Közzététel dátuma: Oct 19, 2015 5:5:35 PM
O rus!
(Horatius)
O Rusz!
1
Hősünk unalmának tanyája
Falu volt, bájos környezet,
Ártatlan élvezet barátja
Csak áldaná, hogy ott lehet.
Öreg kastély állt egymagában
Szelet fogó hegy oldalában,
Folyó felett. Szemben vele
Zöld rét s arany rög tengere
Tarkállt-virult a messzeségben,
Faluk villogtak, itt-amott
A réteken nyáj ballagott,
Bozótos kert sűrűn, sötéten
Vetette mély árnyékait:
Dryadok álmodoztak itt.
2
Komoly kastély, a törzse régi,
Időt állót rakott a mult,
Csendjét tömör fal féltve védi,
Stílust a bölcs multtól tanult.
Magas terem minden szobája,
Bennük sokszínű csempekályha,
Cárok képmása több falon,
Selyemtapétás, vén szalon.
Ma már ez mind halott kor őre,
Avult, s nem is tudom, miért.
Anyeginnak sokat nem ért,
Neki nem sok kellett belőle,
Mindegy volt, hogy hová nyitott:
Újban s óban csak ásitott.
3
Hol kulcsárnéjával előde
Pörölt jó negyven éven át,
És ablakán a legyet ölte,
Magának ott fogott szobát.
Szerény, tölgypadlós otthonában
Két szekrény, egy asztal s divány van,
Tintának nincsen foltja itt.
Anyegin a szekrénybe nyit:
Itt költségnaplót rejt a polca,
Ott pálinkákból hosszú sort,
Több korsó édes almabort,
Ott naptárt - ezernyolcszáznyolcra -;
A bácsi sűrű gondban élt,
Más könyvbe nézni rá sem ért.
4
Így földesúrkodott magában,
S csak időtöltésszámba ment,
Hogy eltervezte: birtokában
Reformál, új rendet teremt.
S a puszta bölcs gondolkodója
A robot-súlyt könnyebb adóra,
Obrokra változtatja át,
A jobbágy áldja jobb sorát.
Úri fészkén dúl-fúl miatta
S romlást orront a nagyokos,
Számító szomszéd birtokos,
Másutt a hírt mosoly fogadta.
S minden szomszédja súgja már:
Veszedelmes csodabogár.
5
Kezdetben jöttek nyakra-főre,
De a hátsó lépcső bevált,
Lovásza felkészült előre,
S a doni mén nyergelten állt,
Ha úti porban, úti sárban
Jöttek családi nagy batárban -
Ez már önérzetükbe mar,
S a barátság meghal hamar,
"Bolond szomszéd, nem ért a szóból.
Szabadkőmíves. Bajt akar.
Szólóban vörös bort nyakal,
Asszonynépnek kezet se csókol,
Igen-t mond pusztán és nem-et,
És nem tesz hozzá kérem-et."
6
Atájt Jevgenyij falujába
Új földesúr is érkezett,
A szomszédok rosszmájusága
Kemény bírálgatója lett.
Neve: Vlagyimir Lenszkij, lelke
Göttingai szellem neveltje,
Az ifjúság virága volt,
Kant híve, verselt és dalolt.
Ködülte németalföldi tájról
Hozott új eszmét, új tudást;
Szabadságról szent álmodást,
Tűz-lelket, mely lobogva lángol,
Hozta rajongás szép szavát
S vállára omló szöghaját.
7
Hideg világ rontó hatása
Hervasztva el nem érheti,
Lelkét leánymosoly varázsa
S baráti szó melengeti;
Kamaszbáj árad még belőle,
Remény az eldédelgetője,
Az új zaj, új fény, új vidék
Ifjú figyelmét fogja még.
Kétségeit nemes szivének
Rózsás álmokba rengeti,
Az életcél rejtély neki,
Körül csábító titkok élnek,
Töprengve nem hat rajtuk át
S csodát sejt mindenütt, csodát.
8
Hitte: van egy bús lelki párja,
Rokon vágyú s érzületű,
Ki csüggedt szívvel várja-várja;
Hitte: minden barátja hű,
S rabságra készen és halálra,
Becsületéért síkra szállna,
Nem fogja félelem kezét,
A rágalmat úgy zúzza szét;
...............................
...............................
9
Vágy, mely a jóért harcra kelne,
Harag jogsértések nyomán,
Részvét s a hír gyötrő szerelme
Megrezgették szívét korán,
Lanttal kószált be sok vidéket,
Hol Schiller s Goethe napja égett,
Lelkét, mely lázasan liheg,
Költő-tüzük gyujtotta meg.
A Múzsák tiszta hírnevére
Ő szégyent nem hozott sosem,
Őrizte önérzetesen
A fennkölt érzést költeménye,
A zsenge kor szép álmait
S az egyszerű szó-bájait.
10
Szerelemről dalolt, s az ének,
A hódoló vers tiszta volt,
Mint gyermek álma, lányka-lélek
S felhőtlen ég-pusztán a hold,
Szép istennője szűz titoknak,
Szerelmes földi sóhajoknak.
Bánatról s búcsúról dalol,
A lenge köd, a valahol
S romantikus rózsák a tárgya,
Sok messzi föld, hol utazott,
S hol annyi könnyet hullatott
A mélabút rejtő magányba,
Az élet ősze - istenem! -,
Tizennyolc éves. Annyi sem.
11
Zsenijét Anyegin becsülte
Ebben a pusztában csupán,
Szomszédait Lenszkij kerülte
Az első dáridók után.
Zsivajuk kín finom fülének,
S az is, ha magvas szót cserélnek,
S a téma: széna, vizsla, bor,
Meg a rokonság: hosszu sor;
Érzéstelen szók végtelenje,
Amelyben szellem nincs jelen,
Unalmas, költészettelen,
Nincsen társas rutin se benne;
S abban, mit asszonyuk beszél,
Még tompultabb az elmeél.
12
Szép s gazdag. Kérőként fogadná
Minden család, csak vallana.
Lányával máris összeadná
A fél-oroszt a jó mama.
Vidéken ebben nincs kimélet,
Mihelyt belép, a nőtlen élet
Bajára fordítják a szót.
Valaki a látogatót
A szamovárhoz invitálja.
Dunya teát tölt, az anya
Odasúg: "Ügyeskedj, Dunya!"
Aztán előkerül gitárja,
S visít a dal (szegény gitár!):
Arany kastélyom várva vár!...
13
De Lenszkijünknek semmi kedve
Felvenni ezt a szép igát,
Ő csak Anyeginhoz szeretne
Közel kerülni, mint barát.
Találkoztak. Hullám a kőtől,
Prózától vers, jégtábla hőtől
Ily élesen nem üthet el.
A különbséget szokni kell,
Unják is egymást egyelőre;
Majd tűrik és megkedvelik,
A nap lovaglással telik,
Majd együtt vannak sülve-főve,
Tétlenségből - beismerem -
A jó barátság így terem.
14
De ilyen is ki tudja, hány van,
Nem kell az ósdi felfogás,
Mi egyesek vagyunk a számban
S nulla nekünk mindenki más.
Gőgös napóleoni módra
Nézünk kétlábú milliókra,
Melyek csak eszközök nekünk,
S az érezőkön nevetünk.
Anyegin nem ilyen egészen,
S bár átlát minden emberen
S lelkében megvetés terem,
Nem általánosít merészen,
A kivételt is megleli
S az érzést - másban - tiszteli.
15
Mosolygott, hogyha Lenszkijének
Lángolt s hevült a szelleme,
Lengése gyors ítéletének,
Lelkendező költő-szeme:
Anyeginnak mind érdekesség;
Fagyos szavát, mely rosszul esnék,
Megfogja, bár száján lebeg,
Gondolja: mért zavarja meg
Lelkességét hűtő vitákban,
Lehűti majd a gyors idő,
Hadd higgyen, míg az óra jő,
Egy jobb s tökéletes világban;
Láz fűti s álom rengeti -
Ifjú, bocsássuk meg neki.
16
Sok mindenről eszmét cseréltek,
Miben volt gondolkoztató:
Mozgalma elmúlt nemzedéknek,
A tudomány, a rossz s a jó,
Sokszázados előitélet,
Sír, sors-rejtélye, végzet, élet -
Vitájuk mindent sorra vett.
Olykor meg is feledkezett
Lenszkij az érvelés hevében,
S Jevgenyijnek el-elszavalt
Egy-egy szép, észak-ízü dalt,
S ő, bár nem sok maradt fejében,
S vershez nem volt türelme sem,
Hallgatta illedelmesen.
17
Két remeténk a szenvedélyről
Nagyon sűrűn vitatkozott,
Jevgenyij, biztos rév öléből,
Részvéttel csak sóhajtozott:
Jól jár, ki boldog ízlelője,
S korán kijózanul belőle,
Jobban, ki nem hódol neki,
Vágyát válásban hűti ki
S haragját megszólásba ölte,
Barátokért nem lelkesült,
Asszony mellett ásítva ült,
A féltékenység nem gyötörte,
És nem lett kártyatét soha
Ősöktől rászállt birtoka!
18
Ha már a józan bölcseségnek
Lobogója alá futunk,
Ha szenvedélyeink nem égnek,
S nyugodtan mosolyoghatunk
Makacs vágyon, mely - bár csak emlék -
Elkésetten visszaremeg még,
S csendjét kivívta életünk:
Hallgatni jólesik nekünk,
Ha lázukról mások beszélnek,
Szívünk rá visszhanggal felel;
Rokkant hadastyán így figyel,
S az ifjú szó kedves fülének,
Ha néhány bajszos, jó vitéz
Házába néhanap benéz.
19
De a meglobbant ifju lélek
Nem titkolózik semmiben,
Öröm, harag, bú, szenvedélyek -
Mindent kimond közlékenyen.
Szerelem rokkantját mimelve,
Anyegin komolyan figyelve
Hallgatta a költő-barát
Szívből jövő gyónó szavát;
Őszinte, bízó lelke mélyét
Mutatni meztelen meri,
Jevgenyij máris ismeri
Szerelme fiatal regényét;
Érzékeny tárgy, s bár új a hős,
Meséje régen ismerős.
20
Ó, szeretett, ahogy ma senki
Nem tud szeretni, lánggal ég,
Bolond költő tud így szeretni,
Kit szerelemmel sujt az ég.
Mindig, mindenhol egy az álom,
Egy kép sugárzik át a vágyon
És egy a bú, mely rágja rég!
Sem a vágyhűtő messzeség,
A távollétek végtelenje,
Sem Múzsáknak szentelt idő,
Sem sok csinos külföldi nő,
Mulatság s könyvek méla csendje,
Lelkét, mely szűz lángtól liheg,
Mind, mind nem változtatta meg.
21
Már lelkesült mint gyermek érte,
Kit gyötró vágy még nem hevit,
Hű s érzékeny szemmel kisérte
Kislányos kedvteléseit.
A tölgyes őrző hűvösében
Játékait megosztja szépen,
S már sejtik szomszédok, szülők,
Hogy egymáséi lesznek ők.
Szülői gond alatt a drága
Rejtekhelyen nőtt kényesen,
Ártatlan bájjal ékesen,
Akár az erdők gyöngyvirága,
Mely rejtve, fű között terem,
S nem sejti méh sem, lepke sem.
22
Első szerelme s férfi-álma
Költő-szívének Olga volt,
Első dalát ő inspirálja,
A sóhajt, melyben vágya szólt.
Elfutsz, aranykor, gyermek-élet!
Erdőt keres már, sűrüséget,
Magány kell s hallgató helyek,
Csillagos, holdas éjjelek,
A hold, az égi lámpa fénye,
Mely sok szép sétánkon kigyúlt,
Míg édes kínunk könnye hullt
A rejtelmes, homályos éjbe.
Hová lett régi ingere?
Csak utcalámpák pótszere.
23
Szófogadó lány volt, szerény volt,
S nyílt, mint a költő élete,
Vidám, mint hajnaltájt az égbolt,
S kedves, mint csók lehellete;
Mosoly, hang, termet, égi-kék szem,
Len-fürt, mozgás olyan egészen...
De ezt a képet, ezt a színt,
Az Olga-arcot rendszerint
Meglelheted minden regényben,
Bájos leány-arckép nagyon,
Szerettem is fiatalon,
Aztán meguntam szörnyüképpen.
Engedd meg, kedves olvasóm,
Hadd fordítsam nénjére szóm.
24
Tatjana volt Olgácska nénje...
Versben szokatlan név lehet,
Először én oltom regénybe
Itt ezt az egyszerű nevet.
S miért ne? Báj van ebben, dallam,
Bár érzem: elválaszthatatlan
A névtől régi mult szaga
S cselédszobák hangulata.
Valljuk be, nincs ízlés minálunk,
S ízlés nélkül adunk nevet
(Ne is említsünk verseket);
S a műveltségben rosszul állunk.
Mit kaptunk tőle? Rossz szokást:
Finnyáskodást és semmi mást.
25
Tatjana volt tehát. Hugával
Szépségben nem mérkőzhetett:
Ő frisseséggel, rózsabájjal
Nem fogta meg figyelmedet.
Vadóc, bús, félénk, zajra rebben,
Mint szarvasgím a rengetegben,
Családi körből is kiüt,
Idegen ott is, mindenütt.
Szülőinek nem hízelegne,
Nincs nyájaskodó mosolya;
Mint kislány sem vegyült soha
Ugráló, víg gyermekseregbe,
Ablaksarokban elvonul,
S elül egész nap szótlanul.
26
Merengés - ez volt néma társa,
Merengett már mint kisgyerek,
Vidéki életét varázsa
Álmokkal szépítette meg.
Tűvel nem volt egy percre dolga,
Dobráma vásznához hajolva
Kényes keze nem hímezett
Selyemmel cifra díszeket.
Babás kislányban jó előjel
A sok mamás parancsadás:
Játékkal formáló hatás,
Illemtudássá nő idővel;
Azzal, mit anyja mond neki,
Babuskáját dédelgeti.
27
Ilyenhez nem vonzotta kedve,
Babát kezébe nem fogott,
Divatról, városról fecsegve
Babával nem társalkodott.
Kedvét a csínyekben se lelte,
A rémtörténet érdekelte;
Ha tél volt, éj volt és sötét,
Az fogta meg jobban szivét.
Mikor dajkájuk összeszedte
Olgusnak künn a társakat,
Széles mezőn nem játszogat,
A kergetősdit nem szerette,
Untatta lárma és zsivaj,
Szilaj játék, csengő kacaj.
28
Szeretett az erkélyen állva
Felvillanó fényt várni meg,
Ha foszlik az ég homálya,
S halványul a csillagsereg,
Szín játszik már a földszegélyen,
Szél jön, hajnalfutár, s a szélben
Lassan megnő a virradat.
Télen, mikor homály alatt
A fél föld hódol még a csendnek,
S a renyhe csendben idelenn
Még napkelet lustán pihen
S ködös holdfény-foltok derengnek,
Ő mozdul már, órája ez,
Gyertyája lángja lengedez.
29
Az érzelmes regényt imádja,
Mindent pótolt a könyv neki,
Richardson képzeletvilága
És Rousseau gyönyörködteti.
Jámbor s lágylelkű volt az apja,
Ízlése: múlt század divatja,
Könyvet kezébe sose vett,
S nem tudta, hogy kárt is tehet;
Játék, gondolta, fiatal lány -
S gondot belőle nem csinált,
Melyik titkos kötetke hált
Mellette kispárnája alján.
Felesége, nem tudja, mért,
Szinte hevült Richardsonért.
30
Richardsonért ég reggel, este,
Nem mintha olvasná is őt
S gondolná: Grandisont szeresse
Vagy tán Lovelace-t, a vakmerőt.
De hajdan Moszkvában kuzínja
(Hercegkisasszony volt: Alína)
Róluk szavalt, imádta rég.
Akkortájt vőlegénye még
A férje, ámde kedve ellen,
Menyasszony volt, s másért hevült,
S ész helyeselt, szív lelkesült
Ebben a titkos érzelemben.
Új Grandison volt, de a whist
S más kártya rabja: gárdatiszt.
31
S divatnő lesz, arszlánja párja,
Cicoma vonzza s toalett.
S oltárhoz vitték nemsokára,
S nem kérdezték, mit érezett.
S hogy bánatától elterelje,
Jóllátó férje útra kelve
Tüstént vidékre költözött,
S itt, isten tudja, kik között,
Vergődik és szenved sokáig,
Válásra gondol, könnyet ont,
De jő a háztartási gond,
S a sorsa megszokásra válik.
A megszokás mennyből való,
Boldogságunkat pótoló.
32
A megszokás ír bánatára,
Melyet nem enyhít semmi más,
De egyet meglát nemsokára,
S az lesz teljes vigasztalás.
Munkája s tétlensége közben
Rájött, férjét hogy tudja könnyen
Vezetni nő-kormány alatt,
S azóta minden jól haladt.
Kihajtat minden munkahelyre,
Gombát sóz, számnaplót vezet,
Borotvál is - jobbágyfejet -,
Megfürdik szombatnapra kelve,
Nyakon vág egy-egy lányt, legényt,
S férjétől nem kér véleményt.
33
Érzelmes lányok albumába
Vérével írt volt verseket,
Éneklő hangot vitt szavába,
S így hívta Praszkovját: Paulette.
Fűzőjét szűkre fűzve hordta,
S olyan n-et ejtett az orra,
Akár a kényes franciák.
Egyszerre más lett a világ,
Minden, minden letűnt a multba:
Alína, fűző, versfüzet,
Album s érzékeny élvezet,
S Séline-je már megint: Akulka.
A köntöst újrabéleli,
S a főkötőt is megleli.
34
Szerette s bízott benne férje,
Mit bánta ő, hogy lesz a rend,
Hálókabátban ült henyélve,
Evett, ivott s megint pihent;
Így folyt az élet halk folyója,
Olykor benézett esti szóra
Egy-egy kedves szomszéd család,
Pár fesztelen, nyílt jó barát;
Panasz, megszólás, tréfa járja,
Nevettető szó, víg s hamis,
Az este nő, zaklatja is
A teáért Olgát mamája.
Vacsora. Majd az óra int,
S szétmennek álmosan megint.
35
Sok jót őriztek életükben
A kedves mult szentségeként,
Hagyományos farsang-hetükben
Blint sütnek: jó orosz lepényt;
Náluk két böjtje volt az évnek,
A körtánc és varázsos ének,
Körhinta - ez tetszett nekik,
S pünkösd-napon, ha híveik
Ásítnak, míg miséz a pópa,
Csokrukra, mely kézben remeg,
Három könnycseppet ejtenek,
A jó kvasz állandó itóka;
Cselédük tudta a szabályt,
S vendéget rang szerint kinált.
36
Így vénültek meg mind a ketten,
De jött egy nap, s a férj halott,
Koporsóban feküdt meredten,
És ott új koszorút kapott.
Ebéd előtt halt meg. Siratta
Minden szomszédja. Sírt miatta,
Ahogy még nem gyászolt soha,
Két lánya és hű asszonya.
Jó volt, jámborság mintaképe,
S ahol porai nyugszanak,
Ezt hirdetik vésett szavak:
Dmitrij Larin, az Úr cseléde,
Esendő vétkező, ki hitt,
Volt brigadéros nyugszik itt.
37
Mikor Lenszkij megtért a házhoz,
Egyik legelső dolga volt:
A jó szomszéd haló porához
Sóhajtva elzarándokolt.
Sokáig állt ott néma búban.
"Poor Yorick! - mondta szomorúan. -
Karjára vett, emlékezem,
Az Ocsakov-renddel kezem
Milyen sokszor játszott vidáman!
Ő szánta Olguskát nekem,
És szólt: - Vajon megérhetem?"
És elmerülve bánatában,
És el sem hagyva még a sírt,
Vlagyimirunk sírverset írt.
38
Odább holt apja s anyja várja,
S hamvukra is verset szerez,
Hamvukra és az ős porára...
Jaj! nemzedékek útja ez;
Vetések sorsából tanulnak:
Kelnek, érnek s aratva hullnak,
Egy titkos kéz akarja ezt,
Kel már a másik, érni kezd...
Így jár majd csélcsap nemzedékünk,
Megnő, erőre kap, virul
S az ősök mély sírjába hull,
Az óra üt s elhozza végünk;
Esendők sorsa vár reánk,
S kituszkol innen unokánk.
39
Pajtás, az élet jó borából
Habzsoljatok hát, míg lehet!
Kevés szál fűz sok régi szálból
Hiúsághoz engemet.
Szemem csukott a csalfa fénynek,
De távolt sejtető remények
Rezzentik lelkem húrjait,
Bús sors: nyomot sem hagyva itt
Az elmúlás útját követni.
Nem hírt űz életem s dalom,
De szeretnék túl síromon
Olyan fényt bús sorsomra vetni,
Hogy bár egyetlen hang legyen,
Mely néven emleget hiven.
40
Tán végigrezeg egy drága lelken,
S a sors, lehet, hogy őrzi már
A strófát, melyet énekeltem,
S el nem meríti Lethe-ár;
Lehet, hogy (így becéz reményem)
Egy-egy tudatlan úr kevélyen
Híres képemnél majd megáll,
S "Poéta volt!", így deklamál.
Fogadd tehát hálám, ki hűen
Figyelsz a Múzsa-szóra, te,
Akinek emlékezete
Megőrzi múló sorsu művem,
S megveregeted könnyedén
A babért az öreg fején.
O rus!..
Hor.
О Русь!
I
Деревня, где скучал Евгений,
Была прелестный уголок;
Там друг невинных наслаждений
Благословить бы небо мог.
Господский дом уединенный,
Горой от ветров огражденный,
Стоял над речкою. Вдали
Пред ним пестрели и цвели
Луга и нивы золотые,
Мелькали селы; здесь и там
Стада бродили по лугам,
И сени расширял густые
Огромный, запущенный сад,
Приют задумчивых дриад.
II
Почтенный замок был построен,
Как замки строиться должны:
Отменно прочен и спокоен
Во вкусе умной старины.
Везде высокие покои,
В гостиной штофные обои,
Царей портреты на стенах,
И печи в пестрых изразцах.
Все это ныне обветшало,
Не знаю, право, почему;
Да, впрочем, другу моему
В том нужды было очень мало,
Затем, что он равно зевал
Средь модных и старинных зал.
III
Он в том покое поселился,
Где деревенский старожил
Лет сорок с ключницей бранился,
В окно смотрел и мух давил.
Все было просто: пол дубовый,
Два шкафа, стол, диван пуховый,
Нигде ни пятнышка чернил.
Онегин шкафы отворил;
В одном нашел тетрадь расхода,
В другом наливок целый строй,
Кувшины с яблочной водой
И календарь осьмого года:
Старик, имея много дел,
В иные книги не глядел.
IV
Один среди своих владений,
Чтоб только время проводить,
Сперва задумал наш Евгений
Порядок новый учредить.
В своей глуши мудрец пустынный,
Ярем он барщины старинной
Оброком легким заменил;
И раб судьбу благословил.
Зато в углу своем надулся,
Увидя в этом страшный вред,
Его расчетливый сосед;
Другой лукаво улыбнулся,
И в голос все решили так,
Что он опаснейший чудак.
V
Сначала все к нему езжали;
Но так как с заднего крыльца
Обыкновенно подавали
Ему донского жеребца,
Лишь только вдоль большой дороги
Заслышат их домашни дроги, —
Поступком оскорбясь таким,
Все дружбу прекратили с ним.
«Сосед наш неуч; сумасбродит;
Он фармазон; он пьет одно
Стаканом красное вино;
Он дамам к ручке не подходит;
Все да да нет; не скажет да-с
Иль нет-с». Таков был общий глас.
VI
В свою деревню в ту же пору
Помещик новый прискакал
И столь же строгому разбору
В соседстве повод подавал:
По имени Владимир Ленской,
С душою прямо геттингенской,
Красавец, в полном цвете лет,
Поклонник Канта и поэт.
Он из Германии туманной
Привез учености плоды:
Вольнолюбивые мечты,
Дух пылкий и довольно странный,
Всегда восторженную речь
И кудри черные до плеч.
VII
От хладного разврата света
Еще увянуть не успев,
Его душа была согрета
Приветом друга, лаской дев;
Он сердцем милый был невежда,
Его лелеяла надежда,
И мира новый блеск и шум
Еще пленяли юный ум.
Он забавлял мечтою сладкой
Сомненья сердца своего;
Цель жизни нашей для него
Была заманчивой загадкой,
Над ней он голову ломал
И чудеса подозревал.
VIII
Он верил, что душа родная
Соединиться с ним должна,
Что, безотрадно изнывая,
Его вседневно ждет она;
Он верил, что друзья готовы
За честь его приять оковы
И что не дрогнет их рука
Разбить сосуд клеветника;
Что есть избранные судьбами,
Людей священные друзья;
Что их бессмертная семья
Неотразимыми лучами
Когда-нибудь нас озарит
И мир блаженством одарит.
IX
Негодованье, сожаленье,
Ко благу чистая любовь
И славы сладкое мученье
В нем рано волновали кровь.
Он с лирой странствовал на свете;
Под небом Шиллера и Гете
Их поэтическим огнем
Душа воспламенилась в нем;
И муз возвышенных искусства,
Счастливец, он не постыдил:
Он в песнях гордо сохранил
Всегда возвышенные чувства,
Порывы девственной мечты
И прелесть важной простоты.
X
Он пел любовь, любви послушный,
И песнь его была ясна,
Как мысли девы простодушной,
Как сон младенца, как луна
В пустынях неба безмятежных,
Богиня тайн и вздохов нежных.
Он пел разлуку и печаль,
И нечто, и туманну даль,
И романтические розы;
Он пел те дальные страны,
Где долго в лоно тишины
Лились его живые слезы;
Он пел поблеклый жизни цвет
Без малого в осьмнадцать лет.
XI
В пустыне, где один Евгений
Мог оценить его дары,
Господ соседственных селений
Ему не нравились пиры;
Бежал он их беседы шумной.
Их разговор благоразумный
О сенокосе, о вине,
О псарне, о своей родне,
Конечно, не блистал ни чувством,
Ни поэтическим огнем,
Ни остротою, ни умом,
Ни общежития искусством;
Но разговор их милых жен
Гораздо меньше был умен.
XII
Богат, хорош собою, Ленский
Везде был принят как жених;
Таков обычай деревенский;
Все дочек прочили своих
За полурусского соседа;
Взойдет ли он, тотчас беседа
Заводит слово стороной
О скуке жизни холостой;
Зовут соседа к самовару,
А Дуня разливает чай;
Ей шепчут: «Дуня, примечай!»
Потом приносят и гитару:
И запищит она (бог мой!):
Приди в чертог ко мне златой!.. 12
XIII
Но Ленский, не имев, конечно,
Охоты узы брака несть,
С Онегиным желал сердечно
Знакомство покороче свесть.
Они сошлись. Волна и камень,
Стихи и проза, лед и пламень
Не столь различны меж собой.
Сперва взаимной разнотой
Они друг другу были скучны;
Потом понравились; потом
Съезжались каждый день верхом
И скоро стали неразлучны.
Так люди (первый каюсь я)
От делать нечего друзья.
XIV
Но дружбы нет и той меж нами.
Все предрассудки истребя,
Мы почитаем всех нулями,
А единицами — себя.
Мы все глядим в Наполеоны;
Двуногих тварей миллионы
Для нас орудие одно;
Нам чувство дико и смешно.
Сноснее многих был Евгений;
Хоть он людей, конечно, знал
И вообще их презирал, —
Но (правил нет без исключений)
Иных он очень отличал
И вчуже чувство уважал.
XV
Он слушал Ленского с улыбкой.
Поэта пылкий разговор,
И ум, еще в сужденьях зыбкой,
И вечно вдохновенный взор, —
Онегину все было ново;
Он охладительное слово
В устах старался удержать
И думал: глупо мне мешать
Его минутному блаженству;
И без меня пора придет;
Пускай покамест он живет
Да верит мира совершенству;
Простим горячке юных лет
И юный жар и юный бред.
XVI
Меж ими все рождало споры
И к размышлению влекло:
Племен минувших договоры,
Плоды наук, добро и зло,
И предрассудки вековые,
И гроба тайны роковые,
Судьба и жизнь в свою чреду,
Все подвергалось их суду.
Поэт в жару своих суждений
Читал, забывшись, между тем
Отрывки северных поэм,
И снисходительный Евгений,
Хоть их не много понимал,
Прилежно юноше внимал.
XVII
Но чаще занимали страсти
Умы пустынников моих.
Ушед от их мятежной власти,
Онегин говорил об них
С невольным вздохом сожаленья:
Блажен, кто ведал их волненья
И наконец от них отстал;
Блаженней тот, кто их не знал,
Кто охлаждал любовь — разлукой,
Вражду — злословием; порой
Зевал с друзьями и с женой,
Ревнивой не тревожась мукой,
И дедов верный капитал
Коварной двойке не вверял.
XVIII
Когда прибегнем мы под знамя
Благоразумной тишины,
Когда страстей угаснет пламя,
И нам становятся смешны
Их своевольство иль порывы
И запоздалые отзывы, —
Смиренные не без труда,
Мы любим слушать иногда
Страстей чужих язык мятежный,
И нам он сердце шевелит.
Так точно старый инвалид
Охотно клонит слух прилежный
Рассказам юных усачей,
Забытый в хижине своей.
XIX
Зато и пламенная младость
Не может ничего скрывать.
Вражду, любовь, печаль и радость
Она готова разболтать.
В любви считаясь инвалидом,
Онегин слушал с важным видом,
Как, сердца исповедь любя,
Поэт высказывал себя;
Свою доверчивую совесть
Он простодушно обнажал.
Евгений без труда узнал
Его любви младую повесть,
Обильный чувствами рассказ,
Давно не новыми для нас.
XX
Ах, он любил, как в наши лета
Уже не любят; как одна
Безумная душа поэта
Еще любить осуждена:
Всегда, везде одно мечтанье,
Одно привычное желанье,
Одна привычная печаль.
Ни охлаждающая даль,
Ни долгие лета разлуки,
Ни музам данные часы,
Ни чужеземные красы,
Ни шум веселий, ни науки
Души не изменили в нем,
Согретой девственным огнем.
XXI
Чуть отрок, Ольгою плененный,
Сердечных мук еще не знав,
Он был свидетель умиленный
Ее младенческих забав;
В тени хранительной дубравы
Он разделял ее забавы,
И детям прочили венцы
Друзья-соседы, их отцы.
В глуши, под сению смиренной,
Невинной прелести полна,
В глазах родителей, она
Цвела, как ландыш потаенный,
Незнаемый в траве глухой
Ни мотыльками, ни пчелой.
XXII
Она поэту подарила
Младых восторгов первый сон,
И мысль об ней одушевила
Его цевницы первый стон.
Простите, игры золотые!
Он рощи полюбил густые,
Уединенье, тишину,
И ночь, и звезды, и луну,
Луну, небесную лампаду,
Которой посвящали мы
Прогулки средь вечерней тьмы,
И слезы, тайных мук отраду...
Но нынче видим только в ней
Замену тусклых фонарей.
XXIII
Всегда скромна, всегда послушна,
Всегда как утро весела,
Как жизнь поэта простодушна,
Как поцелуй любви мила;
Глаза, как небо, голубые,
Улыбка, локоны льняные,
Движенья, голос, легкий стан,
Всё в Ольге... но любой роман
Возьмите и найдете верно
Ее портрет: он очень мил,
Я прежде сам его любил,
Но надоел он мне безмерно.
Позвольте мне, читатель мой,
Заняться старшею сестрой.
XXIV
Ее сестра звалась Татьяна... 13
Впервые именем таким
Страницы нежные романа
Мы своевольно освятим.
И что ж? оно приятно, звучно;
Но с ним, я знаю, неразлучно
Воспоминанье старины
Иль девичьей! Мы все должны
Признаться: вкусу очень мало
У нас и в наших именах
(Не говорим уж о стихах);
Нам просвещенье не пристало,
И нам досталось от него
Жеманство, — больше ничего.
XXV
Итак, она звалась Татьяной.
Ни красотой сестры своей,
Ни свежестью ее румяной
Не привлекла б она очей.
Дика, печальна, молчалива,
Как лань лесная боязлива,
Она в семье своей родной
Казалась девочкой чужой.
Она ласкаться не умела
К отцу, ни к матери своей;
Дитя сама, в толпе детей
Играть и прыгать не хотела
И часто целый день одна
Сидела молча у окна.
XXVI
Задумчивость, ее подруга
От самых колыбельных дней,
Теченье сельского досуга
Мечтами украшала ей.
Ее изнеженные пальцы
Не знали игл; склонясь на пяльцы,
Узором шелковым она
Не оживляла полотна.
Охоты властвовать примета,
С послушной куклою дитя
Приготовляется шутя
К приличию — закону света,
И важно повторяет ей
Уроки маменьки своей.
XXVII
Но куклы даже в эти годы
Татьяна в руки не брала;
Про вести города, про моды
Беседы с нею не вела.
И были детские проказы
Ей чужды: страшные рассказы
Зимою в темноте ночей
Пленяли больше сердце ей.
Когда же няня собирала
Для Ольги на широкий луг
Всех маленьких ее подруг,
Она в горелки не играла,
Ей скучен был и звонкий смех,
И шум их ветреных утех.
XXVIII
Она любила на балконе
Предупреждать зари восход,
Когда на бледном небосклоне
Звезд исчезает хоровод,
И тихо край земли светлеет,
И, вестник утра, ветер веет,
И всходит постепенно день.
Зимой, когда ночная тень
Полмиром доле обладает,
И доле в праздной тишине,
При отуманенной луне,
Восток ленивый почивает,
В привычный час пробуждена
Вставала при свечах она.
XXIX
Ей рано нравились романы;
Они ей заменяли всё;
Она влюблялася в обманы
И Ричардсона и Руссо.
Отец ее был добрый малый,
В прошедшем веке запоздалый;
Но в книгах не видал вреда;
Он, не читая никогда,
Их почитал пустой игрушкой
И не заботился о том,
Какой у дочки тайный том
Дремал до утра под подушкой.
Жена ж его была сама
От Ричардсона без ума.
XXX
Она любила Ричардсона
Не потому, чтобы прочла,
Не потому, чтоб Грандисона
Она Ловласу предпочла; 14
Но в старину княжна Алина,
Ее московская кузина,
Твердила часто ей об них.
В то время был еще жених
Ее супруг, но по неволе;
Она вздыхала по другом,
Который сердцем и умом
Ей нравился гораздо боле:
Сей Грандисон был славный франт,
Игрок и гвардии сержант.
XXXI
Как он, она была одета
Всегда по моде и к лицу;
Но, не спросясь ее совета,
Девицу повезли к венцу.
И, чтоб ее рассеять горе,
Разумный муж уехал вскоре
В свою деревню, где она,
Бог знает кем окружена,
Рвалась и плакала сначала,
С супругом чуть не развелась;
Потом хозяйством занялась,
Привыкла и довольна стала.
Привычка свыше нам дана:
Замена счастию она 15.
XXXII
Привычка усладила горе,
Не отразимое ничем;
Открытие большое вскоре
Ее утешило совсем:
Она меж делом и досугом
Открыла тайну, как супругом
Самодержавно управлять,
И все тогда пошло на стать.
Она езжала по работам,
Солила на зиму грибы,
Вела расходы, брила лбы,
Ходила в баню по субботам,
Служанок била осердясь —
Все это мужа не спросясь.
XXXIII
Бывало, писывала кровью
Она в альбомы нежных дев,
Звала Полиною Прасковью
И говорила нараспев,
Корсет носила очень узкий,
И русский Н как N французский
Произносить умела в нос;
Но скоро все перевелось:
Корсет, альбом, княжну Алину,
Стишков чувствительных тетрадь
Она забыла: стала звать
Акулькой прежнюю Селину
И обновила наконец
На вате шлафор и чепец.
XXXIV
Но муж любил ее сердечно,
В ее затеи не входил,
Во всем ей веровал беспечно,
А сам в халате ел и пил;
Покойно жизнь его катилась;
Под вечер иногда сходилась
Соседей добрая семья,
Нецеремонные друзья,
И потужить, и позлословить,
И посмеяться кой о чем.
Проходит время; между тем
Прикажут Ольге чай готовить,
Там ужин, там и спать пора,
И гости едут со двора.
XXXV
Они хранили в жизни мирной
Привычки милой старины;
У них на масленице жирной
Водились русские блины;
Два раза в год они говели;
Любили круглые качели,
Подблюдны песни, хоровод;
В день Троицын, когда народ,
Зевая, слушает молебен,
Умильно на пучок зари
Они роняли слезки три;
Им квас как воздух был потребен,
И за столом у них гостям
Носили блюды по чинам.
XXXVI
И так они старели оба.
И отворились наконец
Перед супругом двери гроба,
И новый он приял венец.
Он умер в час перед обедом,
Оплаканный своим соседом,
Детьми и верною женой
Чистосердечней, чем иной.
Он был простой и добрый барин,
И там, где прах его лежит,
Надгробный памятник гласит:
Смиренный грешник, Дмитрий Ларин,
Господний раб и бригадир,
Под камнем сим вкушает мир.
XXXVII
Своим пенатам возвращенный,
Владимир Ленский посетил
Соседа памятник смиренный,
И вздох он пеплу посвятил;
И долго сердцу грустно было.
«Poor Yorick! 16 — молвил он уныло. —
Он на руках меня держал.
Как часто в детстве я играл
Его Очаковской медалью!
Он Ольгу прочил за меня,
Он говорил: дождусь ли дня?..»
И, полный искренней печалью,
Владимир тут же начертал
Ему надгробный мадригал.
XXXVIII
И там же надписью печальной
Отца и матери, в слезах,
Почтил он прах патриархальный...
Увы! на жизненных браздах
Мгновенной жатвой поколенья,
По тайной воле провиденья,
Восходят, зреют и падут;
Другие им вослед идут...
Так наше ветреное племя
Растет, волнуется, кипит
И к гробу прадедов теснит.
Придет, придет и наше время,
И наши внуки в добрый час
Из мира вытеснят и нас!
XXXIX
Покамест упивайтесь ею,
Сей легкой жизнию, друзья!
Ее ничтожность разумею
И мало к ней привязан я;
Для призраков закрыл я вежды;
Но отдаленные надежды
Тревожат сердце иногда:
Без неприметного следа
Мне было б грустно мир оставить.
Живу, пишу не для похвал;
Но я бы, кажется, желал
Печальный жребий свой прославить,
Чтоб обо мне, как верный друг,
Напомнил хоть единый звук.
XL
И чье-нибудь он сердце тронет;
И, сохраненная судьбой,
Быть может, в Лете не потонет
Строфа, слагаемая мной;
Быть может (лестная надежда!),
Укажет будущий невежда
На мой прославленный портрет
И молвит: то-то был поэт!
Прими ж мои благодаренья,
Поклонник мирных аонид,
О ты, чья память сохранит
Мои летучие творенья,
Чья благосклонная рука
Потреплет лавры старика!