Közzététel dátuma: Dec 18, 2015 11:51:3 PM
A levél
Késő délután volt; mire Utterson eljutott Jekyll doktor kapujához, ahol Poole tüstént bebocsátotta, és elvezette a konyhán meg egy udvaron keresztül (amely valaha kert volt), abba az épületbe, amelyet általában mint laboratóriumot vagy boncoló termet ismertek. A doktor egy híres sebész örököseitől vette a házat, s az ő szenvedélye inkább a kémia lévén, mint az anatómia, megváltoztatta a kert végében álló épület rendeltetését. Az ügyvédet most először fogadta lakásának ebben a részében, s az kíváncsian nézegette a I piszkos, ablaktalan épületet, kellemetlen, idegenkedő érzéssel tekintett körül, mikor áthaladt az előadótermen, mely valaha zsúfolásig megtelt mohó érdeklődésű diákokkal, most pedig elhagyatott volt és csendes; az asztal kémiai felszereléssel megrakva, padlója tele ládákkal, végigszórva csomagoló szalmával; homályos kupoláján alig-alig szűrődött át a fény. Túlsó végén lépcső vezetett egy vörös posztóval bevont ajtóhoz, s ezen az ajtón keresztül végre bejutott Utterson a doktor dolgozószobájába. Nagy helyiség volt ez, a falon körös-körül üvegszekrények, bútorzata, egyebek közt, egy nagy álló tükör és egy íróasztal; három piszkos, vasrácsos ablaka az udvarra nézett. Tűz égett a kandallóban, melynek párkányán meggyújtott lámpa állt, mert a köd már kezdte sűrűn megülni a házat - és itt ült, szorosan a tűzhöz húzódva, a halálos betegnek látszó Jekyll doktor. Nem állt fel, hogy elébe menjen látogatójának, csak felényújtotta hideg kezét, és elváltozott hangon üdvözölte.
- Nos - szólt Utterson, mihelyt Poole magukra hagyta őket -, hallotta-e az újságot?
A doktor összerezzent.
- Kiabálták a téren - mondotta. - Behallatszott az ebédlőmbe. - Egy szót csak - folytatta az ügyvéd. - Carew kliensem volt, de ön is az, és tudni szeretném, mi a teendőm. Csak nem volt olyan őrült, hogy elrejtse azt a frátert?
- Utterson, az élő Istenre esküszöm - kiáltotta a doktor - esküszöm, hogy rá se nézek többet! Becsületemre mondom, végeztem vele erre az életre. Mindennek vége. Ő különben igazán nem szorul a segítségemre; ön nem ismeri úgy, mint én; biztonságban van, tökéletes biztonságban, jegyezze meg, amit mondok: soha többet nem fognak hallani róla.
Az ügyvéd komoran hallgatta: nem tetszett neki barátja lázas viselkedése.
- Nagyon biztos lehet Hyde dolgában - mondta -, s az ön érdekében remélem, hogy igaza van. Ha bíróság elé kerülne az ügy, az ön nevét is belekeverhetik.
- Egészen biztos vagyok - válaszolt Jekyll. - Alapos okom van a bizonyosságra, de ezt senkivel sem közölhetem. Hanem egy kérdésben tanácsot adhatna nekem. Kaptam... kaptam egy levelet, és nem tudom, megmutassam-e a rendőrségnek, vagy sem. Szeretném az ön kezében hagyni, Utterson; ön bizonyára bölcsen fogja megítélni a dolgot... én annyira bízom önben!
- Attól fél, gondolom, hogy ez a levél Hyde nyomára vezethet - kérdezte az ügyvéd.
- Nem - felelte a másik. - Nem mondhatom, hogy törődném azzal, mi vár Hyde-ra; egyszer s mindenkorra végeztem vele. Saját jó híremre gondoltam, amit meglehetősen veszélyeztet ez a gyűlöletes ügy.
Utterson gondolkozott egy darabig; meglepte, de mégis megnyugtatta barátja önzése.
- Jó - mondta végül -, mutassa azt a levelet.
A levél furcsa, álló írással volt írva; alatta ez a név: "Edward Hyde"; meglehetős röviden az volt benne, hogy írójának jótevője, Jekyll doktor, akinek ő sokáig oly méltatlanul fizetett meg ezer nagylelkűségéért, ne tegyen semmit, semmi körülmények között, az ő biztonságáért, mert olyan módja van a menekülésre, amelyben föltétlenül megbízik.
Az ügyvédnek meglehetősen tetszett ez a levél; jobb színben tüntette fel ezt a bizalmas viszonyt, mint ő gondolta volna, és szemrehányást tett magának egynémely régebbi gyanújáért.
- Megvan még a borítéka? - kérdezte.
- Elégettem - felelte Jekyll -, mielőtt meggondoltam. volna, miről van szó. De nem volt rajta bélyeg. Küldte valakivel.
- Megtarthatom, míg alszom egyet a dologra? - kérdezte Utterson.
- Szeretném, ha ön döntene helyettem - volt a válasz. - Elvesztettem önbizalmamat.
- Jó, majd megfontolom - felelte az ügyvéd. - És most még egy szót: Hyde volt az, aki az ön végrendeletében az eltűnésére vonatkozó intézkedést diktálta?
A doktort mintha ájulás környékezte volna; összeszorította ajkát és bólintott.
- Tudtam - mondta Utterson. - Meg akarta gyilkolni önt. Örülhet, hogy szerencsésen megmenekült.
- Több ez, mint szerencse - válaszolta ünnepélyesen a doktor -, nagy lecke volt ez nekem... ó, Istenem, Utterson, micsoda lecke! - És egy pillanatra kezébe temette az arcát.
Távozóban az ügyvéd megállt, és egy-két. szót váltott Poole-lal.
- Mondja csak - szólította meg -, ma hoztak ide egy levelet; miféle ember adta át?
De Poole szentül állította, hogy semmi sem jött más úton, mint postával - azzal is csak nyomtatványok -, tette hozzá.
Ez újság hallatára. megújult félelemmel távozott a vendég. Nyilvánvaló, hogy a levél a laboratórium kapuja felől jutott be; lehetséges tehát, hogy a dolgozószobában íródott, s ha így van, azt már másképpen kell megítélni, és a legnagyobb óvatosságra van szükség.
Útközben hallotta, amint a rikkancsok rekedtre kiabálják magukat a gyalogjárókon: "Rendkívüli kiadás! Egy képviselő bestiális legyilkolása!"
Kliensének és barátjának volt ez halotti beszéde - és az ügyvéd nem tudta elfojtani azt a balsejtelmét, hogy egy másiknak becsületes neve el fog merülni a botrány örvényében. Mindenképpen kényes elhatározás előtt állott, és akármennyire bízott is mindig önmagában, most mégis tanácsra vágyott. Egyenesen nem kaphatott, de azt gondolta, véletlenül talán hozzájuthat valahogy.
Kisvártatva ott ült kandallója egyik oldalán; a másikon irodafőnöke, Mr. Guest, középen pedig, ügyesen kiszámított távolságra a tűztől, egy palack aszúbor, mely réges-régen lakott már háza pincéjének sötétségében. A köd szálltában elaludt a beborított város fölött, a lámpák ragyogtak, mint megannyi karbunkulus; s az alacsony felhők fullasztó takarója alatt a város zajló élete olyan hanggal hömpölygött a nagy ütőerekben, mint valami hatalmas szélvész. Hanem a szobát felvidította a tűz fénye. A palackban már régen feloldódtak a savak: a bor felséges színét megfinomította az idő, mint ahogy a festett ablak színe is gazdagabb lesz az évek folyamán, s a domboldali szőlőskerteket forró őszi délutánokon elborító izzás arra várt, hogy kiszabaduljon, és eloszlassa a londoni ködöt. Az ügyvéd észrevétlenül ellágyult. Nem volt e világon ember, aki előtt oly kevéssé tudott volna titkolózni, mint Guest előtt - és nem is volt mindig bizonyos abban, hogy nem árult-e el többet, mint akarta. Guest gyakran járt hivatalos ügyekben a doktor házánál, ismerte Poole-t; nagyon valószínű, hogy hallott arról, milyen otthonos Mr. Hyde a házban; levonhatta a maga következtetéseit: nem helyénvaló-e tehát, hogy lássa azt a levelet, mely világot deríthet erre a rejtélyre? Főként, mivel Guest, nagy tanulmányozója és szakértője lévén a kézírásoknak, természetesnek és magától értetődőnek találná ezt a lépést. Amellett az irodafőnök okos ember, aligha olvas el ilyen különös okiratot anélkül, hogy el ne hallatna valami megjegyzést, és Utterson ebből a megjegyzésből kiokoskodhatná, mit kell majd tennie.
- Szomorú dolog ez nagyon Sir Danvers-szel - mondotta.
- Igen, valóban. Nagy felháborodást keltett városszerte - válaszolta Guest. - Az az ember, persze, őrült volt.
- Szeretném hallani erről az ön véleményét - folytatta Utterson. - Van itt egy dokumentum, az ő kézírásával, köztünk maradjon, mert nemigen tudom, mitévők legyünk vele; nagyon, nagyon csúnya ügy. No de itt van, éppen önnek való csemege: egy gyilkos keze írása.
Guest szeme felragyogott; egyszeriben leült, és szenvedélyesen tanulmányozni kezdte a levelet.
- Nem - mondta -, nem őrült; hanem azt meg kell hagyni: különös egy írás.
- És mindenesetre különös az írója is - tette hozzá az ügyvéd. E pillanatban lépett be az inas egy levéllel.
- Jekyll doktortól jött? - kérdezte az irodafőnök. - Úgy rémlett nekem, mintha ismerném az írást. Valami magánügy, Utterson úr?
- Csak egy vacsorameghívás. Miért? Látni akarja?
- Egy pillanatra. Köszönöm - azzal az irodafőnök egymás mellé tette a két papírlapot, és buzgón összehasonlítgatta a rajtuk levő írást. - Köszönöm - mondta végül, és visszaadta mindkettőt. - Nagyon érdekes kézírás.
Elhallgattak, és Utterson habozott egy darabig.
- Miért hasonlította össze a két írást, Guest? - kérdezte hirtelen.
- Hát, uram - felelte az irodafőnök -, igen különös hasonlatosságra bukkantam; a két írás sok tekintetben azonos; csak különbözőképpen dőlnek.
- Valóban különös - szólt Utterson.
- Úgy van, amint ön mondja: valóban különös -- válaszolt Guest.
- Nem szeretnék beszélni erről a levélről, tudja, Guest mondta a principális.
- Értem - válaszolt az irodafőnök.
Mihelyt azonban Utterson egyedül maradt ez estén, bezárta a levelet a páncélszekrényébe, s ott is tartotta ezentúl.
- Hogyan! - gondolta. - Henry Jekyll még hamisító lesz egy gyilkos kedvéért!
És ereiben megfagyott a vér.
Incident of the Letter.
It was late in the afternoon, when Mr. Utterson found his way to Dr. Jekyll's door, where he was at once admitted by Poole, and carried down by the kitchen offices and across a yard which had once been a garden, to the building which was indifferently known as the laboratory or dissecting rooms. The doctor had bought the house from the heirs of a celebrated surgeon; and his own tastes being rather chemical than anatomical, had changed the destination of the block at the bottom of the garden. It was the first time that the lawyer had been received in that part of his friend's quarters; and he eyed the dingy, windowless structure with curiosity, and gazed round with a distasteful sense of strangeness as he crossed the theatre, once crowded with eager students and now lying gaunt and silent, the tables laden with chemical apparatus, the floor strewn with crates and littered with packing straw, and the light falling dimly through the foggy cupola. At the further end, a flight of stairs mounted to a door covered with red baize; and through this, Mr. Utterson was at last received into the doctor's cabinet. It was a large room fitted round with glass presses, furnished, among other things, with a cheval-glass and a business table, and looking out upon the court by three dusty windows barred with iron. The fire burned in the grate; a lamp was set lighted on the chimney shelf, for even in the houses the fog began to lie thickly; and there, close up to the warmth, sat Dr. Jekyll, looking deathly sick. He did not rise to meet his visitor, but held out a cold hand and bade him welcome in a changed voice.
"And now," said Mr. Utterson, as soon as Poole had left them, "you have heard the news?"
The doctor shuddered. "They were crying it in the square," he said. "I heard them in my dining-room."
"One word," said the lawyer. "Carew was my client, but so are you, and I want to know what I am doing. You have not been mad enough to hide this fellow?"
"Utterson, I swear to God," cried the doctor, "I swear to God I will never set eyes on him again. I bind my honour to you that I am done with him in this world. It is all at an end. And indeed he does not want my help; you do not know him as I do; he is safe, he is quite safe; mark my words, he will never more be heard of."
The lawyer listened gloomily; he did not like his friend's feverish manner. "You seem pretty sure of him," said he; "and for your sake, I hope you may be right. If it came to a trial, your name might appear."
"I am quite sure of him," replied Jekyll; "I have grounds for certainty that I cannot share with any one. But there is one thing on which you may advise me. I have—I have received a letter; and I am at a loss whether I should show it to the police. I should like to leave it in your hands, Utterson; you would judge wisely, I am sure; I have so great a trust in you."
"You fear, I suppose, that it might lead to his detection?" asked the lawyer.
"No," said the other. "I cannot say that I care what becomes of Hyde; I am quite done with him. I was thinking of my own character, which this hateful business has rather exposed."
Utterson ruminated awhile; he was surprised at his friend's selfishness, and yet relieved by it. "Well," said he, at last, "let me see the letter."
The letter was written in an odd, upright hand and signed "Edward Hyde": and it signified, briefly enough, that the writer's benefactor, Dr. Jekyll, whom he had long so unworthily repaid for a thousand generosities, need labour under no alarm for his safety, as he had means of escape on which he placed a sure dependence. The lawyer liked this letter well enough; it put a better colour on the intimacy than he had looked for; and he blamed himself for some of his past suspicions.
"Have you the envelope?" he asked.
"I burned it," replied Jekyll, "before I thought what I was about. But it bore no postmark. The note was handed in."
"Shall I keep this and sleep upon it?" asked Utterson.
"I wish you to judge for me entirely," was the reply. "I have lost confidence in myself."
"Well, I shall consider," returned the lawyer. "And now one word more: it was Hyde who dictated the terms in your will about that disappearance?"
The doctor seemed seized with a qualm of faintness; he shut his mouth tight and nodded.
"I knew it," said Utterson. "He meant to murder you. You had a fine escape."
"I have had what is far more to the purpose," returned the doctor solemnly: "I have had a lesson—O God, Utterson, what a lesson I have had!" And he covered his face for a moment with his hands.
On his way out, the lawyer stopped and had a word or two with Poole. "By the bye," said he, "there was a letter handed in to-day: what was the messenger like?" But Poole was positive nothing had come except by post; "and only circulars by that," he added.
This news sent off the visitor with his fears renewed. Plainly the letter had come by the laboratory door; possibly, indeed, it had been written in the cabinet; and if that were so, it must be differently judged, and handled with the more caution. The newsboys, as he went, were crying themselves hoarse along the footways: "Special edition. Shocking murder of an M.P." That was the funeral oration of one friend and client; and he could not help a certain apprehension lest the good name of another should be sucked down in the eddy of the scandal. It was, at least, a ticklish decision that he had to make; and self-reliant as he was by habit, he began to cherish a longing for advice. It was not to be had directly; but perhaps, he thought, it might be fished for.
Presently after, he sat on one side of his own hearth, with Mr. Guest, his head clerk, upon the other, and midway between, at a nicely calculated distance from the fire, a bottle of a particular old wine that had long dwelt unsunned in the foundations of his house. The fog still slept on the wing above the drowned city, where the lamps glimmered like carbuncles; and through the muffle and smother of these fallen clouds, the procession of the town's life was still rolling in through the great arteries with a sound as of a mighty wind. But the room was gay with firelight. In the bottle the acids were long ago resolved; the imperial dye had softened with time, as the colour grows richer in stained windows; and the glow of hot autumn afternoons on hillside vineyards, was ready to be set free and to disperse the fogs of London. Insensibly the lawyer melted. There was no man from whom he kept fewer secrets than Mr. Guest; and he was not always sure that he kept as many as he meant. Guest had often been on business to the doctor's; he knew Poole; he could scarce have failed to hear of Mr. Hyde's familiarity about the house; he might draw conclusions: was it not as well, then, that he should see a letter which put that mystery to right? and above all since Guest, being a great student and critic of handwriting, would consider the step natural and obliging? The clerk, besides, was a man of counsel; he could scarce read so strange a document without dropping a remark; and by that remark Mr. Utterson might shape his future course.
"This is a sad business about Sir Danvers," he said.
"Yes, sir, indeed. It has elicited a great deal of public feeling," returned Guest. "The man, of course, was mad."
"I should like to hear your views on that," replied Utterson. "I have a document here in his handwriting; it is between ourselves, for I scarce know what to do about it; it is an ugly business at the best. But there it is; quite in your way: a murderer's autograph."
Guest's eyes brightened, and he sat down at once and studied it with passion. "No sir," he said: "not mad; but it is an odd hand."
"And by all accounts a very odd writer," added the lawyer.
Just then the servant entered with a note.
"Is that from Dr. Jekyll, sir?" inquired the clerk. "I thought I knew the writing. Anything private, Mr. Utterson?"
"Only an invitation to dinner. Why? Do you want to see it?"
"One moment. I thank you, sir;" and the clerk laid the two sheets of paper alongside and sedulously compared their contents. "Thank you, sir," he said at last, returning both; "it's a very interesting autograph."
There was a pause, during which Mr. Utterson struggled with himself. "Why did you compare them, Guest?" he inquired suddenly.
"Well, sir," returned the clerk, "there's a rather singular resemblance; the two hands are in many points identical: only differently sloped."
"Rather quaint," said Utterson.
"It is, as you say, rather quaint," returned Guest.
"I wouldn't speak of this note, you know," said the master.
"No, sir," said the clerk. "I understand."
But no sooner was Mr. Utterson alone that night, than he locked the note into his safe, where it reposed from that time forward. "What!" he thought. "Henry Jekyll forge for a murderer!" And his blood ran cold in his veins.