2. vigília

Második vigília

Anselmus diákot ittasnak és bolondnak vélik - Átkelés az Elbán - Graun karmester* bravúráriája - Conradi gyomorlikőrje és a bronz almáskofa

- Az uraságnak alighanem elment az esze! - mondja egy tiszteletre méltó polgárasszony, aki családjával hazafelé tartva sétájából, megállt, és karját keresztbe fonva bámulta a diák bolondos viselkedését. Anselmus ugyanis átölelte a bodzafát és szüntelenül ezt kiabálta a levelek és ágak közé:

- Ó, csak még egyszer csillogjatok és ragyogjatok, ti bájos arany kígyócskák, csak még egyszer hallassátok csengettyűhangocskátokat! Csak még egyszer tekintsetek rám, ti üdvösséges kék szemek, csak még egyszer, mert különben belepusztulok a fájdalomba és a perzselő vágyakozásba!

És közben szíve mélyéből panaszosan sóhajtozott, nyögött, és vágyódásában, türelmetlenségében rázta a bodzafát, de az válasz helyett csak tompán és érthetetlenül susogtatta leveleit, mintha alaposan kicsúfolná Anselmus diák fájdalmát.

- Az uraságnak alighanem elment az esze! - szólt újra a polgárasszony, és Anselmusnak úgy tetszett, mintha mély álomból ráznák fel vagy éppenséggel jéghideg vízzel öntenék le, hogy minél hirtelenebb legyen az ébredése. Csak most látta megint tisztán, hogy hol van, hogy valami különös lidérc ingerkedett vele, olyannyira, hogy egymagában hangos szavakra fakadt.

Meghökkenten meredt a polgárasszonyra és aztán elejtett kalapjáért nyúlt, hogy sietve távozzék. Közben odaérkezett a családapa is, karján gyermekével; megállt, leültette a kicsikét a fűbe s botjára támaszkodva csodálkozva hallgatta és szemlélte a diákot. Majd felemelte a pipát és dohányzacskót, amelyet a diák az imént leejtett, odanyújtotta neki mindkettőt és így szólt:

- Ne jajveszékeljen az úr itt a sötétségben és nyaggassa az embereket, ha egyéb baja nincs, csupán annyi, hogy túl mélyen nézett a pohár fenekére... csendben, rendben menjen haza és feküdjék a fülére!

Anselmus diák nagyon szégyellte magát és egy siránkozó ó! kiáltás tört fel belőle.

- No, no - folytatta a polgár -, csak hagyja az úr, ilyesmi előfordul a legjobb családban is, és áldozócsütörtök kedves napján az ember szívbéli örömében egy-egy korttyal többet is ihat, mint amennyivel szomját oltja. Ilyesmi még Isten szolgájával is megtörténhet... az úr nyilván kandidátus*! De ha megengedi az úr, egy kis pipára valót töltök a dohányából, mert az enyém ott fent elfogyott.

Így szólt a polgár, éppen amikor Anselmus diák zsebre akarta tenni pipáját és dohányzacskóját; azután szép lassan és megfontoltan megtisztította pipáját és ugyanilyen lassan tömögette. Néhány polgárlány odalépett hozzájuk, titokban szót váltottak az asszonnyal és vihogtak, miközben Anselmust nézegették. A diák úgy érezte, mintha megannyi szúrós tüskén és izzó tűhegyen állna. Mihelyt visszakapta pipáját és dohányzacskóját, vágtatva elrohant. Eltűnt emlékezetéből mindaz a csodálatos dolog, amit látott, és csak arra emlékezett, hogy a bodzafa alatt hangosan fecsegett mindenféle zavaros dologról, amit most annál riasztóbbnak érzett, minthogy régtől fogva undorodott mindig a magában beszélőktől. "A sátán fecseg belőlük" - mondta tanítója, és ő hitt is ebben. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy áldozócsütörtökön részeg candidatus theologiae-nek nézze valaki. Már éppen be akart kanyarodni a Kosel-kert előtt a nyárfasorba, amikor mögötte felharsant egy hang:

- Anselmus úr! Anselmus úr! Az ég szerelmére, hová rohan ilyen lélekszakadva?

A diák megállt, mert szentül hitte, hogy most nyomban újabb szerencsétlenség szakad rá. A hang ismét felhangzott:

- Anselmus úr! Anselmus úr! Jöjjön csak vissza, itt várjuk a parton.

A diák csak most eszmélt rá, hogy barátja, Paulmann segédtanító volt az, aki utána kiáltott; visszatért hát az Elbához és ott találkozott vele, két lányával és Heerbrand* irattárossal, amint éppen gondolába készültek szállni. Paulmann konrektor meghívta a diákot, hogy keljen át velük az Elbán és azután a város túlsó végén, pirnai lakásán töltse velük az estét. Anselmus diák szívesen elfogadta a meghívást, mert azt remélte, hogy ezen a réven megmenekül a végzettől, amely ma este üldözte. Mikor tehát áthajóztak a folyón, az történt, hogy a túlsó parti Anton-kertből, tűzijáték-rakétákat lőttek ki. A rakéták ropogva és sziszegve szálltak a magasba és a ragyogó csillagok ezernyi sistergő sugarat és lángot szórva maguk körül, széthullottak a levegőben. - Anselmus diák magába roskadtan ült az evező révész mellett, most azonban, mikor a vízben meglátta a levegőben szanaszét cikázó és sistergő szikrák és lángok visszfényét, úgy rémlett neki, mintha az arany kígyócskák siklanának a habokban. Értelmében és emlékezetében egyszerre ismét elevenen jelentkezett mindaz a szokatlan dolog, amit a bodzafa alatt látott, és megint elfogta a kimondhatatlan vágyódás, az izzó megkívánás, amely amott görcsösen fájdalmas elragadtatásban rendítette meg szívét.

- Ó, hát a vizek mélyén vagytok? - így kiáltott fel Anselmus diák, és olyan heves mozdulatot tett, mint aki a gondolából nyomban a hullámok közé akarja vetni magát.

- Megbolondult az úr? - kiáltott a révész és kabátja szárnyánál fogva elkapta.

A lányok, akik mellette ültek, ijedtükben felkiáltottak és a gondola másik oldalára menekültek; Heerbrand, az irattáros valamit súgott Paulmann segédtanító fülébe, mire ez hosszabban válaszolt, de Anselmus diák csupán ennyit értett belőle:

- Ilyenfajta rohamok? Még eddig nem észleltem.

Nyomban ezután felállt Paulmann segédtanító és komoly, méltóságteljes, hivatalos arckifejezéssel odaült Anselmus diák mellé, megfogta kezét és így szólt:

- Hogy érzi magát, Anselmus úr?

A diák csaknem eszét vesztette, mert lelkében hirtelen meghasonlás támadt, amelyet hiába igyekezett elcsendesíteni. Most már persze világosan látta, hogy amit az arany kígyócskák ragyogásának tartott, az csak az Anton-kertből felröppentett rakéták visszfénye volt; de egy mindeddig ismeretlen érzés, maga sem tudta, gyönyörűség-e, vagy fájdalom, görcsösen összeszorította keblét; és amikor a révész evezőivel úgy belecsapott a vízbe, hogy a hab mintegy haragjában, felborzolódva megcsobbant és zúgott, akkor ebben a zajban titkos suttogást és susogást hallott:

- Anselmus! Anselmus! Nem látod, amint állandóan előtted vonulunk? Testvérkénk pedig rád tekint... higgyél... higgyél bennünk...

És úgy rémlett neki, hogy a visszfényben három zölden fénylő csíkot lát. Mikor azonban kissé bánatosan benézett a vízbe, hogy vajon nem tekint-e rá onnan a habokból az üdvösséges szempár, akkor bizony észrevette, hogy a fény csak a közeli házak kivilágított ablakaiban harcolt önmagával; de Paulmann segédtanító most még hevesebben szólt:

- Hogy érzi magát, Anselmus úr?

A diák nagyon bátortalanul válaszolt:

- Ó, kedves segédtanító úr, ha tudná, hogy éppen az imént egész éberen, nyitott szemmel milyen sajátságos dolgokat álmodtam egy bodzafa alatt, a Linke-féle kertfal mentén, akkor bizonyára nem is venné zokon, hogy ilyen szórakozottan...

- Ejnye, ejnye, Anselmus úr! - szakította félbe a segédtanító -, én mindenkor derék fiatalembernek tartottam magát, de álmodik... éber, nyitott szemmel álmodik és aztán itt hirtelen be akar ugrani a vízbe... Már engedelmet kérek... csak őrültek vagy bolondok viselkednek így.

Anselmus diák egészen elszomorodott barátja kemény szavai miatt. Ekkor Paulmann idősebbik lánya, az igen csinos, viruló tizenhat esztendős Veronika* így szólt:

- Ugyan, kedves papa, bizonyára valami rendkívüli dolog történt Anselmus úrral, s ő alighanem csak hitte, hogy ébren van, holott valójában aludt ott a bodzafa alatt, és mindenféle bolondos dolgot álmodott, ami még megmaradt gondolataiban.

- Drága mademoiselle, nagyra becsült segédtanító úr - ragadta magához a szót Heerbrand irattáros -, vajon nem lehetséges-e, hogy az ember ébrenlétében is belemerül valamiféle álmodozó állapotba? Velem is megesett már, hogy ebéd után a kávé mellett magam elé meredve, a tulajdonképpeni testi és lelki emésztés pillanatában, mintegy inspirációszerűen eszembe jutott egy elveszettnek hitt akta helye, és még tegnap is megtörtént, hogy ugyanilyen módon remek, latin nyelvű gótbetűs írás* táncol éber, nyitott szemem előtt.

- Ugyan, nagyra becsült irattáros úr - válaszolt Paulmann segédtanító -, magában mindig volt valami vonzalom a poétikus dolgok iránt, és így az ember könnyen átcsap a fantasztikus és regényes dolgok világába.

Anselmus diáknak nagyon jólesett, hogy abban a felette leverő helyzetben, amelyben részegnek vagy őrültnek tartották, valaki a pártját fogta, és noha már meglehetősen besötétedett, mégis úgy tetszett neki - most első ízben -, Veronikának szép sötétkék szeme van, pedig most eszébe sem jutott az a csodálatos szempár, amelyet a bodzafa tövében látott. Általában egyszeriben ismét teljesen eltűnt előle a bodzafa alatt átélt kaland, olyan könnyűnek és derűsnek érezte magát, sőt szinte túláradó vidámságban odáig merészkedett, hogy amikor kiszálltak a gondolából, a védelmében szót emelő Veronikának segítő kezet nyújtott és azután, mikor a lány belekarolt, oly sok ügyességgel és szerencsével vezette hazáig, hogy csupán egyetlenegyszer csúszott el, és mivel véletlenül az egész úton ez volt az egyetlen pocsolya, csak igen kevéssé fröcskölte be Veronika fehér ruháját. Paulmann segédtanító figyelmét nem kerülte el az Anselmus diákban végbement szerencsés változás, ismét megkedvelte őt, és bocsánatot kért az imént mondott kemény szavakért.

- Bizony - tette hozzá -, ismerünk példákat arra, hogy az emberekkel olykor egész fantasztikus dolgok történnek, és alaposan aggaszthatják és kínozhatják is őket, ez azonban testi betegség, és segítenek rajta a piócák, amelyeket, salva venia*, az ember hátsó felére helyeznek, amint ezt egy időközben elhunyt híres tudós* bebizonyította.

Anselmus diák must maga sem tudta, hogy részeg, bolond vagy beteg volt-e, a piócát azonban mindenképpen haszontalannak vélte, mivel az esetleges kényszerképzetek már teljesen eltűntek és annál vidámabbnak érezte magát, minél inkább sikerült mindenféle kedveskedéssel buzgólkodnia a csinos Veronika körül. Az egyszerű vacsora után szokás szerint muzsikáltak; Anselmus diáknak oda kellett ülnie a zongorához, és Veronika világos, tiszta hangon énekelt.

- Tisztelt mademoiselle - mondta Heerbrand irattáros -, az ön hangja olyan, mint egy kristálycsengettyű.

- Na, azt már nem, - csúszott ki Anselmus diák ajkán, maga sem tudta, hogyan, és mindenki csodálkozva és meghökkenten nézett rá. - Kristálycsengettyűk csodásan szólnak a bodzafákban, csodálatosan! - folytatta halkan mormolva Anselmus diák.

Veronika most a fiú vállára tette kezét és így szólt:

- Miket beszél, Anselmus úr?

A diák nyomban ismét egész vidám lett és tovább zongorázott. Paulmann segédtanító komoran nézett rá, Heerbrand irattáros pedig kottalapot helyezett a tartóra és elragadóan énekelte Graun karmesternek egy bravúráriáját. Anselmus diák még néhány egyéb művet is kísért és egy fúgázott kettős, amelyet Veronikával együtt adott elő és amelyet Paulmann segédtanító maga szerzett, valamennyiüket igen vidám hangulatba ringatta. Meglehetősen későre járt az idő és Heerbrand irattáros már kalapjáért és botjáért nyúlt, de Paulmann segédtanító titkolózva odalépett hozzá és így szólt:

- Ugyan, nagyra becsült irattáros úr, nem közölné a derék Anselmus úrral... nos, amiről az imént beszéltünk...

- Ezer örömmel! - válaszolta Heerbrand irattáros, és miután körben helyet foglaltak, minden teketória nélkül így szólt:

- Lakik itt helyben egy különc öregember, azt mondják, mindenféle titkos tudományt művel, de mivel ilyesmi tulajdonképpen nem létezik, én inkább kutató régésznek tartom, aki amellett még kísérletező vegyész is. Senki másra nem gondolok, mint a mi titkos levéltárosunkra. Lindhorstra*. Mint tudja, magányosan él félreeső öreg házában, s ha a szolgálat nem foglalja el, mindig könyvtárában vagy vegyi laboratóriumában található, ahová azonban senkit sem bocsát be. Sok ritka könyve és rengeteg eredeti kézirata is van, amelyek részben arab, kopt vagy más, semmiféle ismert nyelvhez nem tartozó jegyekkel íródtak. Ezeket szeretné ügyesen lemásoltatni, és ez a munka olyan embert kíván, aki ért a tollal való rajzoláshoz, hogy valamennyi jelet a legnagyobb pontossággal és hűséggel, mégpedig tussal vigye át pergamenre. Házának egyik elkülönített szobájában kell az ő felügyelete mellett dolgozni, s a munka ideje alatt az ingyen étkezésen kívül naponta egy species tallért* fizet és még tekintélyes ajándékot is ígér, ha a másolások szerencsésen befejeződtek. A munka naponta déltől este hatig tart. Háromtól négyig pihenés és étkezés. Miután már néhány fiatalemberrel hiába kísérletezett ama kéziratok lemásolásában, most végül hozzám fordult, hogy küldjek neki egy ügyes rajzolót; én önre gondoltam, kedves Anselmus úr, mert tudom, hogy igen tisztán ír és tetszetősen, szépen rajzol tollal. Ha tehát a mai rossz időkben és amíg állást nem kap, meg akarja keresni a napi species tallért és a tetejébe még az ajándékot is, akkor holnap pontosan tizenkét órakor fáradjon el a levéltáros úrhoz, alighanem tudja, hol lakik. De óvakodjék a tintafoltoktól; ha paca esik a másolatra, irgalom nélkül elölről kell kezdenie, ha pedig az eredeti példány lesz tintafoltos, a levéltáros úr képes az ablakon kidobni magát, mert igen haragos ember.

Anselmus diákot őszinte örömmel töltötte el Heerbrand irattáros ajánlata; mert nemcsak, hogy tisztán írt és tudott is tollal rajzolni, hanem valósággal szenvedélye volt, hogy gondos kalligráfiai készséggel másoljon; így hát hálás szavakkal köszönetet mondott pártfogóinak és megígérte, hogy másnap a déli órát nem fogja elmulasztani. Álmában pedig nem látott egyebet, csak fényes species tallérokat és hallotta csengésüket is. Ki is róhatná fel a szegény fiú hibájául, aki valami szeszélyes balszerencse folytán jó néhány reményében csalatkozott, akinek minden garast a fogához kellett vernie s lemondania nem egy olyan örömről, amit fiatalos életkedve megkívánt? Már kora reggel összeszedte ceruzáit, hollótollait és kínai tustintáját; mert ennél jobb anyagokat, gondolta, a levéltáros sem találhat. Elsősorban végignézte és rendezte kalligrafikus mesterműveit és rajzait, hogy bemutassa őket a levéltárosnak és így bebizonyítsa képességét a megkívánt feladat teljesítésére. Minden szerencsésen lezajlott, mintha valami kivételes szerencsecsillag őrködött volna felette, a nyakkendő már első körülcsavarásra úgy helyezkedett el, ahogy kell, egyetlen varrás sem repedt fel, fekete selyemharisnyáján egyetlen szem le nem szaladt, s a kalapja sem esett le újra a porba, miután már tisztára kefélte. Egy szó, mint száz, Anselmus diák csukaszürke frakkjában és fekete atlasznadrágjában, zsebében egy tekercs kalligrafikus alkotással és tollrajzzal, már fél tizenkettőkor ott állt a Schlossgasséban, Conradi boltjában; megivott egy-két pohárkával a legjobb gyomorerősítőből, mert gondolta, miközben még üres zsebére ütött, hamarosan species tallérok fognak itt csörögni. Noha hosszú volt az út addig a magányos utcáig, amelyben Lindhorst levéltáros régi háza állott, Anselmus diák már tizenkettő előtt a kapu elé ért. Itt állt hát és nézegette a szép bronz kopogtatót; amikor pedig végül a Kereszt-templom toronyórájának a levegőt hatalmas csendüléssel megremegtető utolsó ütésére meg akarta ragadni a kopogtatót, akkor a fémből öntött arc kéken izzó fényvillanások undorító játékában vigyorgó nevetésre torzult. Hohó! hiszen ez a Schwarzes Tornál látott almáskofa! A löttyedt szájban csattogtak a hegyes fogak és a csattogásban ez recsegett: "Te bolond... bolond... bolond... várj csak, várj! Miért rohantál ki?! Bolond!" Anselmus diák rémülten hőkölt hátra, meg akarta ragadni az ajtófélfát, de keze a csengőzsinórba kapaszkodott és megrántotta; a csengő megszólalt és egyre rikácsolóbb torz hangon csengetett, visszhangja végigsikoltott az egész sivár házon és gúnyolódott: "Hamarosan kristályba lesz zuhanásod!" Anselmus diákot borzalom fogta el, a görcsös hidegrázás végigremegett minden tagján. A csengőzsinór leereszkedett és fehér, átlátszó óriáskígyó lett belőle, a kígyó körülölelte, egyre szorosabban tekerődött köréje és egyre erősebben szorította, úgy hogy porhanyóssá őrölt tagjai recsegve letöredeztek, ereiből kifröcskölt a vér, beleömölt a kígyó átlátszó testébe s vörösre festette. "Ölj meg! Ölj meg!", akarta kiáltani szörnyű rettegésében, de kiáltása csak tompa hörgés lett. A kígyó felemelte fejét és hosszú hegyes izzó ércnyelvét Anselmus mellének szegezte, ekkor hirtelen éles fájdalom feltépte élete ütőerét és Anselmus eszméletét vesztette. Midőn magához tért, szegényes ágyacskáján feküdt, Paulmann segédtanító pedig előtte állott és így szólt:

- Az istenért! Micsoda őrült dolgot művel, kedves Anselmus úr?

Zweite vigilie.

Wie der Student Anselmus für betrunken und wahnwitzig gehalten wurde. — Die Fahrt über die Elbe. — Die Bravourarie des Kapellmeisters Graun. Conradis Magen-Likör und das bronzierte Äpfelweib.

»Der Herr ist wohl nicht recht bei Troste«, sagte eine ehrbare Bürgersfrau, die vom Spaziergange mit der Familie heimkehrend, still stand und mit übereinandergeschlagenen Armen dem tollen Treiben des Studenten Anselmus zusah. Der hatte nämlich den Stamm des Holunderbaumes umfaßt und rief unaufhörlich in die Zweige und Blätter hinein: »O nur noch einmal blinket und leuchtet, ihr lieblichen goldnen Schlänglein, nur noch einmal laßt eure Glockenstimmchen hören! Nur noch einmal blicket mich an, ihr holdseligen blauen Augen, nur noch einmal, ich muß ja sonst vergehen in Schmerz und heißer Sehnsucht!« Und dabei seufzte und ächzte er aus der tiefsten Brust recht kläglich, und schüttelte vor Verlangen und Ungeduld den Holunderbaum, der aber statt aller Antwort nur ganz dumpf und unvernehmlich mit den Blättern rauschte, und so den Schmerz des Studenten Anselmus ordentlich zu verhöhnen schien. — »Der Herr ist wohl nicht recht bei Troste,« sagte die Bürgersfrau, und dem Anselmus war es so, als würde er aus einem tiefen Traum gerüttelt oder gar mit eiskaltem Wasser begossen, um ja recht jähling zu erwachen. Nun sah er erst wieder deutlich, wo er war, und besann sich, wie ein sonderbarer Spuk ihn geneckt und gar dazu getrieben habe, ganz allein für sich selbst in laute Worte auszubrechen. Bestürzt blickte er die Bürgersfrau an und griff endlich nach dem Hute, der zur Erde gefallen, um davon zu eilen. Der Familienvater war unterdessen auch herangekommen und hatte, nachdem er das Kleine, das er auf dem Arm getragen, ins Gras gesetzt, auf seinen Stock sich stützend mit Verwunderung dem Studenten zugehört und zugeschaut. Er hob jetzt Pfeife und Tabaksbeutel auf, die der Student fallen lassen, und sprach, beides ihm hinreichend: »Lamentier' der Herr nicht so schrecklich in der Finsternis, und vexier' Er nicht die Leute, wenn ihm sonst nichts fehlt, als daß Er zu viel ins Gläschen geguckt — geh' Er fein ordentlich zu Hause und leg' Er sich aufs Ohr!« Der Student Anselmus schämte sich sehr, er stieß ein weinerliches Ach! aus. — »Nun, nun«, fuhr der Bürgersmann fort, »laß es der Herr nur gut sein, so was geschieht dem Besten, und am lieben Himmelfahrtstage kann man wohl in der Freude seines Herzens ein Schlückchen über den Durst tun.

Das passiert auch wohl einem Manne Gottes — der Herr ist ja doch wohl ein Kandidat. — Aber wenn es der Herr erlaubt, stopf' ich mir ein Pfeifchen von seinem Tabak, meiner ist mir da droben ausgegangen.« Dies sagte der Bürger, als der Student Anselmus schon Pfeife und Beutel einstecken wollte, und nun reinigte der Bürger langsam und bedächtig seine Pfeife, und fing eben so langsam an zu stopfen. Mehrere Bürgermädchen waren dazugetreten, die sprachen heimlich mit der Frau und kicherten mit einander, indem sie den Anselmus ansahen. Dem war es, als stände er auf lauter spitzigen Dornen und glühenden Nadeln. So wie er nur Pfeife und Tabaksbeutel erhalten, rannte er spornstreichs davon. Alles was er Wunderbares gesehen, war ihm rein aus dem Gedächtnis geschwunden, und er besann sich nur, daß er unter dem Holunderbaum allerlei tolles Zeug ganz laut geschwatzt, was ihm denn um so entsetzlicher war, als er von jeher einen innerlichen Abscheu gegen alle Selbstredner gehegt. Der Satan schwatzt aus ihnen, sagte sein Rektor, und daran glaubte er auch in der Tat. Für einen am Himmelfahrtstage betrunkenen Candidatus theologiae gehalten zu werden, der Gedanke war ihm unerträglich. Schon wollte er in die Pappelallee bei dem Koselschen Garten einbiegen, als eine Stimme hinter ihm her rief: Herr Anselmus! Herr Anselmus! wo rennen Sie denn um tausend Himmelswillen hin in solcher Hast? Der Student blieb wie in den Boden gewurzelt stehen, denn er war überzeugt, daß nun gleich ein neues Unglück auf ihn einbrechen werde. Die Stimme ließ sich wieder hören: Herr Anselmus, so kommen Sie doch zurück, wir warten hier am Wasser! — Nun vernahm der Student erst, daß es sein Freund, der Konrektor Paulmann war, der ihn rief; er ging zurück an die Elbe und fand den Konrektor mit seinen beiden Töchtern, sowie den Registrator Heerbrand, wie sie eben im Begriff waren in eine Gondel zu steigen. Der Konrektor Paulmann lud den Studenten ein, mit ihm über die Elbe zu fahren und dann in seiner, auf der Pirnaer Vorstadt gelegenen Wohnung Abends über bei ihm zu bleiben. Student Anselmus nahm das recht gern an, weil er denn doch so dem bösen Verhängnis, das heute über ihn walte, zu entrinnen glaubte. Als sie nun über den Strom fuhren, begab es sich, daß auf dem jenseitigen Ufer bei dem Antonschen Garten ein Feuerwerk abgebrannt wurde. Prasselnd und zischend fuhren die Raketen in die Höhe und die leuchtenden Sterne zersprangen in den Lüften, tausend knisternde Strahlen und Flammen um sich sprühend. Der Student Anselmus saß in sich gekehrt bei dem rudernden Schiffer; als er nun aber im Wasser den Widerschein der in der Luft herumsprühenden und knisternden Funken und Flammen erblickte, da war es ihm als zögen die goldnen Schlänglein durch die Flut. Alles, was er unter dem Holunderbaum Seltsames geschaut, trat wieder lebendig in Sinn und Gedanken, und aufs neue ergriff ihn die unaussprechliche Sehnsucht, das glühende Verlangen, welches dort seine Brust in krampfhaft schmerzvollem Entzücken erschüttert. »Ach, seid ihr es denn wieder, ihr goldenen Schlänglein, singt nur, singt! In eurem Gesange erscheinen ja wieder die holden lieblichen dunkelblauen Augen — ach, seid ihr denn unter den Fluten!« — So rief der Student Anselmus und machte dabei eine heftige Bewegung, als wolle er sich gleich aus der Gondel in die Flut stürzen. »Ist der Herr des Teufels?« rief der Schiffer, und erwischte ihn beim Rockschoß. Die Mädchen, welche bei ihm gesessen, schrieen im Schreck auf und flüchteten auf die andere Seite der Gondel! der Registrator Heerbrand sagte dem Konrektor Paulmann etwas ins Ohr, worauf dieser mehreres antwortete, wovon der Student Anselmus aber nur die Worte verstand: »Dergleichen Anfälle — noch nicht bemerkt?« — Gleich nachher stand auch der Konrektor Paulmann auf und setzte sich mit einer gewissen ernsten gravitätischen Amtsmiene zu dem Studenten Anselmus, seine Hand nehmend und sprechend: Wie ist Ihnen, Herr Anselmus? Dem Studenten Anselmus vergingen beinahe die Sinne, denn in seinem Innern erhob sich ein toller Zwiespalt, den er vergebens beschwichtigen wollte. Er sah nun wohl deutlich, daß das, was er für das Leuchten der goldenen Schlänglein gehalten, nur der Widerschein des Feuerwerks bei Antons Garten war; aber ein nie gekanntes Gefühl, er wußte selbst nicht, ob Wonne, ob Schmerz, zog krampfhaft seine Brust zusammen, und wenn der Schiffer nun so mit dem Ruder ins Wasser hineinschlug, daß es wie im Zorn sich emporkräuselnd plätscherte und rauschte, da vernahm er in dem Getöse ein heimliches Lispeln und Flüstern: Anselmus! Anselmus! siehst Du nicht, wie wir stets vor Dir herziehen? — Schwesterlein blickt Dich wohl wieder an — glaube — glaube — glaube an uns! — Und es war ihm, als säh er im Widerschein drei grünglühende Streifen. Aber als er dann recht wehmütig ins Wasser hineinblickte, ob nun nicht die holdseligen Augen aus der Flut herausschauen würden, da gewahrte er wohl, daß der Schein nur von den erleuchteten Fenstern der nahen Häuser herrührte. Schweigend saß er da und im Innern mit sich kämpfend; aber der Konrektor Paulmann sprach noch heftiger: Wie ist Ihnen, Herr Anselmus? Ganz kleinmütig antwortete der Student: Ach, lieber Herr Konrektor, wenn Sie wüßten, was ich eben unter dem Holunderbaum bei der Linkeschen Gartenmauer ganz wachend mit offnen Augen für ganz besondere Dinge geträumt habe, ach, Sie würden mir es gar nicht verdenken, daß ich so gleichsam abwesend — Ei, ei, Herr Anselmus, fiel der Konrektor Paulmann ein, ich habe Sie immer für einen soliden jungen Mann gehalten, — aber träumen — mit hellen offenen Augen träumen, und dann mit einem Mal ins Wasser springen wollen, das — verzeihen Sie mir, können nur Wahnwitzige oder Narren! — Der Student Anselmus wurde ganz betrübt über seines Freundes harte Rede; da sagte Paulmanns älteste Tochter Veronika, ein recht hübsches blühendes Mädchen von sechzehn Jahren: Aber, lieber Vater, es muß dem Herrn Anselmus doch was Besonderes begegnet sein, und er glaubt vielleicht nur, daß er gewacht habe, unerachtet er unter dem Holunderbaum wirklich geschlafen und ihm allerlei närrisches Zeug vorgekommen, was ihm noch in Gedanken liegt. — Und, teuerste Mademoiselle, werter Konrektor, nahm der Registrator Heerbrand das Wort, sollte man denn nicht auch wachend in einen gewissen träumerischen Zustand versinken können? So ist mir in der Tat selbst einmal Nachmittags beim Kaffee in einem solchen Hinbrüten, dem eigentlichen Moment körperlicher und geistiger Verdauung, die Lage eines verlornen Aktenstücks wie durch Inspiration eingefallen, und nur noch gestern tanzte auf gleiche Weise eine herrliche große lateinische Frakturschrift vor meinen hellen offenen Augen umher. Ach, geehrtester Registrator, erwiderte der Konrektor Paulmann, Sie haben immer solch einen Hang zu den Poeticis gehabt, und da verfällt man leicht in das Phantastische und Romanhafte. Aber dem Studenten Anselmus tat es wohl, daß man sich seiner in der höchst betrübten Lage, für betrunken oder wahnwitzig gehalten zu werden, annahm; und unerachtet es ziemlich finster geworden, glaubte er doch zum erstenmale zu bemerken, wie Veronika recht schöne dunkelblaue Augen habe, ohne daß ihm jedoch jenes wunderbare Augenpaar, das er in dem Holunderbaum geschaut, in die Gedanken kam. Überhaupt war dem Studenten Anselmus mit einem Mal nun wieder das Abenteuer unter dem Holunderbaum ganz verschwunden; er fühlte sich so leicht und froh, ja er trieb es wie im lustigen Übermute so weit, daß er bei dem Heraussteigen aus der Gondel seiner Schutzrednerin Veronika die hülfreiche Hand bot, und ohne weiteres, als sie ihren Arm in den seinigen hing, sie mit so vieler Geschicklichkeit und so vielem Glück zu Hause führte, daß er nur ein einziges Mal ausglitt und, da es gerade der einzige schmutzige Fleck auf dem ganzen Wege war, Veronikas weißes Kleid nur ganz wenig bespritzte. Dem Konrektor Paulmann entging die glückliche Änderung des Studenten Anselmus nicht, er gewann ihn wieder lieb und bat ihn der harten Worte wegen, die er vorhin gegen ihn fallen lassen, um Verzeihung. Ja, fügte er hinzu, man hat wohl Beispiele, daß oft gewisse Phantasmata dem Menschen vorkommen und ihn ordentlich ängstigen und quälen können; das ist aber körperliche Krankheit, und es helfen Blutigel, die man, salva venia, dem Hintern appliziert, wie ein berühmter bereits verstorbener Gelehrter bewiesen. Der Student Anselmus wußte nun in der Tat selbst nicht, ob er betrunken, wahnwitzig oder krank gewesen; auf jeden Fall schienen ihm aber die Blutigel ganz unnütz, da die etwaigen Phantasmata gänzlich verschwunden und er sich immer heiterer fühlte, je mehr es ihm gelang sich in allerlei Artigkeiten um die hübsche Veronika zu bemühen. Es wurde wie gewöhnlich nach der frugalen Mahlzeit Musik gemacht; der Student Anselmus mußte sich ans Klavier setzen und Veronika ließ ihre helle klare Stimme hören. — Werte Mademoiselle, sagte der Registrator Heerbrand, Sie haben eine Stimme wie eine Kristallglocke! — »Das nun wohl nicht!« fuhr es dem Studenten heraus, er wußte selbst nicht wie, und alle sahen ihn verwundert und betroffen an. — »Kristallglocken tönen in Holunderbäumen wunderbar! wunderbar!« fuhr der Student Anselmus halbleise murmelnd fort. Da legte Veronika ihre Hand auf seine Schulter und sagte: Was sprechen Sie denn da, Herr Anselmus? Gleich wurde der Student wieder ganz munter und fing an zu spielen. Der Konrektor Paulmann sah ihn finster an, aber der Registrator Heerbrand legte ein Notenblatt auf das Pult und sang zum Entzücken eine Bravourarie vom Kapellmeister Graun. Der Student Anselmus akkompagnierte noch manches, und ein fugiertes Duett, das er mit Veronika vortrug und das der Konrektor Paulmann selbst komponiert, setzte alles in die fröhlichste Stimmung. Es war ziemlich spät worden und der Registrator Heerbrand griff nach Hut und Stock, da trat der Konrektor Paulmann geheimnisvoll zu ihm hin und sprach: Ei, wollten Sie nicht, geehrter Registrator, dem guten Herrn Anselmus selbst — nun! wovon wir vorhin sprachen — Mit tausend Freuden, erwiderte der Registrator Heerbrand, und begann, nachdem sie sich im Kreise gesetzt, ohne weiteres in folgender Art: »Es ist hier im Orte ein alter wunderlicher merkwürdiger Mann, man sagt, er treibe allerlei geheime Wissenschaften; da es nun eigentlich dergleichen gar nicht gibt, so halte ich ihn eher für einen forschenden Antiquar, auch wohl nebenher für einen experimentierenden Chemiker. Ich meine niemand andern als unsern geheimen Archivarius Lindhorst. Er lebt, wie Sie wissen, einsam in seinem entlegenen alten Hause, und wenn ihn der Dienst nicht beschäftigt, findet man ihn in seiner Bibliothek oder in seinem chemischen Laboratorio, wo er aber niemanden hineinläßt. Er besitzt außer vielen seltenen Büchern eine Anzahl zum Teil arabischer, koptischer, und gar in sonderbaren Zeichen, die keiner bekannten Sprache angehören, geschriebene Manuskripte. Diese will er auf geschickte Weise kopieren lassen, und es bedarf dazu eines Mannes, der sich darauf versteht mit der Feder zu zeichnen, um mit der größten Genauigkeit und Treue alle Zeichen auf Pergament und zwar mit Tusche übertragen zu können. Er läßt in einem besondern Zimmer seines Hauses unter seiner Aufsicht arbeiten, bezahlt außer dem freien Tisch während der Arbeit jeden Tag einen Speziestaler, und verspricht noch ein ansehnliches Geschenk, wenn die Abschriften glücklich beendet. Die Zeit der Arbeit ist täglich von zwölf bis sechs Uhr. Von drei bis vier Uhr wird geruht und gegessen. Da er schon mit ein paar jungen Leuten vergeblich den Versuch gemacht hat, jene Manuskripte kopieren zu lassen, so hat er sich endlich an mich gewendet, ihm einen geschickten Zeichner zuzuweisen; da habe ich an Sie gedacht, lieber Herr Anselmus, denn ich weiß, daß Sie sowohl sehr sauber schreiben, als auch mit der Feder sehr zierlich und rein zeichnen. Wollen Sie daher in dieser schlechten Zeit und bis zu Ihrer etwanigen [etwaigen] Anstellung den Speziestaler täglich verdienen und das Geschenk obendrein, so bemühen Sie sich morgen Punkt zwölf Uhr zu dem Herrn Archivarius, dessen Wohnung Ihnen bekannt sein wird. Aber hüten Sie sich ja vor jedem Tintenflecken; fällt er auf die Abschrift, so müssen Sie ohne Gnade von vorn anfangen, fällt er auf das Original, so ist der Herr Archivarius imstande Sie zum Fenster hinauszuwerfen, denn es ist ein zorniger Mann.« — Der Student Anselmus war voll inniger Freude über den Antrag des Registrators Heerbrand: denn nicht allein, daß er sauber schrieb und mit der Feder zeichnete, so war es auch seine wahre Passion, mit mühsamem kalligraphischem Aufwande abzuschreiben; er dankte daher seinen Gönnern in den verbindlichsten Ausdrücken und versprach die morgende Mittagsstunde nicht zu versäumen. In der Nacht sah der Student Anselmus nichts als blanke Speziestaler und hörte ihren lieblichen Klang. — Wer mag das dem Armen verargen, der um so manche Hoffnung durch ein launisches Mißgeschick betrogen, jeden Heller zu Rate halten und manchem Genuß, den jugendliche Lebenslust forderte, entsagen mußte. Schon am frühen Morgen suchte er seine Bleistifte, seine Rabenfedern, seine chinesische Tusche zusammen; denn besser, dachte er, kann der Herr Archivarius keine Materialien erfinden. Vor allen Dingen musterte und ordnete er seine kalligraphischen Meisterstücke und seine Zeichnungen, um sie dem Archivarius, zum Beweis seiner Fähigkeit das Verlangte zu erfüllen, aufzuweisen. Alles ging glücklich von statten, ein besonderer Glücksstern schien über ihn zu walten, die Halsbinde saß gleich beim ersten Umknüpfen wie sie sollte, keine Naht platzte, keine Masche zerriß in den schwarzseidenen Strümpfen, der Hut fiel nicht noch einmal in den Staub, als er schon sauber abgebürstet. — Kurz! — Punkt halb zwölf Uhr stand der Student Anselmus in seinem hechtgrauen Frack und seinen schwarzatlasnen Unterkleidern, eine Rolle Schönschriften und Federzeichnungen in der Tasche, schon auf der Schloßgasse in Conradis Laden und trank — eins — zwei Gläschen des besten Magenlikörs; denn hier, dachte er, indem er auf die annoch leere Tasche schlug, werden bald Speziestaler erklingen. Unerachtet des weiten Weges bis in die einsame Straße, in der sich das uralte Haus des Archivarius Lindhorst befand, war der Student Anselmus doch vor zwölf Uhr an der Haustür. Da stand er und schaute den großen bronzenen Türklopfer an; aber als er nun auf den letzten die Luft mit mächtigem Klange durchbebenden Schlag der Turmuhr an der Kreuzkirche den Türklopfer ergreifen wollte, da verzog sich das metallene Gesicht im ekelhaften Spiel blauglühender Lichtblicke zum grinsenden Lächeln. Ach! es war ja das Äpfelweib vom schwarzen Tor. Die spitzigen Zähne klappten in dem schlaffen Maule zusammen, und in dem Klappern schnarrte es: »Du Narre — Narre — Narre — warte, warte! warum warst hinausgerannt! Narr!« — Entsetzt taumelte der Student Anselmus zurück, er wollte den Türpfosten ergreifen, aber seine Hand erfaßte die Klingelschnur und zog sie an, da läutete es stärker und stärker in gellenden Mißtönen, und durch das ganze öde Haus rief und spottete der Widerhall: Bald Dein Fall ins Kristall! — Den Studenten Anselmus ergriff ein Grausen, das im krampfhaften Fieberfrost durch alle Glieder bebte. Die Klingelschnur senkte sich hinab und wurde zur weißen durchsichtigen Riesenschlange, die umwand und drückte ihn, fester und fester ihr Gewinde schnürend, zusammen, daß die mürben zermalmten Glieder knackend zerbröckelten und sein Blut aus den Adern spritzte, eindringend in den durchsichtigen Leib der Schlange und ihn rot färbend. — Töte mich, töte mich! wollte er schreien in der entsetzlichen Angst, aber sein Geschrei war nur ein dumpfes Röcheln. — Die Schlange erhob ihr Haupt und legte die lange spitzige Zunge von glühendem Erz auf die Brust des Anselmus, da zerriß ein schneidender Schmerz jählings die Pulsader des Lebens und es vergingen ihm die Gedanken. — Als er wieder zu sich selbst kam, lag er auf seinem dürftigen Bettlein, vor ihm stand aber der Konrektor Paulmann und sprach: Was treiben Sie denn um des Himmels Willen für tolles Zeug, lieber Herr Anselmus!