

A történelem szükségszerű menetét Hegel szerint a benne munkálkodó abszolút eszme, a világszellem szabja meg, s az egyének az ő eszközei: az egyes ember a saját érdekei és szenvedélyei szerint cselekszik, ám a világszellem, az ész „cselt vet” neki, s egyúttal saját célját is megvalósíttatja vele. A világtörténelmi folyamatot periódusokra osztja: (1) Keleti világ: Kína, India, Perzsia, Nyugat-Ázsia (ezen belül: főniciaiak, szíriaiak, izraeliták), Egyiptom. (2) Görög világ: a poliszoktól a hellenizmusig. (3) Római világ: a császári Róma kialakulása és fejlődése, a kereszténység kifejlődésével, elterjedésével és hatalomra jutásával bezárólag. (3) Keresztény-germán világ, éspedig két szakaszban: (a) a bizánci birodalom és a népvándorlás küzdelme, majd az iszlám és a frank birodalom harca és az ebből létrejövő európai középkor; (b) az újkor kialakulása a reformáció és a forradalmak nyomán. Hegel tehát népekhez és kultúrákhoz köti a történelem menetének szakaszait. Minden nagy nép, minden világtörténelmi nemzet csak egyszer kerül a történelem élvonalába, azután – a világszellem célját megvalósítva – alárendelődik. Az egyes világtörténelmi nemzetek egy-egy sajátos történelmi helyzetben kerülnek abba a helyzetbe, hogy ők képviseljék az adott történelmi korszakban a leginkább előrehaladott viszonyokat: az egyes „népszellemek” ilyenkor a világszellem sajátos megjelenési formáit jelentik.

Hegel nem kíván a történelembe semmiféle külön előzetes elgondolást (prekoncepciót) belevinni; egy előfeltevése azonban csakugyan van: az a meggyőződés, hogy a történelemben végül mindig az ész érvényesül. A történelem a természeti állapotból való kiemelkedéssel kezdődik ugyan, ahol az ember léte még egészen állatias vonásokat mutat – de azért mégsem azonos az állati léttel, éppen mert neki megvan az a képessége, hogy magasabb fokokra emelkedjen. A természetben csak körforgás érvényesül, a történelemben viszont valódi előrehaladás az időben. Ez az evolúció. Ami kezdettől lehetőség szerint adva volt, az a fejlődés során folyamatosan és egyre inkább kibontakozik. Az emberi szellem, az emberi természet nagyon sok különböző alakot mutat, ugyanakkor minden egyes emberre jellemző; „valójában az általános egy és ugyanaz a lényeg a legkülönbözőbb módosulásokban”. Persze az embert sok minden meghatározza a történelemben is, de emberi és szellemi volta abban mutatkozik meg, hogy tud erről: „Ebben áll az ember önállósága; tudja, mi determinálja őt.” Ugyanakkor az okozati meghatározottság, a determináció mögött mindig ott munkál a belső szükségszerűség, a célokság.

Ennek a sajátos belső célszerűségnek a megvalósulása, illetőleg e megvalósulás legfőbb eszköze tehát „az ész csele”. Az egyes emberek mindig a saját céljaikat, vágyaikat és érdekeiket követik, s nemcsak hogy eszükbe nem jutna a világszellem céljait érvényesíteni, de még csak nem is tudnak róluk. Az egyes ember a saját vágyait akarja kielégíteni, a saját érdekeit hajszolja, s nem tud róla és nem veszi észre, hogy egész szenvedélyes életével együtt végül egy eszköz szerepét is betölti a világtörténelem kezében. „Így halnak meg egyének, így halnak meg népek természetes halállal; [...] anélkül, hogy tudták volna, mi történt velük. [...] Az is lehet, hogy jogtalanság esik az egyénen, de ez nem tartozik a világtörténetre; számára az egyének a továbbhaladás eszközei.” Ez valamilyen formában és mértékben minden egyénre áll; végül is a maga életével minden ember továbbviszi a világtörténelmi folyamatot.

Az emberek nagy többsége nem veszi szívesen a megrázkódtatásokat, amelyekkel a fennálló viszonyok megváltoztatása jár, s joggal, hiszen ezek nemcsak rengeteg kényelmetlenséget, de gyakran rengeteg szenvedést is zúdítanak rájuk. Bátorság kell tehát ahhoz, hogy valaki belevesse magát az ilyen, forradalmi jellegű változások viharába, mivel nagy kockázatot vállal: közvetlenül is, de még inkább közvetve – nem biztos, hogy tevékenysége valóban jó eredménnyel fog járni. Akiknek ez végül sikerül, azokat nevezi Hegel világtörténelmi egyéneknek: ők „azok, akik a magasabb általánost megragadják és céljukká teszik; megvalósítják azt a célt, amely megfelel a szellem magasabb fogalmának.”

A történelem menetét Hegel az emberi élet szakaszainak megfelelően látja. A történelem-előttiség „gyermekkorából” először a keleti világ „fiúkora”, majd ebből a görög világ „ifjúkora”, s végül a keresztény-germán világ „érett kora” alakul ki – ez utóbbi nem-valóságos megjelenése a középkor, valóságos megjelenése a reformáció utáni újkor. A világtörténelem a szabadság tudatában való előrehaladás: a keletiek csak azt tudták, hogy egy ember (a despota) szabad; a görög poliszpolgárok azt, hogy ők egynéhányan (a rabszolgák nem); a kereszténységben már kezdetben kimondódik elvileg minden ember szabadságának eszméje, ám ezt csak a reformáció teszi valóságossá. A katolikus országokban a (francia) forradalom végezte el azt, amit a protestáns országokban a reformáció – a revolúció (külső forradalom) azonban dőreség reformáció (a benső forradalma) nélkül. A fejlődés csúcspontja a világszellem által eleve célul kitűzött polgári-alkotmányos rendi monarchia, mely a polgári társadalom keretein belül az itt uralkodó diszharmóniát legalább tompítani igyekszik. (Igazi meghaladás azonban csak a tiszta bensőség birodalmában lehetséges: a filozófia kibékít a valósággal, a szabadság a szükségszerűség fölismerése.)

Hegel a porosz monarchiában vélte megtalálni azt az erőt, mely képes lehet Németországban a polgári társadalom zavaros piacgazdasága és a belőle fakadó gazdagság-szegénység ellentmondás megrendszabályozására. Nem elavult, abszolutista monarchiát kívánt, hanem alkotmányos, de a rendek életét, a társadalom mozgását valamilyen módon szabályozó monarchiát. Egyáltalán, monarchiát is azért kívánt, mert itt az uralkodót nem választják, hanem öröklés útján kerül tisztségébe, s így nincs elkötelezve az őt megválasztó érdekcsoportoknak. Ezért a monarchia – vélte Hegel – osztályok fölött álló állam, amely nemcsak jólétet és viszonylagos egyenlőséget (mai terminussal: szociális piacgazdaságot) képes teremteni, de igazságosságot és morált is. Hegelnek ez az utópiája Németországról mint a moralitás, művészet, vallás és filozófia országáról, szorosan kapcsolódott bizonyos nagy, reális világtörténelmi mozgásokhoz. Az erős, a különböző osztályérdekek között közvetítő államhatalomban, amelyet Napoléon Bonaparte diktatúrája, majd császársága megteremtett Franciaországban, tehát az államot, a „közösséget” öncélnak tekintő bonapartizmus rendszerében Hegel – jakobinus illúzióinak szertefoszlása után – olyan erőt vélt fölfedezni, amelynek társadalmi törekvései párhuzamot mutatnak az ő szellemi utópiájával. Napóleon bukása után viszont már valóban csak a porosz monarchia ígéreteiben reménykedhetett. A francia Legfőbb Lény helyére így lépett nála végül a német Abszolút Eszme. Az ész csak azáltal hathatja át a valóságot, hogy misztikus módon eleve azonos vele; s így persze a történelem látszattörténelemmé válik, hiszen benne nem a valóságos emberi szubjektum tevékenykedik, hanem a világszellemmé misztifikált szubjektum.

Forrás: ELTE szabadbölcsészet: >>>