Közzététel dátuma: Oct 01, 2015 5:24:53 PM
Vége felé járt a nyár, s ránk köszöntött a korai ősz. Szent Mihály napja elmúlott már, de ez évben késett az aratás, és néhány földünkön még lábon állt a gabona. Linton és leánya gyakran kisétált az aratókhoz. Azon a napon, mikor az utolsó kévéket is felszedték, estig maradtak künn; alkonyatkor hűvös, nedves lett az idő, és gazdánk úgy megfázott, hogy a baj a tüdejére is átterjedt, és csaknem megszakítás nélkül, egész télen át ágyában tartotta.
Szegény Cathy, akinek kis szerelmi regénye derékba tört, még szomorúbb és komorabb lett, amióta magára maradt. Linton azt akarta, hogy kevesebbet olvasson és többet legyen a szabad levegőn.
Nélkülöznie kellett apja társaságát. Úgy véltem, az én feladatom helyettesíteni Cathy mellett az apját, amennyire csak lehet, de velem édeskeveset ért, mert alig tudtam két-három órát elszakítani bokros napi teendőimtől, hogy elkísérhessem, s különben is az én társaságom kevésbé lehetett neki kedves, mint apjáé.
Egy októberi vagy november eleji délutánon, midőn hűvös, borongós volt az idő, és nyirkos falevelek borították a pázsitot s az utakat, az ég hideg kékjét pedig fekete vásznakként félig elfedték a felhők, melyek nyugati irányból közeledtek gyorsan, és bőséges esőt ígértek, megkértem úrnőmet, mondjon le a sétáról, mert valószínűleg zuhogni fog. Kérésemet visszautasította, mire kénytelen-kelletlen felvettem kabátomat, kezembe fogtam az ernyőt, és elsétáltam vele a park végébe. Ezt a sétát szerette legjobban, mikor levert állapotban volt, ami változatlanul bekövetkezett, ha apja rosszabbul érezte magát: ezt gazdám sohasem vallotta be, de mi kitaláltuk hallgatásából és bánatos arcából. Cathy szomorúan járt mellettem: nem szaladt, nem ugrált többé, noha a hideg szélben ez különösen jóleshetett volna neki. Néha szemem sarkából megfigyeltem, hogy felemeli kezét, és letöröl valamit az arcáról. Körülnéztem, mivel terelhetném másfelé a gondolatait? Az út egyik oldalán meredek, rögös part emelkedett: a mogyoróbokrok és csenevész tölgyek félig meztelen gyökereikkel alig tudtak a földben megkapaszkodni. Túlságosan laza volt a talaj a tölgyek számára, és a szél ereje némelyiket csaknem vízszintesre hajlította. Nyáron Catherine nagyon szeretett végigkúszni ezeken a fatörzseken, letelepedni ágaikon, és így hintázni, húsz lábnyira a föld felett. Noha örömömet leltem ügyességében és gyermeki jókedvében, jónak láttam megdorgálni őt, valahányszor rajtakaptam így a levegőben, de mindig jól tudta, hogy úgysem kell lejönnie. Ebédtől uzsonnáig maradt fenn szélhimbálta nyugvóhelyén, miközben régi dalokat énekelt magában - én tanítottam meg rájuk, gyermekkorában -, és szomszédait figyelte, a madarakat, amint etették s szállni tanították kicsinyeiket, vagy egyszerűen csak gondolatai és álmodozásai közé merült, boldogabban, hogysem szóval ki lehetne fejezni.
- Odanézzen, kisasszony! - mutattam egy megdőlt fa tövébe. - Ide még nem ért el a tél. Egy kis virág nyílik ott, utolsó szála a harangvirágoknak, melyek júliusban lila fátylat vontak a lépcsőzetes pázsit fölé. Szedje le, és vigye haza a papának!
Cathy soká nézte a fedezékében magányosan remegő virágot, s végül így válaszolt:
- Nem nyúlok hozzá; de ugye, Ellen, nagyon szomorú ez a virág?
- Igen - jegyeztem meg -, csaknem olyan szomorú és szerencsétlen, mint maga. Arca színtelen: adja kezét, és fussunk. Olyan kedvetlen, hogy azt hiszem, még én is elhagyom!
- Nem! - felelte.
S lassan folytatta útját, álmodozón időzvén egy maréknyi moha, hervadt fű vagy gomba mellett, melynek világos narancsszíne kivirított a szürke avarból. Időnként félrefordult, és arcát elfedte kezével.
- Catherine, drágám, miért sír? - kérdeztem és hozzálépve, átkaroltam a vállát. - Nem kell azért sírni, mert papa megfázott kissé. Inkább adjon hálát az Istennek, hogy nagyobb baja nincsen.
Ekkor már nem tudta tovább visszatartani könnyeit: lélegzete elakadt a nagy zokogásban.
- Ez bizonyára súlyosabb dolog! - mondta Catherine. - És mi történik velem, ha papa és maga is elhagytak, mi lesz belőlem egyedül? Nem tudom elfelejteni a szavait, Ellen, még most is fülemben csengenek. Hogy megváltozik az életem, milyen gyászos lesz minden, ha papa és maga meghal!
- Senki sem tudhatja, nem éljük-e túl magát mindketten? - feleltem. - Nem kell az ördögöt a falra festeni. Reméljük, évek és évek múlnak el, míg valamelyikünk eltávozik: gazdánk fiatal, én erős vagyok, és még alig negyvenöt éves. Anyám nyolcvan évig élt, és mindvégig jó erőben volt. Tegyük föl, Linton úr csak hatvan évig él: még akkor is több esztendeje van hátra, mint amennyit eddig maga megért, kisasszony. Nem lenne csacsiság húsz évvel előre bánkódni a bajon?
- De Isabella néni fiatalabb volt, mint papa - jegyezte meg, és abban reménykedett, hogy továbbra is megnyugtatom.
- Isabella néni mellett nem volt olyan ápoló, mint maga vagy én - feleltem. - Nem is volt olyan boldog, mint a gazdám: nem tartotta vissza annyi szál az életben. Az egyedüli, amit tehet, az, hogy jól vigyáz apjára, igyekszik felderíteni vígságával, és megkíméli minden aggodalomtól. Ezt sose feledje, Cathy! Nem titkolom, hogy meg is tudná őt ölni, ha botorul és meggondolatlanul ostoba és hóbortos érzéseket táplál olyan ember fia iránt, aki legszívesebben már rég a sírban látná őt. De még azzal is ártana neki, ha elárulná, hogy bánkódik egy olyan szakítás miatt, melyet ő jónak látott.
- Nem bánt engem semmi más e földön, csak a papa betegsége. Minden közömbös számomra papán kívül. És soha... soha... ó, soha, amíg eszemen leszek, nem követek el olyasmit, sem tettel, sem szóval, ami bánatot okozna neki. Magamnál is jobban szeretem őt, Ellen; azóta tudom ezt, amióta minden este azért imádkozom, hogy túléljem őt; ugyanis inkább legyek szerencsétlen én, mint tudjam, hogy ő az. Ez a bizonyítéka, hogy jobban szeretem őt magamnál.
- Látja, ezek szép és jó szavak - feleltem én -, de tettekkel is be kell őket bizonyítani. Ha meggyógyult, igyekezzék meg nem feledkezni a félelem óráiban fogant elhatározásairól!
Beszéd közben elérkeztünk az egyik kapuhoz, mely az útra nyílott. Fiatal úrnőm, aki újra felderült, felmászott a falra és megpróbálta elérni a skarlátpiros csipkebogyót, mely az út szélét beárnyékoló vadrózsák legfelső ágán csillogott. Lent nem volt már belőlük, és csak a madarak tudták elérni a többit, illetve Cathy, mostani helyzetében. Miközben kihajolt, hogy magához húzza az ágat, leesett a kalapja, s mivel be volt zárva az ajtó, azt ajánlotta, hogy leszáll érte a fal másik oldalán. Vigyázatra intettem, mire ő fürgén eltűnt. De a visszatérés nem volt ilyen könnyű: a kövek csúszósak voltak, és nem akadt rés közöttük: márpedig sem a vadrózsafa, sem a szederindák nem nyújthattak elég támasztékot. És én bolond, csak akkor gondoltam erre, mikor meghallottam a hangját és nevetését:
- Meg kell keresnie a kulcsot, Ellen, különben körül kellene járnom az egész kertet, a kapus házáig. Erről az oldalról nem bírom megmászni a falat.
- Maradjon csak - feleltem. - Velem van a kulcscsomóm a zsebemben. Talán sikerül kinyitnom a kaput, s ha nem, akkor felszaladok.
Catherine ide-oda táncolt a kapu előtt, miközben én minden nagy kulcsot végigpróbáltam. Már a legutolsónál tartottam és bele kellett nyugodnom, hogy egyik sem jó; miután még egyszer lelkére kötöttem, hogy ott maradjon, épp neki akartam készülni, hogy amily gyorsan lehet, a házba szaladjak, mikor valami közeledő zaj megállított.
Lódobogás volt.
Catherine is abbahagyta a táncot.
- Ki az? - kérdeztem halkan.
- Ellen, bárcsak ki tudná nyitni az ajtót! - felelt nyugtalan hangon.
- Nicsak, Linton kisasszony - szólt egy mély hang (a lovasé) -, örülök, hogy látom. Csak ne siessen vissza, magyarázatot kell kérnem és kapnom magától.
- Nem állok magával szóba, Heathcliff úr - felelte Catherine. - Papa azt mondotta, maga gonosz ember, és gyűlöl bennünket: őt és engem. Ugyanezt mondja Ellen is!
- Ez semmit sem változtat a dolgon - mondotta Heathcliff (mert ő volt az). - A fiamat talán mégsem gyűlölöm, és most az ő ügyére kell felhívnom a figyelmét. Úgy bizony, van miért pirulnia! Nem írogatott neki még két vagy három hónapja? S játszotta vele a szerelmest, ugye? Mindketten verést érdemelnének. Különösen maga, az idősebb, s úgy vélem, a kevésbé érzékeny! Nálam vannak a levelei: s a legcsekélyebb szemtelenségre apjához juttatom őket. Bizonyára megunta a játékot és abbahagyta; nem igaz? De ugyanakkor a legsötétebb kétségbeesésbe taszította Lintont. Ő komolyan vette a dolgot, és valóban szerelmes volt. Olyan igaz, mint élek, hogy meghal a vágytól maga után; szívét összetörte a maga állhatatlansága: nem képletesen, hanem a valóságban. Noha Hareton gúnyolódásainak állandó céltáblájául használja őt hat hét óta, s én is a legkomolyabb eszközöket vettem igénybe, hogy elriasszam és eltérítsem őrületétől, állapota napról napra rosszabbodik: még jövő nyár előtt a föld alatt lesz, ha meg nem mentheti!
- Hogy tud ilyen szemérmetlenül hazudni ennek a szegény gyereknek? - kiáltottam a park belsejéből. - Kérem, távozzék rögtön! Mi is jut eszébe, hogy ilyen olcsó hazugságokkal áll elő? Cathy kisasszony, egy kővel széttöröm a zárat. Csak nem fogja elhinni ezeket az aljas hazugságokat? Maga is érzi, hogy nem halhat meg senki a szerelemtől olyasvalaki iránt, akit nem ismer!
- Nem gondoltam rá, hogy valaki hallgatózik! - dörmögte a meglepett fickó. - Kedves Deanné, nagyon szeretem magát, de nem szeretem a kétkulacsosságát - tette hozzá fennhangon. - Hogyan hazudhatott olyan szemérmetlenül, hogy én gyűlölöm ezt a "szegény gyermeket"? És hogyan találhatott ki mumushistóriákat, hogy elriassza küszöbömtől? Catherine Linton, már nevére is megrezdül a szívem, drága kislányom, távol leszek hazulról egész héten. Menjen és nézze meg, igazat mondottam-e? Nézze meg, no legyen olyan aranyos! Képzelje csak el, hogy a maga apja van az én helyemben, és Linton a magáéban. Gondolja csak el, mint vélekednék közömbös szerelmeséről, aki egy lépést sem akarna tenni azért, hogy megvigasztalja, még ha az apja könyörögne is érte! Gondoljon erre, és merő ostobaságból ne essék ugyanabba a hibába! Üdvösségemre esküszöm, hogy halálán van, és csak maga mentheti meg!
A zár engedett, és én kiléptem az útra.
- Esküszöm, hogy Linton haldoklik! - ismételte Heathcliff, szigorú pillantást vetvén felém. - A bánat s a csalódás sietteti végét. Ha nem akarja őt elengedni, Nelly, megnézheti maga is. Én nem jövök haza egy héten belül és remélem, a gazdájának nem lehet kifogása az ellen, hogy meglátogatja az unokatestvérét.
- Jöjjön - fogtam meg Cathyt a karjánál, és úgyszólván betuszkoltam őt a kapun. Mert már habozott, és aggodalmasan figyelte Heathcliff arcát, melynek vonásai túl szenvtelenek voltak ahhoz, hogy elárulják titkolt álnokságát.
Lovával egészen közel léptetett hozzá, és lehajolván hozzáfűzte:
- Catherine kisasszony, be kell vallanom, nincs elég türelmem Lintonhoz. Haretonnak és Josephnek pedig még kevésbé. Be kell vallanom, hogy meglehetősen durva a környezete. Egyaránt szomjúhozza a szerelmet s a gyengédséget: egy szerető szó magától a legjobb orvosság lenne számára. Ne hallgasson Deanné gonosz szavaira: legyen nagylelkű, és kísérelje meg a találkozást. Éjjel-nappal magáról álmodik, és nem lehet elhitetni vele, hogy nem gyűlöli őt, hisz nem ír, és nem is jön el hozzá.
Bezártam a kaput, és követ gördítettem elé, hogy csukva maradjon. Majd kinyitván esernyőmet, alája vontam Catherine-t, mert az eső már csepergett a fák siralmasan nyöszörgő ágain át, és figyelmeztetett, hogy nincs veszteni való időnk. Sietségünkben nem volt alkalmunk magyarázatokat fűzni a Heathcliff-fel való találkozáshoz; gyors léptekkel igyekeztünk a ház felé, de útközben ösztönösen megéreztem, hogy Catherine szívét már kettős szomorúság fátyolozza. Arcára olyan fájdalom nyomta bélyegét, hogy rá sem lehetett ismerni. Valószínűleg színtiszta igazságnak vett mindent, amit hallott.
Gazdám még visszatértünk előtt lepihent. Catherine a szobájába szaladt, hogy megtudja, mint érzi magát. Visszajött és megkért, maradjak vele a könyvtárban. Együtt teáztunk, majd végigfeküdt a szőnyegen, és csendre intett, mivel fáradtnak érzi magát. Kinyitottam egy könyvet, és úgy tettem, mintha olvasnék. Abban a percben, midőn úgy vélte, hogy egészen elmerültem ebben a foglalatoskodásban, sírni kezdett, hangtalanul: úgy látszik, újabban ez volt a kedvenc időtöltése. Hagytam, hadd élvezze egy ideig; majd korholni kezdtem: kigúnyoltam Heathcliff állításait, mintha biztos volnék benne, hogy ő is ezen a véleményen van. Sajnos, nem voltam elég erős ahhoz, hogy leromboljam szavainak hatását, mely épp azt érte el, amit akart.
- Lehet, hogy igaza van, Ellen - felelte -, de nem lenne addig nyugtom, míg meg nem tudom, mi az igazság? Meg kell mondanom Lintonnak, hogy nem az én hibám, ha nem írok neki: meg kell őt győznöm, hogy érzéseim nem változtak irányában.
Mit érhetett volna ilyen balga hiszékenységgel szemben harag és tiltakozás? Haragban váltunk el ez este egymástól, de a következő nap a Szelesdomb felé vezető úton talált, makacs úrnőm pónija mellett. Nem bírtam tovább nézni fájdalmát, sápadtságát, levertségét, dagadt szemét: engedtem neki, abban a halvány reményben, hogy fogadtatásunkkal talán maga Linton bizonyítja be apja meséinek valótlanságát.
Summer drew to an end, and early autumn: it was past Michaelmas, but the harvest was late that year, and a few of our fields were still uncleared. Mr. Linton and his daughter would frequently walk out among the reapers; at the carrying of the last sheaves they stayed till dusk, and the evening happening to be chill and damp, my master caught a bad cold, that settled obstinately on his lungs, and confined him indoors throughout the whole of the winter, nearly without intermission.
Poor Cathy, frightened from her little romance, had been considerably sadder and duller since its abandonment; and her father insisted on her reading less, and taking more exercise. She had his companionship no longer; I esteemed it a duty to supply its lack, as much as possible, with mine: an inefficient substitute; for I could only spare two or three hours, from my numerous diurnal occupations, to follow her footsteps, and then my society was obviously less desirable than his.
On an afternoon in October, or the beginning of November—a fresh watery afternoon, when the turf and paths were rustling with moist, withered leaves, and the cold blue sky was half hidden by clouds—dark grey streamers, rapidly mounting from the west, and boding abundant rain—I requested my young lady to forego her ramble, because I was certain of showers. She refused; and I unwillingly donned a cloak, and took my umbrella to accompany her on a stroll to the bottom of the park: a formal walk which she generally affected if low-spirited—and that she invariably was when Mr. Edgar had been worse than ordinary, a thing never known from his confession, but guessed both by her and me from his increased silence and the melancholy of his countenance. She went sadly on: there was no running or bounding now, though the chill wind might well have tempted her to race. And often, from the side of my eye, I could detect her raising a hand, and brushing something off her cheek. I gazed round for a means of diverting her thoughts. On one side of the road rose a high, rough bank, where hazels and stunted oaks, with their roots half exposed, held uncertain tenure: the soil was too loose for the latter; and strong winds had blown some nearly horizontal. In summer Miss Catherine delighted to climb along these trunks, and sit in the branches, swinging twenty feet above the ground; and I, pleased with her agility and her light, childish heart, still considered it proper to scold every time I caught her at such an elevation, but so that she knew there was no necessity for descending. From dinner to tea she would lie in her breeze-rocked cradle, doing nothing except singing old songs—my nursery lore—to herself, or watching the birds, joint tenants, feed and entice their young ones to fly: or nestling with closed lids, half thinking, half dreaming, happier than words can express.
‘Look, Miss!’ I exclaimed, pointing to a nook under the roots of one twisted tree. ‘Winter is not here yet. There’s a little flower up yonder, the last bud from the multitude of bluebells that clouded those turf steps in July with a lilac mist. Will you clamber up, and pluck it to show to papa?’ Cathy stared a long time at the lonely blossom trembling in its earthy shelter, and replied, at length—‘No, I’ll not touch it: but it looks melancholy, does it not, Ellen?’
‘Yes,’ I observed, ‘about as starved and suckless as you: your cheeks are bloodless; let us take hold of hands and run. You’re so low, I daresay I shall keep up with you.’
‘No,’ she repeated, and continued sauntering on, pausing at intervals to muse over a bit of moss, or a tuft of blanched grass, or a fungus spreading its bright orange among the heaps of brown foliage; and, ever and anon, her hand was lifted to her averted face.
‘Catherine, why are you crying, love?’ I asked, approaching and putting my arm over her shoulder. ‘You mustn’t cry because papa has a cold; be thankful it is nothing worse.’
She now put no further restraint on her tears; her breath was stifled by sobs.
‘Oh, it will be something worse,’ she said. ‘And what shall I do when papa and you leave me, and I am by myself? I can’t forget your words, Ellen; they are always in my ear. How life will be changed, how dreary the world will be, when papa and you are dead.’
‘None can tell whether you won’t die before us,’ I replied. ‘It’s wrong to anticipate evil. We’ll hope there are years and years to come before any of us go: master is young, and I am strong, and hardly forty-five. My mother lived till eighty, a canty dame to the last. And suppose Mr. Linton were spared till he saw sixty, that would be more years than you have counted, Miss. And would it not be foolish to mourn a calamity above twenty years beforehand?’
‘But Aunt Isabella was younger than papa,’ she remarked, gazing up with timid hope to seek further consolation.
‘Aunt Isabella had not you and me to nurse her,’ I replied. ‘She wasn’t as happy as Master: she hadn’t as much to live for. All you need do, is to wait well on your father, and cheer him by letting him see you cheerful; and avoid giving him anxiety on any subject: mind that, Cathy! I’ll not disguise but you might kill him if you were wild and reckless, and cherished a foolish, fanciful affection for the son of a person who would be glad to have him in his grave; and allowed him to discover that you fretted over the separation he has judged it expedient to make.’
‘I fret about nothing on earth except papa’s illness,’ answered my companion. ‘I care for nothing in comparison with papa. And I’ll never—never—oh, never, while I have my senses, do an act or say a word to vex him. I love him better than myself, Ellen; and I know it by this: I pray every night that I may live after him; because I would rather be miserable than that he should be: that proves I love him better than myself.’
‘Good words,’ I replied. ‘But deeds must prove it also; and after he is well, remember you don’t forget resolutions formed in the hour of fear.’
As we talked, we neared a door that opened on the road; and my young lady, lightening into sunshine again, climbed up and seated herself on the top of the wall, reaching over to gather some hips that bloomed scarlet on the summit branches of the wild-rose trees shadowing the highway side: the lower fruit had disappeared, but only birds could touch the upper, except from Cathy’s present station. In stretching to pull them, her hat fell off; and as the door was locked, she proposed scrambling down to recover it. I bid her be cautious lest she got a fall, and she nimbly disappeared. But the return was no such easy matter: the stones were smooth and neatly cemented, and the rose-bushes and black-berry stragglers could yield no assistance in re-ascending. I, like a fool, didn’t recollect that, till I heard her laughing and exclaiming—‘Ellen! you’ll have to fetch the key, or else I must run round to the porter’s lodge. I can’t scale the ramparts on this side!’
‘Stay where you are,’ I answered; ‘I have my bundle of keys in my pocket: perhaps I may manage to open it; if not, I’ll go.’
Catherine amused herself with dancing to and fro before the door, while I tried all the large keys in succession. I had applied the last, and found that none would do; so, repeating my desire that she would remain there, I was about to hurry home as fast as I could, when an approaching sound arrested me. It was the trot of a horse; Cathy’s dance stopped also.
‘Who is that?’ I whispered.
‘Ellen, I wish you could open the door,’ whispered back my companion, anxiously.
‘Ho, Miss Linton!’ cried a deep voice (the rider’s), ‘I’m glad to meet you. Don’t be in haste to enter, for I have an explanation to ask and obtain.’
‘I sha’n’t speak to you, Mr. Heathcliff,’ answered Catherine. ‘Papa says you are a wicked man, and you hate both him and me; and Ellen says the same.’
‘That is nothing to the purpose,’ said Heathcliff. (He it was.) ‘I don’t hate my son, I suppose; and it is concerning him that I demand your attention. Yes; you have cause to blush. Two or three months since, were you not in the habit of writing to Linton? making love in play, eh? You deserved, both of you, flogging for that! You especially, the elder; and less sensitive, as it turns out. I’ve got your letters, and if you give me any pertness I’ll send them to your father. I presume you grew weary of the amusement and dropped it, didn’t you? Well, you dropped Linton with it into a Slough of Despond. He was in earnest: in love, really. As true as I live, he’s dying for you; breaking his heart at your fickleness: not figuratively, but actually. Though Hareton has made him a standing jest for six weeks, and I have used more serious measures, and attempted to frighten him out of his idiotcy, he gets worse daily; and he’ll be under the sod before summer, unless you restore him!’
‘How can you lie so glaringly to the poor child?’ I called from the inside. ‘Pray ride on! How can you deliberately get up such paltry falsehoods? Miss Cathy, I’ll knock the lock off with a stone: you won’t believe that vile nonsense. You can feel in yourself it is impossible that a person should die for love of a stranger.’
‘I was not aware there were eavesdroppers,’ muttered the detected villain. ‘Worthy Mrs. Dean, I like you, but I don’t like your double-dealing,’ he added aloud. ‘How could you lie so glaringly as to affirm I hated the “poor child”? and invent bugbear stories to terrify her from my door-stones? Catherine Linton (the very name warms me), my bonny lass, I shall be from home all this week; go and see if have not spoken truth: do, there’s a darling! Just imagine your father in my place, and Linton in yours; then think how you would value your careless lover if he refused to stir a step to comfort you, when your father himself entreated him; and don’t, from pure stupidity, fall into the same error. I swear, on my salvation, he’s going to his grave, and none but you can save him!’
The lock gave way and I issued out.
‘I swear Linton is dying,’ repeated Heathcliff, looking hard at me. ‘And grief and disappointment are hastening his death. Nelly, if you won’t let her go, you can walk over yourself. But I shall not return till this time next week; and I think your master himself would scarcely object to her visiting her cousin.’
‘Come in,’ said I, taking Cathy by the arm and half forcing her to re-enter; for she lingered, viewing with troubled eyes the features of the speaker, too stern to express his inward deceit.
He pushed his horse close, and, bending down, observed—‘Miss Catherine, I’ll own to you that I have little patience with Linton; and Hareton and Joseph have less. I’ll own that he’s with a harsh set. He pines for kindness, as well as love; and a kind word from you would be his best medicine. Don’t mind Mrs. Dean’s cruel cautions; but be generous, and contrive to see him. He dreams of you day and night, and cannot be persuaded that you don’t hate him, since you neither write nor call.’
I closed the door, and rolled a stone to assist the loosened lock in holding it; and spreading my umbrella, I drew my charge underneath: for the rain began to drive through the moaning branches of the trees, and warned us to avoid delay. Our hurry prevented any comment on the encounter with Heathcliff, as we stretched towards home; but I divined instinctively that Catherine’s heart was clouded now in double darkness. Her features were so sad, they did not seem hers: she evidently regarded what she had heard as every syllable true.
The master had retired to rest before we came in. Cathy stole to his room to inquire how he was; he had fallen asleep. She returned, and asked me to sit with her in the library. We took our tea together; and afterwards she lay down on the rug, and told me not to talk, for she was weary. I got a book, and pretended to read. As soon as she supposed me absorbed in my occupation, she recommenced her silent weeping: it appeared, at present, her favourite diversion. I suffered her to enjoy it a while; then I expostulated: deriding and ridiculing all Mr. Heathcliff’s assertions about his son, as if I were certain she would coincide. Alas! I hadn’t skill to counteract the effect his account had produced: it was just what he intended.
‘You may be right, Ellen,’ she answered; ‘but I shall never feel at ease till I know. And I must tell Linton it is not my fault that I don’t write, and convince him that I shall not change.’
What use were anger and protestations against her silly credulity? We parted that night—hostile; but next day beheld me on the road to Wuthering Heights, by the side of my wilful young mistress’s pony. I couldn’t bear to witness her sorrow: to see her pale, dejected countenance, and heavy eyes: and I yielded, in the faint hope that Linton himself might prove, by his reception of us, how little of the tale was founded on fact.