Közzététel dátuma: Oct 01, 2015 5:12:8 PM
Túl voltunk már a nyár derekán, mikor Edgar nehéz szívvel engedett könyörgéseiknek, és lóhátra ülhettünk Catherine-nel, hogy felkeressük unokaöccsét. Fülledt idő volt: a napot felhők fedték, de a páráktól és ködöktől súlyos égbolt nem ígért esőt. Az útjelző kő mellett adtunk egymásnak találkozót, az útkereszteződésnél. Odaérve azonban csak egy kis pásztorfiút találtunk, aki tudtunkra adta, hogy "a fiatalúr" a domboldalon vár bennünket, és nagyon megköszönné, ha valamivel tovább mennénk.
- Akkor Linton úrfi elfeledte gazdám első feltételét - jegyeztem meg. - Ő ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy Thrushcross Grange területén maradjunk. Így azonban rövidesen elhagyjuk azt.
- Nem baj, majd visszafordulunk, mikor találkoztunk vele - felelt útitársam. - Séta közben majd hazafelé lovagolunk.
Mikor azonban házuktól alig negyedmérföldnyire találkoztunk vele, láttuk, hogy nincs lova; nekünk is le kellett szállanunk, az állatokat pedig kicsaptuk a rétre legelni. A hangában heverészve várt, és csak akkor kelt fel, mikor néhány yardnyira voltunk tőle. Járása olyan bizonytalan volt, ő maga pedig annyira sápadt, hogy ijedten felkiáltottam:
- De fiatalúr, magának ma nem való a séta! Milyen rossz színben van!
Catherine fájdalmas meglepődéssel nézte. Az ujjongás, mely ajkán volt, ijedt kiáltássá változott, és ahelyett, hogy örömét fejezte volna ki az oly soká halogatott találkozás felett, nyugtalanul érdeklődött, rosszabbul érzi-e magát, mint rendesen?
- Nem... jobban, sokkal jobban!
Remegett és lihegett, miközben egyre fogta Cathy kezét, mintha arra akart volna támaszkodni: nagy, kék szemét félénken emelte a lányra, s a mély árkok, melyek valaha oly álmodozóvá tették pillantását, most elkínzott és meggyötört kifejezést kölcsönöztek neki.
- Akkor hát rosszabbul voltál mostanában - erősködött unokanővére. - Rosszabbul, mint amikor utoljára láttalak. Soványabb és...
- Fáradt vagyok - vágott a szavába hirtelen a fiú. - Nagyon meleg van a sétához, pihenjünk le itten. Reggel gyakran érzem magam rosszul... papa azt mondja, túl gyorsan növök.
Catherine, akit ez nem nyugtatott meg eléggé, leült, Linton pedig elnyúlt mellette.
- Csaknem olyan itt, mint a te paradicsomodban - mondotta Catherine, és igyekezett vidámnak mutatkozni. - Talán emlékszel megállapodásunkra, hogy olyan helyen és úgy töltünk el két napot, amint egyikünk, illetve másikunk a legkellemesebbnek képzeli el. Ez a nap csaknem kedved szerint való: igaz ugyan, hogy felhős, de szelídebb és nyugodtabb ezáltal. Szebb így, mint vad verőfényben. Jövő héten, ha teheted, fellovagolunk Thrushcross Grange parkjáig: az lesz majd az én napom!
Linton szemmel láthatóan nem emlékezett rá, miről beszél, és nyilván nehezére esett minden társalgás. Oly kevéssé érdeklődött mindaz iránt, amiről Cathy beszélt, és oly kevéssé igyekezett szórakoztatni őt, hogy úrnőm alig tudta eltitkolni csalódását. Unokatestvérének lénye és modora egyaránt megmagyarázhatatlan változáson ment át. Duzzogása, melyet a becézgetés gyengédséggé tudott átváltoztatni, most közönyös fásultságnak adott helyet; a szeszélyes gyermekkedély, mely csak azért mutatkozott ingerlékenynek és elviselhetetlennek, hogy hízelgésekkel vigasztalják, most a csökönyös beteg önző mogorvaságát öltötte magára: visszautasított minden vigasztalást, és kész volt a mások jókedvét és vígságát sértésnek tekinteni. Catherine éppúgy észrevette, mint én, hogy jelenlétünk inkább büntetés, mint jutalom a számára, és gondolkodás nélkül azt javasolta, hogy távozzunk. Szavai váratlanul eloszlatták Linton közönyét, és a fiú rendkívül izgatottnak mutatkozott. Ijedt pillantásokat vetett otthona felé, és kérte Catherine-t, maradjon még legalább egy félórát.
- De én azt hiszem - szólt Cathy -, jobb volna neked otthon, mint itt. Látom, hogy ma nem tudnálak elszórakoztatni sem meséimmel, sem énekemmel, sem pedig beszélgetésemmel. Komolyabb lettél, mint én, fél év alatt: ma már nem érdekelnek a régi szórakozásaim. Különben szívesen maradnék, ha szórakoztatni tudnálak.
- Maradjon, hogy kipihenje magát - felelte Linton. - És ne higgye, Catherine, és ne is mondja, hogy nagyon rosszul vagyok. A meleg és fülledt idő nyomaszt egy kissé; és túl sokat kellett járnom, míg ideértem. Mondja meg nagybátyámnak, hogy egészen jól érzem magamat. Megteszi?
- Megmondom neki, hogy te így érzed, Linton. Azt nem mondhatom neki, hogy így is van - felelt fiatal úrnőm, akit meglepett a makacsság, mellyel a másik olyasmihez ragaszkodott, ami nyilvánvalóan nem volt igaz.
- Jöjjön el újra jövő csütörtökön - folytatta a fiú, igyekezvén kikerülni a másik kérdő pillantását. - És köszönje meg nevemben apjának, hogy elengedte, köszönje meg nagyon, Catherine. Ha pedig az én apámmal találkoznék, s az irántam érdeklődnék, ne mondja meg neki, hogy nagyon hallgatag és ostoba voltam. És ne vágjon olyan szomorú, levert arcot, mint mostan... még megharagudnék rám!
- Mit bánom én az ő haragját! - kiáltott fel Catherine, mert attól tartott, Heathcliff őellene fordítja dühét.
- De én nagyon is bánom - mondotta Linton összeborzadva. - Ne ingerelje fel ellenem, mert nagyon durva tud lenni.
- Nagyon szigorú magával, fiatalúr? - kérdeztem. - Megunta tán az elnézést, s a csendes gyűlöletből átcsapott a cselekvő gyűlöletbe?
Linton rám nézett, de nem válaszolt. Körülbelül tíz percig maradtunk így ülve: Linton mellére hajtotta fejét, s már csak a kimerültség vagy a fájdalom elfojtott sóhajtásait hallatta; Cathy azzal szórakozott, hogy áfonyát szedett, és megosztotta velem; Lintont nem is kínálta, mert látta, hogy csak fárasztja és untatja, ha szól hozzá.
- Van már egy félórája, Ellen? - súgta végül Catherine a fülembe. - Nem látom be, miért maradjunk. Ő alszik, papa pedig megkívánja, hogy idejében otthon legyünk.
- Igaz, de nem hagyhatjuk itt, míg alszik - feleltem. - Várjon, amíg felébred, és legyen kissé türelemmel. Nagyon sürgős volt magának az idejövetel, de ugyancsak hamar elpárolgott a kedve, hogy lássa a szegény Lintont.
- Miért is akart látni? - felelt Catherine. - Azelőtt legrosszabb kedvében is jobban szerettem, mint így, ebben a furcsa lelkiállapotban. Azt gondolná az ember, kényszerűségből jött el erre a találkozóra, mintha kötelességet teljesítene, félvén, hogy szidást kap az apjától. De semmi kedvem örömet okozni Heathcliffnek, bármi oka legyen is rá, hogy ilyesmire kényszeríti a fiát. Ha örülök is, hogy jobb egészségben találom, csak még inkább sajnálnom kell, hogy ennyivel kevésbé kedves és gyengéd irányomban.
- Azt hiszi hát, hogy jobb egészségben van?
- Igen. Emlékszik, mennyit panaszkodott azelőtt a fájdalmaira? Nincs ugyan olyan jól, amennyire szeretné, hogy papának mondjam, de úgy látszik, sokkal jobban érzi magát.
- Ebben nem értünk egyet, Catherine kisasszony - jegyeztem meg -, én azt mondom inkább, most sokkal rosszabbul van!
E percben felriadt Linton, és rémült arccal kérdezte, nem szólította-e valaki?
- Nem - felelt Catherine -, legfeljebb álmodban! Nem értem, hogyan tudsz aludni idekünn, fényes nappal?
- Úgy rémlett, apámat hallottam - folytatta a fiú elfulladó lélegzettel, és egy pillantást vetett a szemközti emelkedésre. - Biztos benne, hogy senki sem szólt hozzám?
- Egészen biztos. Csak Ellen és én beszélgettünk az egészségedről. Igazán erősebbnek érzed magad, Linton, mint mikor utoljára találkoztunk a télen? De ha ez igaz is, egyvalamiben nem lettél erősebb: hozzám való vonzódásodban. De mondd meg: igazán egészségesebbnek érzed magad?
Könnyek szöktek Linton szemébe, mikor így felelt:
- Igen, igen, feltétlenül!
Mintha még mindig ez a képzeletbeli hang üldözné, riadtan fürkészett maga körül, kereste, honnan hallotta. Cathy felkelt.
- Mára el kell válnunk - mondotta. - Nem akarom eltitkolni, hogy keserű csalódást okozott mai találkozásunk. De csak neked fogom ezt megmondani, soha nem félek Heathclifftől.
- Csitt! - suttogta Linton. - Csitt! Az isten szerelmére! Jön!
Catherine karjába kapaszkodott, és megpróbálta visszatartani. Erre a hírre azonban az kiszabadította magát, füttyentett Minnynek, mely kutyaként engedelmeskedett neki.
- Itt leszek jövő csütörtökön - kiáltotta, miközben a nyeregbe ugrott. - Viszontlátásra. Siessünk, Ellen!
Így hagytuk el őt; alig vette észre távozásunkat, annyira elfogta a félelem apja közeledtére.
Még mielőtt elértük volna a házat, Catherine bosszankodása valami különös szánalommal vegyes sajnálkozássá változott, melyhez bőségesen hozzájárultak a Linton testi és erkölcsi hogyléte felett érzett aggodalmak és gondok. Én is osztoztam aggodalmaiban, de azt ajánlottam neki, ne nagyon beszéljen róluk; egy másik találkozás után könnyebben megítélhetjük, mi a való helyzet. Gazdám érdeklődött találkozásunk részletei iránt. Catherine pontosan átadta neki unokaöccse köszönetét, s átsiklott a többin. Magam részéről kevés táplálékot nyújthattam kíváncsiságának, mert magam sem nagyon tudtam, mit titkoljak és mit áruljak el.
Summer was already past its prime, when Edgar reluctantly yielded his assent to their entreaties, and Catherine and I set out on our first ride to join her cousin. It was a close, sultry day: devoid of sunshine, but with a sky too dappled and hazy to threaten rain: and our place of meeting had been fixed at the guide-stone, by the cross-roads. On arriving there, however, a little herd-boy, despatched as a messenger, told us that,—‘Maister Linton wer just o’ this side th’ Heights: and he’d be mitch obleeged to us to gang on a bit further.’
‘Then Master Linton has forgot the first injunction of his uncle,’ I observed: ‘he bid us keep on the Grange land, and here we are off at once.’
‘Well, we’ll turn our horses’ heads round when we reach him,’ answered my companion; ‘our excursion shall lie towards home.’
But when we reached him, and that was scarcely a quarter of a mile from his own door, we found he had no horse; and we were forced to dismount, and leave ours to graze. He lay on the heath, awaiting our approach, and did not rise till we came within a few yards. Then he walked so feebly, and looked so pale, that I immediately exclaimed,—‘Why, Master Heathcliff, you are not fit for enjoying a ramble this morning. How ill you do look!’
Catherine surveyed him with grief and astonishment: she changed the ejaculation of joy on her lips to one of alarm; and the congratulation on their long-postponed meeting to an anxious inquiry, whether he were worse than usual?
‘No—better—better!’ he panted, trembling, and retaining her hand as if he needed its support, while his large blue eyes wandered timidly over her; the hollowness round them transforming to haggard wildness the languid expression they once possessed.
‘But you have been worse,’ persisted his cousin; ‘worse than when I saw you last; you are thinner, and—’
‘I’m tired,’ he interrupted, hurriedly. ‘It is too hot for walking, let us rest here. And, in the morning, I often feel sick—papa says I grow so fast.’
Badly satisfied, Cathy sat down, and he reclined beside her.
‘This is something like your paradise,’ said she, making an effort at cheerfulness. ‘You recollect the two days we agreed to spend in the place and way each thought pleasantest? This is nearly yours, only there are clouds; but then they are so soft and mellow: it is nicer than sunshine. Next week, if you can, we’ll ride down to the Grange Park, and try mine.’
Linton did not appear to remember what she talked of and he had evidently great difficulty in sustaining any kind of conversation. His lack of interest in the subjects she started, and his equal incapacity to contribute to her entertainment, were so obvious that she could not conceal her disappointment. An indefinite alteration had come over his whole person and manner. The pettishness that might be caressed into fondness, had yielded to a listless apathy; there was less of the peevish temper of a child which frets and teases on purpose to be soothed, and more of the self-absorbed moroseness of a confirmed invalid, repelling consolation, and ready to regard the good-humoured mirth of others as an insult. Catherine perceived, as well as I did, that he held it rather a punishment, than a gratification, to endure our company; and she made no scruple of proposing, presently, to depart. That proposal, unexpectedly, roused Linton from his lethargy, and threw him into a strange state of agitation. He glanced fearfully towards the Heights, begging she would remain another half-hour, at least.
‘But I think,’ said Cathy, ‘you’d be more comfortable at home than sitting here; and I cannot amuse you to-day, I see, by my tales, and songs, and chatter: you have grown wiser than I, in these six months; you have little taste for my diversions now: or else, if I could amuse you, I’d willingly stay.’
‘Stay to rest yourself,’ he replied. ‘And, Catherine, don’t think or say that I’m very unwell: it is the heavy weather and heat that make me dull; and I walked about, before you came, a great deal for me. Tell uncle I’m in tolerable health, will you?’
‘I’ll tell him that you say so, Linton. I couldn’t affirm that you are,’ observed my young lady, wondering at his pertinacious assertion of what was evidently an untruth.
‘And be here again next Thursday,’ continued he, shunning her puzzled gaze. ‘And give him my thanks for permitting you to come—my best thanks, Catherine. And—and, if you did meet my father, and he asked you about me, don’t lead him to suppose that I’ve been extremely silent and stupid: don’t look sad and downcast, as you are doing—he’ll be angry.’
‘I care nothing for his anger,’ exclaimed Cathy, imagining she would be its object.
‘But I do,’ said her cousin, shuddering. ‘Don’t provoke him against me, Catherine, for he is very hard.’
‘Is he severe to you, Master Heathcliff?’ I inquired. ‘Has he grown weary of indulgence, and passed from passive to active hatred?’
Linton looked at me, but did not answer; and, after keeping her seat by his side another ten minutes, during which his head fell drowsily on his breast, and he uttered nothing except suppressed moans of exhaustion or pain, Cathy began to seek solace in looking for bilberries, and sharing the produce of her researches with me: she did not offer them to him, for she saw further notice would only weary and annoy.
‘Is it half-an-hour now, Ellen?’ she whispered in my ear, at last. ‘I can’t tell why we should stay. He’s asleep, and papa will be wanting us back.’
‘Well, we must not leave him asleep,’ I answered; ‘wait till he wakes, and be patient. You were mighty eager to set off, but your longing to see poor Linton has soon evaporated!’
‘Why did he wish to see me?’ returned Catherine. ‘In his crossest humours, formerly, I liked him better than I do in his present curious mood. It’s just as if it were a task he was compelled to perform—this interview—for fear his father should scold him. But I’m hardly going to come to give Mr. Heathcliff pleasure; whatever reason he may have for ordering Linton to undergo this penance. And, though I’m glad he’s better in health, I’m sorry he’s so much less pleasant, and so much less affectionate to me.’
‘You think he is better in health, then?’ I said.
‘Yes,’ she answered; ‘because he always made such a great deal of his sufferings, you know. He is not tolerably well, as he told me to tell papa; but he’s better, very likely.’
‘There you differ with me, Miss Cathy,’ I remarked; ‘I should conjecture him to be far worse.’
Linton here started from his slumber in bewildered terror, and asked if any one had called his name.
‘No,’ said Catherine; ‘unless in dreams. I cannot conceive how you manage to doze out of doors, in the morning.’
‘I thought I heard my father,’ he gasped, glancing up to the frowning nab above us. ‘You are sure nobody spoke?’
‘Quite sure,’ replied his cousin. ‘Only Ellen and I were disputing concerning your health. Are you truly stronger, Linton, than when we separated in winter? If you be, I’m certain one thing is not stronger—your regard for me: speak,—are you?’
The tears gushed from Linton’s eyes as he answered, ‘Yes, yes, I am!’ And, still under the spell of the imaginary voice, his gaze wandered up and down to detect its owner.
Cathy rose. ‘For to-day we must part,’ she said. ‘And I won’t conceal that I have been sadly disappointed with our meeting; though I’ll mention it to nobody but you: not that I stand in awe of Mr. Heathcliff.’
‘Hush,’ murmured Linton; ‘for God’s sake, hush! He’s coming.’ And he clung to Catherine’s arm, striving to detain her; but at that announcement she hastily disengaged herself, and whistled to Minny, who obeyed her like a dog.
‘I’ll be here next Thursday,’ she cried, springing to the saddle. ‘Good-bye. Quick, Ellen!’
And so we left him, scarcely conscious of our departure, so absorbed was he in anticipating his father’s approach.
Before we reached home, Catherine’s displeasure softened into a perplexed sensation of pity and regret, largely blended with vague, uneasy doubts about Linton’s actual circumstances, physical and social: in which I partook, though I counselled her not to say much; for a second journey would make us better judges. My master requested an account of our ongoings. His nephew’s offering of thanks was duly delivered, Miss Cathy gently touching on the rest: I also threw little light on his inquiries, for I hardly knew what to hide and what to reveal.