Közzététel dátuma: Oct 01, 2015 5:41:27 PM
A szökevények két hónapig voltak távol. E két hónap alatt Lintonné igen súlyos agyi hagymázon esett keresztül, de végül is diadalmaskodott felette. Soha anya nem ápolhatta úgy egyszülött gyermekét, mint ahogy Edgar ápolta Catherine-t. Éjjel-nappal ott ült mellette, és zokszó nélkül tűrte mindazt a szenvedést, mellyel csak egy megbomlott agy sújthatta. Noha Kenneth figyelmeztette, hogy az, amit ő most a sírtól visszakövetel, kárpótlásul újabb gondok forrása lesz csak, és ereje, egészsége árán csupán egy emberi roncsot tart meg - mégis, hálája és öröme nem ismert határt, mikor megtudta, hogy Catherine túl van a veszélyen. Órák hosszat ült mellette, lesvén, mint tér vissza bele fokozatosan a testi egészség, miközben vérmes reményeket táplált arról, hogy talán szelleme is megtalálja elveszett egyensúlyát, és felesége a régi lesz ismét.
Március elején jöhetett ki először a szobából. Linton úr egy csokor aranyos színű sáfrányt helyezett a párnájára: felébredésekor ezekre esett első pillantása, mely az ilyen szép dolgoktól hosszú ideje elszokott már. Elragadtatással ölelte magához a virágokat:
- Ezek az első virágok a Szelesdombon - kiáltott fel. - Az olvadás édes szellőit juttatják eszembe, a nap langyos sugarait és a félig elolvadt havat. Edgar, nem délről jön most a szél, és a hó nem olvadt el csaknem teljesen?
- Nyoma sincs már a hónak, drágám - felelt a férje. - Már csak két fehér folt látszik az egész lápon. Az ég kék, a pacsirták csattognak, és megdagadt a patakok vize. Catherine, az elmúlt tavaszon, ilyen idő tájt, arra vágytam, hogy valaha itt légy e tető alatt. Most azt szeretném, ha egy vagy két mérföldnyire lehetnél innét: a dombokon. Oly balzsamosan fúj ott a szél, hogy biztosan meg fog gyógyítani.
- Én már csak egyetlenegyszer fogok oda eljutni - mondotta a lábadozó. - Elhagysz, és én örökre ott maradok. Jövő tavasszal ismét az lesz a vágyad, bár itt lehetnék e tető alatt, és akkor arra gondolsz majd, hogy boldog voltál ezen a napon.
Linton elhalmozta őt minden kedveskedéssel, és megpróbálta, hogy hízelgő szavakkal öntsön lelket bele; ő azonban szórakozottan szemlélte a virágokat, hagyván, hogy a könnyek összegyűljenek szempillái alatt, és végiggördüljenek arcán. Tudtuk, hogy csakugyan jobban van, és ezért úgy véltük, levertségének oka elsősorban az lehet, hogy túl soká volt egy helyre bezárva. Egy kis környezetváltozás bizonyára hasznára válnék. Az úr elrendelte, hogy gyújtsunk tüzet a nappaliban, melyet hetek óta nem használtak már, és állítsunk egy karosszéket a napra, az ablak közelébe. Majd idevezette a beteget, aki soká élvezte a jótékony meleget; amint reméltük, az új környezet felélénkítette: csupa megszokott, kedves tárgy volt körülötte, semmi sem emlékeztette a gyűlöletes betegszobára. Estefelé kimerültnek látszott, de semmi érvvel sem tudtuk rábírni, hogy visszatérjen szobájába, végül is a nappali heverőjén vetettem neki ágyat, legalább addig, amíg másik szobát nem készítünk elő a számára.
Hogy megkíméljük a lépcsőjárás fáradalmaitól, ugyanezt a szobát rendeztük be számára, ahol most ön van, uram, a nappaliban; nemsokára annyira magához tért már, hogy Edgar karjára támaszkodva át tudott menni egyikből a másikba. Istenem - gondoltam magamban -, meg kell gyógyulnia annak, akit így ápolnak! És kétszeres okunk is volt, hogy ezt kívánjuk, hisz az ő életétől egy másik élet függött már: abban reménykedtünk, hogy csakhamar örökössel ajándékozza meg Lintont, s így megóvja attól, hogy idegen kézre jussanak javai.
Meg kell említenem, hogy körülbelül hat héttel elutazása után Isabella rövid levelet intézett fivéréhez, melyben bejelentette házasságát Heathcliff-fel. Ez a levél száraznak és hidegnek látszott, végén azonban irónnal rótt sorok állottak: zavaros mentegetőzésféle, valamint az a kérés, hogy gondoljon rá jó szívvel, és bocsásson meg, ha megbántotta. Azt is hozzáfűzte, hogy nem tehetett másként, és most, hogy megtörtént, úgyis hiába minden. Azt hiszem, Linton nem válaszolt neki. Két hét múlva hosszú levelet kaptam, ami ugyancsak meglepett egy fiatalasszony részéről, akinek mézeshetei csak nemrégen értek véget. Felolvasom magának, mivel megőriztem. A halottak minden emléke értékes marad, ha jelentettek valamit számunkra életükben.
Kedves Ellen - így kezdődik -
Tegnap este érkeztem meg Szelesdombra, és ott tudtam meg, hogy Catherine beteg volt, sőt még most is az. Azt hiszem, nem szabad írnom neki, fivérem pedig túlságosan le van sújtva, vagy túlságosan haragszik rám ahhoz, hogy válaszolna a levélre, melyet hozzá intéztem. Mégis, írnom kell valakinek, és így csak magához fordulhatok.
Mondja meg Edgarnak, hogy mindent odaadnék, ha még egyszer láthatnám, és huszonnégy órával távozásom után a szívem újra Thrushcross Grange-ben volt, és most is ott van, telve szeretettel iránta és Catherine iránt. Mégsem tudom követni vágyamat - ezeket a szavakat aláhúzta -, ne is várjanak, és rájuk hagyom, milyen tanulságot vonnak le viselkedésemből; csak kérem őket, cselekedetemet ne az akarat gyengeségére vagy a szeretet hiányára igyekezzenek magyarázni.
A levél többi része egyedül magának szól. Kettőt szeretnék kérdezni. Az első: mily módon tudta elérni, hogy nem pusztult ki lelkében minden emberi érzés, amíg itt lakott? Nem érzek semmi közösséget azokkal, akik körülöttem vannak.
De különösen a második kérdés érdekel. Vajon ember-e az én férjem? És ha ember, nem bolond-e? S ha nem, hát ördög-e? Nem mondhatom meg, miért kérdezem ezt, de nagyon kérem, magyarázza meg nekem, ha eljön meglátogatni - mert el kell jönnie, Ellen, minél előbb -, kihez mentem feleségül? Ne írjon, hanem jöjjön el, és hozzon valami üzenetet Edgartól.
Most el kell mondanom, hogyan fogadtak Szelesdombon, mert azt kell hinnem, ez lesz az új otthonom. Csak a tréfa kedvéért időzöm olyan körülményeknél, amilyen például a kényelem hiánya; ilyesmire csak akkor gondolok, amikor éppen kellene valami, ami nincs. Nevetnék és táncolnék örömömben, ha bebizonyosodnék, hogy ez az egyedüli bánatom, s minden egyéb nyomasztó álom csupán.
A nap épp lenyugodott Thrushcross Grange mögött, mikor a lápra érkeztünk; ebből arra következtettem, hogy hat óra lehet. Útitársam megállt egy félórára, hogy alaposan szemügyre vegye a parkot, a kerteket, és valószínűleg magát a házat is, úgyhogy sötét volt már, mire leszálltunk a lóról a tanya kövezett udvarán. A maga öreg társa, Joseph, elénk jött egy faggyúgyertyával, és olyan udvariassággal fogadott, amilyet csak a hallottak után várhattam tőle. Arcomig emelte a gyertyát, gyanakvóan szemlélt, majd lebiggyesztette az ajkát és otthagyott: a két lovat bevezette az istállóba, és gondosan bezárta a külső kaput, mintha csak valami régi várkastélyban laknánk.
Heathcliff megállt, hogy mondjon neki valamit, én pedig bementem a konyhába, mely olyan, mint egy sötét és piszkos barlang; meg sem ismerné, úgy megváltozott, amióta maga nem lakik itten. Csavargó forma, izmos kisfiú állt a tűz közelében, ruhája csupa piszok; szemében és szája körül valami vonás Catherine-re emlékeztetett.
Ez Hareton lesz, Edgar unokaöccse - gondoltam -, tehát voltaképpen az enyém is. Kezet kell nyújtanom neki... igen... meg is kell csókolnom. Legokosabb, ha minél előbb igyekszem jóban lenni vele.
Odaléptem hozzá és megkísérelvén kezembe fogni a mancsát, köszöntöttem.
Olyasvalamit felelt, amit nem értettem. Újabb kísérletet tettem, hogy folytassam a társalgást.
- Jó barátok leszünk, Hareton?
Fáradozásom gyümölcse egy káromkodás volt, és az a fenyegetés, hogy rám uszítja Throttlert, ha odább nem kotródom.
- Hé, Throttler! Ide gyere! - dörmögte a kis vadember, mire egy korcs bulldog kullogott elő a sarokban levő vackáról.
- Mész innét? - förmedt rám újból.
Testi épségem érdekében engedelmeskednem kellett: visszamentem, hogy odakünn várjam meg a többieket. Heathcliffet nem láttam sehol. Joseph, akit az istállóban találtam meg és megkértem, hogy kísérjen át a házba, értelmetlen arccal bámult, s végül így felelt:
- Nono! Ki látott már ilyet? Maga lenyeli a szavakat, mintha gombóc lenne a szájában! Hogy érthetném meg, mit mond?
- Azt mondottam, jöjjön velem a házba - kiáltottam, mivel azt hittem, süket, és különben is elegem volt az arcátlanságából.
- Még mit nem! Van egyéb dolgom is! - felelte.
És fintorogva folytatta munkáját, miközben mély megvetéssel mérte végig öltözékemet és arcomat: az egyik túlságosan is fényűző volt, a másik azonban annál szomorúbb.
Átmentem az udvaron, kinyitottam egy kis kertkaput, s másik ajtó elé jutottam, amelyen kopogtatni merészeltem, abban a reményben, hogy talán valami udvariasabb cseléd fogja kinyitni. Néhány perc múlva magas termetű, sovány, nyakravaló nélküli és egyébként is igen elhanyagolt külsejű férfi jelent meg a küszöbön. Arcvonásait félig eltakarta a kócos haj, mely nagy csomókban hullott a vállára; szeme Catherine-ére hasonlított, de minden szépség nélkül; mintha egy kísértet szemét láttam volna.
- Mit keres itt? - kérdezte mogorván. - Kicsoda maga?
- Isabella Lintonnak hívtak valaha - feleltem. - Ön már ismer engem. Nemrég lettem Heathcliff felesége... s ő ide hozott engem... úgy hiszem, az ön engedélyével.
- Visszajött hát? - kérdezte a remete, s olyan szemet meresztett, mint egy kiéhezett farkas.
- Igen... épp most érkeztünk meg. De otthagyott a konyha küszöbén, s mikor be akartam lépni, a maga fia, aki úgy látszik, házőrzőnek csapott fel, egy bulldog segítségével visszavonulásra kényszerített.
- Tehát megtartotta a szavát a gazember! - dörmögte jövendő házigazdám, és a sötétet kémlelte a hátam megett, vajon ott van-e Heathcliff; majd nagyokat káromkodott, és elmondotta, mit fog csinálni, ha rájön, hogy becsapta őt ez a "rohadék".
Már megbántam, hogy ezen a második ajtón bekopogtam, és további szitkaira sem lévén kíváncsi, legszívesebben eltűntem volna a szeme elől, még mielőtt szitkai végére jut; tervemet azonban nem tudtam megvalósítani, mert rám szólt, hogy kerüljek beljebb, majd bezárta és lelakatolta az ajtót. Nagy tűz égett a kandallóban, és ez volt az egyedüli fény a nagy szobában, melynek padlója már mindenütt egyforma szürke volt; az ónedények, melyeknek csillogását annyiszor megbámultam kislány koromban, ugyanolyan színűek voltak, mint a padló, a sok portól és piszoktól. Megkérdeztem, hívhatom-e a szobalányt, hogy hálószobámba vezessen? Earnshaw úr nem méltatott válaszra. Fel s alá járkált a szobában, zsebre dugott kézzel; oda sem figyelt rám. Úgy elmerült a gondolataiban, és az arca olyan mély embergyűlöletet árult el, hogy nem mertem kérdésemet megismételni.
Nem csodálkozhat, Ellen, hogy nagyon szerencsétlennek éreztem magam, amint itt ültem, e barátságtalan tűzhely mellett, olyan társaságban, mely rosszabb volt az egyedüllétnél is. Közben mindig arra kellett gondolnom, hogy négy mérföldnyire van innét az én kedves otthonom, azokkal, akiket egyedül szeretek ezen a földön. Az Atlanti-óceán sem tudott volna jobban elválasztani tőlük; ezt a négymérföldnyi távolságot nem fogom legyőzni.
Azon gondolkoztam, kihez fordulhatnék segítségért. Majd pedig - hanem, hallja-e, nehogy ezt megemlítse Edgarnak vagy Catherine-nek - új fájdalom nyomta el a többit: a kétségbeesés, hogy nincs senki, aki Heathcliff ellen szövetségesem lehetne. Csaknem boldog voltam, hogy Szelesdombon lelek menedéket: így legalább nem kell egyedül élnem vele; de ő ismerte azokat, akikhez jöttünk, és nem tartott tőlük.
Így ültem szomorú gondolataim közepette. Az óra nyolcat, majd kilencet ütött, és társam még mindig fel s alá sétált, mellére szegett fejjel, s egy szót sem szólt; ajkát csak nagy ritkán hagyta el néhány dünnyögő hang vagy dühös felkiáltás. Füleltem, nem hallok-e valami női hangot a házból, és már egészen összetört a várakozás: a mardosó bánat és a jövő sötét képei sóhajokat, könnyeket csaltak ki belőlem, melyeket nem tudtam tovább visszafojtani. Csak akkor döbbentem rá fájdalmam külső jeleire, mikor Earnshaw megállott előttem, és meglepetten pillantott rám. Kihasználtam figyelmét, mellyel felém fordult és felkiáltottam:
- Kimerített az utazás, és szeretnék lepihenni. Hol van a szobalány? Vezessen el hozzá, ha ő nem akar idejönni!
- Nincs szobalány. Szolgálja ki saját magát.
- Hol aludjam hát? - zokogtam. A fáradtság és a nyomorúság minden önérzetet kiölt belőlem.
- Joseph megmutatja majd Heathcliff szobáját. Nyissa ki ezt az ajtót... ott kell lennie.
Engedelmeskedtem, de hirtelen megállított, és egészen furcsa hangon így szólt hozzám:
- Legyen szíves, zárja kulcsra az ajtót, és tolja rá a zárat. Meg ne feledkezzék erről!
- Jó! - mondottam. - De miért, Earnshaw úr?
Nemigen volt kedvemre a gondolat, hogy önszántamból bezárkózzam Heathcliff-fel.
- Ide nézzen! - és mellénye alól pisztolyt húzott elő, kiugrasztható, kétélű késsel a cső mellett. - Nagy kísértés ez egy embernek, ugye? Nem állhatom meg, hogy éjjelente fel ne menjek hozzá ezzel a fegyverrel, és meg ne próbáljak bejutni a szobájába. Ha egyszer nyitva találom az ajtót, vége van! Minden éjjel így teszek, habár még egy perccel előtte is tudom: ezer okom is van rá, hogy ne tegyem! Valami rossz szellem hajt, hogy megöljem, éppen saját érdekem ellenére. Győzze le ezt a rossz szellemet az ő kedvéért, amíg tudja: ha eljön az óra, az ég minden angyala sem tudná megmenteni!
Figyelmesen szemügyre vettem a fegyvert. Rettenetes gondolatom támadt: milyen nagy hatalmam lehetne, ha nekem is volna egy ilyen fegyverem. Kivettem kezéből, és megérintettem a pengét. Az a kifejezés, mely átvonult egy pillanatra arcomon, kissé meglepte: nem borzalom volt az, hanem sóvárgás. Féltékenyen ragadta ki a pisztolyt kezemből, visszakattantotta a kést, és zsebre vágta ismét.
- Mindegy nekem, hogy megmondja-e neki! - folytatta. - Figyelmeztesse és vigyázzon rá. Úgy látom, tudja, milyen viszonyban vagyunk egymással: nem lepi meg a veszély, mely őt fenyegeti.
- Mit tett ön ellen Heathcliff? - kérdeztem. - Mit véthetett, ami jogossá tenné az ön borzasztó gyűlöletét? Nem volna okosabb, ha megkérné, hogy hagyja el a házat?
- Nem! - mennydörgött Earnshaw. - Ha rajtakapom, hogy el akar menni, meghal! Meg ne próbálja rábeszélni, mert gyilkosságot követ el. Mindent el kell hát vesztenem, s még reményem se legyen, hogy visszanyerhetem? Legyen koldus Haretonból? Pokol és kárhozat! Vissza akarom, ami az enyém; de még az ő aranyát is, meg a vérét! Lelkét meghagyom a pokolnak! Tízszer olyan sötét lesz az új lakótól, mint eddig volt!
Hallottam már magától, Ellen, a volt gazdája viselkedéséről. Láthatólag őrület szélén áll, legalábbis ott volt tegnap éjjel. Reszkettem a közelségétől, és arra gondoltam, hogy mellette még az öreg szolga mogorva gorombasága is kellemesnek mondható. Folytatta komor sétáját; kinyitottam a zárat, és átsurrantam a konyhába. Joseph a tűz fölé hajolt, s egy nagy lábasra ügyelt, mely a tűzhely felett függött. Zabliszttel teli csésze állott mellette a padon. A lábas forrni kezdett. Joseph megfordult, hogy kezével a csészébe nyúljon. Kitaláltam, hogy vacsoránkat készíti, és mivel éhes voltam, ehető ételt szerettem volna. Ezért hangosan rákiáltottam:
- Majd én elkészítem!
Azzal elhúztam előle az edényt, majd ledobtam kalapomat és lovaglókabátomat.
- Earnshaw úr tudtomra adta, hogy egyedül kell kiszolgálnom magamat. Most nekilátok! Nem akarom a dámát adni maguk között, mert azt hiszem, így éhen kellene halnom.
- Jó Isten! - sóhajtotta, majd leült, és simított egyet harisnyáin. - Nem volt elég nehéz két urat megszoknom? Már megint új gazda parancsolgat szegény fejemnek! No hát, ha még egy asszonyt is kapok a nyakamba, akkor itt az ideje, hogy odábbálljak! Azt hittem, nem fogom megérni a napot, mikor el kell mennem ettől az öreg háztól... pedig hát, úgy látszik, ez a nap már közel van!
Nem sok ügyet vetettem a kesergésére. Nekiláttam a munkának, s felsóhajtottam ama kor emlékén, mikor mindez csak kedves tréfa lett volna a számomra; de csakhamar el kellett űznöm ezeket a gondolatokat. Elveszett boldogságom képe gyötört, és minél inkább menekültem előle, annál gyorsabban dolgozott a sodró, s hullottak a lisztcsomók a vízbe. Joseph növekvő méltatlankodással nézte konyhai működésemet.
- Szegény Hareton - kiáltott fel -, neked ugyan nem jut ma este leves. Akkora gombócok lesznek ebből, mint az öklöm. No tessék, már megint! A maga helyében a csészét és a kanalat is beléfőzném. No, szedje már le a habot és végezzen! Ejha! Isten csodája, hogy ki nem ütötte a lábas fenekét!
Be kell vallanom, elég kezdetleges étel lett belőle, mire a tányérokba öntöttem. Négy tányér állt az asztalon: egy nagy köcsög tejet hoztak be még, melyet Hareton rögtön megragadott: úgy itta, hogy kiöntötte a felét. Tiltakoztam és rá akartam bírni, hogy töltse ki csészébe a maga részét. Kijelentettem, hogy nem iszom abból az italból, melyet ilyen piszkosan kezelnek. Az öreg nem mulasztotta el megbotránkozni finnyásságomon; biztosított, hogy én sem vagyok különb a gyereknél, és nincs mitől tartanom, "hisz egészséges"; nem értette, mint lehetek ilyen képzelődő. Közben a kis csirkefogó tovább hörpölt, s kihívóan nézett felém, miközben nyála belefolyt a köcsögbe.
- Külön akarok étkezni! Nincs valami külön szobájuk, amit úgy hívnak, hogy szalon?
- Szalon! - ismételte gúnyosan. - Szalon! Nincs semmiféle szalonunk! Ha nem tetszik a társaságunk, tartson a gazdával; ha a gazdáé nem tetszik, akkor tartson velünk!
- Akkor felmegyek. Nyisson nekem egy szobát!
Tálcára tettem tányéromat, és magam indultam, hogy egy kis tejet kerítsek. Az öreg felkelt, és dörmögve megindult előttem, hogy az utat mutassa a lépcsőn. Felmásztunk egészen a padlásszobáig. Időnként kinyitott egy-egy ajtót, és benézett a szobákba, melyek mellett elmentünk.
- No, itt van egy szoba! - mondotta végül, kitárván egy rozoga deszkaajtót. - Arra épp jó lesz, hogy egy kis levest megegyék benne. Van egy halom gabona a sarokban; ha fél, hogy bepiszkolja a szép selyemruháját, terítsen egy zsebkendőt fölé!
A "szoba" amolyan kamraféle volt, melyben maláta és vetőmag árasztott rossz szagot; nagy zsákok állottak körös-körül, a helyiség közepe azonban szabad volt.
- No hát! - kiáltottam fel dühösen. - Ez mégsem olyan hely, hogy itt töltsem az éjszakát! Mutassa meg a hálószobámat!
- Hálószobáját! - ismételte gúnyosan. - Láthatta az összes hálószobákat! Ez itt például az enyém!
Egy másik sötét lyukba vezetett, mely abban különbözött az előbbitől, hogy falai még kopárabbak voltak, s egy alacsony ágy állott az egyik végében, függönyök nélkül, rajta sötétlila paplan.
- Mit csináljak a maga szobájával? - feleltem. - Felteszem, hogy Heathcliff úr nem lakik a padláson!
- Úgy, tehát a Heathcliff úr szobáját keresi? - kiáltott fel, mintha most jönne rá. - Mindjárt megmagyarázhattam volna ennyi fáradság nélkül is, hogy ez az egyetlen, melyet egyáltalán nem láthat... mindig zárva tartja, és senki sem léphet be oda rajta kívül.
- Szép kis ház ez, Joseph! - mondtam, kifogyva a béketűrésből. - És kellemes lakók! Azt hiszem, a földkerekség minden őrültsége az én agyamba költözött azon a napon, mikor sorsomat az övékéhez kötöttem. De mindegy, nem ez a fontos mostan... akadnak még más szobák a házban. Az Isten szerelmére, siessen már, és helyezzen el valahol!
Nem felelt könyörgésemre. Nehézkesen lekecmergett a lépcsőn, és megállott egy szoba előtt, melyet abból, ahogy ott megállt, és berendezése nyomán a ház legszebb helyiségének véltem. Szőnyeg volt a padlón, finom szőnyeg, de mintáját vastag porréteg takarta; a kandallópárkányt díszítő kirojtozott papiros foszlányokban csüngött; szép tölgyfa ágy állott a szobában, nagy, vörös függönyökkel, melyek divatos és értékes anyagból készültek, de alaposan megviselteknek látszottak. A felső drapériákat leszakították gyűrűikről, és most lankadtan csüngöttek alá; a vasrúd, mely tartotta őket, mély ívben begörbült oldalt, úgyhogy a függönyök a földet seperték. A székek is alaposan megrongálódtak, a falak faburkolatát pedig mély karcolások csúfították el. Épp rá akartam szánni magam, hogy belépjek a szobába, és birtokomba vegyem azt, mikor kísérőm kijelentette, hogy ez a gazda szobája. Közben kihűlt a vacsorám, étvágyam elmúlt, türelmem pedig elfogyott. Most már követeltem, hogy tüstént adjon helyet, ahol lepihenhessek.
- De hát hol az ördögben? - kezdte az ájtatos öreg. - Áldja meg az Úr! Hova az ördögbe akar menni, maga bajnak jött, ostoba asszony? Hisz mindent látott már, Hareton kis kamrája kivételével. Több szoba nincs a házban!
Olyan izgatott voltam, hogy tálcámat mindenestül a földhöz csaptam, majd letelepedtem a lépcső legfelső fokára, arcomat kezembe rejtettem, és sírva fakadtam.
- Eh! Eh! - kiáltott Joseph. - Jól csinálta, kedves kisasszony! Jól csinálta, kedves kisasszony! Majd belebotlik a gazda a törött tányérba, és akkor szép dolgokat fogunk hallani. Milyen őrültség! Megérdemelné, hogy karácsonyig vezekeljen, amiért esztelen dühében így lábbal tapodja az Úristen becses ajándékát. De tévednék, ha azt hinném, hogy soká lesz ilyen erélyes! Gondolja, hogy Heathcliff eltűri ezt? Szeretném, ha látná, mit csinált! Szeretném biz én!
Azzal dörmögve felmászott a kamrájába, és a gyertyát elvitte magával; ott maradtam a sötétben. A megfontolás, mely ostoba tettemet követte, beláttatta velem, hogy legokosabb, ha megfékezem gőgömet, elfojtom haragomat, és sietve eltüntetem nyomait is. Váratlan segítségem érkezett Throttler személyében; a mi öreg Skulkerünk fiára ismertem benne: első hónapjait Thrushcross Grange-ben töltötte, apám ajándékozta őt Hindleynek. Azt hiszem, ő is megismert engem. Orrát az enyémhez dörzsölte üdvözletül, majd sietve felfalta a kását, miközben én lépcsőről lépcsőre tapogatóztam, hogy felszedjem az edény cserepeit, és letöröljem zsebkendőmmel a tejfoltokat a lépcső korlátjáról.
Alig fejeztük be munkánkat, mikor meghallottam Earnshaw lépteit a folyosón. Segítőtársam behúzta a farkát, és a fal mellé lapult; én pedig elrejtőztem a legközelebbi ajtómélyedésben. A kutya igyekezetét, hogy gazdáját elkerülje, nem koronázta siker, amint a rohanás zajából s a hosszan tartó, szánalmas vonyításból megtudhattam. Nekem több szerencsém volt; elhaladt előttem, bement szobájába, és magára zárta az ajtót. Nem sokkal később Joseph is feljött Haretonnal, hogy ágyába fektesse. Én Hareton szobájában leltem menedéket.
- Immár van hely odalenn - szólt az öreg, amint észrevett - maga és a gőgje számára, az üres nappaliban. Most egészen a magáé lehet, s azé, aki mindenütt jelen van ilyen rossz társaságban!
Siettem megfogadni tanácsát, és abban a pillanatban, mikor a tűz mellé telepedtem, fejem lecsuklott: elaludtam. Álmom mély volt és édes, de csakhamar véget ért. Heathcliff ébresztett fel. Most jött vissza, és kedves modorában megkérdezte, mit csinálok itt? Megmagyaráztam neki, hogy azért vagyok még fenn, mert szobánk kulcsa az ő zsebében van. A szobánk szó különösen sértette érzékenységét. Megesküdött, hogy az ő szobája nem lesz soha az enyém és... de nem akarom megismételni szavait és leírni megszokott viselkedését. Fáradhatatlan és felettébb ötletes, mikor arról van szó, hogy borzalmat ébresszen bennem önmaga iránt. Annyira elképeszt néha, hogy meg is feledkezem a félelemről; de mondhatom, egy tigris vagy egy mérges kígyó nem lehet nála iszonyúbb. Elmondotta, hogy Catherine beteg, és fivéremet okolta ezért, majd megígérte, hogy Edgar helyett engem fog megkínozni mindaddig, amíg alkalma nem nyílik végezni vele.
Gyűlölöm... és nagyon szerencsétlen vagyok... ostoba voltam! Vigyázzon, egy szót se tudjanak meg mindebből Thrushcross Grange-ben. Mindennap várom... remélem, nemhiába.
Isabella
For two months the fugitives remained absent; in those two months, Mrs. Linton encountered and conquered the worst shock of what was denominated a brain fever. No mother could have nursed an only child more devotedly than Edgar tended her. Day and night he was watching, and patiently enduring all the annoyances that irritable nerves and a shaken reason could inflict; and, though Kenneth remarked that what he saved from the grave would only recompense his care by forming the source of constant future anxiety—in fact, that his health and strength were being sacrificed to preserve a mere ruin of humanity—he knew no limits in gratitude and joy when Catherine’s life was declared out of danger; and hour after hour he would sit beside her, tracing the gradual return to bodily health, and flattering his too sanguine hopes with the illusion that her mind would settle back to its right balance also, and she would soon be entirely her former self.
The first time she left her chamber was at the commencement of the following March. Mr. Linton had put on her pillow, in the morning, a handful of golden crocuses; her eye, long stranger to any gleam of pleasure, caught them in waking, and shone delighted as she gathered them eagerly together.
‘These are the earliest flowers at the Heights,’ she exclaimed. ‘They remind me of soft thaw winds, and warm sunshine, and nearly melted snow. Edgar, is there not a south wind, and is not the snow almost gone?’
‘The snow is quite gone down here, darling,’ replied her husband; ‘and I only see two white spots on the whole range of moors: the sky is blue, and the larks are singing, and the becks and brooks are all brim full. Catherine, last spring at this time, I was longing to have you under this roof; now, I wish you were a mile or two up those hills: the air blows so sweetly, I feel that it would cure you.’
‘I shall never be there but once more,’ said the invalid; ‘and then you’ll leave me, and I shall remain for ever. Next spring you’ll long again to have me under this roof, and you’ll look back and think you were happy to-day.’
Linton lavished on her the kindest caresses, and tried to cheer her by the fondest words; but, vaguely regarding the flowers, she let the tears collect on her lashes and stream down her cheeks unheeding. We knew she was really better, and, therefore, decided that long confinement to a single place produced much of this despondency, and it might be partially removed by a change of scene. The master told me to light a fire in the many-weeks’ deserted parlour, and to set an easy-chair in the sunshine by the window; and then he brought her down, and she sat a long while enjoying the genial heat, and, as we expected, revived by the objects round her: which, though familiar, were free from the dreary associations investing her hated sick chamber. By evening she seemed greatly exhausted; yet no arguments could persuade her to return to that apartment, and I had to arrange the parlour sofa for her bed, till another room could be prepared. To obviate the fatigue of mounting and descending the stairs, we fitted up this, where you lie at present—on the same floor with the parlour; and she was soon strong enough to move from one to the other, leaning on Edgar’s arm. Ah, I thought myself, she might recover, so waited on as she was. And there was double cause to desire it, for on her existence depended that of another: we cherished the hope that in a little while Mr. Linton’s heart would be gladdened, and his lands secured from a stranger’s gripe, by the birth of an heir.
I should mention that Isabella sent to her brother, some six weeks from her departure, a short note, announcing her marriage with Heathcliff. It appeared dry and cold; but at the bottom was dotted in with pencil an obscure apology, and an entreaty for kind remembrance and reconciliation, if her proceeding had offended him: asserting that she could not help it then, and being done, she had now no power to repeal it. Linton did not reply to this, I believe; and, in a fortnight more, I got a long letter, which I considered odd, coming from the pen of a bride just out of the honeymoon. I’ll read it: for I keep it yet. Any relic of the dead is precious, if they were valued living.
* * * * *
Dear Ellen, it begins,—I came last night to Wuthering Heights, and heard, for the first time, that Catherine has been, and is yet, very ill. I must not write to her, I suppose, and my brother is either too angry or too distressed to answer what I sent him. Still, I must write to somebody, and the only choice left me is you.
Inform Edgar that I’d give the world to see his face again—that my heart returned to Thrushcross Grange in twenty-four hours after I left it, and is there at this moment, full of warm feelings for him, and Catherine! I can’t follow it though—(these words are underlined)—they need not expect me, and they may draw what conclusions they please; taking care, however, to lay nothing at the door of my weak will or deficient affection.
The remainder of the letter is for yourself alone. I want to ask you two questions: the first is,—How did you contrive to preserve the common sympathies of human nature when you resided here? I cannot recognise any sentiment which those around share with me.
The second question I have great interest in; it is this—Is Mr. Heathcliff a man? If so, is he mad? And if not, is he a devil? I sha’n’t tell my reasons for making this inquiry; but I beseech you to explain, if you can, what I have married: that is, when you call to see me; and you must call, Ellen, very soon. Don’t write, but come, and bring me something from Edgar.
Now, you shall hear how I have been received in my new home, as I am led to imagine the Heights will be. It is to amuse myself that I dwell on such subjects as the lack of external comforts: they never occupy my thoughts, except at the moment when I miss them. I should laugh and dance for joy, if I found their absence was the total of my miseries, and the rest was an unnatural dream!
The sun set behind the Grange as we turned on to the moors; by that, I judged it to be six o’clock; and my companion halted half an hour, to inspect the park, and the gardens, and, probably, the place itself, as well as he could; so it was dark when we dismounted in the paved yard of the farm-house, and your old fellow-servant, Joseph, issued out to receive us by the light of a dip candle. He did it with a courtesy that redounded to his credit. His first act was to elevate his torch to a level with my face, squint malignantly, project his under-lip, and turn away. Then he took the two horses, and led them into the stables; reappearing for the purpose of locking the outer gate, as if we lived in an ancient castle.
Heathcliff stayed to speak to him, and I entered the kitchen—a dingy, untidy hole; I daresay you would not know it, it is so changed since it was in your charge. By the fire stood a ruffianly child, strong in limb and dirty in garb, with a look of Catherine in his eyes and about his mouth.
‘This is Edgar’s legal nephew,’ I reflected—‘mine in a manner; I must shake hands, and—yes—I must kiss him. It is right to establish a good understanding at the beginning.’
I approached, and, attempting to take his chubby fist, said—‘How do you do, my dear?’
He replied in a jargon I did not comprehend.
‘Shall you and I be friends, Hareton?’ was my next essay at conversation.
An oath, and a threat to set Throttler on me if I did not ‘frame off’ rewarded my perseverance.
‘Hey, Throttler, lad!’ whispered the little wretch, rousing a half-bred bull-dog from its lair in a corner. ‘Now, wilt thou be ganging?’ he asked authoritatively.
Love for my life urged a compliance; I stepped over the threshold to wait till the others should enter. Mr. Heathcliff was nowhere visible; and Joseph, whom I followed to the stables, and requested to accompany me in, after staring and muttering to himself, screwed up his nose and replied—‘Mim! mim! mim! Did iver Christian body hear aught like it? Mincing un’ munching! How can I tell whet ye say?’
‘I say, I wish you to come with me into the house!’ I cried, thinking him deaf, yet highly disgusted at his rudeness.
‘None o’ me! I getten summut else to do,’ he answered, and continued his work; moving his lantern jaws meanwhile, and surveying my dress and countenance (the former a great deal too fine, but the latter, I’m sure, as sad as he could desire) with sovereign contempt.
I walked round the yard, and through a wicket, to another door, at which I took the liberty of knocking, in hopes some more civil servant might show himself. After a short suspense, it was opened by a tall, gaunt man, without neckerchief, and otherwise extremely slovenly; his features were lost in masses of shaggy hair that hung on his shoulders; and his eyes, too, were like a ghostly Catherine’s with all their beauty annihilated.
‘What’s your business here?’ he demanded, grimly. ‘Who are you?’
‘My name was Isabella Linton,’ I replied. ‘You’ve seen me before, sir. I’m lately married to Mr. Heathcliff, and he has brought me here—I suppose, by your permission.’
‘Is he come back, then?’ asked the hermit, glaring like a hungry wolf.
‘Yes—we came just now,’ I said; ‘but he left me by the kitchen door; and when I would have gone in, your little boy played sentinel over the place, and frightened me off by the help of a bull-dog.’
‘It’s well the hellish villain has kept his word!’ growled my future host, searching the darkness beyond me in expectation of discovering Heathcliff; and then he indulged in a soliloquy of execrations, and threats of what he would have done had the ‘fiend’ deceived him.
I repented having tried this second entrance, and was almost inclined to slip away before he finished cursing, but ere I could execute that intention, he ordered me in, and shut and re-fastened the door. There was a great fire, and that was all the light in the huge apartment, whose floor had grown a uniform grey; and the once brilliant pewter-dishes, which used to attract my gaze when I was a girl, partook of a similar obscurity, created by tarnish and dust. I inquired whether I might call the maid, and be conducted to a bedroom! Mr. Earnshaw vouchsafed no answer. He walked up and down, with his hands in his pockets, apparently quite forgetting my presence; and his abstraction was evidently so deep, and his whole aspect so misanthropical, that I shrank from disturbing him again.
You’ll not be surprised, Ellen, at my feeling particularly cheerless, seated in worse than solitude on that inhospitable hearth, and remembering that four miles distant lay my delightful home, containing the only people I loved on earth; and there might as well be the Atlantic to part us, instead of those four miles: I could not overpass them! I questioned with myself—where must I turn for comfort? and—mind you don’t tell Edgar, or Catherine—above every sorrow beside, this rose pre-eminent: despair at finding nobody who could or would be my ally against Heathcliff! I had sought shelter at Wuthering Heights, almost gladly, because I was secured by that arrangement from living alone with him; but he knew the people we were coming amongst, and he did not fear their intermeddling.
I sat and thought a doleful time: the clock struck eight, and nine, and still my companion paced to and fro, his head bent on his breast, and perfectly silent, unless a groan or a bitter ejaculation forced itself out at intervals. I listened to detect a woman’s voice in the house, and filled the interim with wild regrets and dismal anticipations, which, at last, spoke audibly in irrepressible sighing and weeping. I was not aware how openly I grieved, till Earnshaw halted opposite, in his measured walk, and gave me a stare of newly-awakened surprise. Taking advantage of his recovered attention, I exclaimed—‘I’m tired with my journey, and I want to go to bed! Where is the maid-servant? Direct me to her, as she won’t come to me!’
‘We have none,’ he answered; ‘you must wait on yourself!’
‘Where must I sleep, then?’ I sobbed; I was beyond regarding self-respect, weighed down by fatigue and wretchedness.
‘Joseph will show you Heathcliff’s chamber,’ said he; ‘open that door—he’s in there.’
I was going to obey, but he suddenly arrested me, and added in the strangest tone—‘Be so good as to turn your lock, and draw your bolt—don’t omit it!’
‘Well!’ I said. ‘But why, Mr. Earnshaw?’ I did not relish the notion of deliberately fastening myself in with Heathcliff.
‘Look here!’ he replied, pulling from his waistcoat a curiously-constructed pistol, having a double-edged spring knife attached to the barrel. ‘That’s a great tempter to a desperate man, is it not? I cannot resist going up with this every night, and trying his door. If once I find it open he’s done for; I do it invariably, even though the minute before I have been recalling a hundred reasons that should make me refrain: it is some devil that urges me to thwart my own schemes by killing him. You fight against that devil for love as long as you may; when the time comes, not all the angels in heaven shall save him!’
I surveyed the weapon inquisitively. A hideous notion struck me: how powerful I should be possessing such an instrument! I took it from his hand, and touched the blade. He looked astonished at the expression my face assumed during a brief second: it was not horror, it was covetousness. He snatched the pistol back, jealously; shut the knife, and returned it to its concealment.
‘I don’t care if you tell him,’ said he. ‘Put him on his guard, and watch for him. You know the terms we are on, I see: his danger does not shock you.’
‘What has Heathcliff done to you?’ I asked. ‘In what has he wronged you, to warrant this appalling hatred? Wouldn’t it be wiser to bid him quit the house?’
‘No!’ thundered Earnshaw; ‘should he offer to leave me, he’s a dead man: persuade him to attempt it, and you are a murderess! Am I to lose all, without a chance of retrieval? Is Hareton to be a beggar? Oh, damnation! I will have it back; and I’ll have his gold too; and then his blood; and hell shall have his soul! It will be ten times blacker with that guest than ever it was before!’
You’ve acquainted me, Ellen, with your old master’s habits. He is clearly on the verge of madness: he was so last night at least. I shuddered to be near him, and thought on the servant’s ill-bred moroseness as comparatively agreeable. He now recommenced his moody walk, and I raised the latch, and escaped into the kitchen. Joseph was bending over the fire, peering into a large pan that swung above it; and a wooden bowl of oatmeal stood on the settle close by. The contents of the pan began to boil, and he turned to plunge his hand into the bowl; I conjectured that this preparation was probably for our supper, and, being hungry, I resolved it should be eatable; so, crying out sharply, ‘I’ll make the porridge!’ I removed the vessel out of his reach, and proceeded to take off my hat and riding-habit. ‘Mr. Earnshaw,’ I continued, ‘directs me to wait on myself: I will. I’m not going to act the lady among you, for fear I should starve.’
‘Gooid Lord!’ he muttered, sitting down, and stroking his ribbed stockings from the knee to the ankle. ‘If there’s to be fresh ortherings—just when I getten used to two maisters, if I mun hev’ a mistress set o’er my heead, it’s like time to be flitting. I niver did think to see t’ day that I mud lave th’ owld place—but I doubt it’s nigh at hand!’
This lamentation drew no notice from me: I went briskly to work, sighing to remember a period when it would have been all merry fun; but compelled speedily to drive off the remembrance. It racked me to recall past happiness and the greater peril there was of conjuring up its apparition, the quicker the thible ran round, and the faster the handfuls of meal fell into the water. Joseph beheld my style of cookery with growing indignation.
‘Thear!’ he ejaculated. ‘Hareton, thou willn’t sup thy porridge to-neeght; they’ll be naught but lumps as big as my neive. Thear, agean! I’d fling in bowl un’ all, if I wer ye! There, pale t’ guilp off, un’ then ye’ll hae done wi’ ‘t. Bang, bang. It’s a mercy t’ bothom isn’t deaved out!’
It was rather a rough mess, I own, when poured into the basins; four had been provided, and a gallon pitcher of new milk was brought from the dairy, which Hareton seized and commenced drinking and spilling from the expansive lip. I expostulated, and desired that he should have his in a mug; affirming that I could not taste the liquid treated so dirtily. The old cynic chose to be vastly offended at this nicety; assuring me, repeatedly, that ‘the barn was every bit as good’ as I, ‘and every bit as wollsome,’ and wondering how I could fashion to be so conceited. Meanwhile, the infant ruffian continued sucking; and glowered up at me defyingly, as he slavered into the jug.
‘I shall have my supper in another room,’ I said. ‘Have you no place you call a parlour?’
‘Parlour!’ he echoed, sneeringly, ‘parlour! Nay, we’ve noa parlours. If yah dunnut loike wer company, there’s maister’s; un’ if yah dunnut loike maister, there’s us.’
‘Then I shall go up-stairs,’ I answered; ‘show me a chamber.’
I put my basin on a tray, and went myself to fetch some more milk. With great grumblings, the fellow rose, and preceded me in my ascent: we mounted to the garrets; he opened a door, now and then, to look into the apartments we passed.
‘Here’s a rahm,’ he said, at last, flinging back a cranky board on hinges. ‘It’s weel eneugh to ate a few porridge in. There’s a pack o’ corn i’ t’ corner, thear, meeterly clane; if ye’re feared o’ muckying yer grand silk cloes, spread yer hankerchir o’ t’ top on’t.’
The ‘rahm’ was a kind of lumber-hole smelling strong of malt and grain; various sacks of which articles were piled around, leaving a wide, bare space in the middle.
‘Why, man,’ I exclaimed, facing him angrily, ‘this is not a place to sleep in. I wish to see my bed-room.’
‘Bed-rume!’ he repeated, in a tone of mockery. ‘Yah’s see all t’ bed-rumes thear is—yon’s mine.’
He pointed into the second garret, only differing from the first in being more naked about the walls, and having a large, low, curtainless bed, with an indigo-coloured quilt, at one end.
‘What do I want with yours?’ I retorted. ‘I suppose Mr. Heathcliff does not lodge at the top of the house, does he?’
‘Oh! it’s Maister Hathecliff’s ye’re wanting?’ cried he, as if making a new discovery. ‘Couldn’t ye ha’ said soa, at onst? un’ then, I mud ha’ telled ye, baht all this wark, that that’s just one ye cannut see—he allas keeps it locked, un’ nob’dy iver mells on’t but hisseln.’
‘You’ve a nice house, Joseph,’ I could not refrain from observing, ‘and pleasant inmates; and I think the concentrated essence of all the madness in the world took up its abode in my brain the day I linked my fate with theirs! However, that is not to the present purpose—there are other rooms. For heaven’s sake be quick, and let me settle somewhere!’
He made no reply to this adjuration; only plodding doggedly down the wooden steps, and halting, before an apartment which, from that halt and the superior quality of its furniture, I conjectured to be the best one. There was a carpet—a good one, but the pattern was obliterated by dust; a fireplace hung with cut-paper, dropping to pieces; a handsome oak-bedstead with ample crimson curtains of rather expensive material and modern make; but they had evidently experienced rough usage: the vallances hung in festoons, wrenched from their rings, and the iron rod supporting them was bent in an arc on one side, causing the drapery to trail upon the floor. The chairs were also damaged, many of them severely; and deep indentations deformed the panels of the walls. I was endeavouring to gather resolution for entering and taking possession, when my fool of a guide announced,—‘This here is t’ maister’s.’ My supper by this time was cold, my appetite gone, and my patience exhausted. I insisted on being provided instantly with a place of refuge, and means of repose.
‘Whear the divil?’ began the religious elder. ‘The Lord bless us! The Lord forgie us! Whear the hell wold ye gang? ye marred, wearisome nowt! Ye’ve seen all but Hareton’s bit of a cham’er. There’s not another hoile to lig down in i’ th’ hahse!’
I was so vexed, I flung my tray and its contents on the ground; and then seated myself at the stairs’-head, hid my face in my hands, and cried.
‘Ech! ech!’ exclaimed Joseph. ‘Weel done, Miss Cathy! weel done, Miss Cathy! Howsiver, t’ maister sall just tum’le o’er them brooken pots; un’ then we’s hear summut; we’s hear how it’s to be. Gooid-for-naught madling! ye desarve pining fro’ this to Chrustmas, flinging t’ precious gifts o’God under fooit i’ yer flaysome rages! But I’m mista’en if ye shew yer sperrit lang. Will Hathecliff bide sich bonny ways, think ye? I nobbut wish he may catch ye i’ that plisky. I nobbut wish he may.’
And so he went on scolding to his den beneath, taking the candle with him; and I remained in the dark. The period of reflection succeeding this silly action compelled me to admit the necessity of smothering my pride and choking my wrath, and bestirring myself to remove its effects. An unexpected aid presently appeared in the shape of Throttler, whom I now recognised as a son of our old Skulker: it had spent its whelphood at the Grange, and was given by my father to Mr. Hindley. I fancy it knew me: it pushed its nose against mine by way of salute, and then hastened to devour the porridge; while I groped from step to step, collecting the shattered earthenware, and drying the spatters of milk from the banister with my pocket-handkerchief. Our labours were scarcely over when I heard Earnshaw’s tread in the passage; my assistant tucked in his tail, and pressed to the wall; I stole into the nearest doorway. The dog’s endeavour to avoid him was unsuccessful; as I guessed by a scutter down-stairs, and a prolonged, piteous yelping. I had better luck: he passed on, entered his chamber, and shut the door. Directly after Joseph came up with Hareton, to put him to bed. I had found shelter in Hareton’s room, and the old man, on seeing me, said,—‘They’s rahm for boath ye un’ yer pride, now, I sud think i’ the hahse. It’s empty; ye may hev’ it all to yerseln, un’ Him as allus maks a third, i’ sich ill company!’
Gladly did I take advantage of this intimation; and the minute I flung myself into a chair, by the fire, I nodded, and slept. My slumber was deep and sweet, though over far too soon. Mr. Heathcliff awoke me; he had just come in, and demanded, in his loving manner, what I was doing there? I told him the cause of my staying up so late—that he had the key of our room in his pocket. The adjective our gave mortal offence. He swore it was not, nor ever should be, mine; and he’d—but I’ll not repeat his language, nor describe his habitual conduct: he is ingenious and unresting in seeking to gain my abhorrence! I sometimes wonder at him with an intensity that deadens my fear: yet, I assure you, a tiger or a venomous serpent could not rouse terror in me equal to that which he wakens. He told me of Catherine’s illness, and accused my brother of causing it promising that I should be Edgar’s proxy in suffering, till he could get hold of him.
I do hate him—I am wretched—I have been a fool! Beware of uttering one breath of this to any one at the Grange. I shall expect you every day—don’t disappoint me!—Isabella.