A zenei romantika (1835-1910) az irodalmi és a képzőművészeti után 15 évvel később indul, időben azonban túléli és jelentőségében is túlszárnyalja azokat. A zenei romantika élete átfogja az egész 19. századot, sőt még a századforduló után is jelentős szerepet tölt be. Ezért is nevezik a 19. századot a zene századának.
A kor zenei életében néhány új vonás lesz jellemző. Megváltozik a művész helyzete a világban: már nem köti az egyház, az udvar rezidenciája, szabad polgár, szabad művész lesz. Ez a szabadság azonban létbizonytalanságot, kiszolgáltatottságot jelent. A legtöbb romantikus művész megélhetési gondokkal küzd. A változások eredményezik, hogy a zenével foglalkozó művészek előadóművészek és alkotóművészek is legyenek egyidejűleg. Az új generáció jellemző vonása a sokoldalú műveltség (pl.: Liszt Ferenc előadóművész, zeneszerző és pedagógus is). Tehát az egyházi, udvari, hivatali kötöttségektől mentes, szabad művész korlátlanul tekinthet szét a világban, és a szélesebb értelemben vett kulturális élet aktív részese lesz. Talán az irodalom - az új, romantikus költészet és regényírás - hatja át legerősebben a szellemi életet, de az Európa-szerte divatos irodalmi-művészeti körök kedvelt vendége a muzsikus is. A leghíresebb művészek Párizsban gyűlnek össze: A kor zenei vezéregyéniségei (Chopin, Berlioz, Liszt) mellett a költő Heine, Victor Hugo, a festő Delacroix a szalonok állandó vendége. A hangszeres virtuóz a század ünnepelt figurája: Liszt, Paganini, Chopin művészete egész Európát lázba hozza.
A romantika egyik fontos programja lesz a régi mesterek műveinek feltámasztása, ápolása. 1829-ben Berlinben Mendelssohn bemutatja Bach száz éve elfelejtett művét, a Máté-passiót, és ezzel kezdetét veszi a korszak egyik értékes mozgalma, a Bach-reneszánsz.
A 19. század zenéjét a korábbi, egységesebb stílusokkal szemben (barokk, klasszikus) a sokféleség, sokszínűség jellemezte. A század végére a romantikus vonások fokozódnak, a zene egyre erősebb hatásokra törekszik, olykor szentimentalizmushoz vezet. Eljutnak a hangnemek teljes egybeolvasztásának, ezzel a dúr-moll rendszer megszüntetésének küszöbéig.
A késő romantika zenei irányzatai
A wagnerizmus
Richard Wagner újító törekvései, zenekarkezelése döntően befolyásolja az új generációt. Követői óriási méretűre növelt zenekart használnak, a hangzás és a kontrasztok érdekében sokkhatásokkal élnek, a zenéjükre általában a meghökkentés, a túlzások jellemzőek. Richard Strauss német komponista, zenekarának kezelésében a hatáskeresés vezérli, virtuozitásban Wagnert is túlszárnyalja. Wagner "flitter"-technikája - a vonóskar virtuóz flitter-szerű csillogása - zenekarában szinte állandóan jelen van, elsősorban a fafúvókon érvényesül. Gustav Mahler osztrák zeneszerző, a századforduló időszakának egyik legproblematikusabb egyénisége. Művészetének ellentmondása: lírikus alkat, ugyanakkor rendkívül felduzzasztott, ún. "mamut" formákban tudja kifejezni magát, postakürttel, harangokkal, ütőkkel bővített nagyzenekara új színt hozott a zenébe. Max Reger a harmadik jelentős képviselője az utóromantikának.
A nemzeti kultúra kialakítására való törekvés
a stílusirányzat főleg olyan országokban alakult ki, ahol az idegen elnyomás illetve a fejletlen társadalmi körülmények miatt eddig nem jött létre megfelelő nemzeti zenekultúra. A zenében előtérbe kerülnek a nemzeti vonások, tánc és ritmus. Nemzeti jellegű táncmuzsika a cseheknél a polka; a lengyeleknél a mazurka; a német keringő vagy az orosz kozáktánc. Edvard Grieg a norvégek mindmáig legnagyobb zeneszerzője, lírikus alkat. Legismertebb műve Ibsen Peer Gyntjéhez írt kísérőzenéje. Rimszkij-Korszakov orosz zeneszerző, az ötök csoportjának - Muszorgszkij mellett - legnagyobb hatású egyénisége. A csoport tagjai között zeneileg ő a legműveltebb, a legképzettebb komponista, ezért hangszerelte általában ő a pályatársai műveit. Bedřick Smetana cseh zeneszerző, nevéhez fűződik Csehországban a romantikus nemzeti zenekultúra alapjainak lerakása. Operái, szimfóniái, kamaraművei jelentősek. Szépen áradó dallamos muzsikája minden bizonnyal az egyik legszebb példája a zenével kifejezhető hazaszeretetnek. A cseh hazán átfolyó Moldva a hazai táj szépségét dicséri, és a hősi múltra emlékeztet. Leoš Janáček szintén cseh zeneszerző, nála sem a népdalidézetekkel fejeződik ki a nemzeti jelleg, hanem a nép valóságos élete iránti érdeklődésében nyilvánul meg, ezt bizonyítja műveinek témaválasztása is. Antonin Dvořak a cseh zene ismert képviselője. Művészetének nemzeti jellege nála is a témaválasztásban nyilvánul meg. Zenéjére a romantikus szerzők közül Brahms volt a legnagyobb hatással. Operákat, szimfóniákat és egyéb zenekari kompozíciókat, kamarazenét, dalokat írt.
A verizmus (realizmus, valószerűség)
Egy operairodalmi irányzat, mely a kor realista irodalmának volt a zenei megfelelője. A zenében lényegében nem hozott újat, de az operák témáját illetően nagymértékű változás fedezhető fel. Olaszországban született meg, a nagy operai hagyományok megnyilvánulásaként. A stílus jellemzője a mindennapi témák nyílt, olykor nyersen realisztikus ábrázolása. A polgárságnak egy új, alulról jövő rétege nőtt föl, aki a színpadtól a maga világának ábrázolását, a köznapi igazságok drámáját várta. Az új irányzat ezt az igényt szolgálta ki. A mozgalom legsikeresebb zenés színpadi remekművei Pietro Mascagni: Parasztbecsület és Ruggiero Leoncavallo: Bajazzók című egyfelvonásos operái. Mindkettőnek tárgya a szenvedélyes szerelem, mely féltékenységben nyilvánul meg és véres bosszúba torkollik. Közös vonásuk az is, hogy az emberi sorsot - kiszakítva az élet teljességéből - végzetszerű, tragikus mivoltában, hőseiket olykor abnormális szenvedélyektől eltorzultan mutatják be.
A romantikus zene jellemző műfajai
A dal
Ebben az időben bontakozott ki új műfaji kategóriaként a dalművészet. A dal egy irodalmi értékű vers megzenésítése, amelyben az énekszólam és a zongorakíséret zeneileg egyenrangú. A dal a költészet és a zene legteljesebb egymásra találása. Ebben a műfajban jutott leginkább kifejezésre a kor "én"-hangja. A műfaj első és legnagyobb mestere Franz Schubert, folytatói: Robert Schumann, Mendelssohn, Brahms. A megzenésített versek nagyrészt a korabeli költők: Goethe, Schiller, Heine munkái. A dalciklus, mint például Schubert Téli utazása, összefüggő versek sorozatára írt, több dalból álló kompozíció.
A hangszeres karakterdarab
Jellegzetesen romantikus, hangszeres zene a hangszeres karakterdarab. Elsősorban zongorára írt, rövidebb darabok összefoglaló neve. Általában egy-egy hangulatot, lelkiállapotot rögzít. A művek egy része bizonyos tánctípusokat követ (keringő, polonéz, mazurka), másik része a szerző által megjelölt címet viseli: etűd, nocturne [noktürn] = lírai hangulatú jellemdarabok, impromtu [enpromptü] = rögtönzés, pillanatnyi hangulatot rögzít. A hangszeres karakterdarab legnagyobb mestere Frédéric Chopin, de kortársai közül is sokan kedvelték e hangulatos műfajt.
A szimfonikus költemény
A szimfonikus költemény tartalmilag programzene, formailag pedig általában egybekomponált mű, szemben a klasszikus szimfónia több tételes rendjével. Egyik lényeges elem a romantikában az ún. programzenei hajlam. A zeneszerző a zene eszközeit a zenén kívüli élmények tartalmával kapcsolja össze. Ezek lehetnek irodalmi, képzőművészeti inspirációk, de a természet jelenségei is, pl. vihar, vízcsobogás, különféle állathangok. Az alkotó művész figyelmét a zene belső lényege helyett a program tartalma köti le, s arra törekszik, hogy e tartalmat a legkülönfélébb hanghatásokkal maradéktalanul ki is fejezze. E forradalmian új műfaj megteremtője: Liszt Ferenc, aki elsősorban irodalmi ihletésű szimfonikus költeményeket írt (pl.: Les Préludes). A század második felében a szimfonikus költemény földrajzi vonatkozású tájfestő típusa kerül előtérbe.
Az opera
A 18. sz. második felétől az opera műfajának hatalmas sikerei kezdik háttérbe szorítani a hangszeres műfajokat, a 19. században pedig szinte egyeduralkodó a zene területén. Az opera nagyzenekarának mérete jelentősen megváltozik a romantika idején. Kibővül újabb hangszerekkel, új hangszerelési effektusokkal gazdagítják a zenekari hangzást. Az eddig alkalmazott hangszerekből több szerepel egy-egy szólamban, különösen a fúvós és ütős csoportok szólamát növelik, új ütőhangszerek alkalmazására is sor kerül. A zenekarkezelés és hangszerelés 19. századi megújítói Berlioz, Wagner és Richard Strauss.
A többféle stílust, irányzatot képviselő 19. századi operát három nagy területre oszthatjuk: az olasz és német vonalra, valamint a század második felében kibontakozó nemzeti operák csoportjára.
Giuseppe Verdi, az operairodalom egyik legnagyobb zeneszerzője művészetével megteremtette az olasz romantikus nagyoperát. Ezek áradó dallamossága, szenvedélyessége, a kórusok drámai hangja, a hatalmas tömegjelenetek, a mély jellemábrázolások, cselekmény és zene tökéletes összhangja utolérhetetlenné teszik alkotásait. Neves szerzők még: Rossini, Bellini és Donizetti.
A romantikus német opera megalapítója az ún. bécsi klasszikusok egyike, Mozart (Varázsfuvola). Kezdeményezéseinek folytatója Carl Maria von Weber, akinek legismertebb operája, A bűvös vadász német szövegre íródott. E szövegválasztással akart német operát írni, szellemében, hangvételében, dallamvilágában felhasználni mindazt a kapcsolatot, mely a népzenéhez és a népies zenéléshez köti. Weber mögött mindig ott érezni a Rajna leheletét és a türingiai erdők fenyőillatát, az éneklő német parasztokat, azt a jó, erőteljes háromnegyedes ritmust, amire a falusi nép táncol. Nem elmélyedő lírikus alkat, hanem a színpadszerű hatások igazi mestere.
A magyar romantikus zene sajátosságai
A zene sajátos eszközeivel sürgette a nemzeti függetlenségi törekvéseket is. Magyarországon például Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai irodalmi alkotásokkal, Székely Bertalan, Madarász, Munkácsy nemzeti témájú festményekkel, Liszt, Erkel a verbunkos tánczenére épülő magyaros műzenével segítették a nemzeti romantika kibontakozását. A 19. századi magyar zenét, annak minden műfaját a verbunkos zenéből fogant nemzeti stílus határozza meg. A század magyar műzenéjét két műfaj jellemezte: a népies műdal és a nemzeti opera.
A 19. sz. jellegzetes magyar költészete, ami azért született, hogy megteremtse nemzeti kultúránkat, városainkból kiszorítsa a német dalokat, a német szellemet. Felemás értéke abból adódik, hogy sem a népdal, sem az európai rangú műdal kategóriájába nem sorolható, mert szerzői zeneileg képzetlen műkedvelő komponisták. A népies műdal, más néven magyar nóta így — bár a maga idejében Európa-szerte tévesen ezt tekintették magyar népzenének — a mulató úri társaságok zenéje maradt. Szerzői között voltak tehetséges, ösztönös muzsikusok is. Pl.: Egressy Béni sikeresen zenésítette meg Vörösmarty verseit, többek között a Szózatot. Szentirmay Elemér dalai a kor legnépszerűbb szerzeményei voltak.
A független magyar nemzeti zenekultúra megteremtéséért folytatott harc a reformkor eszmei törekvéseinek egyike. Cél a független nemzeti kultúra és az állandó magyar színtársulat létrejötte. A nemzeti opera megteremtése Erkel Ferenc nevéhez fűződik, aki stílussá formálta a verbunkos zenét, így alkotta meg énekes és hangszeres műveit. Operáiban az olasz műfaj megtelik magyar tartalommal, és magyar verbunkos zenei elemekkel. Az 1848-as szabadságharc előtt és után a magyar történelem tragikus eseményeinek idézésével ez a zene nagy művészi hatással táplálta a nemzeti öntudatot a Habsburg hatalommal szemben.
Források: