Közzététel dátuma: Oct 01, 2015 5:21:18 PM
Három hét múlva olyan állapotban voltam, hogy elhagyhattam a szobámat, és fel-alá járkálhattam a házban. Az első estén, melyet fenn töltöttem, megkértem Catherine-t, olvasson fel nekem valamit, mert szemem meggyöngült. A könyvtárban voltunk: gazdánk lefeküdt már. Úgy láttam, kissé kelletlenül egyezett bele. Azt gondolván, hogy talán szokásos olvasmányaim nincsenek ínyére, rábíztam, válassza ki ő maga a könyvet. Egyik kedvelt művét vette elő, és megszakítás nélkül, csaknem egy óra hosszat olvasott. Majd mind sűrűbben kérdezte:
- Nem fáradt még, Ellen? Nem lenne jobb, ha lefeküdne már? Beteg lesz, ha ilyen soká marad fenn, Ellen.
- Nem, nem, drágám, egyáltalán nem vagyok fáradt - feleltem mindig.
Látván, hogy így nem boldogul velem, más módot választott, hogy tudtomra adja, mennyire nincs kedvére ez a foglalkozás. Ásítozni és nyújtózkodni kezdett, majd így szólt:
- Ellen, elfáradtam.
- Jól van, hagyjuk abba az olvasást és beszélgessünk.
Ez még rosszabb volt. Izgett-mozgott, sóhajtozott, óráját nézegette, majd nyolc órakor felment szobájába, kábultan az álmosságtól... Legalábbis ezt gondolhattam nyűgös pillantásáról és leragadó szempilláiról, melyeket szüntelenül dörzsölgetett. Másnap este még türelmetlenebbnek mutatkozott, s a harmadik estén, hogy újra együtt voltunk, fejfájásra panaszkodva szobájába vonult. Viselkedését furcsának találtam. Elég soká maradtam egyedül, majd rászántam magam, hogy felmegyek hozzá, és megnézem, jobban van-e már: azt akartam ajánlani neki, jöjjön le és feküdjön végig a pamlagon, s ne maradjon odafenn egyedül a sötétben. De nem találtam Catherine-t se fenn, se lenn. A cselédek szintén nem látták. Hallgatóztam Edgar úr ajtaján: csend volt mindenütt. Visszatértem Catherine szobájába, eloltottam a gyertyát, és az ablakba könyököltem.
Élénk fénnyel világított a hold; körös-körül csillogott a hótakaró. Arra gondoltam, Catherine a kertbe ment sétálni, hogy friss levegőt szívjon. Ekkor egy árnyékot pillantottam meg, amint tovaosont a park belső kerítése mellett. De nem az én fiatal úrnőm volt az: megismertem az egyik lovászfiút. Mozdulatlanul maradt egy ideig, és a kocsiutat figyelte, mely átvonult a parkon; majd gyors léptekkel megindult, mintha felfedezett volna valamit, és csakhamar megjelent ismét, Cathy póniját vezetve. Ő maga imént szállhatott le róla, és most gyalog jött mellette. A fiú suttyomban az istállóba vezette a lovat, a hóborította gyepen át. Catherine bemászott a szalon nagy szárnyasablakán át, és nesztelenül lopózott fel a szobájába, ahol én vártam rá. Csendesen nyitotta az ajtót, levetette havas cipőjét, kalapját, és épp kibújni készült kabátjából, s természetesen nem is sejtette, hogy leselkedem rá. Hirtelen felkeltem, és felfedtem előtte jelenlétemet. Egy percre kővé dermedt a meglepetéstől: rekedt kiáltást hallatott, és úgy maradt, mozdulatlanul.
- Drága Catherine kisasszony - kezdtem, és mivel még túlságosan gyöngédsége hatása alatt állottam, mellyel körülvett nemrég, nem tudtam szigorú lenni hozzá: - Hová lovagolt ebben az órában? És miért akart becsapni engem? Hol járt? Beszéljen?
- A parkban voltam - hebegte. - Én igazán nem csaptam be.
- Másutt sehol?
- Nem - hebegte.
- Catherine! - kiáltottam fel szomorúan. - Maga tudja, hogy rosszat tett, különben nem érezné szükségét, hogy hazudjon. Ez fáj nekem. Inkább legyek beteg három hónapig, mintsem így hazudni halljam.
Hozzám szaladt, és könnyekre fakadva, átölelte a nyakamat.
- Ó, Ellen, úgy félek, hogy megharagszik. Ígérje meg, hogy nem fog haragudni, és elmondom a teljes igazságot. Gyűlölöm a titkolózást!
Leültünk az ablak közelében. Biztosítottam, hogy nem fogom megszidni, bármi legyen is titka, melyet különben - mondanom sem kell - kitaláltam. Akkor elkezdte:
- Odaát voltam, Ellen, és nem mulasztottam el egy napot sem a maga betegsége óta, hogy ezt az utat megtegyem, kivéve három alkalmat a felépülése előtt, és kettőt utána, hogy maga felkelhetett. Könyveket és képeket ajándékoztam Michaelnek, hogy készítse elő Minnyt minden este, majd vigye vissza az istállóba. Nem fogja őt megszidni ezért, ugye nem? Fél hét tájban értem Szelesdombra, általában fél kilencig maradtam ott, majd hazavágtattam. Nem szórakozásért mentem oda; gyakran egész idő alatt szomorú voltam. Nagy ritkán voltam csak boldog: legfeljebb hetente egyszer. Kezdetben azt hittem, sok nehézségem lesz, míg rá tudom beszélni magát, hogy engedje megtartanom Lintonnak adott szavamat; mert akkor, mikor elváltunk egymástól, megfogadtam, hogy másnap visszatérek. De minthogy reggel maga a szobájában maradt, megmenekültem a kínos helyzettől. Délután, miközben Michael éppen zárta a kertkaput, megkaparintottam a kulcsot. Elmondtam neki, hogy unokatestvérem nagyon szeretné, ha meglátogatnám, mivel beteg, és nem tud eljönni Thrushcross Grange-be, papa azonban nem szívesen látná, ha meglátogatnám. Azután megállapodtam a pónit illetően. Michael nagyon szeret olvasni, és amúgy is kilépni készül, hogy megházasodjék; felajánlotta, hogy ha kölcsönadom neki a könyvtár könyveit, megteszi, amit kívánok. Inkább az én könyveimet adtam neki, és ennek jobban örült.
Második látogatásom alkalmával Linton élénkebbnek látszott. Zillah - így hívják a gazdasszonyukat - rendet csinált a szobában, barátságos tüzet élesztett, és megmondotta, hogy Joseph valamilyen ájtatosságon vesz részt, Hareton pedig elment a kutyákkal - a mi fácánjaink megorzására, amint később megtudtam -, azt tehetjük, amit akarunk. Meleg bort hozott és gyömbéres lepényt, és általában nagyon előzékenynek mutatkozott. Linton a karosszékébe telepedett, én pedig a kis hintaszékbe, a tűz előtt. Mennyit nevettünk, milyen vígan beszéltünk, és mennyi mondanivalónk akadt egymás számára! Sétákat képzeltünk el, és megbeszéltük nyári terveinket. Nem akarom megismételni mindezt, mert úgyis azt mondaná rá, hogy szamárság.
Volt mégis egy perc, mikor majdnem összevesztünk. Szerinte úgy lehet legkellemesebben eltölteni egy forró júliusi napot, ha reggeltől estig a hanga között fekszünk a láp közepén, mintegy álomban hallgatjuk a méhek zümmögését a virágokon, a pacsirták énekét magasan fejünk felett, és nézzük a felhőtlen, kék eget, a tűző nap színtelen melegét. Így képzelte el ő a legtökéletesebb égi boldogságot... az én álmom az volt, hogy zizegő lombozatú fa ágán himbálózunk, mikor nyugati szél fúj, szép, fehér felhők vonulnak az égen, és nemcsak a pacsirták énekelnek, hanem a rigók, a fenyőrigók, a kenderikék és a kakukkok is; messziről a láp látszik, árnyékos mélyedéseivel s emelkedéseivel, melyeket szélben hajladozó magas fű borít; s az erdő, a dagadó vizek, az egész világ hullámzik, remeg az ujjongó boldogságtól. Ő a béke, a nyugalom révületére vágyott, én pedig arra, hogy körülöttem szüntelen örömben, ünneplő lángolásban szikrázzék, táncoljon minden. Szerintem nem volt elég élet az ő paradicsomában, ő azt állította, hogy az enyémben mindenki részeg. Kijelentettem, hogy elaludnék az övében; ő meg az enyémben megfulladt volna. A vitatkozásban már-már türelmét kezdte veszteni. Végre megállapodtunk abban, hogy mindkettőt kipróbáljuk, ha alkalmas idő adódik arra. Majd megcsókoltuk egymást, és ismét jó barátok lettünk.
Miután egy óra hosszat csendben ültünk, körülnéztem a szőnyegtelen, sima padlójú, nagy szobában, és arra gondoltam, milyen jól játszhatnánk itt, ha félretolnánk az asztalt, megkértem Lintont, hívja Zillah-t segítségül. Szembekötősdit játszhatnánk, és ő lenne a fogó, amint magával csináltuk. Ellen, ugye emlékszik még? Neki nem volt kedve hozzá; ez nem elég érdekes - mondotta -, de beleegyezett abba, hogy labdázzunk. Két labdát találtunk egy szekrényben, egy halom játékszer, csigák, karikák, ütők és tollas labdák között. Az egyiket C, a másikat H betűvel jelölték meg. Én a C betűset akartam, mivel az Catherine-t jelentett, a H pedig Heathcliff lehetett, ahogy unokatestvéremet hívják: az övéből azonban kihullott a korpa, és ezért nem kellett neki. Mindig megvertem a játékban, erre rosszkedvű lett, ismét rájött a köhögés, majd visszaült a karosszékbe. Ez este azonban hamar visszanyerte vidámságát. Két-három dal, a maga nótái, Ellen, nagyon tetszettek neki, és mikor már el kellett mennem, kért, könyörgött, hogy jöjjek el másnap este. Megígértem neki; Minny szélsebesen száguldott hazafelé, én pedig Szelesdombról és édes unokatestvéremről álmodtam reggelig.
Másnap szomorú voltam: egyrészt, mivel maga nem jól érezte magát, másrészt, mivel azt szerettem volna, ha apám tudna kirándulásaimról, és nem ellenezné látogatásaimat. De teázás után gyönyörű holdfényes idő volt; lóra pattantam, és útközben eltűnt a szomorúságom. Újabb kedves este vár rám - gondoltam -, és külön örömet okozott még az, hogy az én kedves Lintonom is kellemesen fogja érezni magát. Ügetve mentem át a kertjükön, és mikor befordultam a ház mögött, Earnshaw-ba botlottam, aki megfogta lovam kantárját, és kért, jöjjek be a főkapun. Megsimogatta Minny nyakát, és azt mondotta, jó állat: úgy látszott, szóra akar bírni. Én csak annyit mondtam, hagyja békén a lovamat, mert meg találja rúgni. Parasztos kiejtéssel azt felelte: "Az ű rúgása nem sokat árthat nekem" - és mosolyogva nézte Minny lábát. Legszívesebben kóstolót adtam volna neki belőle, de már előrement, hogy kinyissa a kaput. Mikor félrehúzta a reteszt, a homlokzat felirata felé pillantott, és hivalkodással vegyes ostoba félszegséggel így szólt:
- Catherine kisasszony! Már el tudom olvasni!
- Nagyszerű! - kiáltottam. - Halljuk csak! Maga igazán megokosodott.
Szótagról szótagra nyögve kisilabizálta: "Hareton Earnshaw."
- És a számjegyek? - mondottam bátorító hangon, látván, hogy megállott.
- Azokat még nem tudom elolvasni.
- Ó, maga szamár - mondottam és szívből nevettem felsülésén.
Tátott szájjal bámult rám a fajankó; vigyorgott is, meg a szemöldökét is ráncolta, nem tudván, ossza-e vidámságomat, és kedves tréfát lásson-e benne, vagy lenézést - ami valójában volt. Azonban csakhamar eloszlattam kétségeit, mert visszanyervén komolyságomat, felszólítottam, hogy távozzék, mivel Lintonhoz jöttem és nem hozzá. Elpirult - a hold fényében tisztán láthattam -, elengedte a zárat és eloldalgott, a sértett hiúság jelképeként. Valószínűleg azt képzelte, hogy amiért saját nevét ki tudta betűzni, olyan művelt már, mint Linton; és mélységesen megdöbbent, hogy nekem nem ez a véleményem.
- Várjon csak, Catherine kisasszony - szakítottam félbe. - Nem akarom megszidni, de nincs kedvemre a mód, ahogy akkor viselkedett. Ha arra gondolt volna, hogy Hareton éppúgy unokatestvére, mint Linton, belátta volna, mennyire nem illőn bánt vele. Legalábbis dicséretes törekvés volt a részéről, hogy olyan művelt akart lenni, mint Linton; valószínűleg nem csupán fitogtatásból látott neki a tanulásnak. Valószínűleg már előzőleg is szégyenbe hozta őt a tudatlansága miatt; jóvá akarta ezt tenni, és tetszeni akart magának. Súlyos neveletlenség volt, hogy kigúnyolta szegény fiú próbálkozását. És ha magát úgy nevelték volna, mint őt, vajon műveltebb lenne mostan? Gyermekkorában ugyanolyan jó eszű, értelmes gyerek volt, akárcsak maga, és nagyon rosszul esik nekem, hogy most lenézik, amiért ez a gazember Heathcliff olyan igazságtalanul bánt vele.
- Ugyan, Ellen, csak nem fog ezért sírni? - kiáltott fel, meglepődve komoly hangomon. - Várjon csak. Majd meglátja, hogy azért tanulta-e az ábécét, hogy kedvemben járjon, és megérdemli-e ez a fajankó, hogy udvariasak legyünk vele. Beléptem. Linton a padlón heverészett, és felkönyökölt, hogy üdvözöljön.
- Nem jól érzem magam ma este, drága Catherine; most magának kell beszélnie, és én hallgatom majd. Jöjjön és üljön mellém. Biztos voltam benne, hogy meg fogja tartani a szavát, és ezért, mielőtt eltávozik, ismét ígéretét kell vennem.
Tudtam, hogy nem szabad őt bosszantanom, mivel beteg. Szelíden beszéltem hozzá, nem kérdezősködtem, és elkerültem mindent, ami ingerelhetné. Legszebb könyveim közül hoztam neki néhányat. Megkért, hogy olvassak fel neki, és épp belekezdtem, mikor Earnshaw vadul berontott: mostanig emésztette magát és szította dühét.
Egyenesen felénk tartott, megragadta Lintont a karjánál, és felrántotta fekhelyéről.
- Takarodj a szobádba! - mondotta dühtől rekedt hangon; arca egészen eltorzult a haragtól. - Vidd őt is magaddal, hisz téged akart meglátogatni: nem fogtok a saját szobámból kitúrni. Takarodjatok mindketten.
Szitkokat szórt ránk, és időt sem hagyván Lintonnak, hogy feleljen neki, úgyszólván kidobta a konyhába; mikor utánamentem, öklét rázta, mintha legszívesebben leütne. Nagyon megijedtem, és földre ejtettem az egyik könyvet: egy rúgással utánam küldte, és ránk zárta az ajtót. Kárörvendő nevetést hallottam a tűzhely felől, és oldalt fordulva megpillantottam ezt az utálatos Josephet, amint dideregve dörzsölte a kezét:
- Tudtam, hogy ki fogja dobni magukat. Kemény legény ez ám! Helyén van az esze! Tudja ő... igen, ugyanolyan jól tudja, mint én, igazság szerint ki itten az úr. Hehehe! Szépen kilódította magukat. Hehehe!
- Hová menjünk? - kérdeztem unokatestvéremtől, nem törődvén az öreg gúnyolódásával.
Linton sápadt volt és remegett. Nem volt szép ebben a pillanatban, Ellen! Ó, nem: borzalmas látvány volt. Vékony arca és nagy szemei eltorzultak a tehetetlen és esztelen dühtől. Megragadta az ajtó kilincsét, és rázni kezdte: be volt zárva belülről.
- Megöllek, ha be nem engedsz! Megöllek, ha be nem engedsz! - mondotta vagy inkább üvöltötte. - Ördög fajzatja! Ördög fajzatja! Megöllek! Megöllek!
Joseph még egyszer hallatta károgó nevetését.
- Ez az apja! - kiáltotta. - Ez az apja! Nem tagadhatja le az örökségét! Ne félj, Hareton, gyermekem... nem jut a közeledbe!
Megragadtam Linton kezét, és megpróbáltam magammal húzni; de olyan iszonyatosan üvöltött, hogy abba kellett hagynom. Végre is ordítása görcsös köhögésben fulladt el; vér buggyant ki a száján, és elvágódott a földön. Félelemtől félőrülten rohantam ki az udvarra, és Zillah-ért kiabáltam, ahogy torkomon kifért. Hamarosan meghallotta: a teheneket fejte épp a csűr mögötti istállóban. Hozzám szaladt, és megkérdezte, mi történt. Szó sem jött ki a számon: magammal húztam a konyhába, és kerestem, merre van Linton. Earnshaw azonban kijött megnézni, mi bajt okozott, és épp azzal volt elfoglalva, hogy szegény áldozatot az emeletre cipelte fel. Zillah és én utánamentünk, ő azonban megállított az utolsó lépcsőnél azzal, hogy nem szabad belépnem, és legokosabb, ha hazamegyek. Azt kiabáltam, hogy megölte Lintont, és én be akarok menni! Joseph rájuk zárta az ajtót, kijelentette, hogy kinn kell maradnom és megkérdezte, olyan félbolond vagyok-e én is, mint Linton? Egyedül sírdogáltam, míg ki nem jött a gazdasszony. Megnyugtatott, hogy Linton hamarosan jobban lesz, de ez a sok ordítás és lárma árt neki; megfogta karomat, és úgyszólván az ölében vitt le a nagy szobába.
Szinte már a hajamat téptem volna, Ellen. Úgy sírtam, zokogtam, hogy már alig láttam. A gazember, akivel maga annyira rokonszenvezik, ott állt velem szemben, és nem szégyellt csendre inteni, s mi több: tagadni, hogy mindez az ő hibájából történt. Végül mikor azt bizonygattam, hogy ha megmondom papának, bebörtönözik és fel is akasztják, ő is forró könnyeket ontott, és kimenekült, hogy elrejtse gyáva megindultságát. Mégsem szabadultam tőle. Mikor végül távozni kényszerítettek, s néhány száz yardnyira voltam a háztól, hirtelen elém bukkant a homályból az út egyik oldalán. Megállította Minnyt, és kezét a karomra tette.
- Catherine kisasszony, nagyon fáj nekem - kezdte. - De valóban túl rossz...
Rásújtottam az ostorral, mert attól féltem, meg akar gyilkolni. Elengedett és borzalmasat káromkodott, én pedig szinte önkívületben vágtattam haza.
Ez este nem kívántam magának jó éjszakát, és másnap nem tértem vissza Szelesdombra. Nagyon szerettem volna elmenni, de rendkívül izgatott állapotban voltam: voltak percek, mikor Linton halálának hírétől féltem, máskor pedig összeborzadtam a gondolatra, hogy találkoznom kell Haretonnal. Harmadnap összeszedtem bátorságomat: nem tudtam tovább elviselni a bizonytalanságot, és még egyszer kilopózkodtam. Öt órakor indultam, gyalog, és azt reméltem, észrevétlenül tudok besurranni a házba, és eljutok Linton szobájáig. A kutyák azonban felriadtak közeledtemre. Zillah fogadott, és tudtomra adta, hogy a "fiú szépen javul", és egy tiszta kis szobába vezetett, melynek padlóját szőnyeg fedte, s melyben kimondhatatlan örömömre megpillantottam Lintont, amint egy kis pamlagon feküdt, és egyik könyvemet olvasta. De egy álló órán keresztül meg sem szólított, pillantást sem vetett rám: ilyen szerencsétlen természete van, Ellen. És ami végképp kétségbeejtett és elképesztett: azt mondotta, én vagyok oka mindennek, és Hareton nem hibás. Minthogy csak indulatosan felelhettem volna neki, felkeltem, és elhagytam a szobát. Bágyadtan utánam szólt:
- Catherine!
Nem várta, hogy ilyen választ kap tőlem, de már nem voltam hajlandó visszafordulni. Másnap ismét otthon maradtam és majdnem elhatároztam, hogy sohasem látogatom meg többé. Mégis, olyan szomorú volt lefeküdni, felkelni, anélkül hogy hírt hallottam volna róla: elhatározásom tehát szertefoszlott, mielőtt még kialakulhatott volna. S ha kezdetben úgy éreztem, rosszul teszem, hogy elkezdtem látogatni: most viszont biztos voltam benne, hogy rosszul tenném, ha abbahagynám. Michael megkérdezte, felnyergelje-e Minnyt; azt feleltem, hogy igen, és kötelességet véltem teljesíteni, miközben a ló a dombok felé vitt. El kellett mennem a homlokzat ablakai alatt, hogy bejuthassak az udvarba: céltalan lett volna eltitkolni jelenlétemet.
- A fiatalúr a nagyszobában van! - mondotta Zillah, mikor látta, hogy a kis szalon felé indulok.
Beléptem. Earnshaw is ott volt, de azonnal kiment. Linton a nagy karosszékben ült és szunyókált. A tűz közelébe léptem, és komoly hangon kezdtem, abban a meggyőződésben, hogy amit mondok, részben igaz:
- Mivel te nem szeretsz engem, Linton, mivel úgy véled, csak azért jövök, hogy ártsak neked, s mivel hiszed is, hogy ártok neked, ez lesz a mi utolsó találkozónk. Vegyünk búcsút egymástól, és mondd meg Heathcliffnek, hogy nem akarsz látni, és ezért szükségtelen újabb hazugságokat kitalálnia.
- Foglaljon helyet, és vegye le a kalapját, Catherine - felelte. - Maga annyival boldogabb nálam, hogy jobbnak is kell lennie. Papa elég sokat beszél hibáimról, és eléggé kimutatja megvetését irántam ahhoz, hogy elveszítsem önbizalmamat. Gyakran gondolok rá, hátha valójában is olyan mihaszna vagyok, amilyennek ő mond; ilyenkor olyan ingerült leszek, és úgy elönt a keserűség, hogy mindenkit gyűlölök ezen a világon. Igen, mihaszna vagyok és kedélytelen is, csaknem mindig. Ha akar, búcsút mondhat nekem: csak a nyűgtől szabadul meg. De Catherine, ez egyben legyen irántam igazságos: higgye el, ha képes lennék olyan jóságra, olyan kedvességre, olyan szelídségre, mint maga, csak ilyen lennék. Úgy szeretném ezt, sőt talán jobban, mint a maga egészségét és boldogságát. Higgye el, jóságáért sokkal inkább szeretem magát, mint ha meg is tudnám érdemelni szerelmét; és ha nem tudtam, sőt, nem is tudom megakadályozni, hogy rossz természetemet kimutassam, szánom ezt és bánom, és szánni-bánni fogom halálomig.
Éreztem, hogy igazat mond, és meg kell neki bocsátanom, s ha a következő percben új civódást keres, megbocsátom neki ezt is. Kibékültünk, de egész látogatásom alatt csak úgy ontottuk a könnyeket. Nemcsak a szomorúságtól: noha nagyon lesújtott, hogy Lintonnak ilyen nehéz a természete. Sohasem fogja békében hagyni barátait, és ő sem talál soha békét.
Ez estétől kezdve mindig a kis szalonban kerestem fel, mert apja másnap visszatért. Azt hiszem, még három alkalommal voltunk oly vidámak és bizalmaskodók, mint az első este; többi látogatásom mind szomorú volt és zaklatott, majd önzése és piszkálódása, majd szenvedései miatt; de megtanultam, hogy mindezt csaknem egyforma türelemmel viseljem. Heathcliff szándékosan került: alig láttam őt eddig. Igaz ugyan, hogy múlt vasárnap, mikor szokottnál korábban értem oda, hallottam, amint kegyetlenül leszidta Lintont, előző esti viselkedése miatt. Nem is sejtem, hogyan tudhatott róla, hacsak nem hallgatózott. Linton valóban kiállhatatlan volt, de ez csak rám tartozott, és félbe is szakítottam Heathcliff szidásait azzal, hogy benyitottam, és ezt megmondtam neki. Nagyon nevetett, és eltávozott, mondván, hogy nagyon örül, amiért így fogom fel a dolgot. Azóta azt ajánlottam Lintonnak, hogy csendesen beszéljen, ha kellemetlen dolgokat akar nekem mondani.
- Most pedig, Ellen, mindent tud. Ha megakadályozná, hogy felkeressem, két embert tenne szerencsétlenné. De ha beleegyezik abba, hogy nem mondja meg papának, látogatásaim senki nyugalmát sem fogják megzavarni. Ugye, nem fogja megmondani? Nincs szíve, ha megteszi!
- Holnapig gondolkozom, Catherine kisasszony! - feleltem. - Ez az ügy megfontolást érdemel: most ennyiben maradunk, és én meghányok-vetek mindent magamban.
Ezt azonban hangosan, gazdám jelenlétében cselekedtem. Elhagyván Catherine szobáját, egyenesen hozzá mentem, és mindent elmondottam neki, kivéve a két unokatestvér beszélgetéseit, azonkívül említést se tettem Haretonról. Linton úr megrémült és kétségbeesett, bár ezt igyekezett leplezni előttem. Catherine másnap reggel megtudta, hogy visszaéltem bizalmával, és megtudta azt is, hogy ezentúl vége a titkos látogatásoknak. Hiába sírt, kapálózott a tilalom ellen, hiába könyörgött apjának, hogy szánja meg Lintont; annyit ért csak el, hogy apja megígérte: majd ír Lintonnak, s megengedi, keresse fel, amikor akarja, Thrushcross Grange-ben; Catherine-t azonban ne várja többé. Talán, ha ismeri unokaöccse jellemét és egészségi állapotát, még ezt a kis engedményt sem adta volna meg nekik.
At the close of three weeks I was able to quit my chamber and move about the house. And on the first occasion of my sitting up in the evening I asked Catherine to read to me, because my eyes were weak. We were in the library, the master having gone to bed: she consented, rather unwillingly, I fancied; and imagining my sort of books did not suit her, I bid her please herself in the choice of what she perused. She selected one of her own favourites, and got forward steadily about an hour; then came frequent questions.
‘Ellen, are not you tired? Hadn’t you better lie down now? You’ll be sick, keeping up so long, Ellen.’
‘No, no, dear, I’m not tired,’ I returned, continually.
Perceiving me immovable, she essayed another method of showing her disrelish for her occupation. It changed to yawning, and stretching, and—
‘Ellen, I’m tired.’
‘Give over then and talk,’ I answered.
That was worse: she fretted and sighed, and looked at her watch till eight, and finally went to her room, completely overdone with sleep; judging by her peevish, heavy look, and the constant rubbing she inflicted on her eyes. The following night she seemed more impatient still; and on the third from recovering my company she complained of a headache, and left me. I thought her conduct odd; and having remained alone a long while, I resolved on going and inquiring whether she were better, and asking her to come and lie on the sofa, instead of up-stairs in the dark. No Catherine could I discover up-stairs, and none below. The servants affirmed they had not seen her. I listened at Mr. Edgar’s door; all was silence. I returned to her apartment, extinguished my candle, and seated myself in the window.
The moon shone bright; a sprinkling of snow covered the ground, and I reflected that she might, possibly, have taken it into her head to walk about the garden, for refreshment. I did detect a figure creeping along the inner fence of the park; but it was not my young mistress: on its emerging into the light, I recognised one of the grooms. He stood a considerable period, viewing the carriage-road through the grounds; then started off at a brisk pace, as if he had detected something, and reappeared presently, leading Miss’s pony; and there she was, just dismounted, and walking by its side. The man took his charge stealthily across the grass towards the stable. Cathy entered by the casement-window of the drawing-room, and glided noiselessly up to where I awaited her. She put the door gently too, slipped off her snowy shoes, untied her hat, and was proceeding, unconscious of my espionage, to lay aside her mantle, when I suddenly rose and revealed myself. The surprise petrified her an instant: she uttered an inarticulate exclamation, and stood fixed.
‘My dear Miss Catherine,’ I began, too vividly impressed by her recent kindness to break into a scold, ‘where have you been riding out at this hour? And why should you try to deceive me by telling a tale? Where have you been? Speak!’
‘To the bottom of the park,’ she stammered. ‘I didn’t tell a tale.’
‘And nowhere else?’ I demanded.
‘No,’ was the muttered reply.
‘Oh, Catherine!’ I cried, sorrowfully. ‘You know you have been doing wrong, or you wouldn’t be driven to uttering an untruth to me. That does grieve me. I’d rather be three months ill, than hear you frame a deliberate lie.’
She sprang forward, and bursting into tears, threw her arms round my neck.
‘Well, Ellen, I’m so afraid of you being angry,’ she said. ‘Promise not to be angry, and you shall know the very truth: I hate to hide it.’
We sat down in the window-seat; I assured her I would not scold, whatever her secret might be, and I guessed it, of course; so she commenced—
‘I’ve been to Wuthering Heights, Ellen, and I’ve never missed going a day since you fell ill; except thrice before, and twice after you left your room. I gave Michael books and pictures to prepare Minny every evening, and to put her back in the stable: you mustn’t scold him either, mind. I was at the Heights by half-past six, and generally stayed till half-past eight, and then galloped home. It was not to amuse myself that I went: I was often wretched all the time. Now and then I was happy: once in a week perhaps. At first, I expected there would be sad work persuading you to let me keep my word to Linton: for I had engaged to call again next day, when we quitted him; but, as you stayed up-stairs on the morrow, I escaped that trouble. While Michael was refastening the lock of the park door in the afternoon, I got possession of the key, and told him how my cousin wished me to visit him, because he was sick, and couldn’t come to the Grange; and how papa would object to my going: and then I negotiated with him about the pony. He is fond of reading, and he thinks of leaving soon to get married; so he offered, if I would lend him books out of the library, to do what I wished: but I preferred giving him my own, and that satisfied him better.
‘On my second visit Linton seemed in lively spirits; and Zillah (that is their housekeeper) made us a clean room and a good fire, and told us that, as Joseph was out at a prayer-meeting and Hareton Earnshaw was off with his dogs—robbing our woods of pheasants, as I heard afterwards—we might do what we liked. She brought me some warm wine and gingerbread, and appeared exceedingly good-natured, and Linton sat in the arm-chair, and I in the little rocking chair on the hearth-stone, and we laughed and talked so merrily, and found so much to say: we planned where we would go, and what we would do in summer. I needn’t repeat that, because you would call it silly.
‘One time, however, we were near quarrelling. He said the pleasantest manner of spending a hot July day was lying from morning till evening on a bank of heath in the middle of the moors, with the bees humming dreamily about among the bloom, and the larks singing high up overhead, and the blue sky and bright sun shining steadily and cloudlessly. That was his most perfect idea of heaven’s happiness: mine was rocking in a rustling green tree, with a west wind blowing, and bright white clouds flitting rapidly above; and not only larks, but throstles, and blackbirds, and linnets, and cuckoos pouring out music on every side, and the moors seen at a distance, broken into cool dusky dells; but close by great swells of long grass undulating in waves to the breeze; and woods and sounding water, and the whole world awake and wild with joy. He wanted all to lie in an ecstasy of peace; I wanted all to sparkle and dance in a glorious jubilee. I said his heaven would be only half alive; and he said mine would be drunk: I said I should fall asleep in his; and he said he could not breathe in mine, and began to grow very snappish. At last, we agreed to try both, as soon as the right weather came; and then we kissed each other and were friends.
‘After sitting still an hour, I looked at the great room with its smooth uncarpeted floor, and thought how nice it would be to play in, if we removed the table; and I asked Linton to call Zillah in to help us, and we’d have a game at blindman’s-buff; she should try to catch us: you used to, you know, Ellen. He wouldn’t: there was no pleasure in it, he said; but he consented to play at ball with me. We found two in a cupboard, among a heap of old toys, tops, and hoops, and battledores and shuttlecocks. One was marked C., and the other H.; I wished to have the C., because that stood for Catherine, and the H. might be for Heathcliff, his name; but the bran came out of H., and Linton didn’t like it. I beat him constantly: and he got cross again, and coughed, and returned to his chair. That night, though, he easily recovered his good humour: he was charmed with two or three pretty songs—your songs, Ellen; and when I was obliged to go, he begged and entreated me to come the following evening; and I promised. Minny and I went flying home as light as air; and I dreamt of Wuthering Heights and my sweet, darling cousin, till morning.
‘On the morrow I was sad; partly because you were poorly, and partly that I wished my father knew, and approved of my excursions: but it was beautiful moonlight after tea; and, as I rode on, the gloom cleared. I shall have another happy evening, I thought to myself; and what delights me more, my pretty Linton will. I trotted up their garden, and was turning round to the back, when that fellow Earnshaw met me, took my bridle, and bid me go in by the front entrance. He patted Minny’s neck, and said she was a bonny beast, and appeared as if he wanted me to speak to him. I only told him to leave my horse alone, or else it would kick him. He answered in his vulgar accent, “It wouldn’t do mitch hurt if it did;” and surveyed its legs with a smile. I was half inclined to make it try; however, he moved off to open the door, and, as he raised the latch, he looked up to the inscription above, and said, with a stupid mixture of awkwardness and elation: “Miss Catherine! I can read yon, now.”
‘“Wonderful,” I exclaimed. “Pray let us hear you—you are grown clever!”
‘He spelt, and drawled over by syllables, the name—“Hareton Earnshaw.”
‘“And the figures?” I cried, encouragingly, perceiving that he came to a dead halt.
‘“I cannot tell them yet,” he answered.
‘“Oh, you dunce!” I said, laughing heartily at his failure.
‘The fool stared, with a grin hovering about his lips, and a scowl gathering over his eyes, as if uncertain whether he might not join in my mirth: whether it were not pleasant familiarity, or what it really was, contempt. I settled his doubts, by suddenly retrieving my gravity and desiring him to walk away, for I came to see Linton, not him. He reddened—I saw that by the moonlight—dropped his hand from the latch, and skulked off, a picture of mortified vanity. He imagined himself to be as accomplished as Linton, I suppose, because he could spell his own name; and was marvellously discomfited that I didn’t think the same.’
‘Stop, Miss Catherine, dear!’—I interrupted. ‘I shall not scold, but I don’t like your conduct there. If you had remembered that Hareton was your cousin as much as Master Heathcliff, you would have felt how improper it was to behave in that way. At least, it was praiseworthy ambition for him to desire to be as accomplished as Linton; and probably he did not learn merely to show off: you had made him ashamed of his ignorance before, I have no doubt; and he wished to remedy it and please you. To sneer at his imperfect attempt was very bad breeding. Had you been brought up in his circumstances, would you be less rude? He was as quick and as intelligent a child as ever you were; and I’m hurt that he should be despised now, because that base Heathcliff has treated him so unjustly.’
‘Well, Ellen, you won’t cry about it, will you?’ she exclaimed, surprised at my earnestness. ‘But wait, and you shall hear if he conned his A B C to please me; and if it were worth while being civil to the brute. I entered; Linton was lying on the settle, and half got up to welcome me.
‘“I’m ill to-night, Catherine, love,” he said; “and you must have all the talk, and let me listen. Come, and sit by me. I was sure you wouldn’t break your word, and I’ll make you promise again, before you go.”
‘I knew now that I mustn’t tease him, as he was ill; and I spoke softly and put no questions, and avoided irritating him in any way. I had brought some of my nicest books for him: he asked me to read a little of one, and I was about to comply, when Earnshaw burst the door open: having gathered venom with reflection. He advanced direct to us, seized Linton by the arm, and swung him off the seat.
‘“Get to thy own room!” he said, in a voice almost inarticulate with passion; and his face looked swelled and furious. “Take her there if she comes to see thee: thou shalln’t keep me out of this. Begone wi’ ye both!”
‘He swore at us, and left Linton no time to answer, nearly throwing him into the kitchen; and he clenched his fist as I followed, seemingly longing to knock me down. I was afraid for a moment, and I let one volume fall; he kicked it after me, and shut us out. I heard a malignant, crackly laugh by the fire, and turning, beheld that odious Joseph standing rubbing his bony hands, and quivering.
‘“I wer sure he’d sarve ye out! He’s a grand lad! He’s getten t’ raight sperrit in him! He knaws—ay, he knaws, as weel as I do, who sud be t’ maister yonder—Ech, ech, ech! He made ye skift properly! Ech, ech, ech!”
‘“Where must we go?” I asked of my cousin, disregarding the old wretch’s mockery.
‘Linton was white and trembling. He was not pretty then, Ellen: oh, no! he looked frightful; for his thin face and large eyes were wrought into an expression of frantic, powerless fury. He grasped the handle of the door, and shook it: it was fastened inside.
‘“If you don’t let me in, I’ll kill you!—If you don’t let me in, I’ll kill you!” he rather shrieked than said. “Devil! devil!—I’ll kill you—I’ll kill you!”
Joseph uttered his croaking laugh again.
‘“Thear, that’s t’ father!” he cried. “That’s father! We’ve allas summut o’ either side in us. Niver heed, Hareton, lad—dunnut be ‘feard—he cannot get at thee!”
‘I took hold of Linton’s hands, and tried to pull him away; but he shrieked so shockingly that I dared not proceed. At last his cries were choked by a dreadful fit of coughing; blood gushed from his mouth, and he fell on the ground. I ran into the yard, sick with terror; and called for Zillah, as loud as I could. She soon heard me: she was milking the cows in a shed behind the barn, and hurrying from her work, she inquired what there was to do? I hadn’t breath to explain; dragging her in, I looked about for Linton. Earnshaw had come out to examine the mischief he had caused, and he was then conveying the poor thing up-stairs. Zillah and I ascended after him; but he stopped me at the top of the steps, and said I shouldn’t go in: I must go home. I exclaimed that he had killed Linton, and I would enter. Joseph locked the door, and declared I should do “no sich stuff,” and asked me whether I were “bahn to be as mad as him.” I stood crying till the housekeeper reappeared. She affirmed he would be better in a bit, but he couldn’t do with that shrieking and din; and she took me, and nearly carried me into the house.
‘Ellen, I was ready to tear my hair off my head! I sobbed and wept so that my eyes were almost blind; and the ruffian you have such sympathy with stood opposite: presuming every now and then to bid me “wisht,” and denying that it was his fault; and, finally, frightened by my assertions that I would tell papa, and that he should be put in prison and hanged, he commenced blubbering himself, and hurried out to hide his cowardly agitation. Still, I was not rid of him: when at length they compelled me to depart, and I had got some hundred yards off the premises, he suddenly issued from the shadow of the road-side, and checked Minny and took hold of me.
‘“Miss Catherine, I’m ill grieved,” he began, “but it’s rayther too bad—”
‘I gave him a cut with my whip, thinking perhaps he would murder me. He let go, thundering one of his horrid curses, and I galloped home more than half out of my senses.
‘I didn’t bid you good-night that evening, and I didn’t go to Wuthering Heights the next: I wished to go exceedingly; but I was strangely excited, and dreaded to hear that Linton was dead, sometimes; and sometimes shuddered at the thought of encountering Hareton. On the third day I took courage: at least, I couldn’t bear longer suspense, and stole off once more. I went at five o’clock, and walked; fancying I might manage to creep into the house, and up to Linton’s room, unobserved. However, the dogs gave notice of my approach. Zillah received me, and saying “the lad was mending nicely,” showed me into a small, tidy, carpeted apartment, where, to my inexpressible joy, I beheld Linton laid on a little sofa, reading one of my books. But he would neither speak to me nor look at me, through a whole hour, Ellen: he has such an unhappy temper. And what quite confounded me, when he did open his mouth, it was to utter the falsehood that I had occasioned the uproar, and Hareton was not to blame! Unable to reply, except passionately, I got up and walked from the room. He sent after me a faint “Catherine!” He did not reckon on being answered so: but I wouldn’t turn back; and the morrow was the second day on which I stayed at home, nearly determined to visit him no more. But it was so miserable going to bed and getting up, and never hearing anything about him, that my resolution melted into air before it was properly formed. It had appeared wrong to take the journey once; now it seemed wrong to refrain. Michael came to ask if he must saddle Minny; I said “Yes,” and considered myself doing a duty as she bore me over the hills. I was forced to pass the front windows to get to the court: it was no use trying to conceal my presence.
‘“Young master is in the house,” said Zillah, as she saw me making for the parlour. I went in; Earnshaw was there also, but he quitted the room directly. Linton sat in the great arm-chair half asleep; walking up to the fire, I began in a serious tone, partly meaning it to be true—
‘“As you don’t like me, Linton, and as you think I come on purpose to hurt you, and pretend that I do so every time, this is our last meeting: let us say good-bye; and tell Mr. Heathcliff that you have no wish to see me, and that he mustn’t invent any more falsehoods on the subject.”
‘“Sit down and take your hat off, Catherine,” he answered. “You are so much happier than I am, you ought to be better. Papa talks enough of my defects, and shows enough scorn of me, to make it natural I should doubt myself. I doubt whether I am not altogether as worthless as he calls me, frequently; and then I feel so cross and bitter, I hate everybody! I am worthless, and bad in temper, and bad in spirit, almost always; and, if you choose, you may say good-bye: you’ll get rid of an annoyance. Only, Catherine, do me this justice: believe that if I might be as sweet, and as kind, and as good as you are, I would be; as willingly, and more so, than as happy and as healthy. And believe that your kindness has made me love you deeper than if I deserved your love: and though I couldn’t, and cannot help showing my nature to you, I regret it and repent it; and shall regret and repent it till I die!”
‘I felt he spoke the truth; and I felt I must forgive him: and, though we should quarrel the next moment, I must forgive him again. We were reconciled; but we cried, both of us, the whole time I stayed: not entirely for sorrow; yet I was sorry Linton had that distorted nature. He’ll never let his friends be at ease, and he’ll never be at ease himself! I have always gone to his little parlour, since that night; because his father returned the day after.
‘About three times, I think, we have been merry and hopeful, as we were the first evening; the rest of my visits were dreary and troubled: now with his selfishness and spite, and now with his sufferings: but I’ve learned to endure the former with nearly as little resentment as the latter. Mr. Heathcliff purposely avoids me: I have hardly seen him at all. Last Sunday, indeed, coming earlier than usual, I heard him abusing poor Linton cruelly for his conduct of the night before. I can’t tell how he knew of it, unless he listened. Linton had certainly behaved provokingly: however, it was the business of nobody but me, and I interrupted Mr. Heathcliff’s lecture by entering and telling him so. He burst into a laugh, and went away, saying he was glad I took that view of the matter. Since then, I’ve told Linton he must whisper his bitter things. Now, Ellen, you have heard all. I can’t be prevented from going to Wuthering Heights, except by inflicting misery on two people; whereas, if you’ll only not tell papa, my going need disturb the tranquillity of none. You’ll not tell, will you? It will be very heartless, if you do.’
‘I’ll make up my mind on that point by to-morrow, Miss Catherine,’ I replied. ‘It requires some study; and so I’ll leave you to your rest, and go think it over.’
I thought it over aloud, in my master’s presence; walking straight from her room to his, and relating the whole story: with the exception of her conversations with her cousin, and any mention of Hareton. Mr. Linton was alarmed and distressed, more than he would acknowledge to me. In the morning, Catherine learnt my betrayal of her confidence, and she learnt also that her secret visits were to end. In vain she wept and writhed against the interdict, and implored her father to have pity on Linton: all she got to comfort her was a promise that he would write and give him leave to come to the Grange when he pleased; but explaining that he must no longer expect to see Catherine at Wuthering Heights. Perhaps, had he been aware of his nephew’s disposition and state of health, he would have seen fit to withhold even that slight consolation.