8. vigília

Nyolcadik vigília

A pálmafák könyvtára - Egy boldogtalan szalamandra sorsa - Egy fekete toll egy marharépával szerelmeskedik és Heerbrand irattáros alaposan leissza magát

Anselmus diák már jó néhány napja dolgozott Lindhorst levéltárosnál; ezek a szorgos órák voltak élete legboldogabb órái, mert egyre bűbájos hangok vették körül, Serpentina biztató szavai, sőt olykor enyhén érintette is egy elsuhanó lehelet; soha nem ismert kellemes érzés árasztotta el, és ez gyakran a legnagyobb gyönyörűségig fokozódott. Érzéseiből és gondolataiból teljesen eltűnt szegényes életkörülményeinek minden kicsinyes gondja, baja, és az új életben, amely mintegy ragyogó napfényben nyílt meg előtte, megértette egy magasabb rendű világnak minden csodáját, azét a világét, amely máskor bámulattal, sőt borzalommal töltötte el. A másolás gyorsan haladt, és Anselmus egyre inkább úgy érezte, mintha már régen ismert jegyeket róna a pergamenre és már alig-alig kell odanéznie az eredetire, hogy mindent a legnagyobb pontossággal utánafessen. Az ebédidőtől eltekintve Lindhorst levéltáros csak olykor-olykor mutatkozott, de mindig pontosan abban a pillanatban jelent meg, amikor Anselmus valamely kézirat utolsó jegyeit befejezte; akkor egy másikat adott neki, de nyomban szótlanul ott is hagyta, miután egy kis fekete rudacskával megkeverte a tintát és a használt tollakat új, jobban kihegyezettekkel cserélte fel. Egy napon, amikor Anselmus a tizenkét órai harangütéskor már felment a lépcsőn, zárva találta azt az ajtót, amelyen rendszerint be szokott lépni, és Lindhorst levéltáros a másik oldal felől jelent meg csodálatos ragyogó virágokkal beszórt köntösében. Hangosan szólt:

- Kérem, ma ide jöjjön be, tisztelt Anselmus, mert abba a szobába kell mennünk, ahol a Bhogovotgita* mestere vár bennünket.

Végiglépkedett a folyosón és Anselmust ugyanazokon a szobákon és termeken vezette át, mint az első alkalommal. Anselmus diákot ismét elbűvölte a kert csodálatos pompája, de most tisztán látta, hogy némely különös virág, amely a sötét bokrokon függ, tulajdonképpen mindmegannyi ragyogó színekben pompázó bogár: fel-le csapkodnak szárnyaikkal és összevissza táncolva, és forgolódva, csápjaikkal egymás közt enyelegnek. A rózsaszínű és égszínkék madarak pedig illatozó virágok, és a belőlük áradó illat bájos hangok kíséretében száll fel kelyhükből, s e hangok a távoli kutak csobogásával és a magas bokrok és fák susogásával mélyen panaszló vágyakozás titokzatos akkordjaivá keverednek. A gúnyolódó madarak, amelyek múltkor ingerkedtek vele és csúfolták, ismét feje körül repkedtek és finom hangocskájukon szüntelenül ezt kiáltozták: "Diák úr, diák úr, ne siessen annyira... ne bámuljon úgy a felhőkbe... könnyen orra bukhat. Hé, hé, studiosus úr... öltse magára fésülködőköpenyét... a fülesbagoly koma majd megfésüli a parókáját..." Így folyt a sok ostoba fecsegés, amíg Anselmus el nem hagyta a kertet. Lindhorst levéltáros végre belépett az azúrkék szobába: a porfír az aranycseréppel együtt eltűnt, helyette ibolyaszín bársonnyal borított asztal volt a szoba közepén, rajta az Anselmus számára ismeretes írószerek, és az asztal előtt egy ugyanolyan kárpitozású karosszék állott.

- Kedves Anselmus úr - mondta Lindhorst levéltáros -, jó néhány kéziratot másolt le gyorsan és helyesen: megszerezte bizalmamat; a legfontosabb teendő azonban még hátravan, és ez bizonyos, sajátságos jegyekkel írt művek lemásolása, illetve inkább utánafestése; ebben a szobában őrzöm, csak itt a helyszínen lehet lemásolni őket. Így tehát ezentúl itt fog dolgozni, de a legnagyobb elővigyázatosságot és figyelmet ajánlom önnek; egyetlen helytelen vonás, vagy amitől az ég óvjon, egy tintafolt az eredetin, bajba dönti önt.

Anselmus észrevette, hogy a pálmafák aranyszín törzséből kis smaragdzöld levelecskék nyúlnak ki; a levéltáros megfogta az egyik levelet és Anselmus ráeszmélt, hogy a levél tulajdonképpen egy pergamentekercs; a levéltáros most kigöngyölítette és elé tette az asztalra. Anselmus igen elcsodálkozott a furcsán egymásba fonódó jegyeken és csaknem inába szaladt a bátorsága: vajon képes lesz-e olyan pontosan utánafesteni a sok pontocskát, vonást, vesszőt és díszítést, amelyek hol növényt, hogy mohát, hol állatalakot ábrázoltak? Mélyen eltöprengett rajta.

- Bátorság, fiatalember - biztatta a levéltáros -, ha helytálló a hited és igaz a szerelmed, akkor Serpentina segít neked.

Szava úgy hangzott, mint csengő érc, és mikor Anselmus hirtelen ijedtségében felpillantott, Lindhorst levéltáros abban a királyi alakjában állt előtte, amelyben a könyvtárszobában tett első látogatásakor jelent meg. Anselmus úgy érezte, hódolattal térdre kell borulnia, de Lindhorst levéltáros ekkor az egyik pálmafa törzsén a magasba mászott, és eltűnt a smaragdlevelek között. Anselmus diák megértette, hogy a szellemfejedelem szólott hozzá, és most felment dolgozószobájába, talán azért, hogy a néhány bolygótól követként hozzáküldött sugarakkal megbeszélést folytasson arról, hogy immár mi történjék vele és a bájos Serpentinával. "Az is lehetséges - gondolta magában -, hogy valami híradás várja a Nílus forrásaitól vagy meglátogatja egy lappföldi mágus; nekem mindenesetre illendő most buzgón munkához látnom." És ezzel belefogott a pergamen idegen jeleinek tanulmányozásába. Áthangzott hozzá a kert csodálatos muzsikája és édes, bájos illatokkal vette körül, bár jól hallotta a gúnyolódó madarak csivitelését is, de már nem értette szavukat, ami nagyon is kedvére volt. Olykor úgy rémlett neki, mintha a pálmafák smaragdlevelei susognának és azután átsugároznának a szobán a bájos kristályhangok, amelyeket Anselmus ama végzetes áldozócsütörtökön hallott a bodzabokor alatt. Anselmus diák, csodálatosan megerősödve e hangoktól és ragyogástól, egyre szilárdabban irányította figyelmét és gondolatait a pergamentekercs feliratára és hamarosan, mintegy lelke legmélyéből eredőn azt érezte, hogy a jegyek semmi mást sem jelenthetnek, csupán ezeket a szavakat: "A szalamandra és a zöld kígyó egybekeléséről." Ekkor megcsendült a kristálycsengők erős hármashangzata.

- Anselmus, kedves Anselmus - lengedezett feléje a levelekből és ó, csoda! a pálmafa törzsén a zöld kígyó tekergett lefelé.

- Serpentina! Bájos Serpentina - kiáltott Anselmus, mintegy a legmagasabb elragadtatás őrületében, mert amint jobban megnézte, bűbájos, isteni leánykát látott, aki sötétkék szemével, amint Anselmus lelkében élt, kimondhatatlan vágyakozással tekintett és feléje libegett. Úgy tetszett, mintha a falevelek leereszkednének és megnagyobbodnának, mindenfelé tüskék pattantak ki a fatörzsekből, de Serpentina ügyesen átcsúszott és tekerőzött köztük, maga után vonva lobogó és szinte csillogó színekben ragyogó ruháját, hogy az karcsú testére simulva sehol sem akadt meg a pálmafák kiálló tüskéiben és ága-bogában. Anselmus mellé ült, ugyanarra a székre, átölelte és magához szorította, úgyhogy a diák érezhette Serpentina ajkának leheletét és testének lüktető melegét.

- Kedves Anselmus - kezdte Serpentina -, immár nemsokára egészen az enyém leszel, s hála hitednek és szerelmednek, elnyersz engem, és én elhozom neked az arany virágcserepet, amely mindörökre boldoggá tesz bennünket:

- Ó, te bájos, kedves Serpentina - szólott Anselmus -, te légy az enyém, semmi mással nem törődöm; ha te az enyém vagy, szívesen elmerülök mind e csodálatos és különös dologban, ami lenyűgöz ama pillanat óta, amikor megláttalak.

- Jól tudom - folytatta Serpentina -, hogy mindaz az ismeretlen és csodálatos dolog, amivel apám gyakran csak szeszélye játékából vesz körül téged, borzalmat és rémületet kelt benned, de most már, remélem, mindez véget ér, mert e pillanatban csak azért vagyok itt, kedves Anselmusom, hogy elmém mélyéből, lelkem mélyéből hajszálpontosan beszámoljak neked mindenről, amit csak szükséges tudnod ahhoz, hogy teljesen megismerd apámat, és általában elég tisztán láthasd őt és engem.

Anselmus úgy érezte, mintha a bájos, kedves leány átölelné és körülfogná, hogy csak vele együtt mozdulhat és mozoghat, és hogy csak az ő érverésé remeg át erein és idegein; figyelt minden szavára, s az szíve legmélyéig hatolt, és mint valami fénylő sugár, a mennyország gyönyörűségét gyújtotta fel benne. Karját a leánynádszál karcsú derekára tette, de ruhájának csillogó, ragyogó anyaga olyan sima, olyan csúszós volt, hogy attól félt, a lány gyorsan kitépheti magát öleléséből, feltartóztathatatlanul eltűnhet előle, és Anselmus megremegett e gondolatra.

- Ó, ne hagyj el, bájos Serpentina - kiáltana önkéntelenül -, csak te vagy az életem.

- De csak akkor - szólt Serpentina -, ha már elmondtam neked mindent, amit irántam érzett szerelmedben megérthetsz. Tudd meg tehát, kedvesem, hogy apám a szalamandrák csodálatos nemzetségéből származik, és én létemet a zöld kígyó iránt érzett szerelmének köszönhetem. Ősrégi időben, az Atlantisz csodaországban uralkodott Phosphorus, a hatalmas szellemfejedelem, akit az ősszellemek szolgáltak. Egykor az a szalamandra, akit mindenkinél jobban szeretett (ez volt apám), abban a gyönyörű kertben sétált, amelyet Phosphorus a legszebb ajándékaival pompásan feldíszített, és meghallotta, amint egy hosszú szárú liliom halkan így énekelt: "Hunyd be erősen a szemed, kedvesem, amíg a hajnali szél fel nem ébreszt." Odalépett: forró leheletétől érintve, a liliom szétnyitotta szirmait, és apám meglátta a liliom lányát, a zöld kígyót, amint a kehelyben szendergett. A szalamandra forró szerelemre gyúlt a szép kígyó iránt, és elrabolta a liliomtól, a liliom illata kimondhatatlan panaszával hiába hívta az egész kertben a szeretett leányt. Mert a szalamandra bevitte a leányt Phosphorus kastélyába és itt kérlelte a fejedelmet:

"Házasíts össze szerelmemmel, örökkön örökké legyen ő az enyém!" - "Mit kérsz tőlem, te együgyű! - szólt a szellemfejedelem. - Tudd meg, hogy a liliom egykor az én kedvesem volt és velem együtt uralkodott, de a szikra, melyet belévetettem, megsemmisítéssel fenyegette, és csupán annak köszönheti, hogy levelei elég erősek maradtak és megőrizhette, magába zárhatta a szikrát, mert legyőzte a fekete sárkányt, melyet a föld szellemei most láncra verve tartanak*. De ha te megöleled a zöld kígyót, akkor izzásod megemészti a testét és egy új lény, gyorsan, kifakadva, elszakad tőled."

A szalamandra nem törődött a szellemfejedelem intésével; az izzó megkívánás hevébe karjába zárta a zöld kígyót, a kígyó hamuvá lett, hamvaiból egy szárnyas lény született és tovasuhant a levegőbe. A szalamandrán az elkeseredés tébolya lett úrrá, tüzet és lángot szórva rohant át a kerten és vad dühében annyira feldúlta, hogy a gyönyörű virágok és bimbók elperzselve lehullottak és jajongásuk megtöltötte a levegőt. A haragra lobbant szellemfejedelem mérgében megragadta a szalamandrát és így szólt: "Kitombolta magát immár a te tüzed, lángjaid kialudtak, kihunytak sugaraid, szállj le a föld szellemei közé, hogy azok ingerkedjenek veled és csúfoljanak és tartsanak fogva, amíg újra fel nem lobban a tüzed, és veled, mint új lénnyel a földből ragyogva fel nem tör."

A szegény szalamandra kihunyva leroskadt, de akkor odalépett az öreg, mogorva földszellem, aki Phosphorus kertésze volt, és így szólt: "Uram, kinek van több joga panaszkodnia a szalamandrára, mint nekem! Vajon nem magam fényesítettem-e legszebb érceimmel azokat a pompás virágokat, amelyeket felperzselt, nem éberen ápoltam és gondoztam-e csíráikat és nem pazaroltam-e sok szép festéket rájuk? És mégis megesik szívem a szegény szalamandrán, hiszen csak a szerelem, amely már gyakran rabul ejtett téged is, ó, uram, csak a szerelem kergette olyan kétségbeesésbe, hogy feldúlta a kertet. Engedd el hát neki a túl szigorú büntetést" - "Tüze egyelőre kialudt - szólt a szellemfejedelem - ama boldogtalan időben, amikor az elkorcsosodott emberi nem a természet szavát már nem érti meg, amikor az ősszellemek a maguk tájaira száműzötten már csak tompa hangon, a messzi távolból szólnak majd az emberekhez, amikor kiszakadva a harmónia világából, csupán végtelen vágyakozás ad majd homályos hírt ama csodálatos birodalomról, amelyben laknia egykor megadatott, amíg még hit és szeretet élt a lelkében - ebben a boldogtalan időben új lángra lobban a szalamandra tüze, de csak emberré lesz, és a nyomorúságos emberi létbe belemerülve el kell viselnie az emberi élet szorongattatásait. De nem csupán emlékezése marad meg ősállapotáról, hanem a természettel együtt szent harmóniában ismét feléled, megérti a természet csodáit és újra rendelkezhetik a testvéri szellemek hatalmával. Egy liliombokorban ismét megtalálja majd a zöld kígyót és egybekelésük gyümölcseit; a három lány az emberek előtt anyjuk alakjában jelenik majd meg. Tavaszidőben himbálózzanak a sötét bodzabokorban és hallassák bájos kristályhangjukat. Ha azután a benső megátalkodottság szegényes, nyomorúságos világában akadna egy ifjú, aki meghallja dalukat, igen, ha a kígyócskák egyike ráveti bűbájos szemét, s e tekintet felkelti benne a távoli, csodás ország sejtelmét, amelyhez merészen felemelkedhet, ha levetette magáról a közönségesség terhét, ha a kígyó iránt érzett szerelmével együtt izzón és elevenen kivirágzik benne a hit a természet csodáiban, sőt saját létében e csodák között, akkor övé lesz a kígyó. De a szalamandra nem vetheti le terhét előbb és nem térhet vissza testvéreihez, míg nem akad három ilyen ifjú és egybe nem kel a három leánnyal!" - "Engedd meg uram - mondta a földszellem -, hogy a három lánynak valami ajándékot adjak, amely majd megszépíti életüket megtalált férjükkel. Mindegyik kap tőlem egy-egy virágcserepet a legszebb fémből, ami csak birtokomban van, s ezt majd a gyémánttól elvett sugarakkal fényesítem ki; fényében vakító, gyönyörű ragyogással tükröződjék a mi csodálatos birodalmunk, teljes összhangjában az egész természettel, belsejéből pedig az egybekelés pillanatában fakadjon egy tűzliliom, s annak virága édesen illatozva lengje körül az igaznak talált ifjút. Akkor csakhamar megérti majd a mi birodalmunk szavait és csodáit és kedvesével együtt maga is Atlantiszban fog lakni."

- Most tehát tudod, kedves Anselmus, hogy apám éppen az a szalamandra, akiről beszéltem. Magasabb rendű természete ellenére kénytelen volt alávetni magát a közönséges élet kicsinyes gondjainak, és ebből származik gyakori kárörvendő szeszélye, hogy másokkal kötődjék. Gyakran mondta nekem, hogy arra a belső szellemi alkatra, amelyet a velem és a testvéreimmel való egybekelés feltételeként szabott meg annak idején Phosphorus, a szellemfejedelem, mostanában találtak egy nevet, amellyel azonban illetlen módon gyakran visszaélnek; ugyanis gyermeki, költői lelkületnek nevezik. Ezt a lelkületet gyakorta megtaláljuk ifjaknál, akiket erkölcsük magasabb rendű egyszerűsége miatt, és mert teljesen hiányzik belőlük az úgynevezett világias magatartás, a csőcselék kigúnyol. Ó, kedves Anselmus! Te megértetted énekemet a bodzabokor alatt... pillantásomat... te szereted a zöld kígyót, hiszel bennem, és mindörökre enyém akarsz lenni! Az arany virágcserépből kivirágzik majd a szép liliom, és mi egyesülten és boldogan élünk majd Atlantiszban. De nem titkolhatom előtted, hogy a szalamandrákkal és a föld szellemeivel vívott szörnyűséges harcban kiszabadult a fekete sárkány, és elszáguldott a levegőn át. Phosphorus ugyan ismét fogva tartja, de a fekete tollakból, amelyek harc közben a földre hullottak, ellenséges szellemek fakadtak, akik mindenütt ellene dolgoznak a szalamandráknak és a föld szellemeinek. Az az asszony, aki gyűlöl téged, kedves Anselmus, és aki, mint apám jól tudja, az aranycserép megszerzésére törekszik, létét a sárkány szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelmének köszönheti. Felismeri származását és hatalmát, mert a fogoly sárkány nyögéséből és vonaglásából megnyilvánulnak előtte bizonyos csodálatos összefüggések titkai, és ő mindent latba vet, hogy kívülről befelé hathasson, ami ellen viszont apám, a szalamandra bensejéből előtörő villámokkal harcol. Az asszony összegyűjt valamennyi ellenséges erőt, amelyek a kártékony növényekben és mérges állatokban lakoznak, és kedvező helyzetekben összevegyítve őket mindenféle gonosz lidércet idéz fel, amelyek rémülettel és borzalommal töltik el az emberek lelkét, és aláveti őket ama démonok hatalmának, amelyeket a harcban alulmaradva nemzett a sárkány. Óvakodj az öregasszonytól, kedves Anselmus, ellenséged ő, mert gyermekien jámbor lelked már némely gonosz varázslatát semmivé tette. Tarts ki hűségben, hűségben mellettem... csakhamar célhoz érsz!

- Ó, Serpentinám! - kiáltott Anselmus diák. - Hogyan is mondhatnék le rólad, hogyan ne szeretnélek mindörökké!

Egy csók égett a fiú ajkán, mintegy mély álomból ébredt, Serpentina pedig eltűnt, az óra hatot ütött, s ekkor súlyos lelkifurdalása támadt, hogy semmit sem másolt; aggódva, hogy mit szól majd a levéltáros, ránézett a lapra, és csodák csodája, a titokzatos kézirat másolása szerencsésen befejeződött; és amikor élesebben szemügyre vette a vonásokat, úgy vélte, hogy Serpentina elbeszélését írta le apjáról, Atlantisz csodaország szellemfejedelmének, Phosphorusnak kedvencéről.

Ekkor ezüstszürke felöltőjében, fején kalappal, kezében bottal belépett Lindhorst levéltáros; ránézett az Anselmustól teleírt pergamenre, tubákot vett elő és mosolyogva mondta:

- Így is képzeltem! Nos, itt a species tallér, Anselmus úr, most pedig menjünk a Linke-féle fürdőbe... jöjjön csak utánam - A levéltáros sietve lépkedett a kerten keresztül, amelyben éneklés, füttyszó, beszéd összevisszaságának olyan lármája hangzott, hogy Anselmus diák egészen elkábult tőle és hálát adott az égnek, amikor kijutott az utcára. Alig haladtak néhány lépést, találkoztak Heerbranddal; az irattáros barátságosan csatlakozott hozzájuk. A kapu előtt megtömték pipájukat; Heerbrand irattáros azt panaszolta, hogy nem hozott magával tűzszerszámot, mire Lindhorst levéltáros kelletlenül megjegyezte:

- Minek tűzszerszám? Van itt tűz, amennyit csak parancsol!

Csettintett ujjaival, és máris nagy szikrák pattogtak belőlük, s gyorsan meggyújtották a pipákat.

- Nézze csak a vegyészeti mutatványokat! - mondta Heerbrand irattáros, de Anselmus diák nem minden benső remegés nélkül gondolt a szalamandrára. A Linke-féle fürdőben Heerbrand irattáros annyi erős dupla sört ivott, hogy noha egyébként jóindulatú, csendes férfiú volt, nyafka tenorján diákdalokra gyújtott, és mindenkit indulatosan megkérdezett: barátja-e vagy sem, és végül Anselmus diák kénytelen volt hazakísérni, miután Lindhorst levéltáros már régen otthagyta őket.

Achte Vigilie.

Die Bibliothek der Palmbäume. — Schicksale eines unglücklichen Salamanders. — Wie die schwarze Feder eine Runkelrübe liebkoste und der Registrator Heerbrand sich sehr betrank.

Der Student Anselmus hatte nun schon mehrere Tage bei dem Archivarius Lindhorst gearbeitet; diese Arbeitsstunden waren für ihn die glücklichsten seines Lebens, denn immer von lieblichen Klängen von Serpentina's tröstenden Worten umflossen, ja oft von einem vorübergleitenden Hauche leise berührt, durchströmte ihn eine nie gefühlte Behaglichkeit, die oft bis zur höchsten Wonne stieg. Jede Not, jede kleinliche Sorge seiner dürftigen Existenz war ihm aus Sinn und Gedanken entschwunden, und in dem neuen Leben, das ihm wie im hellen Sonnenglanze aufgegangen, begriff er alle Wunder einer höheren Welt, die ihn sonst mit Staunen, ja mit Grausen erfüllt hatten. Mit dem Abschreiben ging es sehr schnell, indem es ihm immer mehr dünkte, er schreibe nur längst gekannte Züge auf das Pergament hin und dürfe kaum nach dem Original sehen, um alles mit der größten Genauigkeit nachzumalen. — Außer der Tischzeit ließ sich der Archivarius Lindhorst nur dann und wann sehen, aber jedesmal erschien er genau in dem Augenblick, wenn Anselmus eben die letzten Zeichen einer Handschrift vollendet hatte, und gab ihm dann eine andere, verließ ihn aber gleich wieder schweigend, nachdem er nur mit einem schwarzen Stäbchen die Tinte umgerührt und die gebrauchten Federn mit neuen, schärfer gespitzten vertauscht hatte. Eines Tages, als Anselmus mit dem Glockenschlag zwölf bereits die Treppe hinaufgestiegen, fand er die Tür, durch die er gewöhnlich hineingegangen, verschlossen, und der Archivarius Lindhorst erschien in seinem wunderlichen wie mit glänzenden Blumen bestreuten Schlafrock von der andern Seite. Er rief laut: »Heute kommen Sie nur hier herein, werter Anselmus, denn wir müssen in das Zimmer, wo Bhogovotgita's Meister unsrer warten.« Er schritt durch den Korridor und führte Anselmus durch dieselben Gemächer und Säle, wie das erste Mal. Der Student Anselmus erstaunte auf's neue über die wunderbare Herrlichkeit des Gartens, aber er sah nun deutlich, daß manche seltsame Blüten, die an den dunklen Büschen hingen, eigentlich in glänzenden Farben prunkende Insekten waren, die mit den Flüglein auf und nieder schlugen und durcheinander tanzend und wirbelnd sich mit ihren Saugrüsseln zu liebkosen schienen. Dagegen waren wieder die rosenfarbenen und himmelblauen Vögel duftende Blumen, und der Geruch, den sie verbreiteten, stieg aus ihren Kelchen empor in leisen lieblichen Tönen, die sich mit dem Geplätscher der fernen Brunnen, mit dem Säuseln der hohen Stauden und Bäume zu geheimnisvollen Akkorden einer tiefklagenden Sehnsucht vermischten. Die Spottvögel, die ihn das erste Mal so geneckt und gehöhnt, flatterten ihm wieder um den Kopf und schrieen mit ihren feinen Stimmchen unaufhörlich: »Herr Studiosus, Herr Studiosus, eilen Sie nicht so — gucken Sie nicht so in die Wolken — Sie könnten auf die Nase fallen. — He, he! Herr Studiosus — nehmen Sie den Pudermantel um — Gevatter Schuhu soll Ihnen den Toupet frisieren.« So ging es fort in allerlei dummem Geschwätz, bis Anselmus den Garten verlassen. Der Archivarius Lindhorst trat endlich in das azurblaue Zimmer; der Porphyr mit dem goldnen Topf war verschwunden, statt dessen stand ein mit violettem Samt behangener Tisch, auf dem die dem Anselmus bekannten Schreibmaterialien befindlich, in der Mitte des Zimmers und ein ebenso beschlagener Lehnstuhl stand vor demselben. »Lieber Herr Anselmus,« sagte der Archivarius Lindhorst, »Sie haben nun schon manches Manuskript schnell und richtig zu meiner Zufriedenheit kopiert, Sie haben sich mein Zutrauen erworben; das Wichtigste bleibt aber noch zu tun übrig, und das ist das Abschreiben oder vielmehr Nachmalen gewisser in besonderen Zeichen geschriebener Werke, die ich hier in diesem Zimmer aufbewahre und die nur an Ort und Stelle kopiert werden können. Sie werden daher künftig hier arbeiten, aber ich muß Ihnen die größte Vorsicht und Aufmerksamkeit empfehlen; ein falscher Strich, oder was der Himmel verhüten möge, ein Tintenfleck auf das Original gespritzt, stürzt Sie ins Unglück.« — Anselmus bemerkte, daß aus den goldnen Stämmen der Palmbäume kleine smaragdgrüne Blätter herausragten; eins dieser Blätter erfaßte der Archivarius, und Anselmus wurde gewahr, daß das Blatt eigentlich in einer Pergamentrolle bestand, die der Archivarius aufwickelte und vor ihm auf den Tisch breitete. Anselmus wunderte sich nicht wenig über die seltsam verschlungenen Zeichen, und bei dem Anblick der vielen Pünktchen, Striche und Züge und Schnörkel, die bald Pflanzen, bald Moose, bald Tiergestalten darzustellen schienen, wollte ihm beinahe der Mut sinken, alles so genau nachmalen zu können. Er geriet darüber in tiefe Gedanken. »Mut gefaßt, junger Mensch!« rief der Archivarius, »hast Du bewährten Glauben und wahre Liebe, so hilft Dir Serpentina!« Seine Stimme tönte wie klingendes Metall, und als Anselmus in jähem Schreck aufblickte, stand der Archivarius Lindhorst in der königlichen Gestalt vor ihm, wie er ihm bei dem ersten Besuch im Bibliothekzimmer erschienen. Es war dem Anselmus, als müsse er von Ehrfurcht durchdrungen auf die Knie sinken, aber da stieg der Archivarius Lindhorst an dem Stamm eines Palmbaums in die Höhe und verschwand in den smaragdnen Blättern. — Der Student Anselmus begriff, daß der Geisterfürst mit ihm gesprochen und nun in sein Studierzimmer hinaufgestiegen, um vielleicht mit den Strahlen, die einige Planeten als Gesandte zu ihm geschickt, Rücksprache zu halten, was nun mit ihm und der holden Serpentina geschehen solle. — Auch kann es sein, dachte er ferner, daß ihn Neues von den Quellen des Nils erwartet, oder daß ein Magus aus Lappland ihn besucht — mir geziemt es nun, emsig an die Arbeit zu gehen. — Und damit fing er an die fremden Zeichen der Pergamentrolle zu studieren. — Die wunderbare Musik des Gartens tönte zu ihm herüber und umgab ihn mit süßen lieblichen Düften, auch hörte er wohl die Spottvögel kickern, doch verstand er ihre Worte nicht, was ihm auch recht lieb war. Zuweilen war es auch als rauschten die smaragdenen Blätter der Palmbäume und als strahlten dann die holden Kristallklänge, welche Anselmus an jenem verhängnisvollen Himmelfahrtstage unter dem Holunderbusch hörte, durch das Zimmer. Der Student Anselmus, wunderbar gestärkt durch dies Tönen und Leuchten, richtete immer fester und fester Sinn und Gedanken auf die Überschrift der Pergamentrolle, und bald fühlte er wie aus dem Innersten heraus, daß die Zeichen nichts anders bedeuten könnten, als die Worte: Von der Vermählung des Salamanders mit der grünen Schlange. — Da ertönte ein starker Dreiklang heller Kristallglocken. — »Anselmus, lieber Anselmus,« wehte es ihm zu aus den Blättern, und o Wunder! an dem Stamm des Palmbaums schlängelte sich die grüne Schlange herab. — »Serpentina! holde Serpentina!« rief Anselmus wie im Wahnsinn des höchsten Entzückens, denn so wie er schärfer hinblickte, da war es ja ein liebliches herrliches Mädchen, die mit den dunkelblauen Augen, wie sie in seinem Innern lebten, voll unaussprechlicher Sehnsucht ihn anschauend, ihm entgegenschwebte. Die Blätter schienen sich herabzulassen und auszudehnen, überall sproßten Stacheln aus den Stämmen, aber Serpentina wand und schlängelte sich geschickt durch, indem sie ihr flatterndes, wie in schillernden Farben glänzendes Gewand nach sich zog, so daß es sich dem schlanken Körper anschmiegend nirgends hängen blieb an den hervorragenden Spitzen und Stacheln der Palmbäume. Sie setzte sich neben dem Anselmus auf denselben Stuhl, ihn mit dem Arm umschlingend und an sich drückend, so daß er den Hauch, der von ihren Lippen strömte, die elektrische Wärme ihres Körpers fühlte. »Lieber Anselmus!« fing Serpentina an, »nun bist Du bald ganz mein, durch Deinen Glauben, durch Deine Liebe erringst Du mich, und ich bringe Dir den goldnen Topf, der uns beide beglückt immerdar.« — »O Du holde, liebe Serpentina,« sagte Anselmus, »wenn ich nur Dich habe, was kümmert mich sonst alles Übrige? Wenn Du nur mein bist, so will ich gern untergehen in all' dem Wunderbaren und Seltsamen, was mich befängt seit dem Augenblick, als ich Dich sah.« — »Ich weiß wohl,« fuhr Serpentina fort, »daß das Unbekannte und Wunderbare, womit mein Vater oft nur zum Spiel seiner Laune Dich umfangen, Grausen und Entsetzen in Dir erregt hat, aber jetzt soll es, wie ich hoffe, nicht wieder geschehen, denn ich bin in diesem Augenblick nur da, um Dir, mein lieber Anselmus, alles und jedes aus tiefem Gemüte, aus tiefer Seele haarklein zu erzählen, was Dir zu wissen nötig, um meinen Vater ganz zu kennen und überhaupt recht deutlich einzusehen, was es mit ihm und mit mir für eine Bewandtnis hat.« Dem Anselmus war es, als sei er von der holden lieblichen Gestalt so ganz und gar umschlungen und umwunden, daß er sich nur mit ihr regen und bewegen könne, und als sei es nur der Schlag ihres Pulses, der durch seine Fibern und Nerven zitterte; er horchte auf jedes ihrer Worte, das bis in sein Innerstes erklang und wie ein leuchtender Strahl die Wonne des Himmels in ihm entzündete. Er hatte den Arm um ihren schlanker als schlanken Leib gelegt, aber der schillernde glänzende Stoff ihres Gewandes war so glatt, so schlüpfrig, daß es ihm schien, als könne sie, sich ihm schnell entwindend, unaufhaltsam entschlüpfen, und er erbebte bei dem Gedanken. »Ach, verlaß mich nicht, holde Serpentina!« rief er unwillkürlich aus, »nur Du bist mein Leben!« — »Nicht eher heute,« sagte Serpentina, »als bis ich alles erzählt habe, was Du in Deiner Liebe zu mir begreifen kannst. — Wisse also, Geliebter, daß mein Vater aus dem wunderbaren Geschlecht der Salamander abstammt, und daß ich mein Dasein seiner Liebe zur grünen Schlange verdanke. In uralter Zeit herrschte in dem Wunderlande Atlantis der mächtige Geisterfürst Phosphorus, dem die Elementargeister dienten. Einst ging der Salamander, den er vor allen liebte (es war mein Vater), in dem prächtigen Garten, den des Phosphorus Mutter mit ihren schönsten Gaben auf das herrlichste geschmückt hatte, umher und hörte, wie eine hohe Lilie in leisen Tönen sang: »Drücke fest die Äuglein zu, bis mein Geliebter, der Morgenwind, Dich weckt.« Er trat hinzu; von seinem glühenden Hauch berührt, erschloß die Lilie ihre Blätter und er erblickte der Lilie Tochter, die grüne Schlange, welche in dem Kelch schlummerte. Da wurde der Salamander von heißer Liebe zu der schönen Schlange ergriffen, und er raubte sie der Lilie, deren Düfte in namenloser Klage vergebens im ganzen Garten nach der geliebten Tochter riefen. Denn der Salamander hatte sie in das Schloß des Phosphorus getragen und bat ihn: vermähle mich mit der Geliebten, denn sie soll mein eigen sein immerdar. Törichter, was verlangst du! sprach der Geisterfürst, wisse, daß einst die Lilie meine Geliebte war und mit mir herrschte; aber der Funke, den ich in sie warf, drohte sie zu vernichten und nur der Sieg über den schwarzen Drachen, den jetzt die Erdgeister in Ketten gebunden halten, erhielt die Lilie, daß ihre Blätter stark genug blieben, den Funken in sich zu schließen und zu bewahren. Aber, wenn Du die grüne Schlange umarmst, wird Deine Glut den Körper verzehren und ein neues Wesen schnell emporkeimend sich Dir entschwingen. Der Salamander achtete der Warnung des Geisterfürsten nicht; voll glühenden Verlangens schloß er die grüne Schlange in seine Arme, sie zerfiel in Asche und ein geflügeltes Wesen aus der Asche geboren rauschte fort durch die Lüfte. Da ergriff den Salamander der Wahnsinn der Verzweiflung und er rannte Feuer und Flammen sprühend durch den Garten und verheerte ihn in wilder Wut, daß die schönsten Blumen und Blüten verbrannt niedersanken und ihr Jammer die Luft erfüllte. Der hocherzürnte Geisterfürst erfaßte im Grimm den Salamander und sprach: Ausgeraset hat Dein Feuer — erloschen sind Deine Flammen, erblindet Deine Strahlen — sinke hinab zu den Erdgeistern, die mögen Dich necken und höhnen und gefangen halten, bis der Feuerstoff sich wieder entzündet und mit Dir als einem neuen Wesen aus der Erde emporstrahlt.

Der arme Salamander sank erloschen hinab, aber da trat der alte mürrische Erdgeist, der des Phosphorus Gärtner war, hinzu und sprach: Herr! wer sollte mehr über den Salamander klagen als ich? Habe ich nicht all die schönen Blumen, die er verbrannt, mit meinen schönsten Metallen geputzt? habe ich nicht ihre Keime wacker gehegt und gepflegt und an ihnen manche schöne Farbe verschwendet? — und doch nehme ich mich des armen Salamanders an, den nur die Liebe, von der Du selbst schon oft, o Herr, befangen, zur Verzweiflung getrieben, in der er den Garten verwüstet. Erlasse ihm die zu harte Strafe! — Sein Feuer ist für jetzt erloschen, sprach der Geisterfürst; in der unglücklichen Zeit, wenn die Sprache der Natur dem entarteten Geschlecht der Menschen nicht mehr verständlich sein, wenn die Elementargeister in ihre Regionen gebannt, nur aus weiter Ferne in dumpfen Anklängen zu den Menschen sprechen werden, wenn dem harmonischen Kreise entrückt, nur ein unendliches Sehnen ihm die dunkle Kunde von dem wundervollen Reiche geben wird, das er sonst bewohnen durfte, als noch Glaube und Liebe in seinem Gemüte wohnten, — in dieser unglücklichen Zeit entzündet sich der Feuerstoff des Salamanders auf's neue, doch nur zum Menschen keimt er empor und muß, ganz eingehend in das dürftige Leben, dessen Bedrängnisse ertragen. Aber nicht allein die Erinnerung an seinen Urzustand soll ihm bleiben, sondern er lebt auch wieder auf in der heiligen Harmonie mit der ganzen Natur, er versteht ihre Wunder und die Macht der verbrüderten Geister steht ihm zu Gebote. In einem Lilienbusch findet er dann die grüne Schlange wieder, und die Frucht seiner Vermählung mit ihr sind drei Töchter, die den Menschen in der Gestalt der Mutter erscheinen. Zur Frühlingszeit sollen sie sich in den dunklen Holunderbusch hängen und ihre lieblichen Kristallstimmen ertönen lassen. Findet sich dann in der dürftigen armseligen Zeit der innern Verstocktheit ein Jüngling, der ihren Gesang vernimmt, ja, blickt ihn eine der Schlänglein mit ihren holdseligen Augen an, entzündet der Blick in ihm die Ahnung des fernen wundervollen Landes, zu dem er sich mutig emporschwingen kann, weil er die Bürde des Gemeinen abgeworfen, keimt mit der Liebe zur Schlange in ihm der Glaube an die Wunder der Natur, ja an seine eigene Existenz in diesen Wundern glutvoll und lebendig auf, so wird die Schlange sein. Aber nicht eher, bis drei Jünglinge dieser Art erfunden und mit den drei Töchtern vermählt werden, darf der Salamander seine lästige Bürde abwerfen und zu seinen Brüdern gehen. Erlaube, Herr, sagte der Erdgeist, daß ich diesen drei Töchtern ein Geschenk mache, das ihr Leben mit dem gefundenen Gemahl verherrlicht. Jede erhält von mir einen Topf vom schönsten Metall, das ich besitze; den poliere ich mit Strahlen, die ich dem Diamant entnommen; in seinem Glanze soll sich unser wundervolles Reich, wie es jetzt im Einklang mit der ganzen Natur besteht, in blendendem herrlichem Widerschein abspiegeln, aus seinem Innern aber in dem Augenblick der Vermählung eine Feuerlilie entsprießen, deren ewige Blüte den bewährt befundenen Jüngling süß duftend umfängt. Bald wird er dann ihre Sprache, die Wunder unseres Reichs verstehen und selbst mit der Geliebten in Atlantis wohnen. — Du weißt nun wohl, lieber Anselmus, daß mein Vater eben der Salamander ist, von dem ich Dir erzählt. Er mußte seiner höheren Natur unerachtet sich den kleinlichsten Bedrängnissen des gemeinen Lebens unterwerfen, und daher kommt wohl oft die schadenfrohe Laune, mit der er manche neckt. Er hat mir oft gesagt, daß für die innere Geistesbeschaffenheit, wie sie der Geistesfürst Phosphorus damals als Bedingnis der Vermählung mit mir und meinen Schwestern aufgestellt, man jetzt einen Ausdruck habe, der aber nur zu oft unschicklicher Weise gemißbraucht werde; man nenne das nämlich ein kindliches poetisches Gemüt. — Oft finde man dieses Gemüt bei Jünglingen, die der hohen Einfachheit ihrer Sitten wegen und weil es ihnen ganz an der sogenannten Weltbildung fehle, von dem Pöbel verspottet würden. Ach, lieber Anselmus, Du verstandest ja unter dem Holunderbusch meinen Gesang — meinen Blick — Du liebst die grüne Schlange, Du glaubst an mich und willst mein sein immerdar! Die schöne Lilie wird emporblühen aus dem goldnen Topf und wir werden vereint glücklich und selig in Atlantis wohnen! — Aber nicht verhehlen kann ich Dir, daß im gräßlichen Kampf mit den Salamandern und Erdgeistern sich der schwarze Drache loswand und durch die Lüfte davonbrauste. Phosphorus hält ihn zwar wieder in Banden, aber aus den schwarzen Federn, die im Kampfe auf die Erde stäubten, keimten feindliche Geister empor, die überall den Salamandern und Erdgeistern widerstreben. Jenes Weib, das Dir so feindlich ist, lieber Anselmus, und das, wie mein Vater recht gut weiß, nach dem Besitz des goldnen Topfes strebt, hat ihr Dasein der Liebe einer solchen, aus dem Fittich des Drachen herabgestäubten Feder zu einer Runkelrübe zu verdanken. Sie erkennt ihren Ursprung und ihre Gewalt, denn in dem Stöhnen, in den Zuckungen des gefangenen Drachen werden ihr die Geheimnisse mancher wundervollen Konstellation offenbar, und sie bietet alle Mittel auf, von außen hinein ins Innere zu wirken, wogegen sie mein Vater mit den Blitzen, die aus dem Innern des Salamanders hervorschießen, bekämpft. Alle die feindlichen Prinzipe, die in schädlichen Kräutern und giftigen Tieren wohnen, sammelt sie und erregt, sie mischend, in günstiger Konstellation, manchen bösen Spuk, der des Menschen Sinne mit Grauen und Entsetzen befängt und ihn der Macht jener Dämonen, die der Drache im Kampfe unterliegend erzeugte, unterwirft. Nimm Dich vor der Alten in acht, lieber Anselmus, sie ist Dir feind, weil Dein kindlich frommes Gemüt schon manchen ihrer bösen Zauber vernichtet. — Halte treu — treu — an mir, bald bist Du am Ziel!« — »O meine — meine Serpentina!« rief der Student Anselmus, »wie sollte ich denn nur von Dir lassen können, wie sollte ich Dich nicht lieben ewiglich!« — Ein Kuß brannte auf seinem Munde, er erwachte wie aus einem tiefen Traume; Serpentina war verschwunden, es schlug sechs Uhr, da fiel es ihm schwer aufs Herz, daß er nicht das mindeste kopiert habe; er blickte voll Besorgnis, was der Archivarius wohl sagen werde, auf das Blatt, und o Wunder! die Kopie des geheimnisvollen Manuskripts war glücklich beendigt, und er glaubte, schärfer die Züge betrachtend, Serpentina's Erzählung von ihrem Vater, dem Liebling des Geisterfürsten Phosphorus im Wunderlande Atlantis, abgeschrieben zu haben. Jetzt trat der Archivarius Lindhorst in seinem weißgrauen Überrock, den Hut auf dem Kopfe, den Stock in der Hand, herein; er sah in das von dem Anselmus beschriebene Pergament, nahm eine große Priese und sagte lächelnd; das dacht ich wohl! Nun! hier ist der Speziestaler, Herr Anselmus, jetzt wollen wir noch nach dem Linkeschen Bade gehen — nur mir nach! — Der Archivarius schritt rasch durch den Garten, in dem ein solcher Lärm von Singen, Pfeifen, Sprechen durcheinander war, daß der Student Anselmus ganz betäubt wurde und dem Himmel dankte, als er sich auf der Straße befand. Kaum waren sie einige Schritte gegangen, als sie dem Registrator Heerbrand begegneten, der freundlich sich anschloß. Vor dem Tore stopften sie die mitgenommenen Pfeifen; der Registrator Heerbrand beklagte kein Feuerzeug bei sich zu tragen, da rief der Archivarius Lindhorst ganz unwillig: »was Feuerzeug! — hier ist Feuer, so viel Sie wollen!« Und damit schnippte er mit den Fingern, aus denen große Funken strömten, die die Pfeifen schnell anzündeten. »Sehen Sie das chemische Kunststückchen,« sagte der Registrator Heerbrand, aber der Student Anselmus dachte nicht ohne inneres Erbeben an den Salamander. — Im Linkeschen Bade trank der Registrator Heerbrand so viel starkes Doppelbier, daß er, sonst ein gutmütiger stiller Mann, anfing in einem quäkenden Tenor Burschenlieder zu singen, und jeden hitzig fragte: ob er sein Freund sei oder nicht, und endlich von dem Studenten Anselmus zu Hause gebracht werden mußte, als der Archivarius Lindhorst schon längst auf und davon war.