Óh, tűnt, derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng:
Óh, lombdiszed közt mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia*, vagy Tempe-völgy* e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?
Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! Gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!
Ó, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohasem int,
Óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S óh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég…
Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Óh, kicsi város, néped elhagyott
S közűlük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már…
Óh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Óh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Óh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz, s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sose
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!”
Tóth Árpád fordítása
Óda egy görög vázáról
Te, csönd megrontatlan menyasszonya,
– kit Némaság nevelt s lassú Idő!
Erdei krónikás, te, édesebben
– mondasz virág-mesét, mint verseink!
Mily legendát őriz lombos füzéred?
– Égiek vagy halandók dolgait
– a Tempé-völgyben* vagy Árkádiában*?
E férfiak kik? Istenek? S a lányok
– mért menekülnek? Mivégre a hajsza?
– A sípok, dobok? Az önkívület?
Az édes dallam tán még édesebb is,
– ha nem halljuk: fújjátok hangtalan,
ne testi fülünknek – még gyönyörűbben:
– a léleknek játsszatok néma dalt!
Szép ifjú, te már sosem hagyod abba
– zenédet, s fáid is örökre zöldek!
– Szerelmes, sosem kapod meg a csókot,
pedig ott állsz a célnál – de ne bánd:
– a lány nem hervad el, s bár nem tiéd,
– örökre szereted, s örökre szép!
Ó, boldog ág, mely nem hullajtja le
– a levelét, s nem szűnik a tavasz!
Boldog zenész, nem fáradsz el soha,
– örökké fújod örök-új dalod!
S te, legboldogabb, boldog szerelem,
– örökre forró, nem szűnő gyönyör,
– örökre felhevült s örökre ifjú,
fölötte állsz az élő földi vágynak,
– mely bánatot hoz s oly csömört a szívnek,
– hogy ég a homlok s nem forog a nyelv.
Kik ezek, akik áldozatra jönnek?
– S te, furcsa pap, mily zöld oltár elé
vezetsz itt borjút, ahogy bőg az égre
– s virág díszíti selymes szőrzetét?
Miféle kisváros lehet (folyónál?
– tengernél? békés hegyi vár körül?),
– mely kiürült e szent nap reggelén?
Kisváros, a te utcáid örökre
– elcsöndesültek; nincs, ki visszatérjen
– s elmondja, mért maradtál üresen.
Ó, antik műremek! Rád vésve hordod
– márványos férfiak és nők körét,
faágakat s letaposott gyepet.
– Néma alak! Örökléted előtt
elménk megáll: hideg pásztoridill!
– Ha elragad majd minket az öregség,
– te itt maradsz; más gond és baj között
más emberekhez szólsz barátian:
– „Minden igaz, ha szép; s szép, ha igaz –
– ezt tudjátok; mást nem kell tudnotok!”
Nádasdy Ádám fordítása (2014)
Ode on a Grecian Urn
Thou still unravish'd bride of quietness,
Thou foster-child of Silence and slow Time,
Sylvan historian, who canst thus express
A flowery tale more sweetly than our rhyme:
What leaf-fingered legend haunts about thy shape
Of deities or mortals, or of both,
In Tempe* or the dales of Arcady*?
What men or gods are these? What maidens loth?
What mad pursuit? What struggle to escape?
What pipes and timbrels? What wild ecstasy?
Heard melodies are sweet, but those unheard
Are sweeter; therefore, ye soft pipes, play on;
Not to the sensual ear, but, more endear'd,
Pipe to the spirit ditties of no tone:
Fair youth, beneath the trees, thou canst not leave
Thy song, nor ever can those trees be bare;
Bold Lover, never, never canst thou kiss,
Though winning near the goal – yet, do not grieve;
She cannot fade, though thou hast not thy bliss,
For ever wilt thou love, and she be fair!
Ah, happy, happy boughs! that cannot shed
Your leaves, nor ever bid the Spring adieu;
And, happy melodist, unweariéd,
For ever piping songs for ever new;
More happy love! more happy, happy love!
For ever warm and still to be enjoy'd
For ever painting and for ever young;
All breathing human passion far above,
That leaves a heart high sorrowful and cloy'd,
A burning forehead, and a parching tongue.
Who are these coming to the sacrifice?
To what green altar, O mysterious priest,
Lead'st thou that heifer lowing at the skies,
And all her silken flanks with garlands drest?
What little town by river or sea-shore,
Or mountain-built with peaceful citadel,
Is emptied of its folk, this pious morn?
And, little town, thy streets for evermore
Will silent be; and not a soul to tell
Why thou art desolate, can e'er return.
O attic shape! Fair attitude! with brede
Of marble men and maidens overwrought,
With forest branches and the trodden weed;
Thou, silent form! dost tease us out of thought
As doth eternity: Cold Pastoral!
When old age shall this generation waste,
Thou shalt remain, in midst other woe
Than ours, a friend to man, to whom thou say'st,
"Beauty is truth, truth beauty – that is all
Ye know on earth, and all ye need to know."
Árkádia: a Peloponnészoszi-félsziget középső része, a pásztorkodással és a múzsák jelenlétével jelent egyet neve.
Tempe-völgy: a Tempe nevű thesszáliai völgy az Olümposz és az Ossza között húzódik