7. vigília

Hetedik vigília

Paulmann segédtanító kiveri a pipáját és aludni tér - Rembrandt* és Pokol-Brueghel* - A varázstükör és Eckstein doktor receptje egy ismeretlen betegség ellen

Paulmann segédtanító végre kiverte pipáját, mondván:

- Nos hát, itt az ideje, hogy pihenőre térjünk.

- Bizony - mondta Veronika, aki már aggódott az apja hosszabb fennmaradása miatt, mert az óra már régen elütötte a tízet. Alighogy a segédtanító visszavonult dolgozó- és hálószobájába, alighogy hírt adtak Fränzchen lélegzetvételei mély alvásáról, Veronika, aki a látszat kedvéért szintén lefeküdt ágyába, csöndesen felkelt, felöltözött, magára vette köpenyét és kisurrant a házból. Attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta az öreg Liesét, Veronika állandóan maga előtt látta Anselmust, és maga sem tudta, micsoda idegen hang ismétli benne egyre újra, hogy Anselmus ellenszegülése valamilyen ellenséges személytől ered, aki a fiút fogva tartja, de Veronika a mágikus tudományok titokzatos eszközeivel széttörheti Anselmus bilincseit. Bizalma az öreg Liese iránt napról napra nőtt és eltompult a szorongató, borzalmas benyomás is, úgyhogy most az öregasszonyhoz való kapcsolatának minden csodás vonása csak a szokatlanság, a regényesség fényében jelent meg előtte, és ez meglehetősen vonzotta Veronikát.

Éppen ezért szilárd elhatározással, kockáztatva azt is, hogy otthon nem találják, és ezernyi kellemetlenségbe keveredik, vállalta a napéjegyenlőségi kalandot. Végre elérkezett a végzetes éjszaka, amikorra az öreg Liese segítséget és vigaszt ígért neki és Veronika, régóta megbarátkozva az éjszakai kirándulás gondolatával, egészen felbátorodott. Mit sem törődve a viharral, amely a levegőben tombolt és arcába csapta a kövér esőcseppeket, nyílsebesen haladt az elhagyott utcákon. A templomtorony harangja tompa, dübörgő hangon elütötte a tizenegyet, amikor Veronika bőrig ázva az öregasszony háza előtt állt.

- Ó, kedveském, kedveském, már itt is vagy... nos, várj csak, várj! - hangzott fentről, és nyomban utána az öregasszony már ott állt egy megrakott kosárral és kandúrja kíséretében a kapu előtt. - Így hát menjünk és tegyük és műveljük mindazt, ami ildomos és hasznos e munkánknak kedvező éjszakán.

Így szólt az öregasszony, és hideg kezével megfogta a remegő Veronikát; mindjárt át is adta neki nehéz kosarát, és egy üstöt, háromlábú állványt és lapátot szedett elő. Mire kiértek a szabadba, elállt az eső, de a vihar még erősödött; ezerhangú bömbölés reszketett a levegőben. A fekete felhőkből, amelyek gyors száguldásban összeverődtek és mindent sűrű sötétségbe burkoltak, borzalmas, szívettépő jajgatás hallatszott. De a vénasszony sietve lépkedett tovább, és rikácsolva kiáltotta:

- Világíts... világíts csak, fiam!

Erre kék villámlások cikáztak és kígyóztak előttük - és Veronika észrevette, hogy sziporkázó és sistergő szikrákat ontva és világítva előttük ugrál a kandúr és félelmetesen, borzalmasan vinnyog, valahányszor a vihar egy pillanatra elhallgat. A lánynak csaknem elakadt a lélegzete, mintha jéghideg karmok mélyednének lelkébe, de leküzdötte borzongását, érősebben kapaszkodott az öregasszonyba, és így szólt:

- Most mindent végre kell hajtani és történjék, aminek történnie kell!

- Jól van, leánykám! - válaszölt a vénasszony -, maradj csak ilyen állhatatos, valami szépet ajándékozok neked és a tetejébe még Anselmust is!

Végre megállt az öregasszony és így szól:

- Nos, helyben vagyunk!

Gödröt ásott a földbe, szenet töltött belé és föléje állította a háromlábú állványt, majd ráhelyezte az üstöt. Mindezt különleges mozdulatokkal kísérte, mialatt körülötte keringett a kandúr. Farkából szikrák pattantak ki és tűzkarikát alkottak. A szén hamarosan izzani kezdett és végül kékes láng csapott fel a háromlábú állvány alatt. Veronikának le kellett vetnie kabátját és kendőjét és odaguggolni az öregasszony mellé; a vén Liese megragadta és erősen megszorította kezét, villogó szemét a lányra meresztve. Most különleges anyagok - nem lehetett megkülönböztetni, hogy virágok, fémek, füvek, vagy állatok-e, melyeket az öregasszony elővett kosarából és az üstbe dobott - forrni és sisteregni kezdtek. Az öregasszony elengedte Veronikát, megragadott egy vaskanalat, belemerítette az izzó masszába és kavargatta, Veronikának pedig az ő parancsára szilárd tekintettel az üstbe kellett néznie és Anselmusra gondolnia. Most az öregasszony ismét fénylő fémeket dobott az üstbe, meg egy hajfürtöt is, amelyet Veronika fejebúbjáról vágott le, azután egy kis gyűrűt, amelyet a lány régóta viselt, s közben érthetetlen, borzalmasan rikácsoló hangokat kiáltott bele az éjszakába és a kandúr szünet nélkül rohangálva vinnyogott és nyöszörgött. Szeretném, szíves olvasóm, ha szeptember huszonharmadikán úton lettél volna Drezda felé; mikor beállt a késő este, hiába próbáltak volna föltartóztatni az utolsó állomáson, a barátságos fogadós figyelmeztetett volna, hogy nagy vihar van és szörnyen esik és egyébként sem tanácsos a napéjegyenlőség éjszakáján így nekivágni a sötétnek, te mindezzel nem törődtél volna, mert igen helyesen feltételezhetted: egész tallér borravalót adok a postakocsisnak és legkésőbb egy órára Drezdában leszek, ahol az Arany Angyalban vagy a Helmben, esetleg a Stadt Naumburgban jó vacsora és puha ágy vár rám. Amint így kocsikázol a sötétségben, a messzeségben hirtelen valami különös, lebegő világosságot veszel észre. Közelebb érve tűzkarikát látsz, közepében két alak ül egy üst mellett, amelyből sűrű füstgomoly és villogó vörös sugarak és szikrák törnek fel. Az út éppen a tűzön visz keresztül, de a lovak prüszkölnek, dobognak, ágaskodnak, a postakocsis átkozódik és imádkozik és ostorozza a lovakat, de azok nem mozdulnak helyükről. Önkéntelenül is kiugrasz a kocsiból és néhány lépést szaladsz előre. Most világosan látod a karcsú, bájos leánykát, amint vékony fehér, éjjeli öltözetben az üst mellett térdel. A vihar kibontotta hajfonatait és hosszú, gesztenyebarna haja szabadon repdes a levegőben. A háromlábú állvány alól felcsapó lángok vakító fénye teljesen elárasztja az angyali szépségű arcot, de a szép arc jeges rémületében halálsápadttá dermedt; a merev tekintetben, a magasra húzott szemöldökökben, a szájban, mely hiába nyílik a halálfélelem kiáltására, mert az nem tud kiszaladni a mondhatatlan kínlódástól elszorult kebelből - mindebben megláthatod a leány borzadását, rémületét; kis kezét görcsösen összekulcsolva nyújtja a magasba, mintha imádkozva idézné őrangyalát, hogy védelmezze meg a pokol szörnyetegeitől, amelyek a hatalmas varázslatnak engedelmeskedve, mindjárt megjelennek. Így térdel itt mozdulatlanul, mint valami márványszobor. Vele szemben egy magas, szikár, hegyes karvalyorrú és szikrázó macskaszemű, rézsárga bőrű asszony kuporodik a földre, a magára vetett fekete kabátból kimerednek meztelen, csontos karjai, és a pokoli kotyvalékot kavargatva, rikácsoló hangon nevet és kiált a tomboló, zúgó viharon át. Bizony úgy vélem, nyájas olvasó, ha egyébként nem is ismernéd a félelmet és borzongást, mégis a rembrandti vagy pokol-breugheli, most az életbe valósággal belépett kép láttán, a rémülettől minden hajad szála égnek mered. De tekinteted nem bír elszakadni a pokoli kavargásban megigézett lánytól és a villamos ütés, amely minden sejteden és idegeden végigremeg, a villám sebességével fellobbantja benned a merész gondolatot, hogy szembeszállj a tűzkör hatalmaival; s ez legyőzi borzalmadat, sőt ez a gondolat a borzalomból és rémületből fakadt, annak a terméke. Úgy érzed, mintha magad volnál az őrangyalok egyike, akihez a halálra rémített leányka könyörgött, igen, mintha nyomban elő kellene rántanod zsebpisztolyodat és habozás nélkül agyon kellene lőnöd a vénasszonyt. De miközben élénken végiggondolod mindezt, hangosan felkiáltasz: "Hé!" vagy "Mi történik ott?" vagy "Mit műveltek itt?!" A postakocsis élesen megfújja kürtjét, a vénasszony belefordul kotyvalékába, és egyszeriben minden eltűnik a sűrű füstgomolyagban. Nem merem állítani, hogy a leánykát, akit most forró vágyódással keresnél a sötétségben, meg is találnád, de szétromboltad az öregasszony lidércét és feloldottad annak a varázslatnak bűvkörét, amelybe Veronika könnyelműen belevetette magát.

Ám szeptember huszonharmadikának e viharos, a boszorkányosságok számára oly nagyon kedvező éjszakáján sem te, nyájas olvasó, sem más nem járt ezen az úton, és így Veronika halálos félelmében kénytelen volt kitartani az üst mellett, míg a varázslat véget nem ért. Jól hallotta, miként viharzott és üvöltött körülötte minden, hogyan bömbölt és hörgött összevissza mindenféle ijesztő hang, de nem emelte fel tekintetét, mert érezte, hogy az őt körülvevő borzalmak, szörnyűségek láttára gyógyíthatatlan pusztító tébolyba zuhanna. A vénasszony abbahagyta az üstben fortyogó kotyvalék keverését, a füstgomolyag egyre kisebb lett és a végén már csak könnyű kis spirituszláng égett az üst alján. Ekkor így kiáltott a vénasszony:

- Veronika! Gyermekem! Kedvesem! Nézz az aljára! Mit látsz... mit látsz hát?

De Veronika nem bírt válaszolni, bár úgy rémlett neki, mintha az üstben összevissza mindenféle kusza alak forgolódna; az alakok egyre élesebben körvonalazódtak és egyszerre barátságosan rátekintve és kezet nyújtva, Anselmus diák lépett ki az üst mélyéből. A lány felkiáltott:

- Ó, Anselmus!... Anselmus!

Az öregasszony gyorsan kinyitotta az üst csapját, az izzó fém sziszegve és sisteregve beömlött egy kis edénybe, melyet az öregasszony odaállított. Ekkor az asszony felugrott és vad, szörnyűséges mozdulatokkal csapkodva maga körül, rikácsolta:

- Sikerült a mű... Köszönöm, fiam! Jól őrködtél! Hohó, hohó... már jön... mard halálra... mard halálra!...

De most hatalmas suhogás hallatszott a levegőből, mintha szárnyaival csapkodva egy óriási sas zúgott volna le, és szörnyű hangon felharsant: "Héha! Héha! Ti népség! Most vége! Most vége! Takarodjatok haza a fenébe!" A vénasszony üvöltve leroskadt, Veronika pedig elvesztette eszméletét.

Mire ismét magához tért, világos nappal volt, ágyában feküdt, egy csésze gőzölgő teával Fränzchen állt mellette, és így szólt: "Mondd hát, testvérkém, mi van veled, már egy órája vagy még régebben állok itt előtted és te eszméletlenül fekszel, mintha lázas forróságba estél volna - és úgy sóhajtozol és nyögsz, hogy az ember megrémül. Apánk ma miattad nem ment el az iskolába és a doktorral egyetemben mindjárt be is jön."

Veronika szótlanul átvette a teát; miközben szürcsölte, feltámadtak szeme előtt az éjszaka szörnyű képei. "Így hát minden csak szorongató álom volt, ami kínzott? De hiszen én tegnap este valóban elmentem az öregasszonyhoz, mert szeptember huszonharmadika volt. Alighanem már tegnap este megbetegedtem és csak képzeltem mindezt, az tett beteggé, hogy örökké Anselmusra gondolok és a csodálatos öregasszonyra, aki azt hitette el velem, hogy ő Liese, és így bolonddá tett."

Fränzchen, aki közben kiment a szobából, most visszatért, behozta Veronika teljesen átnedvesedett kabátját.

- Nézd csak, testvérkém - szólott -, mi történt a kabátoddal; a vihar éjszaka feltépte az ablakot és felborította a széket, amelyen a kabátod feküdt; nyilván beesett az eső, mert a kabátod egész nedves lett.

Ez megrendítette Veronikát, mert most bizony megértette, hogy nem álom kínozta, hanem valóban ott járt a vénasszonynál. Ekkor félelem és rémület fogta el és végigfutott rajta a hideg. Görcsös reszketésében szorosan magára húzta a paplant; most azonban észrevette, hogy valami kemény tárgy nyomja a mellét, és mikor utána nyúlt, úgy érezte, hogy valami medalionféle; mikor Fränzchen kiment a kabáttal, Veronika előhúzta, és íme, egy kis kerek fényesre csiszolt fémtükör volt.

- Ez az öregasszony ajándéka - kiáltott élénken.

Úgy tetszett neki, a tükörből tüzes sugarak lövellnek feléje, legbensőbb énjéig hatolnak és jólesően melengetik. A hidegrázás elmúlt és kimondhatatlanul kellemes és jóleső érzés töltötte el. Anselmusra kellett gondolnia és amint egyre erősebben összpontosította rá gondolatait, a tükörből Anselmus szívélyesen rámosolygott, mint valami miniatűr arckép. És Veronikának csakhamar úgy rémlett, mintha már nem a képet - nem! -, hanem magát az eleven Anselmus diákot látná. A fiú magas, különösen berendezett szobában ült és buzgón írt. Veronika oda akart lépni hozzá, hogy vállára veregessen és így szóljon: "Anselmus úr, forduljon meg, hiszen én vagyok itt!" De ez semmiképpen sem volt lehetséges, mert Anselmust mintha nagy fénylő tűzáradat vette volna körül, és amikor Veronika alaposabban szemügyre vette, látta, hogy csak aranyos metszésű, nagy könyvek. De végre mégis sikerült szembenéznie Anselmus diákkal; s úgy látszott, mintha Anselmus csak ekkor ismerte volna fel őt, de végül elmosolyodott és így szólt: "Ó! Hát ön az, kedves mademoiselle Paulmann! De hát miért méltóztatik olykor úgy viselkedni, mint egy kígyócska?" Veronika hangos kacagásra fakadt e különös szavak hallatára, s ettől felriadt, mintha mély álomból ébredt volna, és gyorsan eldugta a kis tükröt. Ekkor nyílt az ajtó és Paulmann segédtanító Eckstein doktor kíséretében a szobába lépett. Eckstein doktor nyomban az ágyhoz ment, sokáig, hosszan elgondolkozva fogta Veronika ütőerét és aztán így szólt:

- Ejnye! ejnye!

Receptet írt, még egyszer megfogta a pulzust és ismét ezt mondta:

- Ejnye! ejnye! - és ezzel elhagyta a betegét.

De Eckstein doktor e nyilatkozataiból Paulmann segédtanító nem értette meg, hogy tulajdonképpen mi baja van Veronikának.

Siebente Vigilie.

Wie der Konrektor Paulmann die Pfeife ausklopfte und zu Bett ging. — Rembrandt und Höllen-Breughel. — Der Zauberspiegel und des Doktors Eckstein Rezept gegen eine unbekannte Krankheit.

Endlich klopfte der Konrektor Paulmann die Pfeife aus, sprechend: Nun ist es doch wohl Zeit, sich zur Ruhe zu begeben. — »Ja wohl,« erwiderte die durch des Vaters längeres Aufbleiben beängstete Veronika, »denn es schlug längst zehn Uhr.« Kaum war nun der Konrektor in sein Studier- und Schlafzimmer gegangen, kaum hatten Fränzchens schwerere Atemzüge kundgetan, daß sie wirklich fest eingeschlafen, als Veronika, die sich zum Schein auch ins Bett gelegt, leise, leise wieder aufstand, sich anzog, den Mantel umwarf und zum Hause hinausschlüpfte. — Seit dem Augenblick, als Veronika die alte Lise verlassen, stand ihr unaufhörlich der Anselmus vor Augen, und sie wußte selbst nicht, welch eine fremde Stimme im Innern ihr immer und ewig wiederholte, daß sein Widerstreben von einer ihr feindlichen Person herrühre, die ihn in Banden halte, welche Veronika durch geheimnisvolle Mittel der magischen Kunst zerreißen könne. Ihr Vertrauen zu der alten Lise wuchs mit jedem Tage, und selbst der Eindruck des Unheimlichen, Grausigen stumpfte sich ab, so daß alles Wunderliche, Seltsame ihres Verhältnisses mit der Alten ihr nur im Schimmer des Ungewöhnlichen, Romanhaften erschien, wovon sie eben recht angezogen wurde. Deshalb stand auch der Vorsatz bei ihr fest, selbst mit Gefahr, vermißt zu werden und in tausend Unannehmlichkeiten zu geraten, das Abenteuer der Tag- und Nachtgleiche zu bestehen. — Endlich war nun die verhängnisvolle Nacht des Äquinoktiums, in der ihr die alte Lise Hülfe und Trost verheißen, eingetreten, und Veronika, mit dem Gedanken der nächtlichen Wanderung längst vertraut geworden, fühlte sich ganz ermutigt. Pfeilschnell flog sie durch die einsamen Straßen, des Sturmes nicht achtend, der durch die Lüfte brauste und ihr die dicken Regentropfen ins Gesicht warf. Mit dumpf dröhnendem Klange schlug die Glocke des Kreuzturmes elf Uhr, als Veronika ganz durchnäßt vor dem Hause der Alten stand. »Ei, Liebchen, Liebchen, schon da! — nun warte, warte!« — rief es von oben herab — und gleich darauf stand auch die Alte, mit einem Korbe beladen und von ihrem Kater begleitet, vor der Tür. »So wollen wir denn gehen und tun und treiben, was ziemlich ist und gedeiht in der Nacht, die dem Werke günstig.« Dies sprechend ergriff die Alte mit kalter Hand die zitternde Veronika, welcher sie den schweren Korb zu tragen gab, während sie selbst einen Kessel, Dreifuß und Spaten auspackte. Als sie ins Freie kamen, regnete es nicht mehr, aber der Sturm war stärker geworden; tausendstimmig heulte es in den Lüften. Ein entsetzlicher herzzerschneidender Jammer tönte herab aus den schwarzen Wolken, die sich in schneller Flucht zusammenballten und alles einhüllten in dicke Finsternis. Aber die Alte schritt rasch fort, mit gellender Stimme rufend: »leuchte — leuchte, mein Junge!« Da schlängelten und kreuzten sich blaue Blitze vor ihnen her, und Veronika wurde inne, daß der Kater knisternde Funken sprühend und leuchtend vor ihnen herumsprang, und dessen ängstliches grausiges Zetergeschrei sie vernahm, wenn der Sturm nur einen Augenblick schwieg. — Ihr wollte der Atem vergehen, es war als griffen eiskalte Krallen in ihr Inneres, aber gewaltsam raffte sie sich zusammen, und sich fester an die Alte klammernd sprach sie: »Nun muß alles vollbracht werden, und es mag geschehen was da will!« — »Recht so, mein Töchterchen!« erwiderte die Alte, »bleibe fein standhaft, und ich schenke Dir was Schönes und dem Anselmus obendrein!« Endlich stand die Alte still und sprach: »Nun sind wir an Ort und Stelle!« Sie grub ein Loch in die Erde, schüttete Kohlen hinein und stellte den Dreifuß darüber, auf den sie den Kessel setzte. Alles dieses begleitete sie mit seltsamen Gebärden, während der Kater sie umkreiste. Aus seinem Schweif sprühten Funken, die einen Feuerreif bildeten. Bald fingen die Kohlen an zu glühen, und endlich schlugen blaue Flammen unter dem Dreifuß hervor. Veronika mußte Mantel und Schleier ablegen und sich bei der Alten niederkauern, die ihre Hände ergriff und fest drückte, mit den funkelnden Augen das Mädchen anstarrend. Nun fingen die sonderbaren Massen — waren es Blumen — Metalle — Kräuter — Tiere, man konnte es nicht unterscheiden — die die Alte aus dem Korbe genommen und in den Kessel geworfen, an zu sieden und zu brausen. Die Alte ließ Veronika los, sie ergriff einen eisernen Löffel, mit dem sie in die glühende Masse hineinfuhr und darin rührte, während Veronika auf ihr Geheiß festen Blickes in den Kessel hineinschauen und ihre Gedanken auf den Anselmus richten mußte. Nun warf die Alte aufs neue blinkende Metalle und auch eine Haarlocke, die sich Veronika vom Kopfwirbel geschnitten, sowie einen kleinen Ring, den sie lange getragen, in den Kessel, indem sie unverständliche, durch die Nacht grausig gellende Töne ausstieß, und der Kater im unaufhörlichen Rennen winselte und ächzte. — — Ich wollte, daß Du, günstiger Leser, am dreiundzwanzigsten September auf der Reise nach Dresden begriffen gewesen wärest; vergebens suchte man, als der späte Abend hereinbrach, Dich auf der letzten Station aufzuhalten; der freundliche Wirt stellte Dir vor, es stürme und regne doch gar zu sehr und überhaupt sei es auch nicht geheuer in der Äquinoktialnacht so ins Dunkle hineinzufahren; aber Du achtetest dessen nicht, indem Du ganz richtig annahmst: ich zahle dem Postillon einen ganzen Taler Trinkgeld und bin spätestens um ein Uhr in Dresden, wo mich im goldenen Engel oder im Helm oder in der Stadt Naumburg ein gut zugerichtetes Abendessen und ein weiches Bett erwartet. Wie Du nun so in der Finsternis daherfährst, siehst Du plötzlich in der Ferne ein ganz seltsames flackerndes Leuchten. Näher gekommen erblickst Du einen Feuerreif, in dessen Mitte bei einem Kessel, aus dem dicker Qualm und blitzende rote Strahlen und Funken emporschießen, zwei Gestalten sitzen. Gerade durch das Feuer geht der Weg, aber die Pferde prusten und stampfen und bäumen sich — der Postillon flucht und betet — und peitscht auf die Pferde hinein — sie gehen nicht von der Stelle. — Unwillkürlich springst Du aus dem Wagen und rennst einige Schritte vorwärts. Nun siehst Du deutlich das schlanke holde Mädchen, die im weißen dünnen Nachtgewande bei dem Kessel kniet. Der Sturm hat die Flechten aufgelöst und das lange kastanienbraune Haar flattert frei in den Lüften. Ganz im blendenden Feuer der unter dem Dreifuß emporflackernden Flammen steht das engelschöne Gesicht, aber in dem Entsetzen, das seinen Eisstrom darüber goß, ist es erstarrt zur Totenbleiche, und in dem stieren Blick, in den hinaufgezogenen Augenbrauen, in dem Munde, der sich vergebens dem Schrei der Todesangst öffnet, welcher sich nicht der von namenloser Folter gepreßten Brust entwinden kann, siehst Du ihr Grausen, ihr Entsetzen; die kleinen Händchen hält sie krampfhaft zusammengefaltet in die Höhe, als riefe sie betend die Schutzengel herbei, sie zu schirmen vor den Ungetümen der Hölle, die, dem mächtigen Zauber gehorchend, nun gleich erscheinen werden. — So kniet sie da, unbeweglich wie ein Marmorbild. Ihr gegenüber sitzt auf dem Boden niedergekauert ein langes, hageres, kupfergelbes Weib mit spitzer Habichtsnase und funkelnden Katzenaugen; aus dem schwarzen Mantel, den sie umgeworfen, starren die nackten knöchernen Arme hervor, und rührend in dem Höllensud lacht und ruft sie mit krächzender Stimme durch den brausenden tosenden Sturm. — Ich glaube wohl, daß Dir, günstiger Leser, kenntest du auch sonst keine Furcht und Scheu, sich doch bei dem Anblick dieses Rembrandtschen oder Höllen-Breughelschen Gemäldes, das nun ins Leben getreten, vor Grausen die Haare auf dem Kopfe gesträubt hätten.

Aber Dein Blick konnte nicht loskommen von dem im höllischen Treiben befangenen Mädchen, und der elektrische Schlag, der durch alle Deine Fibern und Nerven zitterte, entzündete mit der Schnelligkeit des Blitzes in Dir den mutigen Gedanken, Trotz zu bieten den geheimnisvollen Mächten des Feuerkreises; in ihm ging Dein Grausen unter, ja der Gedanke selbst keimte auf in diesem Grausen und Entsetzen als dessen Erzeugnis. Es war Dir, als seist Du selbst der Schutzengel einer, zu denen das zum Tode geängstigte Mädchen flehte, ja als müßtest Du nur gleich Dein Taschenpistol hervorziehen und die Alte ohne weiteres totschießen! Aber, indem Du das lebhaft dachtest, schriest Du laut auf: Heda! oder: was gibt es dorten? oder: was treibt ihr da? — Der Postillon stieß schmetternd in sein Horn, die Alte kugelte um in ihren Sud hinein, und alles war mit einem Mal verschwunden in dickem Qualm. — Ob Du das Mädchen, das Du nun mit recht innigem Verlangen in der Finsternis suchtest, gefunden hättest, mag ich nicht behaupten, aber den Spuk des alten Weibes hattest Du zerstört, und den Bann des magischen Kreises, in den sich Veronika leichtsinnig begeben, gelöst. — Weder Du, günstiger Leser, noch sonst jemand, fuhr oder ging aber am dreiundzwanzigsten September in der stürmischen den Hexenkünsten günstigen Nacht des Weges, und Veronika mußte ausharren am Kessel in tödlicher Angst, bis das Werk der Vollendung nahe. — Sie vernahm wohl, wie es um sie her heulte und brauste, wie allerlei widrige Stimmen durcheinander blökten und schnatterten, aber sie schlug die Augen nicht auf, denn sie fühlte, wie der Anblick des Gräßlichen, des Ensetzlichen [Entsetzlichen], von dem sie umgeben, sie in unheilbaren zerstörenden Wahnsinn stürzen könne. Die Alte hatte aufgehört im Kessel zu rühren, immer schwächer und schwächer wurde der Qualm und zuletzt brannte nur eine leichte Spiritusflamme im Boden des Kessels. Da rief die Alte: Veronika, mein Kind! mein Liebchen! schau hinein in den Grund! was siehst Du denn — was siehst Du denn? — Aber Veronika vermochte nicht zu antworten, unerachtet es ihr schien, als drehten sich allerlei verworrene Figuren im Kessel durcheinander; immer deutlicher und deutlicher gingen Gestalten hervor, und mit einem Mal trat, sie freundlich anblickend und die Hand ihr reichend, der Student Anselmus aus der Tiefe des Kessels. Da rief sie laut: Ach, der Anselmus! — der Anselmus! — Rasch öffnete die Alte den am Kessel befindlichen Hahn, und glühendes Metall strömte zischend und prasselnd in eine kleine Form, die sie daneben gestellt. Nun sprang das Weib auf und kreischte, mit wilder gräßlicher Gebärde sich herumschwingend: Vollendet ist das Werk — Dank Dir, mein Junge! — hast Wache gehalten — Hui — Hui — er kommt! — beiß ihn tot, beiß ihn tot! Aber da brauste es mächtig durch die Lüfte, es war als rausche ein ungeheurer Adler herab, mit den Fittichen um sich schlagend, und es rief mit entsetzlicher Stimme: »Hei, hei! — ihr Gesindel! nun ist's aus — nun ist's aus — fort zu Haus!« Die Alte stürzte heulend nieder, aber der Veronika vergingen Sinn und Gedanken. — Als sie wieder zu sich selbst kam, war es heller Tag geworden, sie lag in ihrem Bette und Fränzchen stand mit einer Tasse dampfenden Tees vor ihr, sprechend: Aber sage mir nur, Schwester, was Dir ist! da stehe ich nun schon eine Stunde oder länger vor Dir, und Du liegst wie in der Fieberhitze besinnungslos da und stöhnest und ächzest, daß uns angst und bange wird. Der Vater ist Deinetwegen heute nicht in die Klasse gegangen und wird gleich mit dem Herrn Doktor hereinkommen. — Veronika nahm schweigend den Tee; indem sie ihn hinunterschlürfte, traten ihr die gräßlichen Bilder der Nacht lebhaft vor Augen. »So war denn wohl alles nur ein ängstlicher Traum, der mich gequält hat? — Aber ich bin doch gestern Abend wirklich zur Alten gegangen, es war ja der dreiundzwanzigste September? — Doch bin ich wohl schon gestern recht krank geworden und habe mir das alles nur eingebildet, und nichts hat mich krank gemacht, als das ewige Denken an den Anselmus und an die wunderliche alte Frau, die sich für die Lise ausgab und mich wohl nur damit geneckt hat.« — Fränzchen, die hinausgegangen, trat wieder herein mit Veronika's ganz durchnäßtem Mantel in der Hand. »Sieh nur, Schwester!« sagte sie, »wie es Deinem Mantel ergangen ist; da hat der Sturm in der Nacht das Fenster aufgerissen und den Stuhl, auf dem der Mantel lag, umgeworfen, da hat es nun wohl hineingeregnet, denn der Mantel ist ganz naß.« — Das fiel der Veronika schwer aufs Herz, denn sie merkte nun wohl, daß nicht ein Traum sie gequält, sondern daß sie wirklich bei der Alten gewesen. Da ergriff sie Angst und Grausen und ein Fieberfrost zitterte durch alle Glieder. Im krampfhaften Erbeben zog sie die Bettdecke fest über sich; aber da fühlte sie, daß etwas Hartes ihre Brust drückte, und als sie mit der Hand danach faßte, schien es ein Medaillon zu sein; sie zog es hervor, als Fränzchen mit dem Mantel fortgegangen, und es war ein kleiner runder hellpolierter Metallspiegel. »Das ist ein Geschenk der Alten[,]« rief sie lebhaft, und es war als schössen feurige Strahlen aus dem Spiegel, die in ihr Innerstes drangen und es wohltuend erwärmten; der Fieberfrost war vorüber und es durchströmte sie ein unbeschreibliches Gefühl von Behaglichkeit und Wohlsein. An den Anselmus mußte sie denken, und als sie immer fester und fester den Gedanken auf ihn richtete, da lächelte er ihr freundlich aus dem Spiegel entgegen wie ein lebhaftes Miniaturporträt. Aber bald war es ihr, als sähe sie nicht mehr das Bild — nein! — sondern den Studenten Anselmus selbst leibhaftig. Er saß in einem hohen seltsam ausstaffierten Zimmer und schrieb emsig. Veronika wollte zu ihm hintreten, ihn auf die Schulter klopfen und sprechen: Herr Anselmus, schauen Sie doch um sich, ich bin ja da! Aber das ging durchaus nicht an, denn es war als umgebe ihn ein leuchtender Feuerstrom, und wenn Veronika recht genau hinsah, waren es doch nur große Bücher mit vergoldetem Schnitt. Aber endlich gelang es der Veronika, den Anselmus ins Auge zu fassen, da war es als müsse er im Anschauen sich erst auf sie besinnen, doch endlich lächelte er und sprach: Ach! — sind Sie es, liebe Mademoiselle Paulmann? Aber warum belieben Sie sich denn zuweilen als Schlänglein zu gebärden? Veronika mußte über diese seltsamen Worte laut auflachen; darüber erwachte sie wie aus einem tiefen Traume, und sie verbarg schnell den kleinen Spiegel, als die Tür aufging und der Konrektor Paulmann mit dem Doktor Eckstein ins Zimmer kam. Der Doktor Eckstein ging sogleich ans Bett, faßte lange in tiefem Nachdenken versunken Veronika's Puls und sagte dann: Ei! Ei! Hierauf schrieb er ein Rezept, faßte noch einmal den Puls, sagte wiederum: Ei! Ei! und verließ die Patientin. Aus diesen Äußerungen des Doktors Eckstein konnte aber der Konrektor Paulmann nicht recht deutlich entnehmen, was der Veronika denn wohl eigentlich fehlen möge.