Közzététel dátuma: Dec 18, 2015 11:47:17 PM
Az ablak alatt
Egy vasárnap, amikor Utterson rendes sétáját végezte Enfielddel, útjuk véletlenül ismét az. emlékezetes mellékutcán vezetett; mikor a kapu elé értek, mind a kettő megállt, hogy megnézze.
- No - mondta Enfield -, ennek a históriának legalább vége van már. Sohasem látjuk többé Hyde urat.
- Remélem, nem - felelte Utterson. - Elmondtam már, hogy láttam egyszer, és ugyanolyan visszataszítónak találtam, mint ön?
- Nem is lehetett másképp - szólt Enfield. - De milyen szamárnak tarthatott ön engem, amiért nem jöttem rá, hogy ez Dr. Jekyll házának hátsó kapuja. És még így is részben az ön hibája, hogy kitaláltam.
- Hát kitalálta, igen? - kérdezte Utterson. - No, ha így van, lépjünk be az udvarba, és vessünk egy pillantást az ablakokra. Az igazat megvallva, nyugtalanít szegény Jekyll, ~ és úgy érzem, hogy egy barát jelenléte, még így, kívülről is, tán hasznára válik.
Az udvar hűvös volt, és kissé nedves is, korai félhomály ülte meg, noha fölötte a naplemente fényében ragyogott még a mennybolt. A három ablak közül a középső félig nyitva volt, és Utterson hirtelen megpillantotta Dr. Jekyllt, aki ott ült az ablak mellett, végtelen szomorú arccal, vigasztalhatatlan rab módjára szívta a friss levegőt.
- Micsoda, ön az, Jekyll! - kiáltotta. - Remélem, jobban van!
- Nagyon odavagyok, Utterson - felelte a doktor komoran -, nagyon odavagyok. Hála Istennek, nem tart már sokáig.
- Nagyon sokat gunnyaszt otthon - mondta az ügyvéd. - Ki kéne járnia, hogy felbolygassa a vérkeringését, mint Enfield úr meg én. Rokonom, Mr. Enfield... Jekyll doktor. Ugyan jöjjön, vegye a kalapját, és sétáljon velünk egy kicsit.
- Nagyon kedves - sóhajtott a másik. - Nagyon szeretnék... de nem, nem, nem, teljességgel lehetetlen; nem merek. De igazán nagyon örülök, Utterson, hogy láthatom; nagy gyönyörűség nekem, fel is hívnám önt és Enfield urat, de ez a hely igazán nem alkalmas a fogadásukra.
- Akkor hát - mondta kedélyesen az ügyvéd -, a legokosabb, amit tehetünk, ha idelent maradunk, és beszélgetünk önnel onnét, ahol vagyunk.
- Éppen ezt akartam én is indítványozni - felelte mosolyogva a doktor. De alighogy ezeket a szavakat kimondta, arcáról eltűnt a mosoly, és olyán nyomorult rémület és kétségbeesés kifejezése váltotta fel, hogy a lent álló két úriemberben megfagyott a vér. Csak egy szempillantásig látták, mert az ablak tüstént becsapódott; hanem ez a pillantás elég volt - szó nélkül kimentek az udvarból. Hallgatva jutottak ki a mellékutcából, és csak mikor a szomszédos fő útra értek, ahol még vasárnap is zajlott az élet csak akkor fordult meg végre Utterson, hogy barátjára nézzen. Sápadtak voltak mind a ketten, és ugyanaz a borzalom ült mindkettejük szemében.
- Isten irgalmazz, Isten irgalmazz - rebegte Utterson. Enfield csak komolyan bólogatott, és szótlanul ment tovább.
Incident at the Window.
It chanced on Sunday, when Mr. Utterson was on his usual walk with Mr. Enfield, that their way lay once again through the by-street; and that when they came in front of the door, both stopped to gaze on it.
"Well," said Enfield, "that story's at an end at least. We shall never see more of Mr. Hyde."
"I hope not," said Utterson. "Did I ever tell you that I once saw him, and shared your feeling of repulsion?"
"It was impossible to do the one without the other," returned Enfield. "And by the way, what an ass you must have thought me, not to know that this was a back way to Dr. Jekyll's! It was partly your own fault that I found it out, even when I did."
"So you found it out, did you?" said Utterson. "But if that be so, we may step into the court and take a look at the windows. To tell you the truth, I am uneasy about poor Jekyll; and even outside, I feel as if the presence of a friend might do him good."
The court was very cool and a little damp, and full of premature twilight, although the sky, high up overhead, was still bright with sunset. The middle one of the three windows was half-way open; and sitting close beside it, taking the air with an infinite sadness of mien, like some disconsolate prisoner, Utterson saw Dr. Jekyll.
"What! Jekyll!" he cried. "I trust you are better."
"I am very low, Utterson," replied the doctor drearily, "very low. It will not last long, thank God."
"You stay too much indoors," said the lawyer. "You should be out, whipping up the circulation like Mr. Enfield and me. (This is my cousin—Mr. Enfield—Dr. Jekyll.) Come now; get your hat and take a quick turn with us."
"You are very good," sighed the other. "I should like to very much; but no, no, no, it is quite impossible; I dare not. But indeed, Utterson, I am very glad to see you; this is really a great pleasure; I would ask you and Mr. Enfield up, but the place is really not fit."
"Why, then," said the lawyer, good-naturedly, "the best thing we can do is to stay down here and speak with you from where we are."
"That is just what I was about to venture to propose," returned the doctor with a smile. But the words were hardly uttered, before the smile was struck out of his face and succeeded by an expression of such abject terror and despair, as froze the very blood of the two gentlemen below. They saw it but for a glimpse for the window was instantly thrust down; but that glimpse had been sufficient, and they turned and left the court without a word. In silence, too, they traversed the by-street; and it was not until they had come into a neighbouring thoroughfare, where even upon a Sunday there were still some stirrings of life, that Mr. Utterson at last turned and looked at his companion. They were both pale; and there was an answering horror in their eyes.
"God forgive us, God forgive us," said Mr. Utterson.
But Mr. Enfield only nodded his head very seriously, and walked on once more in silence.