Közzététel dátuma: Oct 01, 2015 5:50:49 PM
Cathy öt hetet töltött Thrushcross Grange-ben, s csak karácsony előtt jött vissza. Ez idő alatt teljesen meggyógyult a bokája, modora pedig lényegesen kicsiszolódott. Úrnőm többször meglátogatta közben, és elkezdte tervét valóra váltani: Cathy önérzetét élesztgette szép ruhákkal és hízelgéssel, amit szívesen fogadott. Olyannyira, hogy a kócos kis vadember helyett, aki szélvészként rontott volna a házba, hogy nyakunkba ugorva megfojtson csókjaival, felette tiszteletre méltó személyt láttunk leszállni csinos, fekete pónijáról. Tollas hódszőr kalapja alól barna csigák omlottak alá, hosszú lovaglóruhát viselt, melyet fel kellett emelnie, hogy járni tudjon. Hindley segítette le lováról, és elragadtatva kiáltott fel:
- De Cathy, te valóságos szépség lettél! Alig ismertelek meg: úgy festesz, mint egy hölgy! Isabella Linton igazán elbújhat melletted, nemde Frances?
- Isabella Lintont nem ajándékozta meg oly gazdagon a természet - felelt Earnshaw-né. - De Cathynek még mindig nagyon kell vigyáznia, hogy ismét fel ne vegye régi vadóc modorát. Ellen, segítsen Catherine kisasszonynak a vetkezésnél. Ne mozdulj, drágám, összekuszálódik a hajad: engedd, hogy én vegyem le a kalapodat.
Lesegítettem róla a lovaglóruháját, mely alól szép skót selyemruha tűnt elő s a ragyogó cipőkig érő, hosszú fehér nadrág. Szeme ragyogott az örömtől, mikor a kutyák is előkerültek, és nagy ugrándozások közepette ünnepelték, de alig mert hozzájuk érni, mert félt, hogy elrontják nagyszerű öltözékét. Óvatosan csókolt meg, mivel csupa liszt voltam, hisz épp a karácsonyi süteményt készítettem a konyhán; így hát nem ez volt a legjobb alkalom arra, hogy karjaiba szorítson. Majd körülnézett, merre van Heathcliff? Earnshaw és felesége aggódva várták ezt a találkozást; szerintük ez dönti majd el, vajon jogos volt-e reményük, hogy elválaszthatják egymástól a két jó pajtást?
Heathcliffet nagy nehezen lehetett csak megtalálni. Már Catherine távolléte előtt sem törődött sokat magával, de most tízszeresen rosszabb volt a helyzet. Rajtam kívül senki sem méltatta arra, hogy megmondja neki, milyen piszkos, senki sem kényszerítette, hogy megmosakodjék legalább hetente egyszer. Pedig ráfért volna, mert az ő korában levő gyerekek nem nagy barátai a szappannak s a víznek. Így azután, nem is szólva ruháiról, melyeket három hónapja nyúzott sárban és porban, valamint nagy, borzas hajáról, keze és arca ugyancsak fekete volt. Nem minden ok nélkül rejtőzött a pad támlája mögé, mikor önmagának hasonmása helyett egy ilyen fényes és kecses kisasszonyt látott a szobába lépni.
- Hol van Heathcliff? - kérdezte Cathy, lehúzván kesztyűit és megmutatván ujjait, melyek rendkívül fehérek lettek a semmittevésben és otthonülésben.
- Előjöhetsz, Heathcliff! - kiáltotta Hindley; boldog volt, hogy zavarát láthatta, s a fiú valóban olyan volt, mint egy visszataszító csavargó. - Előjöhetsz és üdvözölheted Catherine kisasszonyt, akár a többi cseléd.
Mikor Cathy észrevette barátját a rejtekhelyén, hozzászaladt, hogy megölelje; hat-nyolc csókot is nyomott egy másodperc alatt mindkét orcájára, majd abbahagyta, s kissé hátrább lépve elnevette magát és felkiáltott:
- Milyen sötét és morc a képed! Milyen furcsa vagy és milyen csúnya! Persze, már nagyon hozzászoktam Isabellához és Edgarhoz. Nos, Heathcliff, talán már elfelejtettél?
Nem minden ok nélkül kérdezte ezt tőle, mert a szégyen és a gőg kétszeresen is sötétre festette arcát, s szinte helyére szegezte.
- Nyújtsd a kezed, Heathcliff - szólt Earnshaw leereszkedően. - Most az egyszer megengedem.
- Nem én! - mondotta a fiú, mikor végre megjött a szava. - Nem maradok itt csak azért, hogy nevessenek rajtam. Én ezt nem tűröm tovább!
És elszaladt volna, ha Cathy meg nem fogja idejében.
- Én nem akartam nevetni rajtad - mondotta -, de nem tudtam megállani. Add legalább a kezedet, Heathcliff! Miért duzzogsz? Csak azért volt az egész, mert olyan furcsa vagy. Ha megmosnád az arcodat és megfésülködnél, rendben volna minden. De olyan piszkos vagy!
Aggodalmas pillantást vetett a maszatos ujjakra, melyeket az övéiben tartott, s ruhájára, melynek, úgy vélte, nemigen tett jót, hogy hozzáért Heathcliff rongyaihoz.
- Miért nyúltál hozzám?! - felelt a fiú, aki észrevette a pillantást, és gyorsan visszarántotta a kezét. - Ha nekem úgy tetszik, piszkos maradok. Szeretem a piszkot, és piszkos akarok lenni.
Leszegett fejjel kirohant a szobából, az úr s az úrnő nagy nevetése közben, Cathy őszinte rémületére, aki nem értette, mint válthattak ki megjegyzései ilyen dührohamot a fiúból.
Miután eleget tettem szobalányi kötelességeimnek az újonnan érkezett mellett, és a tésztát a sütőbe raktam, karácsony estéjéhez méltó, nagy és barátságosan pattogó tüzet élesztettem a teremben s a konyhában, majd leültem az asztal mellé, és azzal szórakoztam, hogy karácsonyi énekeket daloltam, nem törődve Joseph rosszallásával, aki szerint ezek a túlságosan vidám énekek már valóságos világi nóták. Később visszavonult szobájába, hogy egyedül ájtatoskodjon. Earnshaw és felesége lefoglalta Cathy figyelmét azokkal az apróságokkal, melyeket a Linton gyerekeknek vásároltak, hogy szívességüket némiképp viszonozzák. Másnapra meghívták őket, hogy az ünnepnapot Szelesdombon töltsék, de Lintonné csak egy feltétellel fogadta el a meghívást: kikötötte, hogy kedveseit tartsák távol attól a "csúnya szájú, gonosz gyerektől".
Ilyen körülmények közt maradtam hát egyedül. Beszívtam a piruló kalács fűszeres illatát, elgyönyörködtem a ragyogó konyhafelszerelésben, a csillogó fagyönggyel díszített faliórában, a tálcán sorakozó ezüstkupákban, melyek nemsokára megtelnek a fűszeres sörrel, és mindenekelőtt fáradozásaim legfőbb tárgyában, a ragyogóra súrolt és sepert konyhakövezetben. Magamban azzal a benső elismeréssel illettem őket, melyet alaposan megérdemelek, és eszembe jutott, hogy az öreg Earnshaw mindig akkor jött le, mikor már minden tiszta volt, derék lánynak nevezett, és egy shillinget csúsztatott kezembe karácsonyi ajándékként. Ez viszont emlékembe idézte, hogy milyen gyengéd volt az öreg Earnshaw Heathcliff iránt, s mennyire aggódott, hogy halála után rosszul bánnak vele; önkéntelenül a szegény fiú jelenlegi helyzetén kezdtem elmélkedni, s így sírás lett az énekszóból. Az a gondolatom támadt, hogy talán helyesebb volna, ha megpróbálnék javítani valamit a rossz során, mint hogy sírással töltöm az időt; felkeltem és kimentem az udvarba, hogy megkeressem. Nem kellett messzire mennem: az istállóban találtam, amint épp az új póni csillogó szőrét kefélte, és enni adott a többi állatnak, mint rendesen.
- Siessen, Heathcliff - mondottam -, olyan jó odabenn, a konyhában; Joseph sem jött le még. Siessen, hogy kicsinosíthassam, mielőtt Cathy kisasszonnyal találkozik ismét; akkor leülhetnek szépen egymás mellé, csak maguknak ég itt a tűz, és beszélgethetnek kettesben, lefekvésig.
Folytatta munkáját; ügyet sem vetett rám.
- Nos, jön már? - sürgettem. - Mindkettejüknek van egy kis sütemény: nem is olyan kevés. És egy félórába beletelik, amíg rendbe szedi magát.
Öt percig vártam, de mivel nem válaszolt, otthagytam. Catherine a bátyjával és sógornőjével vacsorázott; a mi étkezésünk Josephfel barátságtalan légkörben folyt le; egyfelől szemrehányásokkal, másfelől szemtelenkedéssel fűszerezve. Heathcliff süteménye és sajtja egész éjszaka az asztalon maradt, a tündérek eledeléül. Úgy intézte, hogy csak kilenc óra felé lett kész, akkor felment a szobájába, némán és sértetten. Cathy elég soká maradt talpon, hisz annyi dolga volt a másnapi fogadás előkészületeivel: új barátait méltón akarta várni. Egyszer bejött a konyhába, hogy a régi jó baráttal is váltson egy szót, de ekkor ő már nem volt ott. Erre megelégedett azzal, hogy megkérdezze, mi leli, majd visszavonult. Másnap reggel korán kelt a fiú, és mivel ünnepnap volt, rosszkedvében a mocsarak közé vette be magát; csak akkor jött vissza, mikor már mindenki elment a templomba. A böjt s a tépelődés, úgy látszik, megpuhították. Körülöttem settenkedett egy darabig, majd összeszedvén bátorságát, hirtelen felkiáltott:
- Hozd rendbe a ruhám, Nelly, meggondoltam magam!
- Legfőbb ideje, Heathcliff. Nagy bánatot okozott Cathynek, bizonyára sajnálja is, hogy hazajött. Még azt mondhatják, hogy féltékeny rá, mert többet foglalkoznak vele, mint magával.
Nem fért a fejébe, hogyan lehetne ő féltékeny Cathyre, de a gondolat, hogy fájdalmat okozott neki, nagyon is világos volt számára.
- Szólt talán, hogy megbántottam? - kérdezte komolyan.
- Sírt, mikor megmondtam neki ma reggel, hogy már elment hazulról.
- Hát sírni én is sírtam, egész éjjel, és több okom volt rá, mint neki.
- Igen, mert üres gyomorral és gőgös szívvel feküdt le. Aki gőgös, önmagát kínozza meg! De ha szégyelli, hogy túlságosan érzékeny volt, kövesse meg, mihelyt hazajön. Odalép hozzá, kéri, hogy megcsókolhassa, és azt mondja neki... különben maga jobban tudja, mint én, mit kell mondania; de szívből tegye ezt, s ne úgy, mintha azt hinné, hogy a szép ruhája miatt most már idegen. Most pedig, noha az ebédet kell elkészítenem, szakítok magamnak egy kis időt, és úgy kicsinosítom, hogy Edgar Linton kisbabának látszik majd maga mellett: de valójában olyan is! Maga a fiatalabb, és fogadni mernék, hogy sokkal nagyobb, és a válla legalább kétszer olyan széles. Egy szempillantás alatt a földhöz tudná csapni, igaz-e?
Heathcliff arca felderült egy percre, majd még inkább elsötétedett, és felsóhajtott:
- De ha hússzor is földhöz csapnám, ettől még nem lennék szebb, és ő sem lenne kevésbé szép. Szeretném, ha nekem is szőke lenne a hajam, a bőröm pedig fehér, ha ugyanolyan jó volna a modorom, és ugyanolyan jól öltözött, ugyanolyan gazdag lehetnék valaha, amilyen ő lesz.
- S ha lépten-nyomon a mama után kérezkednék - tettem hozzá - s reszketne, ha egy kis parasztgyerek magára emeli az öklét, s egész nap otthon kellene maradnia egy zápor miatt. Ó, Heathcliff, ne legyen ilyen kishitű! Jöjjön a tükör elé, és megmutatom, milyennek kell lennie. Látja ezt a két vonalat a szeme közt, ezeket a vastag szemöldököket? Ahelyett, hogy szép ívben hajolnának felfelé, összehúzódnak középen, és ez a két fekete ördög, mélyen a szemöldöke alatt, sohasem tárja ki ablakát, hanem csak lopva leselkedik, mint a pokol kémei. Próbálja meg, igyekezzék eltüntetni ezeket a gyászos ráncokat, vonja fel a szemöldökét, és változtassa át szemeit bízó, ártatlan angyalokká, szabadítsa fel őket a gyanú és a kétkedés alól, hadd lássanak barátot ott, ahol nem biztos, hogy ellenséggel állnak szemben. Ne nézzen úgy, mint megvert kutya, amelyik úgy tesz, mintha jól tudná, hogy az elszenvedett rúgásokat nagyon is megérdemelte, és e rúgásokért nemcsak a bántalmazót, hanem az egész világot is gyűlöli.
- Más szóval kívánjam, hogy ugyanolyan nagy kék szemem s ugyanolyan sima homlokom legyen, mint Lintonnak! - felelte. - Kívánom is, de mit segít ez rajtam?
- A jó szív majd jó archoz segíti, fiatalúr - mondtam -, még ha néger lenne is. A rossz szív még a legszebb arcot is úgy elrontja, hogy rosszabb lesz, mintha csúnya volna. És most, hogy megmosakodtunk, megfésülködtünk, kiduzzogtuk magunkat, mondja meg nekem, nem találja-e magát meglehetősen csinos fiúnak? Megmondom magának: nekem ez a véleményem. Azt hihetnék magáról, hogy álruhás herceg. Ki tudhatja, az apja nem volt-e kínai császár, anyja pedig indiai királynő, akik egyheti jövedelmükből külön-külön is meg tudnák venni Szelesdombot s Thrushcross Grange-et? Magát pedig bizonyára gonosz matrózok rabolták el és hozták ide, Angliába. A maga helyében sokat tartanék a születésemről, ez a meggyőződés bátorságot, méltóságot adna egy kis tanyásgazda zsarnokságának elviseléséhez.
Így beszéltem hozzá még hosszú ideig. Heathcliff morcos pillantása lassan felderült, sőt, egészen barátságos arcot vágott, mikor beszélgetésünket a kocsirobogás szakította félbe, mely az úton közeledett s végül elhalt az udvarban. Ő az ablakhoz szaladt, én az ajtóhoz, s épp jókor, mert éppen láthattuk családi kocsijukból kiszállni a szőrmékbe és kabátokba bugyolált Linton gyerekeket; Earnshaw-ék lovon érkeztek, mert télen gyakran lóháton jártak a templomba. Catherine mindkettejüket kézen fogta, bevezette őket a nagyszobába, s leültette a tűz elé, ahol azután sápadt arcuk gyorsan kipirult.
Biztattam a fiút, hogy siessen és legyen minél barátságosabb, amibe ő szívesen beleegyezett. De szerencsétlenségére épp akkor lépett az ajtóhoz, hogy távozzék a konyhából, mikor Hindley a másik oldalról nyitott be. Farkasszemet néztek egymással, és a gazda, akit talán bosszantott, hogy csinosnak és vidámnak találta, vagy talán azért, mivel meg akarta tartani Lintonnénak tett ígéretét, hirtelen lódított egyet rajta, és ingerülten parancsolta meg Josephnek:
- Ne engedjétek be a fickót a szobába. Küldjétek föl a padláskamrába; maradjon ott, amíg vacsorázunk. Kézzel nyúlkál a tortákba, és ellopja a gyümölcsöt, ha csak egy percig is egyedül hagyják.
- Nem, uram - tört ki belőlem a tiltakozás -, ő bizonyára nem nyúl semmihez: de úgy volna jogos, hogy ő is megkapja részét a nyalánkságokból, akárcsak mi.
- Majd megkapja a maga részét, mégpedig a saját kezemből, ha éjszakáig csak egyszer is idelenn találom. Takarodj, csavargó! Mi? Adni akarod a ficsúrt? Várj csak, hogy megfogjam a bájos fürtjeidet... majd meglátod, ki tudom-e még nyújtani őket egy kissé.
- Már így is elég hosszúak! - jegyezte meg Linton úrfi, aki az ajtó küszöbéről bekukucskált. - Csodálom, hogy nem fáj a feje tőle. Azt hinné az ember, egy csikó sörénye lóg a szeme közé.
Sértő szándék nélkül kockáztatta ezt a megjegyzést, de Heathcliff vad természete sértésnek még árnyékát sem tudta elviselni olyasvalakitől, akit már régóta vetélytársként gyűlölt. Felkapott egy forró almamártással teli levesestálat (ez volt az első tárgy, ami a kezébe akadt), és a tartalmát a közbeszóló arcába loccsantotta. A jajgatásra Isabella és Catherine is odaszaladt. Earnshaw rögtön megragadta a bűnöst, és szobájába cipelte, ahol, dühét enyhítendő, valószínűleg alaposan ellátta a baját, mert kipirultan és felhevülten jelent meg ismét. Fogtam egy törlőrongyot és minden különösebb gyengédség nélkül letörültem Edgar orrát és száját, tudtára adván, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt, ha már olyasmibe ütötte az orrát, amihez semmi köze. Húga sírva fakadt és kijelentette, hogy haza akar menni, Cathy pedig tanácstalanul állt ott, pirulva a történteken.
- Nem kellett volna szólnia hozzá! - vetette a szemére Linton úrfinak. - Épp rossz kedvében volt, s így maga rontotta el a saját szórakozását, őt pedig megverik. Nem bírom, ha megverik. Nem bírok ebédelni. Miért is szólt hozzá, Edgar?
- Én nem szóltam hozzá - szipogott a fiú, és kitépvén magát kezeim közül, batiszt zsebkendőjével fejezte be a tisztálkodást. - Megígértem mamának, hogy nem állok vele szóba, s ezért nem is szóltam hozzá!
- Jól van, no, ne sírjon már - szólt Catherine megvetéssel -, hisz nem halt bele. Most már ne csináljon több galibát: itt a bátyám is, maradjon hát nyugton. Pszt! Isabella! Téged is bántott valaki?
- Gyerünk, gyerünk, gyerekek, üljetek le a helyetekre! - kiáltott Hindley, s berontott a szobába. - Ugyancsak megizzasztott ez a dicső kölyök! De legközelebb használja a saját ökleit, Linton úrfi, ha azt akarja, hogy tiszteljék. Ez jó étvágyat csinál majd magának!
A vendégek lassan megnyugodtak az ízes ebéd láttán. Megéheztek az úton, és most könnyen megvigasztalódtak, mivel egyiküknek sem esett komoly baja. Earnshaw bőséges adagokat szelt, felesége pedig vidám társalgással fűszerezte a lakomát. Széke mögött álltam, és rosszul esett látnom Catherine száraz szemét, közönyös arcát, amint nekifogott a tányérján heverő libaszárny felvágásának.
"Milyen érzéketlen gyermek - gondoltam magamban. - Mily kevéssé törődik régi játszópajtásának bánatával. Nem hittem volna, hogy ennyire önző!"
Egy falatot vitt szájához, de visszatette tányérjára: arca kipirult, szeme könnybe lábadt. Villáját a földre ejtette, és gyorsan az asztal alá hajolt, hogy elrejtse fájdalmát. Nem soká tartottam érzéketlennek, mert láthattam, hogy valóságos kínszenvedés neki az egész nap, és alig várja, hogy egyedül lehessen, vagy Heathcliffhez szaladhasson, akit kulccsal zárt szobájába a gazda. Erről akkor győződtem meg, mikor egy kis harapnivalót akartam felvinni neki.
Este táncra perdültek. Cathy kegyelmet kért Heathcliffnek azzal az ürüggyel, hogy Isabella Lintonnak nincs párja; könyörgéseire azonban ügyet sem vetettek, s engem jelöltek ki, hogy pótoljam a hiányt. A vidám tánc még nyomát is elűzte a szomorúságnak, s jókedvünk csak növekedett a gimmertoni zenekar megérkeztével, mely tizenöt tagból állott: egy kürt, trombonok, klarinétok, mélykürtök, vadászkürtök, azonkívül számos énekes alkották. Minden karácsonykor végigjárják a tehetősebb házakat, s mindenütt kapnak valamit; játékukat úgy élveztük, mint valami csemegét. A szokásos karácsonyi énekek után dalokat és divatos zeneszámokat rendeltünk. Earnshaw-né szerette a zenét, és ők nem is fukarkodtak vele.
Catherine is szerette, de azt állította, hogy a lépcső tetejéről, a sötétből jobban tudja hallgatni; utána mentem. Bezárták a terem ajtaját, anélkül, hogy távollétünket észrevette volna valaki, hisz olyan sokan voltak odabenn. Catherine azonban nem állott meg az emeleten, hanem továbbment, a padlásszoba felé, ahová Heathcliffet bezárták, és nevén szólította a fiút. Az egy ideig makacsul hallgatott; Cathy azonban nem tágított, és végül rá tudta bírni, hogy szót váltsanak a deszkafalon keresztül. Hagytam, hadd beszélgessenek a szegény gyerekek, nem akartam zavarni őket, mikor azonban láttam, hogy nemsokára vége lesz az éneknek, s a zenészeket itallal kínálják, felmásztam a létrán, hogy figyelmeztessem Catherine-t. De ahelyett, hogy az ajtónál találtam volna, a szobából hallottam a hangját. A kis huncut kimászott a padlásablakon, onnét pedig majomügyességgel egy másik ablakon bemászott a padlásszobába; a legnagyobb nehézséggel tudtam csak rábírni, hogy jöjjön ki. Mikor visszajött, Heathcliff is követte; Cathy azt akarta, hogy vezessem a fiút a konyhába, mivel Joseph a szomszédba látogatott el, hogy megmeneküljön "az ördögi kántálás" hangjaitól, ahogy ő az ilyesmit nevezte. Tudtukra adtam, hogy eszem ágában sincs összejátszani velük, de mivel a fogoly a tegnapi vacsora óta böjtölt, beleegyeztem, hogy most az egyszer szemet hunyok, amikor Hindley urat kijátsszák. Így hát lejött, és én zsámolyt tettem a tűz elé, majd megkínáltam minden jóval. Ő azonban nem jól érezte magát, alig evett valamit, és visszautasított, valahányszor szórakoztatni akartam. Térdére könyökölve, állát tenyerében pihentetve, átadta magát a csendes elmélkedésnek. Mikor megkérdeztem, min töpreng, komoran válaszolt:
- Azon, hogy miként fogom Hindleynek visszafizetni a magáét. Mindegy, meddig kell erre várnom, az a fontos, hogy sikerüljön. Remélem, nem hal meg, amíg erre sor nem kerül!
- Nem szégyelli magát, Heathcliff! - kiáltottam fel. - Isten dolga, hogy megbüntesse a gonoszokat: a mi kötelességünk az, hogy megbocsássunk!
- Nem - felelte -, Istennek az nem fog olyan jólesni, mint nekem. Csak a legjobb eszközt keresem. Hagyjon magamra, talán kitalálok valamit. Ha erre gondolok, megszűnik a fájdalmam.
- ... De, Lockwood úr, elfelejtem, hogy ezek a mesék nemigen szórakoztatják magát. Hogy is fecseghettem ilyen sokáig! Lám, máris kihűlt a kása, maga pedig bóbiskol, és ágyban volna a helye! Hisz elmesélhettem volna Heathcliff történetét, vagy legalábbis azt, ami belőle magát érdekli, pár szóval is.
Így félbehagyván a meséjét, felkelt a gazdasszonyom, és letette varrnivalóját. De én nem éreztem magamban erőt, hogy otthagyjam a tűzhelyt, és még nagyon messze voltam az alvástól.
- Maradjon még, Deanné - kiáltottam -, maradjon még egy félóra hosszat. Nagyon jól tette, hogy részletesen elmesélt mindent. Így szeretem, és kérem, fejezze is be ugyanígy. Többé-kevésbé az összes személyek érdekelnek, akikről beszélt.
- Mindjárt elüti a tizenegyet, uram.
- Bánom is én... nem szoktam meg a korai lefekvést. Egy vagy két óra elég korán van még, ha tízig maradok az ágyban.
- Nem lenne szabad tízig heverésznie. A délelőtt legszebb részét szalasztja el így. Aki nem készül el fele munkájával délelőtt tízig, másik felét sem fogja befejezni.
- Mégis, üljön le csak, asszonyom. Holnap úgyis délutánig fog nyúlni nálam az éjjel. Úgy érzem, alaposan megfáztam.
- Remélem, uram, hogy mégsem! Nos, jó! Ha megengedi, hogy három évet átugorjak. Ez idő alatt Earnshaw...
- Nem, nem, erről szó sem lehet. Nem ismeri azt a lelkiállapotot, mikor olyan nagy figyelemmel tudunk kísérni egy macskát, amint a kölykét mosdatja, hogy valósággal dühbe gurulnánk, ha csak egyik fülét is kihagyná?
- Ugyancsak lusta lelkiállapot, véleményem szerint.
- Ellenkezőleg, nagyon is tevékeny! Pillanatnyilag az én lelkiállapotom is ilyen. Tehát folytassa csak minél részletesebben. Úgy látom, az idevalósi emberek úgy viszonylanak fontosságban a városiakhoz, mint a börtönben fészkelő pók a nyárilakban tanyázókhoz, az ott lakók szemében. De a látvány fokozott érdekessége nem csupán a szemlélő helyzetétől függ. Az itteniek sokkal komolyabban, sokkal mélyebben élnek, s nem annyira a felszínen, a változatosságban s a léha külsőségekben, mint a városiak. Itt el tudnék képzelni egy egész életre szóló szerelmet is; mindmáig meg voltam győződve, hogy a szerelem egy évig sem tarthat. Ezek az emberek olyasvalakihez hasonlítanak, aki előtt csak egy tál étel áll: ennek fog neki minden étvágyával, s el is fogyasztja becsülettel; a városiak helyzete pedig olyan, mint azé, akinek egy francia szakács készítette ebédet szolgálnak fel. Élvezete talán éppoly nagy lesz, mint azé, aki egy tál ételt fogyaszt, de az egyes fogásokat, külön-külön, nem fogja túl nagyra becsülni.
- Ó, itt is csak olyan emberek élnek, mint egyebütt: majd rájön erre, ha jobban megismer minket! - jegyezte meg Deanné, akit kissé megzavartak szavaim.
- Bocsásson meg, kedvesem - feleltem. - De épp a maga példája cáfolja meg legjobban ezt az állítását. Nem tekintve néhány jelentéktelen vidékiességet, semmi sincs magában azokból a vonásokból, melyek osztályát jellemzik. Bizonyos vagyok benne, hogy többet gondolkodott, mint általában a cselédség. Maga azért kényszerült művelni szellemi képességeit, mivel nem volt alkalma elfecsérelni életét ostoba semmiségekre.
Deanné felnevetett:
- Valóban - mondotta -, azt hiszem, eléggé komoly és megállapodott lehetek. Nem épp csak azért, mivel hegyek közt élek, és évről évre ugyanazokat az arcokat látom magam körül, hanem azért is, mivel szigorú nevelésben részesültem, és megtanultam, hogy helyén legyen az eszem. Azonkívül többet olvastam, mint gondolná, Lockwood úr. Nincs a könyvtárban olyan könyv, amit legalább ki ne nyitottam volna, s amiből nem tanultam volna valamit, kivéve a görög és latin könyveket, valamint azt a sort, melyben a franciák állanak. De még ezeket is meg tudom különböztetni egymástól. Szegény ember lányától nem várhat többet. De ha már így van, és folytatnom kell elbeszélésemet, fecsegő szomszédasszony módjára, hát nem bánom, folytatom, s ahelyett, hogy három évet átugornék, áttérek 1778 nyarára, melynek immár csaknem huszonhárom esztendeje.
Cathy stayed at Thrushcross Grange five weeks: till Christmas. By that time her ankle was thoroughly cured, and her manners much improved. The mistress visited her often in the interval, and commenced her plan of reform by trying to raise her self-respect with fine clothes and flattery, which she took readily; so that, instead of a wild, hatless little savage jumping into the house, and rushing to squeeze us all breathless, there ‘lighted from a handsome black pony a very dignified person, with brown ringlets falling from the cover of a feathered beaver, and a long cloth habit, which she was obliged to hold up with both hands that she might sail in. Hindley lifted her from her horse, exclaiming delightedly, ‘Why, Cathy, you are quite a beauty! I should scarcely have known you: you look like a lady now. Isabella Linton is not to be compared with her, is she, Frances?’ ‘Isabella has not her natural advantages,’ replied his wife: ‘but she must mind and not grow wild again here. Ellen, help Miss Catherine off with her things—Stay, dear, you will disarrange your curls—let me untie your hat.’
I removed the habit, and there shone forth beneath a grand plaid silk frock, white trousers, and burnished shoes; and, while her eyes sparkled joyfully when the dogs came bounding up to welcome her, she dared hardly touch them lest they should fawn upon her splendid garments. She kissed me gently: I was all flour making the Christmas cake, and it would not have done to give me a hug; and then she looked round for Heathcliff. Mr. and Mrs. Earnshaw watched anxiously their meeting; thinking it would enable them to judge, in some measure, what grounds they had for hoping to succeed in separating the two friends.
Heathcliff was hard to discover, at first. If he were careless, and uncared for, before Catherine’s absence, he had been ten times more so since. Nobody but I even did him the kindness to call him a dirty boy, and bid him wash himself, once a week; and children of his age seldom have a natural pleasure in soap and water. Therefore, not to mention his clothes, which had seen three months’ service in mire and dust, and his thick uncombed hair, the surface of his face and hands was dismally beclouded. He might well skulk behind the settle, on beholding such a bright, graceful damsel enter the house, instead of a rough-headed counterpart of himself, as he expected. ‘Is Heathcliff not here?’ she demanded, pulling off her gloves, and displaying fingers wonderfully whitened with doing nothing and staying indoors.
‘Heathcliff, you may come forward,’ cried Mr. Hindley, enjoying his discomfiture, and gratified to see what a forbidding young blackguard he would be compelled to present himself. ‘You may come and wish Miss Catherine welcome, like the other servants.’
Cathy, catching a glimpse of her friend in his concealment, flew to embrace him; she bestowed seven or eight kisses on his cheek within the second, and then stopped, and drawing back, burst into a laugh, exclaiming, ‘Why, how very black and cross you look! and how—how funny and grim! But that’s because I’m used to Edgar and Isabella Linton. Well, Heathcliff, have you forgotten me?’
She had some reason to put the question, for shame and pride threw double gloom over his countenance, and kept him immovable.
‘Shake hands, Heathcliff,’ said Mr. Earnshaw, condescendingly; ‘once in a way that is permitted.’
‘I shall not,’ replied the boy, finding his tongue at last; ‘I shall not stand to be laughed at. I shall not bear it!’ And he would have broken from the circle, but Miss Cathy seized him again.
‘I did not mean to laugh at you,’ she said; ‘I could not hinder myself: Heathcliff, shake hands at least! What are you sulky for? It was only that you looked odd. If you wash your face and brush your hair, it will be all right: but you are so dirty!’
She gazed concernedly at the dusky fingers she held in her own, and also at her dress; which she feared had gained no embellishment from its contact with his.
‘You needn’t have touched me!’ he answered, following her eye and snatching away his hand. ‘I shall be as dirty as I please: and I like to be dirty, and I will be dirty.’
With that he dashed headforemost out of the room, amid the merriment of the master and mistress, and to the serious disturbance of Catherine; who could not comprehend how her remarks should have produced such an exhibition of bad temper.
After playing lady’s-maid to the new-comer, and putting my cakes in the oven, and making the house and kitchen cheerful with great fires, befitting Christmas-eve, I prepared to sit down and amuse myself by singing carols, all alone; regardless of Joseph’s affirmations that he considered the merry tunes I chose as next door to songs. He had retired to private prayer in his chamber, and Mr. and Mrs. Earnshaw were engaging Missy’s attention by sundry gay trifles bought for her to present to the little Lintons, as an acknowledgment of their kindness. They had invited them to spend the morrow at Wuthering Heights, and the invitation had been accepted, on one condition: Mrs. Linton begged that her darlings might be kept carefully apart from that ‘naughty swearing boy.’
Under these circumstances I remained solitary. I smelt the rich scent of the heating spices; and admired the shining kitchen utensils, the polished clock, decked in holly, the silver mugs ranged on a tray ready to be filled with mulled ale for supper; and above all, the speckless purity of my particular care—the scoured and well-swept floor. I gave due inward applause to every object, and then I remembered how old Earnshaw used to come in when all was tidied, and call me a cant lass, and slip a shilling into my hand as a Christmas-box; and from that I went on to think of his fondness for Heathcliff, and his dread lest he should suffer neglect after death had removed him: and that naturally led me to consider the poor lad’s situation now, and from singing I changed my mind to crying. It struck me soon, however, there would be more sense in endeavouring to repair some of his wrongs than shedding tears over them: I got up and walked into the court to seek him. He was not far; I found him smoothing the glossy coat of the new pony in the stable, and feeding the other beasts, according to custom.
‘Make haste, Heathcliff!’ I said, ‘the kitchen is so comfortable; and Joseph is up-stairs: make haste, and let me dress you smart before Miss Cathy comes out, and then you can sit together, with the whole hearth to yourselves, and have a long chatter till bedtime.’
He proceeded with his task, and never turned his head towards me.
‘Come—are you coming?’ I continued. ‘There’s a little cake for each of you, nearly enough; and you’ll need half-an-hour’s donning.’
I waited five minutes, but getting no answer left him. Catherine supped with her brother and sister-in-law: Joseph and I joined at an unsociable meal, seasoned with reproofs on one side and sauciness on the other. His cake and cheese remained on the table all night for the fairies. He managed to continue work till nine o’clock, and then marched dumb and dour to his chamber. Cathy sat up late, having a world of things to order for the reception of her new friends: she came into the kitchen once to speak to her old one; but he was gone, and she only stayed to ask what was the matter with him, and then went back. In the morning he rose early; and, as it was a holiday, carried his ill-humour on to the moors; not re-appearing till the family were departed for church. Fasting and reflection seemed to have brought him to a better spirit. He hung about me for a while, and having screwed up his courage, exclaimed abruptly—‘Nelly, make me decent, I’m going to be good.’
‘High time, Heathcliff,’ I said; ‘you have grieved Catherine: she’s sorry she ever came home, I daresay! It looks as if you envied her, because she is more thought of than you.’
The notion of envying Catherine was incomprehensible to him, but the notion of grieving her he understood clearly enough.
‘Did she say she was grieved?’ he inquired, looking very serious.
‘She cried when I told her you were off again this morning.’
‘Well, I cried last night,’ he returned, ‘and I had more reason to cry than she.’
‘Yes: you had the reason of going to bed with a proud heart and an empty stomach,’ said I. ‘Proud people breed sad sorrows for themselves. But, if you be ashamed of your touchiness, you must ask pardon, mind, when she comes in. You must go up and offer to kiss her, and say—you know best what to say; only do it heartily, and not as if you thought her converted into a stranger by her grand dress. And now, though I have dinner to get ready, I’ll steal time to arrange you so that Edgar Linton shall look quite a doll beside you: and that he does. You are younger, and yet, I’ll be bound, you are taller and twice as broad across the shoulders; you could knock him down in a twinkling; don’t you feel that you could?’
Heathcliff’s face brightened a moment; then it was overcast afresh, and he sighed.
‘But, Nelly, if I knocked him down twenty times, that wouldn’t make him less handsome or me more so. I wish I had light hair and a fair skin, and was dressed and behaved as well, and had a chance of being as rich as he will be!’
‘And cried for mamma at every turn,’ I added, ‘and trembled if a country lad heaved his fist against you, and sat at home all day for a shower of rain. Oh, Heathcliff, you are showing a poor spirit! Come to the glass, and I’ll let you see what you should wish. Do you mark those two lines between your eyes; and those thick brows, that, instead of rising arched, sink in the middle; and that couple of black fiends, so deeply buried, who never open their windows boldly, but lurk glinting under them, like devil’s spies? Wish and learn to smooth away the surly wrinkles, to raise your lids frankly, and change the fiends to confident, innocent angels, suspecting and doubting nothing, and always seeing friends where they are not sure of foes. Don’t get the expression of a vicious cur that appears to know the kicks it gets are its desert, and yet hates all the world, as well as the kicker, for what it suffers.’
‘In other words, I must wish for Edgar Linton’s great blue eyes and even forehead,’ he replied. ‘I do—and that won’t help me to them.’
‘A good heart will help you to a bonny face, my lad,’ I continued, ‘if you were a regular black; and a bad one will turn the bonniest into something worse than ugly. And now that we’ve done washing, and combing, and sulking—tell me whether you don’t think yourself rather handsome? I’ll tell you, I do. You’re fit for a prince in disguise. Who knows but your father was Emperor of China, and your mother an Indian queen, each of them able to buy up, with one week’s income, Wuthering Heights and Thrushcross Grange together? And you were kidnapped by wicked sailors and brought to England. Were I in your place, I would frame high notions of my birth; and the thoughts of what I was should give me courage and dignity to support the oppressions of a little farmer!’
So I chattered on; and Heathcliff gradually lost his frown and began to look quite pleasant, when all at once our conversation was interrupted by a rumbling sound moving up the road and entering the court. He ran to the window and I to the door, just in time to behold the two Lintons descend from the family carriage, smothered in cloaks and furs, and the Earnshaws dismount from their horses: they often rode to church in winter. Catherine took a hand of each of the children, and brought them into the house and set them before the fire, which quickly put colour into their white faces.
I urged my companion to hasten now and show his amiable humour, and he willingly obeyed; but ill luck would have it that, as he opened the door leading from the kitchen on one side, Hindley opened it on the other. They met, and the master, irritated at seeing him clean and cheerful, or, perhaps, eager to keep his promise to Mrs. Linton, shoved him back with a sudden thrust, and angrily bade Joseph ‘keep the fellow out of the room—send him into the garret till dinner is over. He’ll be cramming his fingers in the tarts and stealing the fruit, if left alone with them a minute.’
‘Nay, sir,’ I could not avoid answering, ‘he’ll touch nothing, not he: and I suppose he must have his share of the dainties as well as we.’
‘He shall have his share of my hand, if I catch him downstairs till dark,’ cried Hindley. ‘Begone, you vagabond! What! you are attempting the coxcomb, are you? Wait till I get hold of those elegant locks—see if I won’t pull them a bit longer!’
‘They are long enough already,’ observed Master Linton, peeping from the doorway; ‘I wonder they don’t make his head ache. It’s like a colt’s mane over his eyes!’
He ventured this remark without any intention to insult; but Heathcliff’s violent nature was not prepared to endure the appearance of impertinence from one whom he seemed to hate, even then, as a rival. He seized a tureen of hot apple sauce (the first thing that came under his gripe) and dashed it full against the speaker’s face and neck; who instantly commenced a lament that brought Isabella and Catherine hurrying to the place. Mr. Earnshaw snatched up the culprit directly and conveyed him to his chamber; where, doubtless, he administered a rough remedy to cool the fit of passion, for he appeared red and breathless. I got the dishcloth, and rather spitefully scrubbed Edgar’s nose and mouth, affirming it served him right for meddling. His sister began weeping to go home, and Cathy stood by confounded, blushing for all.
‘You should not have spoken to him!’ she expostulated with Master Linton. ‘He was in a bad temper, and now you’ve spoilt your visit; and he’ll be flogged: I hate him to be flogged! I can’t eat my dinner. Why did you speak to him, Edgar?’
‘I didn’t,’ sobbed the youth, escaping from my hands, and finishing the remainder of the purification with his cambric pocket-handkerchief. ‘I promised mamma that I wouldn’t say one word to him, and I didn’t.’
‘Well, don’t cry,’ replied Catherine, contemptuously; ‘you’re not killed. Don’t make more mischief; my brother is coming: be quiet! Hush, Isabella! Has anybody hurt you?’
‘There, there, children—to your seats!’ cried Hindley, bustling in. ‘That brute of a lad has warmed me nicely. Next time, Master Edgar, take the law into your own fists—it will give you an appetite!’
The little party recovered its equanimity at sight of the fragrant feast. They were hungry after their ride, and easily consoled, since no real harm had befallen them. Mr. Earnshaw carved bountiful platefuls, and the mistress made them merry with lively talk. I waited behind her chair, and was pained to behold Catherine, with dry eyes and an indifferent air, commence cutting up the wing of a goose before her. ‘An unfeeling child,’ I thought to myself; ‘how lightly she dismisses her old playmate’s troubles. I could not have imagined her to be so selfish.’ She lifted a mouthful to her lips: then she set it down again: her cheeks flushed, and the tears gushed over them. She slipped her fork to the floor, and hastily dived under the cloth to conceal her emotion. I did not call her unfeeling long; for I perceived she was in purgatory throughout the day, and wearying to find an opportunity of getting by herself, or paying a visit to Heathcliff, who had been locked up by the master: as I discovered, on endeavouring to introduce to him a private mess of victuals.
In the evening we had a dance. Cathy begged that he might be liberated then, as Isabella Linton had no partner: her entreaties were vain, and I was appointed to supply the deficiency. We got rid of all gloom in the excitement of the exercise, and our pleasure was increased by the arrival of the Gimmerton band, mustering fifteen strong: a trumpet, a trombone, clarionets, bassoons, French horns, and a bass viol, besides singers. They go the rounds of all the respectable houses, and receive contributions every Christmas, and we esteemed it a first-rate treat to hear them. After the usual carols had been sung, we set them to songs and glees. Mrs. Earnshaw loved the music, and so they gave us plenty.
Catherine loved it too: but she said it sounded sweetest at the top of the steps, and she went up in the dark: I followed. They shut the house door below, never noting our absence, it was so full of people. She made no stay at the stairs’-head, but mounted farther, to the garret where Heathcliff was confined, and called him. He stubbornly declined answering for a while: she persevered, and finally persuaded him to hold communion with her through the boards. I let the poor things converse unmolested, till I supposed the songs were going to cease, and the singers to get some refreshment: then I clambered up the ladder to warn her. Instead of finding her outside, I heard her voice within. The little monkey had crept by the skylight of one garret, along the roof, into the skylight of the other, and it was with the utmost difficulty I could coax her out again. When she did come, Heathcliff came with her, and she insisted that I should take him into the kitchen, as my fellow-servant had gone to a neighbour’s, to be removed from the sound of our ‘devil’s psalmody,’ as it pleased him to call it. I told them I intended by no means to encourage their tricks: but as the prisoner had never broken his fast since yesterday’s dinner, I would wink at his cheating Mr. Hindley that once. He went down: I set him a stool by the fire, and offered him a quantity of good things: but he was sick and could eat little, and my attempts to entertain him were thrown away. He leant his two elbows on his knees, and his chin on his hands and remained rapt in dumb meditation. On my inquiring the subject of his thoughts, he answered gravely—‘I’m trying to settle how I shall pay Hindley back. I don’t care how long I wait, if I can only do it at last. I hope he will not die before I do!’
‘For shame, Heathcliff!’ said I. ‘It is for God to punish wicked people; we should learn to forgive.’
‘No, God won’t have the satisfaction that I shall,’ he returned. ‘I only wish I knew the best way! Let me alone, and I’ll plan it out: while I’m thinking of that I don’t feel pain.’
‘But, Mr. Lockwood, I forget these tales cannot divert you. I’m annoyed how I should dream of chattering on at such a rate; and your gruel cold, and you nodding for bed! I could have told Heathcliff’s history, all that you need hear, in half a dozen words.’
* * * * *
Thus interrupting herself, the housekeeper rose, and proceeded to lay aside her sewing; but I felt incapable of moving from the hearth, and I was very far from nodding. ‘Sit still, Mrs. Dean,’ I cried; ‘do sit still another half-hour. You’ve done just right to tell the story leisurely. That is the method I like; and you must finish it in the same style. I am interested in every character you have mentioned, more or less.’
‘The clock is on the stroke of eleven, sir.’
‘No matter—I’m not accustomed to go to bed in the long hours. One or two is early enough for a person who lies till ten.’
‘You shouldn’t lie till ten. There’s the very prime of the morning gone long before that time. A person who has not done one-half his day’s work by ten o’clock, runs a chance of leaving the other half undone.’
‘Nevertheless, Mrs. Dean, resume your chair; because to-morrow I intend lengthening the night till afternoon. I prognosticate for myself an obstinate cold, at least.’
‘I hope not, sir. Well, you must allow me to leap over some three years; during that space Mrs. Earnshaw—’
‘No, no, I’ll allow nothing of the sort! Are you acquainted with the mood of mind in which, if you were seated alone, and the cat licking its kitten on the rug before you, you would watch the operation so intently that puss’s neglect of one ear would put you seriously out of temper?’
‘A terribly lazy mood, I should say.’
‘On the contrary, a tiresomely active one. It is mine, at present; and, therefore, continue minutely. I perceive that people in these regions acquire over people in towns the value that a spider in a dungeon does over a spider in a cottage, to their various occupants; and yet the deepened attraction is not entirely owing to the situation of the looker-on. They do live more in earnest, more in themselves, and less in surface, change, and frivolous external things. I could fancy a love for life here almost possible; and I was a fixed unbeliever in any love of a year’s standing. One state resembles setting a hungry man down to a single dish, on which he may concentrate his entire appetite and do it justice; the other, introducing him to a table laid out by French cooks: he can perhaps extract as much enjoyment from the whole; but each part is a mere atom in his regard and remembrance.’
‘Oh! here we are the same as anywhere else, when you get to know us,’ observed Mrs. Dean, somewhat puzzled at my speech.
‘Excuse me,’ I responded; ‘you, my good friend, are a striking evidence against that assertion. Excepting a few provincialisms of slight consequence, you have no marks of the manners which I am habituated to consider as peculiar to your class. I am sure you have thought a great deal more than the generality of servants think. You have been compelled to cultivate your reflective faculties for want of occasions for frittering your life away in silly trifles.’
Mrs. Dean laughed.
‘I certainly esteem myself a steady, reasonable kind of body,’ she said; ‘not exactly from living among the hills and seeing one set of faces, and one series of actions, from year’s end to year’s end; but I have undergone sharp discipline, which has taught me wisdom; and then, I have read more than you would fancy, Mr. Lockwood. You could not open a book in this library that I have not looked into, and got something out of also: unless it be that range of Greek and Latin, and that of French; and those I know one from another: it is as much as you can expect of a poor man’s daughter. However, if I am to follow my story in true gossip’s fashion, I had better go on; and instead of leaping three years, I will be content to pass to the next summer—the summer of 1778, that is nearly twenty-three years ago.’