A Gólyakalifa története

Haszid, bagdadi kalifa egy szép napon kényelmesen üldögélt kerevetén: ebéd után aludt egy kicsit, mert nagyon forró nap volt – a szundikálás felvidította és felfrissítette. Hosszú szárú rózsafa pipájából pöfékelt, és időnként egy kis kávét kortyolgatott, amelyet egy rabszolga töltögetett neki. A kalifa elégedetten végigsimított szakállán, annak jeléül, hogy a kávé ízlett neki. Látszott rajta, hogy nagyon jól érzi magát. Ebben az órában volt a legtanácsosabb elébe járulni, mert ilyenkor mindig nyájas és kedves volt; éppen ezért Manzor nagyvezír is mindennap ebben az időben kereste fel. Ma délután is eljött, de szokása ellenére nagyon elgondolkodónak látszott. A kalifa kissé kihúzta pipáját a szájából, és így szólt:

– Miért oly elgondolkodó az arcod, nagyvezír?

A nagyvezír két karját keresztbe tette a mellén, mélyen meghajolt ura előtt, és így válaszolt:

– Uram, hogy elgondolkozó-e az arcom, azt nem tudom; de odalenn a kastély előtt egy kalmár áll, akinek gyönyörű szép áruja van, és bosszant, hogy nincs elég pénzem.

A kalifa már régen szeretett volna örömet szerezni a nagyvezírnek; leküldte fekete rabszolgáját, hogy hívja fel a kalmárt. A rabszolga nemsokára visszajött a kalmárral együtt. A kalmár apró, zömök ember volt, arca sötétbarna, ruhája rongyos. Vállán kis szekrény – benne mindenféle áru: gyűrűk, gyöngyök, dús veretű pisztolyok, fésűk és serlegek. A kalifa és a vezír mindent apróra megvizsgált: végül a kalifa egy-egy szép pisztolyt vásárolt magának és Manzornak, a vezír feleségének pedig egy szép fésűt. A kalmár már éppen be akarta csukni szekrénykéjét, amikor a kalifa egy kis fiókot vett észre, és megkérdezte, vajon abban is van-e eladó holmi. A kalmár kihúzta a fiókocskát, és megmutatta, mi van benne – egy szelence valami sötét színű porral, meg egy papírlap, olyan különös írással, hogy sem a kalifa, sem a nagyvezír nem tudta elolvasni.

– Ezeket egy kereskedőtől kaptam, aki Mekkában az utcán találta – mondta a kalmár. – Nem tudom, mi lehet ez.

A kalifa szerette a könyvtárát régi kéziratokkal gyarapítani, még akkor is, ha nem tudta kibetűzni őket. Ezért megvásárolta a papírlapot és a szelencét is, aztán útjára bocsátotta a kalmárt. De mégis furdalta a kíváncsiság, hogy mit jelenthet az írás, és megkérdezte a vezírt, nem ismer-e valakit, aki meg tudná fejteni.

– Legkegyelmesebb uram és parancsolóm – válaszolt a vezír –, a nagymecset mellett lakik egy ember, Szelim, a tudós, aki minden nyelvet ismer. Hívasd el, uram, talán ezt a rejtélyes írást is el tudja olvasni.

A tudós Szelimet egykettőre előteremtették.

– Szelim – szólt hozzá a kalifa –, azt állítják rólad, hogy nagy tudós vagy. Kukkants csak ebbe az írásba, el tudsz-e rajta igazodni? Ha el tudod olvasni, egy rend szép, új ünneplő ruhát kapsz tőlem ajándékba. De ha nem tudod elolvasni, akkor huszonötöt kapsz a talpadra, mert jogtalanul bitorlod a tudós nevet.

Szelim mélyen meghajolt, és így szólt:

– Uram, legyen úgy, ahogy akarod.

Sokáig nézegette az írást, azután hirtelen felkiáltott:

– Ez latinul van, uram! Akasztass fel, ha tévedek!

– Hát ha latinul van, akkor mondd meg, mi áll benne! – parancsolta a kalifa.

Szelim fordítani kezdett:

– „Ember, aki ezt az írást megtalálod, adj hálát Allahnak a kegyért, melyben részesített. Mert aki a szelencében lévő porból szippant, és kimondja a varázsszót: Mutabor* – olyan állattá változhatik, amilyenné akar, és megérti az állatok nyelvét is. Ha azután vissza akar térni emberi alakjába, hajoljon meg háromszor kelet felé, és mondja ki újra a varázsszót. De ha már egyszer állattá változtál, óvakodj: nehogy elnevesd magad, mert egyszeriben elfelejted a varázsszót, és állat maradsz mindörökre.”

Amikor a tudós Szelim befejezte, a kalifa arcán elragadtatás tükröződött.

Azután egy szép ruhát ajándékozott neki, és elbocsátotta. Majd a nagyvezírhez fordult.

– Ez aztán jó vásár volt, Manzor! Holnap reggel jöjj el hozzám! Kimegyünk együtt a rétekre, szippantunk egy kicsit a szelencéből, azután meghallgatjuk, mit beszélnek az állatok a levegőben, a vízben, az erdőben és a réten!

Másnap reggel Haszid kalifa alig végzett a reggelijével, máris megjelent nála a nagyvezír, hogy a parancs szerint elkísérje sétaútjára. A kalifa övébe dugta a varázsporos szelencét, és visszaparancsolta kíséretét. Kettesben indultak útnak. Keresztülmentek a kalifa tágas kertjén, de hiába nézelődtek, nem láttak egyetlen állatot sem.

Végül a nagyvezír azt ajánlotta az uralkodónak, hogy folytassák útjukat egészen a közeli tóig, ahol a gólyák ünnepélyes kelepelése mindig magára vonta a figyelmét.

A kalifa helyeselte az indítványt, és a nagyvezírrel a tó felé sietett. Amikor odaértek, egy gólyát pillantottak meg, amint fel és alá járkált, békákat keresgélt, és időnként halkan kelepelt.

Ugyanakkor észrevettek egy másik gólyát is, amely magasan lebegett a levegőben, és a tó felé közeledett.

– Szakállamba fogadok, legkegyelmesebb uram – mondta a nagyvezír –, hogy ez a két hosszú lábú most beszélgetni fog. Érdekes lenne meghallgatni. Mi lenne, ha gólyává változnánk?

– Okos beszéd! – felelte a kalifa. – De előbb gondoljuk át még egyszer, mit kell majd tennünk, hogy visszanyerjük emberi alakunkat! Háromszor meghajolni kelet felé, és ezt mondani: Mutabor. Akkor én megint kalifa leszek, te meg nagyvezír. De a világért se nevessünk, különben végünk van!

Mialatt a kalifa így beszélt, a másik gólya már ott lebegett a fejük fölött, majd lassan leereszkedett a földre. A kalifa gyorsan elővette övéből a szelencét, jót szippantott belőle, azután a nagyvezír orra elé tartotta, ő is szippantott. Mindketten egyszerre kiáltották:

– Mutabor!

Ekkor a lábuk összezsugorodott, vékony lett és vörös, bugyogójuk csúf gólyalábakká, karjuk pedig szárnnyá változott. Nyakuk kiugrott a válluk közül, és ölnyi hosszúra nyúlt; szakálluk eltűnt, és testüket puha toll borította.

– Szép csőre van, nagyvezír úr! – szólalt meg hosszas csodálkozás után a kalifa. – A próféta szakállára, ilyen csodát még soha életemben nem láttam.

– Alázatosan köszönöm az elismerést – felelte a nagyvezír, miközben lehajolt –, de ha szabad megjegyeznem, fenséged gólyának talán még szebb és méltóságteljesebb, mint kalifának. De kegyeskedjék odafáradni velem a gólyatársainkhoz. Hallgassuk meg, mit kelepelnek, és próbáljuk ki, csakugyan értünk-e gólyául.

Eközben a másik gólya földet ért. Csőrével a lábát tisztogatta, megigazította tollazatát, és társa felé tartott. A két új gólya is szedte a lábát, hogy a közelükbe jusson; legnagyobb meglepetésükre a következő beszélgetést hallották:

– Jó reggelt, Nyakiglábné asszony! Már ilyen korán kint van a réten?

– Üdvözlöm, kedves Csőrkelep! Ma kedvem szottyant korán reggelizni. Nem parancsol egy fél gyíkocskát vagy egy békacombocskát?

– Hálásan köszönöm, de valahogy ma nincs étvágyam. Egészen más okból jöttem ki a rétre. Apám vendégeket vár ma, és nekem kell táncolnom előttük. Azt hiszem, itt nyugodtan gyakorolhatok.

E szavakkal a fiatal gólyakisasszony kecsesen emelgetni kezdte hosszú lábait, és csodálatos mozdulatokkal fel és alá lejtett a réten. A kalifa és nagyvezíre álmélkodva bámult utána.

Amikor Csőrkelep negédesen fél lábra állt, és szárnyait bájosan lebegtette hozzá, a két újdonsült gólya nem tudott tovább uralkodni magán: csőrükből ellenállhatatlan erővel tört ki a kacagás, és beletelt jó néhány perc, amíg abba tudták hagyni.

Elsőnek a kalifa tért magához:

– Szakállamra mondom, jól mulattam! Ez minden pénzt megér! Kár, hogy a kacagásunk elriasztotta ezeket az ostoba állatokat, különben még énekeltek is volna nekünk!

Hanem akkor a nagyvezírnek eszébe jutott, hogy átalakulásuk alatt nem szabad nevetniük. Nagyon megijedt, és aggodalmát nyomban közölte a kalifával.

– Mekkára és Medinára! – kiáltott fel a kalifa. – Rossz tréfa lenne, ha most aztán mindörökre gólyák maradnánk! Törd csak a fejed: mi is volt az az ostoba szó? A nyelvemen van, de nem tudom kimondani!

– Háromszor meg kell hajolnunk kelet felé, és közben azt mondani: mu... mu... mu...

Kelet felé fordultak, és folyton-folyvást hajlongtak, olyan mélyen, hogy a csőrük majdnem a földet érintette. De sajnos a varázsszó kiesett emlékezetükből. Hiába hajlongott a kalifa, hiába dadogta a nagyvezír sóvárogva: mu... mu... mu... – a folytatás nem jutott eszükbe! A szegény Haszid kalifa és nagyvezíre gólya volt és gólya maradt. Bánatosan baktatott a két elvarázsolt ember a réteken – azt se tudták, mihez fogjanak nyomorúságukban. Gólyabőrükből nem tudtak kibújni, de a városba se térhettek vissza, hogy elmondják, kik is ők tulajdonképpen. Ki hitte volna el egy gólyának, hogy kalifa? És ha el is hinnék, Bagdad lakói beletörődnének, hogy egy gólya legyen a kalifájuk?

Így hát napokon át kóboroltak, ott ólálkodtak a város körül, és éhségüket a veteményeskertek termékeivel csillapították igen keservesen, mert hosszú csőrükkel csak bajosan tudták elfogyasztani a zöldségféléket. Békát és gyíkot foghattak volna – de ehhez nem volt kedvük; attól féltek, hogy az effajta csemegével elrontanák a gyomrukat. Szomorú helyzetükben egyetlen örömük az volt, hogy repülni tudtak. Fel is szálltak gyakran a bagdadi háztetőkre, hogy megnézzék, mi történik a városban.

Az első napokban nagy nyugtalanságot és szomorúságot tapasztaltak az utcákon. Azonban átváltozásuk után négy nappal – amint a kalifa palotájának tetején ültek, és lenéztek az utcára: pompás felvonulást láttak. Sípszó és dobpergés közepette, csupa pazar ékességgel feldíszített elefánton, arannyal hímzett bíborköpenyben feltűnt egy férfi. Díszruhás szolgák serege vette körül. Fél Bagdad odakünn nyüzsgött az utcán, mind utána tódult, és lelkesen kiáltotta:

– Éljen Mizra! Éljen Bagdad uralkodója!

A palota tetején a két gólya egymásra bámult, és Haszid kalifa így szólt:

– Sejted már, nagyvezír, miért kellett gólyává változnom? Ez a Mizra az én halálos ellenségemnek, Kasnur varázslónak a fia. Egyszer megbántottam a hatalmas Kasnurt, és bosszút esküdött ellenem. De azért nem adok fel minden reményt. Gyere velem, nagyvezír, hűséges társam nyomorúságomban! Felkeressük a próféta szent sírját, ott talán megtörik a gonosz varázslat.

Felemelkedtek a palota tetejéről, és Medina felé repültek. Eleinte nehezen ment a repülés, mert a két újdonsült gólyának még nem volt elég gyakorlata.

– Jaj, uram – sóhajtott néhány óra múlva a nagyvezír –, megbocsásson, de nem bírom tovább! Fenséged túlságosan gyorsan repül! Különben is már esteledik, talán jó volna éjjeli szállás után nézni.

Haszid engedett szolgája kérésének; lenn a völgyben megpillantotta egy épület romjait. Alighanem alkalmas éjjeli szállásnak – gondolták, és odarepültek. A hely, ahová leereszkedtek, valaha kastély lehetett. Haszid és kísérője bejárta a romba dőlt folyosókat, hogy pihenésre alkalmas helyet találjon. Ekkor Manzor gólya megtorpant.

– Uram és parancsolóm – suttogta halkan –, bizonyára ostoba dolog, ha egy nagyvezír, még inkább ha egy gólya fél a kísértetektől... De hiába, nem tehetek róla! Remeg a lábam, mert úgy rémlik, mintha sóhajtozást és nyögdécselést hallanék.

A kalifa megállt, már ő is tisztán hallotta a halk sírást, amely inkább ember, mint állat hangjára emlékeztetett.

Kíváncsiságában már el is indult arrafelé, ahonnan a panaszos hangokat hallotta, de a nagyvezír csőrével megragadta a szárnyát, és alázatosan könyörgött: ne rohanjon új, ismeretlen veszedelembe! De mindhiába! A kalifa mellében még a gólyatollak alatt is bátor szív dobogott. Néhány tolla feláldozása árán kiszabadította magát, és befordult egy sötét folyosóba. Csakhamar egy ajtóhoz ért, amelyet csak betámasztottak, de nem zártak be. Az ajtó mögül hallatszott a sóhaj és a panaszos hang. A kalifa csőrével belökte az ajtót, és csodálkozva megállt a küszöbön. A romba dőlt szobában, amelyet csak halványan világított meg a kis, rácsos ablakon beszivárgó alkonyi fény, egy nagy bagoly ült a sarokban. Nagy szeméből kövér könnycseppek gördültek alá, és görbe csőréből rekedt hang tört elő. Amint meglátta a kalifát és vezírét, aki közben maga is odasettenkedett, hangos örömkiáltásban tört ki.

Barna foltos szárnyával kecsesen letörölte könnyeit, és a két jövevény legnagyobb csodálkozására emberi hangon, kifogástalan arab nyelven mondta:

– Üdv nektek, kedves gólyák, jó jelnek tekintem jöttötöket. Talán közelg már szabadulásom órája. Valamikor megjövendölték, hogy a gólyák nagy boldogságot hoznak nekem.

Amikor a kalifa magához tért csodálkozásából, meghajtotta hosszú nyakát, vékony lábait kecsesen egymásra rakta, és így szólt:

– Bagoly! Szavaid után azt kell hinnem, hogy sorstársra leltem benned. De hiába reménykedsz, sajnos, mi nem hozhatunk neked szabadulást. Ha majd történetünket meghallgatod, magad is belátod, milyen tehetetlenek vagyunk.

A bagoly megkérte, mondja el, mi történt velük, és a kalifa elmesélte neki mindazt, amit mi már tudunk.

Amikor Haszid befejezte az elbeszélését, a bagoly megköszönte és ezt mondta:

– Most te hallgass meg engem, és akkor meglátod, hogy éppen olyan szerencsétlen vagyok, mint te. Apám India királya, én meg az ő egyetlen lánya vagyok, nevem Luza. Az a gonosz Kasnur, aki téged elvarázsolt, engem is szerencsétlenségbe döntött. Egy nap felkereste apámat, és megkérte a kezemet fia, Mizra részére. Apám elutasította. De a nyomorult más alakban ismét a közelembe férkőzött. Egy nap kertemben üldögéltem, és egy kis frissítőt kértem, mire a varázsló rabszolgának öltözve frissítő ital helyett varázsitalt hozott. A varázsitaltól egyszeriben ilyen csúf madárrá változtam. Amikor a rémülettől eszemet vesztettem, idecipelt, és szörnyű hangon rám ripakodott:

„Itt maradsz életed végéig, csúfjára még az állatoknak is. Csak egy menekvésed lehet: ha akad egy férfi, aki szabad akaratából még ebben a csúf alakodban is feleségül vesz. Így állok bosszút rajtad és gőgös apádon!”

Azóta sok hónap telt el – folytatta a bagoly. – Magánosan és szomorúan élek itt, e falak közt, mint valami remete. A világ megvet, még az állatok is utálnak. A szép természet el van zárva előlem, mert nappal vak vagyok, és csak akkor hull le a szememről a fátyol, amikor a hold sápadt fénye elönti ezeket a romokat.

A bagoly befejezte elbeszélését, és szárnyával újra megtörölte szemét, mert szenvedéseinek felelevenítése ismét előcsalta könnyeit.

A kalifa mélyen elgondolkodva hallgatta a hercegnő történetét.

– Ha nem csalódom – mondta végre –, valami titokzatos kapcsolat van a kettőnk balsorsa között. De hol találom meg ennek a rejtélynek a kulcsát?

– Uram – felelte a bagoly –, így sejtem én is. Mert valamikor réges-régen, még egészen fiatal koromban egy jósnő megjövendölte, hogy egy gólya nagy boldogságot fog hozni nekem. Talán meg is tudom mondani, hogyan menekülhetnénk meg.

A kalifa még jobban elcsodálkozott, és megkérdezte, miben látja a menekülés útját.

– A varázsló, aki mindkettőnket szerencsétlenné tett – mondta a hercegnő –, minden hónapban egyszer felkeresi ezeket a romokat. Ettől a szobától nem messze van egy terem, ott szokott társaival lakomázni. Már többször meglestem és kihallgattam őket. Lakomázás közben ocsmány tetteikről mesélnek egymásnak. Megtörténhetik, hogy beszélgetés közben kimondja azt a varázsszót, amelyet felséged elfelejtett.

– Ó, drága hercegnő! – kiáltott fel a kalifa. – Mondd meg, mikor jön el megint, és hol van az a terem!

A bagoly hallgatott egy percig, és csak aztán felelt:

– Ne vegye rossz néven, de kívánságát csak egy feltétellel teljesíthetem.

– És mi az?! – kiáltott fel Haszid. – Beszélj! Beszélj! Bármit kérsz, én mindent megteszek.

– Én is szeretnék a gonosz varázsló átkától megszabadulni. De ez csak úgy lehetséges, ha felséged vagy kísérője megkéri a kezemet.

A gólyák megdöbbenve néztek egymásra. A kalifa intett szolgájának, hogy kövesse egy percre a folyosóra.

– Nagyvezír – mondta a kalifa az ajtón kívül. – Meglehetősen ostoba vásár ez, mégis azt mondom, kérd meg a kezét!

– Én?! – kiáltott fel a vezír. – Hogy a feleségem otthon kikaparja a szememet? Én különben is öreg ember vagyok, felséged pedig nőtlen és fiatal. Nyugodtan megkérheti egy szép, fiatal hercegnő kezét.

– Éppen erről van szó – sóhajtott a kalifa, és szomorúan lógatta a szárnyát. – Honnan tudod, hogy szép és fiatal? Én nem vagyok meggyőződve róla, és nem szeretnék csalatkozni.

Még sokáig vitatkoztak. A kalifa látta, hogy nagyvezíre inkább gólya marad, semhogy feleségül vegye a baglyot. Erre úgy döntött, hogy feláldozza magát. A bagoly örvendezett, és kijelentette, hogy jobb időpontot nem is választhattak volna, mert valószínűleg ma éjszaka gyűlnek össze ismét a varázsló és vendégei.

A bagoly a gólyákkal együtt kilépett a szobából, hogy elvezesse őket a másik terembe. Sokáig baktattak egy hosszú, sötét folyosón; végül egy félig leomlott falhoz értek. A romok mögül fény szűrődött a folyosóra. Amikor odaértek, a bagoly azt tanácsolta: maradjanak csendben. Onnét, ahol álltak, egy hasadékon át óriási, pazarul díszített oszlopos terembe láthattak. Sok-sok színes lámpa pótolta a napfényt. A terem közepén kerek asztal roskadozott a finomabbnál finomabb ételektől. Az asztal körül pamlag, a pamlagon nyolc férfi ült. A nyolc férfi között a gólyák nyomban felismerték a kalmárt, akitől a varázsport vették. A mellette ülő varázsló felszólította: mesélje el legújabb hőstetteit. Erre egyebek közt elmesélte a kalifa és nagyvezíre történetét is.

– És mi volt a varázsszó? – kérdezte tőle egy másik varázsló.

– Egy nehéz latin szó: Mutabor.

Amikor a gólyák a rés mögött ezt meghallották, örömükben majdnem táncra kerekedtek. Ahogy hosszú lábaik csak bírták, a romok bejárata felé siettek – de úgy siettek, hogy a bagoly alig tudta követni őket. Odakint aztán a kalifa meghatottan így szólt a bagolyhoz:

– Életemnek és barátom életének megmentője! Fogadd hálás köszönetemet azért, amit értem tettél, és kérlek, légy a feleségem!

De nyomban kelet felé fordult. A gólyák háromszor meghajtották nyakukat a nap felé, amely a hegyek mögül éppen felkelőben volt. Mutabor! – kiáltották, és abban a szempillantásban visszaváltoztak emberré. A kalifa és hű szolgája sírva és kacagva borult egymás nyakába, boldogságukban, hogy emberi formájukat visszanyerték. De ki írhatná le meglepetésüket, amikor körülnéztek, és egy szép fiatal lány állt mellettük pazar ruhában. Mosolyogva nyújtotta kezét a kalifának.

– Nem ismeri meg a csúf baglyot? – kérdezte.

Pedig ő volt az. Szépsége és bájossága annyira elragadta a kalifát, hogy felkiáltott:

– Az életem legnagyobb szerencséje, hogy egy ideig gólya voltam!

Elindultak Bagdad felé. A kalifa nemcsak a varázsporos szelencét találta meg ruhájában, hanem pénzes zacskóját is. Így aztán a legközelebbi faluban megvásárolhatta mindazt, amire az úton szükségük volt, és hamarosan megérkeztek Bagdad kapuja elé. A kalifa megjelenése nagy csodálkozást keltett, hiszen holt hírét költötték, és most örült a nép, hogy szeretett uralkodóját visszakapta.

De annál hevesebben lobbant fel haragjuk és gyűlöletük a csaló Mizra ellen. A palotába tódultak, és az öreg varázslót fiával együtt elfogták. Az öreget a kalifa elvitte a romkastélyba, és ugyanabban a szobában, ahol a hercegnő bagoly korában lakott, felakasztatta. A varázsló fia pedig, aki nem értett apja varázsmesterségéhez, választhatott: vagy meghal, vagy szippant a varázsporból. Mizra az utóbbit választotta, mire a nagyvezír az orra elé tartotta a szelencét. Egy jókora szippantás, és a kalifa varázsszavára és a szippantásra Mizra egyszeriben gólyává változott. A kalifa vasketrecbe záratta, és a kertjében helyezte el.

Sokáig boldogan élt még Haszid kalifa a feleségével, a hercegnővel. Sok vidám órát töltöttek hármasban a nagyvezírrel. Ilyenkor gyakran beszélgettek gólya koruk kalandjairól, és ha a kalifa igazán jókedvű volt, kegyesen utánozta nagyvezírét – megmutatta, milyen gólya volt. Komoly arccal és merev lábakkal lépkedett fel és alá a szobában, kelepelt, karját lóbálta, mintha szárnya volna. Azt is megjátszotta, hogyan hajlongott a nagyvezír hasztalanul kelet felé, és hogyan hebegte: mu... mu... A kalifa felesége és gyermekei örültek a tréfának – jót mulattak rajta. De ha a kalifa túlságosan sokáig kelepelt, bólogatott és dadogott: mu... mu... – akkor a nagyvezír megfenyegette:

– Ha nem hagyja abba felséged, mindjárt elárulom a felséges asszonynak, min vitatkoztunk a romszoba ajtaja előtt, mikor a felséges asszony – bocsánat! – még bagoly volt!