Tizedik vigília
Anselmus diák szenvedései az üvegpalackban - A gimnazisták és a joghallgatók boldog élete - Csata Lindhorst levéltáros könyvtárszobájában - A szalamandra győzelme és Anselmus diák kiszabadítása
Joggal kételkedem benne, szíves olvasó, hogy valaha be lettél volna zárva egy üvegpalackba, hacsak nem valami élénk ingerkedő álom nyűgözött ilyen bűbájoskodó mesterkedéssel. Ha már álmodtál volna ilyesmit, akkor igen élénken átérezheted a szegény Anselmus diák nyomorúságát; ám ha soha hasonlót nem álmodtál, akkor élénk képzelőtehetséged Anselmus és az én kedvemért néhány pillanatra téged is bezár a kristálypalackba. Vakító ragyogás övez, a tárgyak körös-körül ragyogó szivárványszínekkel megvilágítva és keretezve tűnnek elő... minden remeg és inog és reng a csillogásban... te mozdulatlanul úszol, mint valami keményre fagyott éterben, amely úgy összeszorít, hogy a szellem hiába akar parancsolni a halott testnek. A mázsás teher egyre súlyosabban nehezedik melledre... minden lélegzetvétel egyre jobban és jobban emészti a kevés levegőt, ami még fel s alá lengedezik a szűk helyen... ütőereid felduzzadnak és szörnyű rettegéstől hasogatva minden idegszálad vérezve vonaglik halálfélelmedben. Légy részvéttel, nyájas olvasó, a boldogtalan Anselmus diák iránt, aki üvegfogságban e kimondhatatlan kínlódás martalékává lett; de jól érezte, hogy a halál nem válthatja meg, mert vajon mély ájulásából, amelybe túláradó szenvedései miatt zuhant, nem ébredt-e fel, amikor a reggeli nap ragyogón és barátságosan betekintett a szobába és nem kezdődött-e elölről kínlódása?... Egyetlen tagját sem bírta mozdítani, de gondolatai nekiütődtek az üvegnek, s hamisan hangzó csengéssel elbódították, és a szavak helyett, amelyekkel egyébként bensejéből szelleme szólott hozzá, most csak a téboly tompa dübörgését hallotta. Elkeseredésében felkiáltott: "Ó, Serpentina! Serpentina, ments meg a pokol e szenvedésétől!" És úgy rémlett neki, mintha halk sóhajok lebegnék körül, amelyek mint átlátszó zöld bodzalevelek rakódtak le az üvegre, megszűnt a hangzavar és eltűnt a vakító, őrjítő fény, és Anselmus szabadabban lélegzett.
- Vajon nem pusztán magam vagyok-e okozója nyomorúságomnak? Ó! Nem ellened vétkeztem-e, te bájos, szeretett Serpentina? Nem tápláltam-e hitvány kételyeket veled szemben? Nem vesztettem-e el hitemet és vele együtt mindent, de mindent, ami boldoggá tehetett? Ó, most már nyilván sohasem leszel az enyém, számomra elveszett az aranycserép, és soha többé nem láthatom csodáit. Ó, csak egyetlenegyszer szeretnélek még látni, hallani bájos, édes hangodat, kedves Serpentinám!
Mély, metsző fájdalmában így panaszkodott Anselmus diák, de ekkor közvetlenül mellette így szólt valaki:
- Egyáltalán nem tudom, diák úr, mit akar és miért jajong ily szörnyen?
Anselmus észrevette, hogy mellette, ugyanazon állványon még öt palack áll, amelyekben három gimnazistát és két joghallgatót pillantott meg.
- Ó, uraim és társaim a szerencsétlenségben - kiáltotta -, hogyan is lehetnek ilyen gondtalanok, sőt ilyen jókedvűek, mint derűs arcukon látom? Hiszen önök ugyanúgy üvegpalackokba vannak zárva, mint jómagam, és nem mozdulhatnak, sőt még értelmeset sem gondolhatnak anélkül, hogy ne keletkezzék csengő és rikácsoló ördögi lárma, és fejükben szörnyen ne zúgna és búgna minden. De bizonyára nem hisznek a szalamandrában és a zöld kígyóban.
- Maga, diák uram, összevissza fecseg - válaszolta az egyik gimnazista -, soha még jobban nem éreztük magunkat, mint most, mert a species tallérok, amelyeket a bolond levéltárostól mindenféle zűrzavaros másolásért kaptunk, jól jönnek nekünk; már nem kell betéve megtanulnunk mindenféle olasz karéneket, mindennap elmegyünk Josephhez vagy valamilyen más kocsmába, élvezzük a dupla sört, olykor szemébe nézünk egy-egy csinos kislánynak, igazi diákok módjára énekeljük a "Gaudeamus igitur"-t*, és nagyon vidámak vagyunk.
- Az uraknak igazuk is van - szólt közbe az egyik jogász -, én is pompásan el vagyok látva species tallérokkal, akár itt mellettem a kolléga úr, és szorgalmasan sétálgatok a szőlőben ahelyett, hogy az undok aktafirkálás mellett négy fal között üldögéljek.
- De kitűnő, tiszteletre méltó uraim - mondta Anselmus diák -, hát önök nem érzik, hogy mindahányan üvegpalackban ülnek, és meg sem moccanhatnak benne, nemhogy sétálhatnának?
Erre a gimnazisták és a jogászok nagyot nevettek és így kiáltottak:
- A diák bolond, azt képzeli, hogy üvegpalackban ül, holott az Elba hídján áll és éppen a vízbe néz. Menjünk hát tovább!
- Ó! - sóhajtott Anselmus. - Ők sohasem látták a bájos Serpentinát, nem tudják, mi a szabadság és az élet, ha az ember hisz és szerelmes, ezért nem érzik a nyomasztó fogságot, amelybe a szalamandra zárta őket balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt, de én szerencsétlen, belepusztulok a szégyenbe és nyomorúságba, ha ő, akit oly kimondhatatlanul szeretek, meg nem ment.
Ekkor Serpentina hangja lengett és susogott át a szobán:
- Anselmus! Higgy, szeress, remélj!
És hangja besugárzott Anselmus fogságába, s a kristály kénytelen volt engedni hatalmának, és kitágult, úgy hogy a diák keble megmozdulhatott és felemelkedhetett! Egyre inkább csökkentek kínjai, és most észrevette, hogy Serpentina még szereti, és csak Serpentina teszi elviselhetővé tartózkodását a kristályban. Nem törődött többé könnyelmű társaival a szerencsétlenségben, gondolatait és lelkét csak Serpentina felé fordította. De a másik oldal felől hirtelen tompa, ellenszenves moraj keletkezett. Csakhamar megállapíthatta, hogy a morajlás egy ócska, félig törött fedelű kávéskannából ered, amely vele szemközt egy kis szekrényen állott. Mikor élesebben szemügyre vette, egyre inkább kirajzolódtak egy öreg, töpörödött vénasszony arcának csúf vonásai, és az állvány előtt hamarosan ott állt a Schwarzes Tor almáskofája. Vigyorgott és ránevetett, és rikácsoló hangon kiáltozta:
- Lám, lám, gyerekecském! Most ugye ki kell tartanod? Kristályba kerültél!... Régen megjövendöltem neked.
- Gúnyolj és csúfolj csak, átkozott boszorkány - mondta Anselmus diák -, mindenről te tehetsz, de a szalamandra majd lesújt rád, te hitvány marharépa!
- Hohó! - válaszolt az öregasszony. - Csak ne olyan büszkén! Fiacskáim arcába tapostál, az én orromat is megégetted, de mégis jót akarok neked, te csirkefogó, mert egyébként illedelmes ember voltál, és a leánykám is jó szívvel van irántad. De a kristályból nem kerülsz ki, ha én nem segítek neked; hozzád fel nem jutok, csakhogy a komámasszony, a patkány, aki itt mindjárt feletted, a padláson lakik, majd kettérágcsálja a deszkát, amelyen állasz, akkor legurulsz és én felfoglak a kötényemben, hogy be ne verd az orrodat, hanem szépen megőrizhesd sima arcodat, és akkor azon nyomban elviszlek Veronika kisasszonyhoz; feleségül veszed, mihelyt udvari tanácsos lesz belőled.
- Távozz tőlem, sátánfajzat - kiáltott haragosan Anselmus diák -, csak a te pokoli mesterkedésed vitt engem a bűnbe, amelyért most vezekelnem kell. De türelmesen elviselek mindent, mert csak itt élhetek, ahol a bájos Serpentina szerelemmel és vigasztalással vesz körül. Halld hát, szipirtyó, és rémüldözz! Szembeszegülök hatalmaddal, mindörökké csak Serpentinát szeretem... sohasem akarok udvari tanácsos lenni... sohasem akarom látni Veronikát, aki általad rosszra csábított! Ha a zöld kígyó nem lehet enyém, inkább pusztítson el a fájdalom és a vágyakozás! Takarodj innen... takarodj innen, te gyalázatos boszorkányfajzat.
A vénasszony nagyot nevetett, rikácsolása betöltötte az egész szobát, és ezt kiabálta:
- Akkor csak maradj itt és pusztulj el, de ideje, hogy munkához lássak, mert még másfajta elintéznivalóm is van itt!
Levetette fekete kabátját, és ott állott undorító meztelenségében, azután körbeforgott, és ekkor nagy fóliánsok estek le; pergamenlapokat tépett ki belőlük, gyorsan valamilyen tákolmánnyá fűzte össze, és testére öltötte őket, így csakhamar olyan lett, mintha furcsa, tarka pikkelyes páncélba öltözött volna. Az asztalon levő tintatartóból tüzet okádva ugrott elő a fekete kandúr, és az öregasszony felé üvöltött, mire a boszorkány hangosan felujjongott, és vele együtt eltűnt az ajtón át. Anselmus észrevette, hogy a kék szoba felé tartottak; távolról csakhamar sziszegést és zúgást hallott, a kert madarai kiáltoztak, a papagáj rikácsolt:
- Ne hagyj cserben... ne hagyj cserben... rablás... rablás!
Ebben a pillanatban visszarohant a vénasszony a szobába, kezében hozta az aranycserepet és szörnyű mozdulatok kíséretében vadul kiáltozott a levegőbe:
- Sok szerencsét! Sok szerencsét, fiacskám!... Öld meg a zöld kígyót, rajta, fiacskám!
Anselmusnak úgy rémlett, hogy keserves sóhajt hall, Serpentina hangját. Ekkor borzalom és elkeseredés fogta el. Összeszedte minden erejét, úgy érezte, minden idege és valamennyi ere szétpattan, teljes erejéből belevágott a kristályba... metsző hang hatolt át a szobán és ragyogó damaszt köntösében megjelent az ajtóban a levéltáros.
- Hé, hej! Csürhe népség, őrült lidérc... boszorkányság... ide, hé! - kiáltotta.
A vénasszony fekete hajszálai égnek meredtek, mint a borosta, izzó vörös szeme pokoli tűzben felragyogott, és hatalmas szájának hegyes fogait összeszorítva sziszegte:
- Gyorsan... gyorsan... siess ki... sisteregj, sisteregj! - és nevetett és mekegett, gúnyolódva és csúfolódva; erősen magához szorította az arany virágcserepet és marokkal szórta belőle a fényes földet a levéltárosra, de mihelyt a föld hozzáért a levéltáros köntöséhez, virággá változott és lehullott róla. Ekkor fellángoltak és lobogtak a köntös liliomai, és a levéltáros a sistergő lánggal égő liliomokat a boszorkányra dobta, az meg üvöltött fájdalmában; de amint a magasba ugrált, és pergamenpáncélját rázta, kihunytak a liliomok és hamuvá estek szét.
- Fürgén, csak neki, fiam! - rikácsolt a vénasszony, a kandúr felemelkedett a levegőbe, és a levéltáros feje fölött elzúgott az ajtó felé, de a nagy szürke papagáj elébe repült és görbe csőrével torkába kapott, hogy vörös, tüzes vér ömlött a nyakából. Serpentina hangja felkiáltott:
- Meg vagyunk mentve! Meg vagyunk mentve!
A vénasszony haragosan, elkeseredve nekiugrott a levéltárosnak, maga mögé dobta az arany virágcserepet, és fonnyadt öklének hosszú ujjait szétterpesztve bele akart kapaszkodni a levéltárosba, de Lindhorst gyorsan letépte köntösét és a boszorkány felé dobta. Ekkor a pergamenlapokból sistergő kék lángok sziszegtek és szikráztak és zúgtak elő, és a vén banya üvöltő jajveszékeléssel fetrengett, és igyekezett egyre több földet kikaparni az aranycserépből, egyre több lapot kiragadni a könyvekből, hogy elfojtsa a lobogó lángot, és valahányszor sikerült földet vagy pergamenlapokat magára szórni, mindannyiszor kialudt a tűz. Most azonban, mintha a levéltáros bensejéből erednének, lobogó, sistergő sugarak lövelltek a vénasszonyra.
- Hé, hej, csak előre... dicsőség a szalamandrának! - harsogott a szobán keresztül a levéltáros hangja, és a rikácsoló vénasszony körül százával tekeredtek tüzes körben a villámok. Az őrjöngő harcban száguldva, zúgva hajszolta egymást a papagáj és a kandúr, de végül is a papagáj erős szárnyaival a földre sújtotta a kandúrt, és karmaival átdöfte és lefogta, úgyhogy a kandúr szörnyen üvöltött és nyögött halálfélelmében; majd a papagáj éles csőrével kivájta az izzó szempárt, hogy csak úgy fröcskölt belőle az égő tajték. Most onnan, ahol a vénasszony a földre zuhant, sűrű füstgomolyag szállt fel, és a köntös alatt fekvő boszorkány üvöltése, szörnyű metsző jajgatása elszállt a messzeségbe. A füst, amely átható szaggal tovaterjedt, elpárolgott, a levéltáros felemelte köntösét, és alatta egy undorító marharépa feküdt.
- Tisztelt levéltáros úr, itt hozom a legyőzött ellenséget! - szólt a papagáj, és csőrével egy fekete hajszálat nyújtott át Lindhorst levéltárosnak.
- Nagyon jól van, kedvesem - válaszolta a levéltáros -, itt fekszik az én legyőzött ellenségem is, legyen olyan jó, intézze el most már a továbbiakat is; mint csekély jutalmat, még kap tőlem hat kókuszdiót és egy új szemüveget is, mert mint látom, a kandúr gyalázatosan összetörte pápaszemét.
- Életem végéig az öné vagyok, tisztelt barátom és jóakaróm - felelt rendkívül elégedetten a papagáj, csőrébe fogta a marharépát és kirepült vele az ablakon, melyet Lindhorst levéltáros kinyitott előtte. A levéltáros megragadta az arany virágcserepet, és hangosan így kiáltott:
- Serpentina! Serpentina!
De mikor Anselmus diák, rendkívül örvendezve ama gyalázatos asszony pusztulásának, aki őt a romlásba taszította, a levéltárosra nézett, ismét a szellemfejedelem magas, fenséges alakját látta, aki leírhatatlanul kedvesen és méltósággal nézett fel rá.
- Anselmus - szólott a szellemfejedelem -, hitetlenségedben nem te vagy a bűnös, hanem az ellenséges erő, mely rombolva igyekezett bensődbe hatolni és meghasonlást szítani benned. Te megőrizted hűségedet, légy hát szabad és boldog!
Villám cikázott át Anselmus bensején, a kristálycsengők csodás hármashangzata erősebben és hatalmasabban csendült fel, mint valaha is hallotta - minden idegszála és sejtje megremegett - az akkord pedig egyre jobban szétáradt a szobában; az Anselmust magába záró palack széthasadt, és ő a bájos, szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetette magát.
Gaudeamus igitur: egy régi latin diákdal kezdősora ("Örvendjünk tehát"), a dal ma is népszerű ballagási ének.
Zehnte Vigilie.
Die Leiden des Studenten Anselmus in der gläsernen Flasche. — Glückliches Leben der Kreuzschüler und Praktikanten. — Die Schlacht im Bibliothekzimmer des Archivarius Lindhorst. — Sieg des Salamanders und Befreiung des Studenten Anselmus.
Mit Recht darf ich zweifeln, daß Du, günstiger Leser, jemals in einer gläsernen Flasche verschlossen gewesen sein solltest, es sei denn, daß ein lebendiger neckhafter Traum Dich einmal mit solchem feeischen Unwesen befangen. War das der Fall, so wirst Du das Elend des armen Studenten Anselmus recht lebhaft fühlen. Hast Du aber auch dergleichen nie geträumt, so schließt Dich Deine rege Phantasie mir und dem Anselmus zu Gefallen wohl auf einige Augenblicke in das Kristall ein. — Du bist von blendendem Glanze dicht umflossen, alle Gegenstände ringsumher erscheinen Dir von strahlenden Regenbogenfarben erleuchtet und umgeben — alles zittert und wankt und dröhnt im Schimmer — Du schwimmst regungs- und bewegungslos wie in einem festgefrornen Äther, der Dich einpreßt, sodaß der Geist vergebens dem toten Körper gebietet. Immer gewichtiger und gewichtiger drückt die zentnerschwere Last Deine Brust — immer mehr und mehr zehrt jeder Atemzug die Lüftchen weg, die im engen Raum noch auf- und niederwallten — Deine Pulsadern schwellen auf und von gräßlicher Angst durchschnitten zuckt jeder Nerv im Todeskampfe blutend. — Habe Mitleid, günstiger Leser, mit dem Studenten Anselmus, den diese namenlose Marter in seinem gläsernen Gefängnisse ergriff; aber er fühlte wohl, daß der Tod ihn nicht erlösen könne: denn erwachte er nicht aus der tiefen Ohnmacht, in die er im Übermaß seiner Qual versunken, als die Morgensonne in das Zimmer hell und freundlich hineinschien und fing seine Marter nicht von neuem an? Er konnte kein Glied regen; aber seine Gedanken schlugen an das Glas, ihn im mißtönenden Klange betäubend und er vernahm statt der Worte, die der Geist sonst aus dem Innern gesprochen, nur das dumpfe Brausen des Wahnsinns. — Da schrie er auf in Verzweiflung: »O Serpentina — Serpentina, rette mich von dieser Höllenqual!« Und es war als umwehten ihn leise Seufzer, die legten sich um die Flasche wie grüne durchsichtige Holunderblätter; das Tönen hörte auf, der blendende verwirrende Schein war verschwunden und er atmete freier. »Bin ich denn nicht an meinem Elende lediglich selbst Schuld? ach! habe ich nicht gegen Dich selbst, holde, geliebte Serpentina gefrevelt? habe ich nicht schnöde Zweifel gegen Dich gehegt? habe ich nicht den Glauben verloren und mit ihm alles, alles was mich hoch beglücken sollte? Ach Du wirst nun wohl nimmer mein werden, für mich ist der goldne Topf verloren, ich darf seine Wunder nimmermehr schauen! Ach, nur ein einziges Mal möcht' ich Dich sehen, Deine holde süße Stimme hören, liebliche Serpentina!« — So klagte der Student Anselmus von tiefem schneidendem Schmerz ergriffen; da sagte jemand dicht neben ihm: »Ich weiß garnicht was Sie wollen, Herr Studiosus, warum lamentieren Sie so über alle Maßen?« — Der Student Anselmus wurde gewahr, daß neben ihm auf demselben Repositorium noch fünf Flaschen standen, in welchen er drei Kreuzschüler und zwei Praktikanten erblickte. — »Ach, meine Herren und Gefährten im Unglück,« rief er aus, »wie ist es Ihnen denn möglich, so gelassen, ja so vergnügt zu sein, wie ich es an Ihren heitern Mienen bemerke? Sie sitzen ja doch eben so gut eingesperrt in gläsernen Flaschen als ich und können sich nicht regen und bewegen, ja nicht einmal was Vernünftiges denken, ohne daß ein Mordlärmen entsteht mit Klingen und Schallen und ohne daß es Ihnen im Kopfe ganz schrecklich saust und braust. Aber Sie glauben gewiß nicht an den Salamander und an die grüne Schlange!« — Sie faseln wohl, mein Herr Studiosus,« erwiderte ein Kreuzschüler, »nie haben wir uns besser befunden als jetzt: denn die Speziestaler, welche wir von dem tollen Archivarius erhalten für allerlei konfuse Abschriften, tun uns wohl; wir dürfen jetzt keine italienischen Chöre mehr auswendig lernen, wir gehen jetzt alle Tage zu Josephs oder sonst in andere Kneipen, lassen uns das Doppelbier wohl schmecken, sehen auch wohl einem hübschen Mädchen in die Augen, singen wie wirkliche Studenten: gaudeamus igitur und sind seelenvergnügt.« — »Die Herren haben ganz recht,« fiel ein Praktikant ein, »auch ich bin mit Speziestalern reichlich versehen, wie hier mein teurer Kollege nebenan und spaziere fleißig auf den Weinberg, statt bei der leidigen Aktenschreiberei zwischen vier Wänden zu sitzen.« — »Aber meine besten wertesten Herren,« sagte der Student Anselmus, »spüren Sie es denn nicht, daß Sie alle samt und sonders in gläsernen Flaschen sitzen und sich nicht regen und bewegen, viel weniger umherspazieren können?« — Da schlugen die Kreuzschüler und die Praktikanten eine helle Lache auf und schrien: »Der Studiosus ist toll, er bildet sich ein in einer gläsernen Flasche zu sitzen und steht auf der Elbbrücke und sieht gerade hinein ins Wasser. Gehen wir nur weiter!« — »Ach,« seufzte der Student, »die schauten niemals die holde Serpentina, sie wissen nicht was Freiheit und Leben in Glauben und Liebe ist! deshalb spüren sie nicht den Druck des Gefängnisses, in das sie der Salamander bannte, ihrer Torheit, ihres gemeinen Sinnes wegen; aber ich Unglücklicher werde vergehen in Schmach und Elend, wenn sie, die ich so unaussprechlich liebe, mich nicht rettet.« — Da wehte und säuselte Serpentina's Stimme durch das Zimmer: »Anselmus! glaube, liebe, hoffe!« — Und jeder Laut strahlte in das Gefängnis des Anselmus hinein und das Kristall mußte seiner Gewalt weichen und sich ausdehnen, daß die Brust des Gefangenen sich regen und bewegen konnte. Immer mehr verringerte sich die Qual seines Zustandes und er merkte wohl, daß ihn Serpentina noch liebe und daß nur sie es sei, die ihm den Aufenthalt in dem Kristall erträglich mache. Er bekümmerte sich nicht mehr um seine leichtsinnigen Unglücksgefährten, sondern richtete Sinn und Gedanken nur auf die holde Serpentina. — Aber plötzlich entstand von der andern Seite her ein dumpfes widriges Gemurmel. Er konnte bald deutlich bemerken, daß dies Gemurmel von einer alten Kaffeekanne mit halbzerbrochenem Deckel herrührte, die ihm gegenüber auf einem kleinen Schrank hingestellt war. Sowie er schärfer hinschaute, entwickelten sich immer mehr die garstigen Züge eines alten verschrumpften Weibergesichts und bald stand das Äpfelweib vom schwarzen Tor vor dem Repositorium. Die grinste und lachte ihn an und rief mit gellender Stimme: »Ei, ei, Kindchen! — mußt Du nun ausharren? — Ins Kristall nun Dein Fall! hab' ich Dir's nicht längst vorausgesagt?« — »Höhne und spotte nur, Du verdammtes Hexenweib,« sagte der Student Anselmus, »Du bist Schuld an allem, aber der Salamander wird Dich treffen, Du schnöde Runkelrübe!« — »Ho, ho!« erwiderte die Alte, »nur nicht so stolz! Du hast meinen Söhnlein ins Gesicht getreten, Du hast mir die Nase verbrannt, aber doch bin ich Dir gut, Du Schelm, weil Du sonst ein artiger Mensch warst und mein Töchterchen ist Dir auch gut. Aus dem Kristall kommst Du aber nun einmal nicht, wenn ich Dir nicht helfe; hinauflangen zu Dir kann ich nicht; aber meine Frau Gevatterin, die Ratte, welche gleich über Dir auf dem Boden wohnt, die soll das Brett entzweinagen, auf dem Du stehst, dann purzelst Du hinunter und ich fange Dich auf in der Schürze, damit Du Dir die Nase nicht zerschlägst, sondern fein Dein glattes Gesichtlein erhältst und ich trage Dich flugs zu Mamsell Veronika, die mußt Du heiraten, wenn Du Hofrat geworden.« — »Laß ab von mir, Satansgeburt,« schrie der Student Anselmus voller Grimm, »nur Deine höllischen Künste haben mich zu dem Frevel gereizt, den ich nun abbüßen muß. — Aber geduldig ertrage ich alles: denn nur hier kann ich sein, wo die holde Serpentina mich mit Liebe und Trost umfängt! — Hör' es Alte und verzweifle! Trotz biete ich Deiner Macht, ich liebe ewiglich nur Serpentina — ich will nie Hofrat werden — nie die Veronika schauen, die mich durch Dich zum Bösen verlockt! — Kann die grüne Schlange nicht mein werden, so will ich untergehen in Sehnsucht und Schmerz! — Hebe Dich weg — hebe Dich weg — Du schnöder Wechselbalg!« — Da lachte die Alte auf, daß es im Zimmer gellte und rief: »So sitze denn und verderbe, aber nun ist's Zeit ans Werk zu gehen: denn mein Geschäft hier ist noch von anderer Art.« — Sie warf den schwarzen Mantel ab und stand da in ekelhafter Nacktheit, dann fuhr sie in Kreisen umher und große Folianten stürzten herab, aus denen riß sie Pergamentblätter, und diese im künstlichen Gefüge schnell zusammenheftend und auf den Leib ziehend, war sie bald wie in einen seltsamen bunten Schuppenharnisch gekleidet. Feuersprühend sprang der schwarze Kater aus dem Tintenfasse, das auf dem Schreibtische stand und heulte der Alten entgegen, die laut aufjubelte und mit ihm durch die Tür verschwand. Anselmus merkte, daß sie nach dem blauen Zimmer gegangen und bald hörte er es in der Ferne zischen und brausen, die Vögel im Garten schrien, der Papagei schnarrte: »Rette — rette! Raub — Raub!« — In dem Augenblick kam die Alte ins Zimmer zurückgesprungen, den goldenen Topf auf dem Arm tragend und mit gräßlicher Geberde wild durch die Lüfte schreiend: »Glück auf! — Glück auf! — Söhnlein — töte die grüne Schlange! auf, Söhnlein, auf!« — Es war dem Anselmus als höre er ein tiefes Stöhnen, als höre er Serpentina's Stimme. Da ergriff ihn Entsetzen und Verzweiflung. — Er raffte alle seine Kräfte zusammen; er stieß mit Gewalt, als sollten Nerven und Adern zerspringen, gegen das Kristall — ein schneidender Klang fuhr durch das Zimmer und der Archivarius stand in der Tür in seinem glänzenden damastnen Schlafrock; »Hei, hei! Gesindel, toller Spuk — Hexenwerk — hierher — heisa!« So schrie er. Da richteten sich die schwarzen Haare der Alten wie Borsten empor, ihre glutroten Augen erglänzten von höllischem Feuer und die spitzigen Zähne des weiten Rachens zusammenbeißend, zischte sie: »frisch — frisch 'raus — zisch aus, zisch aus! und lachte und meckerte höhnend und spottend und drückte den goldnen Topf fest an sich und warf daraus Fäuste voll glänzender Erde auf den Archivarius, aber so wie die Erde den Schlafrock berührte, wurden Blumen daraus, die herabfielen. Da flackerten und flammten die Lilien des Schlafrocks empor und der Archivarius schleuderte die in knisterndem Feuer brennenden Lilien auf die Hexe, die vor Schmerz heulte; aber indem sie in die Höhe sprang und den pergamentnen Harnisch schüttelte, verlöschten die Lilien und zerfielen in Asche. »Frisch darauf, mein Junge!« kreischte die Alte, da fuhr der Kater auf in die Luft und brauste fort nach der Tür über den Archivarius; aber der graue Papagei flatterte ihm entgegen und faßte ihn mit dem krummen Schnabel im Genick, daß rotes feuriges Blut ihm aus dem Halse stürzte und Serpentina's Stimme rief: »Gerettet! — gerettet!« — Die Alte sprang voll Wut und Verzweiflung auf den Archivarius los, sie warf den Topf hinter sich und wollte, die langen Finger der dürren Fäuste emporspreizend, den Archivarius umkrallen; aber dieser riß schnell den Schlafrock herunter und schleuderte ihn der Alten entgegen. Da zischten und sprühten und brausten blaue knisternde Flammen aus den Pergamentblättern und die Alte wälzte sich im heulenden Jammer und trachtete immer mehr Erde aus dem Topfe zu greifen, immer mehr Pergamentblätter aus den Büchern zu erhaschen, um die lodernden Flammen zu ersticken; und wenn ihr es gelang Erde oder Pergamentblätter auf sich zu stürzen, verlöschte das Feuer. Aber nun fuhren wie aus dem Innern des Archivarius flackernde zischende Strahlen auf die Alte. »Hei, hei! drauf und dran — Sieg dem Salamander!« dröhnte die Stimme des Archivarius durch das Zimmer, und hundert Blitze schlängelten sich in feurigen Kreisen um die kreischende Alte. Sausend und brausend fuhren in wütendem Kampfe Kater und Papagei umher; aber endlich schlug der Papagei mit den starken Fittichen den Kater zu Boden und mit den Krallen ihn durchspießend und festhaltend, daß er in der Todesnot gräßlich heulte und ächzte, hackte er ihm mit dem scharfen Schnabel die glühenden Augen aus, daß der brennende Gischt herausspritzte. — Dicker Qualm strömte da empor, wo die Alte zur Erde niedergestürzt unter dem Schlafrock gelegen; ihr Geheul, ihr entsetzliches schneidendes Jammergeschrei verhallte in weiter Ferne. Der Rauch, der sich mit durchdringendem Gestank verbreitet, verdampfte, der Archivarius hob den Schlafrock auf und unter demselben lag eine garstige Runkelrübe. »Verehrter Herr Archivarius, hier bringe ich den überwundenen Feind,« sprach der Papagei, indem er den [dem] Archivarius Lindhorst ein schwarzes Haar im Schnabel darreichte. »Sehr gut, mein Lieber,« antwortete der Archivarius, »hier liegt auch meine überwundene Feindin, besorgen Sie gütigst nunmehr das Übrige; noch heute erhalten Sie als ein kleines Douceur sechs Kokosnüsse und eine neue Brille, da, wie ich sehe, der Kater Ihnen die Gläser schändlich zerbrochen.« — »Lebenslang der Ihrige, verehrungswürdiger Freund und Gönner!« versetzte der Papagei sehr vergnügt, nahm die Runkelrübe in den Schnabel und flatterte damit zum Fenster hinaus, das ihm der Archivarius Lindhorst geöffnet.
Dieser ergriff den goldenen Topf und rief stark: »Serpentina, Serpentina!« — Aber wie nun der Student Anselmus hoch erfreut über den Untergang des schnöden Weibes, das ihn ins Verderben gestürzt, den Archivarius anblickte, da war es wieder die hohe majestätische Gestalt des Geisterfürsten, die mit unbeschreiblicher Anmut und Würde zu ihm hinaufschaute. — »Anselmus,« sprach der Geisterfürst, »nicht Du, sondern nur ein feindliches Prinzip, das zerstörend in Dein Inneres zu dringen und Dich mit Dir selbst zu entzweien trachtete, war Schuld an Deinem Unglauben. Du hast Deine Treue bewährt, sei frei und glücklich.« Ein Blitz zuckte durch das Innere des Anselmus, der herrliche Dreiklang der Kristallglocken ertönte stärker und mächtiger, als er ihn je vernommen — seine Fibern und Nerven erbebten — aber immer mehr anschwellend dröhnte der Akkord durch das Zimmer, das Glas, welches den Anselmus umschlossen, zersprang und er stürzte in die Arme der holden lieblichen Serpentina.